Balaklava keskeny, S alakú kikötője a Krím-félsziget déli partján túl rövid volt ahhoz, hogy fjordnak lehessen nevezni. A part fölé magasdó sziklaszirteket az 1365-ben épült genovai erőd romjai koronázták meg, a napsütötte kikötőt elhagyatott raktárak és két álmos étterem szegélyezte, napernyős asztalokkal a teraszokon. A kikötő nyugati végében lerobbant betontárna vezetett a használaton kívüli szovjet földalatti tengeralattjáró-bázishoz, amelyhez ötszáz méter hosszú alagutat vájtak a hegybe a hidegháború idején, hogy legyen hol elrejteni a Vörös Hadsereg tengeralattjáróit atomtámadás esetén. Újabban épült, modern házak álltak a domboldalon a kikötő keleti része felett, köztük a vörös palatetős Dakkar szálloda, amelynek kőerkélyei a szépséges kikötőre néztek. A házak lámpáinak fénye visszatükröződött a krími csillagok ragyogásában fürdő tenger hullámain.
Nate és a Rozsomákok éjfélkor hajóztak be a balaklavai kikötőbe egy tizenöt méteres, elegáns sötétkék jachttal, amelyet kétfős személyzetével együtt a CIA tengerészeti részlegétől kölcsönöztek. Várnából indultak útnak és két nap alatt tették meg a háromszáz tengeri mérföldet. Egyenesen a balaklavai öbölbe tartva végighajóztak a fenyőfákkal és sziklaszirtekkel szegélyezett Krím-partvidéken. A hajó betolatott a szerény Golden Symbol Jachtklub egyik üres kikötőállásába; ahhoz már túl késő volt, hogy regisztrálják magukat a hatóságoknál. Az ukrán parti őrség unott határőrei másnap reggel közönyösen regisztrálták a hajókiránduláson részt vevő utasok hamis lengyel útleveleit. Ahelyett, hogy a jachton maradtak volna, az utasok kivettek hat szobát a Dakkar Hotelben, és a nap hátralévő részét a kisváros felfedezésével töltötték. Felmásztak a kastély romjaihoz, megnézték az időközben múzeummá alakított
tengeralattjáró-bunkert. A nap végére meggyőződtek róla, hogy sem a rendőrség, sem a helyi biztonsági szervek nem figyelik őket. Nem feledkezhettek meg arról, hogy Nate, akit a moszkvai FSZB CIA-s tisztként azonosított, gyakorlatilag az oroszok fennhatósága alatt álló Krím-félszigeten tartózkodik, de a Rozsomákok között észrevétlen maradt.
A zsúfolt Café Argóban ropogós kenyeret mártogattak bíborszínű grúz céklasalátába, citromlevet csorgattak a saslikra, oregánóval meghintett, tűzforró báránykebabot falatoztak, majd jéghideg Lvivski sörrel öblítették le a vacsorát. A Rozsomákok lazán, de éberen figyelték a terepet, teljes hidegvérrel, ahogy az a profikhoz illik. Nate igyekezett úrrá lenni izgatottságán, a bevetések előtt érzett felfokozottságon. Észrevette, hogy Agnes őt fürkészi az asztal túloldaláról. Holnap kezdődik a bevetés, Szevasztopolba utaznak, hogy betörjenek az ottani raktárba. A címet Dívától kapták meg Moszkvából. Nate begyakorolta a Rozsomákokkal a nyomkövetők elhelyezését a ládákon, és látta a lengyeleken, mennyire jók. Annyira jók voltak, hogy kibővítették az eredeti tervet. A kétnapos gyakorlaton Nate összebarátkozott a lengyelekkel: a mereven előzékeny Witolddal és Ryszarddal, az okostojás Jerzyvel és a mogorva Piotrral, aki mintha Gable lett volna lengyel kiadásban. Agnes újabb és újabb lopott pillantásokkal méregette Nate-et. Itt, Balaklavában nyugodtnak és összeszedettnek tűnt. Egyedül csak az utalt némi bevetés előtti izgatottságra, ahogy ujjával sűrű hajának egy tincsét csavargatta.
Egy óra múlva Nash a szobája erkélyén állt, lefekvéshez készülődve, és a hegyoldal vízen tükröződő fényeit bámulta a csillagfényes kikötőben. Ha minden jól megy a következő két napban, hamarosan viszontlátja Dominyikát. Végiggondolta magában, mit fog mondani neki Isztambulban. Gable úgyis őrködni fog felettük, ott szaglászik majd azzal a mamlasz juhászkutyafejével. Te jó ég, hogy vágyott arra, hogy a karjai közt tartsa Dominyikát, és szorosan magához ölelje. Ha megteszi, Gable az oroszlánok elé veti.
Azt viszont tudta, igen, jól tudta, hogy Dominyika dührohamot
kapna, ha Nate visszautasítaná a közeledését. Korábban már megtette. Azon a véleményen volt, hogy egyszerre lehet kém és a CIA-s tartótisztje szerelme. És egy cseppet sem érdekelte Nate dilemmája, hogy a főnökei helytelenítik azt, amire mind a ketten mindennél jobban vágytak. Dominyika gondoskodni fog róla, hogy ki ne merészeljék rúgni Nate-et. Hát nem elég, hogy szeretik egymást?
Ha szeretsz, semmi más nem számít, mondogatta a férfinak. Nate gyűlölte a helyzetet, gyűlölte, hogy Benford állandóan őt figyeli, gyűlölte Gable éles elméjét és Dominyika istenverte orosz csökönyösségét. Holnap pedig fényes nappal betörnek egy raktárba a csapatával, hogy megbuherálják azokat a robbanóanyagokat, amelyek pont arra szolgálnak, hogy felrobbantsák őket. Jézusom, mitől vagyok ilyen ideges? -kérdezte magától Nate. Hallotta, hogy valaki kireteszeli a bejárati ajtót, résnyire beszűrődött a folyosói világítás fénye, majd újra sötét lett. Valaki bejött a szobájába. Az FSZB? Létezik, hogy nem vette észre, hogy egész nap követte az ellenség? Szaporábbá vált a légzése, a szívverése felgyorsult. Nate halkan visszalépett a szobába az erkélyről, és már nyúlt volna az éjjeliszekrény nehéz üveg hamutartójáért, ám ekkor parfümillat csapta meg az orrát. Lehetetlen. Agnes a sötétből a holdfény keskeny sugarába lépett. Lenge hálóinget viselt, és mezítláb volt.
- Röhejesen könnyű feltörni a zárat ezeken az ajtókon -szólalt meg a nő.
- Agnes, mit keresel itt? Jól vagy? - kérdezte Nate, bár tudta a választ.
- Egy kicsit mindig ideges vagyok az akció előtt. Te nem?
- Hogy érted azt, hogy ideges? Mi miatt?
- Hát, nem is igazán ideges - mondta Agnes a hajában matatva.
- Hanem mi?
- Inkább szenvedélyes.
- Szenvedélyes?
- Úgy értem, hogy ilyenkor mindig beindulok. - Agnes közelebb lépett Nate-hez, és végigsimított az arcán.
- Ez nagyon rossz ötlet, Agnes. Holnap dolgunk van.
- Hidd el, ez majd lenyugtatja az idegeidet. - Agnes Nash mellkasát cirógatta.
- Nincs semmi baj az idegeimmel - vágta rá Nate. Szédülni kezdett a nő parfümjének citrusos illatától. Volt valami egzotikus és állatias Ágnesben. Nate érezte a kezének forróságát az ingén keresztül, ami mámorítóan hatott rá. Benford, Gable, Domi, a szabályzat, kirúgják a CIA-től, le kell szerelnie a szolgálattól, és most itt liheg a nyakában ez az Agnes nevű bögyös piszkafa, akit beleng a citrom és a pézsma émelyítő illata. Önkéntelenül közelebb mozdította a nőhöz a kezét. Tudta, hogy három másodperc múlva végigsimít majd vele a nő sűrű haján, amelyben ott az az őrjítő fehér tincs, és a szájuk egymáshoz tapad. Látta, hogyan emelkedik és süllyed a nő melle a hálóinge alatt. Teste remegésétől meglibbent az inge alsó szegélye. Egy, kettő, három. Elég ebből, a rohadt életbe! Nate a csípőjéhez szorította két kezét. Agnes elvette a kezét a mellkasáról, egy lépést tett hátra, és megrázta a fejét.
- Csak azt szeretném, hogy minden rendben menjen holnap a csapattal. Ennyi az egész - mondta Nate.
- Akkor menjek el?
Nate megfogta Agnes kezét. Nem akarta, hogy dühösen menjen el tőle. Most végképp nem hiányzott, hogy ellenségesek legyenek egymással.
- Elképesztően szép vagy, és szexi. De szerinted ez nem lenne helytelen?
- Szerintem ez a helyes - mondta síri hangon Agnes. Sarkon fordult és nesztelenül kisurrant a szobából. Jézusom, felhúzta magát!
Egy órával később, amikor már aludt, Nate hirtelen ugyanazt a citrusos illatot érezte az orrában. Agnes meztelenül becsusszant mellé az ágyba, a mellkasához érintette melleit, és átvetette a lábát a csípőjén. Nate nedvességet érzett a lábán. Agnes bőre szinte lángolt.
- Meggondoltam magam - lihegte Nate fülébe. Fehér hajtincse a férfi arcába hullt.
Szevasztopol nyüzsgő kikötővárosa szinte sistergett a perzselő napfényben. Nyolc, kagyló formájú kikötőjét háborús emlékparkok, kavicsos szabadstrandok és elegáns, fehérre meszelt villák választották el egymástól. A szárazföld belseje felé haladva toronyházakat préseltek a tömött főutak közé. A város legnagyobb kikötőjében, a Szevasztopol-öbölben, a fekete-tengeri orosz hadiflotta tucatnyi szürke hajója horgonyzott a hatalmas betonmólóknál. Szevasztopol a hegy túloldalán állt, tizenkét kilométerre a kis Balaklavától. Nate és a Rozsomákok délben felszálltak a kikötőből induló 9-es marsrutka buszra, majd öt kilométer megtétele után átszálltak a 14-es számú városi buszra, amely Szevasztopol határától a Kruhla-öböl végén lévő Omega strandig vitte őket. Az útvonalat feltérképezték a központ fotóelemzői, akik digitális műholdas felvételeken keresztül a teljes tizenkét kilométeres szakaszt „bejárták”. A kis buszok zsúfolásig megteltek, Nate ezért egy ülőhelyen osztozott Agnesszel, aki aznap reggel úgy festett, mint aki egy hosszú lovaglás után van, és ez tulajdonképpen nem is esett messze az igazságtól. Miközben a többiek elbóbiskoltak a fülledt, zötykölődő buszon, Agnes Nate-éhez dörzsölte a combját.
- Mikor mutatsz be a szüleidnek? - kérdezte Nate-től oroszul.
- Agnes, ne butáskodj! - felelte Nate csukott szemmel. Két okból is bűntudatot érzett. Meggondolatlanság volt lefeküdnie Agnesszel, aki az általa vezetett csapat tagja volt, ráadásul fontos akció állt előttük. Még ennél is rosszabb volt az, hogy néhány hét múlva viszontlátja Dominyikát. Mintha a szoba sarkából figyelte volna saját magát, azt, hogy miféle őrültségeket művel, anélkül, hogy képes lett volna megakadályozni. A fenébe is, vajon azért ingott meg, mert így akart visszavágni a főnökeinek, akik helytelenítik a viszonyát Domival? Vagy ezzel akart némi éket verni saját maga és Domi közé? Gyerünk, csak rajta, ne hagyd abba a magyarázatok gyártását! Agnes nem volt épp tartózkodó tegnap este, a kezével tapasztotta be a száját, nehogy felverje a szállodát. Nate arcát két keze közé fogva azt suttogta a férfinak
lengyelül, hogy jestes taka sliczna, nagyon szép vagy, anélkül, hogy Nate értette volna, mit beszél.
Most pedig úgy viselkedett, mint egy romlott idősecske nő, aki jót hancúrozott az éjjel.
- Nem is mondtam neked, hogy tudok sütni - súgta Nate fülébe. - Mi a kedvenc tortád?
- Nem figyelek rád - próbálta lehűteni Nate, de titokban szórakoztatta a nő és felkeltette az érdeklődését. Agnes a húszas évei elejétől kezdve mindent kockára tett a hazájáért. Witold után rögtön ő következett az akciók megtervezésében, a férfi nyilvánvalóan tisztelte. A kiképzés során Benford egyszer beszólt neki, ő pedig visszaszólt, amivel kiérdemelte a férfi tiszteletét. Nate csak egyszer látott szomorúságot a tekintetében, amikor Piotr azzal cukkolta, hogy vénlány marad. Egészen más volt, mint egy vénlány. Határozott és szenvedélyes.
- Csodásan érzem magam ma reggel - csevegett tovább a nő, cseppet sem zavartatva magát. - Tudod te, milyen tehetséges zenész vagy? - csicseregte, majd hátrasimította az izzadtságtól a nyakához tapadt hajtincseit, és legyezni kezdte magát egy kartonpapírral.
- Koncentráljunk a mai napra, jó? - mondta Nate a fejét rázva. - Addig nincs pezsgőbontás, amíg húsz kilométeres körzeten kívül nem kerülünk este a hajóval.
- Ne aggódj, készen állok. Mind készen állunk. - Agnes a férfi karjára simította a kezét. - Meglátod, sikerrel járunk.
Nate meg is látta. Az Omega strandnál lévő buszmegállótól a csapat tagjai külön indultak tovább a hatsávos Majacsina utcán, elvegyülve a délutáni vásárolgatók és a munkából hazafelé tartók tömegében. Hármuknak hátizsák volt a vállán, a többieknél a piacokon látott cipzáros bevásárlószatyor. Ugyanolyan távolságot tartottak egymástól, mintha megfigyelést végeztek volna, és ezzel gyakorlatilag egymás megfigyeléselhárítói voltak. A sugárút közepén párokba rendeződtek: az első páros átkelt egy üresen álló építési területen, a második keresztülsétált a tömbházak közötti parkon, a harmadik pedig észrevétlenül végigsietett egy poros mellékutcán, amelyet beborított a szemét.
Nemcsak arról akartak meggyőződni, nem figyeli-e őket az ellenség, hanem arról is, hogy a nemhivatalos polgárőrség, a tömbházak előtt hokedliken gubbasztó nyugdíjasok, akiket oroszul csak druzsinnyikoknak hívtak, sem leskelődnek utánuk. Nate minden idegszálával és érzékszervével az utcát figyelte, fülelte, szagolta, de semmi. Lehet, hogy mindenki a strandon volt. Minden fekete volt, azaz tiszta. Nate az órára pillantott: akció indul.
Három irányból közelítették meg a négy szürke raktárt, amelyek a gazzal körbenőtt betonplaccon sorakoztak egymás mellett. Alig szűrődött be az egy sarokkal távolabbi Majacsináról a forgalom zaja. A raktárépületek rozsdásodtak, a tetejük megroggyant. A csapat őrszemei kézjelekkel közölték a többiekkel, hogy nincs senki a környéken. Csak madárcsicsergést és egy tücsök ciripelését lehetett hallani. Nate leguggolt és nagy levegőt vett. Túl nagy a csönd? Átsuhant a fején, hogy mi van, ha rajtaütésre készülnek az oroszok? Lehetséges, hogy a GRU őrizetlenül hagyjon ennyi fegyvert? Feldolgozta a hangokat, árnyékok után kutatott a távoli fák lombjai alatt. Tiszta volt a terep. Witold letérdelt mellé.
- Mi az? - kérdezte Witold. Hátul nedves volt az inge az izzadtságtól.
- Te mit gondolsz? - kérdezte tőle Nate.
- Értelek. Az ilyet nem szokás fényes nappal intézni. De most szükségünk van a világosságra, és a buszok csak kilencig járnak. Semmi gond nincs a tervvel.
- Lehetséges, hogy őrizetlenül hagyjanak rakétákat és aknákat? - erősködött Nate.
- Ne felejtsd el, hogy oroszokról van szó - emlékeztette Witold. - A GRU illegális műveletre készül. Biztos, hogy titokban akarják tartani, főleg a helyi ukránok előtt.
- Mi a helyzet a riasztókkal? Mi van, ha kelepcét állítottak az illetéktelen behatolóknak? - sorolta Nate. Díva jelentésében ugyan semmi ilyesmi nem szerepelt, de lehet, hogy ilyen mélységig nem avatnák be.
- Jerzy ellenőrizni fogja a bejáratot, nincs-e mozgásérzékelő.
Nincs olyan rendszer, amit ne tudna kiiktatni - biztatta Witold. - Ryszard megnézi, nincs-e taposódrót.
Nate jelt adott, mire Jerzy letérdelt a horpadt bádoglemez oldalajtó előtt, végigsimított a szélein, nincs-e olyan lyuk vagy kitüremkedés, amely riasztókészülékre utalna az ajtó túloldalán. Megrázta a fejét. Nate ekkor Piotr felé intett, aki tizenöt másodperc alatt kinyitotta az ütött-kopott zárat, miközben Jerzy még egyszer ellenőrizte az ajtó széleit. Semmi. Piotr kinyitotta az ajtót, bedugta rajta a fejét, aztán intett a többieknek. Nate halkan csettintett, és a hangra az utolsó páros is előjött.
A raktár belseje viszonylag kicsi volt. Finom, szürke por borította a repedezett betonpadlót. Rozsdás acéloszlopok támasztották meg a vasrácsos tetőszerkezetet.
- Figyelj a lábnyomokra meg a kéznyomokra! - suttogta Nate Witoldnak, a poros padlóra mutatva. A falakon nem voltak ablakok, de a madárszaros tetőablakokon keresztül beszűrődött némi tejszínű világosság. Sötétzöld ponyvával lefedett, szögletes halom hevert a raktár közepén. Ott voltak a ládák.
- Ne érjetek a ponyvához! - suttogta Ryszard. - Lehet, hogy gyújtózsinórt kötöttek rá.
Nate bólintott. Elindult a ponyva körül, de Ryszard megállította.
- Világíts az elemlámpáddal a padlóra!
Nate maga elé világított az elemlámpájával, egy 250 lumenes NYEBO SLYDE-dal, és így észre is vette a láthatatlan taposódrótot meg az árnyékát, amely a legközelebbi tartóoszlopig futott, amelyhez egy réztölcséres fekete dobozt erősítettek. A tölcsér olyan volt, mint egy kis megafon, és a ponyvával fedett halom felé mutatott.
- SM-70-es gyalogsági robbanóeszköz - suttogta Ryszard. -Nyolcvan kis acélkocka, huszonöt méteres hatótávolságban mindenkivel végez. Ezt rakták a határmenti kerítésekhez is.
- Tudod hatástalanítani? - kérdezte tőle Nate.
- Nem szabad hozzányúlnunk. Észrevennék, ha hatástalanítjuk - felelte Ryszard. - Életveszélyes terepen kell dolgoznunk. Ne siessétek el a dolgot! Ne görcsöljetek rá a
botlódrótra! Azt akarják, hogy csak a zsinórra figyeljetek, és ne vegyétek észre a máshová rejtett nyomásérzékelőt. Csapda a csapdában.
Óvatosan lehámozták a ponyvát a ládákról. Az SM-70-es taposódrótja eltűnt a legközelebbi láda mögött.
- Ahhoz ne nyúljatok! - mutatott a ládára Ryszard.
Összesen tizenöt festetlen fadoboz hevert a ponyva alatt, lepecsételt fémretesszel és két végén egy-egy fémfogantyúval. Semmiféle jelzés nem utalt a ládák tartalmára. A dobozok tetejét és alját csúszótalpakkal látták el, hogy könnyebb legyen egymásra pakolni őket. Nate úgy saccolta, hogy a rekeszek közül nyolc másfél méter hosszú - pont úgy néztek ki, mint egy gyerekkoporsó -: ezekbe pakolták az RPG-18-as Mukha
gránátvetőket és a különálló gránátokat. A maradék hét láda kocka alakú volt, oldalt kötélfogantyúval. Ezekben lesznek az aknák.
Nate és a Rozsomákok némán, összehangolt mozdulatokkal munkához láttak. Normális esetben hatan túl sokan lettek volna ehhez a munkához, most viszont azt jelentette, hogy gyorsabban tudtak haladni, osztozva a feladatokon. A felkészítő gyakorlatozáson nyújtott teljesítményük alapján arra jutottak, hogy nemcsak a nyomkövetők elhelyezésére lesz idejük, hanem az aknák és a gránátvetők hatástalanítására is. A gyümölcskenyér-méretű, annál csak kicsit halálosabb fekete műanyag PMN-4-es aknákat úgy tették tönkre, hogy leemelték a fedelüket, és az ütőszegek hegyét lemetszették, így azokat nem tudta az ütőrugó a csappantyúba nyomni. A lemetszett ütőszegek így nem lépnek érintkezésbe az aknák ötvenöt grammnyi hexogén robbanóanyagával. A gránátvevőket, amelyből hat hevert egy ládában, azzal az egyszerű trükkel sikerült hatástalanítaniuk, hogy három csepp szupererős ragasztót cseppentettek minden egyes készülékbe, így blokkolva azt az indítókart, amellyel a másodlagos rakétamotor a célpontra irányította a lövedéket. A PKK embereinek leesik majd az álluk, amikor becélozzák a gránátvetőt, meghúzzák a ravaszt, és a lövedék egy méterrel az orruk előtt a földre pottyan.
Agnes és Witold eközben kipakolták a hátizsákokból a csúszótalpakat, amelyekre az eredeti csúszótalpakat fogják kicserélni. Minden egyes talpba két nyomkövetőt rejtettek: az egyik egy rövid hatótávolságú Hammer volt, amelyet sűrűn lakott településekhez terveztek, a másik egy nagy hatótávolságú GPS-es Quickhatch geolokációs nyomkövető, amely műholdon keresztül küldött adatokat a célpont tartózkodási helyéről. A Quickhatch-csel még egy Szaharában bolyongó tevét is követni lehetett volna Manhattanből. Agnes és Witold óvatosan lecsavarozták az eredeti csúszótalpakat és kicserélték a magukkal hozottakra. Agnes maga volt a csoda, összeszedte a felesleges fatalpakat, összeszámolta a szerszámokat, és meggyőződött róla, hogy a ládákat pontosan ugyanúgy tették vissza, ahogy találták őket. Ehhez fotókat készített a mobiljával az akció minden egyes fázisáról, és amikor biztosak voltak abban, hogy mindent ugyanúgy pakoltak vissza, ahogy volt, Agnes kitörölte a képeket.
Kezdett szürkülni, Nate ezért az órájára pillantott. Nem akart elemlámpánál dolgozni. Witold látta, mit csinál, elmosolyodott, és némán formálta a szavakat: „még öt perc”. Nate óvatosan körbejárta a raktárt, és bár még mindig nyugtalanította, hogy véletlenül beleakad egy botlódrótba vagy rálép egy aknára, semmi mozgás nem volt a raktár körül. Tiszta volt a terep. Visszaosont az épületbe. Agnes az ajtónál várt rá, hallótávolságon kívül.
- Mindjárt kész vagyunk - mondta mosolyogva. - Minden simán ment.
Nate bólintott.
- Jó munkát végeztetek - dicsérte Nate. - Forsyth szerint ti vagytok a legjobb csapat, és most már szerintem is.
Agnes végigsimított a haján.
- Szerinted ma este indulunk, vagy csak holnap? - kérdezte Nate-től.
- Ha időben visszaérünk, nincs értelme holnapig várni, jobb, ha már éjjel elindulunk.
- Csak azért kérdezem, hogy tudjam, nem töltünk-e el még egy éjszakát a szállodában. - Agnes szürke szemével majd
felfalta a férfit.
- Jaj, ne kezdd megint, Agnes! - ingatta Nate a fejét.
- Mozdulni sem lehet majd a hajón, így, hogy mind rajta leszünk. Egyáltalán nem lehetünk magunkban.
Nate megpróbálta maga elé képzelni Agnest, ahogy meztelenül fekszik az egyik fenti ágyon, míg Piotr a lenti fekhelyen horkol.
- Azt hittem, bevetések előtt szoktál így érezni. Most már vége, túl vagyunk rajta.
- Van, hogy a bevetések előtt, van, hogy utána - sóhajtott Agnes. - És van, hogy közben.
Nate megfogta a nő kezét.
- Mihez kezdjek veled, Agnes?
- Mondjam meg, vagy kitalálod magadtól?
Amikor a Rozsomákok végeztek, mindent ugyanúgy hagytak, ahogy találták, és a ponyvát is ugyanúgy tették vissza a ládákra, ahogy az Agnes mobiljával készült fotókon látták. A poros betonpadlón hagyott lábnyomaikat elfújták, és ugyanolyan porréteggel vonták be a ládákat és a ponyvát, mint amilyen korábban lepte őket. Nate is megnézte Agnes fotóit, szorosan a nő mellett állt, aki a kezében tartotta a mobilt, és közben érezte, mennyire felhevült Agnes teste. Miután meggyőződött róla, hogy mindent ugyanúgy hagynak, ahogy találták, kiosontak a bejáraton, Jerzy visszazárta a lakatot és mindent letörölt. Nem mintha az oroszok ujjlenyomatok után kutatnának, tekintve, hogy ilyen hevenyészetten rejtették el a fegyvereket.
Ugyanazzal a zötykölődő busszal mentek vissza Balaklavába, de most, a lemenő krími nap fényében mintha tovább tartott volna az út. Nate hegyezte a fülét, nem hall-e szirénázást, és megpróbált minél távolabbra ellátni, hátha észreveszi egy úttorlasz homokzsákjait vagy az úton keresztben álló kocsikat, de semmi.
Amíg a jacht lassan kihúzott a kikötőből, elhagyta a bóját és kiért a nyílt tengerre, Nate-ék meglapultak a belsejében. Időközben leszállt az éj, nyugat felé még csillant némi fény, de keletre és délre mindent beborított a teljes sötétség. Amikor elérték a húsz kilométeres távolságot, és ezzel elhagyták a Putyin
fennhatósága alá tartozó területet, a legénység intett Nate-nek, Piotr felbontott egy üveg sliwowicát, kiálltak a fedélzetre és megitták a csillagos égbolt alatt. Agnes úgy forgolódott, hogy Nate-hez dörgölőzhessen, amíg Ryszard a lengyel-orosz háború himnuszát, a Hej, Sokoly-t, azaz a „Hejj, sólymok!”-at énekelte a lágyan ringatozó jachton.
Nate közben arra gondolt, hogy az akció első szakasza teljesítve. Következik a második és a harmadik szakasz. Isztambul. Gable. Dominyika.
Turmixgépbe főtt céklát, kimagozott aszalt szilvát, fokhagymát, diót és tejfölt teszünk, és darabos krémmé keverjük. Megszórjuk durvára aprított dióval és korianderrel, majd ropogós kenyérrel tálaljuk.