Ismertem egyszer egy pasit, nevezzük Jimmynek.
Jimmynek mindig egyszerre futott egy csomó vállalkozása. Ha megkérdezték, mit csinál éppen, tüstént rávágta valamilyen cég nevét, ahol konzulens, vagy leírt egy ígéretes orvosi applikációt, amelyhez befektetőket keres az angyalok karában, vagy beszélni kezdett valamilyen jótékonysági eseményről, ahol ő lesz a főszónok, vagy eldicsekedett, hogy van egy ötlete egy hatékonyabb benzinszivattyúhoz, amellyel milliárdokat fog keresni. Örökös lendületben volt, örökösen lobogott, és ha egy másodpercnyi lehetőséget kapott, porrá zúzta a hallgatóját a kérkedésével, hogy milyen világrengető az ő munkája, milyen briliáns a legújabb ötlete, és úgy dobálózott az ismert nevekkel, hogy az ember azt hitte, valamelyik pletykalap riporterével beszél.
Jimmy örökösen pozitív volt, örökösen hajtotta magát, örökösen buherált, szóval igazi vérdroid volt, vagy mi a fenének hívják az ilyet.
Az egészben az volt a vicc, hogy Jimmy ugyanakkor csóringer volt - fenn az ernyő, nincsen kas. Ideje nagy részében be volt tépve, és mivel rengeteg pénzt vert el bárokban és finom éttermekben az „üzleti ötleteire”, Jimmy hivatásos lejmoló is volt, a családja keserves munkával megszerzett pénzéből élt, akiket ugyanúgy behúzott a csőbe, mint a város többi lakóját majdani hatalmas kaszálásokról leadott hadovájával. Persze, időnként előhozakodott mástól lopott gondolatokkal, vagy fogta a telefont, és felhívott vadidegen nagyfejűeket, és dobálózott a nevekkel, amíg ki nem fogyott belőlük, de ebből sosem sült ki semmi. Az összes „vállalkozása” kudarcot vallott.
Ám ő mégis évekig elvolt így; barátnőkkel, majd egyre távolibb rokonokkal tarttatta el magát, holott már a harminc felé járt. Az egészben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy tökéletes lelki nyugalommal csinálta. Mániákusan hitt magában. Akik kinevették vagy lecsapták szó közben a telefont, azok „lemaradtak életük legnagyobb lehetőségéről”. Akik a fejére olvasták, hogy kamu az összes elképzelése az üzletről, „túlságosan tudatlanok és tapasztalatlanok” voltak, hogy megértsék az ő lángeszét. Akik kifogásolták a lejmista életstílusát, azok „irigyelték” vagy „gyűlölték” a sikereiért.
Jimmy keresett valamennyi pénzt, bár általában a leghitványabb módszerekkel, például eladta mások ötleteit, vagy firnyákosan megpumpolt másokat kölcsönért, sőt, ami még ennél is rosszabb, kezdőtőkét csalt ki tőlük valamilyen közös vállalkozáshoz. Alkalmanként sikerült rábeszélnie valakiket, hogy kérjék fel előadásokat tartani kellő fizetség ellenében (hogy miről adott elő, azt el nem tudom képzelni).
És ami a legrosszabb: Jimmy el is hitte a saját baromságait. Olyan golyóálló volt a nagyzási hóbortja, hogy az már gyönyörű. Komolyan nehéz volt haragudni rá.
Valamikor a hatvanas években a pszichológusok őrülten felkapták a „magas önbecsülés kifejlesztését”, vagyis hogy az ember gondoljon és higgyen szépeket magáról. A kutatások kimutatták, hogy azok, akik szépeket gondolnak magukról, általában jobb teljesítményt nyújtanak, és kevesebb problémát okoznak. Sok akkori kutató és politikus kezdte elhinni, hogy a lakosság önbecsülési szintjének emelése kézzelfogható társadalmi haszonnal jár: alacsonyabb bűnözési ráta, jobb tanulmányi eredmények, több munkahely, alacsonyabb költségvetési hiány. Ebből a megfontolásból az 1970-es évektől kezdve a pszichológusok, politikusok és pedagógusok már a szülőket is az önbecsülésre oktatták. Az iskolai tantervbe is beiktatták az önbecsülési gyakorlatokat. Fellazították az osztályozást, nehogy megsértsék az alacsonyabb teljesítményt nyújtó tanulók érzékenységét. A legtermészetesebb, legelemibb tevékenységeknél is díjazták a részvételt, és nevetséges díjakat osztogattak. A srácok olyan hülye házi feladatokat kaptak, mint például hogy írják össze, milyen okokból érzik magukat különlegesnek, vagy sorolják fel azt az öt dolgot, amelyet a legjobban szeretnek magukban. Tisztelendők és tiszteletesek azt prédikálták a gyülekezetüknek, hogy Isten szemében mindenki páratlanul csodálatos és brillírozásra rendeltetett. Hirtelen annyi lett az üzleti és motivációs szeminárium, mint eső után a gomba, és mindegyiken ugyanazt a paradoxont mantrázták: mivel minden egyes ember lehet kivétel, mostantól sikeremberek tömege várható!
Csak hát azóta eltelt egy emberöltő, és kiderült, hogy bizony nem vagyunk mindnyájan kivételesek. Kiderült, hogy ha jól is érezzük magunkat a bőrünkben, az igazából nem jelent semmit, ha csak nincs jó okunk rá, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Kiderült, hogy a nehézség és a kudarc voltaképpen hasznos, sőt, szükséges, hogy valakiből erős akaratú, sikeres felnőtt válhasson, és papolhatják akármeddig az embereknek, hogy higgyék magukat kivételesnek és minden körülmények között érezzék magukat nagyszerűen a bőrükben, attól még nem többszöröződnek meg a lakosság körében a Bill Gatesek és a Martin Luther Kingek, csak a Jimmyk.
Jimmy, a műmájer nyüzsgönc vállalkozó. Jimmy, aki nap mint nap füvezett, és nem volt piacképes erénye azon kívül, hogy el is hitte, amit magáról összehordott. Az a típus, aki leordította az üzlettársát, amiért „éretlen”, utána pedig leszívott minden pénzt a vállalati hitelkártyáról a Le Bernardinben, mert be akart vágódni valami orosz modellnél. Jimmy, aki hamar kifogyott a nagynénikből és nagybácsikból, akik még kölcsönözhettek volna neki.
Igen, a magabiztos, toronymagas önérzetű Jimmy. Jimmy, aki túl sok időt fordított az öndicséretre, így hát elfelejtette, hogy tenni is kéne valamit.
Az volt a baj az önbecsülő mozgalommal, hogy azzal mérte az önbecsülést, mennyire érzik jól magukat az emberek a bőrükben. Ám az emberi önértékelés igaz és pontos mércéje az, hogy mi a véleményünk a negatív tulajdonságainkról. Ha egy Jimmyhez hasonló ember az ideje 99,99 százalékában abszolút királynak érzi magát, holott szétcsúszóban az élete, azzal hogy lehetne mérni a sikert és a boldogságot?
Jimmy egy előjogokkal rendelkező ember. Vagyis úgy érzi, hogy őt megilletik a jó dolgok anélkül, hogy kiérdemelné őket. Hiszi, hogy jár neki a gazdagság anélkül, hogy megdolgozna érte. Hiszi, hogy őt szeretni és protezsálni kell, holott soha életében nem segített senkinek. Hiszi, hogy jár neki a fantasztikus életnívó, holott semmiféle áldozatot sem hozott érte.
A Jimmyhez hasonlók olyan rögeszmésen elégedettek akarnak lenni magukkal, hogy sikerül hinniük a saját nagyszerű teljesítményükben, holott egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe. Azt képzelik, hogy zseniális előadók, holott csak bolondot csinálnak magukból a pódiumon. Sikeres vállalkozónak képzelik magukat, holott nem volt egy sikeres vállalkozásuk sem. Életvezetési tanácsadónak képzelik magukat, és pénzért osztogatják a tanácsaikat, holott csak huszonöt évesek, és még semmi érdemlegeset nem csináltak.
Az előjogokkal rendelkező személyekből árad a nagyzási hóbortig túlfűtött önbizalom, amit mások vonzónak találhatnak, legalábbis egy ideig. Bizonyos esetekben az előjogokkal bíró személy nagyzási hóbortja ragadós lehet, és feljebb kurblizhatja a környezete önbizalmát. Be kell vallanom, hogy Jimmyvel minden kóklersége ellenére néha még szórakoztató is volt együtt lógni, mert az ember elpusztíthatatlannak érezte magát mellette.
Az a baj az előjogokkal, hogy az előjogokkal rendelkezőknek minden egyes másodpercben elégedetteknek kell lenniük önmagukkal, ha kell, akár a környezetük rovására. És mivel az előjogokkal rendelkezőknek minden egyes másodpercben elégedetteknek kell lenniük önmagukkal, szinte mindig önmagukkal foglalkoznak, elvégre sok energiába és munkába kerül bebeszélni magunknak, hogy mi nem büdöset szarunk, főleg akkor, ha egy vécében lakunk.
Amint egyszer rászokott az ember, hogy folyamatosan a saját bálványozására alakít át mindent, ami körülötte történik, akkor abból rendkívül nehéz kitörni. Ha ilyen valakivel próbálunk értelmesen beszélni, abban ő újabb „merényletet” lát a felsőbbrendűsége ellen. Valaki már megint „képtelen kezelni”, hogy ő milyen okos/tehetséges/jóképű/sikeres.
Az előjogokkal rendelkezők bezárkóznak az önimádat buborékjába, amely úgy torzítja el a világot, hogy a bezárkózó még erősebbnek érezhesse magát. Azok, akik azt képzelik, hogy előjogokkal bírnak, minden eseményben vagy a tulajdon nagyságukat megerősítő, vagy az azt fenyegető tényezőt látnak. Ha valami jó történik velük, akkor valami hihetetlen teljesítményt nyújtottak. Ha valami rossz történik velük, akkor egy irigyük próbálja besározni őket. Az előjogokkal rendelkezők téveszméje áthatolhatatlan. Ők bármivel képesek áltatni magukat, ami hizlalja a felsőbbrendűségi érzésüket, és tíz körömmel ragaszkodnak a megtévesztő látszathoz, akkor is, ha ezzel néha fizikai vagy lelki szenvedést okoznak a környezetüknek.
Ám az előjogokban bízni hibás stratégia. Csak eufória, de nem boldogság.
Az önértékelést nem azzal kell mérni, hogyan viszonyulunk a pozitív élményeinkhez, hanem azzal, ahogy a negatív élményeinkhez viszonyulunk. A Jimmy-félék úgy bújnak el a problémáik elől, hogy minden szíre-szóra képzelt sikerekkel ajándékozzák meg magukat. Mivel pedig képtelenek szembenézni a problémáikkal, Jimmy és társai gyengék, akármilyen elégedettek legyenek is magukkal.
Az, akinek rendben van az önértékelése, tisztán látja a hibáit - „Igen, néha felelőtlenül bánok a pénzzel”, „Igen, néha eltúlzom a sikereimet”, „Igen, túlságosan igénylem mások támogatását, önállóbbnak kellene lennem” -, és igyekszik kijavítani őket. Ám mivel az előjogokkal rendelkezők képtelenek nyíltan és becsületesen elismerni a problémáikat, ugyancsak képtelenek tartós vagy értelmes módon változtatni az életükön. Egyfolytában az eufóriát kergetik, és mind jobban belegabalyítják magukat a tagadásba.
Ám előbb-utóbb beüt a valóság, és az elásott problémák ismét jelentkeznek. Már csak az a kérdés, mikor, és hogy mennyire fog fájni.
Reggel kilenckor biológiaórán ültem, és államat az asztalomon keresztbe tett karomra hajtva bámultam a számlapon köröző másodpercmutatót. Az óra ketyegése szinkópásan kísérte a tanár döngicsélését kromoszómákról és mitózisról. Tizenhárom éves voltam, és úgy untam magam, ahogy csak a korombeli iskolások többsége unatkozhat egy áporodott, neonfényes tanteremben.
Kopogtattak. Mr. Price, az iskola igazgatóhelyettese bedugta a fejét az ajtón: - Elnézést a zavarásért. Mark, kijönnél egy percre? Ó, és hozd a holmidat is!
Fura - gondoltam. Srácokat szoktak beküldeni az igazgatóhoz, de az ritka, hogy az igazgatót küldjék értük. Fogtam a cuccomat, és mentem.
A folyosó üres volt. Drapp szekrények százainak párhuzamosai találkoztak a látóhatáron. - Mark, odavezetnél a szekrényedhez?
- Persze - mondtam, és cammogni kezdtem a folyosón lötyögő farmeros, túlméretezett pólós, bozontos mivoltomban.
Megérkeztünk a szekrényemhez. - Nyisd ki! - rendelkezett Mr. Price, és én kinyitottam. Mr. Price elém állt, és kiszedte a kabátomat, a tornazsákomat, a hátizsákomat, szóval mindent, leszámítva néhány füzetet meg ceruzát. Elindult. - Gyere velem! - mondta hátra sem nézve. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
Követtem az irodájába, ahol arra kért, hogy üljek le. Becsukta az ajtót, be is zárta. Az ablakhoz ment, és igazított a reluxán, hogy ne lássanak be kintről. A tenyerem izzadt. Ez nem egy normális jelenés volt az igazgatónál.
Mr. Price leült, és szótlanul átkutatta a holmimat, belenyúlt a zsebekbe, elhúzta a cipzárakat, kirázta a tornaruhámat, és a padlóra tette.
Majd azt kérdezte, de közben nem nézett rám: - Mark, tudod, mit keresek?
- Nem - mondtam.
- Drogot.
A szó riadt éberségbe sokkolt.
- D-d-drogot? - hebegtem. - Milyet?
Szigorúan nézett rám. - Nem tudom. Milyen fajta van nálad? - Kinyitotta az egyik iratgyűjtőmet, belenyúlt a tollaknak kialakított, apró zsebekbe.
Bőrömön gombatelepekké nőtt az izzadság. A tenyeremről átterjedt a karomra, és a nyakamra. A halántékom lüktetett, az agyamat és az arcomat elöntötte a vér. El akartam rohanni, hogy elbújjak, úgy, ahogy a legtöbb tizenhárom éves tenné, ha kábítószer birtoklásával vádolnák.
- Nem tudom, miről tetszik beszélni - tiltakoztam, és a hangom sokkal erőtlenebb volt, mint szerettem volna. Úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben sokkal magabiztosabban kellene beszélnem. Vagy talán nem. Talán riadtan kellene. A hazugok hogy beszélnek? Magabiztosan vagy riadtan? Akárhogyan is, én azt akartam, hogy az én hangom épp ellenkezően hangozzon. Ám a riadalmam csak sűrűsödött, és a riadozás, hogy majd riadt lesz a hangom, még jobban megriasztott. A kurva életbe! A visszacsatolás ördögi köre!
- Majd meglátjuk - felelte, és gondjaiba vette a hátizsákomat, amelynek száz zsebe volt, mindegyik megtömve buta kamaszkincsekkel - színes tollak, órai levelezések, repedt dobozú CD-k a kilencvenes évek elejéről, kiszáradt filcek, egy ócska vázlattömb, amelyiknek a fele hiányzott, egy őrjítően hosszúra nyúló iskolai lét pormacskái és piszka.
Bőröm fénysebességgel onthatta az izzadságot, mert az idő megnyúlt, szétterült; őskori eónoknak rémlett, ami csak néhány másodperc volt azon a második bioszórán, percenként nőttem fel és haltam meg, és nem létezett más, csak Mr. Price, én és a feneketlen hátizsákom.
Valahol a mezolitikum táján Mr. Price végzett a hátizsák átkutatásával. Semmit sem talált, és ez mintha zavarba hozta volna. Szájjal lefelé fordította a zsákot. A mindenféle szirszar az iroda padlójára zúdult. Most már ugyanúgy szakadt róla a verejték, mint rólam, csak ő nem a rettegéstől izzadt, hanem dühében.
- Szóval ma nincs drog? - Nemtörődöm hangra törekedett.
- Nincs. - Én is nemtörődöm hangra törekedtem.
Szétterítette a vacakjaimat, sorra vette az összes tárgyat,
majd apró kupacokba rakta őket a tornacucc mellett. A kabátom és a hátizsákom élettelenül hevert a térdén. Sóhajtott, a falat bámulta. Sírni szerettem volna, mint a tizenhárom évesek többsége, ha egy szobába zárják egy felnőttel, aki dühösen górálja szét a vacakjaikat a padlón.
Mr. Price megtekintette a padlón szétszervezett ingóságokat. Semmi tilos vagy törvénysértő, semmi narkotikum, még olyan sem volt, ami az iskolai rendtartást sértené. Sóhajtott, majd a padlóra dobta a kabátot és a hátizsákot is. Előrehajolt, és a térdére könyökölt, hogy az arcunk egy szintben legyen.
- Mark, adok neked egy utolsó esélyt, hogy becsületes legyél. Ha becsületes leszel, sokkal jobban jössz ki ebből a dologból. Ha kiderül, hogy hazudsz, sokkal rosszabb lesz.
Nagyot nyeltem, mintegy végszóra.
- Most pedig halljam az igazat! - parancsolta Mr. Price. -Hoztál ma drogot magaddal az iskolába?
A könnyeimmel és a torkomat marcangoló ordítással küzdve néztem farkasszemet kínzómmal, és könyörögve mondtam, miközben szerettem volna elsüllyedni, amiért mutálok: - Nem, nincsen nálam drog! Fogalmam sincs, miről tetszik beszélni!
- Oké. - Megadóan felemelte a kezét. - Hát, akkor összeszedheted a cuccodat, és elmehetsz.
Még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a lelappadt hátizsákomra, amely megszegett ígéretként hevert az iroda padlóján. Hanyagul rátette a talpát, topogott rajta egy kicsit búcsúzóul. Szorongva vártam, hogy abbahagyja, és menjen ki, és én élhessem tovább az életemet, elfelejtve ezt az egész iszonyatot.
Ám a lábfej megállapodott valamin. - Ez meg mi? - kérdezte, és topogott tovább.
- Mi mi? - kérdezem.
- Itt még van valami. - Felvette a zsákot, tapogatózott az aljában. A szemem előtt összemosódott és dülöngélni kezdett a világ.
Gyereknek eleven voltam. Barátságos voltam. De görény is voltam. Mármint a legszeretetreméltóbb értelemben. Lázongó, hazug kis görény voltam, dühös és duzzogó. Tizenkét évesen elrontottam a házunk riasztóját hűtőmágnesekkel, hogy észrevétlenül kiszökhessek éjnek évadján. A barátommal egyesbe tettük a barátom anyukájának a kocsiját, és kitoltuk az utcára, hogy furikázhassunk, de az anyja ne ébredjen fel. Az abortuszról írtam fogalmazásokat, mert tudtam, hogy az angoltanárom vaskalapos keresztény. Egy másik barátommal cigarettát loptunk az ő anyukájától, és eladtuk más kölyköknek az iskola mögött.
És egy titkos rekeszt is vágtam a hátizsákom aljába, hogy oda dughassam a füvemet.
Ezt a titkos rekeszt találta meg Mr. Price, amikor rálépett a dugi drogomra. Mert persze hazudtam. Mr. Price állta a szavát, és nem volt elnéző. Pár órával később, mint a legtöbb tizenhárom éves, aki bilincsben ül egy járőrkocsi hátuljában, én is azt gondoltam, hogy vége az életemnek.
Bizonyos értelemben igazam is volt. A szüleim házi fogságra ítéltek. Belátható időn belül nem számíthattam rá, hogy barátaim lesznek. Mivel az iskolából kicsaptak, az év hátralevő részére magántanuló lettem. Anya erőhatalommal levágatta a hajamat, és kidobatta az összes Marilyn Manson-és Metallica-pólómat (ami egy kamasz számára 1998-ban felért egy szélhűdéses halállal). Apa reggelenként behurcolt az irodájába, ahol hosszú órákig kellett papírokat lefűznöm. A tanév végén beírattak egy kis keresztény magániskolába, ahova - ez talán senkit sem lep meg - nem egészen tudtam beilleszkedni.
És amikor végre jóvátettem a vétkemet, és időre beadtam a dolgozataimat, és megtanultam a felelős irodista munka értékét, a szüleim úgy határoztak, hogy elválnak.
Ezt kizárólag annak a bizonyítására meséltem el, hogy a kamaszkorom extra szívás volt. Körülbelül kilenc hónap alatt veszítettem el az összes barátomat, a törvényes jogaimat és a családomat. „Igazi traumatikus szar” - mondja majd később a pszichológusom, de akkor már huszonéves vagyok, és a következő tíz-egynéhány évben azon dolgozom, hogy kioldozzam a traumás csimbókokat, és kevésbé önimádó, kevésbé előjogokkal bíró kis pöcs legyek.
Nálunk otthon nem az iszonyú szavak és tettek jelentették a problémát, hanem azok az iszonyatok, amelyeket ki kellett volna beszélni, de nem tettük. Az én családom úgy hallgat, ahogy Warren Buffett pénzt csinál vagy Jenna Jameson baszik: világbajnokok vagyunk benne. Ha a fejünk fölött égett volna a ház, arra is annyit mondtak volna: „Ó, nem, nincsen semmi baj. Kicsit talán meleg van, de igazán nincs semmi baj.”
A szüleim válásánál nem volt sem tányértörés, sem ajtócsapkodás, sem üvöltözés, hogy ki dugott félre kivel. Egyszer, amikor megnyugtatták a bátyámat és engem, hogy nem a mi hibánkból történik, volt egy kérdezz-felelek szeánsz - igen, jól olvastad! - új életünk elrendezésének gyakorlati részleteiről. Egyetlen könnyet sem ejtettek. Senki sem emelte fel a hangját. A tesóm és én egyetlen rövid bepillantást nyerhettünk szüleink fölfeslő szerelmi életébe, amikor azt hallottuk: „Senki sem csalt meg senkit.” Ó, akkor jó! Kicsit talán meleg volt a szobában, de különben nem volt semmi baj.
A szüleim jó emberek. Nem hibáztatom őket semmiért (legalábbis most már nem), és nagyon szeretem őket. Nekik is megvannak a saját történeteik, a saját útjaik és a saját problémáik, mint minden szülőnek. Mint ahogy az ő szüleiknek is megvoltak, és így tovább. Minden más szülőhöz hasonlóan és kizárólag a legjobb szándékból az én szüleim is csak a problémáik egy részét osztották meg a gyerekeikkel, mint ahogy valószínűleg én is teszem majd a sajátjaimmal.
Amikor a fentiekhez hasonlóan „traumatikus szarok” csúsznak be az életünkbe, tudat alatt kezdjük azt érezni, hogy olyan problémáink vannak, amelyeket sohasem leszünk képesek megoldani. A problémamegoldás feltételezett képtelenségétől pedig boldogtalannak és gyámoltalannak érezzük magunkat.
De történik más is. Ha megoldhatatlan problémáink vannak, a tudatalattink kitalálja, hogy vagy páratlanul különlegesek, vagy páratlanul selejtesek vagyunk bizonyos értelemben, vagyis senkihez sem vagyunk foghatók, és ezért ránk más szabályoknak kell vonatkozniuk.
Egyszerűbben fogalmazva: előjogokkal rendelkezünk.
Kamaszkorom keservei elindítottak az előjogokkal rendelkezők útján, amely átnyúlt fiatal felnőttkorom első éveibe. Jimmy előjogai az üzletben nyilvánultak meg, ahol lángésznek képzelte magát, az enyém a kapcsolatokban, mindenekelőtt a nőkkel fenntartott kapcsolataimban. A meghittség és az elfogadás volt a rögeszmém, így örökösen kompenzálnom kellett, bizonyítva magamnak, hogy engem mindig szeretnek és elfogadnak. Nekem azt jelentették a nők, amit a kokainistának a hó. Szóval szoknyavadász lettem - éretlen, önző, bár olykor kedves szoknyavadász. Majdnem tíz évet fog át sekélyes és egészségtelen kapcsolataim hosszú sorozata.
Nem annyira a szexre éheztem, bár az is élvezetes volt, hanem arra, hogy méltányoljanak. Kívántak, szerettek, életem során először voltam értékes. Vágyam a megbecsülésre hamarosan átcsapott az önistenítésbe. Úgy éreztem, hogy nekem jogom van azt tenni és mondani, amit akarok, semmibe véve mások érzéseit, megsértve a bizalmukat, amit később vacak, béna mentegetőzésekkel indokoltam.
Noha ennek az időszaknak kétségtelenül voltak mulatságos és izgalmas pillanatai, és találkoztam néhány csodálatos nővel, az életem többé-kevésbé mindvégig csőd volt. Gyakran voltam munkanélküli, a barátaimnál vagy anyánál aludtam a kanapén, jóval többet ittam, mint kellett volna, elmartam magamtól egy csomó barátomat - és amikor találkoztam egy nővel, aki komolyan tetszett, az önimádatom gyorsan megtorpedózott mindent.
Minél mélyebb a seb, annál tehetetlenebbnek érezzük magunkat a problémáinkkal szemben, és annál több előjogot követelünk, hogy kompenzálhassuk a problémákat. Ez kétféleképpen nyilvánul meg:
1. Király vagyok, ti pedig mind hülyék vagytok, úgyhogy különleges elbánást igényiek.
2. Hülye vagyok, ti pedig mind királyak vagytok, úgyhogy
különleges elbánást igényiek.
Ellentétes lelkiállapot, de mindkettőnek egyformán önző a magja. Sőt, gyakran láthatunk előjogokkal rendelkező embereket, ahogy ide-oda csapódnak a kettő között. Vagy ők az istencsászárok, vagy őket mindenki csak bántja, attól függ, éppen milyen napjuk van a héten, vagy hol tartanak egyéni elmebajukban.
A többség jól látja, hogy az ilyen Jimmy-félék eszelősen önimádó faszkalapok. Jimmy ugyanis telekukorékolja a világot a nagyszerűségével. A többség pedig nem látja, hogy az előjogokkal bírók folyamatosan alsóbbrendűnek érzik magukat, akik azt sem érdemlik meg, hogy éljenek.
Ugyanannyi önzést követel ugyanis az is, hogy a dolgokat úgy rendezgessük, hogy örök áldozatnak tüntethessük fel magunkat, mint ennek az ellenkezője. Akár azt akarjuk hinni, hogy leküzdhetetlen problémáink vannak, akár azt, hogy nincsenek is problémáink, mindkettőhöz energia és önimádat kell.
Viszont a helyzet az, hogy egyedi, személyre szabott probléma nem létezik. Ha van valamilyen problémád, nyugodj bele, hogy a múltban, a jelenben és a jövőben millióknak volt, van, és lesz ugyanez a problémája. Valószínűleg olyanoknak is, akiket ismersz. Ez nem jelentékteleníti el a problémádat, és nem is jelenti azt, hogy ne kellene szenvedned tőle. Nem azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között ne lehetnél indokoltan áldozat.
Mindössze annyit jelent, hogy nem is vagy olyan különleges.
Gyakran épp ez az első és legfontosabb lépés a problémák megoldása felé: a felismerés, hogy a legkeservesebb, legnagyobb bajunkban sem vagyunk egyedül.
Ám valamilyen okból mintha egyre többen - és főleg fiatalok - feledkeznének meg erről az igazságról. Számos oktató és pedagógus figyelte már meg, hogy a mai fiatalokból hiányzik az érzelmi rugalmasság, ellenben túlzásba viszik az önző követelőzést. Ma nem ritkaság, hogy könyveket távolítanak el a tantervből, kizárólag azért, nehogy valaki megbántva érezze magát. Előadókat és professzorokat ordítanak le és tiltanak ki a kampuszokról semmiségekért, például azért, ha felvetik, hogy valamelyik halloweeni jelmez talán nem is olyan sértő. Iskolai tanácsadók hívták fel rá a figyelmet, hogy egyre több hallgató nem bírja idegekkel a főiskolai mindennapok olyan elcsépelt eseményeit, mint például a vitatkozást egy szobatárssal, vagy egy rossz osztályzat.
Különös, hogy épp most, amikor az emberek olyan közel kerültek egymáshoz, mint még soha, világrekordokat döntöget az előjogokkal rendelkezők követelőzése. Valamilyen okból a közelmúlt technikai fejlődése lehetővé teszi belső bizonytalanságaink példátlan ámokfutását. Minél nagyobb szabadságot kapunk az önkifejezésre, annál inkább szabadulni akarunk attól a kötelességünktől, hogy dűlőre kelljen jutnunk valakivel, aki esetleg nem ért egyet velünk, vagy valamiért idegesít. Minél több lehetőségünk van megismerni eltérő véleményeket, annál jobban kiborít, hogy ilyen vélemények egyáltalán létezhetnek. Minél könnyebb és gondtalanabb az életünk, annál inkább úgy érezzük, hogy előjogunk van még jobbat követelni.
Az internet és a közösségi média előnyei kétségtelenül fantasztikusak. Számos okból sosem volt még ilyen jó élni. Ám a robbanásszerű technológiai fejlődésnek lehetnek bizonyos nem várt mellékhatásai. Ugyanaz a technológia, amelytől olyan sokat lehet tanulni és tömegeket szabadított fel, minden eddiginél jobban felfűtötte az előjogok ábrándjait.
A legtöbb ember a legtöbb dologban meglehetősen átlagos. Ha egy valamiben kivételesek vagyunk, akkor is lehetünk sok más dologban átlagosak, vagy talán még az átlagot sem érjük el, mert ilyen az élet. Ha igazán nagy akarsz lenni valamiben, arra irdatlan mennyiségű időt és energiát kell szánnod. Mivel pedig az embernek csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésére az idő és energia, kevesen leszünk igazán kivételesek egynél több dologban, már ha egyáltalán.
Nyugodtan kijelenthetjük: statisztikailag nem valószínű, hogy ugyanaz a személy páratlan teljesítményt nyújtson az élet minden területén, vagy akár több területen. A briliáns üzletemberek gyakran elkúrják a magánéletüket. A nagyszerű atléták gyakran sekélyesek, és olyan ostobák, hogy felfelé sikítanak a hullámvasúton. Sok híresség valószínűleg olyan dinnye az élet dolgaiban, mint azok a népek, akik tátott szájjal bámulják őket, és majmolják minden lépésüket.
Az emberiség zöme roppant átlagos, de csak a szélsőség kap hírverést. Mellesleg mi is tudjuk, de ritkán foglalkozunk vele vagy beszélünk róla, és bizonyosan sosem vitatjuk meg, hogy miért lehet ez probléma.
Döbbenetes, hogy van internet, Google, Facebook, YouTube és ötszáz-plusz tévécsatorna. Csakhogy a figyelmünk korlátozott. Egyszerűen nem dolgozhatjuk fel az információ szüntelen árhullámát, amely tovahömpölyög mellettünk. Ennélfogva csak arra kapjuk fel a fejünket, ami ordítóan kirívó, ami 99,9999 tízezrelékig egyedi dolog.
Ennélfogva minden egyes nap őrülten rendkívüli dolgokkal bombáznak bennünket. A lehető legjobbakkal. A lehető legrosszabbakkal. A legbravúrosabb fizikai rekordokkal. A legröhejesebb viccekkel. A legmegrendítőbb eseményekkel. A legfélelmetesebb fenyegetésekkel. Nonstop.
A médiabiznisz telezsúfolja az életünket az emberi természet legszélsőségesebb megnyilvánulásaival, mert arra kattintunk rá, és a kattintás dollárokat fial. Ez a lényeg. Holott az élet ennél sokkal nagyobb része zajlik a középmezőny taposómalmában. Az élet ennél sokkal nagyobb része nem szélsőséges, hanem többé-kevésbé átlagos.
A szélsőségek özöne arra kondicionál, hogy azt higgyük, a kivételesség az új norma. Mivel pedig mi, emberek az életünk nagyobb részében átlagosak vagyunk, a kivételesség úthengere eléggé elkeserít és elbizonytalanít, mert úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, és ezt előjogokkal és függőséggel kell kompenzálnunk. Mással nem harcolhatunk ellene, csak az öntömjénezéssel vagy mások tömjénezésével.
Egyesek ezt úgy csinálják, hogy terveket szőnek a gyors meggazdagodásra. Mások nekivágnak a világnak, hogy éhező csecsemőket mentsenek meg Afrikában. Mások kitűnően tanulnak az iskolában, és megnyernek minden díjat. Mások lövöldöznek az iskolában. Mások megpróbálnak szexelni mindennel, ami él és mozog.
Mindez az előjogok egyre jobban terjedő kultúrájából fakad, amiről már beszéltem. Az Y-generációt gyakran hibáztatják ezért a kulturális földindulásért, valószínűleg azért, mert az Y-generáció van leginkább szem előtt, és az Y-generáció él leginkább a neten. Holott az egész társadalomban tapasztalható az előjogok elhatalmasodása, és azt hiszem, hogy ez elválaszthatatlan a kivételesség kultuszától, amelyet a tömegmédia tol.
Az a baj, hogy az élet minden területére befurakodó technológia és a tömegtermelés nagyon sok embernél elkúrja a saját magukkal szembeni elvárásokat. A kivételesség szökőárjában az emberek sokkal kritikusabb szemmel nézik magukat, úgy érzik, szélsőségesebbnek, radikálisabbnak, magabiztosabbnak kell lenniük, hogy észrevegyék őket, vagy egyáltalán tudomást vegyenek a létezésükről. Az én fiatalkori bizonytalanságomat csak még jobban fűtötték a popkultúra nevetséges közhelyei a férfiasságról. Ugyanazok a közhelyek ma is forgalomban vannak: ha jó arc akarsz lenni, úgy kell buliznod, mint egy rocksztárnak; akkor fognak tisztelni, ha elájulnak tőled a nők; a szex a férfi legnagyobb teljesítménye, tehát ennek megszerzéséért érdemes feláldozni mindent, még a méltóságodat is.
A médiaszemét szüntelen zuhogása kutyaszarként rakódik le eleve meglévő bizonytalanságainkon, és percenként szembesít olyan képtelen elvárásokkal, amelyeknek nem tudunk megfelelni. Nemcsak úgy rémlik, hogy megoldhatatlan problémákkal küzdünk, de lúzereknek is érezzük magunkat, mert egy szimpla Google-keresés is azt mutatja, hogy több ezren élik világukat, akik nem szenvednek a mi bajainktól.
A technológia megoldott régi gazdasági problémákat, és adott helyettük új lelki problémákat. Az internet nemcsak adatokat szállít korlátlan mennyiségben, de kétségbeesést, meghasonlást és szégyent is.
Kultúránknak ma már szerves része, hogy minden ember titáni tettekre rendeltetett. Ezt mondják a celebek. Ezt mondják az iparbárók. Ezt mondják a politikusok. Még Oprah is ezt mondja (úgyhogy igaznak kell lennie). Minden egyes ember lehet rendkívüli. Mindenki megérdemli a nagyságot.
Hogy ez a kijelentés önellentmondás - ha mindenki rendkívüli, akkor senki sem lehet rendkívüli -, azt a legtöbben észre sem veszik. De ahelyett, hogy belegondolnánk, mit érdemiünk meg és mit nem, kanalastól megkajáljuk az üzenetet, és még többet követelünk.
Az „átlag” egyenlő a csőddel. A legrosszabb, ami érheti az embert, ha a falka közepén lohol. Ha egy kultúra a „rendkívüliségen” méri a sikert, akkor jobb legalul lenni, mint középen, mert odalent az ember legalább különleges, és odafigyelnek rá. Sokan ezt a stratégiát is választják, azt bizonygatva, hogy ők a legnyomorultabbak, a legelnyomottabbak, a legelesettebb áldozatok.
Sokan azért félnek elfogadni a középszerűséget, mert azt hiszik, ha elfogadják, akkor sosem érnek el semmit, sosem léphetnek feljebb, és hiába volt az életük.
Ez a gondolkodásmód veszélyes. Amint elfogadod a premisszát, hogy az életet csak világhírrel érdemes élni, lényegében azt a tényt fogadod el, hogy a Föld lakosságának nagyobb része (magadat is beleértve!) korcs és értéktelen. Ez a gondolkodásmód pedig nagyon gyorsan átcsaphat olyasmibe, ami ön- és közveszélyes.
Azok a kevesek, akik valóban kivételes teljesítményt nyújtanak valamiben, nem attól képesek rá, hogy kivételesnek hiszik magukat, hanem azért, mert megszállottan akarnak különbek lenni, és sziklaszilárdan meg vannak győződve róla, hogy egyáltalán nem nagy arcok. Ez szöges ellentéte az előjogosultságnak. Akik nagyok lesznek valamiben, azért lesznek azok, mert tisztában vannak vele, hogy még nem nagyok - középszerűek, átlagosak -, de teljesíthetnek sokkal jobban is.
Ez az egész „mindenki lehet rendkívüli és világszám” duma lényegében csak egy újabb nyalás a saját hiúságunknak. Nagyon fincsi üzenet, jól is csúszik, de igazából színtiszta üres kalória, amitől érzelmileg elhájasodsz és felpüffedsz. A szív és az elme hamburgere.
A lelki egészség titka a testi egészségéhez hasonlóan annyi, hogy megeszed a zöldséget - vagyis elfogadod az élet sótlan és elcsépelt igazságait, például hogy „a tetteid tulajdonképpen nem is olyan fontosak az összképben”, és „az életed nagyobb része unalmas és érdektelen lesz, és ez így oké”. Ez a zöldségdiéta elsőre rossz ízű lesz. Nagyon rossz ízű. Viszolyogni fogsz tőle.
De amint megetted, a szervezeted megerősödik és felpezsdül. Elvégre megszabadultál az örökös nyomástól, hogy neked kell a következő világhírességnek lenned. Elmúlik a stressz és a szorongás, ami abból jött, hogy mindig tökéletlennek érezted magad, ezért mindig bizonyítanod kellett. Saját átlagos léted ismerete és elfogadása felszabadít, hogy azzal foglalkozz, amit szeretnél, előítélet vagy túlméretezett elvárások nélkül.
Egyre jobban értékeled majd az élet alapélményeit: a barátságot, az alkotás örömét, ha segíthetsz valakin, ha elolvashatsz egy jó könyvet, vagy elnevetgélhetsz valakivel, aki fontos.
Unalmasan hangzik, ugye? Azért, mert ezek a dolgok normálisak. De talán nem ok nélkül normálisak, hanem azért, mert ezek azok, amelyek igazán számítanak.