Képzeld el, hogy valaki pisztolyt szegez a fejedhez, és azt mondja, hogy öt órán belül le kell futnod 42 kilométert, különben kinyír téged és a családodat!
Szar lenne, ugye?
Most képzeld el, hogy vásároltál egy csinos edzőcipőt és futóruhát, vasfegyelemmel edzettéi hónapokig, és lefutottad az első maratonodat, ahol családod és barátaid éljeneztek a célvonalnál!
Ez pedig életed egyik fénypontja lenne.
Pontosan ugyanaz a 42 kilométeres táv. Ugyanaz az ember futná le. Ugyanúgy sajogna a lába. De ha szabadon választod és felkészülsz rá, életed dicső és emlékezetes mérföldköve lesz, míg ha kényszerítenek, életed egyik legfélelmetesebb és legfájdalmasabb élményévé válik.
A nagyszerűt gyakran csak az különbözteti meg a keservestől, hogy az előzőt önként választjuk, és felelősséggel tartozunk érte.
Ha boldogtalannak érzed magad jelenlegi helyzetedben, lehet, hogy azért, mert a helyzetednek van egy eleme, amelyet nem tarthatsz kézben - létezik egy probléma, amelyet nem oldhatsz meg, amelyet a te megkérdezésed nélkül erőltettek rád.
Amikor érezzük, hogy mi választottuk meg a problémáinkat, hatalmasnak látjuk magunkat. Ha úgy érezzük, hogy a problémáinkat mások kényszerítik ránk, boldogtalannak, áldozatnak érezzük magunkat.
William Jamesnek problémái voltak. Nagyon súlyos problémái.
Noha gazdag és tekintélyes családba született, rendkívül beteges volt. Gyerekkorában egy időre elvesztette a látását; gyenge gyomra nem bírta az ételt, csak egy aggályosan betartott diéta mentette meg a kínzó hányásoktól; bajok voltak a látásával; és a háta olyan fájdalmasan görcsölt, hogy volt, amikor napokon át nem bírt ülni vagy állni.
Betegségei miatt James az ideje nagy részét otthon töltötte. Kevés barátja volt, és nem szerepelt különösebben jól az iskolában. Inkább festett. A festés volt az egyetlen, amit szeretett, és amiben különösen jónak érezte magát.
Sajnos, senki más nem osztotta ezt a véleményt. Egyetlen képére sem akadt vevő, és ahogy vonszolták magukat az évek, az apja, a gazdag üzletember kezdett epés megjegyzéseket tenni a fia lustaságára és tehetségtelenségére.
Ugyanakkor a fivéréből, Henry Jamesből világhírű író lett; a nővére, Alice James szintén jól megélt az írásból. William volt a család csodabogara, a fekete bárány.
Apja kétségbeesett kísérletet tett, hogy megmentse a fiatalember jövőjét; üzleti kapcsolatait latba vetve elérte, hogy Jamest felvegyék a Harvard orvosi karára. Közölte a fiával, hogy ez az utolsó esélye. Ha ezt is elfuserálja, számára nincs több remény.
James boldogtalan volt a Harvardon. Sosem vonzotta az orvostudomány. Az egyetemen csalónak és selejtnek érezte magát. Hiszen még a saját bajait sem tudta leküzdeni, miként remélhette hát, hogy lesz energiája segíteni másokon? Egy napon, amikor meglátogattak egy elmegyógyintézetet, azt jegyezte fel a naplójába, hogy több közösséget érzett az ápoltakkal, mint az orvosokkal.
Pár hét után otthagyta az egyetemet, és egyszerűen megszökött az atyai harag villámai elől. Jelentkezett egy antropológiai expedícióra, amely az Amazonas esőerdeibe indult.
Ez az 1860-as években történt, amikor az egyik kontinensről a másikra utazni veszélyes és nehéz vállalkozás volt. Ha srác korodban játszottad valaha az Oregon-ösvényt a számítógépeden, akkor tudod, milyen lehetett. Vérhas, vízbe fúló ökrök, megvolt ott minden.
James ettől függetlenül eljutott az Amazonasig, ahol elkezdődött az igazi nagy kaland. Már az is hihetetlen volt, hogy eddig bírta törékeny egészségével. Csakhogy az expedíció első napján himlőbe esett, és majdnem ott halt meg az őserdőben.
Utána kiújultak a hátizomgörcsei, olyan fájdalmasan, hogy nem bírt járni. A himlőtől csont-bőrré fogyva, a hátfájásoktól bénultan hagyták hátra Dél-Amerika közepén (az expedíció nélküle ment tovább). Azt sem tudta, hogyan jut haza. Az út több hónaposnak ígérkezett, amibe bizonyosan belehalt volna.
Valahogyan mégis hazavergődött Új-Angliába, még a szokottnál is jobban fanyalgó apjához. Akkor már nem is volt olyan fiatal, majdnem betöltötte a harmincat, állása továbbra sem volt, továbbra is belebukott mindenbe, amit elkezdett, a teste következetesen cserbenhagyta, és nem is remélhette, hogy javul az állapota. Noha dúskált az előnyökben és az alkalmakban, széthullóban volt az élete, amelynek két állandója volt: a szenvedés meg a csalódás. James mély depresszióba esett, és az öngyilkosságot fontolgatta.
Aztán egy este, Charles Peirce filozófus értekezésének olvasása közben elhatározta, hogy végez egy kis kísérletet. Beírta a naplójába, hogy egy teljes évet úgy fog élni, mintha ő lenne a felelős élete minden eseményéért. Ebben az időszakban megtesz minden tőle telhetőt, hogy megváltoztassa a körülményeit, függetlenül a kudarc eshetőségétől. Ha semmi sem javul ez alatt az egy év alatt, akkor bebizonyosodik, hogy valóban nincsen hatalma a körülményeken, és akkor eldobja az életét.
Hogy mi ebben a tanulság? William James lett az amerikai pszichológia atyja. Munkáit számtalan nyelvre lefordították, őt magát nemzedéke egyik legnagyobb hatású véleményformálójának / gondolkodójának / filozófusának tekintették. A Harvardon tanított, az Egyesült Államokban és Európában tartott előadókörutakat. Házasságot kötött, amelyből öt gyermeke született (köztük Henry, a Pulitzer-díjjal kitüntetett, híres életrajzíró). James később úgy emlegette ezt a kis kísérletet, mint az ő „újjászületését”, és ennek tulajdonította minden későbbi teljesítményét.
Létezik egy szimpla igazság, minden haladás és fejlődés alapja: az, hogy a külső tényezőktől függetlenül személyesen felelünk az életünk összes eseményéért.
Nem mindig szólhatunk bele abba, ami velünk történik. De mindig mi döntjük el, hogyan értelmezzük a velünk történt dolgokat, és miként válaszoljunk rájuk.
Tudatosan vagy öntudatlanul mindig mi felelünk a tapasztalatainkért. Nekünk kell felelnünk értük. Ha úgy döntünk, hogy tudatosan tartózkodunk életünk eseményeinek értelmezésétől, az is egy értelmezés. Ha úgy döntünk, hogy tudatosan nem reagálunk életünk eseményeire, az is egy reagálás. Ha elgázol egy bőregér, vagy pimaszok hozzád a kölykök az iskolabuszon, akkor is a te felelősséged, hogy értelmezd az esemény jelentését, és eldöntsd, mi a megfelelő válasz.
Ha tetszik, ha nem, mindig tevékeny szerepünk van abban, hogy mi történik velünk és bennünk. Mindig értelmezzük minden perc és minden körülmény jelentését. Mindig megválasztjuk az értékeket, amelyek szerint élünk, és a mércét, amely szerint értékeljük, mi történik velünk. Mércétől függően ugyanaz az esemény egyszerre lehet jó és rossz.
Lényeg, hogy mindig választunk, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Mindig.
És itt visszakanyarodtunk ahhoz, hogy miért nem lehet magasról szarni mindenre. Azért, mert ez képtelenség. Mindenkinek van valamije, amit nem intézhet el egy vállrándítással. Már csak az a kérdés, hogy mi az, amire nem rántunk vállat. Milyen értékrendet választunk, amelyre cselekedeteinket alapozzuk? Milyen mérce szerint értékeljük az életünket? Biztos, hogy jó az értékrendünk és a mércénk?
Számos éve, amikor jóval fiatalabb és butább voltam, írtam egy blogbejegyzést, amelyet valahogy így fejeztem be: „És ahogy egy nagy filozófus mondta egyszer: Nagy hatalom, nagy felelősség.” Szépen, parancsolóan hangzott. Nem emlékeztem, ki mondta, és a Google sem dobott ki rá találatot, de azért ragaszkodtam hozzá, mert jól illett a poszthoz.
Körülbelül tíz perc múlva jött az első komment: „Azt hiszem, a nagy filozófus, akire hivatkozol, Ben bácsi a Pókemberből”
Ahogy egy másik nagy filozófus mondta valamikor: „Hö!”
„Nagy hatalom, nagy felelősség.” Ben bácsi utolsó szavai, mielőtt egy emberektől nyüzsgő járdán minden különösebb ok nélkül meggyilkolja egy tolvaj, akit Peter Parker elengedett. Ben bácsi volt az a nagy filozófus.
Ettől függetlenül állandóan halljuk ezt a bölcsességet. Rengeteget hajtogatják, általában gúnyosan és a hetedik sör után. Egyike azoknak a tökéletes mondásoknak, amelyek nagyon intelligensen hangzanak, de gyakorlatilag csak azt mondják, amit már tudunk, még akkor is, ha sosem foglalkoztunk vele.
„Nagy hatalom, nagy felelősség.”
Igaz, de van ennek egy jobb változata, ami valóban mély értelmű. Csak a szórendet kell megváltoztatni: „Nagy felelősség, nagy hatalom.”
Minél inkább hajlandók vagyunk felelősséget vállalni az életünkért, annál nagyobb hatalmunk lesz felette. Ha elfogadjuk, hogy felelősek vagyunk a problémáinkért, megtettük az első lépést a megoldásuk felé.
Ismertem egyszer egy férfit, aki meg volt győződve róla, hogy a nők azért nem hajlandók randevúzni vele, mert túl alacsony. Tanult, érdekes, jóképű ember volt - igazi jó fogás -, de feltétel nélkül hitte, hogy a nők azért nem hajlandók randevúzni vele, mert túl alacsony.
És mivel túl alacsonynak érezte magát, keveset járt el hazulról, és meg sem próbált nőkkel találkozni. Ama néhány alkalommal, amikor mégis megtette, a nők hangulatának minden árnyalatában azt az áruló jelet kutatta, hogy az aktuális nő nem találja elég vonzónak, és utána meggyőzte magát, hogy egyáltalán nem tetszett a nőnek, még akkor is, ha ennek az ellenkezője volt igaz. Képzelheted, milyen tré volt az érzelmi élete.
Nem is vette észre, hogy ő választotta magának ezt a kínzó mércét: a magasságot. Feltételezte, hogy a nőknek kizárólag a magasság tetszik, vagyis felesleges fárasztania magát.
Ez az értékválasztás elszívta ennek az embernek az erejét, és nagyon pocsék problémát okozott: nem volt elég magas egy olyan világban, amelyet (gondolta ő) a magasaknak teremtettek. Holott sokkal különb feltételeket is választhatott volna az érzelmi életéhez. „Csak olyan nőkkel akarok randevúzni, akik elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok” - ez például egész ügyes kezdet, mert fontosnak tartja a tisztességet és az elfogadást. De a mi emberünk nem ezeket az értékeket választotta. Valószínűleg nem is volt tudatában, hogy ő maga választja (vagy választhatja) meg, mit tart értékesnek. Nem jött rá, hogy ő a felelős a bajaiért, csak panaszkodott tovább:
„Nincs választásom” - mondta a csaposnak. „Semmit sem tehetek! A nők felületesek, hiúk és sose fognak szeretni!” Igen, a világ összes nője külön-külön tehet arról, hogy nem tetszik nekik egy önsajnálatban dagonyázó, sekélyes hapsi, akinek vacak értékrendje van. Még szép.
Sokan azért haboznak vállalni a felelősséget a problémáikért, mert azt hiszik, hogy a felelősség egyet jelent azzal, hogy a mi hibánk, ha problémáink vannak.
Kultúránkban gyakran együtt jelenik meg a felelősség és a hiba, holott a kettő nem ugyanaz. Ha elgázollak, egyszerre vagyok hibás és valószínűleg jogilag is felelős azért, hogy valamilyen kárpótlást kapj. Még ha véletlen baleset volt, akkor is felelős vagyok érte. Társadalmunkban így működik a hiba: ha elszúrtad, jóvá kell tenned, és ennek így is kell lennie!
Ám vannak problémák, amelyekért nem mi vagyunk a hibásak, mégis felelünk értük.
Például, ha egy napon arra ébredsz, hogy egy újszülött baba van a küszöbödön, nem a te hibád, hogy a babát odatették, de most már te felelsz érte. Neked kell döntened, hogy mit tegyél, és akármit is döntesz (megtartod, lepasszolod, levegőnek nézed, megeteted egy bullterrierrel), mindenképpen problémákkal jár a döntésed - és azokért is te leszel a felelős.
A bírák nem választhatják meg az ügyeiket. Ha egy ügy a bíróság elé kerül, nem a kirendelt bíró követte el a bűnt, nem volt szemtanú, nem befolyásolta károsan az életét a bűn, ám akkor is felelős érte. Mérlegelnie kell a következményeket, azonosítania kell a mértéket, amely szerint a bűncselekményt megítélik, és gondoskodnia kell a választott mérce érvényesítéséről.
Mindig felelősek vagyunk olyan tapasztalatokért, amelyekben nem vagyunk hibásak. Ez az élet része.
Ha meg akarod különböztetni a két fogalmat, gondolj rájuk úgy, hogy a hiba a múlt idő, a felelősség a jelen idő! A hiba a már meghozott döntéseid eredménye. A felelősség a jelenlegi, másodpercről másodpercre hozott döntéseid eredménye. Az is egy döntés, hogy ezt olvasod. Az is egy döntés, hogy elgondolkozol ezeken a fogalmakon. Te döntesz, hogy elfogadod-e vagy elveted ezeket a fogalmakat. Én lehetek a hibás, ha nem tetszenek az elképzeléseim, de te vagy a felelős a saját következtetéseidért. Nem a te hibád, hogy én éppen ezt a mondatot írtam le, de a te felelősséged, ha úgy döntesz, hogy elolvasod (vagy nem olvasod el).
Más dolog hibáztatni valakit a helyzetedért, és megint más, ha valóban egy illető juttatott abba a bizonyos helyzetbe. Mert a saját helyzetedért kizárólag te vagy a felelős. Sok ember hibáztatható a boldogtalanságodért, de ugyanezért kizárólag te vagy a felelős. Ugyanis mindig neked kell döntened, hogyan látod a dolgokat, hogyan reagálsz rájuk, hogyan értékeled őket. Mindig te választod meg a mértéket, amely szerint az élményeidet értékeled.
Az első barátnőm látványosan dobott. Megcsalt engem a tanárával. Pokoli volt. Olyan pokoli, mintha kétszázötven-háromszor vágtak volna gyomorszájon. Ráadásul, amikor felelősségre vontam, tüstént faképnél hagyott a tanárért, csak úgy lehúzva három közös évet a klotyón.
Hónapokig boldogtalan voltam. Tulajdonképpen számítottam rá, mégis őt tettem felelőssé a boldogtalanságomért, amivel nem jutottam messzire, nekem elhihetitek, csak még nyomorúságosabban éreztem magam tőle.
Nem parancsolhattam a volt barátnőmnek. Akárhányszor hívtam fel, vagy ordítottam vele, vagy könyörögtem, hogy fogadjon vissza, vagy épp váratlanul beállítottam hozzá, vagy más esztelenségeket csináltam a kirúgott pasik szokása szerint, de nem befolyásolhattam az érzelmeit vagy a tetteit. Valóban hibás volt abban, hogy így éreztem magam, de sohasem volt felelős érte.
Kellő mennyiségű könny és alkohol után változni kezdett a gondolkodásom, és kezdtem felfogni, hogy bár a barátnőm szörnyűséget művelt velem, amiért hibáztatható, most már az én felelősségem, hogy boldoggá tegyem magam. Ő sosem toppan be, sosem teszi rendbe helyettem a dolgot. Magamnak kell helyrehoznom.
Ettől a megközelítéstől azonnal történt néhány dolog. Először magamat tettem rendbe. Sportolni kezdtem, és több időt töltöttem addig elhanyagolt barátaimmal. Tudatosan ismerkedni kezdtem új emberekkel. Nagy külföldi tanulmányutat tettem, önkéntes munkát vállaltam, és lassanként kezdtem jobban érezni magam.
Még mindig haragudtam a volt barátnőmre azért, amit csinált, de most már legalább felelősséget vállaltam az érzelmeimért. Ezzel pedig javítottam az értékrendemen. Többet törődtem magammal, megtanultam, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, és nem tőle vártam, hogy ragassza meg, ami eltörött.
(Mellesleg az, hogy a barátnőmet tartottam felelősnek az érzéseimért, valószínűleg szerepet játszott abban, hogy otthagyott, de erről majd a későbbi fejezetekben.)
Aztán körülbelül egy évvel később különös dolog történt. Ahogy visszatekintettem a kapcsolatunkra, olyan problémákat vettem észre, amelyeket addig még soha, amelyekért én voltam a hibás, és amelyeket nekem kellett volna megoldanom. Rájöttem, hogy nem voltam eszményi pár, mert valaki nem csalja meg a másik valakit csak úgy. Ahhoz valamilyen okból boldogtalannak kell lennie.
Nem azt mondom, hogy ettől megbocsátottam az exemnek, egyáltalán nem. De a hibáim elismerése segített belátnom, hogy talán nem az az ártatlan áldozat voltam, akinek hittem magam, és nekem is volt szerepem abban, hogy olyan sokáig elhúzódott az a vacak kapcsolat. Végül is azoknak, akik együtt járnak, általában hasonló az értékrendjük. És ha olyasvalakivel jártam, akinek gagyi értékrendje volt, mit is mond ez rólam és az én értékrendemről? Fájdalmas módon tanultam meg, hogy ha egy kapcsolatban a partner önzőn viselkedik és sértő dolgokat művel, akkor valószínűleg a másik fél sem különb, legfeljebb nem látja be.
Visszanézve a barátnőm jellemében is felfedeztem olyan figyelmeztető jeleket, amelyekről a kapcsolatunk idején vagy nem vettem tudomást, vagy elbagatellizáltam őket. Ez az én hibám volt. Visszanézve láttam, hogy én sem voltam éppen az Év Fiúja. Gyakran tanúsítottam iránta rideg pökhendiséget; máskor lehurrogtam és megsértettem. Ezekben a dolgokban is én voltam a hibás.
Igazolták az én hibáim az ő hibáit? Nem. Ám ennek dacára is vállaltam a felelősséget, hogy soha többé nem ismétlem meg azokat a hibákat, soha többé nem tévesztem szem elől ugyanazokat a jeleket, nehogy ismét el kelljen szenvednem ugyanazokat a következményeket. Vállaltam a felelősséget, hogy a jövőben sokkal jobb kapcsolatokat építek ki a nőkkel, és örömmel jelenthetem, hogy sikerült. Nem lett több csalfa barátnőm, aki elhagyjon, nem kaptam még egyszer kétszázötvenhárom gyomorszájast. Vállaltam a felelősséget a problémáimért, és fejlődtem a segítségükkel. Vállaltam a felelősséget a szerepemért abban a sikertelen kapcsolatban, és ennek a segítségével sikerült javítanom a jövőbeli kapcsolataimon.
És most jól figyelj! Kétségtelenül életem egyik legfájdalmasabb tapasztalata volt, amikor az exem elhagyott, de ugyanakkor ez volt az egyik legfontosabb, legmélyebb hatású tapasztalatom is, mert arra serkentett, hogy fejlődjek. Többet tanultam meg abból az egy problémából, mint több tucat sikerből együttvéve.
Mindnyájan szívesen vállaljuk a sikert és a boldogságot, sokszor még harcolunk is érte, hogy ki legyen az, aki vállalhatja. Ám a problémáinkért vállalni felelősséget sokkal fontosabb, mert onnan jön az igazi tanulság, az életre szóló fejlődés. Ha másokat hibáztatunk, csak magunknak okozunk fájdalmat.
De mi van az igazán szörnyű eseményekkel? Sokan készek vállalni a felelősséget a munkahelyi gondokért meg talán a túlzásba vitt tévézésért, amikor igazából a srácaikkal kellene játszaniuk vagy hasznosabb tevékenységet kellene folytatniuk. Ám a szörnyűségeknél meghúzzák a vészféket a felelősség vonatán, és ahogy a szerelvény megáll, már ugranak is le róla. Vannak dolgok, amelyek túlságosan fájnak ahhoz, hogy vállalják őket.
Viszont gondolj bele: a tapasztalat keserűsége nem változtat az igazságon! Teszem azt, ha kirabolnak, akkor igazán nem a te hibád, hogy megtörtént. Ki akarna átesni ezen?
Viszont, ha ott a küszöbödön a baba, tüstént felelős leszel egy élet-halál helyzetben. Tiltakozol? Bepánikolsz? Lefagysz? Szólsz a rendőrségnek? Megpróbálod elfelejteni, és úgy tenni, mintha sosem történt volna meg? Ezek azok a választások és reagálások, amelyeknél a te felelősséged, hogy elfogadod-e vagy elutasítod-e őket. A rablást nem te választottad, de akkor is a te felelősséged az esemény érzelmi, lélektani (és törvényes) hatásainak a kezelése.
2008-ban a tálibok elfoglalták az isten háta mögötti Swat-völgyet valahol Északkelet-Pakisztánban, és tüstént átültették a gyakorlatba szélsőséges ideológiájukat. Nincs tévé! Nincs mozi! Nő ki ne jöjjön az utcára férfi kísérő nélkül! Lányoknak nincs helye az iskolában.
2009-ben egy Malála Júszafzai nevű, tizenegy éves pakisztáni kislány felemelte a szavát a tanulási tilalom ellen. Továbbra is eljárt a helyi iskolába, kockáztatva a saját és az apja életét; még konferenciákon is részt vett a közeli helységekben. „Hogy merik elvenni a tálibok az én jogomat a tanuláshoz?” - írta a neten.
2012-ben, amikor tizennégy éves volt, éppen jött hazafelé az iskolából, amikor a buszon arcba lőtték. A buszra felszállt egy maszkos tálib puskával, és azt kérdezte: „Melyik itt Malála? Mondjátok meg, különben mindenkit agyonlövök!” Malála jelentkezett (már ez egyedül hihetetlen lelkierőre vall), mire a tálib fejbe lőtte ott, mindenki szeme láttára.
Malála kómába esett, majdnem meghalt. A tálibok hivatalosan bejelentették, hogy ha a lány valamiként túlélné a merényletet, megölik őt is, az apját is.
Malála ma is él, és továbbra is felszólal az erőszak és a nők elnyomása ellen a muzulmán országokban. Bestseller szerzőnek számít. 2014-ben kitüntették a Nobel-békedíjjal. A fejlövés óta csak még bátrabb, és még messzebb hallatszik el a hangja. Könnyű lett volna meglapulnia, és azt mondania: „Mit tehetek én?”, vagy: „Nincs választásom” Az is egyfajta választás lett volna, de ő épp az ellenkezőjét tette.
Pár éve, amikor ezeket a gondolatokat fejtegettem a blogomban, egy kommentelő beírta, hogy sekélyes és felületes vagyok, nem értem sem az élet problémáit, sem a felelősséget. Azt írta, hogy a fia nemrég halt meg közúti balesetben. Azzal vádolt, hogy nem tudom, mi az igazi szenvedés, egyébként pedig seggfej vagyok, amiért olyasmire célozgatok, hogy ő a felelős a fájdalomért, amellyel a fia halála töltötte el.
Ennek az embernek kétségtelenül nagyobb szenvedés jutott, mint amit legtöbbünknek valaha is el kellett viselnie. Nem ő döntött úgy, hogy a fia meghaljon, nem is az ő hibája volt. Akarata ellenére zúdult rá a gyász kezelésének felelőssége. Ám ennek ellenére is felelős volt az érzelmeiért, gondolataiért és tetteiért. Ő választotta meg, miként reagál a fia halálára. Valamilyen formában mindnyájunknak kijut a szenvedés, de nekünk kell megválasztanunk, hogy mit jelent számunkra. Ez az ember már azzal választott, amikor kijelentette, hogy ebben a dologban nem volt választása, és ő csak vissza akarja kapni a fiát. Ez is egy út, amelyen el lehet indulni a gyászban.
Ezt persze nem írtam meg neki. Elszörnyedtem és gondolkodóba estem: lehet, hogy valóban olyasmibe kaptam bele, amiről fingom sincs? Egyáltalán miket hordok itt össze? Ennek a munkának ez a kockázata. Ezt a problémát én választottam, tehát az én felelősségem, hogy kezeljem.
Először borzasztóan éreztem magam. Pár perc múlva mérges lettem, és arra gondoltam, hogy a kommentelő kifogásainak nem sok köze van ahhoz, amit igazából mondok. Egyébként pedig a fene egye meg, csak azért, mert nekem nem halt még meg gyerekem, attól még van tapasztalatom a szenvedés mélységéről!
De aztán bevettem a saját orvosságomat, és fontolóra vettem a választási lehetőségeimet. Lehetek dühös erre az emberre, vitatkozhatok vele, megpróbálhatok rálicitálni a szenvedésére, amitől mindketten ostobának és érzéketlennek látszanánk. Vagy választhatom azt, hogy gyakorlom a türelmet, az olvasóim jobb megértését, és megőrzöm az emlékezetemben ezt az embert minden eljövendő alkalomra, amikor kínról és fájdalomról írok. Azóta is ezt próbálom tenni.
Csak annyit feleltem, hogy őszinte részvétem, és ennyiben hagytam a dolgot. Mi mást lehetett volna még itt mondani?
2013-ban a BBC összeterelt fél tucat kényszerbetegségben szenvedő tizenévest, és közvetítette az intenzív terápiát, amellyel szakemberek próbáltak segíteni nekik felülemelkedni rögeszméiken és kényszercselekvéseiken.
A tizenhét éves Imogennek az volt a rögeszméje, hogy meg kellett kopogtatnia minden felületet, amely mellett elment; ha elmulasztotta, iszonyú gondolatok rohanták meg a családja pusztulásáról. Joshnak mindent két kézzel és két lábbal kellett csinálnia; ismerkedésnél két marokra fogva rázta meg a másik ember kezét, két kézzel evett, az ajtón két lábbal ugrott be stb., mert ha nem volt „igazságos” a jobb és a bal oldalához, súlyos pánikrohamokat kapott. Jack, a klasszikus bacillofóbiás csakis kesztyűben lépett ki a házból, felforralta az ivóvizét, és kizárólag olyasmit evett, amit ő maga tisztított meg és készített el.
A kényszerbetegség szörnyű neurológiai-genetikai rendellenesség. Nem lehet gyógyítani, legfeljebb kezelni, és mint majd meglátjuk, a fóbia kezelése egyet jelent az értékrend kezelésével.
A programban részt vevő pszichológusok először is azt közölték a srácokkal, hogy el kell fogadniuk saját tökéletlenségeiket. Vagyis amikor Imogent megrohanják a szörnyű gondolatok a családja haláláról, el kell fogadnia, hogy a családtagjai valóban meghalhatnak, és ő semmit sem tehet ellene; más szavakkal, nem az ő hibája, ha ez megtörténik. Josh kénytelen tudomásul venni, hogy az „igazságos” bánásmód a jobb és a bal oldala iránt jobban árt neki, mint az esetleges pánikrohamok. Jacket figyelmeztetik, hogy tegyen akármit, a mikrobák mindenütt jelen vannak, és folyamatosan fertőzik.
A programnak meg kellett értetnie a srácokkal, hogy értékrendjük észszerűtlen, még csak nem is az övék, hanem a betegségüké, és ragaszkodásuk ezekhez az észszerűtlen értékekhez károsítja az életminőségüket.
A következő lépésben arra bátorították a srácokat, hogy válasszanak egy olyan értéket, amely fontosabb a fóbiás értéküknél, és összpontosítsanak erre az újra. Josh számára ez egy lehetőség arra, hogy ne rejtegesse a rendellenességét a barátai és a családja elől, és normális, működő közösségi élete lehessen. Imogen számára ez a gondolatok és érzések uralása, aminek eredményeként visszanyerheti az örömteli életet. Jack számára pedig ez a képesség, hogy hosszabb időszakokra elhagyhassa a házat anélkül, hogy meg kellene szenvednie érte.
Miután sikerült rögzíteni ezeket az új értékeket, a tizenévesek intenzív deszenzibilizációs gyakorlatokat kezdtek el, hogy az új értékek szerint tudjanak élni. Pánikrohamok következnek, könnyek hullnak, Jack képzeletbeli tárgyakat soroz meg az öklével, majd azonnal kezet mos. De a dokumentumfilm végére látványos haladás történik. Imogennek már nem kell megkopogtatnia minden tárgyat, amely mellett elmegy. „Még mindig vannak szörnyek a tudatom alatt, valószínűleg mindig is lesznek, de most már csendesebbek” - mondja. Josh huszonöt-harminc percig is kibírja a nélkül, hogy „igazságot tegyen” a jobb és a bal oldala között. Talán Jacknél mutatkozik a leglátványosabb javulás: képes elmenni éttermekbe, olyan poharakból és palackokból inni, amelyeket nem mosott el előzőleg. Jack találóan foglalja össze, mit tanult: „Nem én választottam az életet, nem én választottam ezt a borzasztó állapotot, de én választottam, hogy együtt élek vele, és meg kell választanom, hogyan élek együtt vele.”
Sokan úgy kezelik a velük született hátrányokat, például a kényszerbetegséget, az alacsonyságot vagy a feltűnő másságot, mintha aljasul kifúrták volna őket valami nagyon értékesből. Úgy érzik, semmit sem tehetnek ellene, tehát kerülik a felelősség vállalását a helyzetükért. Így mentegetőznek: „Nem én választottam ezt a szar genetikai leosztást, nem az én hibám, ha gajra mentek a dolgok.”
Ez igaz: valóban nem az ő hibájuk.
De akkor is az ő felelősségük.
A főiskolán volt egy idő, amikor abban a hiú álomban ringattam magam, hogy hivatásos pókerjátékos leszek. Nyertem is, meg minden, szórakoztató is volt, de majdnem egy évi komoly játék után kiszálltam. Nem volt nekem való ez az életstílus, hogy egész éjszaka mereven bámulok egy képernyőt, egy napon nyerek több ezer dollárt, a következő napon majdnem az egészet elveszítem. Nem volt a legegészségesebb vagy érzelmi szempontból a legkiegyensúlyozottabb pénzkereset. Ennek ellenére pókerező napjaim meglepően mély hatással voltak arra, ahogyan ma látom az életet.
A pókerben az a szép, hogy bár mindig figyelembe kell venni a véletlent, a hosszú távú eredményeket nem a szerencse határozza meg. Valaki kaphat rémes handet, de legyőzheti azt, aki príma lapokat kapott. Természetesen az, akinek jó a handje, nagyobb eséllyel nyerhet a partiban, de végső soron a győzelmet az határozza meg - igen, kitaláltad! -, hogy a játékosok miként választanak a játszma során.
Az életet ugyanígy látom. Mindenki megkapja a lapokat: van, aki jobbakat, mint mások. És bár lehet ragaszkodni a lapjainkhoz és azt érezni, hogy kiszúrtak velünk, az igazi játék abban rejlik, hogyan variáljuk a kártyákat, milyen kockázatokat vállalunk, milyen következményekkel vagyunk hajlandók együtt élni. Az emberek, akik következetesen a legjobb döntéseket hozzák a változó helyzetekben, előbb-utóbb előrejutnak a pókerben és az életben. És nem szükségszerűen ők kapták a legjobb lapokat.
Vannak, akik lelkileg és érzelmileg is megszenvedik neurológiai és/vagy genetikai defektusaikat. Ám ez semmin sem változtat. Igen, rossz leosztást örököltek, és senkit sem lehet hibáztatni. Az alacsony ember nem azért nem képes barátnőt szerezni, mert elkövette azt a hibát, hogy nem nőtt magasabbra. Az illető, akit kiraboltak, ugyancsak nem hibás abban, hogy kirabolták. De ami történt, akkor is az ő felelősségük. Végső soron ők választanak, amikor eldöntik, menjenek-e pszichológushoz, vagy ne csináljanak semmit sem. Aztán vannak azok, akiknek szomorú gyermekkor jutott. Vannak, akiknek testi, lelki, anyagi bántalmakat kellett elszenvedniük. Nem ők a hibásak a problémáikért, amelyek hátráltatják őket, de továbbra is felelősek - mindig felelősek - azért, hogy a problémáik ellenére is elinduljanak előre, és adott körülmények között a lehető legjobbat hozzák ki abból, amit kaptak.
Lássunk tisztán! Ha össze kellene szedned az összes embert, akiknek van valamilyen lelki zavara, depresszióval vagy öngyilkossági gondolatokkal küzdenek, elhanyagolták vagy bántalmazták őket, meg kellett birkózniuk egy szerettük tragédiájával vagy halálával, túléltek súlyos betegségeket, baleseteket vagy traumát, ha össze kellene terelned mindezeket az embereket egy szobába, akkor valószínűleg oda kellene bezsúfolnod az egész emberiséget, mert senki sem képes úgy végigmenni az életen, hogy távozásáig ne szedjen össze néhány sebet.
Persze, az egyik embernek nagyobb bajai vannak, mint a másiknak. Vannak, akik valóban iszonyú dolgoknak estek áldozatul, de ez akármennyire felzaklat vagy felháborít bennünket, még nem szabadít meg a felelősségtől, amellyel önmagunkért tartozunk.
A felelősség = hiba tévhit lehetővé teszi, hogy másokra lőcsöljük a problémamegoldás felelősségét. Ez a képesség, hogy mások hibáztatásával könnyítsünk a felelősségen, átmeneti eufóriával és az erkölcsi magasabbrendűség illúziójával ajándékoz meg.
Sajnos az internet és a közösségi média egyik mellékhatása megkönnyítette, hogy a felelősséget - akár egy hajszálnyival is - áttoljuk egy másik személyre vagy csoportra. Ez a nyilvános hibáztatós/megszégyenítős játék nemcsak népszerű, de bizonyos körökben „menőnek” számít. Az „igazságtalanságok” nyilvános megosztása nagyobb figyelmet és érzelmi ömlenyeket generál, mint más események a közösségi médiában, így a megosztok folyamatosan áldozatnak érezhetik magukat, akiket egyre fokozódó sajnálat és figyelem övez.
Az „áldozati sikk” ma egyformán divatos a jobb- és a baloldalon, a gazdagok és a szegények között. Alighanem ez az első korszak az emberi történelemben, amikor az összes demográfiai csoport egyszerre érezheti magát áldozatnak, és lubickolhat a vele járó erkölcsi felháborodás eufóriájában.
Jelen pillanatban mindenki, aki meg van sértve valamiért - legyen az egy rasszizmusról szóló könyv a főiskolai tantervben, vagy a karácsonyfák kitiltása a helyi plázából, vagy a beruházási alapok adójának félszázalékos emelése -, úgy érzi, hogy ő el van nyomva, ennélfogva joga van felháborodni és figyelemre tarthat igényt.
A mai médiakörnyezet egyszerre bátorítja és állandósítja ezeket a reakciókat, mert végül is jót tesz az üzletnek ez a valami, amit Ryan Holiday író és kommentátor csak „síró pornó”-nak hív. Ahelyett, hogy komoly esetekről és komoly kérdésekről tudósítana, a média sokkal könnyebbnek (és hasznosabbnak) találja, hogy keres valami mérsékelten sérelmes dolgot, továbbítja a széles közönségnek, felháborodást szít, majd ezt a felháborodást olyan módon közvetíti, hogy attól meg a lakosság másik része háborodjon fel. Beindul a folyamat, amelyben két képzelt oldal között pattog a vadbaromságok labdája, és közben senki sem figyel a súlyos társadalmi problémákra. Nem csoda, hogy nálunk még sosem volt ennyire sarkított a politizálás.
Ennek az áldozati sikknek a legnagyobb problémája, hogy elrabolja az igazi áldozatoknak járó figyelmet. Mint a farkast kiáltó pásztorfiúnál. Minél többen hirdetik magukat áldozatoknak csipszar bosszúságok miatt, annál nehezebb meglátni, kik a valódi áldozatok.
Az emberek rákaptak, hogy folyamatosan meg legyenek sértve, mert az olyan eufóriás; erényesen pöffeszkedni az erkölcsi magaslaton jó érzés. Ahogy Tim Kreider politikai humorista írta a New York Times egyik vezércikkében: „A felháborodás ugyanolyan, mint az a sok más dolog, ami jólesik, de idővel belülről fal fel minket. És alattomosabb még a bűnök többségénél is, mert nem ismerjük el róla, hogy élvezzük.”
Ám a demokráciához és a szabad társadalomhoz az is hozzátartozik, hogy el kell viselnünk olyan nézeteket és embereket, akikkel nem szükségszerűen rokonszenvezünk. Ez az ára a szabadságnak - úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a rendszer lényege, ám úgy látszik, egyre többen feledkeznek meg róla.
Körültekintően kell kiválasztanunk, miért harcolunk, egyidejűleg megpróbálva együtt érezni egy kicsit az úgynevezett ellenséggel. A tömegtájékoztatáshoz pedig egy rendes adag szkepszissel kellene közelednünk, tartózkodva attól, hogy ördöggé fessük át azt, aki nem ért egyet velünk. Alapvetően fontosnak kellene tartanunk a tisztességet és az átláthatóságot, és kételkednünk az egyetlen igazságban, az okvetlenül jó kedvben és a bosszúszomjban. A demokratikus értékrendhez nehezebb ragaszkodni az internet örökös ricsajában, ennek ellenére vállalnunk kell a felelősséget, és védenünk kell ezeket az értékeket, mert politikai rendszerünk stabilitása múlhat rajta.
Ezt hallva sokan mondanak valami olyat: „Oké, de hogyan? Tudom, hogy az értékrendem ciki, és kerülöm a felelősséget a problémáimért, és beképzelt kis szarcsimbók vagyok, aki azt hiszi, hogy a világnak körülötte kell forognia, és csak az számít, hogy én mit nyafogok - de hogyan változzak meg?”
Amire én azt felelem, a legjobb Yoda-hangomon: „Csináld, vagy ne csináld! Nincs olyan, hogy hogyan
Már így is választasz, a nap minden percében, amikor eldöntöd, hogy mi az, amit le sem szarsz; a változás annyiból áll, hogy valami mást válassz erre a célra.
Valóban ilyen egyszerű, csak nem ilyen könnyű.
Azért nem könnyű, mert kezdetben lúzernek, kamunak, ostobának érzed majd magad. Ideges leszel. Ki fogsz borulni. Akár még zabos is lehetsz a feleségedre, vagy a barátaidra, vagy az apádra a folyamat közben. Ezek mind az értékrend átalakításának mellékhatásai, amelyek elkerülhetetlenek.
Szóval egyszerű eljárás, de nagyon kemény.
Vizsgáljunk meg néhány ilyen mellékhatást! Előre szavatolom, hogy el fogsz bizonytalanodni. „Valóban le kell mondanom erről? Helyes ez?” A lemondás egy értékről, amelyre éveken át hagyatkoztál zavaró lehet; olyan, mintha többé nem tudnád megkülönböztetni a jót a rossztól. Nehéz, de normális reakció.
Ezután csődnek érzed magad. Fél életedben aszerint a régi érték szerint mérted magad, tehát amikor változtatsz a fontossági sorrenden, a mércéden és a viselkedéseden, nem találod majd a régi, megbízható mércét, és azon nyomban senkinek fogod érezni magad. Ez is normális és ez is kínos.
És bizonyosan el kell viselned az elutasításokat is. Sok kapcsolatod épült a régi értékeidre, tehát abban a pillanatban, ahogy változtatsz rajtuk - abban a pillanatban, amikor úgy döntesz, hogy a tanulás fontosabb a bulizásnál, a házasság és a család fontosabb a zabolátlan szexnél, a hivatás fontosabb a pénznél -, a fordulat végiggyűrűzik a kapcsolataidon, és sokukat romba dönti. Ez is normális és ez is kínos.
Ezek szükséges, habár fájdalmas mellékhatásai az értékrended megváltoztatásának, az energiád átirányításának egy másik, fontosabb és értelmesebb helyre. Külső-belső ellenállásba ütközöl, amikor átértékeled a fontossági sorrendedet. De leginkább bizonytalannak érzed majd magad, mert nem tudod, hogy nem helytelen-e, amit teszel.
Majd meglátod, hogy ez így a jó.