Ötszáz éve a kartográfusok azt hitték, hogy Kalifornia sziget. Az orvosok azt hitték, hogy a beteg karjának megvágása (vagy bárminemű kivéreztetés) meggyógyítja a bajt. A tudósok azt hitték, hogy az égést egy flogiszton nevű anyag okozza. A nők azt hitték, hogy ha kutyahúggyal dörzsölik be az arcukat, lelassítják a hervadást. A csillagászok azt hitték, hogy a Nap forog a Föld körül.
Kisfiú koromban mindig azt hittem, hogy a lappantyú egy zöldség, amit nem akartam megenni. Azt hittem, hogy a fivérem talált egy titkos alagutat a nagyanyám házában, mert úgy meg tudott lógni, hogy ki sem kellett jönnie hozzá a fürdőszobából (spoiler: a fürdőszobának ablaka volt). Azt is hittem, hogy amikor a barátom és a családja ellátogattak Washington B. C.-be, valamiként visszautaztak az időben a dinoszauruszokig, mert hiszen a B. C. az nagyon régen volt. (Szójáték a D. C. (Columbia Kerület) és B. C. (Kr.e.) rövidítésekkel, amit a gyerekek könnyen félrehallhatnak.)
Kamaszkoromban fennen hirdettem, hogy engem semmi sem izgat, holott igazság szerint nagyon is sok minden izgatott. Tudtom nélkül mások dirigáltak a világomban. Azt gondoltam, hogy a boldogság a sors ajándéka, és nem választás dolga. Azt gondoltam, hogy a szerelem csak úgy jön, és nem kell megdolgozni érte. Azt gondoltam, hogy a „menőség” másokról lemásolható és gyakorlással elsajátítható, nem pedig olyasmi, amit nekünk kell kitalálnunk.
Az első barátnőmnél azt hittem, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk. Amikor az a kapcsolat megszakadt, azt gondoltam, hogy soha többé nem fogom ezt érezni egy nő iránt. Amikor pedig ugyanezt éreztem egy másik nő iránt, azt gondoltam, hogy a szerelem néha nem elég. Aztán rájöttem, hogy mindenki kénytelen meghatározni, mi az „elég”, a szerelem pedig az lehet, amivé hagyjuk lenni.
Utam minden egyes lépésénél hibáztam. Semmiben sem volt igazam. Egy életen át rosszul láttam magam, másokat, a társadalmat, a kultúrát, a világot, a világegyetemet - mindent.
Remélem, hogy ez így folytatódik életem végéig.
Mint ahogy Jelen Mark vissza tud nézni Múlt Mark minden hibájára és botlására, úgy néz vissza Jövő Mark majd egy napon Jelen Mark feltételezéseire (beleértve ezt a könyvet), és lát meg bennük hasonló tévedéseket. És ez jó, mert azt jelenti, hogy fejlődök.
Michael Jordannek van egy híres mondása a sorozatos botlásairól és a sikere okáról: „Újra és újra és újra hibáztam mindenben, ezért tudtam előrelépni.”
A fejlődés örök ismétlés. Ha tanulunk valami újat, nem a „rossztól” lépünk tovább a „jóhoz” hanem a rossztól haladunk a kevésbé rossz felé, és a tanulás segít tovább a még annál is kevésbé rosszhoz, és így tovább. Örökösen úton vagyunk az igazság és a tökéletesség felé, anélkül, hogy valaha is odaérhetnénk.
Nem a „végső igazságra” kellene törekednünk, hanem inkább addig kellene farigcsálnunk mai hibáinkat, hogy holnapra kevésbé hibásak lehessünk.
Ebből a szemszögből nézve az emberi fejlődés tudományos terminológiával is magyarázható. Értékeink a hipotézisek: ez a viselkedés jó és jelentőségteljes, a másik nem az. Tetteink a kísérletek; az ebből következő érzelmek és gondolkodási minták jelentik az adatállományunkat.
Nincs korrekt tanítás vagy tökéletes ideológia, csak az van, amit tapasztalataink alapján magunkra nézve helyesnek tartunk - de még az a tapasztalat is lehet tévedés. Mivel pedig mindenkinek mások az igényei, előélete és életkörülményei, mindenkinek más a „helyes” válasza azokra a kérdésekre, hogy mi az élet értelme, és hogyan is helyes élni az életet. Az én helyes válaszomban benne van, hogy több évig bolyongtam magányosan, kétes helyeken laktam, és röhögtem, ha elfingtam magam. Vagy legalábbis nemrég még ez volt. Ám ez a felelet is változik és fejlődik, mert magam is változok és fejlődök; ahogy öregszem és tapasztaltabb leszek, lefaragok a hibáimból, hogy minden reggel kevésbé hibásan ébredhessek.
Sok embernek annyira mániája lesz a „helyes” élet, hogy egyszerűen nem marad ideje élni.
Van egy magányos, szingli nő, aki szeretne társat, de sosem tesz érte semmit, ki sem teszi a lábát a házból. Van egy férfi, aki agyondolgozza magát, és hiszi, hogy megérdemli az előléptetést, de ezt sosem közli a főnökével.
Azt olvassák a fejükre, hogy félnek a kudarctól, a visszautasítástól, félnek attól, hogy valaki nemet mond.
Pedig ez nincs így. Persze, a visszautasítás fáj. A kudarc rossz dolog. Csakhogy vannak bizonyosságok, amelyekhez ragaszkodunk - bizonyosságok, amelyeket félünk megkérdőjelezni vagy elengedni, értékek, amelyek értelmet adtak az életünknek az évek során. Az a nő azért nem jár el hazulról, és azért nem randevúzik, mert akkor kénytelen lenne szembenézni azzal, amit ő maga hisz a saját kívánatosságáról. A férfi azért nem kér előléptetést, mert akkor kénytelen lenne szembenézni azzal, amit ő maga hisz a saját képességeiről.
Könnyebb veszteg maradni azzal a fájdalmas bizonyossággal, hogy senki sem talál vonzónak, hogy senki sem értékeli a tehetségünket, mint próbára tenni magunkat.
Az ilyen hitek - hogy nem vagyok elég vonzó, akkor meg minek fárasszam magam; vagy a főnököm egy seggfej, akkor meg minek fárasszam magam - mérsékelt megnyugváshoz segítenek bennünket a jelenben, de nagyon megterhelik a jövőbeli boldogságunkat és sikerünket. Mi mégis ragaszkodunk ezekhez a borzalmas, hosszú távú stratégiákhoz, mert feltételezzük, hogy igazunk van, mert feltételezzük, hogy már tudjuk, mi fog történni. Más szavakkal, feltételezzük, hogy ismerjük a mese végét.
A bizonyosság a fejlődés ellensége. Semmi sem biztos, amíg meg nem történt - de még akkor is vitatható. A fejlődéshez ezért szükséges elfogadni értékrendünk elkerülhetetlen hiányosságait.
Bizonyosság helyett inkább a kételyre kellene törekednünk. Kételkednünk kellene hiedelmeinkben, érzéseinkben, abban, hogy mit tartogat számunkra a jövő, ha csak nem vállaljuk, hogy mi teremtjük meg magunknak. Ahelyett, hogy mindig nekünk legyen igazunk, inkább azt kellene keresnünk, hogy miben tévedhetünk. Mert tévedünk.
A tévedés nyitottá tesz a változtatás lehetőségére. A tévedés megajándékoz a fejlődés lehetőségével. Azt jelenti, hogy nem kellene megvágnunk a karunkat a náthánk gyógyításához, és nem kell kutyahúggyal mosni az arcunkat, hogy fiatalabbnak látsszunk. Azt jelenti, hogy nem hisszük zöldségnek a lappantyút, és nem félünk nekigyürkőzni a dolgoknak.
Mert van itt egy bizarr igazság: tulajdonképpen nem is tudjuk, mi a pozitív és mi a negatív élmény. Életünk legnehezebb, leggyötrelmesebb pillanatairól kiderülhet, hogy ezeknek volt a legfontosabb szerepük a jellemfejlődésünkben. Ne bízzunk a saját elképzelésünkben a pozitív/negatív élményekről, hiszen csak annyit tudunk biztosan, hogy az adott pillanatban mi fáj és mi nem, az pedig nem sokat ér!
Amilyen elszörnyedéssel tekintünk mi vissza a félezer éve élt emberek elképzeléseire, úgy fog nevetni rajtunk és bizonyosságainkon a félezer évvel utánunk következő nemzedék. Kinevetnek bennünket, amiért hagytuk, hogy a pénzünk és a foglalkozásunk határozza meg az életünket. Kinevetnek bennünket, amiért féltünk kimutatni megbecsülésünket a legfontosabb dolgok iránt, viszont agyonmagasztaltunk tökéletesen érdemtelen közszereplőket. Kinevetik rítusainkat, babonáinkat, aggályainkat és háborúinkat; csak hápognak majd a kegyetlenségünkön. Tanulmányozni fogják művészetünket, és vitatkoznak a történelmünkön. Olyan igazságokat tudnak majd rólunk, amelyekről nekünk most még sejtelmünk sincs.
És ők is tévedni fognak. Csak nem akkorákat, mint mi.
Próbáljuk ki ezt! Találomra válasszunk ki embereket, küldjük be őket egy szobába, ahol gombokat kell nyomkodni! Mondjuk nekik, hogyha valamilyen különleges dolgot csinálnak - egy meghatározatlan valamit, amire nekik kell rájönniük -, kigyúl egy lámpa, mutatva, hogy szereztek egy pontot! Utána mondjuk nekik azt, hogy minél több pontot kell szerezniük harminc perc alatt!
Amikor pszichológusok csinálták meg ezt, el lehet képzelni, mi történt. Az emberek leültek, és találomra nyomkodni kezdték a gombokat addig, amíg ki nem gyúlt egy lámpa, mutatva, hogy szereztek egy pontot. Logikus módon ugyanezt próbálták ismételgetni, hogy még több pontot szerezzenek. Csakhogy most nem gyúlt ki a lámpa. Ekkor kísérletezni kezdtek bonyolultabb mozdulatsorokkal - az egyik gombot megnyomták háromszor, a másikat egyszer, kivártak öt másodpercet, és - ding! Újabb pont. Ám ez is csak egyszer működött. Ekkor az emberek azt gondolták, hogy talán nem is a gombokat kell nyomkodni. Talán azon múlik, hogyan ülnek. Vagy mit érintenek meg. Vagy hova teszik a lábukat. Ding! Újabb pont. Igen, talán ide kell tennem a lábamat, és utána nyomok meg egy másik gombot. Ding!
Általában tíz-tizenöt perc alatt mindenki rájött, milyen mozdulatsort kell végigcsinálni a pontszerzéshez. Rendszerint valami furcsaságot, például fél lábra kell állni, vagy be kell magolni a gombok nyomkodásának hosszú sorozatát, meghatározott idő alatt, meghatározott irányba nézve.
Ám most jön a vicces része: a pontokat valóban találomra osztogatják. Nincsen sem sorozat, sem minta, csak egy lámpa, amelyik csengőszóra kigyúl, és az emberek cigánykerekeznek, mert azt hiszik, hogy ez pontot szerez nekik.
A kísérlet célja nem a szadizás, hanem annak a bemutatása, milyen gyorsan képes előállni az emberi agy egy nagy határ baromsággal, aminek semmi köze a valósághoz. Ebben mindnyájan jók vagyunk. Minden ember abban a meggyőződésben távozik a szobából, hogy sikerült megnyernie a játszmát. Mindegyik szentül hiszi, hogy rájött a gombnyomogatás „tökéletes” sorrendjére, és ezért szerzett pontokat. Ám a módszerek, amelyeket kiagyaltak, ugyanolyan egyediek, mint ők. Az egyik kieszelt egy hosszú sorozatot, amelynek csak az ő számára van értelme. Egy lány elhitte, hogy néhányszor meg kell kopogtatnia a mennyezetet a pontokhoz, és a sok ugrálástól kimerülten távozott a szobából.
Az agyunk okadatoló gépezet. Az „okadatolást” a képzettársítások gerjesztik, amelyeket az agyunk hoz létre két vagy több tapasztalatból. Megnyomunk egy gombot, kigyullad egy lámpa: ebből feltételezzük, hogy a gomb miatt gyúlt ki a fény. Lényegében ezt jelenti az okadatolás: okokkal történő bizonyítást. Gomb, fény; fény, gomb. Látunk egy széket. Látjuk, hogy szürke. Ezután az agyunk társítja a színt (szürke) és a tárgyat (szék), és megállapítja: „A szék szürke”.
Agyunk egyfolytában berregve ontja a képzettársításokat, amelyek segítenek megérteni és irányítani a környezetünket. Minden külső-belső tapasztalatunk új képzettársításokat gerjeszt. Ennek az oldalnak minden egyes szava - az őket megfejteni segítő nyelvtani fogalmaktól a disznóságokig, amikor az agyad elkalandozik, valahányszor az írásom unalmas vagy önmagát ismétlő lesz -, gondolata, impulzusa, érzéklete idegi csatlakozások ezreiből áll össze, amelyek bevilágítják agyadat a tudás és a megértés villámával.
Csakhogy van két probléma. Először is, az agy nem tökéletes. Félreértjük, amit látunk és hallunk. Könnyen felejtünk, vagy rosszul értelmezünk dolgokat.
Másodszor, amint megteremtettük az oksági kapcsolatot, az agyunk ragaszkodni fog hozzá. Mi is ragaszkodni fogunk agyunk okadatoló művéhez, és nem akarjuk elengedni. Még ha látjuk is a bizonyítékot, amely ellentmond az általunk teremtett oksági kapcsolatnak, gyakran nem veszünk tudomást róla, és tovább hiszünk.
Emo Philips komikus mondta egyszer: „Mindig azt gondoltam, hogy az agyam a legcsodálatosabb szervem. Aztán észbe kaptam, hogy ki mondja ezt.” Sajnálatos módon minden, amit „tudunk” és hiszünk, agyunk ösztönös pontatlanságainak és részrehajlásainak terméke. Számos értékünk - mondhatni szinte minden értékünk - olyan eseményekből fakad, amelyek nem tükrözik megfelelően a világot, vagy egy teljesen félreértelmezett múlt eredményei.
Hogy ebből mi következik? Annak, amit hiszünk, a zöme hibás. Illetve pontosabban, amit hiszünk, az mind hibás -többé-kevésbé. Az emberi elme a pontatlanságok zűrzavara.
Lehet, hogy ettől kellemetlenül érzed magad, de majd meglátod, milyen fontos, hogy ezt elfogadd.
1988-ban Meredith Maran újságírónak és feminista szerzőnek döbbenetes felismerésben volt része az egyik terápiás ülésen: az apja megerőszakolta kislány korában. Ezt a sokkoló emléket annyira elfojtotta, hogy felnőtt életében eszébe sem jutott. Ám harminchét évesen felelősségre vonta az apját, és a családjának is elmondta, mi történt.
A család elszörnyedt, az apja természetesen tagadta a vádat. A családtagok egy része Meredith mellé állt, a többiek az apja mellé. A rokonság két táborra szakadt. A keserűség, amely jóval az erőszak vádja előtt megmérgezte Meredith és az apja kapcsolatát, üszög módjára terjedt szét a családfa gyökerétől a legapróbb ágakig.
1996-ban újabb döbbenetes felismerés következett: az apa nem erőszakolta meg a lányát. (Tudom: hoppácska.) Az egész emléket Meredith agyalta ki egy jó szándékú pszichológus segítségével. A bűntudattól emésztett Meredith kétségbeesetten próbálta békíteni és engesztelni az apját és a rokonokat, de elkésett. Az apja meghalt, Maranék családja soha többé nem lett a régi.
Meredith nem volt egyedül. Mint ahogy Hazugságom: egy hamis emlék igaz története című önéletrajzában írja, az 1980-as években sok nő vádolta férfirokonait nemi erőszakkal csak azért, hogy évekkel később visszavonjanak mindent. Ugyanebben az időszakban rengetegen állították azt is, hogy sátánista szekták fajtalankodnak gyermekekkel. A rendőrség városok tucatjaiban nyomozott, ám sosem találtak semmiféle bizonyítékot a tébolyult rítusokra.
Mi ütött az emberekbe, hogy egyszer csak elkezdtek ocsmány vádakat koholni családtagok és szekták ellen? És miért éppen az 1980-as években?
Játszottál gyerekkorodban szóbeszédet? Tudod: súgsz valamit valakinek, aki súgva tovább adja egy másik valakinek, és amit a tizedik valaki hall, annak már az égvilágon semmi köze ahhoz, amit mondtál. Lényegében így működik az emlékezet.
Átélünk valamit. Alig pár nappal később már kissé módosult formában emlékszünk rá, mintha súgott szavakat értettünk volna félre. Aztán elmeséljük valakinek, és pár helyen ki kell töltenünk a hézagokat a saját fantáziánkkal, hogy legyen értelme a dolognak, különben még bolondnak néznének. Utána el is hisszük ezeket a kis lelki hézagpótlásokat, és legközelebb így adjuk tovább. Csakhogy ez nem igaz, ennélfogva az élő beszédben még jobban eltorzul. Egy évre rá részegen meséljük el a sztorit, úgyhogy még tovább szépítünk rajta - oké, őszintén szólva az ujjunkból szopjuk legalább az egyharma-dát. Egy héttel később már józanok vagyunk, csakhogy nem akaródzik bevallanunk, mekkorát hazudtunk, vagyis ragaszkodunk a sztorink átdolgozott és bővített szeszközi változatához, és öt évvel később a mi úgy-éljek, itt-süllyedjek-el-ha, az-édesanyám-sírjára sztorinknak legfeljebb 50%-a igaz.
Mindenki megcsinálja. Te is, én is. Akármilyen becsületesek és jó szándékúak vagyunk, folyamatosan félrevezetjük saját magunkat és másokat is, és erre nincs más okunk azon kívül, hogy az agyunkat hatékonyságra, és nem pontosságra tervezték.
Nemcsak a memóriánk kutyaütő - annyira, hogy a szemtanúk vallomásait nem okvetlenül veszik komolyan a tárgyalásokon de az agyunk is borzasztó részrehajlóan működik.
Hogyhogy? Úgy, hogy az agyunk mindig az alapján próbálja értelmezni az aktuális helyzetünket, amiben már hiszünk és már átéltünk. Minden új adatot a létező értékekkel és következtetésekkel vet össze. Ennek eredményeként az agyunk mindig arrafelé hajlik, amit az adott pillanatban igaznak érzünk. Tehát ha remek kapcsolatban vagyunk a nővérünkkel, a róla őrzött emlékeink zömét pozitív megvilágításban látjuk. Ám ha a kapcsolat megromlik, gyakran másképp látjuk ugyanezeket az emlékeket, úgy dolgozzuk át őket, hogy megfeleljenek a haragnak, amelyet ma érzünk a nővérünk iránt. Karácsonyi kedves ajándékára most úgy emlékezünk, mint a vállveregető lenézés megnyilvánulására. Nem ártatlan bakinak, hanem szívtelen közönynek látjuk, hogy elfelejtett meghívni bennünket a tóparti házába.
Jobban értjük Meredith hamis emlékét a nemi erőszakról, ha tudjuk, milyen értékrend táplálta a hiedelmeit. Először is: majdnem egész életében feszült, rossz viszonya volt az apjával. Másodszor: sorozatos rossz kapcsolatai voltak a férfiakkal, a házassága is válással végződött.
Tehát az ő értékrendjében rossz dolognak minősült „a szoros kapcsolat a férfiakkal”.
Az 1980-as évek elején radikális feminista lett, és a gyermekbántalmazást választotta kutatási témának. Szörnyűbbnél szörnyűbb esetekkel szembesült, éveken át foglalkozott incesztustúlélőkkel, főleg nőkkel. Riportjainál rendszeresen merített akkori pontatlan tanulmányokból, amelyekről később kiderült, hogy alaposan eltúlozták a gyermekmolesztálási esetek számát. (A leghíresebb tanulmány szerint a nők egyharmadát molesztálták gyermekkorukban. Erről a számról ma már tudjuk, hogy alaptalan.)
Mindennek a tetejébe Meredith beleszeretett egy nőbe, aki gyermekként ugyancsak incesztusnak esett áldozatul, és viszonyt is kezdett vele. Beteges megszállottsággal csüngtek egymáson: Meredith kitartóan próbálta „megváltani” szerelmét a múltban elszenvedett traumáktól, amit a nő arra használt, hogy bűntudatot ébresztve zsaroljon szeretetet a partnerétől (erről a nyolcadik fejezetben írok bővebben). Közben Meredith és az apja kapcsolata még jobban megromlott (az apát nem hozta lázba, hogy a lányának éppen leszbikus kapcsolata van). Meredith úgy fogyasztotta a pszichológusokat, ahogy más drogozik, és miután a terapeutáknak is megvoltak a saját értékeik és meggyőződéseik, amelyek megszabták a viselkedésüket, csökönyösen hangoztatták, hogy Meredith boldogtalanságát nem lehet kizárólag a nagyon stresszes riporteri munkával vagy a siralmas kapcsolatokkal magyarázni; kell ott lenni valami másnak, valahol mélyebben!
Ebben az időben hihetetlenül népszerű lett az elfojtott emlékterápia nevezetű új eljárás. A terapeuta transzféle állapotot idézett elő a páciensénél, majd arra biztatta, hogy ássa ki és élje át ismét az elfelejtett gyermekkori emlékeit, amelyek többnyire kellemesnek bizonyultak, de elvileg kellett köztük lennie traumásaknak is.
Tehát itt van ez a szegény Meredith, aki nap mint nap gyermekbántalmazással és -molesztálással foglalkozik, dühöng az apjára, csőd volt az összes kapcsolata a férfiakkal, láthatólag senki sem érti meg azon a másik nőn kívül, aki ugyancsak gyermekfővel elszenvedett incesztus áldozata. Minden második nap ott sír a pszichológus díványán, és a terapeuta egyre csak követeli, hogy emlékezzen valamire, amire nem emlékszik. Voilá, meg is van a tökéletes recept a soha meg nem történt nemi erőszak hamis emlékéhez.
Adatfeldolgozó agyunk legfontosabb feladata, hogy úgy értelmezze az élményeket, hogy az összhangban legyen a korábbi tapasztalatokkal, érzelmekkel és hiedelmekkel. Ám gyakran kerülünk olyan helyzetekbe, amikor a múlt és a jelen nincs összhangban; ilyenkor a jelen tapasztalata szembemegy mindennel, amit a múltban igaznak és észszerűnek fogadtunk el. Az ilyen eseteknél az összhang érdekében az elme időnként hamis emlékeket gyárt. Hogy összekapcsolja jelenlegi tapasztalatainkat a képzelt múlttal, lehetővé teszi, hogy ragaszkodjunk ahhoz, amit korábban felépítettünk.
Mint említettük, Meredith története nem egyedi. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején ártatlan emberek százait vádolták alaptalanul nemi erőszakkal. Sokan börtönbe is kerültek miatta. Valóságos tömeghisztériát okozott a nemi erőszak és a sátánista fajtalankodás vádja. Bárkiből lehetett áldozat. A szuggesztív magyarázatok, amelyeket a szenzációhajhász média mérhetetlenül felfújt, arra ösztökélték az életükkel elégedetlen emberek tudatalattiját, hogy az emlékek megkavarásával szolgáltassanak indoklást a jelen szenvedéseire, olyan módon, hogy ezek az emberek áldozatok lehessenek, és ne kelljen vállalniuk a felelősséget. Az elfojtott emlékterápia felszínre hozta a tudatalatti vágyakat, és konkrétnak tűnő emlékké gyúrta át őket.
A folyamat és a belőle következő tudatállapot annyira általános lett, hogy nevet is találtak neki: hamisemlék-szindrómának hívták. A hamisemlék-szindróma megváltoztatta a bírósági gyakorlatot. Pszichológusok ezreit perelték be, akik el is veszítették az engedélyüket. Az elfojtott emlékterápia kiment a divatból; gyakorlatiasabb módszerek váltották fel. A közelmúltban végzett kutatások igazolták annak a kornak a gyászos leckéjét: hiedelmeink alakíthatók, emlékeink pedig ijesztően megbízhatatlanok.
Rengeteg olyan kényelmes bölcsesség van forgalomban, mint „bízz magadban”, „hallgass a megérzéseidre”, és még sorolhatnám a kellemesen hangzó közhelyeket.
Holott inkább kevésbé kellene bíznunk magunkban. Elvégre, ha a szívünk és az eszünk ennyire megbízhatatlan, talán többször kellene megkérdőjeleznünk a szándékainkat és az indokainkat. Ha soha sincs igazunk, nem az önmagunkban való kételkedés, nem a hiedelmeink és feltételezéseink szigorú megrostálása lenne az egyetlen logikus út?
Lehet, hogy ez ijesztően és önpusztítóan hangzik, holott épp az ellenkezője az igaz: nemcsak biztonságosabb, de fel is szabadít.
Erin velem átellenben ül a szusibárban, és azt próbálja elmagyarázni, hogy miért nem hisz a halálban. Majdnem három órája vagyunk itt, és ez alatt az idő alatt megevett négy ubor-kás tekercset, és megivott egy egész palack szakét. (Pillanatnyilag a második palack felénél tart.) Kedd van, délután négy.
Nem én hívtam ide. Ő kutatott fel az interneten, és repült el hozzám.
Ismét.
Nem először csinálja ezt. Erin meg van győződve róla, hogy képes gyógyítani a halált, de arról is meg van győződve, hogy ehhez szüksége van az én segítségemre. De nem üzleti értelemben. Más lenne, ha csak promóciós tanácsra lenne szüksége. Igen ám, de ennél többről van szó: Erinnek arra van szüksége, hogy a fiúja legyek. Miért? Háromórányi faggatás és másfél palack szaké után ez még mindig nem tiszta.
Mellesleg a menyasszonyom is velünk van az étteremben. Erin fontosnak tartotta, hogy vonjuk be a beszélgetésbe; Erin tájékoztatni akarta, hogy „hajlandó osztozni” rajtam, és hogy a barátnőmnek (ma már feleségemnek) „nem kell fenyegetve éreznie” magát.
Erint 2008-ban ismertem meg egy önsegítő szemináriumon. Egész kellemes teremtésnek látszott. Kicsit olyan lila, New Age-típusú, ugyanakkor vitathatatlanul okos volt, a keleti part egyik elit egyetemén szerzett jogi diplomát. Nevetett a vicceimen, én meg aranyosnak találtam - és mivel vagyok, aki vagyok, persze lefeküdtem vele.
Egy hónap múlva azt proponálta, hogy szedjem fel a sátorfámat, és költözzek át az ország túlsó végébe, hozzá. Ez megszólaltatta bennem a vészcsengőt, úgyhogy szakítani próbáltam vele. Azt felelte, megöli magát, ha nem vagyok hajlandó vele élni. Oké, ez már szirénát indított el. Azonnal blokkoltam a postafiókomban, és minden elérhetőségemen.
Ez lelassította Erint, de nem állította le.
Évekkel a találkozásunk előtt Erin autóbalesetet szenvedett, és majdnem meghalt. Tulajdonképpen a szó orvosi értelmében meg is halt pár percre - leállt az agytevékenysége -, de valamilyen csoda folytán életre kelt. Amikor „visszajött”, azt állította, hogy minden megváltozott. Nagyon spirituális valaki lett belőle. Hinni kezdett az energiagyógyításban, az angyalokban, az univerzális tudatban és a tarot-ban. Azt is elhitte, hogy gyógyító empata lett belőle, és látja a jövőt. Amikor pedig megismert engem, valamilyen okból úgy döntött, hogy ő és én arra rendeltettünk, hogy közösen mentsük meg a világot. Hogy „meggyógyítsuk a halált”, ahogyan ő fogalmazott.
Miután blokkoltam, új címeket regisztrált magának, és időnként egy tucat dühös e-mailt is küldött egyetlen napon. Hamis Facebook- és Twitter-fiókokat nyitott, azokról zaklatott engem és a hozzám közel álló embereket. Készített magának egy weboldalt, pontosan olyat, mint az enyém, tucatszám írta a cikkeket, amelyekben azt állította, hogy az exe vagyok, és hazudtam neki és megcsaltam és megígértem, hogy feleségül veszem, és mi ketten összetartozunk. Amikor felszólítottam, hogy törölje az oldalát, azt felelte, törölni fogja, amint elrepülök hozzá Kaliforniába. Ez volt az ő elképzelése a kompromisszumról.
Az egész mindenséget azzal igazolta, hogy engem neki rendelt az Isten, és ő angyali szózatokra ébred éjnek évadján, amelyek azt parancsolják, hogy „a mi különleges kapcsolatunk” hozza el az új aranykort és a világbékét, (igen, ezekkel a szavakkal!)
Mire odakerültünk abba a szusibüfébe, már több ezer e-mailt kaptam. Akár írtam neki, akár nem, akár udvariasan, akár dühösen válaszoltam, ő nem adta fel, egy jottányit sem engedve a hitéből. És ez így ment már több mint hét éve.
Abban a kisvendéglőben jöttem rá, miközben ő szakét nyakait és órákon át karattyolt arról, hogyan hajtotta ki a macskája vesekövét energiacsapolással, hogy Erin önsegítésfüggő. Több tízezer dollárt költ könyvekre, szemináriumokra, kurzusokra.
De az benne az igazi őrület, hogy szóról szóra meg is valósítja, amit tanul. Neki megvan az álma, és ragaszkodik hozzá. Vizualizál, akcióba lendül, átvészeli a visszautasításokat, a bukásokat, ismét feláll, ismét próbálkozik. Fáradhatatlanul pozitív. Roppant jó véleménnyel van önmagáról. Ez a macskagyógyítás az ő számára egyenlő azzal, ahogy Urunk feltámasztotta Lázárt. Na, ne bassza már meg!
Csak hát olyan elcseszett az értékrendje, hogy ez az egész nem ér egy hajítófát sem. Attól, hogy mindent helyesen csinál, még nem lesz igaza.
Erin tántoríthatatlanul biztos önmagában. Tőle magától hallottam, hogy tudja, mennyire irreális és beteges a rögeszméje, mennyire szerencsétlenné teszi vele önmagát is és engem is, de valamilyen okból annyira helyesnek érzi, hogy muszáj tudomást vennie róla, és nem állhat le.
Roy Baumeister pszichológus az 1990-es évek közepén kezdte kutatni a gonosz fogalmát. Érdekelte, hogy milyen emberek a gonosztevők, és miért követik el a gonoszságaikat.
Akkoriban feltételezték, hogy az emberek azért követnek el gonosz tetteket, mert rémségesen rossznak tartják magukat, vagyis alacsony az önbecsülésük. Baumeister egyik első és meglepő eredménye az volt, hogy ez gyakran nem igaz. Sőt, ennek túlnyomórészt az ellenkezője az igaz. A legocsmányabb bűnözők épphogy odáig vannak magukért, és az önimádatukban találják meg a felhatalmazást arra, hogy bántsanak és megalázzanak másokat.
Aki feljogosítva érzi magát arra, hogy szörnyűségeket műveljen másokkal, annak sziklaszilárdan kell hinnie a saját jóságában, elveiben és előjogaiban. A fajgyűlölők azért fajgyűlölők, mert bizonyosak a genetikai felsőbbrendűségükben.
A vallási fanatikusok azért robbantják fel magukat és visznek magukkal több tucat embert a halálba, mert bizonyosak benne, hogy a vértanúknak járó díszpáholy várja őket a mennyekben. Férfiak azért erőszakolnak meg és bántalmaznak nőket, mert biztosak benne, hogy előjogaik vannak a nők testére.
A sokat vitatott Milgram-kísérletekben, amelyek a kitalálójukról, Stanley Milgram pszichológusról kapták a nevüket, a kutatók azt mondták „normális” embereknek, hogy különböző kihágásokért meg kell büntetniük más önkénteseket. Azok büntettek is, olyan lelkesen, hogy meg sem álltak a testi sértésig. A büntetőknek csak nagyon kis százaléka tiltakozott vagy kért magyarázatot, míg a többiek láthatólag élvezték a szigorú erényt, amellyel a kísérletek ruházták fel őket.
Itt nemcsak az a probléma, hogy feltétlen bizonyosság nem létezik, de az is, hogy a bizonyosság hajszolása gyakran csak még több (és rosszabb) bizonytalanságot kelt.
Sokan rendíthetetlenül hisznek a szakmai rátermettségükben vagy a fizetésben, amelyet kapniuk kellene. Ám ettől a bizonyosságtól nem jobban érzik magukat, hanem rosszabbul. Látják, amint másokat előléptetnek, és úgy érzik, hogy őket semmibe veszik, nem ismerik el és nem méltányolják.
A bizonyosság kínzó vágya és a saját bizonytalanságunk sarkall még az olyan apróságokra is, hogy alattomban megnézzük a pasink SMS-eit, vagy megkérdezzük a barátunktól, mit mondanak rólunk az emberek.
Tegyük fel, megnézed a pasid SMS-eit, és nem találsz semmit, ám ezzel ritkán van vége a dolognak; azon kezdesz morfondírozni, hogy nincs-e neki egy második telefonja. Téged lenéznek, ezzel magyarázod magadnak, miért hagytak ki az előléptetésből, ám ettől kételkedni kezdesz a munkatársaidban, gyanakszol minden szavukra (és az irántad való, feltételezett érzéseikre), ami viszont még tovább rontja esélyeidet az előléptetésre. Üldözheted tovább azt a különleges lényt, akit szerinted neked szánt a sors, de minden átvirrasztott éjszaka és visszautasított kezdeményezés után azon kell rágódnod, hogy mit csinálsz rosszul.
A bizonytalanság, a mélységes kétségbeesés e pillanataiban leszünk fogékonyak az előjogok alattomos kísértésére. Elhisszük, hogy nekünk szabad csalni egy kicsit a célunk eléréséhez, mert megérdemeljük; hogy mások megérdemlik a büntetést; hogy mi elvehetjük, amit akarunk, akár erőszakkal is, mert ezt is megérdemeljük.
Itt ismét a fordított törvény érvényesül: minél inkább biztos akarsz lenni valamiben, annál bizonytalanabbnak érzed magad.
Ám ennek az ellenkezője is igaz: minél inkább elismered a bizonytalanságodat és a tudatlanságodat, annál jobban megbékélsz magaddal.
Aki bizonytalan, nem ítélkezik mások felett: a bizonytalanság megment a szükségtelen beskatulyázástól és elfogultságtól, amit egyébként automatikusan megcsinálunk, mihelyt meglátunk valakit a tévében, az irodában vagy az utcán. A bizonytalanság attól is megment, hogy önmagunkat kelljen megítélnünk. Nem tudjuk, szeretetreméltóak vagyunk-e vagy sem; nem tudjuk, mennyire vonzók vagyunk; nem tudjuk, mennyire sikeresek lehetnénk. Mindezt kizárólag akkor tudhatjuk meg, ha megmaradtunk a bizonytalanságban, és nyitottak maradunk a kísérletezésre.
A bizonytalanság a fejlődés és a haladás alapja. Aki azt képzeli, hogy mindent tud, semmit sem tanul. Kizárólag akkor tanulhatunk, ha tudjuk valamiről, hogy nem tudjuk. Minél inkább beismerjük a tudatlanságunkat, annál több esélyünk lesz a tudásra.
Értékeink tökéletlenek és hiányosak. Teljesnek és tökéletesnek hinni őket veszélyesen dogmatikus gondolkodás-módra vall, amelynek következtében azt fogjuk gondolni, hogy előjogaink vannak, és kerüljük a felelősséget. Problémáink megoldásához előbb el kell ismernünk, hogy helytelenül jártunk el és gondolkodtunk.
Ha igazán változtatni vagy fejlődni akarunk, akkor nyitottnak kell lennünk a hibáink elismerésére.
Mielőtt felülvizsgálhatnánk az értékrendünket, hogy lecseréljük valami jobbra és egészségesebbre, előbb kételkednünk kell benne. Le kell csupaszítanunk, meg kell látnunk a hibáit, az elfogultságait, tudomásul kell vennünk, mennyire nincs összhangban a valósággal, farkasszemet kell néznünk a tudatlanságunkkal, és be kell ismernünk, hogy nagyobb, mint mi.
Bizonyára hallottad már Parkinson valamelyik törvényét: „A hivatali munka úgy szaporodik, hogy kitöltse az elvégzéséhez rendelkezésre álló időt.”
Kétségtelenül hallottad Murphy törvényét is: „Ami elromolhat, az el is romlik.”
Nahát, ha legközelebb egy menő koktélpartin vagy, és be akarsz vágódni valakinél, próbáld meg bedobni Manson törvényét az elkerülésről:
Minél jobban fenyegeti valami az identitásodat, annál
jobban próbálod elkerülni.
Vagyis minden áron kerülöd azt, amitől változtatnod kellene az énképeden, ami ráébresztene, hogy nem is vagy olyan sikeres/sikertelen, nem is élsz annyira az értékrended szerint, mint képzeled.
Ha tudod, hogy beilleszkedtél, az kényelmes. Ami megrendíti ezt a komfortérzetet - még akkor is, ha a segítségével képes lennél jobbá tenni az életedet -, az ijesztő.
Manson törvénye egyformán érvényes a jó és a rossz dolgokra. Egymillió dollárhoz jutni ugyanúgy fenyegetheti az identitásodat, mint minden pénzedet elveszíteni; híres rocksztárrá lenni ugyanúgy fenyegetheti az identitásodat, mint a munkanélküliség. Ezért van az, hogy az emberek sokszor félnek a sikertől, pontosan úgy, mint a kudarctól, mert a siker is fenyegeti azt, amit magukról hisznek.
Félsz megírni a forgatókönyvet, amelyről mindig álmodtál, mert az megkérdőjelezné biztosítási árbecslő identitásodat. Óvakodsz szóba hozni a férjednek, hogy legyen vakmerőbb a hálószobában, mert az kétségbe vonná derék, erkölcsös hitvesi identitásodat. Nem mered közölni a barátoddal, hogy ne találkozzatok többé, mert az megkérdőjelezné kedves, megbocsátó identitásodat.
Vannak jó és fontos lehetőségek, amelyeket következetesen kihagyunk, mert attól félünk, hogy hatásukra másnak kellene látnunk és éreznünk magunkat. Ezek az alkalmak fenyegetnék az értékeket, amelyeket magunk választottunk, hogy azok szerint éljünk.
Volt egy barátom, aki folyton azt emlegette, hogy most már igazán felteszi az alkotásait a netre, és megpróbálkozik a hivatásos (vagy legalább félhivatásos) művészélettel. Évekig beszélt erről, pénzt tett rá félre, még néhány weboldalt is tervezett, ahová feltöltötte a képeit.
De sosem rugaszkodott neki. Mindig volt rá valamilyen kifogása. Most nem elég jó a felbontás; most éppen festett valami jobbat, vagy most nincs rá elég ideje.
Futottak az évek, és az én barátom sosem adta fel az „igazi munkáját”. Miért? Mert hiába álmodott arról, hogy a művészetéből fog megélni, a lehetőség, hogy olyan festő lesz, aki senkinek sem tetszik, sokkal ijesztőbb volt, mint megmaradni olyan művésznek, akit senki sem ismer. Azt legalább már megszokta.
Volt egy másik barátom is, igazi bulibáró: egyfolytában piált, meg a lányokat hajtotta. Jó pár év „nagy élet” után hirtelen rájött, hogy borzasztóan magányos, depressziós és nem is egészséges. Fel akart hagyni a bulizással. Fájó irigységgel emlegetett minket, többieket, akik „lehiggadtak”. De sosem változott meg, csak csinálta tovább újabb éveken át, egyik üres este a másik után, egyik palack a másik után. Mindig volt valamilyen kifogás. Mindig volt valamilyen indok, hogy miért nem lassíthat.
Ennyire fenyegetőnek érezte, hogy feladja az életstílusát. Nem értett máshoz a bulibáróságon kívül. Azt feladni felért volna egy lélektani szeppukuval.
Mindenkinek vannak értékei. Védelmezzük, követni próbáljuk, igazoljuk, fenntartjuk őket. Még ha esetleg mégsem ezt akarnánk, az agyunk akkor is az értékrendünk védelmére van programozva. Mint már írtam, elfogultak vagyunk az iránt, amit már ismerünk és biztosnak hiszünk. Ha azt hiszem, hogy kedves ember vagyok, kerülöm a helyzeteket, amelyek cáfolhatnák a meggyőződésemet. Ha azt hiszem, hogy fantasztikus szakács vagyok, keresem az alkalmakat, hogy ezt minél többször bebizonyíthassam magamnak. A hit mindig lépéselőnyben van. Amíg meg nem változtatjuk az énképünket, nem győzhetjük le az elkerülést meg a szorongást, és nem változhatunk meg.
Ebben az értelemben az „önismeret” vagy az „önmegtalálás” veszélyes lehet, mert bebetonozhat egy szigorúan megszabott szerepbe, és szükségtelen elvárásokkal sújthat, lezárva külső-belső lehetőségeidet.
Azt mondom, ne találd meg magad! Azt mondom, sose tudd meg, ki vagy, mert így maradhatsz törekvő és kíváncsi, aki kellő alázattal ítélkezik és elfogadja a másságot!
A buddhizmus szerint az „énkép” önkényes szellemi konstrukció, fel kellene hagynod azzal a gondolattal, hogy „te” egyáltalán létezel, mert az önkényes mérce, amellyel képet alkotsz magadról; csapdába ejt, így jobb, ha lemondasz róla. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a buddhizmus szerint szarni kell mindenre.
Elcseszettül hangzik, holott bizonyos pszichológiai előnyökkel jár, ha így közelítünk az élethez. Ha nem sztorizunk tovább magunkról másoknak (és magunknak), felszabadítjuk magunkat a cselekvésre, a kudarcra és a fejlődésre.
Ha valaki bevallja önmagának: „Talán nem is vagyok olyan alkalmas a kapcsolatokra”, akkor hirtelen szabad lesz, és véget vethet egy rossz házasságnak. Többé nem kell védenie az identitását azzal, hogy megmarad egy vacak, boldogtalan házasságban, csak mert bizonyítani akar magának valamit.
Amikor a főiskolás bevallja önmagának: „Talán mégsem vagyok lázadó, talán csak félek”, akkor felszabadul, és ismét lehet ambiciózus. Nincs oka félni a kutatói álmoktól és az esetleges kudarctól.
Amikor a biztosítási kárbecslő bevallja önmagának: „Talán nincsen semmi különleges vagy izgalmas a foglalkozásomban”, akkor végre szabad lesz, és komolyan nekiláthat annak a színdarabnak, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
Van számotokra egy jó és egy rossz hírem: a problémátok nem nevezhető sem egyedinek, sem különlegesnek. Ezért olyan felszabadító élmény elengedni.
Létezik egyfajta énközpontúság, amely az észszerűden bizonyosságon alapuló félelemből fakad. Ha feltételezed, hogy a te géped fog lezuhanni, vagy a te ötleted a legnagyobb ostobaság, amelyen mindenki nevetni fog, vagy hogy téged szemelnek ki csipicsirkének, akit mindenki gúnyol vagy levegőnek néz, lényegében azt mondod magadnak: „Én vagyok a kivétel; senkihez sem vagyok fogható; én másfajta és különleges vagyok.”
Ez a legtisztább nárcizmus. Érzésed szerint a te problémáid megérdemlik, hogy másképp kezeljék őket, hogy a te problémáidnak van valami különleges matematikájuk, amely nem engedelmeskedik az anyagi világ törvényeinek.
Javaslom, hogy ne légy se egyedi, se különleges. Inkább az értékrendedet fogalmazd újra világos, körülhatárolható és evilági mércék mentén! Ne egy feljövőben levő sztárhoz vagy egy fel nem fedezett zsenihez, és ne is egy megtiport áldozathoz vagy egy lehangoló csődtömeghez mérd magad, hanem valami egyszerűbb személyiséghez: egy diákhoz, egy partnerhez, egy baráthoz, egy alkotóhoz.
Minél szűkebb és rendhagyóbb körből választasz magadnak identitást, annál inkább úgy érzed, hogy minden összeesküszik ellened. Éppen ezért határozd meg magad minél egyszerűbben!
Ez gyakran azt jelenti, hogy búcsút kell venned az önmagadról alkotott grandiózus képeidtől, miszerint egyedülállóan intelligens vagy látványosan tehetséges, vagy lélegzetelállítóan szépséges vagy, esetleg olyan gyalázatosan elbántak veled, amit mások el sem képzelhetnek. Ugyanakkor le kell mondanod arról, hogy előjogaid lennének, és nem képzelheted, hogy bármivel is tartozik neked a világ. Le kell mondanod az eufóriáról, amellyel éveken át feldobtad magad, és el kell szenvedned az elvonási tüneteket, ugyanúgy, mint a drogosnak, aki lejön a szerről, de hidd el, sokkal jobban leszel a végén!
Az egyik legnehezebb mesterség megtanulni kételkedni magunkban, a gondolatainkban, a hiteinkben, de megcsinálható. Itt van néhány kérdés, amelyek segítenek, hogy egy kicsit kevésbé légy biztos az életedben.
Első kérdés: És ha nincs igazam?
Az egyik barátomat nemrég eljegyezték. A kérő rendes, szolid pasi. Nem iszik, nem bántalmazza a menyasszonyát sem szavakkal, sem tettleg. Barátságos természete és jó állása van.
Ám amióta a barátom felhúzta a gyűrűt, a bátyja egyfolytában nyaggatja, hogy ne döntsön ilyen hebehurgyán, csak szenvedésre számíthat emellett a pasi mellett, súlyos hibát követ el és felelőtlenül viselkedik. De valahányszor a barátom rákérdez: „Mi a bajod? Miért zavar ez ennyire?” a báty úgy viselkedik, mintha nem lenne itt semmiféle probléma, semmi sem zavarja az eljegyzésben, ő csak segíteni akar, és vigyázni próbál a húgára.
Persze egyértelmű, hogy zavarja valami. Talán ellentmondásos érzései vannak a nősüléssel kapcsolatban. Talán testvérféltékenységről van szó. Talán irigykedik. Talán annyira belekergült saját áldozat mivoltába, hogy nem tudja kimutatni, mennyire örül mások boldogságának anélkül, hogy előbb ne próbálná elrontani a kedvüket.
Általában elmondható, hogy magunkat ismerjük a legkevésbé. Gyakran mi ébredünk rá utolsónak, hogy dühösek, vagy féltékenyek, vagy bosszúsak vagyunk, és azon az egy módon ébredhetünk rá, hogy megrepesztjük bizonyosságaink páncélját a folyamatos kétkedéssel önmagunk igazságában.
„Féltékeny vagyok? És ha igen, miért?” „Dühös vagyok?” „Neki lenne igaza, és én csak a hiúságomat védem?”
A kérdezősködés szokását be kell építenünk magunkba. Sok esetben ez az egyszerű szokás, hogy ilyen kérdéseket teszünk fel magunknak, egymagában kiváltja az alázatot és a részvétet, amelyekre szükségünk van számos problémánk megoldásához.
Ugyanakkor jegyezzünk meg valamit! Feltenni magunknak a kérdést, hogy nem tévedünk-e, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valóban tévedünk. Ha a férjed laposra ver, amiért odaégetted a ragut, akkor felesleges firtatnod, hogy helyes-e bántalmazottnak látnod magad. A kérdezgetés célja az önismeret, nem az önutálat.
Érdemes megjegyezni: minden változtatáshoz az kell, hogy ne legyen igazad valamiben. Ha csak ülsz és keseregsz nap mint nap, az azt jelenti, hogy máris nincs igazad valami fontos dologban, és amíg azt meg nem találod, nincs változás.
Második kérdés: Mit jelentene, ha nem lenne igazam?
Sokan képesek feltenni maguknak a kérdést, hogy igazuk van-e, de kevesen képesek megtenni a következő lépést, és beismerni, hogy mit jelentene, ha nem lenne igazuk. Ez azért lehet, mert tévedésünk lehetséges indoka gyakran fájdalmas. Nemcsak azért, mert megkérdőjelezheti az értékrendünket, hanem azért is, mert arra kényszerít, hogy fontolóra vegyük, milyen lehet egy másik, a miénkkel szögesen ellentétes értékrend.
„A tanult elme ismertetőjele, hogy képes foglalkozni egy gondolattal anélkül, hogy elfogadná” - írta Arisztotelész. Életünk jelentős megváltoztatásának talán a legfontosabb feltétele, hogy képesek legyünk átgondolni a miénktől különböző értékeket anélkül, hogy szükségszerűen elfogadnánk őket.
Az én barátom bátyjának azt kellett volna kérdeznie magától: „Mit jelentene, ha nem lenne igazam a húgom esküvője kérdésében?” A válasz az ilyen kérdésekre általában a gorombaságig egyenes: „Azt, hogy önző/bizonytalan/önimádó seggfej vagyok.” Ha nincs igaza, és a lány eljegyzése jó és örvendetes esemény, akkor a báty viselkedésére csakugyan nincs más magyarázat a fiú bizonytalanságain és elbaszott értékrendjén kívül. A fiú feltételezi, hogy ő tudja, mi a jó a húgának, mert az nem képes dönteni ennyire életbevágó kérdésekben; továbbá feltételezi, hogy az ő joga és felelőssége dönteni a húga helyett, mert nyilvánvalóan neki van igaza, és mindenki más téved.
A barátom bátyjának is és nekünk is nehéz bevallanunk, hogy előjogokat vindikálunk magunknak, mert az fáj. Ezért van az, hogy kevesen teszik fel maguknak a nehéz kérdéseket. Pedig a nehéz kérdésekre szükség van, ha meg akarjuk találni a problémákat, amelyek miatt ennyire pöcs módon viselkedünk.
Harmadik kérdés: Rossz lenne-e nekem és másoknak egy, a jelenlegi problémámnál jobb vagy rosszabb probléma?
Itt a lakmuszpapír: ez mutatja meg, hogy stabil értékrenddel dicsekedhetünk-e, vagy neurotikus pöcsmácsikok vagyunk, akik másokon és magunkon verjük le az impotenciánkat.
A cél, hogy eldöntsük, melyik probléma a jobb, hiszen már Kiábrándító Panda is megmondta, hogy az élet problémái kifogyhatatlanok.
Mi közül választhat a barátom bátyja?
A. Tovább drámázik, szítja a feszültséget a családban, agyonkomplikálja ezt az egyébként örömteli pillanatot, amivel lerombolná az addigi bizalmat és tiszteletet közte és a testvére között, csak mert az a spúrja (ahogy egyesek mondanák, a megérzése), hogy az a pasi nem való a húgához.
B. Nem bízik abban, hogy képes lenne eldönteni, mi a jó és mi a rossz a húgának, befogná a száját, elhinné, hogy a testvére tud önállóan dönteni, de még ha nem hinné, akkor is elviselné a következményeket, mert szereti és tiszteli a húgát.
A legtöbben az A megoldást választják, mert ez a könnyebb út. Kevés gondolkodást igényel, lehet türelmetlenkedni másokkal, akiket nem kedvelünk.
Továbbá az összes érintettnek ez fáj a legjobban.
A B változat szavatolja a bizalmon és a szereteten alapuló, egészséges, boldog kapcsolatokat. A B változat bírja rá az embereket, hogy legyenek szerények, és ismerjék el a tudatlanságukat. A B változat teszi lehetővé, hogy az emberek felülemelkedjenek a bizonytalanságaikon, és felismerjék azokat a helyzeteket, amikor lobbanékonyan, tisztességtelenül vagy önző módon viselkedtek.
Ám a B változat nehéz és fájdalmas, ezért kevesen választják.
A barátom testvére, amikor tiltakozott a húga eljegyzése ellen, önmagával szállt harcba. Persze, ő azt hitte, hogy csak védelmezni próbálja a húgát, de mint láttuk, a hiedelmek önkényesek, sőt, ami ennél is rosszabb, gyakran csak kitaláljuk őket az értékrendünk és a mércénk igazolására. Ez a báty inkább tönkretenné a kapcsolatát a húgával, de nem ismeri el, hogy tévedhet, holott ettől akár ki is nőhetné a bizonytalanságait, amelyek miatt nincs igaza.
Igyekszem kevés szabály szerint élni, de egyhez évek óta ragaszkodom: ha egy elkúrás egyformán tulajdonítható nekem vagy másoknak, sokkal valószínűbb, hogy én kúrtam el. A tapasztalat tanított meg erre. Számát sem tudom, hányszor játszottam meg magam merő bizonytalanságból. Nem voltam szép látvány.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az elkúrásnak nem lehetnek külső okai. Sőt, az is előfordulhat, hogy nekünk van igazunk másokkal szemben.
Mindenesetre, ha úgy érzed, hogy egymagad állsz szemben az egész világgal, lehet, hogy csak saját magaddal állsz szemben.