2009-ben összeszedtem a holmim, eladtam mindent vagy bevágtam egy raktárba, otthagytam a lakásomat, és elindultam Latin-Amerikába. Randitanácsadó kis biogomnak már volt némi forgalma, sőt szerény jövedelemre is szert tettem az eladott írásokból és online kurzusokból. Azt terveztem, hogy az elkövetkező évek nagyobb részét külföldön töltöm, új kultúrákkal ismerkedem, és a vállalkozásom bővítéséhez kihasználom, hogy Ázsia és Latin-Amerika fejlődő országaiban olcsóbb a megélhetés. Ez minden internetes nomád álma, én pedig, mint huszonöt éves kalandor, pontosan ezt kívántam az élettől.
De akármilyen vonzónak és hősiesnek is hangzott ez az álom, az értékrend, amely erre a nomád életstílusra ösztökélt, nem volt tökéletes. Persze voltak benne csodálatos elemek: kíváncsiság a világra, emberekre, kultúrákra, régimódi kalandvágy. Viszont ezek alatt ott bujkált a szégyen. Akkoriban alig voltam tudatában, ám ha tökéletesen becsületes akartam lenni magammal, akkor bevallhattam, hogy ebben az értékrendben van egy szuvas elem. A felszín alatt lappangott valahol. Nem láthattam, de őszinte pillanataimban éreztem.
Korai húszas éveim képzelt előjogai mellett a kamaszkori „traumatikus szaroknak” is szerepe volt abban, hogy problémáim voltak az elköteleződéssel. Az utóbbi éveket azzal töltöttem, hogy túlkompenzáljam kamasz éveim szociális szorongását és hiányosságait, és ennek következtében azt éreztem, azzal randizhatok, akivel akarok, azokkal barátkozhatok, akikkel kedvem tartja, azt szerethetek, akit jólesik, szexelhetek mindenkivel, akire beindulok - akkor miért kötném le magam egyetlen személy, vagy akár egyetlen társadalmi csoport, város, ország vagy kultúra mellett? Ha egyformán kipróbálhatok mindent, akkor egyformán kipróbálhatok mindenkit is, nem?
Ettől a fennkölt univerzalitástól fütve pattogtam ide-oda földrészek között és óceánokon át egy több mint öt évig tartó ugróiskolában. Ötvenöt országban jártam, több tucat barátra tettem szert, számtalan szerető karban ébredtem. Gyorsan cserélgettem őket, volt, akit már el is felejtettem, mire a következő ország felé vitt a gép.
Különös élet volt, tele fantasztikus, átütő élményekkel és felszínes eufóriával a bujkáló fájdalom zsibbasztására. Máig mélyrehatónak, ugyanakkor értelmetlennek látom. Ezen az úton nagy leckéket kaptam, és jellemformáló perceket éltem át. Ám ugyanezen az úton pazaroltam el a legtöbb időmet és energiámat.
Most New Yorkban élek. Van házam, bútoraim, villanyszámlám és feleségem. Egyik sem különösebben észbontó vagy izgalmas. A kalandozás éveinek a legnagyobb leckéje az volt, hogy az abszolút szabadság önmagában semmit sem jelent.
A szabadság lehetőséget kínál a nagyobb jelentőségre, de önmagában nem szükségszerűen jelentős. Végső soron az ember úgy lesz jelentős és fontos valakinek az életében, ha elutasítja az alternatívákat, leszűkíti a szabadságát, és úgy dönt, hogy elkötelezi magát egy hely, egy hit vagy (nagyot nyel) egy személy mellett.
Ez a felismerés lassan alakult ki bennem a vándorévek alatt. A legtöbb kilengésben is meg kell mártózni, hogy az ember rájöhessen, mennyire nem boldogítanak. Nekem ilyen volt az utazás. Ahogy lubickoltam az ötvenharmadik, az ötven negyedik, az ötvenötödik országban, kezdtem felfogni, hogy bár csupa remek, izgalmas élményt szereztem, egyiknek sincs tartós jelentősége. A barátaim hazatértek, megállapodtak, megnősültek, házat vásároltak, és érdekes társaságnak vagy a politikának szentelték az idejüket, én pedig csak sodródtam egyik eufóriából a másikba.
2011-ben elutaztam Oroszországba, Szentpétervárra. A kaja szar volt. Az időjárás szar volt. (Havazás májusban? Most hülyéskedsz?) A lakásom szar volt. Semmi sem működött. Mindent túláraztak. Az emberek gorombák voltak és bűzlöttek. Senki sem mosolygott, viszont mindenki rengeteget ivott. Én mégis imádtam. Az egyik kedvenc utazásom volt.
Van valami érdesség az orosz kultúrában, ami általában horzsolja a nyugatiakat. Itt ne keress hazug bájolgást és udvarias szóvirágokat! Itt nem mosolyogsz a vadidegenekre, és nem játszod meg, hogy tetszik, ami nem tetszik. Az ostobaságról Oroszországban meg is mondják, hogy ostobaság. Ha valaki úgy viselkedik, mint egy seggfej, közlöd vele, hogy seggfej. Ha valaki nagyon szimpatikus, és remekül érzed magad vele, megmondod neki, hogy szimpatikusnak találod, és remekül érzed magad vele. Nem érdekes, hogy az illető a barátod, egy idegen, vagy valaki, akivel öt perce találkoztál az utcán.
Az első héten eléggé feszélyezett a dolog. Beültem egy kávéra egy orosz lánnyal, és alig ültünk ott három perce, amikor valahogy furcsán nézett rám, és közölte, hogy amit mondok, az szamárság. Majdnem félrenyeltem az italt. És nem is agresszíven mondta, hanem úgy, mint a világ legtermészetesebb dolgát, például hogy milyen az időjárás vagy hányas a cipője, de én akkor is megdöbbentem. Elvégre Nyugaton az ilyen karakánság súlyos sértésnek számít, főleg olyasvalakitől, akit épphogy megismertünk. De ott mindenki ilyen pokróc volt, és az én Nyugaton babusgatott lelkem úgy érezte, hogy körkörös offenzívába került. Nyomasztó bizonytalanságok bukkantak fel bennem, olyan helyzetekben, amelyek évek óta nem zavartak.
De ahogy múltak a hetek, ugyanúgy megszoktam az oroszok nyersségét, mint a fehér éjszakákat és a vodkát, amely úgy csúszott, akár a jeges víz, és egyszer csak méltányolni kezdtem benne az egyenes beszédet, azt a szó szoros értelmében vett őszinteséget. Közlés feltételek nélkül, megszorítások nélkül, hátsó gondolatok nélkül; nem a házaló dumája, nem a görcsös magakelletés.
Az utazással töltött számos év után különös módon ezen a legkevésbé amerikaias helyen kaptam az első kóstolót abból a különös szabadságból, amikor azt mondhattam, amit gondoltam vagy éreztem, és nem kellett retorziótól tartanom.
Különösen felszabadító élmény volt elfogadni a visszautasítást. Én, aki szinte egész életemben éheztem erre a bárdolatlan őszinteségre - először egy érzelmileg elfojtott családi életben, aztán a gondosan megtervezett, hamis magabiztosság álcája mögött úgy berúgtam tőle, mint a legfinomabb vodkától. Villámgyorsan elrepült ez a szentpétervári hónap, és a végén el sem akartam jönni.
Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tied a létezés legjobb módja. Ebben az esetben Oroszország hatására kellett felülvizsgálnom azt a mellébeszélős, műbájos közlésmódot, amely annyira elterjedt az angol kultúrában. Nem lehetséges, kérdeztem magamtól, hogy ettől vagyunk bizonytalanok egymással szemben? Hogy ezért nem tudunk feloldódni?
Emlékszem, egyszer ennek a dinamikájáról beszélgettünk az orosztanárommal, aki előhozakodott egy érdekes elmélettel. Miután több emberöltőt vészelt át a kommunizmus alatt a rettegés ketrecében, nulla gazdasági lehetőségek mellett, az orosz társadalom rájött, hogy a bizalom a legértékesebb valuta. A bizalom záloga pedig az őszinteség. Vagyis, ha valami szar, akkor azt ki kell mondani, mentegetőzés nélkül. Nagy becsülete volt a látványosan goromba őszinteségnek abból az egyszerű okból, hogy ez kellett a túléléshez. Meg kellett tudnod, méghozzá minél gyorsabban, kiben bízhatsz és kiben nem.
Ám a szabad Nyugat, folytatta az én orosztanárom, dúskál a gazdasági lehetőségekben. Annyi a lehetőség, hogy sokkal kifizetődőbb álarcot viselni. A bizalom elvesztette az értékét. A látszat és a házalás sokkal előnyösebb kifejezési módok lettek. Sok futó ismeretség hasznosabb lett néhány közeli jó ismerősnél.
Ezért norma a nyugati kultúrában mosolyogni és udvarias dolgokat mondani, akkor is, ha semmi kedvünk hozzá, ártatlan kis hazugságokat mondani, színleg egyetérteni valakivel, holott egészen más a véleményünk. Ezért tanuljuk meg a barátot játszani másoknak, akik nem is rokonszenvesek, de így megveszik tőlünk azt, amire nincs szükségük. A gazdasági rendszer elősegíti ezt a színlelést.
Ennek az a hátulütője, hogy Nyugaton sosem tudhatjuk, megbízhatunk-e az emberben, akivel beszélünk. Néha így van még jó barátok és családtagok között is. Nyugaton akkora a társadalmi nyomás a szeretetreméltóságra, hogy az emberek gyakran átgyúrják az egész egyéniségüket, attól függően, hogy éppen kivel van dolguk.
Minden áron pozitív, fogyasztói kultúránkból eredően sokunkat „beoltották” azzal, hogy amennyire csak lehet, legyünk zsigerből elfogadók és igenlők. Ez a talpköve a pozitív gondolkodásról szóló számtalan könyvnek is: nyisd meg magad a lehetőségeknek, légy elfogadó, mondj igent mindenre és mindenkinek és a többi!
Csakhogy időnként el kell utasítanunk valamit, másképp soha, semmiért nem állunk ki. Ha minden egyformán jó és kívánatos, akkor üresek vagyunk, és az életünk értelmetlen; akkor nincsenek értékeink, és céltalanul éljük az életünket.
Az elutasítás (akkor is, ha kapjuk, és akkor is, ha adjuk) kerülését sokszor úgy adják el nekünk, hogy attól majd jobban érezzük magunkat. Csakhogy az elutasítás kerülése csupán rövid távú öröm; hosszú távon kormány nélküli tévelygéshez vezet.
Ha igazán értékelni akarsz valamit, akkor ne törődj mással! Az életnek van olyan öröme és értelme, amelyet csupán akkor érhetsz el, ha évtizedeken át egyetlen kapcsolatba, egyetlen mesterségbe, egyetlen foglalkozásba ruházol be. Ez a több évtizedes beruházás kizárólag akkor lehetséges, ha elutasítod az alternatívákat.
Értéket választani magadnak azt jelenti, hogy elutasítod az alternatív értékeket. Ha úgy döntök, hogy számomra a házasságom a legfontosabb, akkor (valószínűleg) nem kapnak nagy szerepet életemben a kokainos orgiák kurvák társaságában. Ha az alapján ítélem meg magam, mennyire vagyok nyílt és elfogadó barát, akkor nem fogom leprázni a barátaimat a hátuk mögött. Csupa egészséges döntés, mégis minden percben megkövetelik az elutasítást.
Lényeg, hogy mindenkinek kell valami fontos, hogy értékelhessen valamit. Valaminek az értékeléséhez pedig el kell utasítanunk azt, ami nem azonos azzal a valamivel. X értékeléséhez el kell utasítanunk azt, ami nem X.
Ez az elutasítás szerves és szükséges része értékünk, vagyis identitásunk megőrzésének. Az határoz meg bennünket, hogy mit utasítunk el. És ha semmit sem utasítunk el (talán mert félünk az elutasítástól), akkor gyakorlatilag nincsen identitásunk.
Az emberben él a vágy az elutasítás, az összecsapás, a konfliktus minden áron való kerülésére; tulajdonképpen szeretne mindent elfogadni, szeretné, ha minden harmonikus lenne. Ez nem más, mint az előjogok alattomos, lappangó formája. Mivel az előjogokkal rendelkező ember úgy érzi, ő megérdemli, hogy minden pillanatban csodálatosan érezze magát, óvakodik az elutasítástól, mert akkor ő vagy valaki más rosszul érezhetné magát. Mivel pedig semmit sem hajlandó elutasítani, örömök körül forgó önimádó, értéktelen életet él. Kizárólag az érdekli, hogy minél hosszabbra nyújthassa az eufóriát, kerülhesse az élettel járó buktatókat, színlelhesse, hogy nem létezik szenvedés.
Az elutasítás életfontosságú készség. Senki sem akar megrekedni olyan kapcsolatban, amely nem teszi boldoggá. Senki sem akar megrekedni olyan munkában, amelyet utál, és amelyben nem hisz. Senki sem akarja azt érezni, hogy nem mondhatja ki, ami a szívét nyomja.
Az emberek mégis folyton ezeket választják.
Az őszinteség vágya természetes ösztön. Ám az őszinte, becsületes élethez hozzátartozik, hogy az se bántson, ha ki kell mondanunk, vagy másoktól kell hallanunk a „nem” szót. Ebből a szempontból az elutasítás jobb kapcsolatokat és egészségesebb érzelmi életet jelent.
Hajdanában-danában élt két kamasz, egy fiú és egy lány. A családjaik rühellték egymást, de a fiú besurrant egy bálba, amit a lány családjánál tartottak, mert ilyen dinka volt. A lány meglátja a fiút, és annyira bezsong, hogy azonnal bele is szeret, csak úgy ripsz-ropsz. A fiú tehát beoson a lány kertjébe is, és elhatározzák, hogy már másnap összeházasodnak, mert ez totál gyakorlatias, főleg, hogy az öregek meg akarják gyilkolni egymást. Ugorjunk át néhány napot! A családok tudomást szereznek a házasságról, és kiborítják a bilit. Mercutio meghal. A lány annyira kiborul, hogy báj italt iszik, amitől elalszik két napra. Ám sajnálatos módon az ifjú pár még nem sajátította el a jó házastársi kommunikáció csínját-bínját, és a fiatalasszony totál elfelejt beszámolni mindenről az új férjnek, minek következtében az ifjú férj öngyilkosságnak hiszi az önkéntes kómát. Ettől aztán végképp elmennek neki hazulról, és elköveti az öngyilkosságot, valami olyan hitben, hogy akkor majd egyesülnek a halál után vagy valami hasonló rizsa. Ám ekkor a menyecske felébred a kétnapos kómából, és megtudván, hogy a férje öngyilkos lett, követi a példáját, és ő is megöli magát. Vége.
Angol nyelvű kultúránkban Rómeó és Júlia a „románc”, a szerelmi tragédia, az érzelmi eszmény. Holott, ha jobban megnézzük, mi történik a darabban, rá kell jönnünk, hogy ezeket a srácokat kőbölcsőben ringatták, aminek bizonyításaként még meg is ölték magukat!
Több kutatónak is az a véleménye, hogy Shakespeare nem a szerelem dicsőítésére, hanem kicsúfolására írta a drámáját; a Rómeó és Júlia azt hivatott megmutatni, mennyire lökött tud lenni a szenvedély. A szerző nem a szerelem apoteózisának szánta, hanem épp az ellenkezőjének: tiltó táblának, nagy, villogó neonbetűkkel, körös-körül sárga helyszínelő szalaggal, amire azt írták: rendőrség által lezárt
TERÜLET.
Az emberi történelem során a szerelem sosem kapott a mostanihoz fogható reklámot. Legalább a tizenkilencedik század közepéig szükségtelen valaminek látták, ami veszélyeztetheti az élet fontosabb dolgait, például a rendes gazdálkodást vagy a jó partit egy olyan pasival, akinek sok birkája van. A fiatalokat gyakran erőszakkal terelték át regényes ábrándjaiktól a praktikus házassághoz, amely szavatolta mind-kettejük és családjaik stabilitását.
De manapság mindenki meg van veszve ezért a hülye kelekótya szerelemért, amely elterpeszkedett a kultúránkban. Minél drámaibb, annál jobb. Ben Affleck szét akarja verni az aszteroidát, hogy megmentse a Földet a lánynak, akit szeret, Mel Gibson százával kaszabolja az angolokat, és kínhalála közepette a megerőszakolt és meggyilkolt feleségéről álmodik, az a tündérlány meg lemond a halhatatlanságáról, hogy feleségül mehessen A Gyűrűk Ura Aragornjához. És akkor még nem is beszéltünk azokról a buta filmvígjátékokról, mint amelyikben Jimmy Fallon lemond a Red Sox-jegyéről, mert Drew Barrymore-nak éppen, na szóval, szükségletei vannak, vagy valami ilyesmi.
Fia a szerelemnek ez a típusa kokain lenne, akkor kulturálisan olyanok lennénk, mint Tony Montana a Sebhelyesarcúban, amikor belefúrja az arcát a fehér porba, és azt bőgi: „Köszönj szépen az én kis dráháhágámnak!”
Az a baj, hogy az őrült szerelem egyfajta kokain. Kísértetiesen hasonlít a kokainhoz. Mindkettő ugyanazt az agytartományt stimulálja. Mindkettőtől eufóriásak leszünk egy időre, és mindkettő ugyanannyi problémát gerjeszt, mint amennyit megold.
Az általunk hajszolt szerelem legtöbb eleme - a drámaian és szédítően látványos érzelmek, a feje tetejére álló világ - nem egészséges és nem őszinte szerelemre utal, hanem gyakran csak az előjogok megnyilvánulása a kapcsolatok szintjén.
Tudom, hervasztó vagyok. De komolyan, miféle alak az, aki szarik a szerelemre? Na, csak hallgass végig!
Van egészséges szerelem, és van egészségtelen. Az egészségtelen szerelemben két ember a kölcsönös érzelembe próbál menekülni a problémáik elől - más szavakkal, vészkijáratnak használják egymást. Az egészséges szerelemben a társak azonosítják a problémáikat, és egymást támogatva oldják meg őket.
Az egészséges és az egészségtelen kapcsolatot két dolog különbözteti meg: 1) mennyire vállalja a kapcsolat két szereplője a felelősséget, és 2) mennyire hajlandók elutasítani a másikat, illetve mennyire hajlandók elviselni tőle az elutasítást.
Minden egészségtelen kapcsolatban tetten érhető a felek felelőtlensége és képtelensége az elutasításra. Viszont az egészséges, szerető kapcsolatban egyértelmű határ választja el a két embert és értékrendjüket, széles helyet hagyva szükség esetén az elutasításra.
Határok alatt két ember felelősségeinek elkülönítését értem. Az egészséges kapcsolatban biztos kézzel meghúzzák a határokat: ki-ki maga vállalja a felelősséget a problémáiért, és nem szól bele a partnere dolgába. Az egészségtelen kapcsolatban, ahol gyenge vagy, nem létező a határ, a felek módszeresen kerülik, hogy felelősséget vállaljanak a problémáikért, és/vagy a partnerük problémáiért vállalják a felelősséget.
Milyen a gyenge határ? Itt van néhány példa.
„Nélkülem nem mehetsz el a barátaidhoz! Tudod, milyen féltékeny leszek ilyenkor. Itthon kell maradnod velem!”
„A munkatársaim hülyék! Mindig elkések miattuk az értekezletekről, mert nekem kell megmagyarázni, hogyan végezzék a munkájukat!”
„Ezt nem hiszem el, hogy ekkora hülyét csináltál belőlem a tulajdon nővérem előtt! Még egyszer ne vitatkozz velem a füle hallatára!”
„Szeretném elfogadni azt a milwaukeei állást, de anyám sosem bocsátaná meg, ha olyan messzire költöznék.” „Randizhatok veled, de ugye, nem mondod el Cindy barátnőmnek? Nagyon elbizonytalanodik, valahányszor nekem van fiúm, neki pedig nincs!”
A beszélő mindegyik forgatókönyvben mások problémáiért/érzéseiért vállalja a felelősséget, vagy megköveteli, hogy más vállalja a felelősséget az ő problémáiért/érzelmeiért.
Általános szabály, hogy az előjogokkal bírók számára kétféle csapdát tartogatnak a kapcsolatok. Vagy azt várják, hogy mások vállaljanak felelősséget az ő problémáikért: „Én egy kellemes, laza hétvégét szerettem volna itthon! Igazán tudhattad volna, és felfüggeszthetted volna a terveidet!”, vagy túl sok felelősséget vállalnak mások problémáiért: „Már megint elbocsátották, de ez nyilván az én hibám, mert nem támogattam annyira, mint kellett volna. Holnap segítek átírni a szakmai életrajzát.” Az előjogokkal rendelkezők azért alkalmazzák kapcsolataikban ezt a stratégiát, hogy ne kelljen felelősséget vállalni a saját problémáikért. Ennek következtében kapcsolataik gyengék és hamisak, mert nem a társ iránti őszinte imádat és elismerés nyilvánul meg bennük, hanem a menekülés a lélek szenvedése elől.
Mellesleg ez nemcsak a szerelemre, de a családi kapcsolatokra és a barátságra is igaz. A hatalmaskodó anya képes vállalni a felelősséget a gyerekei összes problémájáért. Előjogai megismétlődnek a gyerekeiben is, akik felnőttként azt hiszik majd, hogy mindig valaki másnak kell vállalnia a felelősséget a problémáikért.
(Ezért van az, hogy romantikus kapcsolataink problémáiban kísértetiesen tükröződnek a szüleink kapcsolatainak problémái.)
Ha homályos elképzeléseid vannak a felelősségről, amellyel az érzelmeidért és a tetteidért tartozol - ha vakfoltjaid vannak, mert nem tudod, miért ki felelős, kinek mi a hibája, miért csinálod, amit csinálsz -, sosem alakítasz ki magadnak egy erős értékrendet. Az lesz az egyetlen értéked, hogy boldoggá tedd a partneredet, vagy az lesz az egyetlen értéked, hogy a partnered boldoggá tegyen téged.
Ez természetesen önsorsrontás, és a kapcsolatok, amelyeknek hasonló vakfoltjai vannak, általában úgy elsüllyednek, mint a Hindenburg.
Mások nem oldhatják meg helyetted a problémáidat. Ne is próbálkozzanak vele, mert ezzel nem tesznek boldoggá! Te sem oldhatod meg a problémáikat, mert ugyancsak nem teszed őket boldoggá. Ha két ember akkor érzi jól magát, ha kölcsönösen próbálják megoldani egymás problémáit, az az egészségtelen kapcsolat jele. Egészséges kapcsolatban az emberek megoldják a saját problémáikat, hogy jobban érezzék magukat együtt.
A határok meghúzása nem azt jelenti, hogy ne segíthetnéd és támogathatnád a társadat, vagy ő ne segíthetne és ne támogathatna téged. Mindketten támogathatjátok egymást, de csak azért, mert ti választották ezt, nem pedig kényszerből, vagy vélt előjogok miatt.
Az előjogokkal rendelkező emberek azért hibáztatnak másokat a saját érzelmeikért és cselekedeteikért, mert azt hiszik, hogy ha örökös áldozatnak állítják be magukat, előbb-utóbb jön valaki, és megmenti őket, és akkor megkapják a szerelmet, amelyet mindig is akartak.
Az előjogokkal rendelkező emberek azért vállalják a felelősséget mások érzelmeiért és cselekedeteiért, mert azt hiszik, hogy ha „rendbe szedik” és megmentik a partnerüket, megkapják a szeretetet és a megbecsülést, amelyet mindig is akartak.
Minden egészségtelen kapcsolatban ez a jin és a jang, az áldozat és a megmentő; az egyik gyújtogat, mert ettől fontosnak érzi magát, a másik tüzet olt, mert ettől fontosnak érzi magát.
Ez a két embertípus erősen vonzódik egymáshoz, és általában összehozza őket a sors, mert a patológiáik tökéletesen kiegészítik egymást. Gyakran olyan szülők nevelik őket, akik ugyanezeket a tulajdonságokat mutatják, így hát elképzelésük a „boldog” kapcsolatról az előjogokon és az elmosódó határokon alapul.
Sajnálatos módon egyikük sem képes megfelelni a másik szükségleteinek. Sőt, a kívülállók hibáztatása és a gáncs elfogadása állandósítja a képzelt előjogokat és az önlebecsülést, amelyek eleve megakadályozták érzelmi szükségleteik kielégítését. Az áldozat egyre több megoldandó problémát gerjeszt - nem azért, mintha valós problémák merültek volna fel, hanem mert a problémákkal figyelmet és szeretetet csikarhat ki. A megmentő megold, és ismét csak megold - nem azért, mert fontosnak tartaná a problémákat, hanem mert azt hiszi, hogy kizárólag mások problémáinak megoldásával nyerheti el a figyelmet és a szeretetet. A szándékok mindkét esetben önzők, feltételhez kötöttek, önsorsrontók és ritkán hozzák meg az igaz boldogságot.
Ha valóban szeretné a megmentőt, az áldozat azt mondaná: „Nézd, ez az én problémám, nem neked kell megoldanod helyettem. Csak addig támogass, amíg megoldom!” Ez lenne az igazi szerelem, ha vállalnád a felelősséget a saját problémáidért, és nem a partneredet tartanád felelősnek értük.
Ha valóban meg akarná menteni az áldozatot, a megmenté azt mondaná: „Nézd, te másokat hibáztatsz a problémáidért; ezt oldd meg magad!” Segíteni valakinek, hogy önállóan rendezhesse a problémáját: ez az igazi szeretet.
Ehelyett áldozatok és megmentők kölcsönösen arra használják egymás, hogy kicsikarják maguknak az érzelmi eufóriát. Mintha egymás függői lennének. A sors fintora, hogy mikor megismerkedhetnek érzelmileg egészséges emberekkel, általában unatkoznak, vagy az „interakció” hiányára panaszkodnak. Azért nem foglalkoznak érzelmileg egészséges partnerekkel, mert a biztos kézzel meghúzott határok nem elég „izgalmasak”, hogy szítsák a folyamatos eufóriát, amelyre az előjogosultnak szüksége van.
Az áldozatok számára a legnehezebb feladat vállalni a felelősséget a problémáikért. Egész életükben azt hitték, hogy mások a felelősek a sorsukért. Gyakran rettegnek a felelősségvállalás első lépésétől.
A megmentők legnehezebb feladata felhagyni azzal, hogy felelősséget vállaljanak mások problémáiért. Életük során kizárólag akkor értékelték és szerették őket, amikor megmentettek valaki mást, ezért ők is rettegnek lemondani a megmentésről.
Ha áldozatot hozol a szeretett emberért, azért tedd, mert így akarod, és ne azért, mert kötelességednek érzed, vagy félsz, hogy mi lesz a következménye, ha vonakodsz az áldozattól! Ha a partnered áldozatot hoz érted, azért tegye, mert szívből kívánja, és ne azért, mert te manipuláltad, haraggal vagy bűntudattal. A szeretet nem ismer feltételt vagy elvárást.
Mivel pedig nehéz lehet megkülönböztetni az önkéntes és a kényszerű cselekedetet, itt egy lakmuszpapír. Kérdezd meg magadtól: „Ha nemet mondanék, mit változtatna az a kapcsolaton?” Hasonlóképpen kérdezd meg azt is: „Ha a partnerem megtagadna valamit, amit akarok, mit változtatna az a kapcsolaton?”
Ha a válasz úgy hangzik, hogy a visszautasításból dráma és tányértörés lesz, az rosszat ígér a kapcsolatnak, mert azt sejteti, hogy a kapcsolat feltételekhez van kötve; az egymástól várható felületes előnyökön alapul, nem pedig egymásnak és egymás problémáinak a feltétel nélküli elfogadásán.
Azok, akik biztos kézzel húzzák meg a határokat, nem félnek a hisztitől, a veszekedéstől vagy a sérüléstől. Az ilyesmitől azok rettegnek, akiknél gyengék a határok, és ők állandóan a szerint módosítják a viselkedésüket, hogy éppen hol tartanak érzelmeik hullámvasútján.
Azok, akik biztos kézzel húzzák meg a határokat, tisztában vannak vele, mennyire észszerűtlen elvárni két embertől, hogy száz százalékig alkalmazkodjanak, és kölcsönösen teljesítsék egymás minden kívánságát. Azok, akik biztos kézzel húzzák meg a határokat, tisztában vannak vele, hogy időnként megbánthatnak másokat, de végső soron nem írhatják elő mások érzéseit. Azok, akik biztos kézzel húzzák meg a határokat, tisztában vannak vele, hogy az egészséges kapcsolatban nem egymás érzelmeinek dirigálunk, hanem egymást támogatjuk a fejlődésben és a problémamegoldásban.
Nem arról van szó, hogy szolgaian visszhangozzuk partnerünk rokonszenveit és ellenszenveit; arról van szó, hogy szeressük, rokon- és ellenszenveitől függetlenül. Ez az igazi szeretet, bébi.
A feleségem azok közé a nők közé tartozik, akik sok időt töltenek a tükör előtt. Szeret szenzációsan kinézni, és én is szeretem (érthető módon), ha szenzációsan néz ki.
Az estéken, amikor házon kívül van programunk, egy óráig tartó sminkelés/fésülködés/öltözködés után kerül elő a fürdőszobából, és megkérdezi, milyen. Általában isteni. Bár időnként rosszul néz ki. Talán a haján próbált ki valami újat, vagy olyan csizmát húzott, amelyet egy milánói fantáziadús tervező nagyon avantgárdnak képzelt. Akárhogyan is, van, hogy nem jön be.
Amikor felhívom rá a figyelmét, általában begurul. Visszarohan a gardróbba vagy a fürdőszobába, újracsinál mindent, amitől harminc percet késünk, és közben csúnyákat mond, időnként nekem címezve.
Ilyenkor a férfiak közhelyszerűen hazudnak, nehogy felpaprikázzák a barátnőjüket/feleségüket. De én nem. Miért? Mert számomra fontosabb a kapcsolat őszintesége annál, hogy mindig jól érezzem magam, és az utolsó, akivel szemben cenzúráznám magam, az a nő, akit szeretek.
Szerencsére olyan nő a feleségem, aki helyesli ezt, és cen-zúrázatlanul akarja hallani a gondolataimat. Természetesen ő is a fejemre olvassa a hülyeségeimet - többek között ezért olyan remek társam. Időnként megsértődök, nyavalygok és vitatkozni próbálok, de pár óra múlva visszakullogok, és elismerem, hogy neki volt igaza. Jobb ember leszek mellette, még akkor is, ha utálom ezt hallani.
Ha az a legfőbb célunk, hogy mindig jól érezzük magunkat, vagy a társunk mindig jól érezze magát, akkor a végén senki sem érzi jól magát, és mire észbe kapnánk, már szét is esett a kapcsolatunk.
Konfliktus nélkül nincs bizalom. A konfliktusok mutatják meg, ki az, aki feltétel nélkül áll mellettünk, és ki az, akit csak az előnyök érdekelnek. Senki sem bízik egy Fejbólintó Jánosban. Ha Kiábrándító Panda itt lenne, most azt mondaná, hogy a keservek a kapcsolatban elengedhetetlenek a kölcsönös bizalom megszilárdításához és a meghittség növeléséhez.
Az egészséges kapcsolatban mindkét félnek készen kell állnia rá, hogy szükség esetén tudjon nemet mondani, és képes legyen elviselni, ha nemet mondanak neki. Tagadás nélkül, alkalmankénti elutasítás nélkül a határok elporlanak, az egyik személy problémái és értékei felülkerekednek a másikén. A konfliktus nemcsak normális, de elengedhetetlen az egészséges kapcsolat fenntartásához. Ha két ember, aki közel áll egymáshoz, nem képes kitárgyalni a problémáit, akkor az a kapcsolat manipuláción és megtévesztésen alapul, és fokozatosan elromlik.
Minden kapcsolatban a bizalom a legfontosabb, azon egyszerű okból, hogy bizalom nélkül a kapcsolat értelmetlen. Valaki mondhatja, hogy szeret, veled akar lenni, bármiről lemondana érted, de ha nem bízol benne, semmi hasznod ezekből a kijelentésekből. Addig nem hiszed el, hogy szeret, amíg nem bízol abban, hogy ez a szeretet feltétel nélküli.
Ezért olyan romboló a megcsalás. Itt nem a szexről van szó, hanem a szex miatt megsemmisült bizalomról. Bizalom nélkül a kapcsolat működésképtelen lesz. Tehát vagy újjáépítjük a bizalmat, vagy vesszük a kalapunkat.
Sűrűn kapok e-maileket olyan emberektől, akiket megcsalt a partnerük, de ők nem akarnak szakítani vele, csak nem tudják, hogyan bízhatnának meg benne még egyszer. Bizalom nélkül, mondják, a kapcsolat olyan lett, mint egy teher, egy fenyegetés, amelyet örökösen figyelni kell, ahelyett, hogy élveznék.
Itt az a probléma, hogy a lebukottak többsége mentegetőzni kezd, és előadja a „nem fordul elő még egyszer” dumát meg a többit, mintha a péniszek csak úgy véletlenül találnának be bizonyos nyílásokba. Sok megcsalt ember készpénznek veszi ezt a választ, és nem gyanakszik a partnere értékrendjére; sokan nem kérdezik meg maguktól, hogy megéri-e kitartani egy ilyen valaki mellett. Annyira kapaszkodnak a kapcsolatukba, hogy nem ismerik fel benne a fekete lyukat, amely javában szippantja be az önbecsülésüket.
Az emberek azért csalnak, mert valami fontosabb számukra a kapcsolatnál. Lehet az a mások feletti hatalom. Lehet a szexben keresett önérzet. Lehet az ösztönök parancsa.
Akárhogyan is, a csaló értékrendje összeegyeztethetetlen az egészséges kapcsolattal. És ha a csaló nem vallja be ezt, vagy nem lát benne semmi különöset, vagy előhozakodik az ócska „nem tudom, mi volt velem; ki voltam készülve, és be voltam rúgva, és ő éppen kéznél volt” dumával, akkor nélkülözi a párkapcsolati problémák megoldásához szükséges, komoly önismeretet.
A csalóknak rétegenként kell lehántaniuk önismeretük hagymáját, hogy megtudják, miféle elbaszott értékek bírták rá őket, hogy csalással sértsék meg a bizalmat (és hogy egyáltalán jelent-e még nekik valamit a kapcsolat). Tudniuk kell kimondani: „Nézd, önző vagyok. Fontosabbnak tartom magam a kapcsolatnál. Őszintén bevallom, egy cseppet sem fontos már számomra ez a kapcsolat.” Ha a csalók nem képesek elmagyarázni a silány értékrendjüket, és nem mutatják meg, hogy felülkerekedtek rajta, akkor nem lehet bízni bennük. És ha nem lehet bízni bennük, akkor a kapcsolat nem lesz jobb, és nem változik meg.
A megsértett bizalom visszanyerésének másik tényezője gyakorlatias: ez pedig nem más, mint statisztika. Dumálni könnyű, ha valaki megsérti a bizalmadat, de látnod kell a statisztikát a következetesen javuló magatartásról. Csupán ekkor kezdheted elhinni, hogy a csaló kellően átalakította az értékrendjét, és komolyan meg fog változni.
Sajnos a bizalom statisztikájához idő kell, kétségtelenül több idő, mint a bizalom megsértéséhez, és az építkezés idején elég szar tud lenni az élet, vagyis a feleknek tisztában kell lenniük vele, milyen küzdelemre vállalkoznak.
Tételem szemléltetésére érzelmi kapcsolatot választottam, ám ez a folyamat egyformán érvényes minden kapcsolatra.
Ha a bizalom megsemmisül, csupán akkor épül újjá, ha megtesszük az alábbi két lépést: 1) az, aki a bizalmat megsértette, beismeri, hogy ezt miféle értékrend okozta, és 2) megbízható statisztikával szemlélteti megjavulását. Az első lépés nélkül remény sem lehet a békülésre.
A bizalom olyan, akár a porcelántányér. Ha eltörted, egy kis figyelemmel és gonddal még megragaszthatod. De ha ismét eltöröd, még apróbb cserepekre hullik szét, és sokkal tovább tart ismét összerakni. Ha pedig sorozatosan eltöröd, egy idő után nem javítható többé. Túl sok a cserép, túl sok a por.
A fogyasztói kultúra nagyon ügyesen ösztökél arra, hogy többet, többet és még többet akarjunk! Az összes reklám azt üzeni, hogy a több a jobb. Évekig megettem ezt a csalit. Keress több pénzt, juss el még több országba, szerezz még több tapasztalatot, legyél még több nővel!
De ez nem mindig jobb, sőt, az ellenkezője az igaz. Igazából boldogabbak vagyunk a kevesebbel. Ha dúskálunk a lehetőségekben, attól szenvedünk, amit a pszichológusok a választás paradoxonának neveznek. Minél több a választásunk, annál kevésbé vagyunk elégedettek azzal, amit választunk, mert tudatában vagyunk a többi lehetőségnek, amelyeket kihagytunk.
Tehát, ha két hely közül kell kiválasztanod, hol lakj, valószínűleg elégedett leszel a választásoddal, és az lesz a véleményed, hogy helyesen döntöttél.
De ha huszonnyolc lakás közül kell választanod, valószínűleg évekig gyötrődsz, kínlódsz, emészted magad azzal, hogy „helyesen” választottál-e, és valóban az általad választott házban leszel-e a legboldogabb. Ez a szorongás, ez a vágy a tökélyre, a sikerre és a bizonyosságra boldogtalanná tesz.
Akkor hát mit tegyünk? Nos, ha olyan vagy, mint én, kerülni fogod, hogy választanod kelljen, és a lehető legtovább halogatod a választást és az elköteleződést. Ha lehorgonyzod magad egy személy, egy hely, egy foglalkozás, egy tevékenység mellett, nem szerzel olyan széles körű tapasztalatot, mint amilyenre vágysz.
Ám a széles körből szerzett tapasztalatok lehetetlenné teszik az elmélyülést. Egyes tapasztalatokhoz kizárólag akkor juthatsz hozzá, ha öt évig élsz ugyanazon a helyen, több mint tíz évet élsz le ugyanazzal a személlyel, fél életedben ugyanazzal foglalkozol. Most, túl a harmincon, végre rájöttem, hogy az elköteleződés a maga módján olyan választások és tapasztalatok gazdagságát kínálja, amelyekre különben soha, sehol, semmivel sem tehetnék szert.
Minél szélesebb körből gyűjtesz élményeket, annál ritkábban térsz vissza az új kalandokhoz, személyekhez vagy dolgokhoz. Ha még sosem hagytad el a szülőfölded, addigi korlátozott tapasztalataid miatt az első idegen ország hatalmas változást jelent majd a világlátásodban. De ha már húsz országban jártál, a huszonegyedik keveset ad hozzád, és ha ötvenben, akkor az ötvenegyedik még kevesebbet.
Ugyanez érvényes a tárgyakra, a pénzre, a hobbikra, az állásokra, a barátokra és a partnerekre, az összes felületes értékre, amelyeket az emberek választanak maguknak. Minél idősebb leszel, annál több a tapasztalatod, annál kevesebb jelentősége van az új tapasztalatoknak. Először izgalmas volt inni egy buliban. Századszor vicces. Ötszázadszor olyan érzés volt, mint egy átlagos hétvége. Ezredszer unalmas volt és jelentéktelen.
Számomra az volt az utóbbi évek szenzációja, hogy képes lettem megnyílni az elköteleződésnek. Úgy döntöttem, hogy kirostálok mindent és mindenkit, a legjobb embereket, élményeket és értékeket leszámítva. Felhagytam üzleti terveimmel, és az írásnak szenteltem magam. Azóta a weboldalam népszerűbb, mint valaha. Lehorgonyoztam hosszú távra egy nő mellett, és rájöttem, hogy ez jobb az összes flörtnél és egyéjszakás kalandnál. Megállapodtam egy helyen, és leszűkítettem fontos, őszinte és igazi barátságaim körét.
És amit felfedeztem, az teljességgel rendhagyó: a kötelék szabaddá tesz. Amikor az alternatívákat elutasítva azt választottam, ami igazán fontos volt számomra, több lett a lehetőségem.
Az elköteleződés azért tesz szabaddá, mert többé nem terelik el a figyelmedet a jelentéktelen léhaságok. Az elköteleződés azért tesz szabaddá, mert javítja az összpontosítási képességedet, arra fókuszálja a figyelmedet, ami fontos a boldogságodhoz és az egészségedhez. Az elköteleződés megkönnyíti a döntéshozatalt, és megszünteti a félelmet, hogy lemaradsz valamiről. Ha tudod, hogy az, amid van, épp elég jó, miért vállalnád a stresszt és a hajtást, hogy még többet szerezz? Az elköteleződés lehetővé teszi, hogy néhány fontos célra összpontosítva nagyobb sikereket érj el, mint egyébként.
Ilyen módon a lehetőségek elutasítása felszabadít. Szabadok leszünk, ha elutasítjuk, ami nem egyeztethető össze a legfontosabb értékeinkkel, a választott mércénkkel, elutasítjuk a sekélyességet, és a mélységet választjuk.
Igen, a tapasztalatok széles köre kívánatos és szükséges, amikor fiatal vagy, elvégre fel kell fedezned, mibe érdemes befektetni az energiádat. De az aranyat a mélységben találod, és le kell kötnöd magad valamihez, hogy mélyre áshass. Ez érvényes a kapcsolatokra, a karrierre, a nívós életstílus kialakítására és mindenre.