Washington telis-tele van okos, ambiciózus, érdekes emberekkel. A vallások széles skálája van jelen a városban, ahogyan jelentős az ateisták és az agnosztikusok aránya is. Amikor meghívtak, hogy tartsak előadást az egyik jó nevű protestáns egyház férfiaknak rendezett éves bankettjén a városon kívül, boldogan elfogadtam a meghívást. Kifejezetten inspiráló esemény volt, hiszen prominens vezetők, tanárok és kétkezi munkások egyaránt megnyíltak, és őszintén beszéltek a hitükről. Feltették a húsbavágó kérdéseket arról, hogy a tudomány és a hit miben mond ellent egymásnak, és hogyan erősíthetik egymást. Egy bő órán keresztül jóakarat töltötte meg a termet. Aztán az egyik egyháztag megkérdezte a vezető lelkészt, vajon hisz-e abban, hogy a Teremtés könyve szó szerint értendő, vagyis napi bontásban, lépésről lépésre írja le a Föld, illetve az emberiség eredetét. Egy pillanat alatt mindenki felvonta a szemöldökét, az állkapcsok pedig érezhetően megmerevedtek. A harmónia azonnal odalett, elbujdosott a szoba túlsó sarkába. A lelkész válaszadás közben olyan ügyesen válogatta meg a szavait, ami a legkörmönfontabb politikusnak is dicséretére vált volna. Így sikerült elkerülnie, hogy érdemben megválaszolja a kérdést. Úgy tűnt, a férfiak többsége megkönnyebbült, amiért elkerülték a nyílt konfrontációt - de a varázs már odalett.
Néhány hónappal később a keresztény orvosok országos összejövetelén beszéltem arról, milyen végtelen örömöt találok benne, hogy egyszerre lehetek a genomot kutató tudós és Krisztus követője. A közönség melegen mosolygott, itt-ott még egy-egy áment is hallani lehetett. Aztán megemlítettem, milyen meggyőző tudományos bizonyítékok szólnak az evolúció mellett, és kifejtettem, hogy nézetem szerint az evolúció nem más, mint az Úr elegáns terve az emberiség megteremtésére. A baráti melegség azonnal eltűnt, ahogyan néhány résztvevő is, akik elhagyták a termet, miközben fintorogva ingatták a fejüket.
Mi történt? Biológusi nézőpontból az evolúció mellett szóló bizonyítékok több mint meggyőzőek. Darwin elmélete a természetes szelekcióról alapvető kereteket biztosít ahhoz, hogy megértsük az összes élőlény között fennálló kapcsolatokat. Az evolúcióelmélet állításait többféle módon igazolták - különösen a genomika területén -, mint arról Darwin valaha is álmodhatott, amikor százötven évvel ezelőtt előhozakodott az elméletével.
Márpedig ha az evolúciót ilyen meggyőzően alátámasztják a tudományos bizonyítékok, mégis mi az oka, hogy az amerikai társadalomban igen alacsony az elmélet elfogadottsága? 2004-ben a nagy tekintélyű Gallup közvélemény-kutató a következő kérdést tette fel amerikaiak statisztikai módszerekkel kiválasztott csoportjának: „Úgy gondolja-e, hogy (1) Charles Darwin evolúcióelmélete egy tudományos elmélet, amelyet megfelelően alátámasztanak a bizonyítékok, vagy pedig (2) csak egy a rengeteg elmélet közül, méghozzá olyan elmélet, amelyet nem igazán támasztanak alá bizonyítékok, illetve (3) nem ismeri eléggé a témát ahhoz, hogy válaszolni tudjon?” Az amerikaiak mindössze harmada válaszolta, hogy szerinte az evolúció egy bizonyított elmélet. A fennmaradó válaszadók fele mondta azt, hogy nem hisz az evolúció bizonyítottságában, illetve hogy nem tud válaszolni.
Amikor a kérdés jóval nyíltabban irányult az emberiség eredetére, a válaszadók még nagyobb hányada utasította el az evolúciót. A kérdés így hangzott: „Az alábbi állítások közül melyik áll legközelebb az ön emberiség eredetéről és fejlődéséről vallott nézeteihez? (1) Az ember sok millió éven keresztül fejlődött ki kevésbé fejlett életformákból, de a folyamatot Isten irányította. (2) Az ember sok millió éven keresztül fejlődött ki kevésbé fejlett életformákból, és a folyamatban Istennek nem volt szerepe. (3) Isten teremtette az embereket nagyjából azok jelenlegi formájában valamikor az elmúlt tízezer évben.”
2004-ben az amerikaiak 45 százaléka választotta a 3. lehetőséget, 38 százalék adta az 1. választ, és 13 százalék a 2. választ. Ezek az arányok gyakorlatilag nem változtak az elmúlt húsz évben.
Nem kérdés, hogy az evolúcióelmélet ellentmond a józan észnek. Az emberek évszázadokon keresztül figyelték az őket körülvevő természetet. A megfigyelők többsége - vallásos meggyőződésétől függetlenül - elképzelhetetlennek tartotta, hogy az életformák összetettsége és sokszínűsége tervező nélkül is kialakulhatott.
Darwin elképzelése éppen azért volt forradalmi, mert teljesen váratlan konklúzióra jutott. Az új fajok kialakulását senki nem figyelhette meg mindennapos tapasztalatai során. Habár egyes élettelen tárgyak is - például a hópelyhek - nyilvánvaló összetettséget mutatnak, az élőlények komplexitása látszólag jóval meghaladja az élettelen világban tapasztalható bonyolultságot. William Paley példázata a mezőn talált óráról - amelynek nyomán mindannyian feltételezzük egy órásmester létezését - számos 19. századi olvasó elképzeléseivel állt összhangban. Ezért népszerűvé vált, és mind a mai napig sokan osztják az általa megfogalmazott elképzelést. Az élet tervezettnek tűnik, tehát lennie kell egy tervezőnek is.
Az evolúció elfogadását az teszi igazán nehézzé, hogy nem tudunk olyan elképesztően hosszú távlatokban gondolkodni, amelyek az evolúciós változásokhoz szükségesek. Ezek az időtartamok személyes tapasztalataink alapján felfoghatatlanok. Ahhoz, hogy a történelem évmillióit jóval könnyebben értelmezhető formába sűrítsük, sokat segíthet, ha megpróbáljuk a Föld keletkezése óta eltelt 4,5 milliárd évet úgy elképzelni, mintha egyetlen, huszonnégy órából álló nap lenne. Ha a Föld éjfél után egy perccel jött létre, akkor az élet nagyjából hajnali negyed négykor jelent meg. A soksejtű szervezetek lassú fejlődéséhez ezután a teljes nappali időszakra szükség volt, majd este kilenckor megtörtént a kambriumi robbanás. Késő este hódították meg a Földet a dinoszauruszok. 23 óra 40 perckor haltak ki, és ekkor kezdődött az emlősök hajnala.
Amikor az ember és a csimpánz felé vezető fejlődési útvonal ágai elváltak egymástól, mindössze egy perc és 17 másodperc volt hátra a napból. Az anatómiailag modern emberek pedig ebben az értelemben csak három másodperccel ezelőtt jelentek meg. Egy ma élő középkorú ember születése óta alig egy milliszekundum telt el. A fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy az emberek többségének nehezére esik evolúciós léptékű időperiódusokban gondolkodni.
Továbbá az sem kérdéses, hogy a fő ok, amiért a széles közvéleményben - különösen az Egyesült Államokban - ilyen erős az ellenállás az evolúció elfogadásával szemben, az a hiedelem, hogy az evolúcióelmélet egyszersmind tagadja a természetfeletti tervező létezését. Ezt az ellenvetést - ha igaz lenne - minden hívőnek nagyon komolyan kellene vennie. Ha az olvasó - hozzám hasonlóan - meg van győződve róla, hogy létezik a morális törvény, illetve az univerzális vágyódás Isten után, ha ön is úgy érzi, hogy a szívünkben egy ragyogó útjelző egy jóságos és szeretetteljes létező felé mutat, akkor nem csoda, ha ellenállunk bármilyen erőnek, amely éppen ledönteni készül ezt az útjelzőt. Mielőtt azonban totális háborút indítanánk a behatoló ellen, érdemes meggyőződnünk róla, hogy nem egy semleges szemlélődőre vagy egy szövetségesre készülünk-e tüzet nyitni.
Sok hívő számára az okoz gondot, hogy az evolúcióelmélet következtetései látszólag ellentmondanak bizonyos szent szövegeknek, amelyek leírják, hogy Isten teremtette az univerzumot, a Földet és rajta minden élőlényt, beleértve minket magunkat is. Az iszlámban például a Korán stációk sorozataként írja le az élet kialakulását, de az ember teremtését különleges mozzanatként jellemzi, hiszen az ember „hideg agyagból és megformált sárból” teremtetett. A judaizmusban és a kereszténységben sok hívő számára a Teremtés könyvének első és második fejezetében olvasható nagyszerű teremtéstörténet szolgál ugyanilyen megingathatatlan fogódzóként.
Ha mostanában nem olvasta a bibliai teremtéstörténetet, vegye elő a Bibliát, és olvassa el a Teremtés könyvét az elejétől a második fejezet 7. szakaszáig (Ter 1:1—2:7). Nem kerülhetjük el az eredeti szöveg tanulmányozását, ha valóban meg akarjuk érteni a jelentését. Attól nem kell tartanunk, hogy a szöveg szavainak hitelességét komolyan csökkentette volna az előző évszázadok számos másolása, majd újramásolása. Meglehetősen erős bizonyítékok állnak rendelkezésünkre arról, hogy az eredeti héber nyelvű szöveg hiteles.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Teremtés könyve az Úr teremtő tetteinek erőteljes és költői elbeszélése. Az a mondat, miszerint „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet”, arra utal, hogy az Úr mindig is létezett. Ez a leírás biztosan összeegyeztethető az ősrobbanásról alkotott tudományos elképzelésekkel. A Genezis első fejezetének fennmaradó része a teremtés lépéseit mutatja be, attól kezdve, hogy az első napon világosság lett. A második napon az Úr elválasztotta a vizet és az eget, a harmadik napon megteremtette a szárazföldeket és rajtuk a növényzetet. Ezután a Napot, a Holdat és a csillagokat a negyedik napon, a halakat és a madarakat pedig az ötödiken hozta létre. Végül az igen zsúfolt hatodik napon megteremtette a szárazföldi állatokat, a férfit és a nőt.
A Teremtés könyvének második fejezete azzal kezdődik, hogy Isten a hetedik napon megpihent. Ezután az ember teremtésének újbóli leírása következik, ez alkalommal külön kiemelve Adámot. A második teremtésleírás nem mindenben egyezik az elsővel. A Teremtés könyvének első fejezete szerint ugyanis a növényzet három nappal azelőtt jelent meg, hogy az Úr megteremtette volna az embert. Ugyanakkor a Genezis második fejezetéből úgy tűnik, hogy az Úr azelőtt teremtette Ádámot a föld porából, mielőtt bármiféle vegetáció megjelent volna. A második fejezet hetedik szakaszából (Ter 2:7) érdemes kiemelni, hogy Ádámra ugyanaz a héber kifejezés vonatkozik, mint amelyet korábban a halakra, a madarakra és a szárazföldi állatokra használt a szöveg az első fejezet 20. és 24. szakaszában. (A kifejezés „élőlény"-ként fordítható.)
Mire következtethetünk ezekből a leírásokból? Vajon az író célja az volt mindezzel, hogy a precíz időrendi sorrendbe állított lépések szó szerinti leírását adja, beleértve a huszonnégy óra hosszú napokat is? (Mivel az Úr a Napot csak a harmadik napon teremtette meg, nem egyértelmű, hogy előtte mennyi ideig tartott egy nap.) Ha a szó szerinti leírás volt a szerző célja, akkor miért találunk a szövegben két történetet, amelyek nem teljesen fedik egymást? Vajon költői, sőt allegorikus leírásról van szó, vagy szó szerint értendő történelemről?
Ezekről a kérdésekről évszázadok óta vitatkoznak. Darwin óta a nem szó szerinti értelmezéseket gyanakodva fogadják bizonyos körökben. Azzal vádolják ezeket, hogy úgymond „megágyaznak” az evolúcióelméletnek, és ezáltal talán kompromittálják a Szentírás igazságtartalmát. Rendkívül hasznos lehet tehát, ha megismerjük, hogy a tanult teológusok hogyan értelmezték a Teremtés könyvének első két fejezetét, jóval azelőtt, hogy Darwin megjelent volna a színen, és természetesen azelőtt, hogy gyűlni kezdtek volna a Föld hosszú életkorára utaló geológiai bizonyítékok.
E tekintetben különösen érdekesek Szent Ágoston, a megtért szkeptikus és briliáns teológus írásai, aki Krisztus után 400 körül élt. Szent Ágostont elbűvölte a Teremtés könyvének első két fejezete, és nem kevesebb mint öt hosszú elemzést írt ezekről a szövegekről. Bár több mint ezerhatszáz évvel ezelőtt írta le gondolatait, ezek még ma is megvilágosító erővel hatnak. Ha elolvassuk ezeket a mélyenszántó töprengéseket - különösen A teremtés, könyve szó szerinti értelmezésben, a Vallomások és az Isten városáról című műveiben -, nyilvánvalóvá válik, hogy Ágoston több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Állandóan visszatér az idő jelentésének kérdéséhez, és arra a következtetésre jut, hogy Isten az időn kívül létezik, így nem is kötik őt az időbeli kényszerek. Ahogyan Péter apostol fogalmaz második levelében: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” Emiatt Szent Ágoston megkérdőjelezi, hogy a bibliai teremtéstörténet hét napja valóban hét napig tartott-e.
A héber yóm szó, amelyet a Teremtés könyve első fejezete használ a nap megjelölésére, egyszerre jelentheti a huszonnégy óra hosszúságú napot, de lehet ennél sokkal szimbolikusabb értelme is. Számos példa hozható a Bibliából, ahol a yóm nem szó szerinti kontextusban szerepel. Például „az Úr napjaiban”, vagyis „az Úr idejében” kifejezés annyit tesz, mint amikor azt mondjuk, hogy „nagyapáink idejében” - és persze ez az idő bármilyen hosszú lehet.
Ágoston végül ezt írja: „Hogy ezek milyen napok is voltak, azt számunkra rendkívül nehéz vagy talán egyenesen lehetetlen felfogni.” Majd elismeri, hogy a Genezis könyvének vélhetően számos elfogadható értelmezése lehetséges: „E tényeket ismerve legjobb képességeim szerint kidolgoztam és bemutattam a Teremtés könyvében foglalt kijelentések számos változatát. Azon szavak esetében pedig, amelyeket kétértelműen írtak abból a célból, hogy ezzel is serkentsék gondolkodásunkat, nem vettem a bátorságot, hogy az egyik oldal mellett kötelezzem el magam egy másik értelmezéssel szemben, amely talán jobb lenne.”2
A Genezis első és második fejezetét a későbbi évszázadokban is sokan sokféleképpen értelmezték. Néhányan, különösen az evangéliumi keresztény egyházban, ragaszkodnak a szó szerinti értelmezéshez - beleértve azt is, hogy a teremtés huszonnégy óra hosszú napok alatt ment végbe. Az Ótestamentumban megörökített genealógiai ismeretek felhasználásával James Ussher püspök ez alapján jutott arra a híres következtetésre, hogy Isten Krisztus előtt 4004-ben teremtette a földet és a mennyeket. Más hívek nem ragaszkodnak hozzá, hogy a teremtés napjainak huszonnégy óra hosszúaknak kellett lenniük, bár egyébként elfogadják a Teremtés könyvét mint Isten teremtő cselekedeteinek szó szerinti és pontos időrendben leírt történetét. Megint más hívők úgy gondolják, a Teremtés könyve első és második fejezetének nyelvezete azt a célt szolgálja, hogy a Mózes idejében élt olvasókat tájékoztassa Isten jelleméről. Ugyanakkor nem kíván tudományos tényeket közölni a tényleges teremtésről, mivel ezek érthetetlenül zavarosak lettek volna számukra abban az időben.
Huszonöt évszázad vitái ellenére azt bizton állíthatjuk, hogy egyetlen ember sem tudja biztosan, pontosan hogyan kell értelmezni a Teremtés könyvének első és második fejezetét. Tovább kell kutatnunk. Viszont az az elképzelés, hogy a tudományos felfedezések e kutatások ellenségei lennének, teljes félreértésen alapul. Ha Isten teremtette a világmindenséget és benne az univerzumot irányító törvényeket, illetve felruházta az embereket azzal az intellektuális képességgel, hogy az Úr cselekedeteiről gondolkodhassanak, vajon akarhatta-e, hogy ne használjuk ezeket a képességeinket? Kevesebb lesz-e az Úr attól, illetve fenyegeti-e őt az, ha megismerjük a teremtés részleteit?
Az egyházakon belül egyes csoportok és bizonyos szókimondó tudósok által egymásra elpufogtatott tűzijátékokat látva a történelem iránt érdeklődő szemlélőben felmerülhet a kérdés: nem láttuk már ezt a filmet? A Szentírás értelmezései és a tudományos megfigyelések közötti ellentétek egyáltalán nem újkeletűek. Az a konfliktus, amely a 17. században alakult ki a katolikus egyház és a csillagászat tudománya között, különösen megszívlelendő tanulságokkal szolgál a napjainkban folyó evolúciós viták értelmezéséhez.
Az 1564-ben Itáliában született Galileo Galilei briliáns tudós és matematikus volt. Nem elégedett meg azzal, hogy mások adataival végezzen matematikai számításokat. Az sem elégítette ki, hogy az arisztotelészi hagyományokat folytatva elméleteket állítson fel anélkül, hogy azok helytálló voltát kísérleti úton is megpróbálná bizonyítani. Így Galilei egyszerre vetette bele magát a kísérletes megfigyelésekbe, és matematikai módszerekkel értelmezni is próbálta saját megfigyeléseit. 1608-ban, miután értesült a távcső hollandiai feltalálásáról, Galilei elkészítette saját teleszkópját. Ennek segítségével rövid idő alatt egy sor rendkívüli jelentőségű csillagászati felfedezést tett. Megfigyelte a Jupiter körül keringő négy holdat. Ez az egyszerű megfigyelés, amelyet ma már magától értetődőnek tekintenénk, rögtön komoly fejtörést okozott. Ellenkezett ugyanis a hagyományos ptolemaioszi világképpel, amelynek értelmében úgy tartották, hogy minden égitest a Föld körül kering. Emellett Galilei a napfoltokat is megfigyelte, amelyek létezését nehéz volt nem úgy értelmezni, mint az égitestek tökéletességét hirdető ideák cáfolatát.
Galilei végül arra a következtetésre jutott, hogy megfigyelései csak akkor értelmezhetők, ha a Föld kering a Nap körül. Emiatt rögtön ellentétbe került a katolikus egyházzal. Bár a Galilei egyházi meghurcoltatásáról szóló hagyományos narratíva nagyrészt túlzásokon alapul, konklúziói számos teológusban komoly riadalmat keltettek. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez az ellenérzés nem pusztán vallási megfontolásokban gyökerezett. Valójában Galilei megfigyeléseit számos jezsuita csillagász elfogadta. Sok rivális tudós viszont elutasította, és ők bujtották fel az egyházat, hogy lépjen közbe. A Domonkos-rendi Tommaso Caccini atya engedelmeskedett: egyik prédikációjában, amellyel egyértelműen Galileit támadta, kijelentette, hogy „a geometria az ördög mesterkedése”, illetve „a matematikusokat, mint eretnekségek szerzőit, ki kell közösíteni az egyházból”.3
Egy másik katolikus pap azt állította, hogy Galilei tanai nem egyszerűen eretnekek, hanem egyenesen ateisták. Mások azzal támadták, hogy Galilei „állítólagos felfedezései a megváltás teljes keresztény tervét eltorzítják”, illetve „megingatják az emberek hitét az inkarnáció tanában”.
A mából visszatekintve a modern szemlélőben szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy az egyház miért érezte saját magára nézve mélységesen fenyegetőnek azt az elképzelést, miszerint a Föld kering a Nap körül. Annyi bizonyos, hogy a Szentírás egyes passzusai látszólag az egyház álláspontját támogatták. Például: „megerősítette a földet is, hogy meg ne induljon” (Zsoltárok 93:1), vagy „ő fundálta a földet az ő oszlopain, nem mozdul az meg soha örökké” (Zsoltárok 104:5). Gyakran idézték A prédikátorok könyvét is (1:5): „És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ő ismét feltámad.” Manapság kevés hívő gondolja úgy, hogy ezeknek a verseknek a szerzői valóban tudományos tényeket akartak átadni az olvasóknak. Mindazonáltal a múltban sokan szenvedélyesen érveltek ebben a felfogásban, és ennek következtében azt állították, hogy a heliocentrikus világkép aláássa a keresztény hitet.
Bár feldühítette a vallásos vezető réteget, Galilei megúszta annyival, hogy figyelmeztették: ne tanítsa és ne védelmezze saját tanait. Később az új pápa, aki kifejezetten barátságosan viszonyult Galileihez, kétértelmű engedélyt adott neki, hogy véleményét egy könyvben fejthesse ki. Feltételként csak azt kötötte ki, hogy a kötetben ugyanakkora súllyal kell szerepeltetnie az övével ellentétes nézeteket is. Galilei mesterműve, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről címének megfelelően egy geocentrikus és egy heliocentrikus világképben hívő ember izgalmas dialógusát írja le. A vitát egy semleges, ugyanakkor érdeklődő laikus moderálja. A mű elbeszéléstechnikája senkit nem csapott be. Nyilvánvaló volt, hogy Galilei a heliocentrikus álláspont felé hajlik. Bár a katolikus cenzorok engedélyezték kiadását, a könyv konklúziói mégis felháborodást keltettek. Galileit ezért 1633-ban perbe fogta a római inkvizíció, és végül arra kényszerítették, hogy „megtagadja, elátkozza és megvesse” saját tanait. Házi őrizetben maradt élete végéig, műveit pedig betiltották. Csak 1992-ben, 359 évvel a per után kért elnézést az ítélet miatt II. János Pál pápa: „Galilei tudományos felfedezéseiben a Teremtő jelenlétét érzékelte, aki szelleme mélységeit pezsdítve ösztönözte őt, irányította és támogatást nyújtott intuícióinak.”4
Ebben a kérdésben a heliocentrikus világkép tudományos helytállósága végül tehát győzedelmeskedett - az erős teológiai ellenkezés ellenére. Ma már minden komolyan vehető vallás tökéletesen megbarátkozott ezzel a nézettel. Az az állítás, miszerint a heliocentrikus világkép ellentmondana a Bibliának, ma már igencsak túlzónak tűnik. Semmi értelme ragaszkodni ahhoz, hogy szó szerint értelmezzük a Szentírás néhány említett versét.
Vajon reménykedhetünk-e ugyanebben a harmonikus végkifejletben a hit és az evolúcióelmélet közötti jelenlegi konfliktus esetében? Optimizmusra adhat okot a Galilei-ügy, amely azt példázza, hogy a megkérdőjelezhetetlen tudományos bizonyítékok hatására egy vitás kérdés idővel megnyugtató módon rendeződhet. Igaz, hogy időközben jelentős károk keletkeztek - és a hit többet vesztett az ügyön, mint a tudomány. A Teremtés könyvéről írt szövegmagyarázatában Szent Ágoston olyan intelmekkel szolgál, amelyek meghallgatása a 17. századi egyháznak is javára vált volna.
Általában még a nem keresztények is tudnak valamit a Földről, a mennyekről és világunk más összetevőiről, a csillagok mozgásáról és pályájáról, még méretükről és viszonylagos helyzetükről is, a Nap és a Hold előre jelezhető fogyatkozásairól, az évek és az évszakok váltakozásairól, az állatfajtákról, a növényekről, a kövekről és így tovább, és ebben a tudásban biztosak belátásukból és tapasztalataikból kifolyólag.
Így szégyenletes és veszélyes, ha egy hitetlen azt hallja egy kereszténytől, aki vélhetően a Szentírás értelméről beszél, hogy butaságokat mond ezekről a témákról. Mindent meg kell tennünk, hogy megelőzzük ezeket a megalázó helyzeteket, amikor az emberek a keresztények hatalmas tudatlanságával szembesülhetnek, és megvetően kinevethetik őket.
Nem is az a legnagyobb szégyen, ha egy tudatlan személyt kigúnyolnak, hanem az, hogy a hit háznépén kívül álló emberek azt fogják gondolni, hogy a mi szent szövegeink írói ugyancsak osztják ezt a véleményt, és így, azok legnagyobb kárára, akiknek megváltásáért küszködünk, a Szentírás íróit visszautasítják, és tanulatlan embereknek fogják őket tartani. Ha olyan kereszténnyel találkoznak, aki tévedésben él azokban a témakörökben, amelyeket ők jól ismernek, és azt hallják tőle, hogy buta hiedelmeit a mi könyvünkre hivatkozva erőlteti, akkor miért is hinnének ennek a könyvnek, és miért fogadnák el a feltámadást, az örök élet reményét, a mennybéli királyságot, ha azt gondolják, hogy a könyv oldalai telis-tele vannak olyan tévedésekkel, amelyeket ők jobban tudnak a tapasztalataik alapján, illetve az észérvek fényében?5
Azonban az evolúció és a hit között feszülő ellentétek feloldása sok tekintetben sajnos jóval nehezebbnek bizonyul, mint arról dönteni, vajon a Föld kering-e a Nap körül. Az evolúció okozta ellentmondás ugyanis egészen a hit és a tudomány szívéig hatol. Itt már nem az űrben keringő sziklákról van szó, hanem saját magunkról és a Teremtővel való kapcsolatunkról. Talán ezeknek a kérdéseknek a központi jelentősége magyarázza, hogy - dacára a modern tudomány fejlődési sebességének és az információk gyors áramlásának - még mindig nem sikerült feloldanunk az evolúció körüli közéleti ellentmondásokat, másfél évszázaddal azután sem, hogy Darwin megjelentette A fajok eredetét.
Galilei mindvégig megingathatatlan maradt a hitében. Továbbra is amellett érvelt, hogy a tudományos felfedezés nemcsak hogy elfogadható, de egyenesen nemes cselekedet egy hívő részéről. Egyik híres megjegyzésében, amely akár a mai hívő tudósok mottója is lehetne, kijelentette: „Nem érzem kötelességemnek azt gondolni, hogy ugyanaz az Isten, aki felruházott minket az értelem, a gondolkodás és az intellektus képessegével, egyúttal azt is elvárja tőlünk, hogy ne használjuk ezeket.”6
Ezt az intelmet nem feledve vizsgáljuk meg az evolúcióelmélet és az istenhit közötti békétlenség kiváltotta lehetséges reakciókat. Mostanra már biztosan minden olvasómnak kialakult véleménye van, és a következőkben bemutatandó álláspontok valamelyikét osztja. Hiszen ha az élet értelméről van szó, a tartózkodás, a semlegesség sem a tudóstól, sem a hívőtől nem elfogadható álláspont.