Az 1968-as év, amikor elsőéves voltam az egyetemen, sok aggasztó eseményt hozott. Szovjet tankok dübörögtek Csehszlovákiában, a vietnami háború tovább eszkalálódott a Tet-offenzíva következtében, Robert F. Kennedyt és Martin Luther Kinget meggyilkolták. Az év legvégén azonban sor került egy sokkal pozitívabb eseményre is, amely felvillanyozta a közvéleményt: az Apollo-8 fellövésére. Ez volt az első, ember vezette űrhajó, amely megkerülte a Holdat. Frank Borman, James Lovell és William Anders 1968 decemberében három napig utaztak a világűrben, miközben a világ lélegzet-visszafojtva figyelt. Azután keringeni kezdtek a Hold körül, és elsőként lefényképezték a felkelő Földet a Hold horizontján túl - emlékeztetve mindannyiunkat, hogy milyen kicsinek és törékenynek tűnik a bolygónk, ha az űr egy távoli pontjáról nézzük. Szenteste a három űrhajós élő televíziós közvetítésben jelentkezett az űrkapszulájukból. Miután beszámoltak tapasztalataikról és a Hold felszínének lenyűgöző voltáról, közösen felolvasták a Teremtés könyve első tíz passzusát. Én akkoriban agnoszticizmusomtól éppen úton voltam az ateizmus felé, mégis a csodálat és a boldogság meglepő érzése lett úrrá rajtam a felejthetetlen szavak hallatán: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.” Ezek a mondatok 390 ezer kilométer távolságból szólaltak meg. Ráadásul tudósok és mérnökök szájából hangzottak el, és nyilvánvalóan komoly jelentéssel bírtak számukra.
Nem sokkal később a híres amerikai ateista, Madalyn Murray O’Hair beperelte a NASA-t, amiért engedélyezte, hogy az űrhajósok szenteste a Bibliából olvassanak fel. Érvelése szerint az amerikai űrhajósokat mint szövetségi alkalmazottakat el kellett volna tiltani a nyilvános űrbéli imádkozástól. Bár a bíróság végül elutasította a keresetet, a NASA a későbbi űrrepülések alkalmával már nem bátorította a hasonló vallásos megnyilvánulásokat. Például soha nem hozták nyilvánosságra, hogy Buzz Aldrin, az Apollo-11 űrhajósa úrvacsorát vett a Hold felszínén 1969-ben, az első emberes holdra szállás alkalmával.
Egy militáns ateista jogi eljárást indít a szenteste a Hold körül keringő űrhajósok bibliaolvasása ellen - kiváló szimbólumaként annak, hogy a hívők és a nem hívők közötti ellenségeskedés egyre csak eszkalálódik modern világunkban. 1844-ben még senkit nem háborított fel, hogy Samuel Morse első távíróüzenetében azt írta: „Mit akar tenni az Isten?” (Számok könyve 23:23). A 20. század folyamán a tudomány kontra hit vitában azonban egyre csak erősödtek azok a szélsőséges vélemények, amelyek el akarták hallgattatni a másikat.
Az ateizmus sokat fejlődött azóta, hogy O’Hair volt a leghangosabb terjesztője. Ma már nem az O’Hairhez hasonló világi aktivisták alkotják az ateisták élcsapatát, hanem az evolucionisták. Sok hangos támogatójuk közül kiemelkedik Richard Dawkins és Daniel Dennett. Mindketten elismert tudósok, akik sok időt és energiát fordítottak arra, hogy továbbfejlesszék a darwinizmust, és el is magyarázzák a lényegét az embereknek. Ők azt hangoztatják, hogy az evolúció elfogadása a biológiában szükségképpen megköveteli az ateizmus elfogadását is a teológiában. Emlékezetes marketingfogásként ők és kollégáik az ateista közösségben még arra is kísérletet tettek, hogy a „felvilágosult” kifejezést az „ateista” alternatívájaként fogadtassák el a közvéleményben. (Törekvésük ki nem mondott, másodlagos célja az volt, hogy a hívőket automatikusan „sötétnek” állítsák be - ez lehet a fő oka annak, hogy a kifejezés mindeddig nem vált népszerűvé.) Az biztos, hogy a hittel szemben ellenséges hozzáállásukat nem rejtik véka alá. De hogyan jutottunk el idáig?
Néhányan megkülönböztetik az ateizmus „mérsékelt” és „szigorú” változatát. A mérsékelt ateizmus ebben a felosztásban azt jelenti, hogy az illető nem hisz Isten - vagy istenek - létezésében, míg a szigorú ateista szilárdan hisz abban, hogy efféle istenségek nem léteznek. A mindennapi szóhasználatban általában szigorú ateizmust feltételeznek arról, aki ateista világnézetet vall - ezért a továbbiakban én is így fogok tenni.
Korábban már érveltem amellett, hogy az Isten keresése az emberiség földrajzi értelemben és a történelem évszázadaiban egyaránt széles körben elterjedt törekvése. Vallomások című lenyűgöző könyvében, amely az első nyugati önéletírásnak is tekinthető, Szent Ágoston már a legelső bekezdésben leírja ezt a vágyódást: „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.”1
Ha Isten univerzális keresése ilyen meggyőző erejű, akkor mire véljük azoknak a nyughatatlan szíveknek a létezését, akik tagadják az ő létezését? Milyen alapon tesznek efféle kijelentéseket ilyen magabiztossággal? És hol találhatók ennek az álláspontnak a történelmi gyökerei?
Az ateizmus elhanyagolható szerepet játszott az emberi történelemben egészen a 18. századig, a felvilágosodás és a materializmus megjelenéséig. De nem pusztán a természeti törvények felfedezése tárta ki a kaput az ateista világlátás előtt. Végtére is Isaac Newton szilárdan hitt Istenben; több bibliamagyarázó művet írt és adott ki, mint matematikáról és fizikáról szólót. Az ateizmus elterjedésének sokkal erőteljesebb lökést adtak a kormányzatok és az egyház elnyomó hatalma elleni 18. századi forradalmak, mindenekelőtt a francia forradalom. Általános volt a vélemény, miszerint a francia királyi család és az egyház is durva, öncélú, képmutató, és mit sem törődik a közemberekkel. Mivel egyenlőségjelet tettek a szervezett egyház és maga az Isten közé, a forradalmárok úgy vélték, jobb, ha mindkettőt elhajítják.
Az ateista világlátást később csak megerősítették Sigmund Freud írásai, aki amellett érvelt, hogy az Istenben való hit nem több vágyvezérelt gondolkodásnál. Majd az ateizmus - sokak szerint - még ennél is komolyabb támogatást kapott az elmúlt százötven évben Darwin evolúcióelméletétől. Míg korábban a „tervezettségből kiinduló érvelés” igen hatásos elem volt a teisták fegyvertárában, miután az evolúcióelmélet ezt megcáfolta, az ateisták kaptak az alkalmon, és az elméletet hathatós ellenérvként alkalmazták a spiritualitással szemben.
Vegyük például Edward O. Wilsont, korunk egyik legkiemelkedőbb evolúcióbiológusát. Az emberi természet című könyvében például vidáman kijelenti, hogy az evolúcióelmélet legyőzte az összes, természetfeletti erőbe vetett hitet, majd erre a következtetésre jut: „A tudományos naturalizmus végső, döntő csapása az lesz, hogy képes teljes mértékben materialista jelenségként megmagyarázni a hagyományos vallások, fő vetélytársai eredetét.
Ezt a teológia mint önálló intellektuális tudományterület vélhetően nem éli majd túl.”2 Erős szavak.
Még erősebb szavak ömlenek Richard Dawkinsból. Könyvek során keresztül - időrendi sorrendben: Az önző gén, A vak órásmester, A valószínűtlenség hegyének meghódítása és Az ördög káplánja - Dawkins meggyőző erejű analógiák és retorikai fogások segítségével felvázolta a variációk és a természetes kiválogatódás következményeit. Darwini alapokra helyezkedve Dawkins kiterjeszti következtetéseit a vallásokra is, méghozzá igen erőteljes szavakat használva: „Divatos manapság a falra festeni a végítéletet arra hivatkozva, hogy az AIDS vírusa, a kergemarhakór és más ragályok halálos fenyegetést jelentenek az emberiségre. De úgy vélem, hogy valójában a vallás a világban jelen lévő egyik leggonoszabb dolog - a fekete himlőhöz hasonlítható, csak nehezebb kiirtani.”3
Alister McGrath Dawkins istene című, nemrégiben megjelent könyvében ezeket a vallási következtetéseket elemzi, és rámutat a bennük rejlő logikai hibákra. Dawkins érvelése három fő irányt követ. Először is azon a véleményen van, hogy teljes mértékben az evolúció a felelős a természetben tetten érhető összetettségért és az emberiség eredetéért. Így hát többé nincs szükség Istenre. Ez a gondolatmenet - helyesen - felmenti Istent a kötelezettség alól, hogy a bolygó valamennyi élőlényét külön-külön megteremtse. Ugyanakkor bizonyosan nem cáfolja azt az elképzelést, miszerint az Úr teremtő tervét éppen az evolúció útján valósította meg. Dawkins első érve tehát irreleváns egy olyan Isten számára, akit Szent Ágoston imádott, vagy akit én is imádok. Dawkins azonban mestere annak, hogyan kell szalmabábut építeni, majd nagy élvezettel lerombolni azt. A hit újra és újra elismételt félreértelmezése hallatán valójában elég nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy itt csupán Dawkins személyes vitriolos előítéleteiről van szó, és nem arról a racionális érvelésről, amelyet a szerző olyannyira istenít a tudományos világban.
Az evolucionista ateizmus dawkinsi iskolájának második ellenérve egy másik szalmabábu: e szerint a vallás a racionalitás ellensége. Úgy tűnik, Dawkins magáévá tette a vallás azon definícióját, amelyet kétes hitelességű idézők Mark Twain diákjának tulajdonítanak: „A vallás nem más, mint olyasmiben hinni, amiről tudjuk, hogy nem is úgy van.”4 Dawkins vallásdefiníciója így szól: „Bizonyíték nélküli, sőt a bizonyítékok ellenére fenntartott vakhit.”'’ Ez biztosan nem írja le a legtöbb komoly hívő hitét a történelmi múltban, de azokét sem, akiket én személyesen ismerek. Racionális érveléssel sosem fogjuk tudni minden kétséget kizáróan bebizonyítani Isten létezését. Az olyan komoly gondolkodók, mint Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás vagy C. S. Lewis azonban már régen kimutatták, hogy az Istenben való hit nagyon is észszerű. És ma sem észszerűtlenebb, mint régen volt. Az általa felvázolt hitkarikatúrát Dawkins könnyen támadhatja, csakhogy ez nem tükrözi a valóságot.
Dawkins harmadik érve mindaz a szörnyűség, amit a vallás nevében elkövettek az évszázadok során. Tagadhatatlan, hogy mindez igaz, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyörületesség nagyszerű megnyilvánulásait szintén a hit ösztönözte. A vallás nevében elkövetett gonoszságokért semmiképpen nem szabad magát a hitet támadnunk - ezek a gaztettek ugyanis kizárólag az emberi természet szüleményei, azoké a rozsdás tartályoké, amelyekbe az igazság tiszta vizét öntötték.
Miközben Dawkins amellett érvel, hogy a gének szüntelen késztetése a túlélésre megmagyarázza az összes élőlény létezését, érdekes módon egyúttal azt is mondja, hogy mi, emberek végre eléggé fejletté váltunk ahhoz, hogy fellázadjunk genetikai kényszereink ellen. „Mi még arra is képesek vagyunk, hogy a szándékosan gyakorolt, tiszta, érdekmentes altruizmus megnyilvánulásairól elmélkedjünk - márpedig ez olyasvalami, aminek nincs helye a természetben, és soha nem létezett korábban a világtörténelemben.”6 Nos, ez bizony paradoxon: Dawkins látszólag hisz a morális törvényben. Vajon honnan eredhet a jó érzések ideája? Ezeknek bizonyosan kétséget kell ébreszteniük Dawkinsban az iránt az „érzéketlen közömbösség” iránt, amelyet érvelése szerint az istentelen evolúció ruházott a teljes természetre, beleértve őt magát is, illetve az emberiség egészét. Akkor hát miféle értéket tulajdonít az önzetlenségnek?
Dawkins állításainak legfőbb és legkevésbé megbocsátható tévedése, hogy szerinte a tudomány megköveteli az ateizmust, holott erre semmiféle bizonyíték nincs. Ha Isten a természeten kívül létezik, akkor a tudomány sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudja a létezését. Ebben az értelemben magát az ateizmust kell a vakhit egy formájának tekintenünk. Hiszen az ateizmus olyan hiedelemrendszer, amelyet nem lehet megvédeni a tiszta logika módszereivel. Ennek a nézőpontnak a legszínesebb megnyilvánulását meglepő helyen találjuk: Stephen Jay Gouldnál, aki Dawkins mellett talán az elmúlt generáció legszélesebb körben olvasott ismeretterjesztő evolúcióbiológusa. Egyik, egyébként nem túl nagy feltűnést keltett recenziójában Gould a földbe döngöli Dawkins nézőpontját.
Akkor most valamennyi kollégám nevében - nem is tudom, hányadszorra - megpróbálom újra elmagyarázni: a tudomány egyszerűen képtelen arra, hogy szokásos módszereivel döntésre jusson Isten lehetséges természetfölöttisége ügyében. Nem tudjuk ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni, erről tudósként egyszerűen nem tudunk véleményt mondani. Ha valamelyikünk esetleg óvatlan kijelentéseket tett arról, hogy a darwinizmus cáfolja Isten létezését, akkor el fogok menni Mrs. McInerney-hez [Gould harmadikos tanítónője], és meg fogom kérni, hogy adjon egy kormost az illetőnek... A tudomány csak a naturalisztikus magyarázatokkal tud mit kezdeni. Ezért nem alkalmas arra, hogy megerősítse vagy kizárja egyéb fajta létezők (például Isten) valóságosságát, illetve megválaszolja egyéb szférák (például a moralitás) kérdéseit. Felejtsük el egy pillanatra a filozófiát, most elég lesz nekünk az elmúlt száz év empirikus ismeretanyaga. Maga Darwin agnosztikus volt (legkedvesebb lánya halálakor vesztette el a hitét), de Asa Gray, a nagy amerikai botanikus, a természetes szelekció híve, aki könyvet is írt Darwiniana címmel, hithű keresztény. Menjünk előre ötven évet az időben: Charles D. Walcott, a Burgess-pala fosszíliáinak felfedezője elkötelezett darwinista volt, egyúttal ugyanilyen elhivatott keresztény is. Hitte: Isten rendezte el úgy a természetes kiválasztódást, hogy az ő terveinek és céljainak megfelelően felépítse az élővilág teljességét. Ugorjunk előre megint fél évszázadot, egészen nemzedékünk két legnagyszerűbb evolúcióbiológusáig, a humanista agnosztikus G. G. Simpsonig és a hívő ortodox keresztény Theodosius Dobzhanskyig. Vagy kollégáim fele elképesztően hülye, vagy a darwinista tudomány tökéletesen összeegyeztethető a tradicionális vallásos hittel - és ugyanennyire kompatibilis az ateizmussal.7
Vagyis azoknak, akik úgy döntenek, hogy ateisták lesznek, más okot kell találniuk. Az evolúció nem alkalmas erre.
Az „agnosztikus” kifejezést a sokféle tehetséggel megáldott brit tudós, a „Darwin buldogjaként” is ismert Thomas Henry Huxley alkotta meg 1869-ben. Íme, Huxley definíciója, és hogy ő honnan eredeztette a kifejezést.
Amikor intellektuálisan éretté váltam, azt kezdtem kérdezgetni magamtól, hogy vajon ateista vagyok-e, esetleg teista vagy panteista, materialista vagy idealista, keresztény vagy szabadgondolkodó. Azt vettem észre, hogy minél többet olvasok és elmélkedek erről, annál kevésbé érzem magam késznek a válaszra. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy sem egyik, sem másik címkét nem érzem magaménak, kivéve a legutolsót. Éppen abban az egyetlen dologban különbözöm mindenki mástól, amiben ők megegyeznek egymással. Ők biztosak voltak abban, hogy egyik vagy másik „gnosztizmust” a magukénak érzik, tehát többé-kevésbé sikeresen megválaszolták a létezés kérdését. Eközben én meglehetősen biztos voltam abban, hogy nem jutottam el a megoldásig, sőt igen erős a meggyőződésem, hogy a kérdés valójában megválaszolhatatlan... Így hát továbbléptem, és kitaláltam egy szerintem megfelelő kifejezést erre az állapotra: az „agnosztikust”. Akkor jutott eszembe, amikor az egyháztörténet „gnosztikusának” szuggesztív ellentétét kerestem. Ez a gnosztikus meggyőződéssel hitte, hogy olyan dolgokról tud, amelyekről nekem fogalmam sem volt.8
Az agnosztikus tehát azon a véleményen van, hogy a bizonyosság Isten létezéséről egyszerűen nem érhető el. Ugyanúgy, mint az ateizmus esetében, az agnoszticizmusnak is van mérsékelt és szigorú formája. A szigorú változat szerint semmi esély nincs rá, hogy az emberiség valaha is meggyőződjön Isten létezéséről. A mérsékelt változat viszont csak annyit állít, hogy jelenleg nem vagyunk erre képesek.
A mérsékelt és a szigorú agnoszticizmus közötti határvonal meglehetősen elmosódott, ahogyan azt egy érdekes, Darwinról szóló anekdota is mutatja. 1881-ben egy alkalommal Darwin két ateistát látott vendégül vacsorára. Miután megkérdezte a vendégeit, hogy miért nevezik magukat ateistának, kifejtette, hogy ő inkább Huxley „agnosztikus” kifejezését részesíti előnyben. Erre az egyik vendég így felelt: „Az agnosztikus nem más, mint a tiszteletre méltó ateista, az ateista pedig az agresszív agnosztikus.”9
Az agnosztikusok többsége mindazonáltal nem agresszív, csupán úgy gondolja, hogy - legalábbis jelenleg - nem lehet állást foglalni Isten létezése mellett vagy ellene. Első látásra ez egy logikailag védhető álláspont — miközben az ateizmus nem az. Az biztos, hogy teljesen összeegyeztethető az evolúcióelmélettel, és sok biológus ebbe a táborba sorolná magát. Viszont nagy a veszélye, hogy az agnoszticizmus sem más, mint puszta kifogás.
Ahhoz, hogy jól védhető legyen, az agnoszticizmust meg kell előznie az Isten létezése ellen, illetve mellette szóló bizonyítékok mélyreható értékelésének. Kevés olyan agnosztikus van, aki vette volna a fáradságot. (Néhányan - és meglehetősen hosszú azoknak a listája, akik nem voltak restek végiggondolni az összes lehetőséget - saját maguk számára is meglepő módon a folyamat végén istenhívők lettek.) Továbbá, habár az agnoszticizmus talán sokak számára kényelmes alapvetés, intellektuális nézőpontból nyilvánvalóak a gyengeségei. Önök képesek lennének tisztelni valakit, aki ragaszkodik hozzá, hogy az univerzum kora megismerhetetlen - miközben nem vette magának a fáradságot, hogy megismerje a bizonyítékokat?
A tudományt nem használhatjuk arra, hogy lekicsinyeljük a világ nagy monoteista vallásait, amelyek évszázadok történelmén, morális filozófiáján és az emberi önfeláldozás meggyőző bizonyítékain nyugszanak. A tudományos beképzeltség netovábbja lenne, ha ezt másképp gondolnánk. De ez egyúttal kihívást is jelent számunkra. Ha Isten valóban létezik - nemcsak mint hagyomány, hanem a valóságban is és ha a természetről megfogalmazott bizonyos tudományos következtetések szintén igazak - nemcsak a közmegegyezés szerint, hanem objektíven is -, akkor ezek nem mondhatnak ellent egymásnak. A tökéletesen harmonikus szintézisnek lehetségesnek kell lennie köztük.
Ha viszont jelenlegi világunkat nézzük, nehezen szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy az igazság e két megtestesülése nem a harmóniát keresi egymással, hanem éppen ellenkezőleg, háborúban állnak. Ez semmilyen kérdésben nem olyan nyilvánvaló, mint a Darwin evolúcióelméletéről szóló vitákban. Ma itt dúlnak a leghevesebb csaták, itt a legsúlyosabbak mindkét oldal félreértései, itt forog kockán a legtöbb, jövendő világunkat érintő kérdés. Ezért ez az a terület, ahol a legnagyobb szükség lenne a harmóniára. Figyelmünket tehát elsősorban erre a kérdésre kell fordítanunk.