//////////////
Középiskolai ballagásomon az egyik végzős diák édesapja, egy megfontolt presbiteriánus lelkész nehéz kérdéseket tett fel az egybegyűlt, izgő-mozgó tinédzsereknek. Felszólította őket: gondolkodjanak el azon, hogyan válaszolnának az élet három legfontosabb kérdésére. Ezek így hangzottak: 1. Mivel szeretnél foglalkozni? 2. Milyen szerepet fog játszani az életedben a szerelem? 3. Hogyan viszonyulsz a hithez? A kérdéseket olyan kendőzetlenül őszinte hangvételben tette fel, amely mindannyiunkat felkészületlenül ért. Ha őszinte akarok lenni, válaszaim a következők voltak: 1. Kémiával. 2. Olyan fontos szerepet, amennyire csak lehetséges. 3. Nem foglalkozom vele. Kissé kellemetlen érzésekkel hagytam ott a rendezvényt.
Tizenkét évvel később azt vettem észre, hogy minden erőmmel keresem a választ az első és a harmadik kérdésre. A kémián, a fizikán és az orvosláson keresztül vezető hosszú és kínkeserves utam végén rátaláltam valódi célomra. Ez a cél az emberi tudásvágynak az az inspiráló területe volt, amelyre mindig is vágytam - hiszen egyesíti a tudomány iránti szeretetemet a matematikával és a vággyal, hogy segítsek másokon. Ez a cél az orvosi genetika. Célom megtalálásával egy időben arra a következtetésre jutottam, hogy az istenhit sokkal meggyőzőbb, mint az ateizmus, amelyet korábban magaménak vallottam. Életemben először kezdtem megérteni a Biblia örök igazságait.
Úgy-ahogy tudatában voltam annak, hogy a körülöttem lévő emberek szerint a két utam szembemegy egymással, ezért a szakadék felé rohanok. Én azonban nehezen tudtam elképzelni, hogy valódi konfliktus legyen a tudományos és a spirituális igazság között. Az igazság az igazság. Az igazság nem cáfolhatja meg az igazságot. Csatlakoztam az American Scientific Affiliation nevű, sok ezer megfontolt, hívő tudóst tömörítő csoporthoz. Összejöveteleiken, illetve a folyóiratukban sok gondolatébresztő javaslatot találtam arról, hogyan lelhetünk rá a tudomány és a hit közötti harmóniára. Akkor ezzel meg is elégedtem - hiszen láttam, hogy más hívők teljesen magától értetődő módon egyesítik magukban a hitet és a szigorú tudományt.
Bevallom, hosszú időn keresztül nem sokat törődtem a tudomány és a hit közötti konfliktus kérdésével - egyszerűen nem tűnt olyan fontosnak. Túl sok felfedeznivalót találtam az emberi genetika kutatása során, és szintén sok mindent kellett felfedeznem Isten természetéről. Ehhez sokat olvastam, és más hívőkkel beszélgettem.
Végül a genom vizsgálata révén ismertem fel annak szükségességét, hogy önmagamban is harmóniát teremtsek a világnézetek között. Ugyanis kezdtünk komoly eredményeket elérni saját genomunk és a bolygó sok más élőlénye génkészletének kutatásában. Ezáltal hihetetlenül átfogóan és részletesen bele tudtunk tekinteni abba a folyamatba, ahogyan leszármaztunk közös ősünktől, majd változásaink révén elindultunk saját fejlődési vonalunkon. Egyáltalán nem tartottam ezt nyugtalanítónak. Sőt, amint felismertem az elegáns bizonyítékokat, hogy az összes élő szervezet rokonságban áll egymással, még nagyobb csodálatot éreztem. Mindebben pedig annak a Mindenhatónak a mestertervét ismertem fel, aki megteremtette a világmindenséget, és minden paraméterét pontosan úgy állította be, hogy ezzel lehetővé tegye a csillagok, a bolygók, a nehéz elemek és az élet létrejöttét. Anélkül, hogy akkoriban tudtam volna a nevét, jó érzéssel megállapodtam annál a szintézisnél, amelyet általában teisztikus evolúciónak neveznek. Ezt az álláspontot azóta is vallom, és sosem csalódtam benne.
Ismerethegyeket, könyvtárak egész polcait megtöltő irodalmat találhatunk, ha a darwini evolúció, a kreacionizmus vagy az értelmes tervezettség témája érdekel minket. A teisztikus evolúció kifejezés azonban szinte ismeretlen a legtöbb kutató és hívő számára egyaránt. Ha a napjainkra bevett gyakorlattá vált módon - a Google-találatok száma alapján - próbáljuk megbecsülni, hogy a kifejezés mennyire ismert, azt találjuk, hogy minden tíz kreacionizmustalálatra jut egy teisztikus evolúcióról szóló honlap, az értelmes tervezettség esetében pedig ez az arány 140:1.
Ennek ellenére a teisztikus evolúció domináns nézetnek tekinthető azoknak a komoly tudósoknak a körében, akik egyúttal komoly hívőknek is vallják magukat. Köztük találjuk Asa Grayt, Darwin fő amerikai támogatóját és Theodosius Dobzhanskyt, az evolúciós gondolat 20. századi építészét. Ezt a nézetet hinduk, muszlimok, zsidók és keresztények is osztják és osztották, köztük maga II. János Pál pápa is. Bár mindig kockázatos feltételezésekbe bocsátkoznunk a történelmi alakokkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a széles körben elismert 12. századi zsidó filozófus, Maimonidész és Szent Ágoston is magukénak vallanák ezt az álláspontot, ha eléjük tárnánk az evolúció bizonyítékait.
A teisztikus evolúciónak számos, részleteiben eltérő változata létezik. Tipikus formája mindazonáltal a következő premisszákon alapszik:
1. Az univerzum a semmiből keletkezett, nagyjából 14 milliárd évvel ezelőtt.
2. Minden valószínűtlenségük ellenére a világmindenség tulajdonságai látszólag pontosan az élet számára lettek finomhangolva.
3. A földi élet eredetének pontos mechanizmusát továbbra sem ismerjük. Amint azonban az élet megjelent, a természetes szelekció útján végbemenő evolúció lehetővé tette a biológiai sokféleség és az összetettség kialakulását. Ehhez nagyon hosszú időre volt szükség.
4. Amint az evolúció beindult, már nem volt szükség további természetfölötti beavatkozásra.
5. Az ember is e folyamat révén alakult ki, és közös őse volt az emberszabású majmokkal.
6. Az ember ugyanakkor különleges is, mégpedig oly módon, amely rácáfol az evolúcióra, és spirituális természetünkre utal. Az emberi természet része a morális törvény - vagyis a jó és a rossz felismerésének képessége - és Isten keresése, amely a történelem valamennyi emberi kultúrájának sajátja.
Ha elfogadjuk ezt a hat premisszát, akkor egy tökéletesen reális, intellektuálisan kielégítő és logikailag konzisztens szintézist kapunk. E szerint Isten - akit nem köt a tér és az idő - teremtette az univerzumot és az azt irányító természeti törvényeket. Annak érdekében, hogy benépesítse az addig terméketlen világmindenséget, az Úr az evolúció elegáns mechanizmusát választotta a mikrobák, a növények és valamennyi állat megteremtésére. A legcsodálatosabb, hogy Isten ugyanezt a mechanizmust választotta arra, hogy létrehozzon egy különleges fajt. Ez a faj idővel intelligenssé vált, birtokába jutott a képességnek, hogy felismerje a jót és a rosszat, szabad akaratra tett szert, és immár vágyat érzett arra, hogy Isten közelségét keresse. Az Úr azzal is tisztában volt, hogy ez a teremtmény végül úgy dönt majd, hogy megtagadja a morális törvényt.
Ez a nézet teljes mértékben összeegyeztethető mindazzal, amit a tudomány tanít nekünk a természetről, és ugyanígy kompatibilis a világ nagy egyistenhívő vallásainak tanításaival is. A teisztikus evolúció látásmódja természetesen nem bizonyítja Isten létezését, hiszen erre egyetlen logikai gondolatmenet sem képes. Az Istenben való hit ezért mindig is szükségessé fogja tenni a bizalommal teli ugrást az ismeretlenbe. De ez a szintézis hívő tudósok sokaságának biztosított olyan kielégítő, konzisztens és gazdag szempontrendszert, amely által a tudományos és a spirituális világnézet boldogan élhet együtt. Ez a világlátás lehetővé teszi, hogy a hívő tudósok egyszerre élvezzék az intellektuális kiteljesedést, és spirituális életet éljenek. Egyszerre tisztelhessék Istent, és használhassák a tudomány eszközeit arra, hogy felfedjék Isten alkotásának néhány csodálatos rejtélyét.
Természetesen a teisztikus evolúcióval szemben is számos ellenérvet hoztak fel.1 Ha valóban olyan kielégítő szintézist képvisel, miért nem vallják többen magukénak? Először is azért, mert egyszerűen nem sokan ismerik. Nagyon kevés ismert híve - vagy talán egy sem - állt ki eddig szenvedélyesen a teisztikus evolúció mellett, és beszélt arról, hogyan oldhatók fel a jelenkori konfliktusok. Bár sok kutató vallja magát a teisztikus evolúció hívének, általában vonakodnak ezt nyilvánosan is felvállalni. Attól tartanak ugyanis, hogy a tudományos közösség tagjai elítélik őket emiatt, vagy éppen a teológiai körök reagálnak majd ugyanígy.
A vita vallási oldalán kevés olyan teológust találunk, aki elég jól ismerné a biológiai tényeket. Így kevesen tudják magabiztosan védelmükbe venni a teisztikus evolúciót, ha a kreacionizmus vagy az értelmes tervezettség hirdetői rájuk rontanak ellenvetéseikkel. Ugyanakkor fontos kivételek is akadnak. II. János Pál pápa a Pápai Tudományos Akadémiának 1996-ban küldött üzenetében kivételesen átgondolt és bátor módon vette védelmébe a teisztikus evolúciót. A pápa kijelentette, hogy „az új tudományos eredmények arra vezetnek minket, hogy felismerjük, az evolúció több, mint puszta hipotézis”. Körültekintően, de elfogadta tehát az evolúció biológiai realitását, és hasonló súllyal említette a spirituális nézőpontot is. Ebben osztotta elődje, XII. Pius álláspontját: „Bár az emberi test eredete olyan élő anyagon keresztül vezetett, amely korábban is létezett, a spirituális lelket közvetlenül Isten teremtette.”2
A pápák felvilágosult álláspontját sok hívő kutató nagy örömmel fogadta. A bécsi Schönborn bíboros ugyanakkor alig néhány hónappal II. János Pál halála után már úgy utalt a Pápai Tudományos Akadémiának küldött üzenetre, mint „meglehetősen jelentéktelen és homályos 1996-os levélre az evolúcióról”, és azt is kifejtette, hogy komolyabban el kellene gondolkodni az értelmes tervezettség állításain.2 A Vatikán későbbi megnyilatkozásai viszont arra utalnak, hogy visszatértek II. János Pál álláspontjához.
A teisztikus evolúció csekély népszerűsége mögött talán az a triviális ok áll, hogy nagyon szerencsétlen az elnevezése. Akik nem tanultak teológiát, nem igazán tudják, mi fán terem a teizmus. Az sem egyértelmű számukra, hogy mit takar a kifejezés, ha melléknevet képzünk belőle, hogy ezzel módosítsuk Darwin elméletének elnevezését. Ha az Istenben való hitet csupán egy jelzővel jelöljük, azt úgy is lehet érteni, hogy másodlagos szerepre kárhoztatjuk. A fő hangsúly ugyanis a főnéven, tehát az evolúción van. Csakhogy a másik lehetőség, az „evolúciós teizmus” szintén elég esetlenül hangzik.
A további fő- és melléknevek, amelyek leírhatnák ennek a szintézisnek a gondolati gazdagságát, szintén meglehetősen nehézkesek, nem hangzanak jól. Talán a „krevolúció” kifejezés jobban kifejezné, amit mondani akarunk? Szerintem nem. Az olyan szavaktól pedig, mint a teremtés, az intelligens, a fundamentális, a tervező, jobb, ha tartózkodunk, nehogy az emberek összekeverjék mondandónkat valami mással. Tiszta lappal kell indulnunk. Szerény javaslatom szerint nevezzük át a teisztikus evolúciót a görög biosz és logosz szavakból képzett biologoszra. A biosz görögül életet jelent - ezt talán többen ismerhetik, hiszen ebből származik a biológia kifejezés, a biokémia és így tovább. A logosz pedig az „ige” görög megfelelője. A legtöbb hívő számára az ige Isten tanításának szinonimája, amint azt János evangéliumának nyitó mondatai erőteljesen és költői módon kifejezik: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige” (János 1:1). A biologosz így kifejezi abbéli hitünket, hogy Isten minden élet forrása, és az élet Isten akaratát tükrözi.
Ironikus módon a másik fő ok, amiért a biologosz-álláspont szinte meg sem jelenik a közbeszédben, éppen a harmónia, amelyet az ellenséges szekértáborok között teremt. Társadalmunkat sokkal inkább érdeklik a konfliktusok, mint a harmónia. Ezért részben a média okolható, de a sajtó csak az emberek érdeklődését szolgálja ki. Az esti híradóban sokkal nagyobb eséllyel hallunk tömegkarambolokról, pusztító hurrikánokról, erőszakos bűncselekményekről, hírességek zűrös válásáról - vagy az evolúcióelmélet oktatásáról szóló, hangos iskolatanácsi vitákról.
Sokkal ritkábban tudósítanak arról, ha például az eltérő vallású közösségek összefognak, hogy együtt oldják meg a környék problémáit. Arról nem számolnak be a hírek, hogy Anthony Flew, aki egész életében ateista volt, megtért, és hívő lett. A teisztikus evolúcióval vagy a város fölött délután látható kettős szivárvánnyal pedig pláne nem foglalkoznak a hírműsorok. Szeretjük a konfliktust és az ellenségeskedést - minél durvább, annál jobb. Ha zenét komponálnak, vagy művészeti alkotásokat készítenek, az egyetemi oktatók mintha kifejezetten arra törekednének, hogy műveik szinte hallgathatatlanok és élvezhetetlenek legyenek. A harmónia unalmas.
Komolyabbra fordítva a szót, a biologosszal szemben az a bírálat is megfogalmazódott, miszerint erőszakot tesz nemcsak a hiten, de a tudományon is. Az ateista tudósok szemében a biologosz egy újabb „Isten a résekben” elméletnek tűnik, hiszen ott erőlteti az istenség jelenlétét, ahol arra semmi szükség, és senki nem vágyik rá. De ez az érvelés nem helytálló. A biologosz nem próbálja beilleszteni Istent a természetről alkotott tudásunk fehér foltjaiba. A biologosz olyan kérdésekre adandó válaszként ajánlja Istent, amelyeket a tudomány sosem szándékozott feltenni. Példaként a következő kérdéseket említhetjük: Hogyan került ide az univerzum? Mi az élet értelme? Mi történik velünk, miután meghalunk? Az értelmes tervezettségtől eltérően a biologosz nem akar tudományos elmélet lenni. Igazsága kizárólag a szívünkben, az elménkben és a lelkünkben élő spirituális logika segítségével tesztelhető.
A leghevesebb támadások ugyanakkor nem a tudomány felől érkeztek, hanem a hívők részéről érték a biologosz elméletét. Ezek a hívők egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy Isten egy olyan látszólag véletlenszerű, jó eséllyel lelketlen és csekély hatékonyságú folyamatot használt volna a teremtéshez, mint a darwini evolúció. Végtére is, érvelnek, az evolucionisták állítása szerint ez a folyamat tele van véletlennel és előre nem látható kimenetelekkel. Ha sok százmillió évvel visszapörgetjük az órát, és újra elindítjuk az evolúciót, ezúttal talán teljesen más eredményt kapnánk. Például, ha a ma már jól dokumentált aszteroidabecsapódás nem következett volna be 65 millió évvel ezelőtt, könnyen elképzelhető, hogy a magasabb intelligencia nem egy ragadozó emlősben, a homo sapiensben öltött volna testet, hanem - például - egy hüllőben.
Mennyire áll összhangban mindez azzal a teológiai koncepcióval, miszerint Isten „saját képmására” teremtette az embert (Ter 1:27)? Nos, talán nem kell szigorúan ragaszkodnunk ahhoz a felfogáshoz, hogy az Írás itt a fizikai anatómiára utal. Isten „képmása” sokkal inkább az elmére vonatkozik, mint a testre. Vajon van-e az Úrnak köldöke, vagy vannak-e lábujjai?
Hogyan vállalhatott Isten ilyen nagy kockázatot? Ha az evolúció véletlenszerű, akkor hogyan irányíthatta az Úr a folyamatokat? Hogyan lehetett biztos abban, hogy végül tényleg létrejönnek majd az intelligens teremtmények?
Valójában már ismerjük a választ erre a kérdésre. Mindössze arra van szükség, hogy ne úgy gondolkodjunk Istenről, mint akire ugyanúgy vonatkoznak az emberi korlátok, mint ránk. Ha Isten a természeten kívül létezik, akkor az idő és a tér sem köti őt. Ebben az értelemben Isten már a világmindenség teremtésének pillanatában ismerhette a jövő minden részletét. Ebbe beleérthetjük a csillagok, a bolygók és a galaxisok létrejöttét, a kémia, a fizika, a biológia és a geológia egészét, amelyek ahhoz vezettek, hogy megszületett a földi élet, és kezdetét vette az ember evolúciója - majd folytatódott egészen addig a pillanatig, amikor ön ezt a könyvet olvassa, és még tovább. Ha ezt elfogadjuk, akkor beláthatjuk, hogy az evolúció számunkra ugyan véletlenszerűnek tűnhet, az Úr azonban tökéletesen tisztában lehetett az eredményével. Ily módon az Isten teljes mértékben és a legközvetlenebbül részt vehetett az összes faj megteremtésében, miközben számunkra, akiket köt a lineáris idő zsarnoksága, úgy tűnhet, hogy az evolúció véletlenszerű és nem irányított folyamat.
Ez kielégítő válasz lehet azokra az ellenvetésekre, amelyek a vakszerencse szerepéről szólnak az ember földi megjelenésében. De még mindig marad egy akadály a biologosz előtt, amely sok hívőt elbizonytalaníthat. Az evolúció állításai ugyanis látszólag ellentmondanak fontos szent szövegeknek. Amikor alaposan megvizsgáltuk a Teremtés könyvének első és második fejezetét, arra a következtetésre jutottunk, hogy őszinte és jóakaratú hívők a történelem során számos különböző értelmezést fogalmaztak meg a benne foglaltakról. Ezeket az értelmezéseket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a Genezis erőteljes sorai inkább értelmezhetők költészetként és allegóriaként, mint a világmindenség eredetének szó szerinti tudományos leírásaként. Anélkül, hogy megismételnénk korábbi gondolatmenetünk érveit, olvassuk el Theodosius Dobzhanskynak, a híres tudósnak, az orosz ortodox egyház hívének megállapítását a teisztikus evolúcióról.
A teremtés nem egyszeri esemény volt, amely Krisztus előtt 4004-ben történt, hanem olyan folyamat, amely tízmilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és mind a mai napig tart... Vajon az evolúcióelmélet ellentétes a hittel? Nem az. Súlyos hibát követünk el, ha összekeverjük a Szentírást az alapvető csillagászati, geológiai, biológiai vagy antropológiai tankönyvekkel. Csak abban az esetben születnek képzeletbeli, megoldhatatlan konfliktusok, ha a szimbólumokat teljesen másként értelmezzük, mint ahogyan azt a szerzők akarták.4
Rendben, tehát a hatnapos teremtés összeegyeztethető azzal, amit a tudomány tanít nekünk a természetről. De mi a helyzet az Édenkerttel? Vajon Ádám teremtése a föld porából, majd Éva későbbi teremtése Ádám egyik oldalbordájából, ahogyan azt a Teremtés könyvének második fejezete olyan érzékletesen leírja, csupán szimbolikus allegóriája az emberi lélek belépésének az állatok korábban tudatlan birodalmába, vagy a szerzők szó szerint értendő történelmi beszámolónak szánták?
Korábban már beszéltünk róla, hogy az emberek közötti változatosság vizsgálata, valamint a fosszilis leletanyag egyaránt arra utalnak, hogy a modern ember nagyjából százezer évvel ezelőtt jelenhetett meg, nagy valószínűséggel Kelet-Afrikában. A génvizsgálatok azt valószínűsítik, hogy a bolygón ma élő több mint hétmilliárd ember körülbelül tízezer őstől származik. Akkor hát hogyan lehetne összeegyeztetni a tudományos megfigyeléseket Ádám és Éva történetével?
Először is maguk a bibliai szövegek utalnak rá, hogy abban az időben, amikor Ádámot és Évát kiűzték az Édenkertből, már más emberek is éltek a Földön. Máskülönben honnan jött volna Káin felesége, akit azután említ a Szentírás, hogy Káin elhagyta az Édenkertet, hogy Nod földjén éljen (Ter 4:16-17)? A Bibliát szó szerint értelmezők közül néhányan ragaszkodnak hozzá, hogy Káin és Sét feleségei saját lánytestvéreik közül kerültek ki. Ez azonban egyrészt sérti a vérfertőzés későbbi tilalmát, másrészt összeegyeztethetetlen a szöveg nyilvánvaló értelmével. A hívő számára sokkal komolyabb dilemmát jelent, hogy a Teremtés könyvének második fejezete vajon egy történelmi emberpár csodálatos megteremtésének konkrét aktusát írja-e le, amely által ők biológiai értelemben különbözővé váltak a Föld összes többi teremtményétől. Vagy pedig itt Isten tervének szemléletes allegorikus leírásáról van szó, amely megvilágítja, hogy az Úr hogyan adta át a spirituális természetet - a lelket - és a morális törvényt az emberiségnek.
Mivel egy természetfeletti Isten képes természetfeletti cselekedetekre, logikailag mindkét lehetőség elképzelhető. Mindazonáltal több mint három évezreden át nálam sokkal nagyobb elmék sem voltak képesek végérvényesen megfejteni a történet pontos értelmét. Vagyis jobb, ha óvakodunk attól, hogy elkötelezzük magunkat bármelyik álláspont mellett. Az első emberpár történetét sok hívő tartja meggyőző erejű, szó szerint értelmezendő történelmi leírásnak. Viszont nem kisebb szellemi nagyság, mint C. S. Lewis, a mítoszok és a történelem híres tudósa azt gondolta Ádám és Éva históriájáról, hogy inkább morális példázat, semmint tudományos tananyag vagy életrajzírás. Lewis így vélekedett a kérdéses eseményekről:
Isten hosszú évszázadokon keresztül tökéletesítette az állati életformákat, amelyet az emberiség és önnön képmása befogadójául szánt. Olyan kezeket adott neki, amelynek hüvelykujja el tudta érni az összes többi ujjat, olyan állkapcsokat, fogakat és torkot, amely képessé tette az artikulációra. Agyat is kapott, amely kellő mértékben összetett volt, hogy elvégezze mindazokat a materiális műveleteket, amelyek a racionális gondolkodáshoz szükségesek. A teremtmény ebben az állapotban létezett hosszú ideig, mielőtt emberré vált volna. Elég okossá vált ahhoz is, hogy olyan eszközöket készítsen, amelyekről a modern archeológusok úgy gondolják, hogy ember mivoltunk bizonyítékai. De ez a teremtmény továbbra is csak egy volt az állatok közül, mivel minden fizikai és pszichikai tevékenysége anyagi és természetes célokat szolgált. Aztán, sokkal később Isten úgy határozott, hogy ebből az élőlényből (mind fizikai, mind pszichikai értelemben) származzék le egy újfajta tudat, amely azt tudja mondani, hogy „én”, amely tárgyként képes szemlélni önmagát, amely ismeri az Istent, amely döntéseket tud hozni az igazságról, a jóságról és a szépségről. Aki annyival az idő előtt jár, hogy képes érzékelni az idő múlását is... Nem tudjuk, hogy Isten hányat hozott létre ebből a teremtményből, sem azt, hogy milyen sokáig éltek a paradicsomi állapotban... De előbb-utóbb elbuktak. Valaki vagy valami azt súgta a fülükbe, hogy ők is istenné válhatnak... Akartak egy olyan sarkot az univerzumban, amelyről azt mondhatják Istennek: „Ez a mi dolgunk, nem a tiéd!” Csakhogy ilyen sarok nem létezik. Főnevek akartak lenni, de csak melléknevek lehettek - és azok is maradnak mindörökké. Fogalmunk sincs róla, milyen konkrét cselekedet - vagy cselekedetek sora - révén juthatott kifejezésre ez az önellentmondó, lehetetlen kívánság. Amennyire én látom, a történet szólhatott konkrétan egy gyümölcs megevéséről is, de ennek a kérdésnek valójában nincs jelentősége.5
Azok a konzervatív keresztények, akik egyébként nagy csodálói C. S. Lewisnak, bajban lehetnek az idézett passzus olvasásakor. Talán nem a Teremtés könyve első és második fejezetének kompromisszumos értelmezése indítja el a hívőt azon a lejtőn, amely végül az Úr és az ő csodálatos cselekedeteinek megtagadásához vezet? Bár a mértéktelenül „liberális” teológia kétségtelenül azzal fenyeget, hogy kiüresíti a hit valódi igazságait, a felnőtt szemlélők már hozzászokhattak, hogy csúszós lejtőn élnek, és arról kell dönteniük, hogy mikor állnak meg úton lefelé. Sok szent szöveg valóban magán viseli annak egyértelmű jeleit, hogy szemtanú beszámolója alapján íródott, tehát valóban történelmi eseményekről szól. A hívőknek pedig szorosan bele is kell kapaszkodniuk ezekbe az igazságokba. A Biblia más részei - például Jób és Jónás, illetve Adám és Éva története - őszintén szólva nem tűnnek valós történelmi események leírásainak.
Tekintve, hogy a Szentírás bizonyos részleteinek helyes értelmezése meglehetősen bizonytalan, vajon bölcs dolog-e a megfontolt hívők részéről, ha teljes mértékben a szó szerinti értelmezésekre alapozzák az evolúciós vitában elfoglalt álláspontjukat, a tudomány megbízhatóságáról vallott nézeteiket és a vallásos hit alapjaira vonatkozó elképzeléseiket? Figyelembe véve, hogy más, legalább ugyanennyire megfontolt hívők nem értenek egyet ezzel, és már akkor sem értettek egyet vele, amikor még meg sem jelent Darwin A fajok eredete című könyve. Én magam nem hiszem, hogy az az Isten, aki megteremtette az egész univerzumot, aki az imádságon és a spirituális látomásokon keresztül kommunikál az emberekkel, azt várná tőlünk, hogy megtagadjuk a természet nyilvánvaló igazságait, amelyeket a tudomány tárt elénk, csak azért, hogy ezzel bizonyítsuk iránta érzett szeretetünket.
Ebben az értelemben a teisztikus evolúciót vagy biologoszt az összes alternatív elképzelés közül messze a legkönnyebben összeegyeztethetőnek tartom a tudománnyal. Ez az álláspont nem fog kimenni a divatból, és nem fogják meghazudtolni a jövőbeli tudományos felfedezések. Intellektuálisan szigorú, és sok, egyébként fejvakarásra késztető kérdésre ad megnyugtató választ. Lehetővé teszi, hogy a tudomány és a hit erősítsék egymást - mint két megingathatatlan pillér, amelyek az Igazságnak nevezett épületet tartják.
A 21. század egyre inkább technológiai jellegű civilizációjában harc folyik az emberek szívéért és tudatáért. Sok materialista gőgösen kijelenti, hogy a tudomány fejlődése kitölti a természetről alkotott tudásunk utolsó fehér foltjait is. Ezért szerintük az istenhit nem több idejétmúlt babonaságnál. Jobban tennénk, ha ezt belátva tovább is lépnénk. Ezzel szemben sok hívő - aki meg van győződve róla, hogy az az igazság, amelyet spirituális önelemzéséből szűrt le, időtállóbb azoknál az igazságoknál, amelyek más forrásból származnak - ez a sok hívő a tudomány és a technika fejlődését veszélyesnek és megbízhatatlannak tartja. A pozíciók megmerevedtek, a vita egyre hangosabb.
Fordítsunk hátat a tudománynak, mert látszólag fenyegetést jelent Istenre? És ezáltal vessük el annak ígéretét, hogy jobban megérthetjük a minket körülvevő természetet? Hiszen ezt a tudást arra használhatnánk, hogy enyhítsük a szenvedést, és jobbá tegyük az emberiséget. Ellenkező esetben vajon hátat fordítanánk-e a hitnek, annak tudatában, hogy a tudomány a jövőben szükségtelenné teszi a spirituális életet, és a hagyományos vallási jelképek helyet immár elfoglalhatja a kettős spirál oltárainkba vésett képmása?
Mindkét választás rendkívül veszélyes. Mindkettő felszámolhatja az emberiség nemes tulajdonságait. Mindkettő pusztító erejű lehet a jövőnkre nézve. És valójában nem kell választanunk. A Biblia Istene egyúttal a genom Istene is. Ugyanúgy lehet tisztelni Istent egy katedrálisban, mint a laboratóriumban. Teremtményei csodálatosak, lenyűgözőek, bonyolultak és szépek - és nem állhatnak hadban önmagukkal. Mi, tökéletlen emberek kezdtük ezt a háborút. És csak mi vethetünk véget neki.