//////////////
Kétszáz évvel ezelőtt a valaha élt egyik legnagyobb hatású filozófus, Immanuel Kant azt írta: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele a gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Gyakorlatilag a történelem minden vallásában megfigyelhető az a törekvés, hogy magyarázatot adjon a kozmosz eredetére és működésére. Ez a törekvés sokféle módon megnyilvánulhatott: imádták a napistent, spirituális jelentőséget tulajdonítottak az olyan jelenségeknek, mint a napfogyatkozás, vagy egyszerűen csak félelemmel vegyes csodálattal szemlélték az eget.
Vajon Kant megjegyzései pusztán egy filozófus szentimentális merengésének tekinthetők, aki még nem férhetett hozzá a modern tudomány felfedezéseihez, vagy tényleg elérhetjük a tudomány és a bit közötti harmóniát az univerzum eredetének alapvető kérdésében?
A harmónia megteremtésének egyik akadálya az, hogy a tudomány nem statikus. A kutatók folyamatosan új színtereken vizsgálódnak, újfajta módon vizsgálják a természetet, egyre mélyebbre ásnak azokon a területeken, amelyeken tudásunk még nem kielégítő. Ha olyan adatokkal találják szembe magukat, amelyekből meghökkentő, nem megmagyarázható jelenségek rajzolódnak ki, akkor a tudósok hipotéziseket állítanak fel a háttérmechanizmusok lehetséges magyarázatára. Ezután kísérleteket végeznek, hogy teszteljék a hipotéziseiket. A tudomány élvonalában végzett kísérletek közül sok kudarcba fullad, és a hipotézisek többségről kiderül, hogy hibás volt. A tudomány azonban progresszív, és önmagát javítja: a teljesen elhibázott konklúziók és a fals hipotézisek nem sokáig maradhatnak fenn, az újabb megfigyelések végül megdöntik a helytelen vélekedéseket. De arra is akad példa, amikor az ismételt megfigyelések hosszú időn keresztül következetesen arra utalnak, hogy a világjelenségeinek egy teljesen új magyarázati keretére van szükség. Ezt a keretet ezután átfogó módon jellemzik, és elnevezik elméletnek. Ilyen például a gravitáció-, a relativitás- vagy a kórokozó-elmélet.
A kutatók legdédelgetettebb álma, hogy olyan megfigyelést tegyenek, amely a feje tetejére állítja az egész tudományterületet. A tudósok titkon anarchisták. Abban reménykednek, hogy egy szép napon olyan váratlan tényre bukkannak, amely a kor uralkodó értelmezési keretének megváltoztatását fogja kikényszeríteni. Az ilyesmiért adják a Nobel-díjat. A tudomány nyughatatlan gondolkodásmódjával tehát teljesen ellentétesek azok a feltételezések, amelyek szerint a tudósok között titokban maradhat egy összeesküvés, amelyet a széles körben elfogadott, valójában komoly hibákkal terhelt elméletek életben tartására szőttek.
Az asztrofizika tudománya kiválóan példázza ezt az alapelvet. Az elmúlt ötszáz évben mindenre kiható forradalmak mentek végbe ezen a területen. Az anyag természetének mibenlétéről és a világmindenség struktúrájáról alkotott tudásunk alapvető változásokon ment keresztül. És afelől sem lehet kétségünk, hogy a jövőben is hasonló paradigmaváltások várnak ránk.
Ha az új felfedezések zavart okoznak az elfogadott elméletekben, az időnként fájdalmasan megnehezíti a tudomány és a hit szintéziséért tett erőfeszítéseket. Különösen, ha az egyház már elkötelezte magát a korábbi világnézet mellett, és szervesen beépítette azt hiedelemrendszerébe. A ma harmóniája könnyen a holnap viszályát okozhatja. A 16. és 17. században Kopernikusz, Kepler és Galilei munkássága folytán - akik mindhárman szilárdan hittek Istenben - az emberiség egyre meggyőzőbb bizonyítékokra tett szert, amelyek azt mutatták, hogy a bolygók mozgása csak úgy magyarázható, ha a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. Következtetéseik részletei nem mindig voltak helytállóak - Galilei például köztudottan félreértette az árapályjelenség hátterét -, és a tudományos közösség jó része kezdetben hitetlenkedve fogadta tanaikat. Végül azonban az adatok és az elmélet predikcióinak egybehangzó volta még a legszkeptikusabb tudósokat is meggyőzte. A katolikus egyház mindazonáltal erősen ellenezte az új teóriát, azt hangoztatva, hogy ez a nézet összeegyeztethetetlen a Szentírással. A mából visszatekintve már egyértelmű, hogy az egyház állásfoglalása spirituális értelemben meglehetősen gyenge lábakon állt. Az ellenségeskedés mégis évszázadokon keresztül dúlt, és végeredményben jelentős károkat okozott mind a tudománynak, mind az egyháznak.
Az elmúlt évszázadban példátlan gyakorisággal kellett felülvizsgálnunk a világmindenségről alkotott képünket. Az anyagról és az energiáról, amelyekre korábban két teljesen különböző dologként gondoltunk, Einstein kimutatta, hogy átválthatok egymásba - ezt mondja ki híres egyenlete, az E = mc2, ahol E az energia, m a tömeg, c pedig a fénysebesség. A hullám-részecske kettősséget, tehát az a tényt, miszerint az anyagnak egyszerre vannak hullámszerű és részecskeszerű tulajdonságai, kísérleti úton is sikerült demonstrálni a fény és az elektronokhoz hasonló elemi részecskék esetében. Ez sok olyan tudóst megdöbbentett, akik az Einstein előtti világban szerezték képesítésüket. A Heisenberg-féle határozatlansági elv, amely szerint megmérhetjük egy részecske pillanatnyi helyzetét vagy momentumát, de egyszerre a kettőt soha, különösen zavaró következményekkel járt a tudományra és a teológiára nézve egyaránt. De talán az univerzum eredetéről alkotott koncepcióink mentek át a legmélyrehatóbb változásokon az utóbbi hetvenöt évben, mind kísérletes, mind pedig elméleti szinten.
Amikor alapvetően felül kell vizsgálnunk az anyagi univerzumról alkotott ismereteinket, ez általában csak a szűk szakmai közösséget érinti. A laikus közvélemény gyakran nem is értesül róla. Időnként olyan nemes kezdeményezések, mint például Stephen Hawking Az idő rövid története című munkája, megpróbálják bemutatni a modern fizika és kozmológia birodalmát a szélesebb közönség számára is. Nagyon valószínű azonban, hogy Hawking könyvének ötmillió kinyomtatott példányát nagyobbrészt soha senki nem olvasta el, a benne leírt koncepciók túlnyomó részét az olvasók ugyanis túl bizarrnak találhatták ahhoz, hogy képesek legyenek felfogni.
Ami nem is csoda. Bár az elmúlt évtizedek fizikai felfedezései nyomán betekinthettünk az anyag természetébe, az elénk táruló kép semmiben nem hasonlít ahhoz, amit józan ésszel elképzelhetnénk. Ernest Rutherford fizikus száz évvel ezelőtt meggyőződéssel állíthatta, hogy „az az elmélet, amelyet nem tudsz elmagyarázni egy csaposnak, nem lehet túl jó”. Ilyen alapon azonban számos, az anyagot felépítő elemi részecskékre vonatkozó jelenlegi elmélet meglehetősen gyengén muzsikál.
A neutronokról és a protonokról korábban azt gondoltuk, hogy ezek az atommagot felépítő elemi, tehát tovább már nem bontható részecskék. A furcsa, de kísérletekkel jól alátámasztott elméletek egyike szerint a neutronok és a protonok valójában a kvarkok hat különféle „ízéből” épülnek fel: a fel, a le, a furcsa, a bájos, a felső és az alsó kvarkokból. (Persze Magyarországon a fizikusok nemigen használják ezeket a neveket, hanem maradnak az angol elnevezéseknél: up, down, strange, charmed, bottom és top) A kvarkok csak még furcsábbnak tűnnek, ha azt is tudjuk, hogy háromféle színben - pontosabban színtöltéssel - fordulnak elő: léteznek piros, zöld és kék kvarkok. A részecskék mókás elnevezése legalább arról meggyőzhet minket, hogy a tudósoknak van humoruk. A részecskék szédítő sokasága - a fotonoktól a gravitonokon és a glüonokon át a müonokig - olyan idegenné tette ezt a világot a mindennapos tapasztalatokkal rendelkező laikusok számára, hogy a szűk tudományos közösségen kívül a legtöbben hitetlenkedve ingatják a fejüket, amikor hallanak róluk. Mégis ezek a részecskék teszik lehetővé emberi létezésünket. Akik azzal érvelnek, hogy a materializmust azért kellene előnyben részesíteni a teizmussal szemben, mert előbbi egyszerűbb és intuitívabb, azoknak az új koncepciók láttán főhet a fejük. Ernest Rutherford kijelentésének egy másik változata „Occam borotvájaként” ismert, amely valójában a 14. században élt angol logikai gondolkodó és szerzetes, ockhami William nevének helytelenül írt formája. E szerint az elv szerint általában minden probléma vagy jelenség legegyszerűbb magyarázata a helyes. Manapság a kvantumfizika bizarr modelljei mintha a szemétdombra hajították volna Occam borotváját.
Egy fontos vonatkozásban Occamet és Rutherfordot továbbra is nagy tisztelet övezi. Legyen bármilyen zavarba ejtő az újonnan felfedezett fizikai jelenségek szóbeli leírása, matematikai megjelenítésük kivétel nélkül mindig elegánsnak, váratlanul egyszerűnek, sőt kifejezetten szépnek bizonyul. Amikor a Yale-re jártam, és fizikai kémiát hallgattam, abban a kivételes élményben lehetett részem, hogy a Nobel-díjas Willis Lamb relativisztikus kvantummechanikáról szóló előadásaira járhattam. Lamb a relativitáselmélet és a kvantummechanika elméleteinek oktatását a legalapvetőbb elvektől kezdte. Az egész előadás-sorozatot jegyzetek nélkül tartotta, de néha kihagyott egyes lépéseket, és ilyenkor ránk, tágra nyílt szemű csodálóira bízta, hogy a következő órára önerőből töltsük ki a fehéren maradt foltokat.
Végül a biológiai tudományokra váltottam a fizikáról. De így is - különösen az eredmény esztétikai vonzereje miatt - mély benyomást tett rám az az élmény, hogy előálkthatunk olyan egyszerű és szép általános érvényű egyenleteket, amelyek leírják a természeti valóságot. Ez máris felveti a fizikai univerzum természetéről feltehető számos filozófiai kérdés egyikét. Miért kell az anyagnak így viselkednie? Vagy Wigner Jenő megfogalmazásában: mi lehet a „matematika észszerűden hatékonyságának”1 magyarázata?
Nem több ez, mint szerencsés véletlen, vagy a valóság legmélyebb igazságába pillanthatunk be az egyenletek által? Ha valaki hajlandó elfogadni a természetfeletti létezését, ez egyben bepillantást enged Isten elméjébe is? Talán Einstein, Heisenberg és mások az istenséggel találták szembe magukat?
Az idő rövid történetének záró mondataiban, arra a remélt jövőbeli pillanatra utalva, amikor végre megszületik a mindenség ékesszóló és egyesített elmélete, Stephen Hawking - aki általában nem rajongott a metafizikai eszmefuttatásokért - azt írja:
Akkor majd mindannyian, filozófusok, tudósok és az összes egyszerű ember képesek leszünk részt venni a létünk, illetve az univerzum létezésének okáról szóló beszélgetésben. Ha megtaláljuk az egyesített elméletet, az lesz az emberi gondolkodás végső győzelme. Akkortól kezdve ismerni fogjuk Isten gondolatait.2
Vajon ezek a matematikai leírások útjelzőként működnek a nagyobb intelligencia irányába? Vajon a matematika a DNS-sel együtt Isten másik nyelve? Annyi bizonyos, hogy a matematika elvezette a tudósokat a leglényegesebb kérdések küszöbéig. Az első közülük pedig így hangzik: hogyan kezdődött mindez?
A 20. század elején a legtöbb tudós többsége meg volt róla győződve, hogy az univerzumnak nem volt kezdete, és nem is lesz vége. Ez teremtett bizonyos fizikai paradoxonokat - például, hogy a világmindenség hogyan tudott stabil maradni, ahelyett, hogy összeomlott volna a gravitáció erejének engedve -, de az alternatív elméletek nem tűntek igazán vonzónak. Amikor Einstein 1916 ban kidolgozta az általános relativitáselméletet, kényszerűségből bevezetett egy szükségtényezőt - ez volt a kozmológiai állandó. Az volt a szerepe, hogy megakadályozza a gravitációs összeroppanást, és fenntartsa az állandó állapotú univerzum ideáját. Einstein később „élete legnagyobb hibájának” nevezte.
Más elméleti formulák egy olyan univerzumfelfogást valószínűsítettek, amelyben a világmindenség egy adott pontban kezdődött, és azután tágult ki jelenlegi állapotára. A legtöbb fizikus mégis csak azután volt hajlandó komolyan venni ezt az elméletet, miután a kísérletes mérések megerősítették a teória predikcióit. Ezeket az adatokat elsőként Edwin Hubble szolgáltatta 1929-ben, amikor egy híres kísérletsorozat keretében azt vizsgálta, hogy a szomszédos galaxisok hogyan távolodnak a miénktől.
A Doppler-effektus az a fizikai törvényszerűség, amelyet a rendőrség arra használ, hogy megmérje az autónk sebességét, amikor elhaladunk radarberendezésük mellett. Ugyanez a jelenség felelős azért, hogy a közeledő vonat füttyének hallható hangmagassága emelkedik, miközben a távolodó vonat hangját egyre mélyebbnek halljuk. Hubble is a Doppler-effektust használta, és rájött, hogy bármerre néz, a galaxisok fénye arra utal, hogy távolodnak tőlünk. Minél messzebb voltak a galaxisok, annál gyorsabban távolodtak.
Márpedig ha az univerzumban minden távolodik egymástól, akkor - megfordítva az idő kerekét - belátható, hogy egyszer régen az összes galaxis egyetlen hihetetlenül nagy tömegű pontban sűrűsödött össze. Hubble megfigyelései újabb kísérletek és mérések sorát indították el. Ezek eredményeiből a világ fizikusainak és kozmológusainak többsége az elmúlt hetven évben azt a következtetést vonta le, hogy az univerzum egyetlen pillanatban kezdődött: ezt általában ősrobbanásnak szokás nevezni. A számítások szerint az ősrobbanás nagyjából 14 milliárd évvel ezelőtt következett be.
Az ősrobbanás-elmélet talán legfontosabb bizonyítékát szinte véletlenül találta meg Arno Penzias és Robert Wilson 1965-ben. Bármerre is fordították új rádiótávcsövüket, mindenhol csak bosszantó háttérzajnak tűnő mikrohullámú sugárzást érzékeltek. Miután kizártak minden egyéb lehetséges okot - többek között például a rosszindulatú galambok aknamunkáját, akiket kezdetben szabotázzsal gyanúsítottak -, Penzias és Wilson végül rájöttek, hogy a háttérzaj magából az univerzumból érkezik. Pontosan arról az utófénylésről van szó, amely az ősrobbanás során megsemmisülő anyag és antianyag felrobbanása után várható.
Az ősrobbanás további meggyőző bizonyítékával szolgált egyes elemek aránya szerte az univerzumban, különösképpen a hidrogéné, a deutériumé és a héliumé. A deutérium tömegessége különösen stabil, a legközelebbi csillagoktól a legtávolabbi galaxisokig, amelyek közel találhatók az eseményhorizontunkhoz. Ezek az eredmények egyöntetűen arra utalnak, hogy az univerzum összes deutériuma hihetetlenül magas hőfokon képződött egyetlen alkalommal, méghozzá az ősrobbanás pillanatában. Ha több ilyen esemény is előfordult volna más helyszíneken és időpontokban, nem várhatnánk efféle egyezést.
A fenti megfigyelések alapján a fizikusok egyetértenek abban, hogy az univerzum a tiszta energia egyetlen, végtelenül sűrű, kiterjedés nélküli pontjából indult ki. A fizika törvényei ilyen körülmények között - amelyet szingularitásnak nevezünk - fabatkát sem érnek. Mindeddig a tudósok nem tudták megmagyarázni, hogy mi történhetett a robbanás első pillanataiban, amelyek az univerzum történetének első 10-43 másodpercét jelentették. A 10-43 olyan kis szám, hogy számjegyekkel leírva a nulla és az azt követő tizedesvessző után még további 42 nulla következik, a szám végén pedig egy egyes foglal helyet. Ezután már képesek vagyunk előrejelzéseket tenni arról, minek kellett történnie ahhoz, hogy létrejöjjön a ma megfigyelhető világmindenség. Benne az anyag és az antianyag megsemmisülésével, a stabil atommag létrejöttével, végül pedig az atomok, először a hidrogén, a deutérium és a hélium kialakulásával.
Arra a kérdésre jelenleg még nem tudunk válaszolni, hogy az ősrobbanás olyan univerzumot hozott-e létre, amely mindörökké tágulni fog - vagy a gravitáció egyszer csak felülkerekedik, és a galaxisok újra egymásba roskadnak, és bekövetkezik a „nagy reccs”. Valószínűleg a sötét anyag és a sötét energia teszik ki az univerzum tömegének jó részét. Ezeket csak a legutóbbi időkben fedeztünk fel, és működésüket még csak kevéssé értjük. Vizsgálatuk egyelőre tehát nem válaszolta meg az univerzum jövőjére vonatkozó kérdéseket. A jelenleg rendelkezésünkre álló legmeggyőzőbb bizonyítékok mindenesetre arra utalnak, hogy az univerzum tágulása vélhetően fokozatosan lassulni kezd, ahelyett, hogy drámaian összeomlana.
Az ősrobbanás szinte magától értetődően veti fel a kérdést, bogy mi volt előtte, és ki vagy mi volt mindezért a felelős. Ez a kérdés a lehető legegyértelműbben demonstrálja a tudomány határait. Az ősrobbanás-elmélet teológiára gyakorolt következményei mélyrehatóak. Azoknak a hittételeknek a szempontjából, amelyek szerint Isten a semmiből (ex nihilo) teremtette az univerzumot, ezek az eredmények felvillanyozóak. De vajon egy olyan döbbenetes esemény, mint az ősrobbanás, tekinthető-e csodának?
A csodálat, amelyet ezek a felfedezések váltottak ki, nem kevés agnosztikus tudóst indított arra, hogy kifejezetten teologikus hangvételben szólaljanak meg. Robert Jastrow asztrofizikus Isten és a csillagászok című művének utolsó bekezdésében így ír:
Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a tudomány sosem lesz képes fellebbenteni a fátylat a teremtés misztériumáról. Egy tudós számára, aki a gondolkodás és az érvelés hatalmába vetett hitben élte le az életét, ez a történet úgy végződik, akár egy rémálom. Legyőztük a tudatlanság hegyét, már éppen a legmagasabb csúcs felé törünk, felkapaszkodnánk a legmagasabb sziklára, amikor megpillantunk egy csapat teológust, akik már évszázadok óta ott ülnek a csúcson.3
Azok számára, akik a teológusok és a kutatók közeledését szorgalmazzák, az univerzum eredetéről szóló jelenkori felfedezések sok olyan részletet rejtenek, amelyek mindkét csoport nagyrabecsülését kivívhatják. Jastrow provokatív könyvének egy másik helyén azt írja:
Most már látjuk, hogy a csillagászati bizonyítékok a világ keletkezésének bibliai szemlélete felé visznek minket. Bár a részletek különböznek, a Genezis csillagászati és bibliai megközelítésének sarokpontjai azonosak. Az ember felé vezető események láncolata hirtelen vette kezdetét az idő egy meghatározott pillanatában, egy fény- és energiafelvillanás kíséretében.4
Egyet kell értenem. Az ősrobbanás szinte isteni magyarázatért kiált. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a természet egy meghatározott pontból indult ki. Nem látom, hogy a természet hogyan teremthette volna meg önmagát. Csak egy természetfölötti, időn és téren kívül létező erő tehette meg.
De mi a helyzet a teremtés fennmaradó részével? Hogyan zajlott le az a hosszú, soha véget nem érőnek tűnő folyamat, amelynek eredményeként nagyjából tízmilliárd évvel az ősrobbanás után létrejött bolygónk, a Föld?
Az ősrobbanás utáni első millió évben az univerzum tágult, a hőmérséklet csökkent, elkezdtek kialakulni az atommagok. Az anyag a gravitáció erejének engedelmeskedve galaxisokká kezdett sűrűsödni. Ezek idővel körmozgásba kezdtek, amely a miénkhez hasonló, spirális formát kölcsönzött a galaxisoknak. A galaxisokon belül a hidrogén és a hélium összetömörültek, sűrűségük és hőmérsékletük megnőtt. Végül megkezdődött a magfúzió.
Ez a folyamat, amelyben négy hidrogénatommag összeolvad, hogy energiát és egy héliumatommagot hozzanak létre, a csillagok fő üzemanyagát szolgáltatja. A nagyobb csillagok gyorsabban égnek. Ahogy közelednek a kiégéshez, magjukban még nehezebb elemek, például szén és oxigén jönnek létre. Az univerzum korai időszakában, az első néhány százmillió évben ezek az elemek csak az összeomló csillagok magjában jelentek meg. Közülük egyes csillagok hatalmas, szupernóvának nevezett robbanás keretében felrobbantak, a bennük lévő nehezebb elemeket pedig szétszórták a galaxist kitöltő gázba.
A tudósok szerint a mi saját Napunk nem az univerzum kezdetén jött létre. A Nap másod- vagy harmadgenerációs csillagnak tekinthető, amely mintegy ötmilliárd évvel ezelőtt keletkezhetett egy helyi anyag-újraegyesülés következtében. Ha így történt, akkor a Nap környékén lévő nehéz elemek egy kis része elkerülte, hogy az újonnan létrejövő csillagba olvadjon. Ehelyett bolygókká álltak össze, amelyek ma a Nap körül keringenek. Így jött létre a mi bolygónk is, amely azonban az első időkben minden volt, csak lakályos hely nem. Kezdetben nagy volt a forróság, és folyamatosan hatalmas aszteroidák becsapódása rengette meg a Földet. Bolygónk később fokozatosan lehűlt, kialakult a légkör, és úgy négymilliárd éve lakhatóvá vált az élőlények számára. Alig 150 millió évvel később a Földön megjelent az élet.
Naprendszerünk létrejöttének állomásait ma már jól ismerjük, és kevéssé valószínű, hogy a jövőben megszerezhető tudásunk nyomán mindez felülvizsgálatra szorulna. A szervezetünkben megtalálható szinte összes atom egykori szupernóvák kemencéiben öltött testet - így szó szerint csillagporból jöttünk létre.
Vannak-e ezeknek a felfedezéseknek teológiai következményeik? Mennyire vagyunk unikálisak? Mennyire valószínűtlen a létezésünk?
Észszerűnek tűnik a feltételezés, hogy az univerzum összetett élőlényei nem alakulhattak ki az ősrobbanást követő öt-tíz milliárd éven belül. Ekkor a csillagok első generációi ugyanis még nem termelték meg az élőlények felépítéséhez szükséges nehezebb szén- és oxigénatomokat, amelyek elengedhetetlenek az élethez - legalábbis az élet általunk ismert formájához. Csak a másod- és harmadgenerációs csillagok hordozzák magukban az élet kialakulásának lehetőségét, amelyek körül bolygók keringenek. És az életnek még ekkor is rendkívül hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a tudatosságot és az intelligenciát. Más életformák, amelyek nem függnek a nehezebb elemektől, talán léteznek az univerzum más sarkaiban, ezeket azonban jelenlegi kémiai és fizikai tudásunk alapján szinte lehetetlen elképzelni.
Ami persze felveti a kérdést, hogy ha létezik is élet az univerzum valamelyik másik pontján, azt felismernénk-e életként. Jelenleg senki nem rendelkezik olyan adatokkal, amelyek megerősítenék vagy cáfolnák a Földön kívüli élet lehetőségét. Frank Drake rádiócsillagász 1961-ben mégis megalkotott egy híres egyenletet, amely lehetővé tette, hogy elgondolkodjunk ennek valószínűségén. A Drake-egyenlet arra a legjobb, hogy általa kimutassuk tudatlanságunk mértékét. Drake szerint — egyszerű logikai okfejtés alapján - saját galaxisunk (bolygóközi) kommunikációra képes civilizációira a következő hét faktor van hatással:
1. A Tejútrendszerben lévő csillagok száma (nagyjából százmilliárd) szorozva
2. a csillagok azon hányadával, amelyek körül bolygók keringenek, szorozva
3. azon bolygók csillagonkénti számával, amelyek alkalmasak az élet fenntartására, szorozva
4. ezeknek a bolygóknak azon részével, amelyeken ténylegesen ki is alakult az élet, szorozva
5. ezeknek a civilizációknak azon részével, amelyek eljutottak az intelligens fejlettségi állapotig, szorozva
6. ezek közük azok arányával, amelyek bolygóközi kommunikációra is képessé váltak, szorozva
7. azok hányadával, amelyek kommunikációképes időszaka egybeesik a miénkkel.
Mi kevesebb mint száz éve vagyunk képesek kommunikálni a földön kívüli partnerekkel - legalábbis elméletben. A Föld nagyjából 4,5 milliárd éves, így Drake utolsó tényezője a Föld történetének egy nagyon rövid pillanatát, mindössze 0,000000022-nyi részét jelenti. (Persze úgy is érvelhetünk, hogy a jövőben ez a faktor ennél jóval nagyobb is lehet, attól függően, mennyire tartjuk valószínűnek, hogy az ember valamikor elpusztítja majd önmagát.)
Drake egyenlete érdekes, mindazonáltal alapvetően haszontalan, hiszen képtelenek vagyunk akár csak a legkisebb bizonyossággal is meghatározni a felsorolt tényezők többségének értékét - a kivétel a Tejútrendszerben lévő csillagok száma. Az biztos, hogy mára már felfedeztünk olyan csillagokat, amelyek körül bolygók keringenek, de a többi tényező továbbra is teljes homályba vész. A SETI Intézet (Search for Extraterrestrial Intelligence - a földön kívüli értelem keresése), amelyet maga Frank Drake alapított, ma már amatőr és professzionális fizikusok, csillagászok és más tudósok gyűjtőhelye. Ők szervezetten kutatnak olyan rádiójelek után, amelyek galaxisunk más civilizációitól érkezhettek.
Sokan írtak annak potenciális teológiai jelentőségéről, ha esetleg élet nyomaira bukkannánk más bolygókon. Vajon ez automatikusan „kevésbé különlegessé” fokozná le a Földön lakó emberiséget? Vajon a más bolygókon talált életformák kevéssé tennék valószínűvé, hogy a teremtés Isten műve? Én magam úgy gondolom, hogy az efféle következtetések megalapozatlanok. Feltételezzük, hogy Isten létezik, keresi a hozzánk hasonló, értelmes lények társaságát, és képes egyszerre kapcsolatba lépni a bolygón jelenleg élő 7,5 milliárd emberrel, illetve már meghalt számtalan embertársunkkal. Ha valóban így van, miért haladná meg a képességeit, hogy más bolygókon élő - akár néhány millió más bolygón élő -, hasonló lényekkel is kommunikáljon? Természetesen rendkívül érdekes lenne tudni, hogy a más bolygókon élő élőlények szintén rendelkeznek-e a morális törvénnyel. Ennek ugyanis fontos szerepe van abban, ahogyan Isten természetét érzékeljük. Reálisan nézve a lehetőségeket azonban valószínűtlen, hogy a mi életünkben bárkinek is lehetősége nyílna arra, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre.
Mára, hogy kezdjük egyre jobban megismerni az univerzum és saját naprendszerünk eredetét, a természet egy sor olyan, látszólag véletlen egybeesésére lettünk figyelmesek, amelyek ugyanúgy meghökkentetik a kutatókat, mint a filozófusokat vagy a teológusokat. Gondoljuk át a következő három megfigyelést.
1. Az univerzum ősrobbanást követő első pillanataiban szinte ugyanannyi anyag és antianyag jött létre. Egyetlen milliszekundum leforgása alatt az univerzum eléggé lehűlt ahhoz, hogy a kvark-antikvark párok kondenzálodjanak. Minden kvark, amelyik találkozik egy antikvarkkal és ez bizony gyakran megtörténik ilyen nagy sűrűség közepette - teljesen megszűnik antikvark párjával egyetemben, miközben foton vagy energia szabadul fel. De mivel az anyag és az antianyag közötti szimmetria nem volt tökéletes, nagyjából minden egymilliárd kvark-antikvark párra jutott egy extra kvark. Az univerzumban rejlő lehetőségeknek ez a szinte elhanyagolható töredéke adja a ma ismert univerzum teljes tömegét. Vajon miért jelentkezett kezdetben a mai anyagot lehetővé tevő szimmetriasértés? Sokkal „természetesebb” lenne, ha a kezdeti állapotok teljesen szimmetrikusak lettek volna. Ha viszont így lett volna, akkor az éppen születőfélben lévő univerzum azonnal tiszta energiává alakul, és az emberek, a galaxisok, a csillagok és a bolygók sosem jönnek létre.
2. Az univerzum ősrobbanás utáni tágulása végletesen függött attól, hogy mekkora volt a világmindenség össztömege és energiatartalma, illetve hasonlóan függött a gravitációs állandó erősségétől. Számos szakértőt lenyűgözött a fizikai állandók hihetetlenül pontos „beállítása”. Hawking így írt:
Miért kezdett annak idején az univerzum a kritikus ütemhez olyan közeli sebességgel tágulni? Ez a sebesség ugyanis éppen azon modellek predikciói közé helyezi a világmindenség viselkedését, amelyek az örök tágulást, illetve amelyek az újbóli összeomlást jósolják. A tágulási sebesség olyan közel állt a kritikus ütemhez, hogy ma, tízmilliárd évvel később az univerzum még mindig szinte a kritikus sebességgel tágul. Ha a tágulás sebessége egy másodperccel az ősrobbanás után csak 100 kvadrilliónyi résszel kisebb lett volna, az univerzum még azelőtt önmagába roskad, hogy elérte volna jelenlegi kiterjedését.
Másrészről, ha a tágulás üteme csak egymilliomodnyi résszel nagyobb lenne, mint amilyen, a csillagok és a bolygók nem jöhettek volna létre. A legújabb elméletek szerint a kezdeti időkben nagyon gyorsan tágult a világmindenség - ezt inflációs fázisnak nevezik -, ami részleges magyarázattal szolgálhat arra, hogy a tágulás üteme miért áll nagyon közel ma is a kritikus értékhez. Ugyanakkor sok kozmológus szerint ezzel csak előrébb toljuk a kérdést, amely most már így hangzik: miért rendelkezett az univerzum pontosan megfelelő tulajdonságokkal ahhoz, hogy efféle inflációs tágulás következhessen be? Az általunk ismert univerzum léte hajszálon függött, a valószerűtlenség élén táncolt.
3. Ugyanezek a rendkívüli körülmények szükségeltettek a nehezebb elemek létrejöttéhez. Ha az úgynevezett erős kölcsönhatás, amely összetartja a protonokat és a neutronokat az atommagokban, csak egy kicsivel gyengébb lenne, akkor csak hidrogén jöhetett volna létre az univerzumban. Ha pedig ez az erős kölcsönhatás csak egy kicsivel erősebb lenne, akkor az összes hidrogén átalakult volna héliummá - nem csak az a 25 százalék, amely az ősrobbanás után valóban átalakult. Emiatt pedig a csillagok fúziós kemencéi nem léphettek volna működésbe, és nem képezhettek volna nehezebb elemeket. Ehhez az elképesztő megfigyeléshez tartozik még, hogy a nukleáris erők látszólag pontosan úgy lettek beállítva, hogy létrejöhessen a szén, amely nélkül elképzelhetetlen az élet. Ha ez az erő csak egy kicsit más lett volna, az összes szén átalakul oxigénné.
Összesen tizenöt olyan fizikai állandó létezik, amelyek értékeit a mai elméletek nem képesek megmagyarázni. Ezek adottak: egyszerűen az az értékük, ami. A listán szerepel a fénysebesség, a gyenge és az erős nukleáris kölcsönhatás, az elektromágnesesség számos jellemzője és a gravitációs erő. Annak esélye, hogy ezek az állandók véletlenül nyertek olyan értékeket, amelyek szükségesek voltak a stabil, komplex életformákat fenntartani képes univerzum létrejöttéhez, szinte végtelenül kicsi. És mégis pontosan ezeket az értékeket figyelhetjük meg. Összefoglalva: univerzumunk rendkívül valószínűtlen.
Ezen a ponton az olvasó talán joggal fogalmazhatja meg azt az ellenvetést, hogy érvelésem némileg körkörös. A stabil univerzumnak muszáj volt ilyen értékek mentén létrejönnie, különben nem lennénk itt, hogy erről értekezhessünk. Ezt az általános konklúziót szokás antropikus elvnek nevezni: univerzumunk lényegében úgy lett „beállítva”, hogy az ember felemelkedhessen. Az elv néhány évtizeddel ezelőtti kidolgozása óta rengeteg töprengés és spekuláció alapjául szolgált.6 Az antropikus elvre alapvetően három különféle válasz adható.
1. Talán végtelen számú univerzum létezik, amelyek vagy a miénkkel egy időben léteznek, vagy valamilyen sorrendben egymás után. Ezekben az univerzumokban más és más a fizikai állandók értéke, és talán maguk a fizikai törvények is mások. Mi azonban képtelenek vagyunk megfigyelni a többi univerzumot. Csak abban az univerzumban tudunk létezni, amelyben az összes fizikai jellemző együttesen lehetővé teszi az életet és a tudatosságot. A mi univerzumunk nem csodálatos, csupán a próba-szerencse szokatlan terméke. Ezt hívják multiverzum-hipotézisnek.
2. Csak egyetlen univerzum létezik, az, amelyben élünk. Csak a véletlen műve, hogy ennek pontosan olyanok a jellemzői, amelyek lehetővé teszik az értelmes életet. Ha nem tennék lehetővé, most nem lennénk itt, hogy erről gondolkodjunk. Vagyis csupán arról van szó, hogy nagyon-nagyon szerencsések vagyunk.
3. Csak egy univerzum létezik, és ez az. A fizikai konstansok és törvények, amelyek lehetővé teszik az értelmes életet, nem véletlenül vették fel értékeiket, hanem az állította be őket, ami vagy aki megteremtette a világmindenséget.
Függetlenül attól, hogy a három közül melyik opció a legkedvesebb a szívünknek, nem kétséges, hogy ez egy valódi teológiai kérdés. Hawking, akit Ian Barbour idéz,7 úgy véli: „Hatalmas volt annak az esélye, hogy az ősrobbanásból ne jöjjön létre a miénkhez hasonló univerzum. Úgy gondolom, ennek egyértelműen vannak vallási vetületei.”
Még tovább menve Hawking Az idő rövid történetében kijelenti: „Nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért így vette kezdetét az univerzum. Hacsak nem fogadjuk el, hogy Isten intézte így, mivel hozzánk hasonló teremtményeket kívánt létrehozni.”8
Egy másik elismert fizikus, Freeman Dyson, áttekintve az említett „számbeli véletleneket”, arra a következtetésre jutott: „Minél többet tanulmányozom az univerzumot és felépítésének részleteit, annál több bizonyítékát találom annak, hogy valamilyen elmének tudnia kellett, hogy mi emberek jövünk.”9 Arno Penzias Nobel-díjas tudós, aki felfedezte a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást, és ezzel meggyőző bizonyítékot szolgáltatott az ősrobbanás-elméletre, egyenesen kijelentette, hogy „a legpontosabb adataink tökéletesen megegyeznek azzal, amit akkor jövendölnék, ha semmi más információm nem lenne, csak Mózes öt könyve, a Zsoltárok könyve és a teljes Biblia”.10 Penzias talán Dávid szavaira gondolt: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom -, hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?”
Tehát a fent leírt három lehetőség közül vajon melyiket kellene választanunk? Közelítsük meg logikusan a kérdést. Kezdjük azzal, amit az általunk ismert univerzumról figyeltünk meg, benne saját magunkkal. Ebből próbáljunk meg rájönni, hogy a három lehetőség közül melyik a legvalószínűbb. A gond csak az, hogy nem rendelkezünk megbízható eszközökkel a valószínűségek „hegyeinek és völgyeinek” meghatározásához — kivéve talán a második lehetőséget. Az első opcióban a lehetséges párhuzamos univerzumok száma közelíthet a végtelenhez. Annak valószínűsége tehát, hogy ezek közül legalább egy olyan fizikai tulajdonságokkal bír, amelyek lehetővé teszik az életet, igen magas. A második lehetőségnél ugyanez az esély elenyészően kicsi. A harmadik lehetőség valószínűsége pedig attól függ, hogy létezik-e természetfeletti Teremtő, aki törődik a tisztátalan univerzummal.
A valószínűségek alapján a második opció a legkevésbé tartható, így marad az egyes és a hármas lehetőség. Az első logikai alapon ugyan védhető, de a közel végtelen számú megfigyelhetetlen univerzum igencsak próbára teszi képzelőerőnket. És egyértelműen elbukik Occam borotvájának tesztjén. Azok, akik kategorikusan elutasítják egy intelligens Teremtő létezését, ugyanakkor azzal érvelhetnek, hogy a harmadik lehetőség semmivel sem egyszerűbb, hiszen egy természetfölötti létező közbelépését igényli. Erre azonban azt válaszolhatjuk, hogy látszólag az ősrobbanás maga is határozottan a Teremtő létezésének irányába mutat. Máskülönben a kérdés, hogy mi történt előtte, továbbra is a levegőben lógna.
Ha készek vagyunk elfogadni, hogy az ősrobbanáshoz szükség volt egy Teremtőre, akkor innen már nem túl nagy ugrás belátni, hogy ez a Teremtő úgy alkotta meg a fizikai paramétereket - az állandókat, a fizikai törvényeket és így tovább -, hogy elérje a tervezett célt. Ha ez a cél véletlenül egy olyan univerzumot is magában foglalt, amely több volt, mint jellegtelen üresség, akkor máris elérkeztünk a harmadik opcióhoz.
Miközben az első és a harmadik lehetőség között próbálunk dönteni, John Leslie filozófus egyik szemléletes példázata juthat az eszünkbe.11 Ebben a példázatban egy elítélt áll szemben egy kivégzőosztaggal. Ötven jól képzett lövész szegezi rá a puskáját, hogy teljesítse a kötelességét. Kiadják a parancsot, eldörrennek a lövések, de valamiért az összes golyó célt téveszt, az elítélt pedig sértetlenül szabadul.
Hogyan magyarázhatunk meg egy ilyen rendkívüli eseményt? Leslie két lehetséges alternatívát javasol, amelyek megfelelnek a mi első és harmadik opcióinknak. Először is elképzelhető, hogy minden egyes nap sok ezer kivégzést hajtanak végre, és még a legtapasztaltabb lövészek is hibáznak olykor. Így tehát az esélyek véletlenül éppen ennek az embernek kedveztek, és az összes lövész eltévesztette a célt. A másik magyarázat szerint valami sokkal jobban irányított dolog bújik meg a háttérben, és a lövészek látszólagos gyenge célzása valójában szándékos volt. Melyik lehetőség tűnik valószínűbbnek?
Nyitva kell hagynunk annak lehetőségét, hogy a jövőbeli elméleti fizikai kutatások kimutatják majd: annak a tizenöt fizikai állandónak az értékeit, amelyeket jelenleg pusztán a megfigyelések alapján ismerünk, valamilyen mélyreható faktor határozza meg - vagyis nem tekinthető véletlennek, hogy mindegyiknek az értéke éppen „megfelelő”. Jelenleg azonban ez a lehetőség még a messzi távolban sem dereng. Továbbá az is igaz, hogy az ebben a fejezetben leírt érvelés nem tartalmaz olyan tudományos megfigyelést, amely megdönthetetlen bizonyítékkal szolgálna Isten létezésére - és ugyanez elmondható az előző és az ezt követő fejezetek érveléséről is. Az antropikus elv azonban mindenképpen érdekes érvekkel szolgál Isten létezése mellett azok számára, akik hajlandók mérlegelni a teista nézőpont igazságtartalmát.
Isaac Newton hívő volt, és több Biblia-értelmezést írt, mint ahány matematikai és fizikai értekezést közreadott. De nem minden követője osztozott a hitében. A 19. század elején De Laplace márki, a híres francia matematikus és fizikus úgy vélte, a természetet precíz fizikai törvények irányítják. Ezek közül néhányat már felfedeztek, másokat csak a jövőben fognak felfedezni. A természet képtelen arra, hogy ne engedelmeskedjen ezeknek a törvényeknek. Laplace nézete szerint ez a követelmény egyaránt igaz a legkisebb részecskékre és az univerzum leghatalmasabb összetevőire, vagyis érvényes az emberekre és az ő gondolkodási folyamataikra is.
Laplace ezek alapján feltételezte, hogy amint a világmindenség kezdeti konfigurációja létrejött, minden további esemény - köztük az emberiség minden múltbeli, jelenlegi és jövőbeni történése - végérvényesen meghatározottá vált. Ez a gondolatmenet a determinizmus szélsőséges megnyilvánulásaként értelmezhető, amely értelemszerűen semmilyen helyet nem hagy sem Istennek - kivéve a kezdeteket -, sem a szabad akarat koncepciójának. Laplace elgondolása komoly felzúdulást keltett tudományos és teológiai körökben. Laplace a híres anekdota szerint így válaszolt Napóleonnak, amikor a császár Istenről kérdezte: „Nem volt szükségem erre a hipotézisre.”
Egy évszázaddal később Laplace koncepciója a tökéletes tudományos determinizmusról megdőlt, de nem a teológiai érvelés, hanem a tudományos felismerések hatására. Útjára indult a kvantummechanikának nevezett forradalom, méghozzá egyszerűen szólva abból a célból, hogy megválaszolják a fizikának a fényspektrumot érintő kérdéseit. Számos megfigyelésre alapozva Max Planck és Albert Einstein kimutatták, hogy a fény nem az összes elképzelhető energiaállapotot veszi fel. Ehelyett kvantumos, tehát pontosan meghatározott energiával rendelkező részecskék alakjában terjed, amelyeket fotonoknak nevezünk. Alapjában véve a fény tehát nem osztható fel végtelenül kis egységekre, hanem fotonok áramlásából áll. Ugyanígy a digitális fényképezőgép felbontása sem növelhető tovább, ha elértünk egyetlen pixelig.
Ugyanebben az időben Niels Bohr az atom szerkezetét vizsgálta, és azon gondolkodott, hogy az elektron hogyan maradhat az atommag körüli pályán. Minden elektron negatív töltésének vonzania kell az atommagokban lévő protonok pozitív töltését, és ez idővel elkerülhetetlenül az anyag összeomlásához vezetne. Bohr hasonló kvantumérvelést dolgozott ki: elmélete szerint az elektronok csak véges számú energiaállapot valamelyikében képesek létezni.
A klasszikus mechanika sarokkövei recsegni, düledezni kezdtek. Az említett felismerések legmélyrehatóbb filozófiai következményei mégis a fizikus Werner Heisenbergben merültek fel. Ő meggyőzően bizonyította, hogy a nagyon kicsi részecskék és az ezekhez mérhető távolságok bizarr kvantumvilágában képtelenség pontosan megmérni a részecskék pillanatnyi helyzetét és lendületét. A Heisenberg nevét viselő határozatlansági elv egy csapásra megdöntötte Laplace determinizmusát. Azt jelentette ugyanis, hogy az univerzum kezdeti konfigurációja nem határozható meg olyan precizitással, amelyet a laplace-i prediktív modell megkövetelne.
Nyolcvan eve vitatkoznak azon, hogy a kvantummechanikát hogyan kell figyelembe vennünk, amikor az univerzum értelmét kutatjuk. Einstein fontos szerepet játszott a kvantummechanika kezdeti korszakában, eleinte mégis elutasította a határozatlanság koncepcióját, kijelentve, hogy „Isten nem kockázik”.
Egy teista erre talán azt válaszolná, hogy ez a játék Isten számára valószínűleg nem tűnik kockázásnak - még ha mi így is látjuk. Ahogyan Hawking megjegyzi: „Továbbra sem zárhatjuk ki, hogy léteznek olyan természeti törvények, amelyek alapján egy természetfeletti létező mindent meghatároz, és anélkül szemlélheti a világmindenség jelenlegi állapotát, hogy megzavarná azt.”12
Az univerzum természetének rövid áttekintése arra késztet minket, hogy általánosabb értelemben is újraértékeljük az Istenhipotézis elfogadhatóságát. Eszembe jut a Zsoltárok könyve 19. fejezete, amelyben Dávid így szól: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” A tudományos világnézet nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy megválaszoljuk az univerzum eredetéről feltehető összes érdekes kérdést. De az is egyértelmű, hogy nincs semmilyen eredendő konfliktus a teremtő Isten ideája és aközött, amit a tudomány eddig feltárt. Az Isten-hipotézis valójában megold néhányat az aggasztó kérdések közül. Például megválaszolja, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, és hogy az univerzum miért tűnik olyannak, mintha éppen arra lenne finomhangolva, hogy mi itt legyünk.
A teista számára, akit a morális törvényről szóló érvelés - lásd az 1. fejezetet - indított annak az Istennek a keresésére, aki nem egyszerűen beindította a világmindenség működését, de az emberek is érdeklik, ez a szintézis igenis elérhető. Az érvelés valahogy így nézhet ki:
Ha Isten létezik, akkor természetfeletti képességekkel rendelkezik. Ha természetfeletti, akkor nem korlátozzák a természeti törvények. Ha nem korlátozzák a természeti törvények, akkor nincs okunk feltételezni, hogy az idő korlátozná.
Ha nem korlátozza az idő, akkor egyszerre van jelen a múltban, a jelenben és a jövőben.
Ezekből a konklúziókból további következtetések vonhatók le.
Isten létezhetett már az ősrobbanást megelőzően, és akkor is létezhet majd, miután az univerzum megszűnik (ha ez bármikor bekövetkezik).
Isten tisztában lehetett az univerzum kialakulásának pontos eredményével még azelőtt, hogy kialakulása elkezdődött volna.
Előre tudhatott egy, az élet kialakulásához éppen megfelelő jellemzőkkel rendelkező bolygóról, amely egy átlagos spirális galaxis külső pereméhez közel foglal helyet.
Arról is előre tudhatott, hogy ezen a bolygón értelmes lények fognak kialakulni, a természetes szelekció révén végbemenő evolúció eredményeképpen.
Még e teremtmények gondolatait és cselekedeteit is előre ismerhette, annak ellenére, hogy szabad akarattal rendelkeznek.
A továbbiakban még sok szót ejtünk a fenti szintézis utolsó lépéseiről, de a tudomány és a hit között fennálló harmónia körvonalai már jól láthatók. Ez a javasolt szintézis nem akarja elfedni az ellentétek és kihívások mindegyikét. A különféle világvallások hívei minden bizonnyal egyedi nehézségekkel szembesülnek, amikor az univerzum eredetének a tudomány által valószínűsített részleteit kell értékelniük.
A deisták - például Einstein akik szerint Isten csak beindította az egész folyamatot, de a későbbi fejlemények iránt már egyáltalán nem érdeklődik, általában jól megvannak a fizika és a kozmológia legutóbbi konklúzióival - talán a határozatlansági elvet kivéve. A fő teista vallások hívei azonban némileg eltérő mértékben lehetnek elégedettek. A világmindenség véges kezdőpontjának ideája nem áll tökéletes összhangban a buddhizmussal, hiszen számukra az oszcilláló univerzum elfogadhatóbb lenne. A hinduizmus teista ágának viszont nincs különösebb baja az ősrobbanással. Ahogy az iszlám legtöbb - bár nem minden - értelmezője sem talál benne kivetnivalót.
A zsidó-keresztény hagyomány teljes mértékben összeegyeztethető az ősrobbanással. Gondoljunk a Teremtés könyve nyitómondatára: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.” Említést érdemel, hogy XII. Pius pápa már azelőtt is támogatta az ősrobbanás-elméletet, hogy tudományos háttere ilyen alaposan ki lett volna dolgozva.
Ugyanakkor nem minden keresztény értelmezés támogatta egyértelműen az univerzumról alkotott tudományos képet. Azok, akik a Teremtés könyvét szó szerint értelmezik, arra juthatnak, hogy a Föld mindössze hatezer éves - ezért elutasítják az említett konklúziók többségét. Ez a nézet is érthető, hiszen ragaszkodnak a szent szövegeikben foglalt igazsághoz. Azoknak a vallásoknak a hívei, amelyek hitelveit írott formában őrzik a szent szövegek, joggal állhatnak ellen az írások megengedőbb értelmezésének. A szövegeket, amelyek látszólag történelmi eseményeket örökítenek meg, csak akkor szabad allegóriaként értelmeznünk, ha erre erős bizonyítékok késztetnek minket.
A Genezis vajon ebbe a kategóriába tartozik? A nyelvezete kétségkívül költői. Vajon a benne leírt események is a költői szabadság termékei? (Erről szó lesz a következő fejezetben is.) A kérdés nem csupán a modern korban merült fel, hiszen a történelem során a Bibliát szó szerint és nem szó szerint értelmezők ádáz csatákat vívtak egymással. Szent Ágoston - talán a valaha élt legnagyobb vallásos gondolkodó - tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszélyes lehet pontos tudományos értekezésként olvasni a bibliai szövegeket. Elsősorban a Teremtés könyvére utalva azt írta:
Az olyan témákról, amelyek nagyon rejtélyesek, és messze túlnyúlnak látóhatárunkon, a Szentírásban olyan szövegrészeket találhatunk, amelyek értelmezése nagyon különböző lehet, függetlenül meglévő hitünktől. Ezekben az esetekben nem szabad hanyatt-homlok rohannunk, és visszavonhatatlanul az egyik értelmezés mellett letennünk a garast, mivel ha az igazság keresésének későbbi állomásai meggyőzően cáfolják ezt a vélekedést, akkor vele együtt mi is elbukunk.13
A következő fejezetek közelebbről is megvizsgálják az élettel foglalkozó tudományos nézeteket. A tudomány és a hit közötti esetleges konfliktusok - legalábbis ahogyan számos jelenkori véleményformáló látja ezeket - ezután is fel-felbukkannak majd. Amellett fogok érvelni, hogy ha bölcsen megfogadjuk Szent Ágoston tanácsát, amelyet jó ezer évvel azelőtt gondolt ki, hogy bármi oka lett volna Darwin miatt mentegetőzni, akkor igenis lehetséges, hogy konzisztens és mélységesen kielégítő harmóniára leljünk e világnézetek között.