- Edgar, nem hallom jól. Mi van? Maga lehallgathatja ezt a telefont? - kérdezte az Egyesült Államok elnöke.
- Nem, dehogyis - válaszolta Hoover, magában kuncogva. - Tökéletesen jól hallom, uram - mondta Lyndon B. Johnsonnak, aki maga is rögzítette a beszélgetést.
Azon az estén, 1964. február 27-én, Johnson már kilencvenhét napja volt elnök. Minden napkelte egy sor újabb válságot hozott magával, amelyek a verandán landoló reggeli újságok rendszerességével érkeztek. A mai estére rendelt forró helyszín a floridai St. Augustine városa volt. A kedvelt turisztikai célpont nyugalmát rasszista gyilkosságok és a Florida East Coast vasútvonal felrobbantása kavarta fel. LBJ utasította Hoovert: haladéktalanul álljon rá a vasútrobbantási ügyre. - Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy embereket robbantsanak fel bombákkal - közölte.
Johnson erősebben támaszkodott Hooverre, mind bármelyik elnök korábban. Számított rá nemzetbiztonsági és külpolitikai ügyekben, de a politikai intrikák mezején is. Nyilvánosan és négyszemközt egyaránt az egekig magasztalta. Hízelgése részint ékesszóló nyájasság volt, részint híven tükrözte érzéseit. Fenntartás nélkül, maradéktalanul hinni akart benne.
Az új elnök hűségnyilatkozatot tett Hoovernek. - Maga a testvérem - mondta neki egy héttel John Kennedy meggyilkolása után. - Már vagy huszonöt, harminc éve... Több bizalommal vagyok maga iránt, mint bárki más iránt a városban.
Politikai kapcsolatukat olyan gondosan ápolták, mint a kertészek a Fehér Ház Rózsakertjét, ahol egymás mellett álltak 1964. május 8-án, egy pénteki nap délutánján, az FBI-igazgató tiszteletére rendezett ceremónián. Két nap múlva, vasárnap érkezett el a negyvenedik évfordulója annak, hogy Hoover hatalomra került. Az új évben tölti be a hetvenedik évét, és a szövetségi törvények értelmében nyugdíjba kellene vonulnia. Johnson ezen a napon elnöki rendeletet írt alá, amellyel felmentést adott a törvény hatálya alól. Hoover egészen a halála napjáig igazgató marad.
- J. Edgar Hoover neve közismert fogalom - mondta az elnök azon a napfényes délutánon. - Hős a tisztességes polgárok millióinak szemében, és átok a gonoszság számára... amely aláásná életformánkat, és azok számára, akik bajt hoznának ránk, és tönkretennének minket. Edgar Hooverrel már harminc éve közeli személyes barátságban vagyok, és tizenkilenc éven át közeli személyes szomszédom is volt. Tudom, hogy imádta a kutyámat, és azt hiszem, egy kicsit a szomszédjának tekintett engem, és én büszke vagyok és boldog, hogy ezen a délutánon csatlakozhatom a nemzet többi tagjához, hogy tisztelettel adózzunk ennek a csendes és szerény és csodálatos közszolgának.
„AZ A J. EDGAR HOOVER NEVŰ ISTENVERTE KANÁLIS”
Hoover szította az elnök abbeli félelmét, hogy Robert F. Kennedy és hívei vissza akarják foglalni a Fehér Házat. Johnson ennek még a gondolatától is irtózott. Együttműködött Hooverrel, hogy elhallgatásokkal és hazugságokkal megkerülve a hatáskörét, kirekesszék az igazságügyi minisztert a hatalomból.
- Az egyik fő akadálya annak, hogy dűlőre jussunk az elnökkel, az volt, hogy ott folyt keresztül az íróasztalán az a J. Edgar Hoover nevű istenverte kanális - mondta McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó, a Kennedyek egyik embere, aki LBJ alatt dolgozott és szenvedett. - Sok különösen dörzsölt politikushoz hasonlóan a fű alatt terjesztett információ volt a gyengéje.
LBJ jó néhány aggodalmaskodó beszélgetést folytatott RFK-val, mielőtt Kennedy lemondott a miniszterségről, hogy indulhasson a választásokon New York állam egyik szenátusi mandátumáért.
- Mr. Hoover leutazik a mississippi Jacksonba. Úgy tudom, sajtókonferenciát terveznek odalent - mondta RFK LBJ-nek. - Ha feltesznek neki néhány kérdést erről a kommunista helyzetről a polgárjogi mozgalommal kapcsolatban, és ezekre úgy válaszol, ahogyan néhány memója alapján erre számítani lehet, az jó adag nehézséget okozhat országszerte.
LBJ így válaszolt: - Rendben van. Szeretné, hogy beszéljek vele?
RFK tétovázott. Bosszúság érződött a hangjából: - Ahogyan az előbb mondtam, ez elég nehéz ügy nekem...
Néhány nap múlva: - Martin Luther King lemegy a mississippi Greenwoodba ma este, és beszél egy tömeggyűlésen - mondta RFK az elnöknek. - Ha megölik, az mindenféle problémát vet fel - az egy dolog, hogy halott lesz, de egy sereg másféle problémát is.
LBJ azt javasolta, hogy Kennedy utasítsa Hoovert: vigyázza King minden lépését.
Az igazságügyi miniszter azonban azt válaszolta: nem áll hatalmában, hogy bármire is utasítsa Hoovert. - Már egyáltalán nincs kapcsolatom az FBI-jal - mondta Kennedy. - Nagyon nehéz ügy ez... Mindenféle jelentéseket küldözget át önnek... énrólam, hogy dolgokat tervezek és konspirálok - mondta Kennedy LBJ-nek meg arra szervezkedem, hogy erőszakkal megdöntsem a kormányt... egy puccs élén.
Johnson megdöbbenést színlelt, és azt hazudta, hogy nincs tudomása ilyen jelentésekről. Nem ez volt az utolsó hazugság, amelyet Kennedynek mondott a Hooverrel fennálló kapcsolatáról.
- Mr. Johnson mindig is méltányolta az erőt, és tudta, hogyan használja - mondta Deke DeLoach, Hoover újonnan kinevezett összekötője LBJ Fehér Házához. - Hoover akkoriban a hullámhegy csúcsán lovagolt, és Johnson úr tudta, hogyan használja fel őt. A legmerészebb képzelettel sem lehet azt mondani, hogy mély személyes barátság kötötte volna össze őket. Politikai bizalmatlanság feszült a két ember között, de mindkettejüknek szüksége volt a másikra.
Lyndon Johnson az Ovális irodában koncentrálta az információt és a hatalmat, inkább, mint bármelyik elnök Franklin Roosevelt óta. Csodálta azt a módot, ahogyan Hoover a titkos hírszerzést kezelte. Az FBI-t úgy használta politikai fegyverként, mint előtte egyetlen elnök sem.
Szüksége volt Hoover segítségére elnöki hatalmának maradéktalan érvényesítésében - hogy politikai erejét olyan szabadon és titkosan gyakorolja, amennyire csak lehetséges; hogy leküzdje a kommunista veszélyt odahaza és külföldön egyaránt; hogy kiszimatolja barátait és ellenségeit a kongresszusban és a Legfelsőbb Bíróságon; hogy féken tartsa a talpnyalókat a liberális baloldalon, és megölje a szélsőjobbos sárkányokat.
Johnson sosem élt elnöki hatalmával annál hatékonyabban, mint amikor utasította Hoovert, zúzza szét a Ku-Klux-Klant Mississippiben, a vörös-kék-fehér nemzeti zászló alatt háborút viselve a templomgyújtogató terroristák ellen.
Burke Marshall, az Igazságügyi Minisztérium polgárjogi osztályának vezetője jól emlékezett LBJ szavaira, miszerint „három szuverén erő” vesz részt a harcban: - Van az Egyesült Államok és Mississippi állam, és van J. Edgar Hoover. - Hogy mindhármat egyszerre kézben lehessen tartani, a nyers erő és a dörzsölt ravaszság kombinációjára volt szükség. LBJ ezt meg tudta valósítani.
1964. június 21-én három polgárjogi aktivistának nyoma veszett, miután autón menekülve megszöktek a Mississippi állambeli Philadelphia börtönéből, a klán embereivel szorosan a nyomukban. Eltűnésük egyben azt is jelentette, hogy vélhetően meghaltak. 1964 folyamán Mississippi államban, a polgárjogi küzdelmekkel összefüggésben, átlagosan havi huszonöt lövöldözés, ütlegelés, robbantás és gyújtogatás történt, de a hármas gyilkosság - amelynek ráadásul két északi fehér áldozata is lett volna - már minden határon túlment.
Két nappal később Hoover felhívta LBJ-t a Fehér Házban.
- Megtaláltuk az autót - közölte az elnökkel. Felgyújtották tizenhárom kilométerre Philadelphiától. - Azokat az embereket nyilvánvalóan megölték - folytatta Hoover.
- Vagy talán csak elrabolták, és nem ölték meg őket - mondta LBJ némi reménnyel a hangjában.
- Hát, erősen kétlem, hogy azok a népek odalent még ennyi esélyt adnának nekik - válaszolt Hoover. - Az autó annyira összeégett, és szénné ég a hőségtől...
- Az autó még mindig ég? - kérdezte az elnök,
- Az autó még mindig ég - felelte Hoover. - Még több hasonló esetünk lesz odalent délen - mondta az elnöknek. - Ami még tovább bonyolítja a dolgokat, az a néger mozgalom agitátorhada.
A hajsza megkezdődött a Mississippi állambeli Neshoba megye hőségtől izzó, ellenséges területén. A klánnak felesküdött tagjai szolgáltak a Mississippi Országúti Rendőrségnél (Mississippi Highway Patrol, MHP) és a megyei seriff mellett. Az FBI jelenléte elhanyagolható volt Mississippiben; annak a néhány régi vágású ügynöknek, akiknek az állami és helyi rendőrség embereivel együtt kellett élniük és dolgozniuk, nagyon nem volt ínyére, hogy szövetségi ügyet kreáljanak három agitátor meggyilkolásából.
Június 24-én Johnson alaposan meghökkentette Hoovert azzal, hogy Allen Dulles nyugalmazott ClA-igazgatót küldte tárgyalni Mississippi kormányzójával és az országúti rendőrség főnökével Az elnök lecsendesítette és megnyugtatta Hoovert: - Ebben a kormányban nincs magánál jobb barátom... Senkise’ fog ám semmit átvenni magától, míg csak élek... Senki-se’ fogja má’ elvenni tőlünk a harmincéves barátságunkat és belerondítani - mondta jellegzetes texasi tájszólásában.
Június 26-án Dulles jelentett LBJ-nek a Fehér Házban. Az elnök Hoovert is bekapcsolta a telefonbeszélgetésbe. - Felül kéne vizsgálnia az ügynökei számát abban az államban - mondta Dulles az igazgatónak. - A Mississippi Országúti Rendőrség és a megyei seriffek nem igazán fogják erőltetni a dolgot, attól tartok, hacsak nincs ott valaki, aki a körmükre néz... Van még vagy fél tucat másik helyzet is odalent, tele nehézséggel, és még bármilyen terrorcselekmény is előfordulhat.
Hoover mélyen szkeptikus volt: - Ez csaknem emberfeletti feladat lenne, nem gondolja, Allen?
Miközben LBJ hallgatta a kihangosított beszélgetést, Hoover az emancipációért küzdők kordában tartásáról beszélt. - Ezek az emberek kiképzést kaptak... és a színes bőrű népesség házaiban fognak lakni. Gyűléseket fognak tartani minden közösségben, hogy kapják meg azt az oktatást, amire szükségük van - hogy regisztrált szavazók lehessenek a mississippi törvények értelmében. Csaknem minden ilyen egyén mellé oda kellene rendelni egy embert, egy ügynököt, amint belépnek az államba, mert ez a klánnépség - a klán emberei az MHP tagjai, sok rendőrfőnök az, a seriffek is azok - mondta Hoover, aki az FBI helyett egy békebíró-kontingensre akarta rábízni, hogy egy füst alatt foglalkozzanak a Mississippi Országúti Rendőrséggel, az Egyházak Országos Tanácsával (National Council of Churches) és a fekete aktivistákkal.
Ezen a ponton LBJ is bekapcsolódott a beszélgetésbe: közölte Hooverrel, hogy erősítse meg az FBI személyi állományát Mississippiben: - Talán elejét tudjuk venni néhány ilyen terrorcselekménynek pusztán azáltal, hogy az embereink jelen vannak.
Az elnök június 29-én este is telefonált Hoovernek. Előzőleg meghívta az egyik eltűnt aktivista, Andy Schwerner édesanyját a Fehér Házba. Hoover egyáltalán nem örült ennek. - Az a nő kommunista, tudja? - közölte az elnökkel. - A férjével mindketten a kommunista párt aktív tagjai New Yorkban már jó néhány éve.
LBJ, erősen köhögve, hangját erőltetve: - Valóban, tényleges tagja?
Hoover fáradtan: - Ó, igen, tényleges tagja.
Mindenesetre Hoover hozzáfogott, hogy eleget tegyen az elnöki utasításnak. - Nyitok egy központi irodát, egy egész nap nyitva tartó irodát Jackson-ban, Mississippiben, egy felelős ügynökkel és teljes létszámú állománnyal, ahogyan New Yorkban és San Franciscóban is.
1964. július 2-án LBJ felkérte Hoovert: utazzon Mississippibe, és jelentse be nyilvánosan, hogy az FBI mindenütt jelen van. Az igazgató kételkedett az ügy sikerében. - Bármit teszünk, a pokolba küldenek - mondta. - Nem lehet mindkét oldal kedvére tenni.
Ezután azonban már nyílt parancsot kapott az Egyesült Államok elnökétől.
- Senkise' küldi el magát a pokolba - mondta LBJ. - Senki, csak néhány kommunista meg néhány ütődött meg néhány vadember van maga ellen ebben az országban. Ezek mind egy követ fújnak. Senkinek sincs ebben az országban olyan tekintélye, mint magának... Nézzen utána, hány embert tud odavinni - folytatta az elnök. - Ötven, száz embert kéne ráereszteni erre a klánra, oszt’ megvizsgányi ezt egyik megyéről a másikra. Azt hiszem, a puszta jelenlétükkel megspórolunk egy egész hadosztály katonát... Azt hiszem, a maga legjobb felderítő rendszere kéne ide, jobb, mint amilyen a kommunistáknál van. Egy tucat jelentését is elolvastam itt tegnap éjszaka egész’ hajnali egyig a kommunistákról. És a szájukat se’ tudják kinyitni anélkül, hogy maga ne tunná, mit mondanak.
- Nagyon igaz - helyeselt Hoover.
LBJ jól tudta, hogyan ösztökélje Hoovert a cselekvésre. - Mostan pedig azt nem akarom, hogy ezek a klánosok kinyissák a szájukat anélkül, hogy maga ne tudná, mit mondanak. Na most magán kívül senkinek se kell tudnia talán, de kéne nekünk felderítés arról az államról. - Ha csapatokat kell odaküldenem... az rettentően veszélyes lehet - folytatta LBJ. - Itt van ez az igény ötezer katonára... bevetni egy rakás katonát, hadosztályokat, ez biza hiba. De van bőven FBI-emberem. Maga majd kitalálja, honnan szedje össze őket... Nézzen utána, hányat tudunk bevetni a jövő héten. - Azt akarom, hogy ugyanolyan fajta felderítés legyen ott is, mint ami a kommunistáknál van - mondta az elnök.
LBJ olyan nyelven küldte Hoovert a klán után, amelyet megértett. És Hoover engedelmeskedett. Az FBI igenis a klántagok nyomába ered, beépül a soraikba, bomlasztja és szabotálja őket, amennyiben Lyndon Johnson ezt parancsolja.
- Hoover sohasem változott volna meg magától - LBJ határozott parancsa nélkül biztosan nem - mondta Burke Marshall. - Az FBI vonakodva tett bármit is a klán ellen. Hoover a polgárjogi aktivistákat törvényszegőnek tartotta. Megrögzött gondolkodásmódját tekintve az FBI még a rossznál is rosszabb volt. - Amíg az elnök meg nem parancsolta, hogy változtasson a magatartásán.
Hoover egy keményfejű, de rendkívül intelligens ügynökre, kedvelt emberére, Joe Sullivanre bízta Mississippit, Sullivan pedig Roy K. Moore-t vette maga mellé felelős különleges ügynökként. Moore kipróbált tengerészgyalogos volt. A legjobb fiatal FBI-ügynökök között szokatlanul magas számban küldött Mississippibe harcedzett veteránokat, akiket az ország különböző részein működő FBl-kirendeltségekről válogatott össze.
- Az az elvárásom, hogy próbáljanak meg beépülni a klánba, és úgy gyűjtsenek róluk információt - igazította el az embereit Moore. - Eldöntöttük, hogy hadat üzenünk.
Moore sok első ilyen bevetésre küldött ügynökét kitanította „olyan hírszerzési technikákra..., amelyeket már a régi egyiptomiak óta alkalmaznak” - mondta az FBI egyik újonca, Billy Bob Williams, egykori tengerészgyalogos, aki később felszámolta a klán kínzókamráit és kivégzőhelyeit a Mississippi-deltában fekvő isten háta mögötti falvakban.
- Martin Luther King handabandázott meg ordítozott, hogy nincs elég jenki ügynök odalent Mississippiben - és akkor, íme, egyszer csak ott találom magam odalent Mississippiben - mondta Donald J. Cesare. Philadelphiában, a Ku-Klux-Klan Fehér Lovagjai. (White Knights) fellegvárában, egy körülbelül negyvenezer lakosú városban, „biztos, hogy legalább negyvenötven ügynök nyüzsgött, tűvé téve az egész helyet” hullák után.
FBI-újonc létére Cesare szokatlanul tapasztalt ember volt. Mississippibe első szolgálati útjáról, Dallasból vezényelték át, ahol a Kennedy-gyilkosság nyomozásában vett részt. Egy évtizeddel korábban még bagót rágó százados volt a tengerészgyalogságnál, majd a koreai háború idején mint CIA toborozta tiszt egy félkatonai alakulathoz került. Egyéb feladatok mellett a dalai lámához hű tibeti gerillák kiképzésében vett részt. 1963-ban Kelet-Afrikába szeretett volna menni, de a CIA Ázsiába akarta visszaküldeni. Ekkor kilépett, hogy végül a Neshoba megyéért felelős FBI-ügynökként kössön ki Mississippiben a kenyai Nairobi helyett, Hogy miért? Azért, mert apja, a pennsylvaniai Old Forge rendőrfőnöke mindig is amellett kardoskodott, hogy fia az irodának dolgozzon.
Cesare főnöke, Joe Sullivan felügyelő kinyomozta, hova temették a három polgárjogi aktivista holttestét. - Nagyon barátságos volt Maynard Kinggel, a Mississippi Országúti Rendőrség századosával - mondta Cesare. Sullivan sohasem árulta el beosztottjainak, hogyan szerezte meg az információt. Hoover azonban tudta.
Amikor 1964. augusztus 4-én este Deke DeLoach felhívta a Fehér Házat, épp egy haditanácskozást szakított félbe. Az elnök ugyanis megdöbbentő jelentést kapott arról, hogy a kommunisták aznap amerikai hajókat támadtak meg a Tonkini-öbölben. A jelentés téves volt ugyan, de igaznak hitték. Ez a hírszerzési fiaskó szolgált Amerika vietnami háborújának nyitányául. Aznap este az elnök élő televíziós adásban jelentette be az amerikai népnek, hogy az Egyesült Államok megkezdte Vietnam bombázását.
Sokkal jobban érezte magát most, hogy DeLoachcsal beszélt.
- Mr. Hoover kért meg, hogy haladéktalanul hívjam fel önt, uram, és közöljem, hogy az FBI három holttestet talált Philadelphiától nyolc kilométerre délnyugatra - mondta DeLoach. - Egy ügynökökből álló keresőcsapat fedezte fel a testeket, épp csak körülbelül tizenöt perccel ezelőtt.
- Nyilván van elképzelésük arról, hogy kik az elkövetők? - kérdezte LBJ.
- Elnök úr, van néhány kiváló gyanúsítottunk - válaszolta DeLoach. - Van néhány kiváló közvetett bizonyítékunk
- Hogy találták meg a helyet? Valaki útbaigazította magukat?
- Igen, uram, valaki, akit nagy körültekintéssel meg kell védenünk, természetesen.
- Afelől nincs sok kétségük, hogy ezek azok a testek, ugye?
- Elnök úr, nagyon határozottan úgy véljük, hogy ezek azok a testek - mondta DeLoach. - Rohadtul sok lapátolásba meg ásásba került, amíg megtaláltuk őket.
Maynard King révén, aki elvezette a holttestekhez az FBI-t, az iroda beszervezett egy másik klántagot, egy Delmar Dennis nevű huszonhét éves, jóképű prédikátort is, akinek fényképező agya volt. Sullivan Don Cesarét jelölte ki Dennis tartótisztjeként. A prédikátor kitűnő agyat hordott a csuklyája alatt. Emlékezett rendszámtáblákra. Emlékezett telefonszámokra. Emlékezett nevekre, dátumokra és helyekre. Cesare felhatalmazást kapott: jól fizesse meg Dennist, kerül, amibe kerül, hogy megtartsa az FBI szolgálatában titkos ügynökként a klán körein belül.
- Közel negyedmillió dollárt fizettem neki - mesélte Cesare. Ez mai értéken számolva egy és háromnegyed millió; sokkalta több, mint amit bármelyik FBI-ínformátor valaha is kapott.
Delmar Dennis rendesen megszolgálta a fizetséget. - Neshoba megye összes rendőrét a klán embereként azonosította - mesélte Cesare. Megnevezte azokat a rendőröket, akik bekerítették, lelőtték és eltemették az idegen agitátorokat: - Világosan idézte a három polgárjogi aktivista meggyilkolására kiadott parancsot, amely Sam Bowerstől származott; ő volt a klán mississippi „birodalmi varázslója” (Imperial Wizard), le egészen a neshobai klavernig, amelyet abban az időben Edgar Ray Killen vezetett. (A klán+cavern szavak összevonásával keletkezett klavern a klán helyi (jelen esetben neshobai) szervezetét, illetve irodáját vagy helyiségeit jelenti.)Delmar olyan bizalmat élvezett a klánban, hogy az irodával egyidejűleg a klánt is szolgálta - nemcsak mint a klán információit szállító futár, hanem a pénzeinek elosztójaként is - mondta Cesare.
Nagyon hosszú időbe telt, amíg Killen, Bowers és a hozzájuk hasonlók bíróság elé kerültek; Killen esetében ez eltartott negyven évig. Delmar Dennisből végül kiábrándult, megtört ember lett, akit felőrölt a besúgói szerep. Az ő beszervezésével azonban az FBI behatolt a mississippi klán legbelső köreibe.
A három polgárjogi aktivista holttestének megtalálását követő napon LBJ felhívta Hoovert:
- Tudtam, hogy megcsinálja - mondta az elnök. - Ha netán arra gondolna, hogy leugrik a bérlistáról, mer egy kissé öregszik, maga kötözni való bolond. Nem küldöm nyugdíjba az FBI-t.
- Ez nagyon kedves öntől, elnök úr - válaszolt Hoover nyilvánvaló büszkeséggel. - Éppen most estem át a szűrővizsgálaton, és százszázalékos eredménnyel megfeleltem.
Majd rátért a mississippi gyilkossági ügyre: - Ezeknek az embereknek mindegyikét lelőtték, és rendelkezünk azok nevével is, akik elkövették. Nos, ezt bizonyítani már kissé keményebb dió lesz. A seriff benne volt. A seriffhelyettes benne volt. A békebíró benne volt. És benne volt még hét másik ember. Tehát megvan az összes név, és ahogy mondom, most arra koncentrálunk, hogy felépítsük a bizonyítékokat.
A Ku-Klux-Klan (KKK) átfogó térhódítása Mississippiben arra késztette Hoovert, hogy teljes körű elhárító programra adjon felhatalmazást ellene.
A Cointelpro-While Hate program 1964. szeptember 2-án lépett életbe, két hónappal azután, hogy az elnök utasította Hoovert: ugyanolyan elánnal üldözze a klánt, mint korábban a kommunistákat. A hét éven át tartó White Hate súlyos és maradandó csapást mért a klánra. Fehér inges FBI-ügynökök harcoltak fehér leples klán tagokkal mint kígyóölő dzsungelharcosok, de munkájuk kifinomultabb technikákat is igényelt, semhogy csupán berúgják az ajtót. Informátorok beszervezésére és működtetésére volt szükség. Az FBI emberei tehát inkább kémekként tevékenykedtek, mint katonákként A mississippi gyilkosságokon kétszáz FBI-ügynök dolgozott, és összesen négyszáznyolcvan klántagot hallgattak ki. Miután a KKK Atlanta közelében megölte Lemuel Pennt, a hadsereg fekete bőrű tartalékos hadnagyát, az FBI kiterjesztette a nyomozást minden nagyobb kláncsoportra Mississippiben, Alabamában és Georgiában.
Az ügyeket belbiztonsági feladatként kezelték, nem pusztán bűnügyi nyomozásként. Kimenetelük attól függött, hogyan sikerül beépülni a szervezetbe, majd megfigyelni, szabotálni és lekapcsolni a klán tagjait és vérengző vezetőiket.
A White Hate intenzitása 1964 őszén gyorsan fokozódott. Bevetették az összes olyan technikát, amelyet támadásai során az FBI a baloldallal szemben fejlesztett ki. 1964 őszén az FBI-ügynökök heti rendszerességgel hallgatták ki a KKK Fehér Lovagjainak minden ismert tagját: más klántagokat vádoltak meg azzal, hogy besúgók, és neveket árulnak el, mélységes gyanakvást ültetve el a szervezet tagjai között. Csak kevesen tudták, kik a téglák, és kik nem azok. Az FBI tekintélyes összegeket lobogtatott meg a KKK lehetséges informátorainak orra előtt, nyíltan megvesztegetési pénzeket ajánlott azoknak, akik hajlandók kettős ügynökként szolgálni az állami és a helyi rendőrséget, poloskákat és telefonlehallgató készülékeket telepített a klavernekbe, illegális házkutatásokat tartott, tagnévsorokat és (legalább egy ízben) egy egész dinamitraktárat lopott el. Az FBI beépülése a klánba sokkalta sikeresebbnek bizonyult, mint a klán beépülése az állami és a helyi rendvédelmi szervekbe.
- Ha volt egy klángyűlés, mondjuk, tíz emberrel, másnap közülük hatan jelentettek nekünk - mondta ifjabb Joseph J. Rucci FBI-ügynök. - Elég hatékonyan működött ez a klánellenes dolog. Még postai úton is kommunikáltunk velük. Emlékszem, levelezőlapokat küldözgettünk nekik; jó nagy levelezőlapokat postáztunk. Különösen emlékszem az egyikre, amelyik egy klántagot ábrázolt és még valakit, aki bekandikál a köpenye alá, az aláírás pedig úgy szólt: „Azon jár az eszem, ma este ki kukucskál be a lepled alá.”
A White Hate FBI-ügynökei ugyanolyan figyelemre méltó ügybuzgalommal harcoltak a klán, ahogyan kollégáik a kommunista beépülés ellen a polgárjogi mozgalomba.
A kommunista párt ellen irányuló Cointelpro a mozgalom mellett annak fehér bőrű támogatóira is koncentrált a liberálisok és a baloldali fiatalok körében. - Az iroda azt tette, amit elvártak tőle, rajta tartva szemét a külföldi befolyáson a polgárjogi mozgalmon belül - mondta Billy Bob Williams. Az FBI jelentős számú polgárjogi aktivistát úgy jellemzett, mint akiket „a Szovjetunióban vagy Kubában képeztek ki, és csak a társadalmi feszültség szításában érdekeltek”.
„ISTENEMRE, MÉG ATTÓL IS RETTEGEK, HOGY VISSZASZÓLJAK A FELESÉGEMNEK!”
Johnson titkosítás alól újonnan feloldott naplói és telefonnaplói arról tanúskodnak, hogy 1964 és 1965 között állandó kapcsolatban állt Hooverrel; esetenként napjában kétszer-háromszor is felhívta, politikai hírek felől érdeklődve sokféle ügyben, amelyek többsége messze esett a rendvédelem területétől Hoover az ilyen percekért élt.
Amikor a faji feszültségek parazsa 1964 szeptemberében New York utcáin lángra lobbant, LBJ személyesen Hoovert küldte az ügy kivizsgálására. Az igazgató rövid látogatást tett a városban, majd jelentette az elnöknek: „a faji zavargásokat [...] nem a kommunisták kezdeményezték”, de „a kommunisták azonnal megjelentek” a színen, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőlük. Mellékesen beszámolt Johnsonnak az elnök republikánus ellenfelének, Barry Goldwater arizonai szenátornak az esélyeiről a New York-i zsidók köreiben a közeledő elnökválasztáson. - Sokan a zsidók közül, akik Goldwaterre szándékoztak szavazni - azt gondolván, hogy ö is zsidó, tudja - mostanra már elhatározták, hogy [mégis] önre szavaznak - közölte az elnökkel. A két férfi kajánul összenevetett.
Az 1964-es választásokig már csak három hét volt hátra, amikor Walter Jenkinst, LBJ stábfőnökét a washingtoni bűnügyi rendőrség járőre rajtakapta orális szex közben egy férfival az YMCA mellékhelyiségében, mindössze egy háztömbnyire a Fehér Háztól. (A YMCA (Young Mens Christian Association) angliai alapítású nemzetközi ifjúsági szervezet.) Széles körben vallott nézet szerint a kommunista titkosszolgálatok jól bevált módszere volt, hogy politikai zsarolás céljából szexuális csapdát állítsanak. Néhány nappal később azonban Hoover arról biztosíthatta az elnököt, hogy az esetnek nincs nemzetbiztonsági kockázata.
- Nagyon hálás vagyok az alaposságáért és hazafiságáért, valamint azért, ahogy ezt az ügyet kezelte, meg minden másért, amit tett - mondta neki LBJ.
- Természetesen tudok azokról a gondokról, amelyek mostanában nyomasztják, elnök úr, és a többi rettentő teherről is, amelyben része volt. Valóban borzasztóan rossz, hogy ez a dolog megtörtént, de azt hiszem, tapintattal kezeltük - válaszolt Hoover.
- És ne feledje, barátom, a kötelességét végezte, ahogy mindig is tette egész életében, és erre büszke vagyok. És most még büszkébb vagyok magára, mint valaha is voltam - biztosította LBJ. - És ameddig a főparancsnoka így érez maga iránt... (Az amerikai elnök az Egyesült Államok haderejének főparancsnoka.)
- Nekem csak ez a fontos - válaszolta Hoover.
Vezető munkatársának homoszexualitása azonban zavarta az elnököt.
- Azt hiszem, ki kell majd okosítania erről az egészről - mondta Hoovernek. - Esküszöm, nem ismerem fel őket. Nem tudok semmit róluk.
- Ez olyasmi, amit néha nem lehet csak úgy ránézésre megállapítani valakiről - éppen úgy, mint ennek a szegény fickónak, Jenkinsnek az esetében. Vannak emberek, akik olyan, hogy is mondjam, furán járnak-kelnek meg ilyesmi, hogy az ember valahogy úgy vélné, egy kissé lököttek vagy talán hibbantak - tájékoztatta Hoover az elnököt.
Egy hét múlva Robert Kennedy kényelmetlenül feszengve ült Johnson elnök mellett egy limuzinban, amint a New York-i utcákon hajtottak végig.
Öt nappal a választások előtt LBJ csatlakozott RFK-hoz egy kampánykörúton, amelyen Kennedy a szenátori mandátumért szállt harcba. Az elnök puhatolódzó beszélgetésbe kezdett a Jenkins hivatali széfjében őrzött politikai aknákkal kapcsolatban. Közölte Kennedyvel, hogy a páncélszekrényben FBI-jelentéseket tárolnak, amelyek prostituáltak szolgálatait igénybe vevő szenátorok és kongresszusi képviselők szexuális kicsapongásairól szólnak. Az elnök hangosan arról elmélkedett, nem kéne-e ezeket szelektíven kiszivárogtatni a republikánusok ellen a választások napja előtt.
- Elmondta, hogy előző éjszaka mindvégig fent volt, és az FBI aktáit olvasta ezekről az emberekről - mesélte Kennedy. - És Lyndon olyan lazán beszél erről az információról és anyagról. Tudja, Lyndon mindenkivel beszél mindenkiről. És ez természetesen veszélyes. - Igazságügyi miniszterként Kennedy már látott néhány ilyen aktát. Úgy érezte, hogy nyilvánosságra hozataluk „lerombolhatná azt a bizalmat, amelyet az Egyesült Államok népe érez a kormány iránt, és köznevetség tárgyává tenne minket az egész világ előtt”.
Ám az FBI korántsem csak ezeket a szexaktákat osztotta meg az elnökkel.
1964. november 18-án Hoover, akit rettentően felbőszített, hogy Martin Luther Kinget Nobel-békedíjra jelölték, majd még ingerültebb lett King kritikájától az FBI polgárjogi ügyekben nyújtott teljesítményéről, felettébb szokatlan sajtókonferenciát tartott: összehívott egy csapat újságírónőt a hivatalában, és kijelentette előttük, hogy King „a legnotóriusabb hazudozó az egész országban”. Két nappal később egy Deke DeLoachcsal folytatott megbeszélésen „bizonyos fokú rokonszenvének” adott hangot Hoover állásfoglalásával kapcsolatban.
- Ő aztán ismeri Martin Luther Kinget - mondta halkan kuncogva. - Úgy értem, jobban ismeri, mint bárki más ebben az országban.
Bill Sullivan, az FBI kémelhárító főnöke a saját szakállára is folytatott Cointelpro-nyomozást King után. A szexuális tartalmú hangfelvételekből aztán az FBI-labor technikusaival összevágatott egy anyagot, mellékelt hozzá egy névtelen rágalmazó levelet, majd az egészet elküldte King lakására. A küldeményt a feleség nyitotta ki.
„King, nézz magadba” - kezdődött a levél. Az amerikai nép hamarosan „megtudja, mi is vagy te valójában - gonosz, abnormális szörnyeteg... Csak egy kiút van számodra. Jobban teszed, ha rálépsz, mielőtt a szennyes, abnormális, csalárd éned feltárul a nemzet előtt.”
Az elnök jól tudta, hogy Hoover hangszalagra vette King intim találkáit. Az igazgató most arra használta az információt, hogy lejárassa Kinget a Fehér Házban, a kongresszusban és a saját otthonában. DeLoach fel is ajánlotta újságíróknak és szerkesztőknek, hogy alkalmat biztosít nekik a szalagok meghallgatására. Amikor Nicholas Katzenbach, Kennedy lemondása után az Egyesült Államok ügyvezető igazságügyi minisztereként értesült ezekről a sajtónak szóló felajánlásokról, hivatalába kérette DeLoachot, és felelősségre vonta.
„Határozottan tagadott minden efféle cselekedetet, és tudni akarta, ki terjeszti ezeket a hazugságokat - emlékezett vissza Katzenbach. - Én tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy valójában ki hazudik, de nem volt a kezemben semmilyen eszköz, hogy bizonyítsam.” Mivel elkerülhetetlennek látta a polgárjogi mozgalom katasztrófáját, Katzenbach villámlátogatást tett az elnök texasi birtokán, ahol LBJ az 1964. novemberi elnökválasztáson aratott elsöprő győzelme után megpihent. Johnson meghallgatta, feltett néhány kérdést, majd témát váltott.
Az elnök csak csodálni tudta Hoover támadásainak machiavelliánus erejét. - Megmondom őszintén - mondta Katzenbachnak 1965. március 4-én amikor Martin Luther King megkérdőjelezte a tisztességét, átkozottul találóan válaszolt, az biztos!
LBJ Hoover iránti nagyrabecsülése 1965. március 25-én, Viola Liuzzo meggyilkolása után sosem látott magasságokba emelkedett. Az alabamai Selmából kifelé autózó fehér polgárjogi aktivistát fekete bőrű utasával együtt megölték. A sötét országúton egy autó melléjük húzott, és egy fegyveres tüzet nyitott rájuk. Az FBI azonnal felderítette az ügyet, mert az autóban három klántag mellett egy Gary Thomas Rowe nevű beépített informátora is utazott.
Másnap reggel 8 óra után 10 perccel LBJ és Hoover szót váltott a letartóztatásokról.
- Egyik emberünk ott ült az autóban - közölte Hoover a hitetlenkedő elnökkel. - Szerencsére nem volt nála fegyver, és nem vett részt a lövöldözésben. De azonosította azt a két embert, akiknél volt fegyver, és akik tüzeltek... Tudjuk, kik voltak; majd behozzuk és ízekre szedjük őket a vallatáskor... Az informátor már bent van a hivatalban, és épp kikérdezzük. Halálra van rémülve, persze, mert félti az életét.
- Mi az a beépülő és mi az az informátor? - kérdezte az elnök. - Beszerveznek valakit, aki aztán belép a klánba?
Hoover büszkesége valósággal lüktetett a telefonvonalban.
- Odamennek valakihez, aki benne van a klánban, és rábeszélik, hogy dolgozzon a kormánynak - magyarázta. - Fizetünk nekik ezért. Néha elég magas árat kérnek, máskor kevésbé. Például azért a három holttestért, amelyet Mississippiben találtunk, harmincezer dollárt kellett fizetnünk... és miután megtaláltuk a holttesteket, kiderítettük az egyik ember kilétét, és tőle - megtörtük, és megadta a többi tizenkilenc személyazonosságát, kettő közülük vallott is.
Johnson csupa izgalom volt: - Ez csodálatos, Edgar - mondta elismerőleg.
Az eset viszont vegyes érzelmeket keltett Neil Shanahanben, abban az FBI-ügynökben, aki az autóban ülő fedett FBI-klántag, Gary Rowe tartótisztje volt. - Ezt az ügyet már két órával az után felgöngyölítettük, hogy megtörtént - emlékezett vissza Shanahan. De hogyan kezelje az FBI azt, hogy Rowe egy gyilkosság résztvevője volt? - Abban az időben nem ismertük még a tanúvédelmet - mondta Shanahan. - Én magam voltam a tanúvédelmi programja... Olyan probléma volt ez, amelyre nem volt megoldás.
LBJ és J. Edgar Hoover egymás mellett állt a Fehér Ház Keleti szobájában március 26-án délben, az egész országot megszólító, élőben közvetített elnöki beszéd alkalmával. Johnson elnök bejelentette a négy klántag, köztük a titkos FBI-informátor letartóztatását. Dicsérte Hoovert és az FBI-t a gyors letartóztatásokért, és anélkül, hogy a kocsiban ülő FBI-embert említette volna, elítélte a klántagokat mint „a törvényes rend ellenségeit, akik évtizedeken át a kötelet és a lőfegyvert, a szurkot és a tollat használták szomszédjaik terrorizálására." (A klán egyik bevett szokása, hogy az áldozatot olvadt szurokkal leöntöttek, majd megszégyenítésül toliban és szemétben meghempergették.)
- Nem félemlítenek meg többé bennünket a Ku-Klux-Klan terroristái, mint ahogyan nem félemlítenek meg az észak-vietnami terroristák sem - jelentette ki Johnson. Minden bizonnyal ez volt az első eset, hogy valamelyik elnök egy lélegzettel ítélte el a Vietkongot és a keresztégetőket. Hoover ott állt LBJ jobbján, némán és egy kőszikla szilárdságával.”
Azután beszéltek telefonon is a közös elégedettség egy rövid percében, 1965. április 13-án. - Igazán büszke vagyok arra, amit eddig tett ebben a polgárjogi dologban, és azt hiszem, a történelem majd igazolja - mondta az elnök. - Bárkinek lehetett volna embere abban az autóban, ez a legelképzelhetetlenebb dolog, amiről valaha is hallottam! És istenemre, még attól is rettegek, hogy visszaszóljak a feleségemnek! Hátha ott van egy embere, aki letartóztat!
Hoover és Johnson szívből nevetett, ritka jelenség ez az amerikai történelem évkönyveiben. A jókedvnek ezzel a múló pillanatával ért véget az egyik utolsó fesztelen társalgás, amelyre a két ember között valaha is sor került. Tizenegy nap múlva Lyndon Johnsonnak olyan válsággal kellett szembenéznie, amelyet nem tudott kezelni. Hooverhez kellett fordulnia, hogy mentse ki a bajból.
1965. április 24-én a Dominikai Köztársaságban kitört a polgárháború. Kennedy elnök annak idején még arról ábrándozott, hogy az országot a demokrácia mintaállamává teszi, ehelyett a félelem és a gyűlölet fortyogó katlanává változott.
Egy jobboldali junta megbuktatta Juan Boscht, az ország első szabadon megválasztott elnökét. Hívei ellentámadásba lendültek, az álmodozó liberális Bosch Puerto Rico fővárosába, San Juanba menekült, elődje, Joaquin Balaguer, a Trujillo-diktatúra bábelnöke egészen New Yorkig futott, a dominikai főváros, Santo Domingo utcáin pedig vér folyt.
Április 24-én reggel 9 óra 35 perckor LBJ felhívta azt az amerikai diplomatát, akiben még a leginkább megbízott: földijét, a keményvonalas texasi konzervatív Thomas Mann külügyminiszter-helyettest.
- Igazán fel kell majd állítanunk azt a kormányt odaát, és működtetni és stabilizálni így vagy úgy. Ez a Bosch nem jó - mondta LBJ Mann-nek.
Az elnök tehát abba a pozícióba helyezte magát, hogy kiválasztja a Dominikai Köztársaság következő vezetőjét. Előállt viszont egy probléma: az Egyesült Államok kormányában jóformán senki sem tudta, mi történik Santo Domingóban. A CIA-misszió vezetője hátfájdalmai miatt kivonta magát a forgalomból, az amerikai nagykövet éppen az édesanyját látogatta meg Georgiában, rangidős beosztottja és a követség többi munkatársa pedig azzal volt elfoglalva a fővárosban, hogy kitérjen a fütyülő golyók elől.
J. Edgar Hoover és San Juanban székelő embere azonban rajta tartotta kezét az ügyön.
A felelős (vagy megbízott) különleges ügynöki pozíció volt a legmagasabb beosztás, amelyet valaki az FBI-ban betölthetett, ha nem a központban dolgozott - „a kormányzat székhelyén”, ahogyan Hoover előszeretettel nevezte. A felelős különleges ügynök az adott város fejedelme volt, a hatalmas New Yorkban éppúgy, ahogy, mondjuk, egy montanai kistelepülésen. Wallace F. Estill azonban még a felelős különleges ügynökök között is kivételesnek számított, ő ugyanis Puerto Ricóban volt felelős különleges ügynök.
A hooveri FBI-ban nem sokan voltak jártasabbak nála a világ dolgait illetően. 1941-ben lépett be az irodába. Náci platinacsempészek után nyomozott Uruguayban, adatokat gyűjtött Oroszországról az alaszkai eszkimók között, Hoover hivatalos összekötőjeként szolgált a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél, és mindeközben valahogy sikerült megőriznie hidegvérét és lazaságát, ami ritka tulajdonságnak számított, miután valaki huszonnégy évet szolgált Hoover alatt.
Wally Estill alaposan rajta tartotta a szemét Juan Bosch ténykedésén. Az irodával együtt szorgalmasan lehallgatta a telefonjait, ahogyan San Juanból a hatalomba visszavezető útját egyengette a Dominikai Köztársaságba. A korszerű technika bevetésével végzett megfigyelés törvényessége a legjobb esetben is kérdéses volt. „Nincs rá bizonyítékunk, hogy Bosch megsértette, vagy arra szervezkedett volna, hogy megsértse az USA bármelyik törvényét - írta Mann két hónappal korábban. (Puerto Rico ugyanis az USA társult tagállama, az USA törvényeinek érvényessége tehát rá is kiterjed.) - Csak annyit tett, hogy gyakorolta a szólásszabadsághoz fűződő jogát.”
Hoover és az iroda azonban már 1961-ben kommunistának bélyegezte Boscht; márpedig ez a vád, ha egyszer kimondatott, kitörölhetetlen stigma maradt.
Maga Hoover adott felhatalmazást a „technika” - a korlátlan elektronikus megfigyelés - alkalmazására Boschsal kapcsolatban San Juanban. (Hoover parancsának érvényessége is Puerto Rico társult tagállami státusának köszönhetően terjedhetett ki a szigetre.) - Az iroda jóváhagyásával a technikát Bosch telefonjára telepítették - emlékezett vissza Estill. - A siker a legmerészebb várakozásunkat is felülmúlta.
Az FBI folyamatosan lehallgatta Bosch és híveinek üzenetváltásait Santo Domingó-i szövetségeseikkel. - Az elhangzottak tanúsága szerint Bosch nemcsak névleges feje volt a felkelésnek, hanem a de facto vezetője is. Ezt az információt megküldtük az irodának, ahonnan azután továbbították a Fehér Házba - mondta Estill.
Bosch azonban gyanítani kezdte, hogy lehallgatják. - Áttért a nyilvános utcai telefonok használatára mindenfelé a városban, sőt még a barátai és támogatói telefonjairól is beszélt Puerto Ricóban. Szóbeli felhatalmazás birtokában - Hoovertől kaptuk - kiterjesztettük a lehallgatások körét, míg csak bírtuk kapacitással, aminek a rendelkezésünkre álló személyi állomány létszáma szabott korlátot, hogy lényegében minden telefonhívást figyelemmel kísérjünk Puerto Rico és más helyek között - mesélte Estill.
Április 27-én reggel Mann miniszterhelyettes azt javasolta Johnson elnöknek, hogy „próbáljanak meg juntát felállítani” a Dominikai Köztársaságban. A délután folyamán, amint az összetűzés Bosch hívei és a rezsim katonái között egyre súlyosbodott, LBJ utasította a hadiflottát, hogy evakuáljanak a szigetről körülbelül ezer amerikai állampolgárt. Azon az éjszakán az álmatlan elnök, a Fehér Ház válságközpontjában (Situation Room) szolgálatot teljesítő ügyeletes tiszttel konzultálva, hajnali fél 4-kor tájékozódott a légierő bombatámadásairól Vietnamban.
Másnap, április 28-án a Fehér Ház kabinetszobájában beiktatta a CIA új igazgatóját egy újabb texasi földije, William F. „Red” („Vörös") Rabom admirális személyében. Jelen volt a CIA minden vezető beosztású tisztviselője. Alig ért azonban véget a hatperces ceremónia, Johnson első dolga az volt, hogy visszavonuljon az Ovális irodába, és nyolc percen át négyszemközt tárgyaljon Hooverrel. „Hoover úr mélységes aggodalmát fejezte ki a kommunista tevékenység miatt ezen a féltekén, valamint a vietnami háborúra gyakorolt hatását” - áll az elnök napi rendszerességgel vezetett naplójában.
Az éjszaka beálltával LBJ elrendelte négyszáz tengerészgyalogos Dominikába vezénylését. 1928 óta most először szálltak partra amerikai csapatok a nyugati féltekén.
Április 29-én kora hajnalban a Santo Domingó-i amerikai külképviseletnél őrt álló tengerészgyalogosokat orvlövészek vették tűz alá. LBJ további ezer tengerészgyalogost küldött a szigetre. Aznap délután Hoover húszperces tájékoztatást adott négyszemközt az elnöknek a Fehér Házban. Globális veszélyt látott kibontakozni: miközben a kommunisták a karibi térségben nyomulnak előre, a Kreml pedig a Vietkongot irányítja, az amerikai marxisták és moszkvai gazdáik a háborúellenes mozgalmakat mozgósítják az Egyesült Államokban. Véleménye szerint mindaz, ami a Dominikai Köztársaságban történik, világméretű forgatókönyvnek a része.
LBJ a CIA-tól és Vörös Rabomtól jó sok megbízhatatlan információt kapott a Dominikai Köztársaságról. - Véleményem szerint ez komoly harc, melyet Castro úr indított el - közölte az elnökkel kevés bizonyítékkal alátámasztott helyzetértékelését az admirális.
LBJ azonban hinni akart neki. Április 30-án azt mondta jogtanácsosának, Abe Fortasnak: - A CIA-nak vannak emberei ezeknek a műveleteknek a kellős közepén - éppen úgy, mint Hoovernek volt abban az autóban ott Alabamában - akik tudják, mi történik... És semmi kétség afelől, hogy ez most Castro műve - folytatta az elnök. - Más helyeken is nyomulnak a féltekén. Lehet, hogy ez egy Vietnamhoz kötődő kommunista forgatókönyv része... Választhatunk, hogy Castrót kapjuk-e a nyakunkba, vagy jöjjön az intervenció... Azt hiszem, a legnagyobb belpolitikai katasztrófa, amit elszenvedhetünk, ha Castro felülkerekedne.
Az elnök még a nap folyamán eldöntötte, hogy az amerikai haderő teljes csapásmérő erejével beavatkozik. Ifjabb Bruce Palmer háromcsillagos tábornok parancsnoksága alatt a 18. légideszant-hadtestet vezényelte a Dominikai Köztársaságba. A tengerészgyalogosokhoz több mint húszezer katona mellett különleges hadműveleti erők és lélektani hadviselést folytató tisztek is csatlakoztak. Az ezt megelőző héten LBJ negyvenkilencezer újabb katonát küldött Vietnamba.
Május 1-jén Earle Wheeler tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke a következő menetparancsot adta ki Palmer tábornoknak: „Az ön bejelentett küldetése az amerikai életek megóvása. Az ön be nem jelentett parancsa annak megakadályozása, hogy a Dominikai Köztársaság kommunista legyen. Az Elnök kinyilvánította, hogy nem hajlandó megengedni egy újabb Kubát. Önnek kötelessége, hogy minden szükséges eszközt felhasználjon a küldetés teljesítése érdekében.”
Az amerikai erők a junta katonái és a Bosch elnökhöz hű egységek (az amerikaiak szerint a „lázadók”) között helyezkedtek el. Feszült patthelyzet állt elő, amelyet kisebb összetűzések, orvlövész akciók, gránátbecsapódások és barbár éjszakai rajtaütések jellemeztek a civil lakosság ellen.
Ebben a helyzetben a hírszerzés volt a legértékesebb árucikk - de csak Wally Estill FBI-ügynök rendelkezett vele, hála Bosch elektronikus megfigyelésének San Juanban és szövetségeseinek Dominikában.
- A lázadók egyik tüzérzászlóalja több sorozatot adott le az amerikai vonalakra Santo Domingóban - mesélte Estill. - Csörgött a telefonom, és a központosunk szólt, hogy az iroda van a vonalban. - Al Belmont Hoover rangidős helyettes igazgatója hívta. - Amint felvettem a telefont, Belmont úr hangját hallottam, aki azonnal tudni akarta, hogy a lövéseket a lázadók vezetőinek jóváhagyásával adták-e le, vagy sem. Azt feleltem, fel kell szaladnom az emeletre, és kikérdezni a technikán ülőket, hogy megtudjam, mit fogtak el, ha elfogtak egyáltalán valamit, majd visszahívom. Nyomatékos NEM!-mel válaszolt, és közölte, hogy Johnson elnök van a másik vonalában, és készen áll kiadni a parancsot a csapatainknak, hogy pusztító össztűzzel válaszoljanak, ami szétzúzza a lázadókat, hacsak nem biztosítjuk afelől, hogy a lázadók tüze véletlen incidens volt, felsőbb parancs nélkül. Felrohantam, és jó hangosan kikérdeztem az ügyeleteseket. „Éppen most fogtuk el a lázadók parancsnokságának egy hívását; azt magyarázta Boschnak, hogy egy fiatal tüzértiszt adott tűzparancsot - ki tudja, milyen okból. Jóváhagyás nélkül, és a felsőbb parancs ellenére. Az illetőt felmentették a tisztségéből, és eljárás indul ellene.” Amint közöltem az információt Belmonttal, aki rögtön továbbadta Johnsonnak, még a telefonon keresztül is éreztem, ahogy a feszültség enyhül. A megtorló válaszcsapásunkra nem került sor.
Május 5-én LBJ eszmét cserélt egy George Mahon nevű texasi demokrata kongresszusi képviselővel.
- Mindezekkel a terrorista technikákkal, amelyeket kifejlesztenek a világban, attól tartok, eljön az idő, éppúgy, mint ez a dolog ott Santo Domingóban, hogy tökéletesítik a terror eszköztárát. Egy nap még a Capitoliumot is felrobbanthatják - közölte a képviselő.
- Kétség sem fér hozzá. És szembe kell szállnunk vele - válaszolta LBJ.
Az elnök úgy szállt szembe a veszéllyel, hogy utasította Hoovert: hozzon létre FBI-hírszerző hálózatot a Santo Domingó-i amerikai nagykövetségen. A parancs jogszerűsége vitatható volt, mivel erre az FBI nem rendelkezett illetékességgel. A műveletnek Hoover a Domsit (Dominican Situation, dominikai helyzet) nevet adta. Gyorsan összeszedett két tucat spanyolul tudó ügynököt, mindannyiukat kinevezte Legatnak (a legal attaché, jogi attasé), sebtében diplomáciai útlevelet csináltatott nekik, és még aznap elkezdte szétteríteni őket a karibi térségben.
Paul Brana FBI-ügynök a tíz főből álló első hullám egyik tagja volt. - Elröpítenek minket oda ebben a C-130-asban. (C-130: katonai csapatszállító repülőgép) Beszállunk a C-130-assal a Dominikai Köztársaságban, és ott várnak ránk a helikopterek, hogy továbbvigyenek. Kérdezem: „Hogyhogy helikopterekkel repülünk? Miért nem autóval megyünk?” Erre egy katonatiszt azt válaszolja: „Hát azért, mert az ellenség ellenőrzi az utakat.” Visszakérdezek: „Az ellenség ellenőrzi az utakat?” Senki sem mondta nekünk, hogy itt hadműveletek folynak. Így hát felszállunk ebben az istenverte helikopterben, és egyszer csak gépfegyvertüzet látok. Azt mondom erre magamban: „Jézusom, senki sem szólt, hogy csatába megyünk!”
Indulása előtt főnökei közölték Branával: az elnök „nagyon nem boldog amiatt, hogy nem tud semmit” a politikai helyzetről a Dominikai Köztársaságban. LBJ ezért arra utasította az FBI-t, hogy folytasson háttérnyomozást a hatalmi versengés minden résztvevőjéről.
Május 14-én az elnök és Hoover háromszor is hívta egymást, amint az FBI műveleteket indított Santo Domingóban. Az utolsó hívást LBJ kezdeményezte a kabinetszobából este 7 óra 5 perckor, egy két és fél órás értekezlet kellős közepén Robert McNamara védelmi miniszter, McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó, Tom Mann és George Ball külügyminiszterhelyettes, valamint Vörös Rabom CIA-igazgató és helyettese, Richard Helms részvételével.
Az elnök utasította Hoovert, hogy menten állítson rá egy FBI-egységet Joaquin Balaguerre, a száműzetésbe menekült elnökre, aki az ország névleges államfője volt Trujillo idején.
- Eredjenek azonnal a nyomába New Yorkban - parancsolta LBJ. - Azt akarom, de nagyon, hogy gyorsítsák fel az akciót, akárhogyan állnak is vele most, a következő negyvennyolc, hetvenkét órában, hacsak nem akarnak egy újabb Castrót.
Hoover megígérte, hogy teljesíti a feladatot. Az eredmények még magát LBJ-t is meglepték. Az FBI hetvenkét órán belül hiteles és megbízható besúgót csinált a dominikai száműzöttből.
Május 17-én Kennedy Crockett, a Külügyminisztérium Dominikai Köztársaságért felelős főtisztviselője New Yorkba repült egy megbeszélt találkozóra Balaguerrel. A Fehér Ház szándéka szerint Balaguernek a délután ötórás járattal kellett Puerto Ricóba repülnie, hogy találkozzon riválisával, Boschsal. A tervet LBJ jogtanácsosa, Abe Fortas rögtönözte. LBJ és Hoover 3 óra után 2 perccel beszélt a Balaguerrel tervezett találkozóról.
„Délután 3 óra 40 perckor érkeztem meg a Regency Szállodába - írta Crockett a Fehér háznak küldött titkos memorandumában. - Balaguer nem volt ott. 3 óra 50 perckor még mindig nem jelent meg a helyszínen.”
Fortas és Crockett tűkön ült a szálloda elegáns halijában, „Balaguer körülbelül 3.55-kor jelent meg. Közöltem vele, hogy az idő rövid - ott vár egy taxi a szálloda előtt majd tájékoztatom a legutóbbi megbeszélésünk óta történt fejleményekről, miközben a Kennedy-repülőtérre hajtunk. Balaguer erre azt válaszolta, hogy négyig várnia kell, mert a bőröndje abban az autóban maradt, amely letette a szálloda előtt, és négyig nem fog visszaérni. Azt javasolta, hogy inkább az »ő autójával« menjünk ki a Kennedy-repülőtérre. Ezt elleneztem, rámutatva: nem akarom, hogy bárki más is tanúja legyen a beszélgetésünknek. Azt válaszolta: ez nem lesz probléma, mert az »autóját« az FBI bocsátotta a rendelkezésére” - áll Crockett jelentésében.
„»Balaguer autója« pontban 4-kor meg is jelent. A magas rangú különleges FBI-ügynök, aki kísérte, Heinrich von Eckardt volt” - folytatódott Crockett jelentése. Balaguer tehát az FBI beszervezett informátora lett, Von Eckardt pedig a tartótisztje.
„Miután ellenőriztük egymás papírjait, mindannyian beszálltunk az autóba, és elindultunk a Kennedy-repülőtérre” - jelentette Crockett. A hátsó ülésen Fortas és Crockett biztosította Balaguert: az Egyesült Államok a legvégsőkig támogatja, „hogy ő a jövő embere a Dominikai Köztársaságban, s hogy nem teszünk semmi olyasmit, ami ne venné őt értékes emberként számításba rövid és hosszú távon egyaránt, mind az USA kormánya, mind a dominikai nép érdekében”. Ezután Fortas jegyet vett Balaguernek San Juanba; Eckardt ugyanazzal a járattal utazott.
San Juanban Wally Estill különleges FBI-ügynök autót küldött az egykori elnökért, amely azonnal elvitte a találkozójára Boschsal. - Gondunk volt rá, hogy egy bizonyos taxi vegye fel a reptéren, és vigye egy megadott szállóba - mesélte Estill. - És a szállodai szobát már jó előre bemikrofonoztuk, és végig is hallgattuk azt a rohadt beszélgetést, hogy azután az egészet visszasürgönyözzük D. C.-be. Ez egyfajta biztonsági ellenőrzése volt annak, hogy Balaguer valóban őszinte-e. És ezt követően Von Eckardt majd felteszi Balaguert a gépre, hogy Santo Domingóba repüljön.
Az elnök aligha kérhetett volna ennél többet. De kért.
Ugyanaznap éjjel, pontosan éjfél után egy perccel LBJ egész éjszakán át tartó fehér házi értekezletet hívott össze a Dominikai Köztársaság ügyében. McGeorge Bundy, Tom Mann, Abe Fortas és LBJ több más vezető tanácsadója előzőleg találkozott a dominikai vezetőkkel San Juanban és Santo Domingóban. Az amerikaiak azt javasolták, hogy Balaguer és Bosch egyaránt induljon az elnökválasztáson, miután a kedélyek végre lecsillapodtak, és a katonák elhagyták az utcákat. A közbenső időben egy Antonio Guzmán nevű gazdag, Amerika-barát üzletember vezethetné az ideiglenes kormányt.
Az éjszaka kellős közepén LBJ megpróbált összeállítani egy kabinetet az ideiglenes kormány számára.
- Hogy látja, el tudja-e majd velük fogadtatni, hogy J. Edgar Hoover emberét tegyük oda a nagykövetségre jogtanácsosnak, hogy tájékoztassa G. urat a rossz hírű alakokról, s hogy arra ösztökélje, tartsa rajtuk a szemét? - kérdezte az elnök Manntől. A válasz igenlő volt: egy amerikai vörös osztag állna az ideiglenes kormány szolgálatában Santo Domingóban az FBI irányítása alatt. (A Red Squad politikai és társadalmi csoportok ellen bevetett rendőrségi hírszerző egység; a kommunisták ellen használták először, innen az elnevezés.) De LBJ hamar megtorpedózta az ügyletet: attól tartott, nem tudná garantálni, hogy kommunistáktól mentes kormány álljon föl. Naplója tanúsága szerint hajnali fél 5-ig fent maradt, talán csak három órát aludt, mert reggel 8 óra 6 perckor már fel is hívta a válságközpontot.
Május 19-én, röviddel déli 12 előtt Abe Fortas telefonált LBJ-nek. Az elnök mérgesen megkérdezte, hogy az amerikai csapatok támogatják-e a jobboldali támadások tűzerejét a Dominikai Köztársaságban:
LBJ: Megtettük, a megítélése szerint?
Fortas: Igen, uram.
LBJ: Beismerjük, hogy megtettük?
Fortas: Nem, uram.
Fortas igyekezett megnyugtatni az elnököt, hogy már csaknem elkészült a dominikai katonai és politikai vezetők előzetes névsorával, és gondja volt rá, hogy a balosság legcsekélyebb árnyalatától is mentes legyen. Az elnök hirtelen közbevágott:
- Hoover vár a másik vonalon. - Nem tudván, hogy kiben bízzon, Hoovert hívta segítségül.
- Nos, Edgar, a helyzet a következő. A Külügyminisztériumunk, amennyire meg tudom ítélni, és ezt nem mondanám senkinek magán kívül, szart sem ér, egy rakás pipogya fráter, és sosem képesek előállni valami megoldással... - mondta az elnök. - Na mármost, itt van Fortas, bevontam ebbe az ügybe - folytatta LBJ egyre hevesebben. - Ő is olyan közel áll hozzám, mint maga. Azt akarja csinálni, amit elvárok, hogy meg legyen csinálva, ha tisztességgel meg lehet csinálni... Tehát! - dörögte most már. - Demokráciát akarunk. A nép akaratát akarjuk. Segíteni akarjuk befolyásolni ezt az akaratot, és segíteni irányítani... De legyen antikommunista kormány... A legtöbb ember antiamerikai, mer’ olyan átkozottul bolondok módjára viselkedtünk eddig, fölényeskedve, nagyképűsködve.
- Igen, így van, így van... - helyeselt Hoover.
- Na akkor! Még ma döntenem kell, döntenem kell - folytatta LBJ. - De nem vagyok hajlandó senki olyan mellett dönteni, akiről vagy maga, vagy Rabom, vagy más felelős ember nem mondja, hogy nem kommunista.
- Igen, értem - válaszolt Hoover.
- Nem tudom, nem vagyok tévedhetetlen - mondta az elnök. - A fenébe is, követtem már el hibát az életemben.
- Mindannyian követünk el - mondta Hoover.
- Akkor kerítse elő a legjobb embereket, akik ellenőrzik a neveket - mondta LBJ.
- Dolgozunk rajta, és éppen ellenőrizzük - mondta Hoover. - Megszerezzük az információt önnek lehetőleg már ma estére.
- Ellenőrizzen mindenkit, akit csak tud... Nem akarok dolgozni rajta egy hónapig, és végre megállapodni és odaküldeni harmincezer katonát, aztán az egészet odabaszni a kommunisták ölébe!
- Nagyon helyes - mondta Hoover.
- És maga az az ember, akire támaszkodom, aki visszatart attól, hogy odabasszam! Persze hogy rondán beszélek, de legalább kifejezően, és tudja, mit akarok.
- Nem hagyjuk cserben, ne aggódjon - mondta Hoover.
Joaquin Balaguer lett a Dominikai Köztársaság kiválasztott vezetője. J. Edgar Hoover áldása egyengette a hatalomhoz vezető útját.
1965. május 27-én Balaguer ismételten bizonyságot tett az iroda iránt tanúsított jó szándékáról. Maradéktalanul jelentette az FBI-nak, mit beszélt meg New Yorkban Kennedy Crockett-tel, a Külügyminisztérium karibi ügyosztályának vezetőjével. Az amerikai diplomata további neveket kért a száműzött vezetőtől, akik a dominikai kormányban szolgálnának, és részletesen megtárgyalta vele a követendő stratégiát Balaguer visszajátszotta a megbeszélést FBI-tartótisztjei előtt, még mielőtt Crockett jelentése Washingtonba ért volna. Ezzel elnyerte Hoover bizalmát.
Balaguer uralma a Dominikai Köztársaságban diadal volt Hoover számára. Ez híven tükröződött abban az utasításban is, amelyet a CIA újonnan kinevezett igazgatója, Richard Helms adott új Santo Domingó-i irodavezetőjének, David Atlee Phillipsnek. Helms híres volt arról, hogy lakonikus tömörségű, egysoros utasításokkal látja el a külföldi feladatokkal megbízott embereit. Memoárjában Phillips felidézte a momentumot:
Mik is voltak a Helmstől kapott instrukcióim? Gondoltam, ezúttal a menetparancs bizonyára részletes lesz, világosan felsorolt utasításokkal. Az emberek még mindig ölték egymást Santo Domingóban, az Elnök pedig feszült figyelemmel kísérte az ottani fejleményeket... De az én utasításom is csak egy sor volt.
„Jöjjön ki jól az FBI-jal” - közölte Helms.
Tréfált volna? Bizony nem. „Jöjjön ki jól az FBI-jal. Ez nagyon fontos.” A parancs jól illusztrálja, milyen mértékben függött LBJ Hoovertől.
Hoover vezette a CIA vezetőinek részvételével megtartott értekezletet is szeptember 1-jén. A két résztvevős verseny lenne a legjobb a Dominikai Köztársaság számára, javasolta határozottan; a teljesen nyílt versengés négy vagy öt jelölttel sajnos „kiváló táptalajul szolgálna a kommunistáknak”. Figyelmeztetett arra, hogy két- vagy háromszáz „keményvonalas, ügyes, jól kiképzett kommunista” még mindig maradhatott szabadlábon a szigeten; az ideiglenes kormánynak „azonosítania kell ezeket a kommunistákat, és haladéktalanul ki kell őket vonnia a forgalomból; ha fülön csípik és bezárják őket, nem kell többet számolni velük” Hozzátette: a katonaság „túlságosan ügyetlen és képzetlen” az ilyesfajta munkához; egy erős katonai rendőrség sokkal jobban szolgálhatná az ügyet. Tehát az FBI kiképzéssel és felszereléssel segít létrehozni egy új dominikai nemzeti hírszerző szervezetet, a Különleges Műveleti Osztályt, egy titkosrendőrséget a felforgatókkal szembeni harcra.
Az elnök megkérte Hoovert, segítsen az Egyesült Államok új dominikai nagykövetének kiválasztásában - olyan ember személyében, aki elég kemény és határozott ahhoz, hogy kézben tartsa az Amerika által előkészített rendszerváltást a Dominikai Köztársaságban. Hoover olyasvalakire gondolt, aki „igazán szívós”, „aki felnő a feladathoz, és képes vezetni a kormányt”. John Hugh Crimminsre adta az áldását, egy kubai és karibi ügyekben tapasztalt vén rókára, aki hosszú nappalokon és éjszakákon át kísérte figyelemmel a dominikai válságot a Külügyminisztérium válságközpontjában. Amikor az új nagykövet megérkezett a Dominikai Köztársaságba, huszonhat jogi attasét talált megbújva az amerikai nagykövetség épületében.
- Az egész művelet igazán bizarr volt - mesélte Crimmins. - Az USA kormányának politikacsináló és politikai végrehajtó apparátusa abszolút csúcsra volt járatva. Tiszta elmebaj volt, merő káosz volt,.. Ó, maga volt az őrület.
Amint Crimmings nagykövet elfoglalta állomáshelyét, LBJ ismét felhívta Hoovert. A beszélgetésről készült hangfelvételen nagyon sok a nemzetbiztonsági törlés.
- Szörnyű egy zűrzavar van ott - mondta Hoover. - Azt hiszem, a helyzet odalenn nagyon kritikus...
- Hogy úgy mondjam, nagyon utálnám, ha azt kellene látnom, hogy az emberei kivonulnak onnan, amíg kormányt nem alakítunk - válaszolt az elnök.
- Nos, addig nem vonulunk ki onnan, amíg ön nem mondja - biztosította Hoover.
- Ez nem tréfadolog. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy kommunista kormány legyen ott - mondta LBJ. - Ezt a játszmát nem veszíthetjük el, Edgar. Ha mégis, az egészet odapakolom a maga ölébe, és aszondom, J. Edgar Hoover tette, én meg lemondok.
Hoover szívből nevetett.
Szeptember 25-én Juan Bosch végre hazatért San Juanból, ahol a mindenütt jelen lévő FBI-megfigyelőhálózat öt hónapon keresztül szemmel tartotta. Santo Domingo utcáin még mindig amerikai katonák járőröztek, az FBI jogi attaséi pedig szoros figyelemmel kísérték Boscht és szövetségeseit Johnson elnököt figyelmeztették, hogy „FBI-források Santo Domingóban egyre növekvő számban szereznek értesülést arról, hogy Bosch több hónappal szeretné elhalasztani a választásokat azért, amit ő a jelenlegi politikai instabilitás állapotának nevez.”
Az Egyesült Államok kinyilvánította, hogy szabad választásra kerül sor Balaguer és Bosch között. Richard Helms ezzel szemben memójában világosan elmagyarázta az élet kellemetlen igazságait Desmond Fitzgeraldnak, a CIA titkos operatív műveleti főnökének: „Az Elnök [...] elvárja az Ügynökségtől, hogy bocsássa rendelkezésre a szükséges személyi és anyagi erőforrásokat a Dominikai Köztársaságban, amelyek elengedhetetlenek az elnökválasztás megnyeréséhez az Egyesült Államok kormánya által favorizált jelölt számára. Az Elnök kijelentései világosak voltak. Győzni akar a választásokon, és elvárja az Ügynökségtől: legyen gondja rá, hogy ez így is történjen.”
Az Egyesült Államok annyi pénzt juttatott el Balaguer kezébe, amennyit csak biztonságban odacsempészhetett. Johnson elnök ugyanis elrendelte, hogy a CIA és a külügy révén a jelölt kapjon meg minden kampánypénzt, amit igényel, az információval és a propagandával együtt.
Balaguer végül 57 százalékkal nyert Bosch 39 százalékával szemben - a nagyarányú győzelem feltételeit az amerikai pénz, hírszerzés és hatalom teremtette meg. Az amerikai sajtó egyhangúlag azt jelentette, hogy az elnökválasztás szabad és tiszta volt.
A választás után tíz nappal Johnson elnök megnyugtató híreket kapott nemzetbiztonsági tanácsadójától: „Hoover biztonsági Jelentéseket Juttatott el nekünk Balaguer első harmincöt kinevezéséről - áll az 1966. Június 11-i jelentésben. - Ezek tartalmazzák a kabinetet, a kabinet alá rendelt tanácskozó testületet, a Legfelsőbb Bíróságot és néhány kulcsfontosságú hivatalt, mint az Állami Vagyonkezelő, az Iparfejlesztési, a Bevándorlási Hivatal, a Hírközlési és Repülőtéri Hatóság... Biztonsági szempontból a kabinet megfelelőnek látszik... Balaguer alapos tisztogatást végzett a Legfelsőbb Bíróságon... Az igazságügyi miniszter is tiszta lappal indul. A Legfelsőbb Bíróságtól várhatjuk, hogy további nagytakarítást végez lefelé a bírói testület soraiban.”
Így segítette Hoover egy olyan kormányzat hatalomra jutását, amelynek élén az FBI egyik besúgója állt, és három tucat FBI által jóváhagyott miniszter, katonai vezető és bíró működtetett. Joaquin Balaguer, az FBI Santo Domingó-i embere, az egyik utolsó régi vágású latin-amerikai erős ember, huszonkét éven át, kemény kézzel uralkodott.