A skóciai Lockerbie felett felrobbantott Pan Am 103-as járat ügyében indított nyomozás sikere attól függött, képes-e az FBI szövetséget kötni a CIA elemzőivel, a brit és a skót rendőrökkel, a német hírszerzőtisztekkel és a líbiai kettős ügynökökkel. Ezek a kapcsolatok bizalmi elven alapultak - a kölcsönös bizalmon, amelyet nehezen lehetett fellelni a zsaruk és kémek között otthon és külföldön egyaránt. Az iroda a maga erejéből nem tudott megoldani egy óceánokon és országhatárokon átnyúló problémát.
A Pan Am 103-as járata a londoni Heathrow repülőtérről szállt fel, útban New York felé 1988. december 21-én, délután 6 óra 25 perckor. Utasainak fele Frankfurtból érkezett rövid átszállási idővel. Huszonnyolc perc múlva robbanás szaggatta darabokra a Boeing 747-est. Lángoló roncsok zuhantak Lockerbie kisvárosára.
A 260 utas és személyzet között 189-en amerikaiak voltak. (A gépen négy magyar is ült.) 11 helyi lakos a lezuhanó roncsoktól és a belobbanó kerozin okozta tűzben lelte halálát. A skót rendőrség hozzáfogott, hogy összegyűjtse a 2190 négyzetkilométeres területen szétszóródott roncsokat és más bizonyítékokat. A brit titkosszolgálat segítségével már egy héten belül sikerült megállapítaniuk, hogy valaki nagy erejű plasztik robbanószert, Semtexet rejtett el egy feladott poggyászban.
A nemzetközi jog értelmében az FBI joghatóságnak számított az ügy kivizsgálásában, mivel a repülőgép amerikai tulajdonban állt, de az iroda vezetői nem tudták, hogyan folytassák le a nyomozást.
- Az FBI nem volt felkészülve arra, hogy ilyen fontos vizsgálatot - mondta Richard Marquise. - Ezért az intézményt hibáztatom.
1989. január 3-án Marquíse-t bízták meg a Lockerbie-ügyre ráállított munkacsoport vezetésével. A csapat négy ügynökből és három elemzőből állt. Hetekig tanulmányozták az utaslistát nyomra vezető jel után kutatva. A névsor különféle összeesküvés-elméleteknek szolgálhatott alapul. Rajta volt egy Matt Gannon nevű CIA-tiszt és Chuck McKee, a katonai hírszerzés őrnagya, akik éjt nappallá téve dolgoztak Bejrútban, hogy kiszabadítsák azt a kilenc amerikai túszt, akiket még mindig fogva tartottak Libanonban. Gannon apósa a CIA operatív műveleti részlegének igazgatóhelyetteseként éveken át a Közel-Keleten dolgozott. A gépen utazott még hat külügyminisztériumi tisztviselő és az Igazságügyi Minisztérium vezető nácivadásza. Egy másik utas, egy amerikai üzletember pedig azonos nevet viselt azzal a terroristával, aki évekkel korábban eltérített egy kuvaiti gépet.
A gyanúsítottak listája leképezte az amerikaiak és az arabok között a Közel- és Közép-Keleten zajló csaknem minden elkeseredett összecsapást. Az Egyesült Államok új elnöke, George H. W. Bush úgy vélte, hogy a szírek állnak a merénylet mögött. Bak Revell FBl-ügynök feltételezése szerint az irániak tették; közel hat hónappal korábban, 1988 júliusában ugyanis a Vincennes hadihajóról indított rakéta lelőtte az Iran Air 655-ös járatát a Perzsa-öböl felett. A kétszázkilencven utas halálát okozó indokolatlan támadásra tévedésből adott parancsot a hajó kapitánya. A CIA Ahmed Dzsibrilt, az egyik leghírhedtebb palesztin terroristát gyanította: azt feltételezték, hogy az irániak bérelték fel a 747-es felrobbantására. És természetesen ott volt gyanúsítottként, mint minden ilyen esetben, Kadhafi ezredes líbiai diktátor, aki megesküdött, hogy megbosszulja Tripoli 1986-os amerikai bombázását, amely maga is megtorló akció volt, válaszul a berlini diszkórobbantásra, amelyben két amerikai katona vesztette életét.
Az egyetlen ember, aki komoly bizonyítékkal rendelkezett, John Boyd volt, a Iockerbie-i rendőrfőnök; az ő rendőrei fésültek át hegyet-völgyet, gyalogszerre] kutatva a nyomok után. Hat héttel a nyomozás megkezdése után, amikor Boyd emberei megtalálták egy rádió nyomtatott áramköri lapjának ujjhegynyi darabkáját, az FBI megtudta, hogy a plasztikbombát egy fekete Toshiba hordozható rádiómagnóba rejtették. Sok hónap múltán ez volt az egyedüli áttörés az ügyben.
- Kínkeservesen lassú volt - mondta Marquise. - Washingtonban mindenki választ vár. Most azonnal. Ki tette ezt? Hogyan történhetett?
1989 májusában az FBI összehívott több mint száz amerikai, brit, skót és német nyomozót egy Washington környéki szálloda konferenciatermébe. Mindegyik ország és mindegyik ügynökség a maga nótáját fújta. Nem volt együttműködés, nem volt valódi párbeszéd.
A merénylet után hat hónappal az FBI Lockerbie-akciócsoportját szélnek eresztették. Csak Marquise és a terrorcselekmények elemzőinek egy kis csapata maradt rajta az ügyön.
A skótok azzal töltötték a nyarat és az őszt, hogy gondosan összerakják a több százezer apró darabkából álló bizonyítékokat, Munka közben olyan FBI-veteránok képezték őket, mint Richard Hahn - aki immár tizenöt éve, a New York-i Fraunces Tavern elleni felderítetlen FALN-támadás óta halálos bombamerényietek romjainak átfésülésével foglalkozott. Hahn megtanította nekik, miben különbözik a Semtex okozta rombolás a tűzben keletkezett égésnyomoktól.
A skótok hamarosan megállapították, hogy a „Made in Malta” feliratú árcédulás ruhadarabok ugyanabban a Samsonite gyártmányú bőröndben utaztak, amelybe a bombát rejtő rádiómagnót csomagolták. Ezt azonban nem közölték az FBI-jal. Majd a németek vizsgálták meg a frankfurti repülőtér számítógépéről kinyomtatott csomagnyilvántartást, amelynek tanúsága szerint egy utashoz nem tartozó bőröndöt irányítottak az Air Malta egyik járatáról a Pan Am 103-asra Frankfurton át a járatközi csomagkezelő rendszerrel. Ezt azonban nem közölték a skótokkal. 1990 januárjában a nyomozók nemzetközi csapata újra egybegyűlt Skóciában, de ismét csak a süketek párbeszéde folyt. Marquise-nek az a szörnyű érzése támadt, hogy az ügy sohasem fog megoldódni.
- Tonnányi problémánk van a CIA-val. Rengeteg a rivalizálás - panaszkodott Marquise. - A skótok odaát végzik a dolgukat. Aztán ott vannak a németek, akik akkor adják át az adatokat a skótoknak, ha éppen úgy tartja a kedvük. Az FBI még mindig a maga dolgát végzi... Még mindig mindenki csak a maga dolgával foglalkozik.
Majd 1990 júniusában kis segítség érkezett, amelynek nagy hozadéka lett. Stuart Henderson, az új skót főnyomozó megosztott egy később perdöntőnek bizonyuló nyomot Marquise-szel: egy fotót valamilyen időzítő szerkezet áramkörének aprócska darabjáról, amelyet a robbanás szinte belepréselt a máltai eredetű ruhadarab megperzselődött foszlányaiba. A skótok ezt megelőzően már tizenhét ország ötvenöt gyártójánál jártak anélkül, hogy azonosítani tudták volna a darabot. - Fogalmuk sem volt. Semmi nyom - mondta Marquise. - Ezért aztán így szóltak, valószínűleg csak úgy viccből: „Próbáljátok meg ti, fiúk. Tegyetek próbát vele.”
Az FBI bűnügyi laboratóriuma átadta a fotót a CIA-nak. Az ügynökség egyik elemzője emlékezett egy csaknem ugyanilyen áramköri lapra, amelyet négy évvel korábban koboztak el két líbiaitól, akik átszálló utasként tartózkodtak a szenegáli Dakar repülőterén. A hátulján négy betű állt: MEBO. Senki sem tudta, mit jelent ez a szó.
Ekkor már tizennyolc hónap telt el a Pan Am 103-as felrobbantása óta.
„KIIKTATTUK A PARANCSNOKI LÁNCOT”
A nyomozás feltételezések és sejtések szövevényes mozaikjának bizonyult. A legfelső szinteken csak kevesen voltak meggyőződve arról, hogy az ügy egyszer megoldódhat. Valakinek a kezébe kellett vennie az irányítást.
Robert S. Mueller III-at 1990. július végén nevezték ki az Igazságügyi Minisztérium Bűnügyi Osztályának vezetőjévé. Arisztokratikus modora ellenére az ügynökök ösztönös rokonszenvvel viseltettek iránta. Egymás között csak Three Stick (Hárompálcás vagy Háromhusángos,) Bobbynak nevezték.
Mueller éles eszű ember volt; a munkaköréhez ideális alkattal rendelkezett, és nagyra becsülte a hozzáértéssel kezelt ügyeket. Az FBI leendő igazgatója született vezető volt - és egykori tengerészgyalogos. Philadelphiában nőtt fel, Princetonban végzett, és a vietnami háborúban lövészszakaszt vezetett. Egy 1968. december 11-ei hivatalos harctéri jelentés szerint a Quáng Tri tartományban lezajlott ütközetben kitűnt bátorságával egy célpont felkutatásában és megsemmisítésében. Amikor szembekerült egy kétszáz fős észak-vietnami erővel, Mueller hadnagy „pontosan irányzott ellentüzet vezényelve és bátorító szavakat kiáltva embereinek, rettenthetetlenül mozgott egyik harcálláspontból a másikba. Személyes biztonságával mit sem törődve... maga vezetett egy csapatot a tűz alatt álló terepen, hogy kihozzanak egy halálosan sebesült tengerészgyalogost, aki a baráti arcvonal előtti harcállásponton esett el.” Egyéb felterjesztések mellett hősiességéért Bronzcsillaggal tüntették ki.
Igazságügyi minisztériumi kinevezésére az FBI számára kritikus pillanatban került sor. Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot, és az Egyesült Államok háborúra készült a Perzsa-öbölben. Az egymást követő hisztérikus terrorriadókat az iroda iraki fenyegetéseknek vélte amerikai célpontok megtámadására. A terrorelhárításhoz azonban csak kevés és egyre fogyatkozó pénz és személyi állomány állt rendelkezésre. Ugyanez vonatkozott a morálra is, nem kis részben William Sessions igazgató vezetésének köszönhetően.
- Sessions igazgató teljes figyelmét megnyerni nagy kihívást jelentett - mondta Bill Baker, az FBI Bűnügyi Osztályának újonnan kinevezett vezetője, aki szoros együttműködést és döntően fontosnak bizonyuló szövetséget hozott tető alá Muellerrel.
Mueller teljes körű felhatalmazással ruházta fel Marquise-t a Lockerbie-ügyben. Korábban nem volt még példa arra, hogy az FBI egyik hírszerzési elemzője vezessen le egy fontosabb vizsgálatot. Marquise közvetlenül Bakernek jelentett, ő pedig Muellernek.
- Gyakorlatilag kiiktattuk a parancsnoki láncot a központban - mondta erről Marquise. - Bevontuk a CIA-t. Bevontuk a skótokat. Elhoztuk a brit MI5-öt Washingtonba, leültünk, és azt mondtuk: „Meg kell változtatnunk annak a módját, ahogyan az ügyeket intézzük. El kell kezdenünk jól dolgozni... El kell kezdenünk megosztani az információt.”
Marquise-nek eddig nem volt felhatalmazása arra, hogy felvegye a telefont, és felhívja a kollégáit Skóciában. Első hívását 1990 novemberében bonyolította le. A dolgok ettől kezdve gyors fordulatot vettek.
Marquise megtudta, hogy az egyik skót rendőrbíróság felfedte a MEBO felirat rejtélyét: a Mebo egy svájci elektronikai cég volt, amely már csaknem húsz éve üzleti kapcsolatban állt Líbiával. Ezzel a ténnyel felfegyverkezve Marquise kinyomozta, hogy a cégtulajdonos, Edwin Bollier saját maga adott át egy részletes levelet a bécsi amerikai nagykövetségnek, mindössze néhány nappal a Lockerbie-merénylet után.
Az FBI sosem kereste volna a levelet a skótoktól származó tipp nélkül. A levél lényegében kimondta, hogy a Pan Am 103-as elleni merénylet a líbiaiak müve. Bollier jól tudta, mit beszél: a Mebo húsz bonyolult gyújtásidőzítőt gyártott líbiai megrendelésre.
Bollier levele - amely létfontosságú bizonyíték volt egy terrorcselekmény nemzetközi nyomozásában - csaknem két éven át hevert olvasatlanul.
Marquis saját keserű tapasztalatai alapján jól tudta, milyen gyakran fogalma sem volt az FBI-nak arról, mit tárol az aktáiban. Az iroda maga is egy gigantikus iratpiramis volt, és az maradt még jóval a 21. század kezdete után is. Miközben Marquis az FBI Terrorizmuskutató és -elemző Központját vezette 1986 és 1988 között, az iroda üzembe helyezte a Terrorist Information System nevű adatbázist, amely azonban - megfogalmazása szerint - „teljesen használhatatlan” volt.
- Rengeteg időt töltöttél adatok betáplálásával, és nem tudtál semmit előhívni ... A keresésre „Nincs adat” üzenet jelent meg a fontosabb ügyek úgy kilencvenöt százalékában. Éveken át megpróbáltuk rásózni a rendszert valakire, de nem volt felhasználóbarát. Remek koncepció volt, de nem működött.
„ELHATÁROZTUK, HOGY VÁDEMELÉSSEL LÉPÜNK TOVÁBB”
1991 elejére Marquise előtt már nagyjából körvonalazódott: a közvetett bizonyítékok Kadhafi és Líbia felelősségére utalnak. Érezte, hogy az ügy lendületet vesz.
- Vannak FBI-ügynökeink, akik egy csapatban dolgoznak a skót zsarukkal, a máltai zsarukkal, és nyomokat derítenek fel Máltán, egy kottából zenélnek és végzik a dolgukat - számolt be a fejleményekről. - Hihetetlen módon megosztjuk az információt. Kezdünk előjönni líbiai hírszerzők nevével. És egyikük ez az Abdelbaszet Ali al-Megrahi nevű fickó.
A lockerbie-i merénylet helyszínén talált ruhamaradvány egy máltai kereskedőhöz vezette a nyomozókat, aki fénykép alapján azonosította Megrahit a ruha vásárlójaként. A máltai bevándorlási hivatal nyilvántartása szerint a vásárlás napján Megrahi Máltán tartózkodott. 1991 februárjában, miközben már javában dúlt az öbölháború, az FBI egy héten át hallgatta ki Edwin Bolliert. Bollier némileg bizonytalanul ugyan, de az arcképen felismerte Megrahit, mint aki a Mebóval Zürichben üzleti kapcsolatban álló fedőcéget vezette.
- Meglehetősen izgatott vagyok. Mindenki meglehetősen izgatott - mondta Marquise. Tájékoztatta Muellert, aki megfontoltan emlékeztette, hogy még hosszá az út odáig, amíg biztosra mehetnek.
Marquise előtt ekkor az a feladat állt, hogy az adatokból és az információkból összeállítsa a bizonyítékot. Ehhez szüksége volt olyan tanúra, aki Megrahit a Semtexet rejtő bőröndhöz köti, és találnia kellett valakit, aki tudta, hogy ez a bőrönd szállította a bombát az Air Malta 180-as járatáról a Pan Am 103-asra. Marquise visszament a CIA-hoz. Az ügynökség ekkor közölte vele, meglehetősen megkésve, hogy egyszer volt a máltai nemzetközi repülőtéren egy Abdul Madzsid Giaka nevű líbiai informátoruk, aki a Lockerbie-merénylet előtt négy hónappal lett a CIA fizetett ügynöke. Így volt ez a Pan Am-gép katasztrófájának idején is, néhány hónappal később azonban az ügynökség ejtette az illetőt, mert úgy ítélte meg: csak kitalál információkat, hogy a kikérdezőit megkopassza.
Marquise azonban mindenáron beszélni akart Giakával, függetlenül attól, mennyire tartja megbízhatónak a CIA. 1991 januárjában az ügynökség a Málta partjainál állomásozó egyik amerikai hadihajóról az Egyesült Államokba repítette, hogy az FBI kihallgathassa a CIA virginiai központjában. A megbízhatóságában jó okkal kételkedő ügynökség csak egy feltételt támasztott; az ügyet teljes titokban kell tartani!
Marquise mérlegelte az esélyeket, és úgy döntött: megszegi a szabályt. Felvette a telefont, és felhívta skót kollégáját. - Ha bárkinek elmondja, engem nyomban kirúgnak - közölte Stuart Hcndersonnal. - A fickó az USA-ban van. Azt gondoljuk, szolgálhat valamilyen információval, de nem biztos. Holnap kezdjük meg a kihallgatását.
1991 szeptemberében Madzsid Giakát legalább két héten át hallgatták ki. Azonosította Megrahit mint hírszerzőtisztet és a líbiai légitársaság (LAA) biztonsági főnökét Közölte az FBI-jal, hogy a máltai nemzetközi repülőtér helyi LAA-alkalmazottjánál volt Semtex, és hogy a Lockerbie-merénylet előtti hetekben látta Megrahit egy nagy barna bőrönddel a repülőtéren. Giaka kétségkívül megbízhatatlan tanú volt, de az FBI bízott benne, hogy legalább ebben a három pontban igazat mond. Marquise most már joggal gondolhatta; az ügyet eléggé megalapozták ahhoz, hogy bíróság elé lehessen vinni.
De melyik utat válasszák: a jogit vagy a hadit? - merült föl a következő kérdés. A döntés az elnök kezében volt.
Az Egyesült Államok megpróbálhatta volna elrabolni Megrahit, hiszen korábban már nemegyszer kapcsolt le terroristákat külföldön, de az már meghaladta a CIA vagy a hadsereg képességeit, hogy Líbiában kapják el. Megpróbálhatta volna megölni. Ezt azonban ez idő tájt nemigen tehette meg nyugodt lelkiismerettel, hiszen a lockerbie-i merénylet előtt nem sokkal, amikor Izrael kivégzőosztagot küldött Tuniszba Abu Dzsihádnak, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet második emberének likvidálására (ő volt az 1972-es müncheni terrortámadás értelmi szerzője), az Egyesült Államok politikai gyilkosságnak minősítette és nyíltan elítélte az akciót.
Az elnök megtámadhatta volna Líbiát bombákkal és rakétákkal. Reagan egyszer már célba vette Kadhafit, miután a líbiai ügynökök öt évvel korábban felrobbantották a nyugat-berlini La Belle diszkót. A bombázást akkor az elnök az ENSZ Alapokmányának 51. paragrafusára hivatkozva rendelte el, amely önvédelmi célból engedélyezi erő alkalmazását. Az akkori bizonyíték sziklaszilárd volt; a lockerbie-i eset hasonlóan perdöntő bizonyítékot igényelt.
George H. W. Bush elnök véleménye szerint a terroristák bűnözők, nem pedig hadviselő fél. Ezért a bírósági utat választotta. Mueller határozottan egyetértett vele. Követni fogják a törvényt, bárhova vezet is. Marquise így fogalmazott: - Elhatároztuk, hogy vádemeléssel lépünk tovább az ügyben, és az eredményt a világ elé tárjuk.
1991. november 15-én az Egyesült Államok és Skócia hivatalosan vádat emelt Megrahi ellen. Csaknem egy évtizedbe telt, amíg végre elítélték. (Kadhafi ugyanis csak hosszú huzavona után volt hajlandó kiadni, akkor is csak az esetben, ha a perre egy semleges országban kerül sor. A tárgyalás végül Hollandiában zajlott le skót bíróság előtt, a skót jogrend szerint. Megrahi életfogytiglant kapott, amelyből még kilenc évet sem töltött le, mert állítólagos végső stádiumú rákbetegségére hivatkozva kiengedték. Líbiában természetesen nemzeti hősként ünnepelték.) További évtizednek kellett eltelnie, mire minden kétséget kizáróan tisztázódott, hogy maga Kadhafi adott parancsot a Pan Am 103-as elleni merényletre, bosszúból az amerikai válaszcsapásra a diszkórobbantás miatt. A megtorlások ördögi köre akkor zárult be, amikor a líbiai forradalom során ellenfelei egy amerikai Predator kémrepülőgép segítségével levadászták és megölték a diktátort, huszonhárom évvel a lockerbie-i terrortámadás után.
Azon a héten, amikor a Pan Am 103-as felrobbantása ügyében vádat emeltek, a manhattani büntetőbíróságon egy gyilkos merénylet tárgyalása vette kezdetét. A vádlott el-Szajed Noszair egyiptomi bevándorló, a zsidóság és a nyugati világ ellen szent háborúra lázító iszlám teológus, Omar Abdel Rahman, a vak sejk követője volt. Noszair ellen Meir Kahane rabbi, a Zsidó Védelmi Liga vezetőjének meggyilkolása miatt emeltek vádat. (A ligát Izrael állam később terrorszervezetnek nyilvánította.)
A tárgyalás közönségének soraiban foglalt helyet Emad Szálem, az FBI heti ötszáz dollárt kereső informátora, az egyiptomi hadsereg kopaszodó, szakállas veteránja. Szálem a vádlott társainak körében ült, elbeszélgetve velük a per szünetében, és ismereteket szerezve az életükről.
A behízelgő modorú Szálem korábban a manhattani Woodward Szálloda házi detektívjeként dolgozott, amikor 1991 áprilisában szóba elegyedett vele Nancy Floyd, az FBI külföldi kémelhárító részlegének ügynöke. Floyd elmondta neki, hogy tudomása szerint a szállodában gyakran megfordulnak kémgyanús oroszok. Segítene-e a szemmel tartásukban?
Szálem szó szerint így válaszolt: - Ugyan ki törődik már a hidegháborúval és az oroszokkal? Viszont tudnék magának mesélni a szent háborúról és a vak sejkről.
Floyd ügynök sohasem hallott még a vak sejkről. Kevesen hallottak róla. Viszont megtetszett neki Szálem, ami nem volt csoda, és megbízott benne, ami azért vakbizalom volt. Be is szervezte informátorként, és bemutatta egyik ügynöktársának, John Anticevnek, a New Yorkban működő Egyesített Terrorelhárító Akciócsoport (Joint Terrorism Task Force) tagjának.
Anticevet nagyon is érdekelte el-Szajed Noszair. Az FBI ugyanis lefotózta néhány társát, amint félautomata fegyverekkel célba lőttek és gyakorlatoztak. Az FBI azonban nem látott terrorista kapcsolatot a Kahane-gyilkosságban, és nem volt képben a vak sejknek a merényletben játszott szerepével kapcsolatban sem. Noszair letartóztatása után az akciócsoport negyvenhét doboznyi bizonyítékot gyűjtött össze a lakásából. Az FBI annak rendje és módja szerint elraktározta őket, pedig az anyagban ott volt Noszair arabul írt naplója is, benne a sejk szent háborúra szólító felhívásaival. A napló egyértelműen leírta egy New York ellen intézendő támadás terveit, amelynek célja, hogy „lerombolja a civilizációjuk pilléreit... és a mérhetetlen magas épületeiket, amelyekre olyan büszkék”.
A naplóba három éven át senki sem olvasott bele. Akkoriban az FBI mindössze egyetlen fordítót foglalkoztatott, aki értett arabul, és el tudott olvasni arab nyelvű szövegeket.
- Ha megfelelően lefordítják, feldolgozzák, hitelesítik és elemzik - mondta későbbi tanúvallomásában Bak Revell az FBI meglátta volna a közvetlen kapcsolatot Meir Kahane gyilkosa és azon csoport között, amelyik terveket szőtt a Világkereskedelmi Központ elleni bombatámadásra, majd végre is hajtotta.
Vajon ki gondolhatott arra, hogy újjáéled azoknak az anarchistáknak a szelleme, akik az első világháború végén a Wall Streeten és Washingtonban robbantottak? Ki gondolhatta, hogy azok az iszlamisták, akik kiűzték a szovjet Vörös Hadsereget Afganisztánból, dühüket most Amerika ellen fordítják? Ki hihette, hogy az irodának rövidesen újabb csatába kell bocsátkoznia a keresztények és a muszlimok között folyó keresztes háborúban? 1991 tavaszán mindez csaknem felfoghatatlannak látszott. Azok a nyomozások, amelyekbe az FBI terrorelhárító részlege azokban a hónapokban belekezdett, csaknem mind olyan kis létszámú jobboldali csoportokra irányultak - a Los Angeles környéki bőrfejűekre (Los Angeles Area Skinheads), az Árja Női Ligára (Aryan Women’s League) és a Texasi Tartalékos Milíciára (Texas Reserve Militia) amelyek tagjai valószínűleg hamarabb tettek volna kárt saját magukban, mint hogy az Egyesült Államok békéjét és biztonságát veszélyeztethették volna.
- Meglehetősen jól éreztük magunkat azokban a napokban - mondta Bak Revell. - A hidegháborúnak vége volt; hittük, hogy mi győztünk, a kommunizmus az USA-ban a vele kapcsolatban álló szervezetekkel együtt nagyrészt megszűnt létezni. A kommunizmus mint globális mozgalom lényegében már hitelét vesztette. A terrorizmust féken tartottuk az USA-ban, és nemzetközi szinten is hanyatlóban volt. Mindent egybevetve jó munkát végeztünk a terrorizmus kezelésében a közben felmerült sok probléma ellenére.
Emad Szálem felajánlotta, hogy betekintést nyújt az FBI-nak a jövőbe. Az iroda magától nem látta, mi közeleg.
„MEGRENGETNI ALATTUK A FÖLDET”
Szálem 1991. november 4-től kezdett eljárni Noszair gyilkossági perére, és hamarosan összebarátkozott a vádlott híveivel. Mindannyian ujjongásban törtek ki, amikor az esküdtek nem tudtak egyhangú döntésre jutni az ítéletet illetően. Afelől nem volt kétség, hogy Noszair megölte Kahanét. Ennek ellenére csak fegyverbirtoklásban és a támadás tényében találták bűnösnek. Az ítélethirdetéskor a bíró nyíltan meg is mondta, hogy az esküdtszék minden bizonnyal elvesztette a józan kollektív ítélőképességét. Ezután legfeljebb huszonkét év börtönt szabott ki Noszairra a következő indoklással: - Úgy hiszem, a vádlott meggyalázta ezt az országot, az alkotmányunkat és a törvényeinket, és azokat az embereket, akik békében szeretnének együtt élni.
Szilem meglátogatta Noszairt a hírhedt Attica állami börtönben, hosszú utat téve meg oda és vissza a sejk körének tagjaival. Hamarosan hallhatta tőlük, hogyan szervezkednek robbantásokra az amerikai erő és hatalom szimbólumai ellen. Szálem találkozott a sejkkel, a merényletek értelmi szerzőjével, így első kézből értesülhetett azokról az elképzelésekről, hogy a dzsihádot áthozzák Amerikába.
- Szálem beépülése olyan átütően sikeres volt, hogy bizalmas közelségbe került magával Abdel Rahmannal, csaknem a kezdettől fogva - álmélkodott Andrew McCarthy manhattani ügyész.
Szálem megadta a Világkereskedelmi Központ felrobbantására szervezkedő csaknem minden konspirátor nevét és személyazonosságát. A célpontjukat ekkor még nem ismerte pontosan, de új barátai elmondták neki: valami nagy lesz, valami olyan, amit a világ még sohasem látott. Ez újdonság volt az FBI annaleseiben: első kézből származó információ terrorista összeesküvésről, amint az kibontakozott.
A terrorista sejtet le lehetett - és le kellett - volna leplezni még jóval a támadás előtt. Csakhogy az FBI-nyomozás 1992 júniusában holtpontra jutott, amikor az iroda ejtette Szálemet mint informátort.
A döntést Carson Dunbar, az FBI New York-i külföldi kémelhárító osztagának harminckilenc éves főnöke hozta meg. Azt gyanította ugyanis, hogy Szálem az egyiptomi titkosszolgálat kettős ügynöke. Első látásra úgy tűnt: az a félelme, hogy esetleg idegen kémmel van dolga, nagyobb súllyal esik latba, mint az ügynök figyelmeztetése a terrortámadásra, de Dunbarnek és ügynökeinek félelmei ennél mélyebben gyökereztek.
- Nem engedhetjük meg magának, hogy bombát gyártson - mondta Szálem nek Anticev FBI-ügynök. - Ha az a bomba, mondjuk, egy zsinagógánál robban, és megöl két-három embert, aztán kiderül, hogy az FBI egyik ügynöke részt vett a bomba készítésében - felejtse el, megvadulnának, a sajtó azt mondaná, hogy tudtuk, beperelnének, embereket rúgnának ki. - Az irodának elmondhatatlan szégyen terhét kellene viselnie.
Floyd FBI-ügynök megdöbbent Dunbar döntésén. - Ezt a dolgot kezdettől fogva abszolút rosszul kezelték - mondta az asszony Szálemnek. - Az osztag embereinek fogalmuk sincs arról, hogyan működjenek... A felügyelők nem tudják, mi zajlik. Nem vették maguknak a fáradságot, hogy tanuljanak a történelemből.
Szálem azonban jobban ismerte a történelmet, mint sokan mások. A vak sejk már sok éve az egyiptomi Iszlám Dzsihád szervezet egyik vezetője volt. Azt prédikálta, hogy a politikai célú erőszak isten rendelése. Kairóban azért börtönözték be, mert ideológiailag támogatta Anvar Szadat elnök meggyilkolását 1981-ben.
A sejk jó okkal rajta volt a Külügyminisztérium terrorista személyeket tartalmazó listáján, 1990-ben mégis beutazási vízumot kapott az Egyesült Államokba. A vízumot a külügy konzuli osztályának tisztviselőjeként fedőállásban dolgozó CIA-tiszt adta ki - megmagyarázhatatlan hibaként, hiszen a CIA aktái úgy jellemezték a sejket, mint „Egyiptom legmilitánsabb szunnita papját, aki szorosan kötődik az egyiptomi dzsihád-mozgalomhoz”.
A sejk nem csinált nagy titkot a szándékaiból. - Terroristának kell lennünk - közölte a brooklyni mecsetjében 1993. január 6-án tartott prédikációjában. -- Terrorizálnunk kell az iszlám ellenségeit, és rettegésben kell tartanunk, össze kell zavarnunk őket, meg kell rengetnünk a földet a lábuk alatt.
„ŐRÜLETBE KERGETI AZ EGÉSZ VILÁGOT”
1993. január 19-én, George H. W. Bush elnökségének utolsó óráiban kitört a palotaforradalom az FBI-ban: William Sessionst a Szövetségi Nyomozóiroda igazgatójaként rossz vezetéssel és hivatali kötelességmulasztással vádolták meg.
Sessions, a központban elzárkózva, napi feladataitól távol maradva, pozíciójának ceremoniális előjogaitól elbűvölve elherdálta minden tekintélyét. A belső lázadás már egyre érett abban a tizennyolc hónapban, amióta legerősebb vetélytársát, a jó kapcsolatokkal rendelkező Revellt, a közkedvelt FBI-ügynököt Dallasba vezényelte, hogy a hátralévő időt pályafutása végéig ott szolgálja le.
Az Igazságügyi Minisztérium 194 oldalas jelentésben kisszerű korrupcióval vádolta meg Sessions bírót; eszerint megpróbált lefaragni a jövedelemadójából, kormányzati pénzek felhasználásával 9890 dollárért biztonsági kerítést emeltetett a háza köré, leállított egy vizsgálatot, amely az állítólag túlságosan kedvező jelzáloghitel-szerződését firtatta, és visszaélt hivatali hatalmával, hogy kényelmét és kedvteléseit kielégíthesse. Ezen vádak egyike sem minősült ugyan bűncselekménynek, de a jelentés politikai és személyes vádiratként volt olvasható az igazgató tisztessége és jelleme ellen. „Kénytelen vagyok megkérni, hogy tegye meg a kívánatos lépést hivatala és országa érdekében - írta Revell Sessionsnak. - Mondjon le, amíg méltóságának maradt még némi látszata, s mielőtt további károkat okozna az ügynökségnek, amelynek megbecsülésére és tiszteletére fogadalmat tett.”
Hoover óta az elnök az FBI minden igazgatóját a szenátus jóváhagyásával nevezte ki tízéves időtartamra. Bushnak lehetősége lett volna arra, hogy az igazságügyi miniszter javaslatára elmozdítsa Sessionst hivatalából, még mielőtt az új elnök beiktatására január 20-án sor kerül - vagy nem tesz semmit, és hagyja, hogy Bill Clinton oldja meg a problémát. Kaján válási ajándék gyanánt végül úgy döntött, az új elnökre bízza az ügy megoldását.
Sessions gőgös daccal utasította vissza a vádakat. Úgy tett, mintha nem hallaná meg a lelépését szorgalmazó hangokat, holott magának az irodának a falai közül hangzottak fel. További hat hónap telt el - hat kritikus hónap - egy puncsot iszogató, erőtlen emberrel, aki hivatala magányába zárkózott az FBI-ban.
Az FBI vezetésének és felügyeletének képessége nem tartozott Clinton elnök erősségei közé. Sessions némán, kihívóan ült a várában. Clinton első két igazságügyminiszter-jelöltje gyorsan elbukott; mindketten illegális bevándorlót fogadtak fel a gyerekek mellé, törvénytelenül. Igazságügyi miniszter híján az elnök aligha tudta volna meneszteni az FBI főnökét. 1993. február 11-én, három héttel hivatalba lépése után, Clinton végső döntést hozott Janet Reno miami főállamügyész személyében. Reno lett az első női igazságügyi miniszter, egyben a poszton leghosszabb ideig szolgáló köztisztviselő a 20. században. Az elnökhöz hasonlóan ő is állandó bajok és problémák forrásának találta az FBI-t.
- Amikor hivatalba léptem, gyorsan felismertem, hogy az FBI nem tudja, mije van neki - mondta később Reno egy meghallgatáson. - A jobb kéz nem tudta, mit csinál a bal. - Az internet korának hajnalán az ügynökök még mindig a 64 kilobájt világában éltek. Mire az irodának sikerült rendszerbe állítania egy új információs technológiát, már el is avult. Reno megdöbbenéssel fedezte fel, hogy az FBI még alapvető adatkezelésre és -keresésre sem képes. Az ügyek dokumentációját nem tudta korszerű számítógépes rendszerbe vinni, ahol az adatokat tárolhatta és előhívhatta volna. A területi irodák egymástól és a központtól elzártan működtek. Az ügynököknek nem volt eszközük arra, hogy összekapcsolódjanak egymással. Még az elit terrorelhárító akciócsoportok irodáiban is papírhalmok tornyosultak a padlón, esetleg perdöntő információkat tartalmazó lehallgatási anyagok kallódtak olvasatlanul, fordítók hiányában, és nem vettek észre ismétlődő eseteket.
- Néha úgy gondoltam, sikerült haladást elérnünk, aztán rábukkantunk valamire, amiről nem tudtunk, vagy ami hiányzott. Nagyon nehéz volt az FBI-nak megoldania ezt a problémát - mondta Reno.
Alig néhány nappal az után, hogy átvette hivatalát, megismerkedhetett az FBI legjobb és legrosszabb oldalával.
1993. február 26-án, pénteken, a Világkereskedelmi Központ északi tornya alatt a hatszintes mélygarázsban felrobbant egy bérelt kisbuszba rejtett 680 kilós pokolgép. Ez volt a legsúlyosabb terrorcselekmény az Egyesült Államokban a Black Tom-szigeti robbantás óta, amely 1916-ban rázta meg Manhattant, megrongálva a Szabadságszobrot New York kikötőjében.
A Világkereskedelmi Központ ellen elkövetett támadásban hatan vesztették életüket, és több mint ezren sebesültek meg a lökéshullámoktól, a füsttől, a szanaszét repülő törmeléktől. A garázs betonozott szintjei az alapozásig leomlottak. A bomba közel negyven méter széles krátert vájt a földbe. A detonáció után három nappal a nyomozás szempontjából rendkívül fontos lelet került elő a romok alól: egy összetört kisteherautó-alváz, rendszámmal. Kiderült, hogy a járművet az előző héten bérelték New Jersey-ben. Az FBI óriási szerencséjére az egyik merénylő elkövette azt az ostobaságot, hogy visszament a kölcsönző céghez, bejelentette, hogy a jármüvet ellopták, és visszakövetelte a négyszázdolláros foglalót.
- Az a gyorsaság, ahogyan ez végbement, és a véletlen, amely megnyilvánult benne, egész egyszerűen fenomenális! - álmélkodott a merénylet helyszínén, a Világkereskedelmi Központnál Richard Hahn, aki már két évtizede nyomozott terroristák után az FBI-ban. Négy merénylőt letartóztattak, de az elfogásuk még így sem volt elég gyors.
A bombagyártónak ugyanis sikerült elszöknie az országból. A huszonöt éves pakisztáni Abdul Karim - alias Ramzi Juszef - decemberben érkezett az Egyesült Államokba Afganisztánból. A kiegyensúlyozott és választékos modorú, hét nyelven beszélő férfi kémiai és mérnöki tanulmányokat folytatott brit egyetemeken, és tagja volt egy Wall Streettől a Hindukus-hegységig terjedő globális terrorhálózatnak.
Az összeesküvés tehát továbbra is megoldatlan valós veszélyt jelentett. Körvonalai az FBI számára alig voltak felismerhetők. Tagjai közül sokan illegalitásban éltek New Yorkban.
John Anticev FBI-ügynök most kénytelen volt levett kalappal visszamenni Emad Szálemhez, és megkérni, szíveskedjen visszajönni titkos ügynöknek. Keserű beszélgetés volt. A dühös Szálem nehezményezte, hogy kirekesztették a nyomozásból.
- Megmondtam, hogy robbantani fognak New Yorkban, és maguk semmit sem tettek ellene - szitkozódott. - Kihagytak az ügyből.
Anticev azzal védekezett, hogy óvatoskodó feletteseinek „bürokratikus halandzsái” „minduntalan akadályozták”.
- Beszélni akarok az FBI főnökével - mondta Szálem. - Az információ, amit adtam, elég drága és értékes volt ahhoz, hogy megvédje az ország seggét ettől a bombától... Hány katasztrófa következik be, ha a Világkereskedelmi Központ összedől, mert néhány hülye seggfej muszlimot akar játszani?
Szálem nem beszélt az FBI főnökével, aki gyakorlatilag elérhetetlen és kommunikációképtelen volt, de egy kínos vita után mégis visszament az FBI-ba informátornak. Munkájáért több mint egymillió dollárt kapott. Olykor a veszélyt is vállalva bátran viselkedett. Kritikus alkalmakkor közel került ahhoz, hogy agent provocateuri szerepet játsszon, de neki köszönhetően végül sikerült a vak sejket rács mögé juttatni.
1993. május 7-én Szálem hosszasan beszélgetett a vak sejk egyik leghívebb bizalmasával, a szudáni születésű Sziddig Alival. Megtudta, hogy a sejk fel akarja robbantatni az ENSZ-palotát - a „nagy házat”, ahogyan nevezte. Ezután magával a sejkkel tárgyalt. Május 23-án felkereste a sejk lakását New Jersey-ben, hangfelvételre bedrótozott táskával a kezében.
- Tudni szeretném az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatban, az ördög házának tekintjük? - kérdezte Szálem. - Mert az én csapásom pusztító, nem olyan elcseszett, mint amelyik a Kereskedelmi Központnál történt...
A sejk így válaszolt: - Tervelj ki valamit, tervelj ki valamit... hogy csapást mérjünk, csapást mérjünk magára az amerikai hadseregre. De az Egyesült Nemzetek... hátrányos lesz a muszlimoknak. Nagyon árt majd nekik.
- Tehát felejtsük el az Egyesült Nemzeteket?
- Nem.
- Akkor először a hadsereg.
- Igen.
Május 27-én Sziddig elmondta Szilemnek, hogy az ENSZ-palota elleni merénylet újra napirendre került. És hogy van két új célpontja is: a Lincoln- és a Holland-alagút, két köldökzsinór, amely Manhattant az amerikai szárazfölddel összeköti. A terv az, hogy egyszerre mérjenek csapást mindhárom emblematikus építményre.
- A nagy ház, azt majd én elintézem - mondta Sziddig. - Öt perc lesz közöttük. Bumm! Istenem, az egész világ! Bumm! Ez őrületbe kergeti majd az egész világot.
A legfőbb összeesküvők egy queensi rejtekhelyen gyülekeztek 1993. június 23-án. Az épületet az FBI már jó előre bedrótozta, hogy videó- és hang-felvételeket készíthessen. A konspirátorok hozzáláttak, hogy gázolajjal és ammónium-nitrát műtrágyával töltsenek meg ötvenöt gallonos (kb. 210 literes) olajtartályokat - az 1970-es évek óta ez volt a házi készítésű terrorista bombák alapreceptje. Legalábbis úgy hitték, azzal töltik meg; Szálem ugyanis szabotálta a szabotőröket: csupán 150 dollár értékű fűnövesztő műtrágyával látta el őket, amelynek nem volt robbanó hatása.
A letartóztatások gyorsan megtörténtek - egy kivétellel.
A vak sejk bemenekült a brooklyni mecsetjébe. Annak eldöntése, hogy mihez kezdjenek vele, nagy fejtörést okozott az FBI-ban. Egyik döntéshozó vezető sem akarta vállalni a vádemelést ellene. Sessionstól kezdve lefelé egy emberként haboztak és bizonytalankodtak. Úgy vélték, a legjobb megoldás az volna, ha kiszolgáltatnák Hoszni Mubarak egyiptomi elnöknek. Annyira megkönnyítené a helyzetet, ha deportálhatnák a sejket, hogy tűnjön el ismét abban az egyiptomi börtönben, ahonnan előkerült. A leghevesebben James Fox, az FBI New York-i irodáját vezető helyettes igazgató ellenezte, hogy az ügyet bíróság elé vigyék.
Az FBI vezetői ugyanis jól tudták, hogy a vádemelés jó néhány kínos kérdést felvethetne. A terepen dolgozó ügynökök és feletteseik New Yorkban már hosszú hónapok óta tudtak a Világkereskedelmi Központ merénylőiről. A Noszair-naplóban megtestesülő bizonyíték a terrorelhárító akciócsoport kezében volt - de el sem olvasták. A bombatámadás előtt tizennégy hónappal az FBI beépítette Szálemet a dzsihádisták közé - majd pedig megváltak tőle.
Reno igazságügyi miniszternek most ki kellett egyenesítenie az iroda kollektív gerincét. Az FBI vezetőivel és legjobb ügyészeivel folytatott egyórás vita végén a tárgyalóasztalra csapott, és döntést hozott a vádemelésről államellenes összeesküvés gyanúja miatt az 1917-es felforgatási törvény (Sedition Act) alapján, amelyre az 1920-as évek vörösrazziái óta csak nagyon ritkán hivatkoztak.
Az igazságügyi miniszter azt is javasolta az elnöknek, hogy menessze William Sessionst az FBI igazgatói posztjáról „súlyos döntéshozatali hiányosságai” miatt. Sessions hivatali évei katasztrófába torkolló összecsapással végződtek FBI-ügynökök százai, köztük a túszmentő akciócsoport és egy Branch Davidians nevű millenniumi keresztény szekta között a texasi Wacóban. Az FBI könnygázgránátokat vetett be a magát elbarikádozó, állig felfegyverzett csoport ellen, megadva vezetőjüknek az olyannyira áhított apokalipszist. A keletkezett tűzben a szekta nyolcvan tagja, köztük huszonöt gyermek vesztette életét. Sessions bíró Renóra hárította a felelősséget.
Maradandó bánatára Bill Clinton egy másik istenfélő, kegyes bírót választott ki az iroda vezetésére. Louis J. Freeh hat éven keresztül kiváló FBI-ügynök, egy évtizeden át pedig elsőrangú ügyész volt, mielőtt 1991-ben bírói kinevezést kapott volna - meglehetősen idő előtt, lévén még csak negyvenegy éves. Vitathatatlanul a legalkalmasabb FBI-igazgató volt J. Edgar Hoover óta, és az volt a véleménye, hogy Clinton a legtehetségesebb politikus Richard Nixon óta.
Ez még tragikusabbá tette kölcsönös megvetésüket egymás iránt, amely aláásta az FBl-t, és végső soron súlyos károkat okozott az Egyesült Államoknak.