Az iroda túlélése - és újjászületése titkos hírszerző szolgálatként - Hoover politikai ügyességén, sztoikus nyugalmán és vasakaratán múlott. Idővel az ember maga lett az intézmény. Az iroda meg ő egész hátralévő életén át minden politikai viharral dacolt; Hoover sohasem vesztette el abbéli hitét, hogy a nemzet sorsa az ő vállán és munkáján nyugszik. És sohasem vesztette szem elől az ellenségeit.
Mialatt Hoover még mindig próbaidős megbízott igazgatóként állt az iroda élén, Stone igazságügyi miniszter számára baráti figyelmeztetés érkezett egy régi jó ismerőstől, Roger Baldwintól, az Amerikai Polgárjogi Unió (American Civil Liberties Union, ACLU) vezetőjétől. Baldwin amerikai arisztokrata volt, aki háromszáz évre, egészen a Mayflowerig vezette vissza a családfáját. (Az első angol kivándorlókat szállító hajó neve, amely 1620-ban kötött ki az Újvilágban; az „ősiség” szimbóluma Amerikában.) Politikai felforgatás vádjával őutána is nyomozott az iroda, és börtönben is ült, mert nem jelentkezett a katonai összeírásra az első világháború idején. Az ACLU-t elsősorban a kémkedési és felforgatási törvény alapján üldöztetést elszenvedők alkotmányos jogainak védelmére hozták létre 1920-ban.
Baldwin sürgette Stone-t, hogy olvassa el az Országos kémhálózat központja az Igazságügyi Minisztérium címmel közzétett legújabb ACLU-jelentést, amely telefonok lehallgatásával, első osztályú postai küldemények felbontásával, poloskák telepítésével, rablással, politikai feketelistázással, valamint legális szervezetek és egyének utáni kémkedéssel vádolta a Nyomozóirodát.
Az ACLU szerint az iroda „politikai jellegű titkos rendőri szervezetté” vált. Felhívta a figyelmet arra, hogy a besúgógépezet számára Hoover aktái szolgáltatják a muníciót, s hogy az iroda kémtevékenységét már 1919 óta az Általános Hírszerző Osztály és elődje, a Radikálisokkal Foglalkozó Ügyosztály irányította és irányítja jelenleg is.
Stone rendkívüli érdeklődéssel olvasta a jelentést. Pontosan azt a fajta magatartást és gyakorlatot írta le, amely ellen felesküdött. Átadta Hoovernek, és megkérdezte tőle, mi a véleménye róla.
Hoover jövője most a válaszul írt hétoldalas, heves cáfolat fogadtatásán múlt. Hangsúlyozta, hogy az iroda csak a szövetségi törvényeket megsértő „ultraradikális” elemek és csoportosulások után nyomozott. Sokuk, ha nem a többségük, „intézményeinkkel és kormányunkkal szemben folytatott ellenséges cselekedetekkel volt vádolható”. Az iroda tevékenysége 1919 óta „tökéletesen helyénvaló és jogszerű” volt. Sohasem hallgatott le vagy rabolt ki senkit. „Az Irodát nagyon szigorú szabályok kötik az effajta ügyekben” - írta. Ami az ACLU-t illeti, „következetesen és folyamatosan... kommuniszikus eszméket propagál”, a polgári szabadságjogokat bűncselekmények elkövetésére használja fel. Egy hét múlva, 1924. augusztus 7-én Hoover, Baldwin és Stone tisztázó beszélgetésre ült össze az Igazságügyi Minisztériumban. Hoover vitte a szót, amint az rendes szokása volt, mihelyt egy megbeszélés menete számára veszélyes irányt vett. Ahogyan egész életében, most is hangsúlyozta: nem vett részt, nem egyezett bele a vörösrazziákba. Biztosította Baldwint, hogy a politikai indíttatású kémkedés már a múlté. Közölte, hogy az Általános Hírszerző Osztály megszűnik - bár az iratanyagát megtartja, hacsak a kongresszus nem utasítja, hogy semmisítse meg és az iroda ezentúl szigorúan csak a szövetségi törvények megsértőivel szemben folytat vizsgálatot. Megtagadta saját múltbeli tevékenységét is. Előadása tökéletesen meggyőző volt. „Azt hiszem, tévedtünk” - írta Baldwin Stone-nak néhány nap múlva. Közölte az újságírókkal, hogy Hoover a megfelelő ember a feladatra. Válaszul küldött feljegyzésében Hoover hálás köszönetet mondott. „Az a célom - írta hogy napról napra abban a tudatban álljak fel íróasztalom mellől, hogy semmiképp sem sértettem meg ezen ország állampolgárainak jogait.”
Az idézett kölcsönös udvariaskodások idején, valamint az elkövetkező hónapokban és években az iroda továbbra is folytatta a beszivárgást az ACLU-ba. Egy besúgója 1924 őszén is ott ült az ACLU igazgatótanácsában, aki ellopta a Los Angeles-i ülés jegyzőkönyvét, és nyilvántartotta az adományokkal támogatók névsorát. Hét héttel a szívélyes találkozó után Hoover új, részletes jelentéseket kapott az ACLU vezetőségének jogi stratégiájáról. Aktái tovább híztak a vezetők és a prominens támogatók dossziéival, köztük a világ egyik leghíresebb asszonya, a süketnéma Helen Keller személyi anyagával. A róla szóló nyilvántartás annak a sok ezer dossziénak egyike lett, amelyek az amerikai polgárjogi mozgalom történetét az FBI sajátos nézőpontjából dokumentálják.
- Sohasem tudtuk, hogyan követ minket nyomon a Hoover-féle FBI -mondta Baldwin fél évszázaddal később. - Folyamatosan megfigyeltek bennünket.
Hoover nem számolta fel az Általános Hírszerző Osztályt sem. Papíron nem létezett ugyan tovább, de létének nélkülözhetetlen elemei, az akták megmaradtak. Titkosságukat megőrzendő, Hoover teljesen új, „Hivatalos és bizalmas” nevű iratmegőrző rendszert hozott létre. Az itt tárolt dokumentumok felett kizárólag ő rendelkezett. Az iroda központosított iratai elvileg az Igazságügyi Minisztériumhoz tartoztak, de fennállt annak a veszélye, hogy bírósági tárgyalásokon vagy kongresszusi meghallgatásokon nyilvánosságra kerülnek. Hoover „Hivatalos és bizalmas” aktáit viszont egyes-egyedül ő kezelte, és ötven éven át titkai sérthetetlen gyűjteményét alkották. A felforgatok megfigyelése a titkosságon, nem pedig a nyilvánosságon alapult. A bizalmas akták sokkal jobban szolgálták a céljait, mint az ordító főcímek a sajtóban. A felfedezésben rejlő veszélyek ellenére Hoover és az iroda tovább folytatta az amerikai kommunisták megfigyelését.
„LEGYEN GONDJUK RÁ, HOGY MINDEN TITOKBAN MARADJON!”
Stone igazságügyi miniszter közölte Hooverrel, hogy kizárólag a bűnüldözéssel foglalkozzon. Nemegyszer megkérdezte tőle, milyen szövetségi törvények alapján illegális a kommunizmus. Ilyen törvény azonban nem létezett. „A kommunisták és egyéb ultraradikálisok tevékenysége mind a mai napig nem meríti ki a szövetségi törvények megsértésének fogalmát - írta Hoover 1924. október 18-án. - Következésképpen az Igazságügyi Minisztériumnak elméletileg nem áll jogában az efféle tevékenység vizsgálata.”
A Nyomozóiroda nem kapott felhatalmazást politikai hadviselésre. Az első világháború idején hozott kémkedési törvény most, a háború után, hatályát vesztette. A polgárháború alatt megalkotott és még mindig érvényben lévő szövetségi felforgatási törvény pedig előírta, hogy bizonyítékot kell felmutatni a kormány erőszakos megdöntésének szándékára vonatkozó vádemelés alátámasztására. Az iroda azonban még sosem volt képes egyetlen bíróság megelégedésére sem bizonyítani, hogy az amerikai kommunisták e célból konspirálnak. A még régebbről datálódott 1790. évi Logan törvény nyújthatott volna némi fogódzót, ugyanis törvénytelennek nyilvánította amerikaiak és egy külföldi ország kapcsolat-tartását ellenséges szervezkedés céljából, az egyesült államokbeli kommunisták pedig egyértelműen kapcsolatot tartottak fenn Moszkvával. Csakhogy a Szovjetunió diplomáciai elismerését a kongresszus nem szavazta meg - így az amerikai jog értelmében nem számított országnak -, emiatt a Logan-törvény nem vonatkozott rá. Hoover számára tehát bezárult a kör, mert nem létezett olyan törvény, amelynek érvényt kellett volna szereznie. Így az antikommunizmussal kapcsolatban hatáskörének határait feszegette, sőt túl is lépett rajtuk.
Ennek ellenére az igazságügyi miniszter kritériumainak megfelelt. 1924. december 10-én Stone közölte vele, hogy átment a vizsgán. Hoover most már a Nyomozóiroda igazgatója lehetett.
Egy nyolc évvel korábban benyújtott törvényjavaslatban, amely az Igazságügyi Minisztérium költségvetési tételeinek kifizetéséről rendelkezett, Hoover érdekes módon még azon a héten meg is találta a jogalapot, amellyel az amerikai baloldal ellen titkos hírszerzési módszerekkel nyomozhatott. 1916-ban a Wilson-adminisztráció, amely a kémtevékenységet folytató külföldi diplomatákkal szemben friss éberséget tanúsított, a német nagykövetség lehallgatásával bízta meg az iroda ügynökeit. A kormányzat ekkor hozzányúlt az Igazságügyi Minisztérium költségvetéséhez, és megadta az irodának a pénzügyi fedezetet arra, hogy „az Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium [kiemelés tőlem, T. W.] hatáskörébe tartozó hivatalos ügyekben" nyomozzon. A benyújtott javaslatból törvény lett, amelynek a rendelkezései továbbra is érvényben voltak. Amikor a szenátus 1924-ben meghallgatásokat tartott a Szovjetunió elismerésének ügyében, Charles Evans Hughes külügyminiszter felkérte Hoovert, készítsen jelentést az amerikai kommunistákra gyakorolt moszkvai befolyásról. Hoover csaknem ötszáz oldalon taglalta meggyőződését: a szovjet kommunizmus célja, hogy beférkőzzön az amerikai élet minden szegmensébe.
Állítása szerint a továbbra is fennálló diplomáciai és politikai ellentétek felhatalmazzák arra, hogy vizsgálatot folytasson a kommunizmus ellen az Egyesült Államokban. Hoover erre a mondattöredékre alapozta titkos hírszerző szolgálatát.
Harlan Fiske Stone most rangban feljebb lépve a Legfelsőbb Bíróság bírája lett, ahol mindvégig szolgált, hogy aztán a testület elnökeként fejezze be életét. Ebben a minőségében felügyelte Hoovert, és az új igazgató ezzel tisztában is volt. Akkurátusan tartotta magát Stone rendelkezéseihez, mert el kellett kerülnie a törvénysértés gyanújának leghalványabb árnyékát is, ha újjá akarta építeni a Nyomozóirodát a megörökölt romokból. „Az Iroda nem engedheti meg magának, hogy nyilvános botránnyal bajt hozzon a saját fejére - írta Hoover egy „személyes és bizalmas” üzenetben, amelyet minden különleges ügynöknek megküldött 1925 májusában. - Azt próbálom mindenképpen elérni, hogy megvédjem a Nyomozóiroda állományát a külső kritikától és attól, hogy a Nyomozóirodát rossz hírbe keverjék.”
A csalókat és alkalmatlanokat kirúgta, addig csökkentve az állomány létszámát, amíg háromszáznál is kevesebb megbízható különleges ügynöke maradt. A szesztilalmi törvény értelmében megtiltotta számukra az alkoholfogyasztást, mind munka közben, mind azon kívül. Idővel egységes formátumú bűnügyi jelentéseket rendszeresített, modern kriminalisztikai laboratóriumot hozott létre, ki- és továbbképző intézetet alapított, és országos ujjlenyomat-adatbázist állított fel. A következő évtizedben szűk körre korlátozta és szigorúan meghatározott célra összpontosította kémtevékenységét.
Hoover számára igen nagy kockázattal járt az amerikaiak megfigyelése, mégis vállalta a lebukás veszélyét, mert a megfigyelés elmaradását még nagyobb kockázatnak tartotta. Az 1920-as évek hátralévő részében ő és hivatala fizetett informátorokkal, pártelhagyókkal, rendőrnyomozókkal és külügyi tisztviselőkkel figyeltette meg az amerikai kommunisták ténykedését.
Ugyanígy rajta tartotta a szemét a Sacco és Vanzetti kivégzésének megakadályozására 1927-ben kibontakozó országos mozgalmon. Elítélésüket a liberálisok koholt vádak alapján, előre megrendezett színjátéknak tekintették. A tiltakozók élén Hoover régi nemezise, Felix Frankfurter állt, aki annak idején, a Deer Island-i deportálások ellen szemtől szemben harcolt vele. Hoover utasította ügynökeit, hogy „legyenek teljes körűen informálva” a helyi Sacco-Vanzetti védelmi bizottságokról, és „folyamatosan tájékoztassanak” - ugyanakkor „arra is legyen gondjuk, hogy minden titokban maradjon". Hoover mindig is gyanította, hogy olasz anarchisták hajtották végre az amerikai vezetők ellen az 1920-as bombamerényieteket és a Wall Street-i vérfürdőt. Bebizonyítani azonban nem tudta, így ezek az esetek örökre megoldatlanok maradtak.
Hoover kémkedett William Z. Foster, a kommunista párt állandó elnökjelöltje, a Komintern támogatott amerikai munkásagitátora, a párt Szak-szervezeti Oktatási Ligájának vezetője után is. Az 1927-ből származó FBI-dokumentumok, amelyek részletesen taglalják a kommunista pártvezetők New York-i és chicagói titkos találkozóit, jelentették a vörösök határozatát a tagtoborzás megkettőzéséről és a beszivárgásról az American Federation of Labor (Munkavállalók Amerikai Föderációja) soraiba. Hoover közölte legfőbb bizalmasával a Külügyminisztériumban, hogy a kommunisták ellenőrzésük alatt tartják „a valamennyi New York-i szakszervezet teljes tagságát”, és arra törekszenek, hogy „magukhoz ragadják a szakszervezetek végrehajtó szerveinek irányítását ebben az országban”. Magas riadókészültségbe kapcsolt, amikor Foster és követői 1929 májusában Moszkvába utaztak. Pontos feljegyzést készített arról, hogy Sztálin személyesen fogadta az amerikai delegációt, és az iratot élete végéig a keze ügyében tartotta.
- Nincs messze a pillanat, amikor forradalmi válság bontakozik ki Amerikában - jelentette ki Sztálin. - Minden erőt és minden eszközt be kell vetni ennek előkészítésére, elvtársak.
A válság rövidesen be is következett. 1929 novemberében kezdődött a Wall Street-i tőzsdekrachhal, óriásira dagadt a gazdasági világválsággal, és eltartott egészen a második világháborúig.
- Ennek az országnak a dolgozói úgy tekintenek a Szovjetunióra, mint a saját országukra, nemde? - kérdezte Hamilton Fish New York-i képviselő William Z. Foster amerikai kommunista vezetőtől. - A sajátjukként tekintenek a szovjet zászlóra?
- Ennek az országnak a dolgozói számára csak egy zászló létezik, a vörös zászló - válaszolta Foster.
A gazdasági világválság okozta romhalmaz sarokkövekkel szolgált a kommunista mozgalom számára. 1930-ban durván nyolcmillió ember vált munkanélkülivé. Bankok ezrei mentek csődbe. Az ország gyári futószalagjainak negyede leállt. Herbert Hoover elnök vagy nem akart, vagy képtelen volt cselekedni. A kongresszus keveset vagy semmit sem segített. Késhegyre menő belharcai ellenére az Egyesült Államok Kommunista Pártja jelentős támogatásra kezdett szert tenni a szakszervezetek és az állástalan munkások körében.
A kongresszus erre az amerikai kommunizmussal kapcsolatos első hivatalos vizsgálattal válaszolt 1930-ban. A kommunista tevékenységet vizsgáló házbizottság hosszan tartó, látványos műsorral, de annál kevesebb sikerrel szolgált. A kongresszusi vizsgálódókat a hamis dokumentumok, a hamis bizonyítékok és a nagyhangú, de hiteltelen tanúk kezdettől fogva tévútra vezették.
J. Edgar Hoover megpróbált távolságot tartani az izgága republikánus honatya, Fish nyilvános keresztes hadjáratától, aki Franklin D. Roosevelt szűkebb pátriájának választókörzetét képviselte New York államban. Abba viszont beleegyezett, hogy tanúvallomást tegyen a vizsgálóbizottság előtt, sőt tagjai között ki is osztott néhány terjedelmes anyagot az amerikai radikálisokról. Nyomatékosan felhívta a bizottság figyelmét a kommunista propaganda erejére, amelyet új harci eszköznek tekintett abban a hadviselésben, amelynek célja, hogy fegyveres konfliktust robbantsanak ki a munkások és munkaadók között - osztályharcot, amely megrengetheti az amerikai kapitalizmus ingatag alapjait.
Egyben kijelentette, hogy az iroda nem indíthat támadást az amerikai kommunisták ellen, hacsak a kongresszus ismét törvénytelennek nem nyilvánítja a forradalmi szóhasználatot. Olyan szövetségi törvényeket sürgetett, amelyek magát a kommunizmust tekintik bűncselekménynek.
1931-ben, ahogy a gazdasági világválság okozta nyomorúság egyre mélyült, és a kormányellenes megmozdulások fokozódtak, Fish képviselő felháborodottan véget vetett a meghallgatásoknak. Arra a következtetésre jutott, hogy „nincs olyan minisztérium a kormányunkban, amely felhatalmazást vagy pénzt kapott volna a kongresszustól a kommunizmus vizsgálatára, és a kormány egyetlen minisztériuma, különösképpen az Igazságügyi Minisztérium sem tud semmit a kommunisták forradalmi tevékenységéről az Egyesült Államokban. New Yorkban körülbelül százezer kommunistánk van, és ha úgy tartaná kedvük, rajtaüthetnének a Fehér Házon, és elrabolhatnák az Elnököt; a kormány egyetlen minisztériuma sem tudna erről semmit mindaddig, amíg másnap az újságokban nem olvasnák.”
Sem a kongresszus, sem a Legfelsőbb Bíróság nem adott Hoovernek új muníciót a kommunizmus elleni harcához. A testület új elnöke, Charles Evans Hughes, a korábbi külügyminiszter a Republikánus Párt progresszív szárnyához tartozott, és azt vallotta, hogy még a kommunistákat is megilletik a polgári szabadságjogok. A bíróság többségi véleményét megfogalmazva semmisnek nyilvánította a Yetta Stromberget elítélő kaliforniai bírói végzést. A tizenkilenc éves Yettát, a kommunista párt egyik nyári táborának tanácsadóját azért ítélték el öt évre, mert reggelente felvonta a vörös zászlót. A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szerint elítélése megsértette az alkotmányt és a Bill of Rightst. A vörös zászló szabadon lenghetett Amerikában.
Fish képviselő azonban le akart sújtani a zászlóra. Törvénytelennek kívánta nyilváníttatni a kommunista szavakat és tetteket. Az ügyben maga mögött szerette volna tudni az irodát, ezért magához hívatta Hoovert.
Az igazgató elmagyarázta ingatag helyzetét a képviselőnek. Az, hogy az iroda amerikaiak után kémkedik, „mindig is nélkülözte a törvényi felhatalmazást” - mondta Hoover Fishnek 1931. január 19-én. Ilyen jellegű tevékenysége „kizárólag a jóváhagyott költségvetési kereteken belüli kiadásokról rendelkező 1916-os törvényjavaslat” megfogalmazásának félmondatába kapaszkodik, amely kimondja, hogy az iroda a külügyminiszternek dolgozhat. Ezt azonban nem lehet csak formaságnak tekinteni, mert a költségvetési törvényjavaslatba csomagolt jogi nyelv pusztán csak nyelv, nem pedig törvény. Ha a kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság törvénytelennek nyilvánítja a kommunizmust, tegyék meg. Amíg azonban ez meg nem történik, az irodának nincs jogköre, hogy nyíltan vizsgálódjék politikai magatartás miatt. Hoover Fish értésére adta, hogy nagyon szűk a mozgástere.
Közölte felettesével, William D. Mitchell igazságügyi miniszterrel is: a titkos hírszerző tevékenység rendkívül fontos, „hogy megvessük lábunkat a kommunista belső körökben”, és folytonosan jól informáltak legyünk „változó politikájukról és titkos propagandájukról”. Csakhogy „a Nyomozóirodában minden idők legalaposabb vizsgálatára kerülhet [emiatt] sor”, és „kétségkívül vádakkal kellene szembenéznünk állítólagos titkos és nemkívánatos módszerek alkalmazása ügyében” - figyelmeztetett Hoover. A törvények értelmében ő nem vizsgálhat olyan politikai tevékenységeket, „amelyeket szövetségi szinten eddig nem nyilvánítottak illegálisnak, és amelyekkel kapcsolatban bűnvádi eljárást nem lehetne indítani”.
Ennek ellenére továbbra is megfigyeltette a kommunistákat, és a törvény betűjét sajátosan értelmezve titokban jelentett a Külügyminisztériumnak.
1931. január 20-án - egy nappal a Fish képviselővel folytatott megbeszélés után - Hoover levelet küldött a Külügyminisztérium legelismertebb oroszszakértőjének, Robert F. Kelley-nek, a Kelet-európai Főosztály vezetőjének. Ebben összegezte a Nyomozóiroda New York i fiókjától megküldött, a kommunista pártban ténykedő bizalmas informátoroktól származó jelentéseket.
Jelentett továbbá egy Munkásveteránok Ligája nevű szervezetről is, amelyet az első világháborús amerikai veterán katonák „aktív kommunista sejtjének” nevezett. A veteránok a katonai szolgálatuk után járó megígért „bonuszt” (jutalékot) követelték a kormánytól, amelynek kifizetése azonban 1945 előtt nem volt esedékes. A fent nevezett csoport „azzal próbálkozik, hogy jelentős számú veteránt szervezzen be a Washingtonba tervezett »éhségmenetbe« - írta Hoover. - A kampányt a liga a kommunista párt Központi Bizottságának irányításával szervezi.” A veteránok és a kommunisták egyesítették erőiket, közölte Hoover, és azt tervezik, hogy olyan tiltakozó felvonulást tartanak, amilyet még nem látott a világ.
Hírszerzési információkon alapuló jelentése a „bónuszmenetről" látnoki jóslatnak bizonyult 1932 nyarán toprongyos, munkanélküli első világháborús veteránok ezrei gyűltek össze az ország minden részéből nagyszabású kormányellenes demonstrációra. Az egyik zászlón ez volt olvasható: AZ ELŐZŐ HÁBORÚBAN A FŐNÖKÖKÉRT HARCOLTUNK / A KÖVETKEZŐ HÁBORÚBAN A MUNKÁSOKÉRT HARCOLUNK. A Washingtonba vonuló menet, amelynek sok résztvevőjét a családja is elkísérte, ütött-kopott sátortáborokat létesített szerte a városban. Hobódzsungelt hoztak létre a Capitolium körül, sátrakat vertek fel az Anacostia folyó partján, és elfoglalták a nem használt kormányzati épületeket.
Július 28-án az elnök katonaságot vetett be ellenük Douglas MacArthur tábornok és szárnysegédje, Dwight D. Eisenhower őrnagy parancsnoksága alatt. A demonstrálóknak tankokkal, lovassággal, gépfegyverekkel és könnygázgránátokkal felszerelt, feltűzött szuronyú gyalogsággal kellett szembenézniük. A katonák felgyújtották a folyóparti sátortáborokat; az összecsapásban egy tüntető életét vesztette. Az amerikai városi hadviselés történetében a polgárháború óta nem fordult elő hasonló látvány, mint amikor az Egyesült Államok hadserege a fegyvertelen veteránokat feleségestül és gyerekestül kiszorította a Capitolium környékéről. Az újságokban megjelenő fotók és a tüntetés szétveréséről készült filmhíradók képei politikai katasztrófával értek fel Hoover elnök számára, aki éppen azelőtt nyerte el a Republikánus Párt jelölését második elnöki ciklusára.
Mitchell igazságügyi miniszter a kommunistákat tette felelőssé az eseményekért, és J. Edgar Hooverhez fordult a vádak megtámogatásáért. Az iroda ügynökei hónapokig dolgoztak New Yorkban, Chicagóban és St. Louisban, hogy megpróbálják bebizonyítani: a tüntetést a kommunista párt tervelte ki és finanszírozta. Értekezletekre és gyűlésekbe szivárogtak be, banki bizonylatokat kerestek, és megfigyelték a menet vezetőit, de hiába kutakodtak. Szövetségi vádesküdtszék is felállt, hogy összegyűjtse a bizonyítékokat: a tüntetést a kommunista összeesküvés idézte elő, de egyet sem talált. (A legfeljebb 23 tagú vádesküdtszék (az ún. nagy esküdtszék, grand jury) abban dönt, hogy az elébe terjesztett ügy bíróság elé kerüljön-e (tehát van-e elégséges bizonyíték az eljárás megindítására))
A Nyomozóirodának csak néhány száz szakértője és a jogállamiság mellett elkötelezett ügynöke volt, de közülük is csak néhány tucat volt járatos a kémkedés és kémelhárítás technikáiban és módszereiben. Sem az iroda, sem Hoover nem dicsekedhetett ismertséggel és hírnévvel. Ha az amerikaiak egyáltalán tudták is az igazgató nevét, valószínűleg csak azért, mert az elnök Hoovert „a szövetségi támogatás koordinátorának” nevezte 1932-ben, amikor Charles és Anne Lindbergh csecsemő fiát elrabolták. Az „évszázad bűnügyeként” elhíresült emberrablás elkövetői ellen két éven át tartott a nyomozás.
„BŰNÖZŐK ÁLLANDÓ HADSEREGE”
A gazdasági világválság okozta politikai és társadalmi megrázkódtatás, az országos méretű katasztrófa ellenére, amelyben az amerikai nép készséggel követett volna bármilyen politikust, aki a kivezető út ígéretével áll elő, a kommunista párt még mindig jelentéktelen erőt képviselt Csupán néhány ezer tagja volt, akik életüket Sztálinra és a szovjetekre tették fel. Némileg sikerült azért beférkőzniük az amerikai munkások és szakszervezetek soraiba, és eszméik egyre vonzóbbá váltak az olyan értelmiségiek és radikálisok körében, akik elvetették a fennálló amerikai politikai rendet.
A bűnüldözés és a kommunizmus elleni küzdelemben az amerikaiak tömegei nem vettek részt. Ők a túlélésért küzdöttek, és erőskezű vezető után vágyakoztak. Készen álltak arra, hogy olyan elnököt válasszanak, aki - Fish képviselő meghökkentő szavaival élve - „a kormányzottak egyetértésén alapuló amerikai diktatúrát” hoz létre. Ilyen körülmények között került sor az elnökválasztásra 1932 novemberében. Franklin D. Roosevelt megválasztása jelölése pillanatától fogva előre elrendelt dolog volt FDR készen állt arra, hogy alkotmányos - sőt azon túli - hatalmával megmentse a köztársaságot a politikai és gazdasági összeomlástól. (Közismert személyek nevére a publicisztika gyakran utal a kezdőbetűkből képzett rövidítésekkel; így FDR: Franklin Delano Roosevelt, JFK: John Fitzgerald Kennedy stb.)
Roosevelt elnök idején az FBI elnyerte helyét az amerikai kormányzat megszilárdításában, viszont csaknem elveszítette vezetőjét, Hoovert, aki kis híján belebukott a hatalomváltásba.
Az 1933. március 4-én hivatalába beiktatott Roosevelt a montanai Thomas Walsh szenátorra bízta az igazságügyi tárca vezetését. Walsh egy évtizeddel korábban, a Harding-éra tetőpontján egyik fő célpontja volt a Nyomozóiroda politikai kémkedésének. Harcolt Hoover és főnökei ellen, ők pedig visszavágtak. Igen kicsi volt hát az esélye, hogy Hoover megtarthatja az állását. Csakhogy Roosevelt beiktatásának előestéjén, miközben fiatal menyasszonya társaságában Washingtonba tartott, Walsh hetvenkét éves korában szívrohamban meghalt a vonat hálókocsijában.
Roosevelt lázasan keresni kezdte, kit állíthatna a helyébe. Külügyminisztere, Cordell Hull a Demokrata Párt Országos Bizottságának egykori elnökét, Homer S. Cummingsot ajánlotta. A Demokrata Párt 1932-es elnökjelölő konvencióján Cummings menedzselte FDR-t, delegátusi szavazatokat szállított, és dörgő hangú beszédet mondott támogatására. Ennél fontosabb érv volt azonban az ajánlásban, hogy tíz évig államügyészként szolgált Connecticutban, és tapasztalatból rengeteget tudott a törvények alkalmazásáról, ellentétben számos elődjével az Igazságügyi Minisztériumban.
- Most háborúban állunk - jelentette ki az Amerikai Forradalom Leányai nevű egyesületben tartott, 1933. augusztusi beszédében a szervezett bűnözés erőivel szemben folytatott háborúban.
Cummings közzétette az ország „közellenségeinek” listáját, olyan bűnözők, gyilkosok, bankrablók nevével, mint John Dillinger, Pretty Boy Floyd, Baby Face Nelson, valamint Bonnie és Clyde. Felhatalmazást adott az iroda embereinek fegyverviselésre, elfogatóparancs és letartóztatás végrehajtására. Megalkotta, a kongresszus pedig jóváhagyta azt az új szövetségi büntető törvénykönyvet, amely az iroda illetékességébe utalta a bűnüldözést és a törvények alkalmazását olyan bűnügyekben, amelyek átnyúlnak az USA szövetségi államainak határain. Ha valaki lopott autóval egyik államból egy másikba menekül, ha megtámad egy szövetségi tisztviselőt, ha bankból elrabolja az Amerikai Egyesült Államok valutáját (tehát a dollárt), ez mind a szövetségi törvények megszegésének minősül. Cummings azt remélte, hogy Hoover emberei érvényt szereznek a törvényeknek ott, ahol a korrupt városi rendőrség és a pipogya megyei seriffek kudarcot vallanak.
Cummings Hollywoodot is csatasorba állította. Hollywood filmeket készített, a filmek pedig segítettek abban, hogy Hooverből sztár legyen. Cummings úgy nézett ki, mint egy könyvtáros, nemigen illett rá a sztárszerep. Annál inkább illett Hooverre, aki boldogan pózolt a reklámfotókon, kezében géppisztollyal, filmcsillagocskákra mosolyogva. A csillogó új szerepkörhöz számos mozisztár szolgált mintául. A rámenős, magával ragadó FBI-ügynököt alakító Jimmy Cagney-vel forgatott A rend katonái egyik jelenetében a Hoovert alakító karakter egy kongresszusi meghallgatáson tett tanúvallomásában hitet tesz Cummings bűnüldözési programja mellett. - A bűnbandákat elsöpörjük! Ez háború! - esküdözik. (Eredeti címe G-man (government man, az „állam embere”), rendezte William Keighley. A rövidítés az FBI különleges ügynökeinek népszerű elnevezése.)
Egy év sem telt bele, és Hoover lett a bűnözés elleni háború arca a nyilvánosság előtt: az amerikaiak képzeletét magával ragadó show sztárja, az újságok címlapjain megjelenő név, az amerikai politikai színház egyik ikonja. Nyilvános szereplései, beszédei és a kongresszus szántára készített statisztikái éppoly drámaiak voltak, mint a mozifilmek jelenetei. Állítása szerint már 4,3 millió amerikai lépett be a nemzetet fenyegető „bűnözők állandó hadseregébe” - a „gyilkosok, tolvajok, gyújtogatok, bérgyilkosok és útonállók” soraiba. E számítás alapján az Egyesült Államok minden harmincadik lakója, a nőket és a gyermekeket is beleértve, fel volt fegyverkezve, veszélyt jelentett és szabadon garázdálkodott az országban. A bűnözéssel szemben folytatott háborúban azonban senki sem kérdőjelezte meg ezeket az elborzasztó állításokat. Egy-egy alaposabb vizsgálat során közülük több puszta kitalációnak bizonyult ugyan, de Hoover számára biztosították a nyilvánosságot és a hatalmat.
Az új, széles körű felhatalmazásokkal és a növekvő országos hírnévvel hivatalának új neve is megszületett: Szövetségi Nyomozóiroda (Federal Bureau of Investigation, FBI). (Ezen a ponton érthetővé válik, hogy a könyv eddigi részében miért csak (Nyomozó) Iroda, azaz Bureau (of Investigation) néven szerepelt az 1908-ban létrehozott intézmény - hiszen csak ezentúl beszélhetünk a közkeletű rövidítéssel FBI-nak nevezett „szövetségi rendőrségről”.)
Mindeközben kitömi készült egy másik háború is - a belső ellenség ellen, amelyet azonban nem lehetett nyilvánosan megvívni. FDR felhatalmazta Hoovert, hogy szálljon harcba, a lehető legnagyobb titokban és az elnök rendelkezésére álló legnagyobb hatalmi támogatással.
Az Atlanti-óceán túlpartján Adolf Hitler diktatúrája megszilárdításával foglalatoskodott, és Roosevelt rövidesen felismerte, hogy egy nap szemtől szembe kerül a náci fenyegetéssel. A Kreml falai között Joszip Sztálin országának amerikai elismerését várta tőle és a szenátustól, Roosevelt pedig felismerte, hogy a jövőben Oroszország védőpajzs lehet Hitler és rohamosztagai ellen. J. Edgar Hoover készen állt arra, hogy bármit megtegyen, amire új főparancsnoka utasítja, mindennemű, akár külföldi, akár belföldi ellenséggel szemben.
J. Edgar Hoover és Roosevelt elnök a belső ellenséggel vívott háború kezdetén, 1934-ben
Roosevelt elnök 1934. május 8-án adta ki Hoovernek első hadparancsát, amelyben közölte, hogy az amerikai fasizmus „nagyon alapos és szigorú vizsgálatát” várja el tőle.
Az elnök határozott kívánsága szerint a nyomozásnak és adatgyűjtésnek ki kell terjednie Adolf Hitler ügynökeire és híveire minden fronton. Kik ezek? Milyen erőt képviselnek? Milyen nagyságrendű veszélyt jelentenek? Tevékenykednek-e nácik a német diplomáciai képviseleteken? Németország bevásárolja-e magát a Wall Streetre? Vannak-e az Egyesült Államokban Hitler által irányított titkos ügynökök és pénzalapok?
Hitler már jó ideje veszélyt jelentett Amerika európai szövetségeseire nézve. FDR és Hoover egyaránt jól tudta, mit vittek véghez a német titkos ügynökök az Egyesült Államok elleni felforgató tevékenység és szabotázsakciók terén az első világháborúban. Most Hoover arra kapott parancsot, hogy központi ügynökségként ő gyűjtsön be és tartson nyilván minden olyan adatot és bizonyítékot, amely az Egyesült Államok kormányának rendelkezésére áll. Az elnök nem bűnvádi eljárásokat akart látni, hanem hírszerzési információkra volt szüksége.
Hoover lassan és körültekintően mozgott az antifasizmus terepén. Itt nem adta jelét a kommunizmus elleni harcban tanúsított határtalan odaadásának. Gondosan megfogalmazott instrukciókat küldött szét minden helyi irodavezetőjének „úgynevezett hírszerzési célú nyomozásra” az amerikai fasiszta mozgalommal kapcsolatosan. Az igazgató találóan választotta meg a szavait. A következő két évben az iroda tevékenysége nagyrészt az állami és a helyi rendőrségtől beérkező akták rendszerezésében, tömeggyűlések megfigyelésében és újságkivágások gyűjtésében merült ki. Szemmel tartotta a horogkeresztes zászlókat lengető társaságokat, például az autógyáros Henry Ford támogatásával létrejött Német-amerikai Szövetséget (German-American Bund) és az Ezüstingesekhez (Silver Shirts) hasonló honi alapítású fasiszta egyesületeket. Feljegyezte az olyan csoportok és személyek széles körben terjesztett jobboldali retorikáját, mint a Liberty Lobby és az egyre növekvő népszerűségű antiszemita rádiós prédikátor, Charles Coughlin atya. Még a Kommunizmusellenes Nemzeti Bizottság (National Committee Against Communism) nevű szervezetet is megfigyelte. Az FBI Adolf Hitler-dossziéja viszont nemigen tartalmazott egyebet, mint hibbant elmék halálos fenyegetéseit a diktátor ellen.
Hoover minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az elnök figyelmét visszaterelje az antikommunista háborúra. A Roosevelt-adminisztráció korai szakaszában, évtizedes vita után, az Egyesült Államok végre hivatalosan elismerte a Szovjetuniót. Ez lehetővé tette Sztálin számára, hogy nagykövetséget és konzulátusokat nyisson az Egyesült Államokban; márpedig ahol diplomaták vannak, ott a kémek is megjelennek. A kongresszus időközben elfogadta az országos munkaügyi törvényt (National Labor Relations Act), lehetővé téve a munkavállalók számára a szervezkedést; márpedig ahol szakszervezetek vannak, ott a kommunisták is megjelennek. 1930 és 1936 között a kommunista párttagok száma megnégyszereződött, körülbelül harmincezerre nőtt. Az amerikai baloldaliak pedig kezdtek önkéntesnek jelentkezni a fasiszták elleni harcra a spanyolországi polgárháborúba.
Ezeket a fejleményeket Hoover mélységesen aggasztónak tartotta, ezért négyszemközti találkozót kért az elnöktől.
1936. augusztus 24-én Roosevelt a Fehér Házba hívatta Hoovert. Elnöksége alatt rutinszerűen sohasem készített, készíttetett írásos feljegyzést vagy jegyzőkönyvet a legfontosabb megbeszélésekről és tanácskozásokról, különösen a titkos hírszerzést érintő ügyekben nem. Erről a találkozóról is csak egyetlen emlékeztető készült, természetesen Hooveré.
Hoover feljegyzése szerint Roosevelt „az Egyesült Államokban folyó felforgató tevékenységekről, elsősorban a fasizmusról és a kommunizmusról” kívánt beszélgetni, és „átfogó képet” akart kapni az ország politikájára és gazdaságára gyakorolt befolyásukról. Vele szemben Hoover mindvégig az amerikai kommunizmus folyamatos megfigyelésére koncentrált. Figyelmeztette az elnököt, hogy a kommunisták átveszik a dokkmunkások szakszervezetének irányítását a nyugati parton; hogy terveik vannak a Bányászok Egyesült Szakszervezetével (United Mine Workers Union) és általuk az ország szénellátásával; és hogy az Újságok Érdekvédelmi Egyesülete (Newspaper Guild) révén nagy befolyást gyakorolnak a sajtóra is.
„Közöltem vele - áll Hoover feljegyzésében a kommunisták azt tervezik, hogy irányításuk alá vonják ezt a három szervezetet, és ezáltal képesek lesznek megbénítani az országot... leállítani minden szállítást... megakadályozni az ipar működését... és az újságok megjelenését." Továbbá kijelentette, hogy a kommunisták magába a kormányzatija is beépülnek az Országos Munkaügyi Hivatal (National Labour Relations Board) révén.
Ezek után közölte az elnökkel, hogy az FBI-nak megújított felhatalmazásra van szüksége titkos hírszerzési műveletek végrehajtására. Idézte az 1916-os törvényt, amelynek alapján a Külügyminisztérium ilyen jogosítványokkal ruházta fel az FBI-t.
FDR magához hívatta Cordell Hull külügyminisztert, és már másnap, 1936. augusztus 25-én sor került hármójuk találkozójára a Fehér Házban. Az elnök közölte: mivel a veszély nemzetközi, és mert „a kommunizmust főleg Moszkvából irányítják”, a külügyminiszter adja meg Hoovernek a jóváhagyást, hogy szovjet kémek után nyomozhasson Amerikában.
A megbeszélésnek írásos nyoma Roosevelt elnöktől vagy a Külügyminisztériumtól nem maradt, Hoover pedig nem rögzítette pontosan az elhangzottakat. Az FBI-legendárium úgy tartja, hogy Hull az FBl-igazgatóhoz fordulva így szólt: - Csak rajta, nyomozd le a faszszopókat.
Hoover most tehát nyílt elnöki paranccsal rendelkezett, hogy titkos hírszerzési műveleteket hajtson végre Amerika ellenségei ellen. Nagy nap volt ez számára, mert egész hátralévő életében erre a felhatalmazásra hivatkozhatott.
Haladéktalanul utasította is az összes helyi FBI-irodavezetőt: „Szerezzenek be minden lehetséges forrásból információt azokkal a felforgató tevékenységekkel kapcsolatban, amelyeket az Egyesült Államokban a kommunisták, a fasiszták és más olyan szervezetek vagy csoportok képviselői, szószólói végeznek, amelyek az Egyesült Államok kormányának illegális megdöntését vagy felváltását szorgalmazzák és hirdetik.” Ezenkívül kísérletet tett hírszerző tevékenységének koordinálására a szárazföldi haderővel, a haditengerészettel és a Külügyminisztériummal, amint azt a nagy vörösrazziák mámorító napjaiban tette.
Az FBI nyomozni kezdett a kommunista párt és a vele kapcsolatban álló szervezetek minden tagja, valamint az amerikai fasiszta és antifasiszta mozgalmak vezetői után. Az iroda célkeresztjébe kerültek a szén-, acél-, textil- és szállítóiparban, valamint a sajtóorgánumoknál dolgozó baloldali munkásvezérek. Az ügynökök kommunisták és aknamunkát végzők után kutakodtak az iskolákban és az egyetemeken, a szövetségi kormányzatban és a fegyveres erőknél. Hoover utasította az embereit, hogy toborozzanak új informátorokat, és írjanak új jelentéseket a prominens felforgató személyekről, és nekilátott, hogy a „felforgató tevékenységeket” besorolja az amerikai politikai és gazdasági élet felettébb tágan értelmezett rubrikáiba.
Az újonnan ráruházott elnöki felhatalmazással élve Hoover újjáélesztette az FBI egyik legértékesebb hírszerzési technikáját: a lehallgatást.
A kormányok azóta hallgattak le távközlési vonalakon futó információt, amióta csak lehallgatandó vonalak léteztek. A polgárháború alatt mindkét hadviselő fél kémei szorgos figyelemmel kísérték egymás táviróforgalmát. A rendőrség erre szakosodott ügyosztályai és a magánnyomozók már évtizedek óta rögzítettek titokban beszélgetéseket. Az első világháború alatt Wilson elnök felhatalmazásával a kormányzat saját hatáskörébe vonta a nyilvános telefonvonalak üzemeltetését, a törvénytelenségekben bővelkedő háború utáni években pedig a Nyomozóiroda számtalan embert lehallgatott - nemcsak kommunistákat, hanem szenátorokat, kongresszusi képviselőket és bírákat is.
És a lehallgatás most legális lett - feltéve, hogy titkos volt.
Ezt a vékony határvonalat a Legfelsőbb Bíróság húzta meg az 1928-as Olmstead v. U. S. ügyben hozott 5:4-es szavazatarányú ítéletével, amelyben a testület elnöke, William Howard Taft voksa döntött. (Taft egyébként az Egyesült Államok korábbi elnöke volt.) Roy Olmstead seattle-i szeszcsempész telefonját a szesztilalom betartását ellenőrző pénzügyminisztériumi ügynökök lehallgatták. Ügyvédei azzal érveltek, hogy a törvénybe ütköző tevékenységek bizonyítékainak gyűjtése céljából végzett titkos lehallgatókészülék-telepítés sérti a magántulajdonba való illetéktelen behatolásnak, valamint a jogellenes házkutatásnak és lefoglalásnak a negyedik alkotmánykiegészítésben foglalt tilalmát.
Az Olmstead-perben a bírák többsége tehát úgy foglalt állást, hogy a kormány jogszerűen járt el: „Az olyan elvi állásfoglalás, amely megtiltaná a bizonyítékok megszerzését, ha azokhoz a kormányhivatalnokok a helyes etikai normáktól eltérő magatartással jutnak hozzá, a társadalom kárára lenne, és a bűnözőknek nagyobb védettséget nyújtana, mint amilyen ez idáig ismert volt.”
A kisebbség, amelyet Louis Brandeis bíró és Hoover korábbi főnöke, Harlan Fiske Stone bíró vezetett, nyomatékos különvéleményt fogalmazott meg. Brandeis arra figyelmeztetett: „A legnagyobb veszély a szabadságra nézve a vakbuzgó emberek jogszerűtlen túlkapásaiban rejlik, akik jót akarnak ugyan, de híján vannak a megfelelő mérlegelési képességnek.”
„A bűn fertőző - folytatta Brandeis. - Ha a kormány jogot sért, azzal a jog semmibevételét idézi elő; mindenkit arra bátorít, hogy önmagát tekintse törvénynek; anarchiára ösztönöz. Annak deklarálása, hogy a büntetőjog érvényesítése közben a cél szentesíti az eszközt - annak deklarálása, hogy a kormány bűncselekményt követhet el azért, hogy biztosítsa egy bűnöző elítélését borzasztó következményekkel járna.”
Brandeis a telefonok lehallgatását és a poloskák telepítését azokhoz a házkutatási parancsokhoz és általános bírói végzésekhez hasonlította, amelyeket a britek használtak az amerikai telepesek házainak átkutatására az Egyesült Államok létrejöttéhez vezető függetlenségi háború előtt. „A kémkedés szemszögéből nézve ezek a házkutatási parancsok és általános végzések a lehallgatásokhoz képest a zsarnokság és az elnyomás kicsinyes eszközei.” Okfejtését továbbgondolva arra is rámutatott, hogy egyetlen lehallgatás valójában végtelenül sok: „Egyvalaki telefonjának lehallgatása minden más olyan személy telefonjának lehallgatását is magába foglalja, akit az illető felhív, vagy aki őt felhívja.” Hoover emberei ezt nagyon is jól tudták.
1934-ben, hat évvel az Olmstead-ügy után a kongresszus elfogadta a telefonhívások elfogását és tartalmuk közlését megtiltó kommunikációs törvényt (Communications Act). A jogalkotók úgy gondolták, hogy a lehallgatásokat ezzel büntetendő cselekménnyé nyilvánították, csakhogy Hoover számára hagytak egy kiskaput. A „közlés” szót ugyanis Hoover csavaros jogi észjárással úgy értelmezte, hogy a lehallgatás nem ütközik törvénybe, amennyiben az információt nem használják fel bizonyítékként a bíróság előtt. Ennélfogva ha titkos, akkor egyben jogszerű is. Ettől kezdve az FBI mindannyiszor élt a lehallgatás eszközével, valahányszor Hoover felhatalmazta erre. Az 1930-as évektől a telefonlehallgatás, a poloskatelepítés és a magántulajdonba való behatolás vált az FBI hírszerzési műveleteinek szentháromságává. Hoover meggyőződése szerint ezek alapvetően fontos eszközök, hogy az Egyesült Államokat megvédjék a kémek és szabotőrök ellen, Roosevelt elnök pedig jól tudta, hogy az ilyen módszerek alkalmazása bevett gyakorlat az országok között folyó hatalmi játszmában.
Washingtonban a legfelső hatalmi szinteken állók lassan ráébredtek, hogy Hoover lehallgathatja a magánbeszélgetéseiket. Már pusztán az az érzés, hogy az FBI mindenütt jelen van, egyfajta hatalmat jelentett. 1936-ban vizsgálat indult a Legfelsőbb Bíróság határozatainak feltételezett kiszivárogtatása ügyében, amelynek során az FBI lehallgatta az egyik bírósági írnok lakástelefonját. A testület elnöke, Charles Evans Hughes gyanúja szerint Hoover lehallgatókészülékeket telepíttetett abba a tanácsterembe is, ahol a bírák döntéshozatalra ültek össze. Ha már arra is figyelni kellett, hogy az ember mit mond a Legfelsőbb Bíróság hivatali helyiségeiben, akkor tényleg új idők jártak.
1937-ben Hoover kezdte megérteni, hogy az FBI nem állja ki az összehasonlítás próbáját a tapasztalt külföldi kémszolgálatokkal. Látnia kellett - bánatára túl későn -, hogy a szovjetek, a németek és a japánok már évek óta kémkednek Amerika hajó- és repülőgépgyáraiban, katonai támaszpontjain, valamint atlanti- és csendes-óceáni hadmozdulatai után.
Ezt a felismerést Hoover a katonai kódfeltörők munkájának köszönhette. A hadsereg Elektronikus Hírszerzési Szolgálata (Signals Intelligence Service) keményen dolgozott a külföldi rádiós kommunikáció elfogásán. A haditengerészet már jó ideje próbálkozott a japán katonai kódok és rejtjelkulcsok feltörésével, kettőzött éberséggel figyelve a Csendes-óceán felől érkező támadás veszélyére, és az RCA-vel (Radio Corporation of America) suba alatt kötött megegyezés alapján hozzáférhetett a japán táviróforgalomhoz.
A haditengerészet kémelhárító szolgálatának időnként sikeres próbálkozásai vezettek oda, hogy az FBI letartóztathatta azt az amerikai állampolgárt, akit az első világháború óta elsőként állítottak bíróság elé és ítéltek el kémkedésért. A nyomozás akkor vette kezdetét, amikor a hadiflotta egyik kódfeltörője, Aggie Driscoll furcsa szót vett észre egy japán rádióüzenetben: „TO-MI-MU-RA.” A mura jelentése „város” de jelentheti azt is, hogy „valakinek a fia” (angolul son). Ahogy hangosan gondolkodva próbálgatta a szó kiejtését, egyszer csak egy névre bukkant: „Thompson.” Éleslátásának köszönhetően az FBI letartóztatta Harry Thompsont, a hadiflotta egykori írnokát, aki a Kaliforniában angol nyelvtanfolyamon részt vevő Tosio Mijazaki, a japán császári flotta tisztje számára kémkedett. Thompson szigorúan titkos fegyvereket és haditengerészeti műszaki adatokat adott el Japánnak.
Ugyancsak feltört kódok vezettek 1937-ben John Farnsworth elfogásához is. A katonai akadémia végzős hallgatóját, egykori sorhajóhadnagyot, valamint megrögzött alkoholistát fegyelmezetlensége miatt elbocsátották a seregből. Ezt követően ide-oda lődörgött a csendes-óceáni partok haditengerészeti támaszpontjai körül; bankókötegeket lobogtatott, bárnőket csípett fel, és régi matrózbajtársaktól kérdezősködött kódok, fegyverek és hadihajótervek után. A flotta az FBI-ra bízta az ügyet. Farnsworthöt letartóztatták, perbe fogták és elítélték, mert húszezer dollárért titkokat adott el a japánoknak.
Ezek az esetek azonban mind elhalványultak az FBI első nemzetközi szintű nyomozása, a Rumrich-ügy mellett.
1938. február 14-én, Valentin napján Hoover a szabadságát töltötte Miamiban. Anyja halálát gyászolta, akivel születésétől fogva együtt élt. 43 éves volt, és új lakást keresett magának. Emellett első könyve, a Persons in Hiding (kb. Illegalitásban lévő személyek) kiadására készült; a könyv, amelyet kedvenc újságírója írt meg az ő nevében, az FBI bűnbandák ellen indított néhány sikeres akciójának történetét elevenítette fel. Amikor először szerzett tudomást Günter Rumrich letartóztatásáról az FBI-központból érkező telefonhívásból, súlyos kétségek merültek fel benne az ügy valóságtartalmát illetően. A történet sokkal különösebb volt, mint az ő színes bűnüldöző sztorijai.
Guy Liddell, a brit titkosszolgálat egyik magas beosztású tisztje figyelmeztette a londoni amerikai nagykövetséget egy náci kémhálózatra, amely az Egyesült Államokban tevékenykedett. Néhány nappal később a Külügyminisztérium New York-i útlevélosztályán megszólalt az egyik hivatalnok telefonja. A hívó fél közölte, hogy ő Cordell Hull külügyminiszter, és utasította a tisztviselőt, hogy vigyen el harmincöt kitöltetlen útlevelet a manhattani McAlpin Szállodába.
A New York-i rendőrség letartóztatta Günther Rumrichot, amikor átvette az útlevélcsomagot A lakásán tartott házkutatáskor egy feljegyzésre bukkantak az atlanti partvidék védelmére kidolgozott amerikai katonai tervek ellopására irányuló akció leírásával.
A huszonhat éves Rumrich egy osztrák diplomata fia volt, amerikai állampolgár, a hadsereg szökött katonája - és, ahogy nyíltan be is vallotta, a német katonai hírszerzés, az Abwehr ügynöke. (Az angol szöveg AWOL (absent without leave) kifejezését azokra alkalmazzák, akik 30 napnál tovább maradnak távol engedély nélkül, ezért az amerikai hadseregben katonaszökevénynek minősülnek.)
Hoover az FBI egyik sztárügynökére, Leon Turrou-ra bízta a nyomozást. Turrou az iroda legtekintélyesebb ügynökmúlttal rendelkező szakemberei közé tartozott, és New York-szerte kiváló kapcsolatokat ápolt az újságírókkal. A Rumrich-ügyet ugródeszkának tekintette a hírnévhez és jó szerencséhez. 1938 áprilisában, miközben egy New York-i szövetségi vádesküdtszéki tárgyalásra kellett volna készülnie, éjszaka találkozott egy újságíróval, hogy megbeszéljék a New York Postban közlendő, első személyben előadott folytatásos kémtörténetét, amelyet később egy hősies (és félig kitalált), igaz történeten alapuló bűnügyi kalandregényben is ki akart adatni Nazi Spies in America (Náci kémek Amerikában) címmel.
Turrou időközben megtapasztalta, hogy a német kémhálózat már évek óta akadálytalanul működik az Egyesült Államokban, és egyes tagjai 1927 óta lopkodják az amerikai hadiipari technológiát. Vezetőjük, dr. Ignatz Griebl manhattani orvos közismert személyiség volt, és az Új Németország Barátai nevű, nyíltan nácibarát politikai csoport élén állt. Rumrich segítségével az FBI két hónapon belül sikerrel azonosította a hálózat tizennyolc tagját (németeket és amerikaiakat egyaránt), akik ellopták az új generációs amerikai harci repülőgépek és rombolók tervrajzait és műszaki adatait. A társaság feladatai közé tartozott a Berlinből érkező pénzek szétosztása is az egyre népesebb Német-amerikai Szövetség és az amerikai náci milíciák tagjai között, akiknek száma ekkorra már tízezrekben volt mérhető.
A szervezkedés felszámolása bombasiker lehetett volna, de Turrou elkövetett egy nagy hibát: közölte az Abwehr-kémhálózat mind a tizennyolc tagjával, hogy 1938. május 5-én meg kell jelenniük a vádesküdtszék előtt. Tizennégyen hanyatt-homlok elmenekültek az Egyesült Államokból, egyesek potyautasként megbújva német személyszállító hajókon, amelyek személyzete és kapitányai német titkos ügynökök voltak. Rumrich, aki a kormánnyal kötött vádalku keretében bűnösnek vallotta magát, New Yorkban maradt három, viszonylag jelentéktelen konspirátor társaságában. Dr. Griebl Berlinben tűnt fel - ahol, amint azt az FBI New York i irodavezetője egy Hoovernek írt levelében gyászos hangon megjegyezte -, kémcimboráival együtt „bizonyára újra meg újra jókat nevetett erőfeszítéseinken ezzel a sürgős esettel kapcsolatban”. Az ügy úgy, ahogy volt, zátonyra futott. Amikor azután Turrou megjelent a megmaradt gyanúsítottak tárgyalásán, mindenki beteges hazudozónak tartotta.
A Rumrich-ügy nevetség tárgyává tette az FBI-t. Ez volt az, amitől Hoover a legjobban félt.
„A TITKOSSÁG LEHETŐ LEGMAGASABB FOKA”
Távolról sem csak a japán és a német titkosszolgálat kémkedett Amerika után. Mire kétéves büntetésének letöltésére Rumrich bevonult a börtönbe, Los Angelesben őrizetbe vettek egy Mihail Gorin nevű szovjet titkos ügynököt. Ez volt az első eset, hogy szovjeteket vádoltak meg kémtevékenységgel az amerikai hadseregben. A vakond a Haditengerészeti Titkosszolgálati Hivatalban (Office of Naval Intelligence) dolgozott, amely Hoover legjobb hírforrásának számított a külföldi kémek titkainak kifürkészésére.
Roosevelt elnök háborgott. - Mennyire felkészületlenek vagyunk, hogy megbirkózzunk a kémkedési ügyekkel, amelyek itt zajlanak az országunkban - füstölgött FDR, majd kijelentette: - Csakis hírszerző szolgálataink megerősítésével harcolhatunk sikerrel a külföldi ügynökök tevékenysége ellen.
1948. október 14-én Hoover merész javaslattal állt az elnök és az igazságügyi miniszter elé: hozzanak létre egy hatalmas hírszerző szolgálatot az ő irányítása alatt. Félelmetesen ambiciózus terv volt ez a hatalom megragadására egy olyan országban, ahol kevesen voltak felkészülve a következő háborúra.
Hoovernek 587 ügynöke volt az FBI-ban. Azt javasolta, vegyenek fel további ötezer embert. Ő venné át a bevándorlási és a vámhivatalokat. Ő működtetné a belföldi és nemzetközi rádió-, telefon- és távíróhálózatok ellenőrzését gyakorló Szövetségi Kommunikációs Bizottságot (Federal Communications Commission). Ő lenne felelős a kormánnyal szerződésben álló minden termelőüzem és az összes katonai kutatóintézet biztonságáért. Ő felügyelné a Külügyminisztérium útlevél- és vízumkiadásait. Legyen jogosítványa arra, hogy bárki után nyomozhasson az Egyesült Államokban, akivel szemben felmerül a gyanú, hogy idegen ügynök.
Javaslata szerint mindez titokban valósulna meg, elnöki felhatalmazással.
„A titkosság lehető legmagasabb foka” szükséges „a hírszerző tevékenység jelenlegi struktúrájának kibővítéséhez” - írta Hoover az elnöknek címzett feljegyzésében 1938. október 20-án. A cél, hogy „elkerüljük az ilyen bővítéssel szemben esetleg felmerülő kritikát vagy kifogásokat”.
A kémkedés „olyan szó, amely ellenszenves az amerikai nép számára - folytatta Hoover. - Következésképpen nem tűnne kívánatosnak, hogy olyan különleges törvény meghozására törekedjünk, amely felhívná a figyelmet a tényre, hogy javaslat született egy bármely nagyságrendű különleges kémelhárító erő létrehozására.”
1938. november 2-án az elnök a Fehér Házba rendelte Hoovert. A megbeszélés egyetlen dokumentuma ezúttal is Hoover titkos feljegyzése, amelyben ez áll: „Kijelentette, hogy jóváhagyta a tervet, amelyet készítettem.”
Hoovernek azonban rá kellett ébrednie, hogy a titkosság kétélű fegyver a hatalomgyakorlásban.