1941. december 7-én, amikor a Pearl Harbor elleni légicsapással Japán megtámadta az Egyesült Államokat, Hoover haditervei már készen álltak. Ügynökei hónapok óta gyűjtötték az információt az Amerikában élő politikailag gyanús elemekről.
Francis Biddle, az új igazságügyi miniszter 3846 külföldi (német, olasz és japán) őrizetbe vételét elrendelő végzést írt alá. Közben Hoover emberei százával gyűjtötték be a különösen veszélyesnek tartott embereket, mit sem törődve azzal, hogy van-e elfogatóparancs ellenük, vagy sincs. A gyanúsítottak azonosításához minden szükségesnek vélt eszközt és módszert felhasználtak, a törvényteleneket is beleértve. Morton Chiles FBI-ügynök például tolvajkulccsal hatolt be egy feltételezett németszimpatizáns lakásába, ellopta a címjegyzékét, majd amikor a gyanúsított hazaért, sietve távozott. A noteszt bedobta egy postaládába, a posta pedig másnap az FBI-hoz kézbesítette.
„Ez bizony illegális volt. Betörés volt - ismerte be Chiles. - De 114 embert juttattam koncentrációs táborba” a noteszben talált nevek alapján.
Hoover nem láttamozta azt az elnöki parancsot, amely 112 ezer japán, illetve japán származású amerikai elfogását és gyűjtőtáborokba szállítását rendelte el Pearl Harbor után, mert nem értett egyet faji alapú bebörtönzésükkel. Azt akarta, hogy nyomozzák le őket, és ha kell, az ellenséges ország iránti lojalitásuk miatt kerüljenek rács mögé.
A háborús időkben az elnök kiterjesztette Hoover jogosítványait. Feladatául szabta, hogy folytassanak háttérvizsgálatokat mindenkinek az előéletéről, aki kormányhivatali állásra jelentkezik. Az ország határainak, repülőtereinek és vasútállomásainak ellenőrzése céljából Hoover együttműködést kezdeményezett az útlevélkiadó és bevándorlási hatóságokkal. Gondoskodnia kellett hadiüzemek százainak biztonságáról. Megbízást kapott az amerikai sajtó cenzúrázására. Embereivel hozzáfogott az első osztályú postai küldemények felbontásához New Yorkban és Washingtonban, valamint a Western Union, az International Telephone and Telegraph Company és a Radio Corporation of America által működtetett távirat-, sürgöny- és telefonvonalak ellenőrzéséhez.
A háború első hónapjaiban, miközben amerikai katonák, tengerészek és pilóták indultak harcba és haltak meg Észak-Afrikában, Nyugat-Európában és a Csendes-óceán déli részén, az FBI a kémek és szabotőrök jelentette veszéllyel szállt szembe odahaza és külföldön egyaránt.
1942 májusának utolsó napjaiban két német tengeralattjáró hagyta el a lorient-i támaszpontot Franciaországban. Az első, fedélzetén a német tengerészgyalogosok egyenruháját viselő négy náci szabotőrrel, a Long Island-i Amagansett partja előtt kötött ki június 13-án éjjel, a másik pedig, amely szintén négy náci ügynököt szállított, a floridai Jacksonville felé vette az irányt.
A nyolc német diverzáns éveken át élt az Egyesült Államokban. Azért szervezték be őket, mert akcentus nélkül beszéltek angolul, jól ismerték az amerikai városokat, és bevallottan hidakat, alagutakat, pályaudvarokat, áruházakat és katonai létesítményeket szándékoztak felrobbantani. Vízálló bőröndjeikben nagy erejű robbanószerek, széndaraboknak látszó bombák, gyutacsok, biztosítékok, detonátorok és hamis társadalombiztosítási kártyák lapultak, nagyjából 180 ezer dollár készpénzzel együtt. Az osztag egy Walter Kappe nevű Abwehr-hadnagy irányítása alatt állt, aki 1925 és 1937 között az Egyesült Államokban élt és dolgozott, miközben a Német-amerikai Szövetségben is aktív szerepet játszott az amerikai fasiszták és náciszimpatizánsok első számú szervezetének propagandafőnökeként. Németországba visszatérve nemzetközi kémhálózatok szervezésével szolgálta Hitlert.
A Long Island előtt kikötő tengeralattjárón a csapat parancsnoka George Dasch volt. Dasch az első világháborúban tizennégy évesen mint gyermekkatona harcolt a német hadseregben. Először tizenkilenc éves korában hajózott át az Egyesült Államokba potyautasaként. Egy évet közkatonaként szolgált a hadseregben, amerikai nőt vett feleségül, és pincérként dolgozott New Yorkban. Lojalitását tekintve kétfelé húzott. Folyamodott ugyan amerikai állampolgárságért, de a hivatali procedúrát sohasem csinálta végig, és a hűségesküt sem tette le az Egyesült Államoknak.
Dasch és szabotőrcsapata éjféltájban szállt partra, és nyomban észlelte is őket az Egyesült Államok parti őrségének járőre. John Cullen parti őr látta, amint a négy ember egy tutajjal vesződik, és hallotta, hogy németül beszélnek. Egyiküknél fegyver is volt. Cullen visszavonult, majd virradatkor a parti őrség egyik egységével tért vissza a helyszínre, és megtalálták a különítmény elrejtett készletét bombákkal, levetett egyenruhákkal, cigarettával és konyakkal. Szóltak a rendőrségnek, amely értesítette az FBI-t. Ezalatt a németek elérték a reggel 6 órás New York i vonatot, ahol Dasch és társa, Ernest Burger bejelentkezett egy manhattani szállodába. Burger honosított amerikai állampolgár volt. Korábban Detroitban és Milwaukee-ban telepedett le, ahol 1927 és 1933 között gépészként dolgozott. Miután 1933-ban visszatért Németországba, hűséges náci propagandistaként szolgált egészen addig, amíg 1940-ben, egy politikai tisztogatás során a Gestapo le nem tartóztatta. Tizenhét hónapot töltött koncentrációs táborban, mielőtt az Abwehr beszervezte szabotőrnek.
Szállodai szobájukban Dasch és Burger hosszasan elbeszélgetett. Súlyos kétségek merültek fel bennük a küldetéssel kapcsolatban. A Harmadik Birodalom iránti amúgy is megrendülőben lévő lojalitásukat a dollárokkal teli bőrönd még jobban aláásta. Burger azt javasolta, hogy fogják a pénzt és meneküljenek, Dasch viszont úgy gondolta, jobb ötlete támadt: felhívta az FBI New York-i irodáját.
A telefonos FBI-ügynök azt hitte, már megint egy bolonddal van dolga. A New York-i irodában volt egy háromfiókos irattartó szekrény, amelyet csak flúgos doboznak hívtak, tele feljegyzésekkel részegekkel és hibbantakkal folytatott beszélgetésekről, évekre visszamenőleg. Az FBI embere feljegyzést készített a hívásról, és beledobta a dobozba.
Június 18-án Dasch cselekvésre szánta el magát. Vonattal Washingtonba utazott, bement az FBI-központba, és követelte, hogy beszélhessen J. Edgar Hooverrel. Amint előadta a történetet, ki kellett nyitnia a bőröndöt, és az asztalra borította a 82 350 dollár készpénzt, hogy végre vegyék már komolyan a mondandóját. Ezután nyolc napon át beszélt egyfolytában. Megadott az FBI-nak minden szükséges információt a New Yorkban maradt három német ügynök elfogásához, de ahhoz is eleget tudott, hogy segítsen az irodának a másik, Floridában partra szállt osztag kézre kerítésében. 1942. június 27-re mind a nyolc német szabotőr letartóztatásban volt.
„HAZAÁRULÁS”
A náci szabotőrök történetét Hoover a maga céljainak megfelelően formálta át. Ahogyan az elnök és később a sajtó elé tárta, Dasch nem állt át, nem ment be az FBI-központba, és nem tárt fel semmit. Rooseveltnek írott jelentésében Hoover azt állította, hogy Dascht az FBI tartóztatta le június 22-én - négy nappal azután, hogy Dasch feladta magát.
„Semmi sem hangzott el Dasch hosszú, részletes és zavaros vallomásából - írta Biddle igazságügyi miniszter húsz évvel később -, és az esetből levont általános következtetés az volt, hogy egy különösen briliáns FBI-ügynök, aki valószínűleg ugyanabba a szabotőriskolába járt, ahol a nyolcakat kiképezték, sikeresen beépült, és rendszeres jelentéseket küldött Amerikába.”
Az elnök, az igazságügyi miniszter és Hoover összehívta az Egyesült Államok történetének egyik legkülönösebb katonai törvényszékét. 1942. június 30-án, két nappal azután, hogy a Dasch-sztorit szétkürtölték az újságok, Biddle az alábbi feljegyzést kapta FDR-től (a zárójelekben az igazságügyi miniszter megjegyzései olvashatók):
Nem volt alkalmam beszélni önnel a két német tengeralattjáróval érkező nyolc német szabotőr perbefogásáról, és nem olvastam mostanában minden ide vonatkozó törvényt sem. [Figyeljük meg a roosevelti vonást, mintha csak azt mondaná: Mindent tudok a jogról, és különben is, minek elolvasnom a törvényeket: ez háború.]
De a következőket gondolom:
1. A két amerikai állampolgár bűnös hazaárulásban. Mivel háborúban állunk, arra hajlok, hogy állítsuk őket hadbíróság elé. Nem látok semmit, amit fel tudnának hozni a védelmükre. Az biztos, hogy annyira bűnösök, amennyire csak lehetséges, és úgy néz ki, a halálbüntetés csaknem kötelező.
2. A többi hat esetében, akik tudomásom szerint németek... nem látok különbséget [azaz ne tessék szőrszálat hasogatni, igazságügyi miniszter úr). F. D. R.
Csakhogy az Egyesült Államok törvényei és a Legfelsőbb Bíróság rendelkezései útjukban álltak. A polgárháború idejére visszanyúló egyik ügyben a bíróság úgy határozott, hogy polgári személy nem állítható hadbíróság elé, kivéve ha előzőleg statáriumot hirdettek, és a polgári bíróságok működése szünetel. Biddle-nek tehát kiskaput kellett találnia a szóban forgó határozat megkerülésére. Javasolta az elnöknek, hogy jelöljön ki különleges katonai bizottságot, amely azután a hadijog alapján titkos tárgyalást folytathat le a szabotőrök ellen rögtönítélő bíráskodással. Amikor pedig a döntés felülvizsgálatra a Legfelsőbb Bíróság elé kerül, amint az elkerülhetetlen, Biddle a hadijogra hivatkozva azzal érvel majd, hogy az Amerika ellen titkos hadviselést folytató ellenséget katonai törvényszék elé lehet állítani, és el lehet ítélni. Ugyanez az okfejtés hangzik majd el Amerika 21. századi terrorizmusellenes háborújában is.
FDR végrehajtási utasítást írt alá a katonai bizottság azonnali felállításáról. A titkos tárgyalás egy hét múlva el is kezdődött a hadsereg hét tábornokának elnökletével. Géppisztolyos katonák sorfala között páncélozott rabszállító autók vitték a foglyokat a washingtoni börtönből az Igazságügyi Minisztérium egyik jól elzárt ötödik emeleti kis előadótermébe, amely rendes körülmények között FBI-ügynökök tanterméül szolgált.
A vádat Biddle képviselte. A jobbján helyet foglaló Hoover dossziékat tett eléje minden vádlottról a bizonyítékok összesítésével, valamint állításaik és a letartóztatásban elhangzott vallomásaik átiratával. A két hétig tartó tárgyaláson utolsóként Dasch és Burger tett részletekbe menő tanúvallomást; mindketten kijelentették, hogy a pusztító küldetést nem állt szándékukban végrehajtani.
Augusztus 3-án a hét tábornok egyhangú határozatot hozott. Az ítélethirdetés feladata az elnökre hárult. Már előzőleg elhatározta, hogy a halálbüntetés „csaknem kötelező”, és végső döntésében tartotta is ehhez magát. Biddle azonban rábeszélte, hogy a halálos ítéletet Burger esetében életfogytiglanra, Daschét pedig harmincévi börtönre mérsékelje. Az igazságügyi miniszter ugyanis úgy vélte: vallomásaiknak volt valós értéke, mivel együttműködésükkel sikerült felgöngyölíteni a diverzáns csoportot - és azt is jól tudta, hogy Dasch nélkül az FBI sohasem tudta volna megoldani az ügyet.
Augusztus 8-án reggel hétkor Cox tábornok közölte a szabotőrökkel az ítéletet. A hat halálra ítélt férfit egyenként a főváros börtönének halálsorára kísérték, ahol szalonnás tojást kaptak reggelire, a borbély leborotválta a hajukat, majd déli 12 után 1 perces kezdettel beültették őket a villamosszékbe, fejükre gumimaszkot és acélsisakot húztak, és kivégezték őket. Holttestüket a szegények temetőjében földelték el a város szélén; fejfájukul hat deszkalap szolgált név nélkül.
Dasch és Burger az atlantai fegyházban kezdte meg hosszú szabadságvesztését - Dasch magánzárkában, nehogy bárkinek elmondhassa a történetét. Átpártolásától a többiek kivégzésének napjáig alig hét hét telt el.
A Legfelsőbb Bíróság még az ítélet kihirdetése előtt összeült, hogy mérlegelje, vajon az elnöknek van-e hatalmi jogosítványa titkos haditörvényszék felállítására szabotázs és terrorcselekmény esetén. Csakhogy az eljárás olyan titkos volt, hogy a bíróság semmilyen jegyzőkönyvet nem kapott kézhez. Harlan Fiske Stone főbírót mélyen aggasztotta az egész ügy; a tárgyalás titkossága, az ítélet, a bizottság számára iránymutatásul szolgáló perrendi szabályok és az elnöknek az a hatalma, hogy a vádlottakra halálbüntetést szabjon ki. Precízen megfogalmazott állásfoglalása, amely az egyik kivégzett német szabotőr neve után az Ex Parte Quirin nevet kapta, a következő hatvan évben precedens értékű hivatkozási alapként szolgált a haditörvényszék mint joghatóság működésének ügyében. Az Ex Parte Quirin különbséget tesz törvényes/jogszerű és törvénytelen/jogszerűtlen harcoló fél között. Az előbbi kategóriába tartoznak az egyenruhás katonák, akik ha fogságba esnek, hadifogolynak számítanak, míg az utóbbiak civil ruhás kémként és diverzánsként titokban lépnek be az ellenséges országba szabotázs és terrorcselekmények végrehajtása céljából. Elfogásukkor nem tekinthetők hadifogolynak, és a hadijog alapján haditörvényszék ítélkezik felettük.
A Legfelsőbb Bíróság azonban nem tudta „aprólékos gondossággal meghatározni a haditörvényszékek joghatóságának végső határvonalát a hadijog alapján lefolytatott büntetőeljárásban” - fogalmaz Stone október 29-én kelt állásfoglalása. Ugyanígy nem tudta definiálni azokat a szabályokat, amelyek alkotmányos alapul szolgálhatnának egy katonai bizottság számára. Ez a kongresszus feladata. A szóban forgó esetben viszont a kormánynak hatalmában állt a vádlottakat törvénytelen/jogszerűtlen ellenséges hadviselőként kezelni és elítélni.
A Dasch-ügyben az elnök és az FBI sarokba szorította a Legfelsőbb Bíróságot. Hat elítélt már halott volt. Mi lett volna akkor, ha a bíróság az eljárást alkotmányellenesnek nyilvánítja? Vagy ha kideríti, hogy Hoover szabadságot ígért Daschnak vallomásáért cserébe? Ahogyan Stone főbíró a jegyzőkönyvhöz csatolt különvéleményben leírta, ez esetben a Legfelsőbb Bíróság „abba az irigylésre nem méltó helyzetbe [kerülne], hogy asszisztált és szabad utat adott hat ember halálba küldéséhez anélkül, hogy egyértelművé tette volna minden érintett számára - beleértve az elnököt is hogy nem jutott döntésre egy olyan kérdésben, amelyre a védelem erősen támaszkodott a perbefogottak felmentése érdekében”.
Az adott kérdés, amely úgy szólt, hogy a bizottságot az elnök törvényesen állította-e fel vagy sem, megválaszolatlan maradt mindaddig, amíg 2001-ben az Egyesült Államok egy újfajta ellenséges hadviselővel szembe nem került.
A náci szabotőrök ügye két, nem várt szerencsés hozadékkal járt az FBI számára: egy nyilvánossal és egy titkossal. Az eset óriási publicitást kapott: az amerikaiak egy emberként azt hitték, hogy az iroda egymaga oldotta meg saját erőből. Semmit sem tudtak Dasch átpártolásáról és vallomásáról. Az FBI propagandagépezete még Medal of Honorra is fel akarta terjeszteni Hoovert. (A Medal of Honor az USA legnagyobb katonai kitüntetése. A kongresszus adományozza a harctéren tanúsított bátorságért.) Habár a kitüntetést sohasem kapta meg, a diverzánsosztag felszámolásánál semmi sem szolgálhatott volna jobban az iroda imázsának növelésére.
A másik hozadék az volt, hogy az FBI mélyebben belelátott a Rückwanderer-rendszer működésébe. Az iroda, miközben utánajárt a szabotőrök egyesült államokbeli múltjának, kiderítette, hogy hárman is vásároltak közülük német márkát New York-i és chicagói bankokban, amivel demonstrálták hűségüket a Harmadik Birodalom iránt. A dollárt márkává átváltó tranzakcióik révén a német titkosszolgálat megtudta, kik ők, hol laknak és hogyan érhetők el. Az Abwehr fizette azután visszatérésüket Németországba, és képezte ki őket szabotőrré.
Német származású amerikaiak ezrei vásároltak márkát, és utaztak Németországba. Vajon hányan tértek vissza az Egyesült Államokba náci kémekként?
1942 őszén az FBI fokozta az egész országra kiterjedő nyomozást a valaha is végrehajtott egyik legkiterjedtebb és legösszetettebb akciója keretében. Végül 997 németet hallgattak ki, és 441-et vettek őrizetbe vagy börtönöztek be az igazságügyi miniszter utasítása alapján Németország iránti hűségük miatt. A több száz FBI-ügynök részvételével véghezvitt akcióban dokumentumok tízezrei keletkeztek, és a nyomozók látóterébe került Amerika legnagyobb bankja, a Chase National.
New Yorkban Percy Foxworth, most már mint Hoover nemzetbiztonsági ügyekért felelős igazgatóhelyettese, maga vette kézbe az ügyet. Olyan dokumentumokra tett szert, amelyek jövedelmező pénzügyi kapcsolatokra utaltak az amerikai bankárok, a németekkel illegális ügyleteket lebonyolító multinacionális cégek, a Német-amerikai Szövetség és a náci kormányzat között. Hogy pontosan milyen úton-módon jutott hozzá a dokumentumokhoz, az bizony kényes kérdés volt.
Az FBI először is beszervezett egy kisegítő pénztárost és egy középszintű alkalmazottat a Chase National New York-i főirodájának nemzetközi osztályáról. Majd egy éjszaka ügynökök surrantak be, és órákat töltöttek az osztály aktáinak átfésülésével. A felhatalmazást nélkülöző vizsgálódás valahol a köztörvényes bűncselekmény és a hírszerzési nyomozás között húzódó szürke zónába esett. Egy dologban viszont megegyeztek: mindkettő jogszerűtlen volt.
Az FBI teóriája szerint a Chase National a német kormány megbízásából - vagy legalábbis érdekében a külföldi ügynökök regisztrálási törvénye megsértésével működik; ez ugyanaz a törvény, amelynek alapján az igazságügy korábban már ítélt el kémgyanús személyeket. Az eset több volt kényes politikai kérdésnél; felért a Hitlerrel való kollaborálás vádjával.
A vádat azonban nem lehetett bizonyítani. A bank kijátszotta az irodát. Ügyvédjeként John Cahillt fogadta fel; a jó nevű jogász korábban az ügyben vizsgálódó vádesküdtszék által megbízott szövetségi ügyész volt. Mivel nagyon is tudatában volt annak, hogy az FBI törvénytelen módszerekkel gyűjtött adatokat a Chase-ról, elég bizonyíték állt rendelkezésére, hogy az iroda ellen fordítsa az ügyet. Eljárás megindításával fenyegetőzött: amennyiben a vizsgálat folytatódik, nyilvánosságra hozza az FBI törvénytelen lépéseit. Ez azonban már olyan magas ár volt, amelyet Hoover nem kívánt megfizetni. A politikai robbanással fenyegető nyomozás így a hamvába holt.
„NEM VOLT SENKI, AKI TANÁCSOT ADHATOTT VOLNA”
Azon a télen egy másik balszerencse is sújtotta az FBI-t. 1943. január 15-én életét vesztette Percy Foxworth, amikor repülőgépe lezuhant Holland Guyana őserdeje felett, Dél-Amerika északkeleti szélén. Foxworth a Hadügy- és a Külügyminisztérium megbízásából Marokkóba tartott egy FBI-ügynök társaságában, ahol Roosevelt és Churchill haditanácsra ült össze. Egy amerikai állampolgárt, feltételezett náci kollaboránst kellett volna kihallgatnia, akit azért vettek őrizetbe Casablancában, mert fenyegetést jelenthetett az elnökre nézve.
Foxworth halála súlyos csapás volt a Különleges Nyomozó Szolgálat számára, amelynek 1943-ra mar 583 FBI-ügynök dolgozott, de még mindig nagy nehézségekkel küzdött feladatainak teljesítésében.
Hoover ismét megpróbált megszabadulni az SlS-től. „Határozottan javaslom, hogy az FBI mentesüljön mindennemű kötelezettség alól bármilyen különleges hírszerző tevékenységgel kapcsolatban a nyugati féltekén, s hogy ez a kötelezettség teljes egészében kerüljön át Donovan ezredes szervezetének hatáskörébe - írta a szárazföldi haderő új hírszerzési főnökének, George Veazey Strong dandártábornoknak -, nagyon szeretnék és feltett szándékomban áll, hogy teljesen és maradéktalanul kivonuljak Latin-Amerikából.”
Kevés példa van arra, hogy Hoover hatalma vagy jogköre egy részének átruházására tett volna javaslatot, legkevésbé olyan politikai ellenlábasa számára, mint Donovan. Ilyen lépésre csak akkor szánta el magát, ha valami miatt szorult helyzetbe került. Márpedig az SIS a bosszúság és kellemetlenség szüntelen forrása volt számára.
- Ne feledje, hogy abszolút nulláról indultunk a hírszerzés területén - mondta John Walsh nemzetbiztonsági vonalon dolgozó FBI-ügynök, akit 1943-ban az SIS megbízottjaként a kolumbiai Medellinbe vezényeltek.
- Nem volt senki, aki tanácsot adhatott volna nekünk ebben a dologban.
Kolumbiában az SIS feladata az volt, hogy náci kémek után vadásszon, és számolja fel a hírszerzőtiszteket és ügynököket németországi főnökeikkel összekötő titkos rádióadók hálózatát. Csakhogy Kolumbiába érkezése után Walshnak rá kellett jönnie, hogy tanácstalan a munkáját illetően.
- Kolumbia ekkorra már hadat üzent Németországnak, és minden németet begyűjtötték. Rengeteg időt töltöttem a country clubban. (A country club szabad természetben épült klubház sportpályákkal.) Ami azt illeti, nem sok tennivalóm akadt a megbízatásommal kapcsolatban - nyilatkozta.
Évekkel később az FBI azt állította, hogy az SIS tevékenysége 389 tengelyhatalmi ügynök letartóztatását és 24 náci kémhálózati rádióállomás lerombolását eredményezte, főleg 1942-ben és 1943-ban. Hoover azonban elorozta a dicsőséget, amely igazság szerint a New Deal keretében létrejött Szövetségi Médiahatóság Rádiómegfigyelő Részlegét (Radio Intelligence Division of the Federal Communications Commission [RID, FCC]), az egyesült államok-beli rádióadásokat felügyelő hivatalt illette volna meg. Hoover ellenséges viszonyban állt James Lawrence Flyjal, az FCC elnökével; ők ketten éveken át huzakodtak amiatt, hogy az FBI-nak jogában áll-e lehallgatókészülékeket telepíteni, vagy sem.
A Rádiómegfigyelő Részleg civil munkatársai rendre elfogták a németek és latin-amerikai kémeik titkos kommunikációját, és az amerikai követségi alkalmazottakkal, valamint a helyi rendőrséggel karöltve a távközlési hálózatok felszámolásán dolgoztak. 1942-ben az RID fényt derített egy titkos tervre, amellyel a tízezer amerikai és kanadai katonát a hadszínterekre szállító Queen Maryt süllyesztették volna el; az elfogott információ alapján a brazil rendőrségnek kétszáznál is több német ügynököt sikerült letartóztatnia. Egyedül ebben az akcióban fele annyi tengelyhatalmi kém akadt horogra, mint amennyit az FBI és az SIS összesen magáénak mondhatott Latin-Amerikában a második világháború alatt.
Az FBI titkos krónikája szerint „egy ügynöktől nem lehetett elvárni semmilyen értékelhető információt mindaddig, amíg egy feladattal legalább jó néhány hónapot el nem töltött abból a célból, hogy megismerje a helyi szokásokat, a nyelvet stb.”
Csakhogy a „jó néhány hónapnál” több külföldön eltöltött idő sok FBI-ügynök számára túl hosszúnak bizonyult. Csapatostul, ha nem százával adták vissza megbízatásukat, vagy kérvényezték hazahelyezésüket, „mélységesen megundorodva” és „teljesen kiábrándultan, amikor szembekerültek valamivel, ami teljességgel különbözött attól az elbűvölően vonzó képtől, amelyet a megbízatás előtt elképzeltek”. Szerte Latin-Amerikában ki voltak téve az amerikai katonák és matrózok „mindenféle gúnyolódásának”, akik azt kérdezgették tőlük: „miért nem öltenek köpenyt, és próbálnak meg szappant meg magazint árusítani, vagy valami más, hasonlóan haszontalan, a háborútól távol álló munkát végezni?” A külügyes diplomaták és a katonai attasék pedig - folytatja a titkos krónika - „az Iroda fedett ügynökeinek leleplezésében és kipellengérezésében” lelték örömüket, lógósoknak és dekkolóknak csúfolták őket. „Sajnos - teszi hozzá a krónikás - az Iroda beépített emberei nagyrészt fiatal, egészséges, intelligens, jóképű, hadköteles korú amerikaiak voltak, nyilvánvaló katonai képességekkel megáldva, miközben gyenge és gyakran logikátlan fedésben kellett működniük.”
Az SIS embereit azonban illették jóval súlyosabb szavakkal is, mint például áruló vagy köpönyegforgató. Mivel nagy erőfeszítéseket tettek azért, „hogy nácibarát személyek bizalmába férkőzzenek, s ezáltal információt szerezzenek nácibarát körökből” olyasvalamibe „bocsátkoztak bele, ami az Egyesült Államok helyi külügyes, katonai és haditengerészeti tisztviselőinek szemében rendkívül megkérdőjelezhető, gyanús tevékenységnek és kapcsolatnak számított - áll a titkos krónikában. - Sokan a britek szemében is gyanússá váltak, egyesek indokoltan, míg mások nyilvánvalóan azon oknál fogva, hogy a britek az Iroda ügynökeinek tartották és le akarták leplezni őket.”
Hoovernek volt egy egész életén át érvényes alapszabálya: Ne zavard az irodát! Ennek érdekében javítania kellett az FBI külföldön elterjedt rossz hírnevén és megbecsültségének alacsony fokán. Ebben leleményes megoldással sietett a segítségére külügyminisztériumi bizalmasa, Adolf A. Berle miniszterhelyettes.
Az FBI számára új hadállás jött létre a nyugati félteke amerikai nagykövetségein: a „jogi ügyekért felelős attasé” hivatala. A katonai és haditengerészeti attaséhoz hasonlóan ez a szolgálati hely is diplomáciai státust élvezett a vele járó ranggal, mellékjövedelemmel és a nagykövetség nyújtotta védelemmel együtt. A jogi attasé feladata az amerikai nagykövet folyamatos tájékoztatása volt az FBI tevékenységéről az adott országban. Meghatalmazása értelmében tevékenységét lehetőség szerint össze kellett hangolnia a szárazföldi haderő és a hadiflotta attaséiéval. Elméletben ő volt „a felelős amerikai tisztviselő a titkos hírszerzési ügyekben, különösen a felforgató tevékenységek területén” - jegyzi fel a titkos krónika.
A jogi attasé intézménye az FBI külföldi hírszerző szolgálata megmentőjének bizonyult.
Az attasékat Hoover a latin-amerikai rendőrfőnökökkel és belbiztonsági miniszterekkel kötött barátság jegyében állította csatasorba. A rendőrfőnök - lehetőség szerint elsősorban a titkosrendőrség fejének - etetése-itatása és alkalmankénti megvesztegetése az információ megszerzésének sokkal hatékonyabb módszere volt az ügynökök számára, mint ha magazinok munkatársainak vagy szappanárusoknak adták volna ki magukat.
A jogi ügyekért felelős attasék kiépített kapcsolati szálai és programjai váltak FDR jószomszédi politikájának (Good Neighbor Policy) sarkköveivé a háborús időkben. A rohamtempóban bővülő kapcsolatrendszer hajtóerejét az Egyesült Államok nagykövetségeitől a latin-amerikai elnökökhöz és rendőri szervekhez áramló pénz, erő és felhatalmazás jelentette. A jogi attasék és nagykövetek meggyőzték a politikailag ingatag latin-amerikai elnököket, hogy bölcs dolog, ha az FBI emberét maguk mellé veszik fizetett biztonsági tanácsadóként - aki mint kém természetesen kettős feladatot látott el.
1943 nyarától az FBI-kapcsolatok „lehetővé tették csaknem bármely típusú hírszerzési segítség és információ megszerzését a rendőrségtől, gyakorlatilag minden latin-amerikai országban” - közli a titkos krónika. A rendőrfőnökök és belbiztonsági miniszterek (némelyikük már felkerült az FBI bérlistájára) készségesen biztosították Hoover ügynökei számára, hogy hozzáférjenek az információkhoz a postahivatalokon, a telefon- és távközlési társaságok hálózatain, a légi és hajózási társaságokon, a vámhivatalokon és a kormányzati ügynökségek széles skáláján át „sok helyen egészen az elnöki palotáig”.
Egyvalamiben minden latin-amerikai rendőrfőnök és elnök biztosan osztozott Hooverrel: az antikommunizmusban. A jogi attasék révén a második világháborúban kiépített szövetségek addig tartottak, amíg léteztek baloldaliak, akik ellen harcolni kellett Dél-Amerikában.
1943 nyarára a német kémtevékenység a nyugati féltekén már megszűnőben volt, és a tengelyhatalmak inváziójának veszélye sem állt fenn többé. Mivel a háború menete Hitler hátrányára megfordult, az amerikai vezetők lelki szemei előtt már a háború utáni világ képe lebegett.
Washingtonban Hoovernek és egy maroknyi hasonló gondolkodású társának horizontra függesztett tekintete előtt felrémlett Sztálin és a Vörös Hadsereg, amint nyugat felé masíroznak. Látták, hogy harcuk nem ér véget a fasizmus legyőzésével, és a háború a kommunizmus ellen folytatódni fog.
E pillanatban azonban Hoovernek az addigi legnagyobb kihívással kellett szembenéznie, amely veszélyeztette az antikommunista háború megvívásához szükséges hatalmát.
Az első világháború vége óta eltelt időben Hoover folytonosan az Egyesült Államok ellen irányuló illegális kommunista összeesküvés után nyomozott. Negyedszázados vizsgálódást követően végre megtalálta az első világraszóló bizonyítékot. 1943 tavaszán és nyarán az FBI a történelem menetét megváltoztató dolgokról folytatott beszélgetéseket rögzített titokban.
Az iroda már 1940 óta kémkedett Steve Nelson, a kaliforniai Oakland helyi kommunista pártvezetője ellen. 1941 májusában az FBI San Franciscó-i felelős különleges ügynöke a Rendőri felügyelet alá helyezési program alapján nyilvántartásba vette. Az amerikaiak és külföldiek nevét tartalmazó titkos listán azok szerepeltek, akiket az FBI megítélése szerint országos szükségállapot esetén le kell tartóztatni.
Hoover meggyőzte Francis Biddle igazságügyi minisztert, hogy Nelson lehallgatása „igen valószínű információs forrás a kommunista párt politikájára vonatkozóan”. 1942 februárjában az FBI bepoloskázta Nelson lakását, és lehallgatta a telefonjait. A róla felfektetett aktákból kiderült, hogy a nyolc osztályt végzett nehézfiú valódi neve Mesarosh. A szláv származású férfi 1920-ban érkezett az Egyesült Államokba hamis útlevéllel, 1925-ben belépett a kommunista pártba, pennsylvaniai kongresszusi képviselő-aspiránsként 1936-ban besöpöri 19 szavazatot, majd 1937-ben vérét ontotta a spanyol polgárháborúban. (A szerző léved Mesarosh-Mészáros származását illetően; ez a kétes egzisztencia ugyanis magyar születésű volt.) Tagja volt a párt országos bizottságának, és végzős hallgatók társaságában őgyelgett ide-oda a Kaliforniai Egyetem berkeley-i campusán. (A campus az amerikai egyetemek és college-ok (tkp. főiskolák) épületkomplexumait jelenti a diákszállókkal, sportlétesítményekkel, könyvtárakkal és egyéb közösségi helyiségekkel együtt; átvitt értelemben magára az egyetemre utal.)
1943. március 29-én éjszaka az FBI beszélgetést rögzített Nelson és egy Joe nevű („X tudósként” is emlegetett) férfi között. A fizika szakos egyetemi hallgató hithű kommunista volt. Beszélgetés közben megemlített egy urániumdúsítási programot a sugárzással foglalkozó berkeley-i laboratóriumban. Közölte, hogy a programon több ezren dolgoznak az új-mexikói Los Alamosban és a Tennessee állambeli Oak Ridge-ben.
Nelson szorgosan jegyzetelte a hallottakat. Néhány nappal később az FBI nyomon követte, amint találkozóra ment egy közeli kórházba, ahol papírokat adott át a San Franciscó-i szovjet konzulátus egyik munkatársának.
1943. április 10-én az iroda rögzítette Nelson telefonbeszélgetését egy Vaszilij Zarubin - alias Zubílin - nevű szovjet diplomatával. Az FBI akkor még nem tudta, hogy az illető a szovjet kémszolgálat feje az Egyesült Államokban.
Azt azonban már kezdettől fogva tudták, hogy fontos valaki. „Egyértelműnek látszott, hogy Zubilin irányítja a hírszerző szervezetet” - jelentette az FBI a beszélgetés átírása után. A szovjet ügynök pénzt számolt le Nelson kezébe; nyilvánvalóan azért fizetett neki, hogy „kommunista párttagokat és Komintern-ügynököket telepítsen a titkos háborús termelésben érintett iparágakba”
Május 7-én Hoover jelentést küldött a Fehér Házba, amelyben az állt, hogy a Szovjetunió kormánya az Egyesült Államok Kommunista Pártját használja fel kémhálózat létrehozására az Egyesült Államokban.
Az FBI most első ízben látta meg valós időben a kapcsolatot a szovjet titkosszolgálat és az amerikai kommunisták között. Pontosan ez volt az, amitől Hoover mindig is tartott, sőt még annál is rosszabb. A szovjet kémkedés egy olyan szigorúan titkos katonai kutatási területet célzott meg, amelyről jóformán maga Hoover sem tudott semmit - legalábbis ekkor még nem. Néhány héttel később első ízben értesült a Manhattan-tervről, az atombomba előállításán dolgozó titkos országos programról, röviddel ezután pedig tájékoztatták a katonai hírszerzés arra irányuló erőfeszítéseiről, hogy elolvassák a szovjet kémek és diplomaták moszkvai kommunikációhoz használt kódolt táviratait.
Egy-egy titkos művelet végrehajtása - új fegyver kifejlesztése, kémhálózat kiépítése vagy felszámolása, egy-egy kód feltörése - évekbe telhet. Most Hoover két olyan hírszerzési nyomozó programot is útjára indított, amelyek egy évtizedre lefoglalják majd az FBI energiáit. Az egyik neve CINRAD, a Communist Infiltration of Radiation Laboratory (Kommunista beépülés sugárzással foglalkozó laboratóriumba) rövidítése volt, a másik pedig a COMRAP (Komintern-apparátus) fedőnevet kapta. Mindkettő az Egyesült Államokban működő szovjet hírszerző hálózatok felderítését tűzte ki célul. 1943 májusától New Yorkban és Washingtonban nagyjából ötven-ötven FBI-ügynök látott neki a feladatnak, hogy nyomon kövesse és lehallgassa a magukat diplomatáknak és az Amtorg szovjet kereskedelmi misszió kormányzati bevásárló ügynökeinek álcázó kémeket. Röviddel ezután Hoover 125 ügynököt küldött szerteszét az országban New Yorktól Chicagón át San Franciscóig azzal a megbízatással, hogy kutassák fel a diplomáciai védettséget nem élvező, hosszú távon beépített szovjet kémeket. Az országon belüli vadászat sokkal tovább tart majd, mint a határokon túl zajló háború.
A második világháború alatt a szovjet kémkedéssel konfrontálódó FBI-ügynökök olyanok, „mint elveszett gyerekek az erdőben” - közölte a Külügyminisztérium szolgálatában álló Lawrence Duggan, maga is kommunista ügynök, azzal a szovjet hírszerzőtiszttel, akinek jelentést tett Washingtonban. Az FBI nagyon keveset tudott a moszkvai hírszerző szolgálatok működési mechanizmusáról. Szemtől szemben állt Gaik Ovakimiannal, a New York-i szovjet kémfőnökkel anélkül, hogy felfogta volna, kicsoda az illető. Meghallgatta Valter Krivitszkijt, az átpártolt szovjet kémet anélkül, hogy megértette volna a mondandóját.
Nem mintha az FBI hozzá nem értő vagy nemtörődöm lett volna. Egyszerűen nem tudta, hogy mit nem tud. A hírszerzés olyan háború, amelyben a tudás és az előrelátás fegyver, a leghatalmasabb erő pedig az információ. Ha van kémed az ellenség táborában, megnyerhetsz egy ütközetet. Ha tudsz olvasni az ellenség gondolataiban, megnyerhetsz egy háborút.
Az FBI nem rendelkezett megbízható szovjet hírforrásokkal - és az Egyesült Államok kormánya nem is igen törekedett arra, hogy háborúzzon a szovjetekkel. Sztálin egymaga több nácit ölt meg, mint Roosevelt és Churchill együttvéve. Ha azonban a szovjet titkosszolgálattal kollaboráló amerikaiakat rajta lehet kapni kémtevékenység közben, Hoover felhasználhatja a Rendőri felügyelet alá helyezési listát, hogy titokban, bírósági végzés nélkül letartóztassa és a háború idejére rács mögé dugja őket egy katonai börtönben. Csakhogy időközben Biddle igazságügyi miniszter felfedezte a névsort.
A választékos modorú és előkelő Biddle egyfajta szakértőnek tekintette magát J. Edgar Hoover tárgyában. Gondosan tanulmányozta emberét annak a négy évnek a kezdete óta, amióta egymás mellett dolgoztak. Látta „Edgar Hoover emberi oldalát, amelyet nem mindig méltányolnak kellően”.
„Hoover jelleme érdeklődést keltett bennem - írta évekkel később. - Igyekeztem elnyerni a bizalmát; és rövidesen, miközben kettesben ebédeltünk az irodám melletti szobában, viszonozni kezdte ezt azzal, hogy megosztotta velem rendkívül széles körű ismereteinek egy részét azoknak a bizalmas dolgoknak a részleteiről, amelyeket társaim a kabinetben cselekedtek és mondtak, rokonszenveikről és ellenszenveikről, gyengéikről és kapcsolataikról... Bevallom, bizonyos határok között élvezettel hallgattam.”
E bizonyos határok között Biddle sok mindent csodált azokból a módszerekből, ahogyan Hoover a hatalmát használta az FBI-ban. Az igazságügyi miniszter maga is aláírt lehallgatásokat elrendelő parancsokat, és a rendelkezésére álló minden törvényi eszközzel ő is szembenézett a háború idején Amerikára leselkedő ellenséges fenyegetésekkel. Ám egész életén át nyugtalanították az FBI titkos műveletei, „ez a hatalmas nyomozógépezet a tízmillió személyi aktájával” és „azokkal a nyilvánvaló lehetőségekkel, amelyek által az elnyert bizalommal visszaélhet”.
Biddle nem kívánta, hogy az 1920-as vörösrazziák az ő hivatali ideje alatt megismétlődjenek. Utasította az FBI-t, működjön együtt az új igazságügyi minisztériumi hivatallal, a Háborús Ügyekkel Foglalkozó Különleges Osztállyal (Special War Policies Unit), amelyet ő hozott létre. Ennek égisze alatt civil esküdtszékek felügyelték az ellenséges külföldiek őrizetbe vételének törvényességét a háborús időkben - hangsúlyozottan csak a külföldiekét, nem pedig amerikai állampolgárokét. Biddle a háború alatt mindvégig a hadijog előírta keretek között tartotta az osztály működését.
A Pearl Harbor után eltelt tizenkilenc hónapban az FBI 16 062 felforgatásgyanús külföldit tartóztatott le, de nagyjából kétharmadukat, úgy tízezer embert szabadon kellett bocsátani, miután a civil esküdtszékek úgy ítélték meg, hogy nem jelentenek egyértelmű és azonnali veszélyt az Egyesült Államokra. Ahogyan az egy generációval korábban egyszer már megtörtént, az FBI megint több ezer ártatlan embert gyűjtött be. A vádak sorozatos elutasítása arra késztette az igazságügyi minisztert, hogy alaposan nézzen utána, mennyire megbízhatók az FBI titkosszolgálati aktái.
1943. július 6-án Biddle felfedezte, hogy Hoover listát vezet azokról az amerikaiakról, akiket szerinte internálni kell. Megdöbbent. Semmilyen törvény nem jogosítja fel, közölte az igazgatóval, hogy „»rendőri felügyeleti listát vezessen amerikai állampolgárokról." Biddle úgy gondolta, hogy a titkos akták léte már önmagában veszélyezteti az Egyesült Államokat.
Az FBI feladata „azon személyek cselekedeteinek vizsgálata, akik törvényszegést követhettek el - írta az igazságügyi miniszter a program leállítását elrendelő parancsában. - Az Irodát nem segíti munkájában, ha veszélyességi szempontból osztályoz egyéneket.”
„Most már teljesen világos számomra, hogy ez az osztályozási rendszer eredendően megbízhatatlan - írta Biddle Hoovernek. - Az osztályozás elkészítésének céljából felhasznált bizonyítékok nem kielégítők; az osztályozás elkészítése céljából alkalmazott szempontok hibásak; végül pedig az az elképzelés, hogy lehetséges alapos indokokkal alátámasztva megállapítani, mennyire veszélyes valaki elméletileg, az adott idő, a környezet és egyéb fontos releváns körülmények összefüggéseinek figyelembevétele nélkül kivihetetlen, oktalan és veszélyes”
Az igazgató félredobta az utasítást: titokban figyelmen kívül hagyta. Sem az igazságügyi miniszternek, sem bárki másnak nem mondta meg az FBI-on kívül, mivel foglalkozik éppen. Csak annyi változás történt, hogy a listát ezentúl Biztonsági indexnek (Security Index) nevezte, de a névmutatót körülvevő titkosság megőrződött. Ez a döntése titokban is maradt egészen halála utánig.
Hoover természetesen megtartotta azt a megkérdőjelezhetetlen jogkörét, hogy megfigyeltessen embereket. Ez széles körű felhatalmazást adott neki arra, hogy információszerzési céllal amerikai állampolgárok politikai nézetei után nyomozzon. A Biztonsági indexre a háború folyamán rákerülő több ezer ember között a legnagyobb számban a kommunisták képviseltették magukat - nemcsak párttagok, hanem mások is, akik kommunista nézeteket tartalmazó könyveket vagy cikkeket írtak, felszólaltak kommunista gyűléseken, vagy olyan összejöveteleken vettek részt, „ahol forradalmi igéket hirdettek”. Szerepeltek még a névsorban a Német-amerikai Szövetség és az olasz fasiszta szervezetek vezetői, a Ku-Klux-Klanhoz hasonló csoportokhoz tartozó amerikai rasszistákkal egyetemben.
Hoover mércéje egyszerű volt és világos: azok szolgálnak rá, hogy a listára kerüljenek, akik „szemben állnak az amerikai életformával”.
Az igazságügyi miniszter kívánsága szerint az FBI-nak a tengelyhatalmak ügynökeire kellett koncentrálnia. Biddle úgy vélte, az idő még nem érett meg a kommunizmus elleni háborúra az Egyesült Államokban. „Hoover minden bizonnyal azt képzelte rólam, hogy túlságosan puha leszek, különösen most, hogy háború zajlik; túl gyengekezű a kommunistákkal szemben - [hiszen] olyan sok liberális nem ismerte még fel a kommunisták szándékait - írta Biddle. - Hoover... nyilvánvalóan nem volt körültekintő vagy filozofikus alkat. Edgar Hoover elsősorban az azonnali cselekvések embere volt.”
Hoover csalódottan figyelte, hogy a kommunista párt létszáma, Amerika és Sztálin szövetségétől megtámogatva, soha nem látott magasságokba emelkedik, nyolcvanezer tagkönyves párttaggal a második világháború alatt. Az FBI helyi irodáinak megküldött utasításaiban elrendelte: nyomozzanak utánuk egytől egyig, kivétel nélkül.
1943. augusztus 14-én utasította ügynökeit: fokozzák a Biztonsági indexbe felvehető gyanús elemek felkutatását, és legyen gondjuk rá, hogy a névsor titokban maradjon az irodában, elrejtve az igazságügyi miniszter szeme elől. Azok listájáról, „akik veszélyesek vagy potenciálisan veszélyesek lehetnek az Egyesült Államok közbiztonságára vagy belbiztonságára”, csak megbízható katonai hírszerző-tisztek tudhattak, „szigorúan bizalmas alapon” A „potenciálisan veszélyes” kitétel azokra vonatkozott, akik a politikai illojalitáson túl más bűnt nem követtek el.
A tábornokokat gyakran éri az a vád, hogy az utolsó háborút vívják. Hoover viszont arra készült, hogy a következőt vívja meg.
Sztálin még mindig Amerika legerősebb katonai szövetségese volt. Vad Bill Donovan és hírszerzőtisztjei a Stratégiai Szolgálatok Hivatalában kesztyűs kézzel akartak bánni a szovjetekkel, Hoover viszont az FBI Biztonsági indexét Amerika kommunista felforgatásának „kulcsfiguráira” és „lehetséges kulcsfiguráira” összpontosította, nem csupán a tagkönyves párttagokra. Rövidesen tízezer ember neve állt a listán - csaknem mindannyian kommunisták és - Hoover olvasatában - potenciális szovjet kémek.
Az FBI-nak egyedül vagy csaknem egyedül kellett ezt a harcot megvívnia az elkövetkező két évben. A hidegháború hírszerzési hadműveletei azonban már elkezdődtek.