„Vonzó az egy fiatal lánynak, hogy korlátlan pénzzel rendelkezik, egész nap nem kell csinálnia semmit. Mondtam a barátomnak, hogy hétvégére kellene nekem egy lakás otthon, meg is kaptam. Szépen berendeztem és beköltöztettem az egyetemista barátomat, hogy akkor mostantól te itt vársz engem hétvégenként."
Mindig kívülálló voltam, már az iskolában is. Nem jöttem ki a tanárokkal, a lányokkal, osztálytársaimmal sem. Sok konfliktusom volt. Talán azért, mert jobban éltünk, mint az átlag: apám rendőr volt, anyám vendéglátós. Talán ezért sem szerettek az osztálytársnőim. Bár ezt az is okozhatta, hogy engem mindig más érdekelt, mint a velem egyidős lányokat. A fiúk iránt is akkor kezdtem érdeklődni, amikor észrevettem, hogy hoppá, már mindenkinek van valakije. Pedig nőies voltam, túlzottan is talán, szép, vékony lány, hatalmas mellekkel. Komplexusaim is voltak miatta, nem tudtam kezelni a nőiességemet, veszekedtem a többi lánnyal. Később aztán ment minden könnyedén, veszekedtem mindenért, sose tűrtem az igazságtalanságot. Úgy érzem, a mai napig is túl sok embert sértek meg.
Későn jött az első fiú, hiszen elsősorban az üzlet érdekelt már a középiskolában is. Ha anyukám külföldre ment, akkor hozott nekem dolgokat, amit itthon könnyen el tudtam passzolni. Ehhez valuta kellett, amit abban az időben nem volt könnyű megszerezni. Így ismerkedtem meg egy jóképű valutázó pasival. Beszélgettünk, beszélgettünk, egyszer csak azt gondoltam, lefekszem vele. 16 éves voltam akkor, ő 30 körül. Nem volt igazán vonzó, teljesen átlag, kissé szerényebb, mint a többiek. Egyszeri kapcsolat lett belőle, bár ő szerette volna, ha tovább tart, de nekem nem volt sem jó, se semmilyen. Ha a mai eszemmel találkozom vele, akkor maximum haverok lennénk. Nem rázott meg a dolog, könnyedén túlléptem rajta.
Érettségi előtt találkoztam egy fiúval, akivel később együtt is éltem. Műszaki egyetemista volt, Pesten tanult. Magas, vékony, jóképű, ám semmi több. Az ágyban nagyon jó volt vele, de szellemileg nem volt partner. Ráadásul ő tipikus garasoskodó, én meg nagyvonalú voltam.
Egyre jobban éreztem közben, hogy el kell kerülnöm a városból. Kezdett kicsi lenni nekem az a város. Az apukám rendőr, könnyedén tudott ellenőrizni, mindig tudta, hová megyek, merre jártam. Pedig nem csináltam semmi különöset, amiért figyelni kellett volna rám, néha kibéreltünk egy házat a barátokkal, születésnapi bulikat csináltunk, beszélgettünk, táncoltunk, ittunk.
Érettségi után felvettek a Külkereskedelmi Főiskolára, de nem mentem el. Lusta voltam, nem akartam bejárni az órákra, ott ülni akkor is, amikor nincs kedvem. Elmentem ehelyett vendéglátózni, az ellenőrzési osztályra. A világ legjobb munkahelye. Bementem, lejelentkeztem, beírtam, hová megyek ellenőrizni, pár perc alatt telefonon elintéztem mindent, majd két napig oda mentem, ahová akartam.
Együtt éltem a fiúval, pénzt kerestem, ráadásul könnyedén, mégis egyre jobban éreztem, el kell jönnöm. Mint az Edda-dalban: elhagyom a várost. Ekkor találtam ki, hogy újsághirdetésben keresek munkát. És sikerült! Egy német-magyar külker cégnél kerestek üzletkötőt. Irány Budapest. Ott ismerkedtem meg egy nálam több mint 20 évvel idősebb kanadai úrral. Szinte azonnal kialakult a viszonyunk.
Nem tudom, mivel vett le a lábamról. Nem a kora, nem a tapasztalata miatt, még csak nem is a műveltsége imponált. Talán az egyénisége tetszett, mindenkinek el tudta adni magát, hogy fergetegesen mulatott, hogy hihetetlen kapcsolatai voltak. Imponált persze az is, hogy jól állt anyagilag, nagyon jól. A Gellértben laktunk, kibérelt egy egész lakosztályt. Az meg vonzó egy fiatal lánynak, hogy korlátlan pénzzel rendelkezik, egész nap nem kell csinálnia semmit. Mondtam, hogy hétvégére kellene nekem egy lakás otthon, meg is kaptam. Szépen berendeztem és beköltöztettem az egyetemista barátomat, hogy akkor mostantól te itt vársz engem hétvégenként. A szüleim nem tudtak semmit a pesti dolgaimról, kitaláltam történeteket a nem létező munkáimról. Emiatt kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, de ehhez is hozzá lehet szokni. Az élet visz magával. Nemhiába mondják, hogy a nők boszorkányok, én is el tudtam ezt intézni magamban, képes voltam egyik férfi ágyából még aznap átmenni a másikéba. Nem is tudom, mire kellett nekem az a fiú, valószínűleg megszokásból maradtunk együtt. A megszokás nagy úr, igazából a kanadai úr, András mellett is ezért voltam oly sokáig. Ha az ember nem szerelmes - márpedig én egyikükbe sem voltam -, akkor hidegen hagyja a másik. Meghagyom neki a magánéletét, ő is az enyémet, amikor pedig együtt vagyunk, akkor jó együtt.
Sokáig, majdnem tíz évig voltunk együtt Andrással, még akkor is, amikor már nem ment neki olyan jól. A magyar üzletemberek okosabbak voltak, elvették a pénzét. Egyre több embertől kért kölcsön, olyanoktól is, akiktől nem biztos, hogy kellett volna. Ebbe sajnos nem tudtam beleszólni, így szépen mentek tönkre a dolgok körülötte. Elköltöztünk egy családi házba, egy nagy cég telepére, ahol ő egy kanadai ismerősével üzletelt, de az az igazság, hogy ekkor már egyik napról a másikra éltünk. Olyan emberek hozták a pénzt, akiket én nem szívesen engednék be az ajtómon. Alvilági emberek. Ebből nagyon komoly konfliktusok voltak, az utolsó évben már azt mondtam, hogy vagy itt maradok vele és együtt döglünk meg, vagy elmegyek valamerre. A végén a szó szoros értelmében megfenyegettek. Csakhogy ő időközben beteg lett, szívinfarktusa volt, s arra gondoltam, ha addig jó volt, amíg eltartott, akkor pont most hagyjam ott, amikor bajba került? A végén eladtam a lakásomat, így a barátom előtt kiderültek a dolgok. Nem mondanám, hogy megrázta a dolog. Akkor már neki is voltak ügyei. Azt hittem, letöröm vele kissé a férfiasságát, de nem.
Andrással sosem merült fel, hogy összeházasodnánk, gyereket sem akartunk, mindössze rendezett élettársi viszony volt a miénk. Már csak azért sem vehetett volna el, mert nős volt. Kanadában élt a felesége és a két nagyfia, akikhez néha hazament, főként az ünnepekre. És nem csak ők éltek Kanadában, hanem az élettársa is.
Mindig mindent megbeszéltünk, mindenről tudtunk egymás életében, kivéve egyet. Az egyik helyről azért kért iszonyú mennyiségű kölcsönt, mert a kanadai élettársával még nem zárták le a dolgot. A nő pénzt akart, András pedig küldött.
Ez megrázott, de nem hiszem, hogy ez vezetett volna egy másik férfi karjaiba. Nem. Hirtelen, váratlanul tört rám a szerelem.
Harminc év körüli lehetett, amikor megismerkedtünk, András cégénél volt telepvezető. Átlagos fiú, kis répaszabású nadrágban, piros pulóverben közlekedett, kocka hajjal, igazi vidéki fiú volt. Furán nézett rám mindig. Nem is csoda, hiszen érdekesen néztünk ki most belegondolva, nem csak a korkülönbség miatt. Két bodyguarddal közlekedtünk, sofőrként voltak mellénk belerakva. Én talpig sminkben, ráadásul olyan autókban, hogy csak na! Volt egy Buick, egy Chevrolet Camaro 528-as, meg egy Pontiac Fire Bird.
Azt hiszem a kanadai élettárs ügye után figyeltem fel erre a férfira. Nem azért, hogy csillapítsam a bánatomat, és nem is azért, mert Andrásnak elfogyott a pénze. Egyszerűen csak jött velem szemben a folyosón és valamikért egész más szemmel kezdtem nézni rá. Nem mintha szebbnek láttam volna, csak volt benne valami nagyon imponáló, valami iszonyatos szerénység, természetesség, nyugodtság, ami szerintem minden nőnek hiányzik. Egymáshoz sodródtunk. Elkezdődött. Amikor lefeküdtünk, rá egy hétre derült ki, hogy két kicsi gyereke van. Iszonyatosan megrázott. Arról volt szó, hogy abbahagyjuk, nincs értelme elkezdeni hazudozni, nem, ez nem fér bele az életembe. Csak hát nagyon vonzódtunk egymáshoz. Szerelembe estünk, ránk borult a lila köd.
Andrásnak nem volt könnyű elmondani, ő ugyanis bokszolt fiatal korában, és én attól féltem, hogy a végén még kibokszolja a dolgot a fejemből. Csendben összepakoltam, és csak amikor már kifelé mentem az ajtón, akkor mondtam el. Teljesen maga alatt volt. Fogta a táskáját és elrohant. Hamarosan összeköltözött az unokaöccse feleségével, majd sajnos meghalt infarktusban.
Nem akartam semmit, nem vittem semmit, csak a ruháimat hoztam, teljesen nullán szálltam ki a kapcsolatból. Újdonsült kedvesem is.
Két hónap ismeretség után költöztünk össze. A felesége összeomlott, őrjöngött. Többször is felkeresett, veszekedett, de aztán be kellett látnia, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem tud ép ésszel irányítani. Akarva-akaratlan kész tények elé állítottuk, amiket vagy elfogad és együtt él a helyzettel, vagy vagdalkozunk jobbra-balra, és akkor az egész tönkremegy. Persze így is én voltam a „büdös kurva", aki berobbant az életükbe. Nem volt rossz az ő házasságuk, szépen éltek, mindenki dolgozott, csinálta a dolgát, csak valami hiányzott. Amit, úgy érzem, mi ketten együtt megtaláltunk. Amit igazol az idő is, mert hihetetlen dolgokat hoztunk ki egymásból.
Nehezen álltunk talpra. Albérletben kezdtünk, teljesen a nulláról, egy gyerekkel. A felesége ugyanis úgy tervezte a vagyonmegosztást, hogy övé lesz a közösen épített házuk, minden felszereléssel, ráadásul az egyik gyerek hozzánk kerül. Ez volt a jussunk. Azt hittem, ez női fifika, mert én, az „úrilány" így majd hamar megunom a helyzetet, elköltözöm, s apa és a fia visszaköltöznek hozzá. Másrészt az is benne lehetett a dologban, hogy az a nő nem igazán tudott bánni azzal a gyerekkel. Tényleg nagyon nehéz eset volt a kissrác, borzasztó akaratos, kölök, nehéz kordában tartani.
Mégis sikerült.
Eleinte a párom fizetéséből éltünk, ami nem mondhatnám, hogy sok volt. Ráadásul egyből elment ötvenezer forint albérletre. Be kellett állnom dolgozni. Na, ez nem ment könnyen. Én például képtelen lennék elmenni titkárnőnek, nem vagyok alkalmas arra, hogy velem főzessék meg a kávét. Azt sem bírom, ha be kell ülni valahová reggel 8-tól délután 4-ig. Nem akartam felhasználni a régi kapcsolataimat, az egy másik élet volt, amit teljesen ott akartam hagyni.
Nehéz volt átállni a luxusból a nélkülözésbe, egy teljes évembe került. Biztosítási ügynök lettem, vagyonbiztosításokat adtam el. Jól ment, jól kerestem. Aztán rájöttem, ez sem én vagyok, és muszáj valami olyan vállalkozásba kezdeni, amit én irányítok, én csinálok. Vaskereskedésbe kezdtem. Az építőipar jól ment, megkerestem, hol lehet olcsón alapanyagot keresni. Képes voltam Ukrajnába is elmenni érte, csakhogy jó pénzért itthon eladhassam. Azóta már jól megy, harmincnapos átutalásokat is kapok, 200-250 milliós forgalmunk van.
A párom közben segített nekem, és nemcsak ő. Született két közös gyerekünk, rábeszéltem anyukámékat, hogy költözzenek Pestre, mert nem bírom egyedül. Mégsem csinálhattam sokáig, hogy a kéthetes gyermekemet játszótér helyett Ózdra viszem a gyárba. Az apámék nehezen viselték a költözést, szerintem a mai napig nem heverték ki.
A munka egyébként rengeteg áldozattal járt. Gyakran volt lelkiismeret-furdalásom: miért nem vagyok többet a családommal, a gyerekkel. Közben a férjemnek megpróbálok mindent megadni, amiért még így is mellettem van. Hogy szívesen jöjjön haza. Ismerem a férfiakat. Sokszor akkor is igazat kell nekik adni, ha tévedek. Otthon nálunk az apa az apa, ő az úr, akit tisztelni kell, aki azért dolgozik, hogy nekünk jobb legyen. És tudom, jól esik neki, ha melléállok.
Már nem tudom elképzelni, hogy más férfi is legyen az életemben. Két ilyen nehéz szülés után, ami nekem volt, nem szívesen bújok ágyba mással. Olyannal, aki nem tudja, hogy min mentem keresztül. Egy idegen ember nem biztos, hogy úgy éli meg velem a szexet, ahogy régebben. Nem tudom úgy odaadni magam, gátlásaim vannak. Az első szülésem borzasztó nehéz volt, szanaszéjjel szakadtam, össze kellett varrni a méhszájam, meg voltam plasztikáztatni is. A második gyerek 4650 grammal, 61 centivel született, az megint szétrobbantott mindent odabent. Többé már nem bonyolódnék újabb kapcsolatba. És nem csak a szex miatt vonzódom csak a férjemhez. Ez egy nagyon boldog házasság. Jól érzem magam. Lezártam az előző életemet. Nem tudom, mit hoznak a 40-es, 50-es éveim, de egyelőre úgy érzem, nem fogom megcsalni a férjemet. Úgy érzem, nem.