Az a flúgos nő, a felesége, valahányszor csak Duso meglátogatott, elkezdett fenyegetőzni, hogy öngyilkos lesz. Egyik reggel fölkelek, csörög a telefon, fölveszem és mondja: »Klára, te kurva«! Leteszem, öt perc múlva megint csörög. Megint beleszól, de ebben a stílusban, mint a papagáj! Nagyon felhúzott! Tudom, hogy nem szabadna ennyire elfajulni a dolgoknak, de rettenetesen pipa lettem! Másnap megyek dolgozni, és látom, hogy jön ki a házból. Kiszálltam a kocsiból, és nem érdekelt semmi, ott, az út közepén megvertem, de úgy megvertem, hogy azóta nincs »Klára, te kurva«.

- Mondtam neki, ha szól valamit, hogy miért tettem, vagy valami, ő is kaphat egyet!"

- A legtöbb nő, aki írt nekem, előbb csalta meg a férjét, mint az őt. Maguknál azonban nem maga, hanem a férje lépett félre először. Tizenegy néhány együtt töltött év után. Kezdjük azonban az elején. Hogy ismerte meg a nagy őt, akihez később hozzáment?

- Szép férfi volt. Olyan macsós típus: magas, fekete göndör hajú, barna bőrű, villogó fehér fogsor... Megláttam, és azt mondtam magamnak: nekem kell ez a fiú. Még akkor este összeismerkedtünk, táncoltunk, beszélgettünk.

- Megbízható volt. Ha azt mondta: jön, akkor jött. Sosem késett egyetlen percet sem. Ha megbeszéltünk egy randit, inkább tíz perccel előbb jött, minthogy késett volna. Emlékszem, állandóan autókáznunk kellett egymáshoz. Külön városban laktunk, ráadásul én egy harmadikba jártam iskolába.

- Amikor megismerkedtünk, ő már nem tanult. Épp túl volt a szakmunkásvizsgán. Esztergályos a szakmája.

- Nem. Nálam ez nem számít. Ismerek olyan orvost, aki akkora bunkó tud lenni, hogy senki meg nem mondaná róla, hogy tanult ember.

- Én mentem volna, ha nincs ez a nagy szerelem. Valamelyik főiskolát néztem ki, persze ez végül elmaradt.

- Százhatvanan voltunk, odahaza ez nem számított nagyon nagynak. Már itt elkezdődött a cirkusz. Nem köztünk, a férjemmel, hanem a szülők között. Kezdve attól, hogy miből mennyit kéne venni, kit hívjunk meg, kit ne, mekkora legyen a lagzi, ilyenek. Az anyósom nagyon spórolós, ki akarta számolni, hány krémest vegyünk...

- Úristen! Tizennyolc-tizenkilenc évesen ment férjhez, és a férje sem volt sokkal idősebb. Sosem fordult meg a fejükben, hogy túl fiatalok ehhez, várni kellene?

- Megfordult, de nagyon szerettük egymást, és működött a dolog. Nem bántuk meg, hogy így döntöttünk.

Mesélte, hogy már fél éve együtt voltak, amikor először szeretkeztek. Azt is mondta, hogy mind a kettőjüknek a másik volt az első. Maga szerint ez így jó?

- Ma sem mondanám, hogy ez egy rossz dolog, ilyen fiatalon, ráadásul szűzen házasodni. Mi rossz van abban, ha annak a férfinak, akit szeretek én vagyok az első? Úgy éreztem, vele akarom leélni az életem...

- De a férje később megcsalta magát! És maga azt mondta, hogy ebben az is benne lehetett, hogy a „harmadik" mind az életben, mind az ágyban valami mást nyújtott a férjének, mint maga.

- A férjem lelkizős típus. Annak a másiknak piszokul kellett magát produkálnia, hogy az uramra hatással legyen - gondolom én.

- Feltűnt, hogy nem figyel rám. Mondtam neki valamit, egyik fülén be, a másikon ki, vagy máskor, mint aki álomból ébred: na mi volt, mit mondtál? Ezek a dolgok azért szemet szúrnak egy nőnek. Észrevettem azt is, hogy már nem kíván engem: várd meg, amíg lemegy a bokszmeccs, azt még megnézem, vagy: fent vannak a gyerekek. Akárhányszor közeledtem, rendre elutasított. Kezdett az egész ciki lenni. Elbizonytalanított. Másrészt meg hogy van az, hogy szeret engem, közben viszont nem kíván?

- Reggel hattól kettőig a gyárban volt, utána estig gmkzott. Aztán berendeztünk neki otthon egy műhelyt, állandóan ott volt. Aztán ez úgy, ahogy volt, befulladt. A férjem munkanélküli lett. De valahogy csak meg kellett élnünk, elkezdtünk piacozni. Ebbe már nekem is be kellett szállnom. Otthagytam a munkahelyemet, és nap mint nap ott álltam a csarnokban. Volt ott egy aranyos kis standunk. Amikor a horvát háború kitört, nem szép ilyet mondani, de viszonylag beindult az üzlet. A szerencsétlenek csak jöttek, jöttek, pénzük volt, de egyebük semmi, kaja sem. Az meg mindig kell.

- Én dolgoztam nappal, szinte reggeltől estig. A férjem viszont éjszaka volt fent, olyankor ment áruért. Napközben szabad volt. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit csinál, merre van, mígnem az ismerőseim elkezdtek arra célozgatni, hogy amíg én pénzt keresek, az uram a babájánál van. Ilyesmit én álmomban sem gondoltam volna róla. Egyszer azt mondják: látták a Jancsit, valami szőkét fuvarozott. Én hülye, még ismertem is ezt a nőt, beszéltem vele többször is...

- Nem szívesen mondok jót arról a nőről... Mellben erősebb nálam, és tíz évvel fiatalabb. Semmi személyisége, semmi kisugárzása. Egyébként most elég kövér...

- Nem szült, és nem is fog. A férjem ugyanis nem akar több gyereket. Ezt, amennyire én tudom, meg is mondta neki, hogy ezt jobb, ha elfogadja, és punktum. Ha nekem lánykoromban azt mondja egy férfi, kellesz, de nem akarom, hogy gyereked legyen tőlem, biztos elhajtom. Minden normális nő akar gyereket, nem? Végtére is a gyerek a szerelem gyümölcse!

- És a nőnek annyim kellett a maga férje, hogy minderről képes volt lemondani?

- Így van. Ráadásul a férjem is nagyon belebonyolódott, érzelmileg. Ez volt a legnagyobb gond, ebből lettek a veszekedések. Amikor rájöttem, mi folyik, piszkálni kezdtem. Ezek a balhék persze - ahogy lenni szokott - csúnyán el is fajultak. Így ment hónapokig. Mígnem egy szép napon mondta, hogy üljünk le, beszélnünk kell, mert nem akar tovább hazudni... Jó, hogy ültem. Attól, amit mondani akart, így is, úgy is leültem volna. Úgy éreztem, elájulok, remegett a lábam, sírógörcsöt kaptam. Olyan szépen éltünk. Egy évben kétszer ha vitatkoztunk. Az ismerőseink szemében mi voltunk az álompár.

- Nem. Féltem a következményektől. Nem mertem kockáztatni, tudtam: ha kitudódik, tönkremehet a házasságom. Másrészt meg tudom: egy férfi sem tudna az ágyába vinni anélkül, hogy éreznék iránta valamit. Többnek kell lennie, mint egy futólagos valaminek.

- Saját házunk volt, három kocsi, egy Merci, egy Scirocco, meg egy VW mikrobusz.

- Megfordult, igen. Próbáltam is. Bár igazán nehezemre esett, azok után, amit tett. Egyébként azt hiszem, ő egyáltalán nem várta el tőlem, hogy megbocsássak neki. Mást akart. És az nem én voltam. Volt olyan, hogy időt kért a születésnapjáig. Mondván: addig szakít azzal a nővel. Mondtam: mit akarsz te még három hónapig próbálgatni, térj már észre, velem meg a gyerekekkel mi lesz, amíg te próbálgatsz? Mindennek a tetejébe még meg is betegedtem, rengeteg gyógyszert szedtem, szinte idegösszeomlást kaptam. Csak arra tudtam gondolni, hogy mindennek vége, ebből nincs kiút. Végül aztán, rengeteg veszekedés után, nagy nehezen elköltözött otthonról. Persze utána sem volt jobb sokkal. Kicsit talán megkönnyebbültem. Aztán karácsonykor visszajött, hogy próbáljuk meg megint, a gyerekek miatt. Próbálkoztunk is, de ez olyan dolog volt, amit már nem lehet visszacsinálni.

- Hogy ismerte meg azt az embert, aki - mint kiderült - azóta is élete egyik legbefolyásosabb szereplője?

- Bevásárolni mentem, kicsit elgondolkodva, és akkor jött velem szemben egy férfi. Idősebbnek látszott nálam, és nagyon jól nézett ki. Mintha egy divatlapból lépett volna ki. Annyira frankó volt a ruhája és olyan ápolt volt, hogy csak na! És olyan jó illata volt, ahogy elment mellettem! Megálltam, mint aki a kirakatot bámulja, és utánanéztem. Megyek vissza a piacra, mondom a barátnőmnek, hogy „te, milyen férfit láttam, az olyan jól nézett ki, ha erre jön megmutatom neked". És egyszer csak jött! Nem nálam vásárolt, hanem velem szemben. Csak néztem, és néztem. Borzasztó férfias volt. Azt mondja egy haver: ezt ismerem, szerb a pasi! A háború előtt Horvátországban laktak, csak elmenekültek. Azóta állítólag a házukat is találat érte. Még aznap délután bemutattak neki. Ugyan nekem dolgoznom kellett, rögtön beszélgetni kezdtünk. Jól éreztem magam vele. De akkor még egyikőnk sem gondolta, hogy köztünk bármi is lesz egyszer.

- Azt mondta: beszélgettek. Később amikor már együtt voltak, megtanult valamennyire?

- Odahaza szállodaigazgató volt. Most üzlete van, két élelmiszerbolt: egy húsbolt meg egy szatócsüzlet, ahol mindenfélét kapni.

- Mondta, hogy látszatra is idősebb volt magánál. Mekkora volt maguk között a korkülönbség?

- Mások is mondták, hogy idős hozzám, de nem érdekelt. Nagyon kedves volt, jókat beszélgettünk. Szinte mindennap kijött hozzám, minden gondom, bajom elmondhattam neki, ő meghallgatott. Nagyon jólesett lelkileg.

- Nem. Akkor még nem. A piacon szoktunk találkozni, meg itt-ott, munka után, a városban. Féltem, mi lesz, ha kiderül. Aztán azt mondtam magamnak: lesz, ami lesz, otthon már úgyis „félre vagyok állítva". Egyre nyíltabbá vált közlünk ez az egész. Jött a nyár, és mi elutaztunk hétvégére Keszthelyre, a Helikon Szállóba. Csodálatos volt. Otthon persze azért nem mondtam meg, hogy hova megyek, kivel megyek. Azt hazudtam: egy barátnőmhöz megyek. Amikor viszont kezdtem otthon is feldobott és vidám lenni, vagyis újra jól éreztem magam, szemet szúrt a férjemnek. Nem mondtam meg, hogy mi van, mire pokoli féltékeny lett. Mire fel? Érdekes volt... Lassan szerelmes lettem, és kezdtem rájönni, hogy már nem kell a férjem. Nem tehettem róla, de már Dusóhoz húztam. Úgy éreztem, hogy már őt szeretem, és ő az, aki megbecsül. Vele jó minden pillanat. Aztán, amikor a férje megtudta, tombolt: mit akarsz egy tizennyolc évvel idősebb pasastól, az apád lehetne. Mondtam, hogy én végig csak tőle vártam, hogy boldoggá tegyen,

- Hát ez érdekes kérdés, mert végül is belőlem élt. Én zöldségeztem, mindent én csináltam, amit kell egy piacon. Ő csak áruért járt. Közben minden kis ládára rárakta a saját hasznát. Eladott nekem! Sokszor muszáj volt 50 forinttal drágábban kínálnom a portékát, hogy valami nekem is megmaradjon. Ráadásul a szép dolgokat a haverjainál rakta le, nekem egyre gyakrabban maradt csak selejtes, fonnyadt zöldség. Sokat veszekedtünk is ezen. Aztán egyik nap azt mondta: ott a kocsid, mostantól a te bajod, hogy mit veszel a nagybanin, engem nem érdekel.

- Nem, nem fizetett. Sőt attól kezdve a közös hűtőkamra-költségeinek - sok áramot eszik egy ilyen - csak a felét fizette. Elkezdett hőbörögni, hogy a házba senki be nem teheti a lábát, így a barátom sem jöhet, oda ne merjen jönni, mert agyoncsap. Ő ezt ellenőrizte is, mindennap hazajött, körülnézett árut pakolt, kiment. Sőt még a piacon is oda szokott hozzám jönni, tesz-vesz, figyel, mit csinálok, kivel vagyok. Egyszer volt egy igen nagy elszámolási vitánk. Huszonvalahányezerrel tartozott, és letagadta, meg később már mondta, hogy most nincs pénze. Ott voltak a gyerekek is. Veszekedtünk. Pofon vágott.

- Egyébként nem az, de valahogy teljesen kifordult önmagából. Nagyon csúnyán eldurvultak köztünk a dolgok, nagyon-nagyon. A gyerekek, a kislányunk teljesen elfordult tőle, az nem is megy hozzá egyáltalán, nem is tartja a kapcsolatot vele karácsony óta. Szoktam neki mondani, hogy menjél, mégis csak az apád, békülj ki vele...

- Csak az utcán futnak össze néha. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy a volt férjem nem jó apa. Egyáltalán nem törődik a gyerekeivel. Szerinte a gyerek van a szüleiért, és nem fordítva, mint ahogy ezt más, normális emberek gondolják. Még én erősködtem azon, hogy rendezzék a kapcsolatukat. Mondtam, gyere, miért nem viszed el őket néha, szükségük volna az apjukra is. Nem, nem érek rá, sok a dolgom - ez volt a válasz.

- Amikor idekerült, egyedül volt, nem nagyon volt körülötte senki, csak haverok. Később elmondta, hogy van felesége meg a két lánya, de ők biztos, hogy nem jönnek át Magyarországra. Ha én ezt tudom, akkor nem hiszem, hogy belekezdtem volna.

- A szerbeknek menniük kellett, hacsak nem akartak valami nagyon rossz helyzetbe kerülni. A felesége is szerb volt?

- Nem, ő horvát, és ő otthon is maradt. A lányok pedig még tanultak. Az egyik, miután lediplomázott, meglátogatta az apját. Nagyon kedves volt velem, jól összebarátkoztunk. Aztán amikor a feleség előtt beárult minket valaki, hogy mi együtt vagyunk, az asszony is átjött. Hatalmas nagy cirkuszt csapott. Ő igazi horvát temperamentum, az a balkáni.

- Ötven körüli. Nem akarom őt leszólni, az nem az én formám, de azt az igénytelenséget látnia kellene. Már ne haragudjon, én azt gondolom, hogy egy nőnek mindig adnia kell magára, kortól függetlenül. Ennek a nőnek még volna is miből, van egy csomó pénze, de nem teszi.

- Nem akarta elvenni magát a barátja? Nem mondta, hogy otthagyja a feleségét?

- Ő az első látogatása után nem sokkal végleg hozzánk települt, Magyarországra. A Duso egyik boltjában dolgozik. Ráadásul nincs messze tőlem. Az én üzletem itt van, az övé meg ott van, ha akarom, ha nem, mindennap látnom kell. Maga el sem tudja képzelni, milyen érzés ez. Nap mint nap látom, milyen ronda, milyen igénytelen, és hogy egye meg a fekete fene! És mégis ő van ott, ahol tán nekem kéne lennem. Dusóval közben szakítottunk. Nehéz ügy volt, mert hát nem azért szakítottam vele, mert nem szerettem. Az asszony miatt. Végtére is, ha Duso engedte, hogy idejöjjön, ha neki ez kell, ha azzal akar tovább élni, akkor nekem ne meséljen, hogy engem szeret, meg ilyenek. Aztán kiderült, hogy a lányai kérték, hogy ne találkozzon velem, hagyjon el. Ugyanis az a flúgos nő, a felesége valahányszor csak Duso meglátogatott, elkezdett fenyegetőzni, hogy ő öngyilkos lesz. Egyik reggel fölkelek, csörög a telefon, fölveszem, és mondja: „Klára, te kurva!". Leteszem, öt perc múlva megint csörög. Megint beleszól, de ebben a stílusban, mint a papagáj! Nagyon felhúzott! Tudom, hogy nem szabadna ennyire elfajulni a dolgoknak, de rettenetesen pipa lettem! Másnap megyek dolgozni és látom, hogy jön ki a házból. Kiszálltam a kocsiból és nem érdekelt semmi, ott, az út közepén megvertem, de úgy megvertem, hogy azóta nincs „Klára, te kurva".

- Nem. A válás szóba sem kerülhetett, merthogy ortodox vallásúak, és nekik nem lehet. Pedig már régen nem szerették egymást. Nem értettem, de nem szóltam egy szót sem.

- Most hol van a feleség?

- Mondtam neki, ha szól valamit, hogy miért tettem, vagy valami, ő is kaphat egyet!

- Patthelyzet. Nem tudunk elszakadni egymástól, de együtt sem vagyunk igazán. És ez így megy már hét éve. Néha valamilyen ürüggyel sikerül elugranunk nyaralni, legalább hétvégére Rovinjban, ott épített egy csodaszép víkendházat. De már nem szeretek odamenni. Irtózom az egésztől. Mikor legutoljára ott voltunk, megfogadtam, hogy én többet át nem lépem azt a küszöböt. Folyton az jár a felemben, hogy neki ott a felesége. Persze kettesben vagyunk, de mégis valahogy olyan, mintha ott lenne velünk az is.