„Lassan elmúlt a kedvessége, figyelmessége. Minden, amiért szerethetném. Nincs olyan hét, hogy ne látnám új nővel. Ilyenkor mindig elhatározom, szakítok vele, de amikor velem van, elszáll minden haragom. Beleszerettem még így is."
Tizenkilenc éves lány vagyok, ötödik éve járok egy kedves, toleráns, megbízható, de kissé unalmas fiúval.
A heves, mindent elsöprő szerelem már nincs jelen a kapcsolatunkban, mégis szeretjük egymást.
Mellette megtaláltam a lelki nyugalmat, a békét, mégis hiányzott valami. Hiányzott a szenvedély, az izgalom, a vágy. Talán így esett, hogy tizennyolc évesen egy negyvenkét éves férfi szeretője lettem. Még három hete sem volt, hogy főiskolára kerültem egy idegen városba - család, barátok, ismerősök nélkül. Egészen addig, amíg összeismerkedtem vele egy cukrászdában; magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam.
Beszélgettünk. Az elején nem érdekelt mint férfi; kellemes, vicces, kissé hóbortos embernek tűnt. Mikor elköszöntünk egymástól, eszembe se jutott, hogy valaha találkozhatunk. Mégis, még aznap este összefutottunk az utcán. Ismét beszélgettünk, s elkérte a telefonszámomat. Hogy miért adtam oda? A mai napig nem tudom megmagyarázni. Pár nappal később felhívott. Kedves volt, egy igazi tüneményes férfi.
Találkoztunk, beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Egyszer csak megcsörrent a telefonja. A felesége kereste. Hiszen én ettől az embertől nem kérdeztem, hogy van e családja, barátnője, gyerekei! Miért nem tettem? Talán azért, mert legbelül sejtettem: valamit, Ő nem lehet egyedül. Most már tudtam. Nős, és van egy kisfia. Megdöbbentett a vallomása. Mocskosnak, alantasnak éreztem magam. Mi a fenét keresek én itt, kérdezgettem. Mégis engedtem, hogy eljöjjön hozzám. Gondolom, nem kell elmagyarázni, mit szeretett volna. Igen, le akart fektetni. Nem engedtem neki. Mielőtt elment, hirtelen megcsókolt, aztán hónapokig nem láttam. De ez a csók más volt, mint a többi: szenvedélyes, olyan égető, amilyet még soha nem éreztem. Tudtam, ha felhívom, azzal megalázom magam, mégis megtettem. Testem-lelkem nyugalma örökre elveszett. Miért nem éreztem eddig ezt a csodálatos érzést? Több hétbe telt, mire sikerült elérnem, hogy feljöjjön hozzám. Lefeküdtem vele. Annak ellenére, hogy inkább csak magával foglalkozott, jó volt ŐT érezni. Egyoldalú volt ez a kapcsolat, félórát volt nálam, aztán hazament. Azóta mindig én hívom fel ŐT. Furcsa, mennyire megváltoztam, szinte könyörgök. Egyszer sem jutok az eszébe. Lassan elmúlt a kedvessége, figyelmessége. Minden, amiért szerethetném. Nincs olyan hét, hogy ne látnám új nővel. Ilyenkor mindig elhatározom, szakítok vele, de amikor velem van, elszáll minden haragom. Beleszerettem még így is. Tudom, nem én vagyok az egyetlen szeretője. Tudom, soha nem lesz egy óránál többet velem. És érzem, hogy nem szeret. Egyszerűen csak egy eszköz vagyok neki, akit kihasznál, ha éppen arra van kedve. Nem kérek tőle magyarázatot, úgyse kapnék választ, egyetlen kérdésemre sem. Óriási sebeket ejt rajtam, de annyira szeretem, hogy nem tudnám elveszíteni. Nem találtam meg azt, amit kerestem a szerelemben, én mégis folytatom. Megtanultam, hogyan kell gyűlölve szeretni. Ha tehetném, lebeszélnék mindenkit arról, hogy valaha is vállalja a szeretői státust. Ez a legkegyetlenebb, a legfájdalmasabb szerep, és nem is éri meg. Nem kapod vissza a szeretetek amit adsz.
„Soha senki nem volt szellemi társam, amit pedig mindennél fontosabbnak tartok. Nem tudtam igazán senkivel beszélgetni számomra fontos dolgokról, és soha senkinek nem volt még ennyire fontos, hogy én jól érezzem magam. Ezért vállaltam egy olyan kapcsolatot, amelynek nincs jövője."
Nagyon harcoltam az ellen, hogy beleszeressek a kedvesembe, de hiába. Ilyet soha nem éreztem még. A férfi, akihez őszinte szerelem fűz, csodásan udvarolt, úgy, ahogy mindig is vágytam rá. Huszonhárom éves voltam, utolsó éves a főiskolán, amikor megismertem. Teljesen véletlenül elegyedtünk szóba, ám már első beszélgetésünkkor mindketten ereztük, hogy nagyszerű élményben volt részünk. Az első találkozást újabbak követték, lenyűgözött a kedvesem tudása, műveltsége, udvariassága, figyelmessége. Döbbenetes élmény volt számomra, hogy bármiről is legyen szó, Ő hosszasan tudott nekem róla mesélni: írókról, könyvekről, történelmi eseményekről. Szerettem, hogy lesi a kívánságaimat, hogy nem erőltet semmit, olyan tempóban haladunk, ahogy nekem jó. Csak akkor lettünk egymáséi, amikor a lelkünk már régen egymásra talált. Nincsenek jó tapasztalataim a férfiakkal. Mindig visszaéltek a szeretetemmel, a tűrőképességemmel. Soha senki nem volt szellemi társam, amit pedig mindennél fontosabbnak tartok. Nem tudtam igazán senkivel beszélgetni számomra fontos dolgokról, és soha senkinek nem volt még ennyire fontos, hogy én jól érezzem magam. Ezért vállaltam egy olyan kapcsolatot, melynek nincs jövője. A kedvesem soha nem áltatott azzal, hogy elválik miattam, én el is fogadtam ezt. Repkedtem a boldogságtól, mindig hevesen dobogó szívvel vártam, hogy jöjjön, hogy írjon, és soha nem gondoltam arra, hogy nős, hogy máshoz megy haza. A két év alatt egyetlen hangos szó nem volt közöttünk. Minden alkalommal olyanok az együttléteink, mintha nem létezne külvilág, a szürke hétköznapok, új, eddig nem tapasztalt élményekkel gazdagítjuk egymást, ha együtt vagyunk. Nő lettem mellette, olyan nő, akinek már van önbecsülése, aki igenis elvár bizonyos dolgokat egy férfitől. Ennek ellenére már kétszer szakítottunk, ám egyik sem volt végleges. Nem megy. Időközben huszonöt éves lettem. És bizony egyre inkább elkezdtem érezni a hiányát annak, hogy esténként, hétvégeken, ünnepnapokon velem legyen. Egyre inkább vágyom arra, hogy anya lehessek, hogy legyen valaki, akivel nem csak titokban találkozhatom, akivel esténként beszélgethetek az erkélyen, és akinek én vagyok az Első. Aki nem miattam hazudik, és nem titkol engem mindenki elől. Rettenetesen nehéz ez az egész. Szeretem ezt az embert. Még most is sokszor azt hiszem, hogy Ő a másik felem, a férfi, akit nekem rendelt volna a sors, csak időben kicsit elcsúsztunk egymás mellől. Hamarosan el kell engednem. A bennem feltámadt vágyak, hogy társam legyen a mindennapokban, gyermekem szülessen, arra késztet, hogy hamarosan nagyon nehéz lépésre szánjam el magam. Többen is kérdezték tőlem, nem tartom-e becstelennek, erkölcstelennek, amit teszek. De igen, annak tartom. És örök bűntudat gyötör, amiért más ember férjét szeretem. Még egy ok, amiért egyszer majd lépnem kell...