„Hihetetlen helyeken, hihetetlen mennyiségben szeretkeztünk. Ez volt az életem. Ez volt a hivatásom. Nem is értettem máshoz."
Boldog asszony vagyok.
Állítom ezt annak ellenére, hogy súlyos cukorbetegségem már megtámadta a szememet, ízületeimet, központi idegrendszeremet, így minden leírt szó, minden mozdulat kínszenvedést jelent számomra.
Boldog, holott önálló életem nem úgy kezdődött, ami után boldog véget szoktak érni a történetek. Tizenöt éves koromban ugyanis az apám kategorikusan kijelentette: úgyis kurva leszek, mivel annak nevelt.
Hogy mégsem lett igaza, egy hajszálon múlott. Talán azon, hogy mindig valamilyen elkötelezettséget éreztem a férfiak iránt. Soha nem fogadtam el semmit a partnereimtől, pedig ha megtettem volna, talán nem nélkülöznék és nyomorognék most annyit..
Soha nem voltam szép nő, mégis meghódítottam a legcsinosabb férfiakat, tulajdonképpen a kisujjamat sem kellett mozdítanom értük. Állítólag volt valami erős erotikus kisugárzásom.
Én nem csupán szeretője voltam valakinek, hanem Szerető voltam egész életemben. Ez volt a státusom. Kettős életet éltem. Otthon tisztes családanya, magánéletemben pedig egy asszony, akinek karjaiban megpihent és örömre lelt számtalan férfi. Mindenre nyitott voltam, velem nem volt tabu téma. Mindenki elmondhatta legrejtettebb titkait, vágyait, álmait. Azt kapták tőlem, amit vártak, azt hallották tőlem, amire vágytak. Sokan beszéltek arról, hogy otthon a feleségüket ölelve rám gondoltak, és ettől lett orgazmusuk. Ez tetszett, ettől én is beindultam.
Minden férfi valamilyen módon jobbá vált mellettem. Nemi életük kiteljesedett, szépnek, jónak, erősnek érezték magukat az ágyamban. Persze hogy visszavágytak. Volt olyan kapcsolatom is, erre igen büszke vagyok, ami tizenhét évig tartott.
Hihetetlen helyeken, hihetetlen mennyiségben szeretkeztünk. Ez volt az életem. Ez volt a hivatásom. Nem is értettem máshoz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen nagyszerű férfiakkal hozott össze az életben. A magam módján mindegyiket szerettem, nem bántam meg semmit.
Az ötvenedik születésnapomon azt mondtam, hogy eddig és ne tovább. Most egészen más életet élek, a családomé vagyok, a gyerekeimé, az unokáimé, és az idős, beteg embereket segítem nagy szeretettel, hogy elviselhetőbbé tegyem magányukat, fájdalmukat, halál előtti utolsó óráikat.
Vezeklek? Lehet. Így is, úgy is a pokolra kerülök.
Ötvenéves vagyok. Harmincöt éve házas. Két unoka büszke nagymamája. Boldog asszony.