Stephanie elmosolyodott a konspirációt hallva.

-    Meg merném kockáztatni, hogy kétségtelenül érdekes évek állnak előttünk -tette hozzá a külügyminiszter.

így is lett.

A pápa és az elnök csak 1984-ben találkozott legközelebb. Ebben az időben Stephanie lett a legfontosabb közvetítő Washington és Róma között. Járta a világot, sok tízezer mérföldet utazott a Vatikán és a Fehér Ház között, miközben segített összehangolni a Szovjetunió lerombolását.

Az 1982-es nyári este óta először tért vissza az Anderson-házba.

Miután befejezték a beszélgetést, Shultz visszavezette a terembe, ahol megterített asztalok várták a vacsorázókat. Kellemes vacsora volt, a teremben halk zene szólt, az evőeszközök koccantak a finom porcelánon. Mulatságos történetek hangzottak el. Azon az estén minden olyan megnyugtatónak látszott, hogy Stephanie gondosan eltette az emlékei közé a harmóniáját. Valahol még mindig megvolt az a menükártya, amelyet Shultz aláírt - annak az időnek az emléke, amikor személyesen az Egyesült Államok elnöke szervezte be, és a külügyminiszter volt a titkos bizalmasa.

Mennyire más volt akkor, mint ma, amikor feleslegesnek minősítették.

Bevezette Luke-ot a félköríves párkánnyal lezárt két oszlop között a franciaudvarra, ahonnan a reggeli napfény még nem űzte el az oszlopos tornác árnyékát. Kétemeletes szárnyépületek zárták le az udvart. Majdnem harmincöt telt el az este óta. George Shultz nincsen többé. Reagan és II. János Pál meghalt. Már csak ő maradt egyedül. Világklasszis hírszerzővé érett, vannak, akik a szakma legjobbjai közé sorolják. Sajnos, ez nem számít az új elnöknek, sem az új igazságügyi miniszternek. Hamarosan munkanélküli lesz. De valami még így sem hagyta nyugodni a virginiai autózás óta, amelyen Nyikolaj Oszin eltűnt atombombákról és egy Zorin nevű fanatikus kommunistáról beszélt.

Bosszúra vágyott.

Stephanie érezte.

Olyan bizonyossággal, ami a tapasztalatból születik.

Az akkor és a most összefügg.

TIZENKILENC

BAJKÁL-TÓ

Malone hallotta, amit Belcsenko mond, fel is fogta, hogy az öregember halálosan komolyan beszél, de mivel készületlenül érte ez a bejelentés, csak döbbenten nézett.

-    Miféle atomfegyver az, amelynek a létezéséről senki sem tud?

-    Minket a születésünktől fogva arra tanítottak, hogy Amerika az ellenségünk. Hogy az amerikai életmód mindenben ellentéte a miénknek. Kötelességünk volt felkészülni a legnagyobb ellenségünk elleni harcra. Ebből állt az életünk.

-    Nekünk ugyanezt tanították.

-    És még csodálkoztunk, hogy nem bízunk egymásban? Hogy nem élhetünk egymás mellett barátságban? Arra nem volt esély. A fürdőben azt mondtam, hogy minden történetnek van eleje, közepe és vége. A kommunisták története 1917-ben kezdődött az októberi szocialista forradalommal. A közepe mostanáig tartott. Ezen az úton átéltük Sztálint, Hruscsovot, Brezsnyevet, Gorbacsovot, Jelcint és Putyint. A mostani kormány sem jobb. Egyik katasztrófa a másik után. A Zorin-félék nem felejtették el, amire tanították őket. Zorinnak Amerika a fő ellensége. Csak most személyesebbek az indokai. Számára nem akkor ért véget a történet, hanem most.

-    Említette, hogy egy szpecnaz egységnek volt a parancsnoka.

Belcsenko bólintott.

-    Olyan készségei vannak, amelyek több mint húszéves téli álmot aludtak, de sohasem felejtette el őket. Nehéz ellenfél lesz.

Malone tudta, hogy a szovjet különleges erők valaha a legjobbak közé tartoztak. Keményen harcoltak az afgán háborúban az 1980-as években.

-    Zorin volt Afganisztánban?

-    Majdnem öt évig. Az a véleménye, hogy a kivonulásunkkal elámltuk az elesett baj társainkat. Ezzel nem értek egyet. Annak a háborúnak sohasem lesz vége. De amikor a Szovjetunió megbukott, akkor mindketten láthattuk, mit jelent az igazi árulás. A szpecnaz ugyanúgy megszenvedte a korrupciót, a defetizmust és a pénzhiányt, mint mindenki. Sok tiszt beállt a gengszterekhez, akik jól megfizették a szolgálataikat.

-    De Zorin nem ilyen volt.

-    Akkor nem, bár később dolgozgatott nekik. Mindenkinek meg kellett tennie valamikor. Náluk volt a pénz. Ám Zorin általában a hazáját szolgálta, nem a rubelt. Amikor nem volt többé haza, egyszerűen nyoma veszett.

És megúszta az 1991 után bekövetkezett katasztrófákat, gondolta Malone. A csecsen háborúban a szpecnaz elvesztette félelmetes hírét, mert súlyos vereségeket szenvedett a kaukázusi gerilláktól. Eszébe jutott az egység, amelyről azt olvasta, hogy az utolsó emberig felkoncolták. Aztán jött 2002-ben a moszkvai színház, 2004-ben a beszláni iskola. Az elsőnél a szpecnaz elrontotta a mentést, ami emberéletek százaiba került, a másodiknál rakétákkal és tankokkal törtek utat maguknak, és ebből még több emberhalál lett. Semmi ravaszság. Semmi ügyesség. Csak brutális közöny a mások - főleg a honfitársaik - élete iránt.

-    Alekszandr megszállott - folytatta Belcsenko. - Sokáig lakott ebben a házban. Keserűsége megérett, kiforrt, és azokhoz a régi kommandósokhoz hasonlóan máig képes önállóan kezdeményezni és gondolkozni.

Malone többet akart megtudni az atomfegyverekből, nem engedhette, hogy hagyja elterelni a gondolatait.

-    El kell mondania, hogy mi folyik itt.

Belcsenko a ház egyik tartóoszlopának támaszkodott.

-    Nem ismerek minden részletet. Tudom, hogy ezt most furcsának találja, tekintettel korábbi foglalkozásomra. Lényeg, hogy a szpecnazt ellátták hordozható kis atombombákkal. Nálunk RA-115 volt a nevük. Eldugott helyeken tárolták.

Ilyen helyekről Malone is tudott Nyugat- és Közép-Európában, Izraelben, Törökországban, Japánban, sőt Észak-Amerikában is. Fegyvereket és rádiós felszerelést tartottak bennük a gyors reagálású hadtestek számára.

-    Emlékszem egyre Svájcban - mondta. - Amikor megtalálták, vízágyúval lőttek rá, és felrobbant. Alá volt aknázva.

-    Ahhoz a raktárhoz és másokhoz is Mitrohin közlései vezették el őket. Nézze, szerintem az az ember áruló. Nem volt joga így kitálalni. Az volt a dolgunk, hogy megőrizzük a titkokat.

-    Mit számít az már?

-    Sokat számított. Nekem. Vagy az olyanoknak, mint Zorin. Hittünk abban, amit tettünk. És a mi munkánk akkor sem ért véget, amikor már nem volt hazánk. Nekünk az volt a feladatunk, hogy óvjuk ezeket a titkokat.

-    Akkor miért beszél most velem? Miért ölt meg az imént két embert? Mi változott meg?

-    Zorin szem elől tévesztette, hogy miért éltünk. Lesüllyedt azoknak a szintjére, akik végső soron a bukásunkat okozták. Az olyanokéra, mint Sztálin, Berija, Brezsnyev, Andropov és az összes pártvezető. Opportunisták voltak, akik csak magukban hittek. Zorin olyan lett, mint ők, habár szerintem nincs is tudomása róla.

-    Azt mondja, hogy az egyik ilyen titkos raktárban atomfegyvereket tartanak?

-    Azt mondom, hogy sokban tároltak atomfegyvereket. De maga csak egy miatt aggódjon. A többi ártalmatlan.

-    Mondja el, amit tudnom kell.

-    Zorin Kanadába indul.

Végre egy új adat.

-    Egy Jamie Kelly nevű embert keres. Amerikai, aki valaha a KGB-nek dolgozott. Amikor 1991-ben eljött a vég, Kelly felszívódott, mint sok más tiszt világszerte. De ő ismeri annak a raktárnak a helyét, amelyben öt RA-115 lehet. Olyanok, amelyek még működhetnek.

Hogyan lehetséges ez?

-    Hát azoknak nem kell áram alatt lenniük?

-    De igen, ám ha folyamatosan ellátták árammal, semmi akadálya, hogy működjenek. A mérnökeink olyanra tervezték, hogy sokáig működjenek, akár egy rejtekhelyen is.

Malone-ban azonnal felébredt a gyanú, amire meg is volt az oka. Ez az ember hazudozással töltötte az életét, akkor most miért mondana igazat?

-    Mit akar Zorin ezekkel a fegyverekkel?

-    Sajnálatos módon ebbe nem avatott be. Érthető. Csak biztosított róla, hogy megfizet Amerikának.

-    Tehát mit akart magától?

-    Szüksége volt Kelly nevére és címére. A Szovjetunió összeomlása után úgy döntöttek, hogy ezekről a raktárakról semmit sem közlünk. Úgy döntöttünk, hogy rejtve maradnak. Ha rá is találnak valamelyikre, a pokolgép megvédi a titkokat. Az ilyen Mitrohin-féle árulók meghiúsították ezt a stratégiát. Ám arról csak kevesen tudtak - és Mitrohin nem tartozott közéjük -, hogy néhány raktárban atomfegyvereket is tárolnak.

-    Maga nem tudja, hol van ilyen rejtekhely?

-    Ezt nem sikerült kiderítenem. Ám Jamie Kelly tudja. Úgy hallottam, még él.

Kintről zaj hallatszott.

-    Gépkocsi - állapította meg Malone. Kezében a pisztollyal a lépcsőhöz indult.

Belcsenko követte, ám előbb magához vette az egyik halott puskáját.

-    Szüksége lesz arra? - kérdezte Malone.

-    Nagyon valószínű.

Malone felkapta a kabátját, és menet közben bújt bele a konyhába vezető lépcsőn. Vaskályha, tűzhely, az egyik fal mentén konyhaszekrény, kampókra akasztott bögrék. A levegő sűrű volt a mocskos padló és a mosogatóié bűzétől. Odakint lámpák égtek. Malone látta az egyik ablakból, hogy három símaszkos ember ugrik ki egy terepjáróból, amelyik hasonlít a Jeep Wranglerre.

Keresztülvágtak a fénykörön.

Malone hallotta a gépkarabélyok ismerős kattanását.

HÚSZ

Stephanie bevezette Luke-ot az Anderson-házba, amely 1930 óta volt a Cincinnati Társaság székháza, habár erre semmi sem utalt. Az „aranyozott korból” maradt ház ingyen látogatható, időszakos múzeumként szolgált az Anderson család kép- és szoborgyűjteménye számára, a társaság irodái az alagsorban kaptak helyet. Stephanie mindezt még a házassága idejéből tudta. A Cincinnati, mint azt Luke-nak elmesélte, az ország legrégibb hazafias egyesülete volt, az első amerikai intézmény, ahol öröklődött a tagság, és azt tekintették küldetésüknek, hogy megőrizzék a függetlenségi háború emlékét.

Stephanie azt is tudta, hogy a tagság komolyan veszi a feladatát.

A földszinten helyezték el a korabeli könyvek és kéziratok egyik leggazdagabb gyűjteményét. Stephanie, akit mindig lenyűgözött a függetlenségi háború meg az 1812-es háború, kívülről tudta, milyen elsődleges és másodlagos források találhatók a társaság hatalmas gyűjteményében. A virginiai titkos raktár különösen értékesnek tűnt. Vajon tudnak a létezéséről egyáltalán? Ezt csak egy módon derítheti ki. Felvillantotta a Magellán-ügyosztály jelvényét az alkalmazottnak, aki az alagsorba irányította.

Az alagsori lépcsőhöz menet megállapította, hogy nem sok minden változott. A hall hosszú előszobában folytatódott, ahonnan elegáns lépcső vezetett az emeletre. Mögötte volt a bálterem és a könyvtár. Ugyanazok a káprázatos képek, bútorok, márványok, freskók. Még az enyhe dohszag is megmaradt a régmúltból.

Noha a társaság már csak nonprofit szervezet volt, a kezdetét nem lehet emberbarátinak nevezni. Az 1780-as években sokan láttak fenyegetést az egykori katonák klubjában. Ha fegyverforgatáshoz értő emberek összeállnak, abból sohasem sül ki jó. A félelem érthető volt, miután a gyarmatosítók balszerencséjükre megismerhették a brit hadsereg pökhendi arroganciáját. Aztán ott volt a tagság örökölhetősége, amely gyanús kiváltság jellegű volt. Az új nemzet számára a nemesség fogalma egyet jelentett az istenkáromlással. Az alkotmány eltörölt mindenféle rangot. Több állam, sőt a kongresszus is fontolgatta a társaság betiltását. Csak George Washington személye csillapította a félelmeket.

Mennyire szeretett eljárni a férje a társaság éves összejöveteleire, amelyeket itt tartottak a bálteremben! Lars Nelle a történelem tudósa volt, aki maga is impozáns könyvtárat gyűjtött össze a gyarmatok életéről. Stephanie georgiai házának polcain máig ott sorakoztak a könyvek. Most is ott kellene lennie, azon tépelődve, mihez kezdjen a hátralévő életével. Ehelyett a felettese egyértelmű utasításával dacolva itt van, és egyre mélyebbre süllyed egy rohamosan szélesedő szakadékba.

-    Elég fantasztikus hely - motyogta Luké. - Látom, ismerős itt.

Az asszonyt megmosolyogtatta, ahogy a fiatalember értesülést próbál kicsalogatni belőle.

-    A korral jár.

-    Oké, vettem. Majd beszél róla, ha akar.

Az alagsorban megtalálták a gyakorlatiasabb szempontok alapján kialakított könyvtárat hangszigetelő szőnyegével, zajcsökkentő mennyezetével, ahol vaskos fémpolcokon tartották a könyvek és kéziratok százait. Középen három asztal állt, a levegő édes illatú volt a régi könyvek és kötések szagától. A neonvilágítás halványkéken derengett. Ötvenhez közeledő, vékony ember várta őket, a szeme körül szarkalábakkal. Úgy mutatkozott be, hogy ő Fritz Stróbl, a társaság kurátora. A nyakán szemüveg lógott láncon. Stephanie elmondta, mibe botlottak bele Virginiában.

-    Annak a háznak a tulajdonosa Brad Charon - mondta Stróbl. - Egész életében tagja volt a társaságnak. Nem lep meg, hogy ekkora gyűjteményt szedett össze.

-    És eldugta - tette hozzá Luké.

Stróbl mosolygott.

-    Charon kicsit hóbortos volt. Viszont szerette Amerikát és a társaságot.

-    Hirtelen halt meg? - kérdezte Stephanie. Ismerte a választ a kérdésre, csak kicsit puhatolózni akart.

-    Repülőgép-baleset. Részt vettem a temetésen. Nagyon szomorú volt. Később olvastam az örökösök hagyatéki vitájáról, de az már régen volt.

Stephanie-t a húsz év a hírszerzés világában megtanította többek között a kíméletlen politizálásra, a titkos diplomáciára, és ha kell, a kétszínűségre. Számtalan emberrel volt dolga világszerte, jókkal és rosszakkal, annyi fontos kérdésben döntött, hogy már nem is számolta. Ezen az úton kifejlesztett magában bizonyos készségeket, például megtanult odafigyelni. Elképesztő, hogy az emberek milyen keveset vesznek észre másokból, általában nem is azért, mert önmagukon kívül semmi sem létezik számukra, hanem közönyből teszik. Stephanie megtanította magát odafigyelni mindenre.

Például Stróbl kezének enyhe remegésére. Nem csak a bal keze, mert azt okozhatja egészségügyi probléma. Mindkettő remegett. És a haja tövénél verejték csillogott a mennyezeti világítástól. A szoba hőmérséklete inkább kellemes volt, sőt annyira hűvös, hogy Stephanie és Luké magukon tartották a kabátjukat. De a legfeltűnőbb az volt, ahogy Stróbl az ajkát harapdálta, amelyet Stephanie megfigyelése szerint legalább négyszer megtett, hogy elfojtsa a

reszketését.

-    Mit is mondott, melyik hivataltól jönnek? - kérdezte Stróbl.

-    Az Igazságügyi Minisztériumtól.

-    És pontosan miért vannak itt?

Stephanie megkerülte a választ.

-    Hogy bejelentsük az archívumot, amelyet találtunk. Van ott egy ritka könyv, üvegbúra alatt, amely részletesen leírja a társaság alapítását. Az vezetett bennünket ide.

Megmutatta a kurátornak a képet, amelyet a telefonjával készített Virginiában.

-    Alapítási jegyzőkönyvünk eredeti kiadása - állapította meg Stróbl. - Csak néhány tagunk dicsekedhet vele. Nem is tudtam, hogy Charonnak megvolt.

-    Most már a maguké lehet - mondta Luké.

Stróbl különös pillantást vetett rájuk, mint aki nem ért egyet.

-    Méltányolom az információjukat, de olyan munkám van, amely teljes figyelmet igényel. Hétfő este beiktatási fogadás lesz, elő kell készíteni a báltermet.

-    Nagy felhajtás, ugye? - kérdezte az asszony.

-    Az elnök nem lesz jelen, de úgy értesültünk, eljön az alelnök, és az új kabinet számos tagja.

Stephanie nem mutatta ki a viszolygását. Stróbl nem szabadul tőlük ilyen könnyen. Luké már átment a helyiség túlsó végébe Stróbl mögé, és tüntetőén vizsgálgatta a könyveket, ám előbb sokatmondó pillantást vetett Stephanie-ra, amely igazolta az asszony gyanúját.

Stróbl hazudik.

Végignézett a szobán, és az egyik sarokban felfedezett a csempés mennyezeten egy apró, fekete golyót. Térfigyelő kamera. Nem meglepő. Nyilván az egész rezidencia be van kamerázva az értékes műtárgyak és régiségek miatt.

-    Megboldogult férjem, Lars Nelle a társaság tagja volt.

Azt remélte, hogy ez oldhatja a hangulatot, de a kurátorra nem volt hatással.

-    A marylandi csoportban - folytatta az asszony. - Többször is jártunk együtt az Anderson-házban.

Semmi.

Ám Luké vette az üzenetet.

-    Talán elmehetnének a Charon-házhoz, és idehozhatnák a könyveket -mondta Stephanie.

-    Hogyan? Mint említette, a könyvek bent vannak a házban. Az lopás lenne.

-    De csak akkor, ha lebuknának - mutatott rá Luké. - Bár nem hiszem, hogy érdekelne valakit. A könyvtár réges-rég ott van. Megmaradna a mi kis titkunknak.

-    Sajnos mi nem így működünk. Egyáltalán nem.

Stróbl hangjának félreérthetetlen feszültségét meg lehetett volna magyarázni azzal, hogy péntek reggel bejelentés nélkül idejön valaki az Igazságügyi Minisztériumból, felmutatja a jelvényét, és kérdezget.

Vagy talán nem.

-    Bár ha belegondolok - folytatta Stróbl -, akár igazuk is lehet. Az a könyvtár bizonyára fontos. Az itt látható könyvek és kéziratok közül sokat Charon fizetett ki. Ő maga is lelkes gyűjtő volt. Azt akarná, hogy nálunk legyen, amit összegyűjtött.

Érdekes, mennyire megváltozott a hangja.

Magabiztosabb lett. Kevésbé szorongó. Sőt sejtelmes.

Stróbl elvett az egyik asztalról egy jegyzettömböt és egy tollat.

-    Mondja még egyszer, hol is van az a hely?

Stephanie elmondta, Stróbl pedig felírta.

-    Jól írtam? - nyújtotta oda az asszonynak a jegyzettömböt, amelyen Stephanie ezt olvasta:

Orosz nő a 1. emeleti térfigyelőben, tálaló mögött, pisztollyal. Látta, ahogy jönnek. Azt mondta, rázzam le magukat, különben megöli az őrt.

Stephanie bólintott, visszaadta a noteszt.

-    Régi ház, bent az erdőben. Én már ma odamennék. A hideg árt az ilyen régi könyveknek.

-    Pontosan ezt fogjuk tenni.

Stephanie megköszönte a kurátornak, hogy időt szakított rájuk, azután ő és Luké kimentek a könyvtárból az ablaktalan folyosóra, amely a lépcsőhöz vezetett, és nem voltak benne kamerák.

-    Ánya Petrova itt van - mondta Stephanie. - Az első emeleten, a biztonsági őr szobájában, közvetlenül a tálaló mögött. Ha a földszintre érünk, szétválunk. Petrova látni fogja, hogy maga jön. Kamerák vannak mindenütt.

-    Nem probléma, úgyis tartozom neki.

Stephanie vette az üzenetet. Luké ezúttal nem fog hibázni.

Felmentek a lépcsőn az elegáns galériába. Az előtérben ugyanaz az alkalmazott ült a recepciós asztalnál. Stephanie jobbra fordult, és egyenesen a recepciós felé indult. Luké a lépcsőhöz sietett a galéria túlsó végébe.

A recepciós felállt, és utánakiáltott. - Sajnálom, de nem...

Stephanie nyugodtan kitárta a kabátját, hogy a nő láthassa a tokban a Berettát. A recepciós megdermedt.

Stephanie rögtön ment tovább, csak a mutatóujját emelte az ajkához.

Azt jelezte, hogy egy szót se.

HUSZONEGY

Malone azonnal jelenteni akart Stephanie Nelle-nek. Ez sokkal nagyobb falat volt, mint hitte, sokkal nagyobb annál is, mint talán Stephanie hiszi, mert amikor telefonált neki, hogy megbízza ezzel a munkával, beismerte, hogy csak annyit tud, hogy az oroszok az amerikaiak segítségét kérik Belcsenko felkutatásához, és Malone közben összefuthat Zorinnal. Sajnos, nincs mobilja, és három fegyveres zárja el a dácsa összes kijáratát.

Belcsenkónak a szeme sem rebbent attól, ami odakint történt.

-    Ez egy Kozlik. Vagyis Kecske. így hívják a járművet. Kizárólag katonák használják. Ezek az emberek nyilván a Kreml parancsára vannak itt. Engem keresnek.

-    Van valami fogalma, hogy miért?

-    Feltételezésem szerint a kormány úgy döntött, hogy a továbbiakban nem vagyok hasznos. El kell mennie. Ez nem magára tartozik, majd én elintézem. A folyosó végén van egy oldalajtó. Keresse meg Jamie Kellyt Kanadában.

-    Csak azt nem mondta, hogy pontosan hol keressem.

-    Charlottetown. Prince Edward-sziget. Még mindig részmunkaidős a helyi főiskolán.

-    Keressük együtt - mondta Malone.

Belcsenko elengedte a füle mellett az ajánlatot. Feltépte az ajtót, tüzet nyitott a gépkarabélyból.

Az egész ház visszhangzott.

Malone nem hitte, hogy az öregember látása olyan éles, mint ahogy el akarja hitetni. Egy olyan fegyvernél, amely percenként negyven golyót lő ki, hamar kiürül a tár.

így is lett.

Rávetődött Belcsenkóra, átkapta a derekát, és pontosan abban a pillanatban rántotta félre az ajtóból, amikor az érkezők viszonozták a tüzet. Malone és Belcsenko elterült a deszkapadlón, Malone enyhítette a becsapódást.

-    Meghülyült? - ordította az öregnek.

Lövedékek csattantak a falakon. A kő homlokzat jelentett némi védelmet, de az ablakok sorra robbantak be a lövésektől. Fatörmelék, üvegszilánk zúdult be a

szobába. Malone meglapult, várta a lehetőséget.

- Az egyiket leszedtem - mondta Belcsenko.

Kint leszállt a sötétség, Szibériában telente korán esteledik. Ez megkönnyíti a szökésüket, már csak a dácsából kell kijutniuk, hogy közben ne lőjék le őket.

Hirtelen csend lett.

Malone tudta, mit jelent ez.

Tárat cserélnek.

Ami nem tart sokáig. Felrántotta Belcsenkót a padlóról, és meggörnyedve, ám sietős léptekkel elindultak a folyosóhoz, amely a ház belsejébe vezetett.

Az egyik támadó bevágódott a konyhaajtón.

Malone megpördült, és tüzelt.

Az ember arcán megjelent egy lyuk, ahol a lövedék behatolt az agyába. Malone rég megtanulta, hogy ha lehet, a fejre vagy a lábra célozzon. Mostanában túl sokan használnak testpáncélt. Noha ő már visszavonult a szolgálattól, és nem kellett szinten tartani a képességeit, azért továbbra is kiváló céllövő volt. Az ember összerogyott és rángatózott, géppisztolya a padlóra esett. A frissen betárazott AK-74-et Malone felkapta.

Éppen jókor jött.

Visszafordult a folyosóhoz, azt várva, hogy Belcsenko ott lesz, de a sovány öregember eltűnt. Csak néhány lámpa égett a dácsa földszintjén. Az ablakokon túl csak sötétség. Malone a kabátja alatt viselt tokba csúsztatta a Berettát, a gépkarabélyt a jobb vállához szorította, és célzott. A hat méter hosszú folyosó egy szobánál ért véget.

A ház kongott az ürességtől.

Malone összpontosított, és lelassította a szívverését. Hányszor volt már ilyen helyzetben?

Megszámolni sem tudta.

Az ajtón és a kilőtt ablakokon dőlt be a fagyos levegő, amelyben felhőként gomolygott Malone lélegzete. Éppen ilyen kockázatok miatt vonult vissza a Magellán-ügyosztályról, mondott le a tengerésztiszti rangról, hagyta ott az Igazságügyi Minisztériumot, adta el a házát, és nyitott antikváriumot Koppenhágában. Húsz év a haditengerészetnél, tíz év a Magellánnál. Gyökeresen meg akarta változtatni az életét. Sajnos, a régi világa megtalálta, és éppen elég bonyodalomba rángatta bele a visszavonulása óta, hogy végül úgy döntsön, legalább fizessék meg. Itteni megbízása arra szólt, hogy találkozik valakivel, aztán megy a maga útján. Helyette beleboüott egy nemzetközi darázsfészekbe, és most dühös darazsak zúgnak mindenfelé.

Ment tovább a folyosón, a deszka nyikorgóit a súlyától, az elnyűtt szőnyeg nem nagyon tompította lépései dobogását. Egyfolytában Gary körül jártak a gondolatai. A fia hamarosan befejezi a középiskolát, kezdi fontolgatni, mit kezdjen az életével. Szóba került a tengerészet az apja és a nagyapja nyomdokán. Az exneje nem lelkesedett az ötletért, de egymás között megegyeztek, hogy nem szólnak bele a fiú dolgába. Az élet elég nehéz, nem kell még a szülőknek is rákényszeríteni az akaratukat a gyerekeikre.

Aztán ott volt Cassiopeia.

Hol lehet, mit csinálhat? Az utóbbi időben egyre többet gondolt rá. A románcuk, úgy látszik, véget ért, utolsó próbálkozását a nő gorombán elhárította.

HAGYJ BÉKÉN!

Úgyhogy békén hagyta.

De azért hiányzott.

Hogyne hiányzott volna, amikor szerette.

A folyosó véget ért.

Malone háttal a falhoz tapadt, és lábujjhegyen egyensúlyozott. Lelassította lélegzését, hogy más ütemben lélegezzen, mint ahogy a lábát mozgatja. Ez a trükk nemegyszer megmentette már az életét. Utána az oldalához szorította a könyökét, feljebb lökte az alkarját, megfeszítette a csuklóját, ujjai rásimultak a fegyverre.

Óvatosan belesett az ajtófélfa mellett.

Tágas helyiséget látott, magas, boltíves mennyezettel és kandallóval, amelyben fekete rönkök füstöltek. Sötét ablakok néztek a tóra. Egy távoli asztalon egyetlen lámpa árasztott bágyadt fényt. Fenyőfa bútorok - egy pamlag és több szék - álltak az ablakok előtt. Normális esetben ez a szoba kényelmes menedék lett volna a hideg ellen. Ma este csapdának látszott. A szoba túlsó végében Belcsenko állt egy zárt ajtó mellett.

-    Az a kijárat? - kérdezte Malone.

Belcsenko bólintott.

-    Magára vártam.

Az öreg orosz félig árnyékban állt. A szoba többi része sötétségbe borult. Belcsenko merev tekintete nem sok jót ígért. Valami baj lehet.

Hirtelen beugrott.

Belcsenko kezéből hiányzott a puska.

-    Hol a fegyvere? - kérdezte Malone, és nem mozdult el az ajtóból.

-    Már nincs szükség rá.

Lassan, fojtott hangon beszélt.

-    Menjünk ki a másik oldalon - javasolta Malone.

-    Az nem lehetséges...

Fegyverropogás hallatszott, a magas mennyezet felerősítette a hangot. Malone előrevetődött, a deszkapadlóra vágódott, hason csúszott az ablakokig a dívány előtt, miközben egy pillanatra sem engedte el a géppisztolyt. A félhomályból kiemelkedett egy alak. Malone meghúzta a ravaszt, beleengedett egy sorozatot. Az alak a falnak csapódott, vonaglott egy darabig, mielőtt lecsúszott volna. Malone egy asztalhoz kúszott, és felborította fedezéknek.

Fülelt.

Semmi hang, csak a szél zúgott odakint. Három ember volt a teherautóban. Hármat lőttek ki. Malone óvatosan feltápászkodott, továbbra is célra tartva a fegyvert, ujja a ravaszon.

Fájdalmas nyögést hallott a szoba túlsó végéből. Valaki féljaj dúlt. Malone odarohant.

Belcsenko a padlón feküdt.

Malone meglátta a lőtt sebeket, amelyekből vér csörgött. Eszerint az első sorozatnál az öregembert vették célba.

Lehajolt hozzá.

-    Magára vártak?

-    Sajnos - nyögte Belcsenko. - Pedig annyira... ki akartam jutni.

Állítását kétségessé tette, hogy ő maga is lőtt, és vállalta a figyelmeztetés kockázatát. Az nem lehetséges.

Egyforma riadalommal bámultak egymásra. Az öregember arca eltorzult a fájdalomtól. Behunyta a szemét.

-    Úgy látszik, már nem veszik... hasznomat... - mondta. - Azt hiszem, rájöttek... nélkülem is.

A sebesülése súlyos volt.

-    Semmit sem tehetek - mondta Malone.

-    Tudom. Menjen. Szeretnék meghalni békességben.

Üres tekintettel bámult a fölé hajló arcba, nyitott szájjal kapkodta a levegőt, köhögött és nyögött. A szájából csordogált a vér. Rossz jel. A tüdejét is eltalálták.

-    Az előbb... hazudtam. Ismerem Zorin tervét.

Rózsaszín tajték bugyborékolt a szája sarkában, a teste borzongott a kíntól.

-    Évtizedeken át... kutattuk a gyengeségeket. Amerika... ugyanazt tette nálunk. Mi találtunk egyet. Bolond... matt. De nem volt alkalmunk... használni. A zéró... kiegészítés. Ez a maguk... gyengesége.

Ismét beszélni próbált gurgulázva. A szája habzott, a szeme kidülledt. Fontos lehetett, amit ennyire el akart mondani, de cserben hagyták a szavak, amelyek örökre beleszorultak. A pupilla kitágult a halálban, az izmok elernyedtek.

Malone a pulzust kereste, de nem találta.

Az arc megdöbbentően öregnek látszott az örök nyugalomban.

Bolond matt? Zéró kiegészítés?

A maguk gyengesége?

Mit jelent ez?

Pillanatnyilag nem volt ideje ezen rágódni. Az agya túlélő módba kapcsolt. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, és látta, hogy a dácsa előtti kikövezett területre vezet, ahol korábban járt, mielőtt bement a fürdőbe. Még megvizsgálta az embert, akit lelőtt. Középkorú. Zöld gyakorlóruha. Fekete pulóver. Bakancs. Golyóálló mellény nem volt rajta. Talán könnyűnek hitték a feladatot. Átkutatta a halottat, de semmit sem talált, ami azonosította volna őt vagy a megbízóját.

Csakugyan katonák voltak, ahogy Belcsenko mondta?

Kimenekült a házból, a hideg csípte az arcát, látszott a lélegzete fehér párája. A reflektorfényben felfedezte a tőle tizenöt méternyire parkoló Kecskét. Összeszedte magát, rövid ideig fontolgatta, hogy kikutatja a halottakat, hátha van náluk mobiltelefon, de nem lett volna okos dolog. Nézte a kerítést, a fákat, a dombot, amelynek tövében a teherautó parkolt. Minek fagyoskodjam végig az utat, amikor itt a kocsi?

A Kecskéhez futott, és látta, hogy a gyújtásban hagyták a kulcsot. Beült a ponyvatető alá, beindította a motort. Első fokozatba kapcsolta a sebességváltót, azután gyorsított. Szállt a hó a kerekek alól, a terepjáró megugrott. Fény kévék pásztázták a sötétséget, amikor Malone elhúzott a dácsából.

A kanyargós fekete csapáson igyekezett lefelé a műút irányába. Félúton szembejött két másik fényszóró, amelyek egy pillanatra elvakították. Jobbra húzódott, hogy kikerülje a járművet, amely hasonlított az övéhez. Két alak látszott a bepárásodott szélvédő mögött. Malone rákanyarodott a műútra, a Kecske imbolygott, a motor erőlködött. A visszapillantó tükörben látta, amint a földútról kifordul egy pár fényszóró.

A másik Kecske.

Jöttek felé.

Egy alak hajolt ki az anyósülés ablakán.

Kattogni kezdtek az automata fegyverek.

HUSZONKETTŐ

Zorin kelet felé, Ulan-Ude irányába hajtott a sötét műúton, maga mögött hagyva a Bajkál-tavat. A települést a XVIII. században alapították az Uda folyó partján; kezdetben kozákok lakták, utánuk mongolok. Zorinnak tetszett a mostani neve, amely azt jelentette: „vörös Uda”, tudatos célzással a szovjet ideológiára. A transzszibériai vasút és az itt találkozó főutak felvirágoztatták a várost. A 400 000 lakost számláló városba 1991-ig nem tehette be a lábát

külföldi, ennek köszönhetően itt még megmaradt sok régi szokás.

A Szovjetunió összeomlása után országszerte siettek eltüntetni a múltat. A kommunista vezetők minden szobrát ledöntötték vagy meggyalázták. Még arról is szó volt, hogy bezárják Lenin mauzóleumát, és végre eltemetik; szerencsére a kezdeményezésnek nem volt tömegbázisa. Oroszország többi részétől eltérően Ulan-Ude emlékezett. Főterén megmaradt a világ legnagyobb Lenin-feje, a majdnem nyolc méter magas, több mint negyven tonna bronzból öntött, lélegzetelállító alkotás. Hála valamilyen bevonatnak, sötét patinája dacolt az időjárással; talapzata kedvelt találkozóhely volt. Zorin sokszor megtette a száz kilométert csak azért, hogy megigyon a közelben egy kávét, és emlékezzen.

Ugyancsak Ulan-Udéban volt a legközelebbi nemzetközi repülőtér, ahonnan eljuthat Kanadába. Zorin nem volt gazdag. A KGB-nél alacsony fizetést kapott. Amikor megszűnt az állás, nem járt végkielégítés vagy prémium. A legtöbb tiszt azért állt be dolgozni a bűnbandákhoz, mert rengeteg pénzt kínáltak. Ellenállhatatlan csábítás volt ez olyan emberek számára, akik úgyszólván semmiért kockáztatták az életüket. Végül még ő is engedett neki. Helyben vállalt munkákat Irkutszkban és környékén, vigyázva, hogy ne adja el a lelkét. El kellett ismernie, hogy tisztességesen bántak vele, és olyan jól megfizették, hogy tizenkétmillió rubel készpénze volt eldugva a dácsában, ami megfelel körülbelül 330 000 amerikai dollárnak. Ennek egy része elment Ánya utazására, a maradékot most fogja elkölteni.

Az órájára pillantott.

Az amerikainak már meg kellett halnia.

Utasításba adta, hogy a hullát nem találhatják meg. Akárki küldte Malone-t, az idejön szimatolni.

Még semmi sem dőlt el Belcsenkóval, amikor három napja kibérelt egy repülőgépet. Az a gép most Ulan-Udéban várakozik. Végre tudja, hová kell mennie, viszont a beutazáshoz vízum is szükséges. Azt persze nem szerezheti meg törvényesen, nincs is ideje rá. Inkább még több készpénzt ígért a repülőgépkölcsönzőnek az együttműködéséért. Remélhetőleg Belcsenko az igazat mondta.

De miért ne azt mondta volna?

Ment tovább a fagyott aszfalton. Errefelé elég fenyegető az időjárás. Zorin csak egy kristályos jégbörtönt látott a télben. Bár az idei még elviselhető volt. Talán előjel, hogy ez a küldetés sikerülhet? Túl régóta él feszült idegállapotban. Sokszor eltűnődött, hogy talán ő az utolsó igaz kommunista a világon. Az ideológia legtisztább formájában mintha rég eltűnt volna - vagy talán nem is létezett, legalábbis nem úgy, ahogy Marx akarta. A kínai változat felismerhetetlen volt, a kisebb rezsimek világszerte csak névleg voltak kommunisták. A filozófia, amelyre őt oktatták, gyakorlatilag kihalt.

Beszívta a fűtőtestből áradó levegőt.

Sápadt holdsarló bujkált a fellegek között. Zorin szája kiszáradt a feszültségtől, régi ösztönök bizseregtek benne ismerősen. Nincs több esély. Lehet, hogy már csak árnyéka volt egykori önmagának, de már nem fojtogatta az a félelem, mint 1991-ben, amikor a csürhe megrohanta a Lubjankát. Sőt megacélozta a hit, és ez a felismerés nyugalommal töltötte el.

Túl sokáig gyötörte a szorongás, sehogyan sem talált békességre. Dühét nem zabolázhatta meg, de ideiglenesen elzsibbaszthatta nemiséggel és alkohollal. Szerencsére nem kapott rá egyikre sem. Ilyen gyengeségeket sohasem engedett volna meg magának. A szív és a lelkiismeret emberének tartotta magát. Hallgatott, ritkán veszekedett, kerülte a vitákat. Az élet megpróbált élőhalottat csinálni belőle, akiből kiveszett az érzés, de ezzel is csak a bosszúvágyát szította. Felismerte ezt a tényt, ami azt bizonyította, hogy továbbra is ura önmagának. Nem a múlt ereklyéje, és nem elhanyagolható tényező.

Hanem férfi.

Ettől átfutott rajta annak a napnak az emléke, amikor először találkozott Anyával.

Ugyanezen az úton érkezett Ulan-Udéba, hogy hallhassa a város moraját, elnézegesse a görnyedt, fejkendős öregasszonyokat, üldögéljen a padokon terpeszkedő, viharkabátos, jobbára fáradt, megviselt férfiakkal. Szerette a piacot, a fáktól árnyékolt, széles utat, amelyen a tömeg hömpölygött. Feketére sötétedett, nyitott deszkabódék szegélyezték az utcát. Elsősorban gabonát, kősót, fűszereket, helyi termékeket árultak, némelyikben ruhát, konzervet és gyertyát kínáltak. Zorin megnyugvásra talált az izzadság, a nyirkos gyapjúszövet, a fokhagyma, a káposzta és a bőr különös keverékében.

Kedvenc kávézója    csúcsos tetejű, fehérre    meszelt épület volt

deszkaverandával, nem messze Lenin szobrától. Habarccsal összetapasztott terméskövekből felhúzott, alacsony fal választotta el a piactól. Vaskos faasztalok álltak a döngölt padlón a sötét gerendák alatt. A falakat bekeretezett kalligráfiák díszítették. A szűrt fény és a diszkrét sarkok meghittséget ígértek. Tavasszal és nyáron virágok nyíltak a kőfal tetején. Időnként még lódobogás is hallatszott.

Anya az utcáról tért be hideg vízért. A helyi rendőrség egyenruháját viselte. Tiszta arcát nem festette, és gyönyörű, mély torokhangon nevetett. Halvány bőrén szeplők virítottak. Keskeny ajka alatt kiállt két felső metszőfoga. Nem látszott ostobának, de nem is hajszolt álmokat. Éppen ellenkezőleg. A tekintetéből lelkesedés és titokzatosság áradt. Zorin bemutatkozott, és a lány olyan hévvel beszélt hozzá, amelynek őszinteségében a férfi sohasem kételkedett.

Sugárzott belőle az erő.

Zorin többször látta már a városban. Hallotta róla, hogy köztiszteletben álló rendőr. Elmesélték neki az esetet, amikor egy galeri ajtót és ablakot törve berontott egy klubba, és mindenkit összevertek. Ánya az elsők között érkezett a helyszínre, és négy férfit lecsapott. Kettőt majdnem meg is ölt. Az emberek tisztelettel mondták ki a nevét.

Ahogy valamikor Zorinét.

Emlékezett a nyárson sült marhahús ínycsiklandó illatára. A zamatos pecsenye finom, füstös ízére.

Jóízűen falatoztak együtt.

- Apám pártvezető volt - mesélte a lány. - Fontos ember a városban.

-Még mindig az?

Ánya a fejét rázta.

-    Halálra itta magát.

-    És az anyja ?

-    Ő még él, és azt szeretné, ha a lánya férjhez menne, és gyerekeket szülne.

Zorin elmosolyodott.

-    És miért nem teszi ezt a lánya?

-    Mert én többet akarok az élettől.

Zorin ezt teljesen megértette.

-    Amikor kicsi voltam - mesélte a lány -, volt a házunkban egy plakát a Nagy Honvédő Háborúról. Anya és gyerek kapaszkodik egymásba egy véres fasiszta szurony előtt. És a szöveg: VÖRÖS HADSEREG HARCOSA, MENTS MEG! Máig emlékszem minden egyes részletre. Én is olyan harcos akartam lenni.

Zorinnak is eszébe jutott egy plakát a szülői házból. Kendővel bekötött fejű, magas asszonyt ábrázolt, akinek a szája kiáltásra nyílik: A HAZA HÍV!

-    Csak serdülő voltam, amikor bekövetkezett az összeomlás - folytatta Ánya -, de még emlékszem, mi volt Jelcin előtt. Ebben a városban a legtöbben emlékeznek rá. Azért élek itt. Mi nem felejtettünk.

Zorin kíváncsi lett rá. Ez az erőtől duzzadó lány olyan higgadt megfontoltsággal beszélt, ami felkeltette a kíváncsiságát. Ánya semmit sem tudott róla, ő mégis úgy érezte, hogy közük van egymáshoz, ezért megkérdezte:

-    Ismeri Csajanyijét a tó mellett?

-Hallottam róla. Ott lakik?

Zorin bólintott.

-Esetleg nincs kedve meglátogatni?

Anyának volt kedve, és újabb látogatások is lettek. Egy idő után kilépett a testületből, és Zorinhoz költözött. Amikor Zorin az irkutszki maffiának dolgozott, a lány elkísérte. Közösen keresték a pénzt. Zorin harca Anya harca is lett. Mellette megtalálta azt a többletet, amit elvárt az élettől, Zorin pedig társra lelt benne.

Kiszakadt az emlékezésből, hogy lassítson egy kereszteződésnél. Már csak néhány kilométer volt a repülőtérig.

Egy utolsó pillantást vetett az órájára.

22.25.

Még 50 óra.

HUSZONHÁROM

Luké elrohant balra egy hosszú lépcsőhöz, amelynek széles fokait vörös szőnyeggel terítették le. Kettesével szedte a fokokat, egyik kezével a korlátot fogta, a másikkal előrántotta a Berettát. Komolyan gondolta, amit mondott, vagyis tartozik Ánya Petrovának, és törleszti az adósságát.

Egy pihenőhöz ért, amelyből derékszögben ágazott el egy rövidebb lépcső, ugyancsak vörös szőnyeggel leterítve. Ennek a lépcsőnek a tetején húzódott az emeleti galéria, ugyanolyan, mint a földszinti: a galériákon lehetett átjutni a H alaprajzú rezidencia másik szárnyába. A faburkolat bordűrrel szegélyezett, sötét táblái elütöttek a díszes, csontszínű mennyezettel. Az egyik falon nagy festmények pompáztak, a másikon gobelinek. Három kristálycsillár függött a mennyezetről. Luké szobrokat, zászlókat, kardokat látott, amelyek kétségtelen ázsiai eredetűek lehettek. Annyit tudott a házról, amennyit Stephanie mondott, vagyis a biztonsági őr szobája szomszédos a tálalóval, amelynek közel kell lennie az ebédlőhöz, amelyet most pillantott meg baloldalt egy nyitott ajtóból.

A fegyvert készenlétben tartva belépett az ugyancsak sötét fával burkolt és gobelinekkel díszített ebédlőbe, amelynek bonyolult mintájú kőpadlója volt. A homlokzati falnál kandalló állt. Középen fényes mahagóniasztal, mellette elegáns székek, fölötte kristálycsillár.

Balra ajtó nyüt fehér szekrényekkel berendezett szobába, ahol voltak még sötét pultok és fiókok. Az ajtó melletti tábla megerősítette, hogy ez valóban a tálaló. Luké belépett. Szemközt újabb ajtó, félig nyitva. Berohant rajta egy rövid folyosóra, amely monitorokkal zsúfolt, apró, ablaktalan fülkében ért véget. A padlón egy ember feküdt. Luké lehajolt hozzá, de nem látott rajta sebeket. Megpróbálta magához téríteni.

- Minden oké?

A pasas felocsúdott, kábán pislogott.

-    Kifektetett az a kurva.

-    Elment?

Az őr tekintete kezdett kitisztulni.

-    Meglátta magát a képernyőn, aztán lecsapott.

Senki sem volt odakint, sem annak a lépcsőnek a közelében, amelyet Luké használt. Ám egy ekkora házban sokféle módon lehet közlekedni. Remélhetőleg Petrova ugyanolyan rosszul ismeri a rezidenciát, mint ő.

-    Maradjon itt - mondta az őrnek.

Visszament a tálalóhoz, megállt az ebédlőbe nyíló ajtónál. Érezte, hogy a nő itt van. És őt várja. Mint az előző alkalommal. Most is azt hiszi, hogy lépéselőnye van.

Az emeleti galéria kijáratához osont.

Csönd.

Itt is gyönyörű, berakásos kőpadlója volt a galériának - legalább tizenöt méter hosszú. Ánya előpattant a túlsó ajtóból, célzott és lőtt. Lucas visszaugrott a nappaliba. A lövedék belecsapódott a fába, alig pár ujjnyira attól a ponttól, ahol az előbb még az ő arca volt. Jött a második, amely még nagyobb pusztítást végzett.

Aztán a harmadik.

Luké, miközben az esélyt várta, kitalálta, hogy az ebédlő, a közepén az asztallal, jobb megoldás. Ez a nő arcátlan. Szereti az agressziót. Készakarva várta be őt, hogy megküzdjön vele. Legalább felkészülhet a támadásra. Megkerülte az asztalt, felvette a lövési pozíciót, és az ajtóra szegezte a pisztolyt.

-    Ehhez mit szólsz? - kiáltotta Ánya. - Gyere! Kapj el!

Luké a fejét rázta.

Ennyire alábecsüli a nő?

Lehet, hogy ez a stratégiája? Addig hergeli, amíg hibát követ el? Mit is mondana erre Malone? A bajba nem belerohanunk, hanem nekimegyünk. Milyen igaz. A galéria ajtajához futott.

A drága Ánya sehol.

A pisztolyt maga elé tartva kisurrant az ajtón.

Gyorsan megállapította, hogy a galéria négy irányból megközelíthető: a lépcsőről, amelyen feljött, az ebédlőből, ahol az előbb tartózkodott, a túlsó ajtóból, ahol Ánya feltűnt, és még egy ajtóból, tőle három méterre.

Odalopódzott, és látta, hogy az ajtó keskeny karzatra vezet. A karzat bálteremre nézett, ahová hosszú lépcsőn lehetett lejutni. Üres asztalok álltak a padlón. Hogy is mondta Stróbl? Beiktatásra készülnek. A vakítóan fehér falú termet káprázatos ragyogásban fürdette az üvegezett ajtókon és a magas ablakokon beözönlő napfény. A félkör alakú karzat túlsó végét kovácsoltvas korlát védte.

Gyere, és megkapod.

Ánya előbukkant.

Luke-tól balra, egy üvegajtó mögül.

Csizmája talpa eltalálta a fiatalember jobbját, kiverte a markából a Berettát. Luké abban a pillanatban pördült meg, amikor a nő előugrott. Szemben álltak egymással. Anyánál nem volt fegyver. Ezek szerint puszta kézzel akarja lerendezni. Nem számít. Luké arra gondolt, amit az orosz kémtől hallott. A nő szabályszerű kiképzésben részesült.

Megint csak nem számít. Őt is kiképezték.

Ánya előreugrott, az egyik lábán elfordult, a másikkal kirúgott Luké felé. A karzat keskeny volt, nem lehetett több másfél méternél. Nem hagyott sok helyet a manőverezésre, de ennyi is elég volt. Luké kitért a rúgás előtt, és rögtön viszonozta gyomorszájra. Petrova visszatántorodott, átesett a fal mentén sorakozó székeken. A padlón gyorsan átfordult, és felpattant, de látszott rajta, hogy megdöbbentette a saját ügyetlensége.

- Mi van? - heccelte Luké. - Nem bírod?

A nő kihívóan mosolygott. Nagy, barna szeme szikrázott a dühtől.

Macskaként ugrott rá a fiatalemberre, ujjait belevájta a húsába, könyökhajlatába fogta Luké nyakát, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. Luké elfordult, hogy Petrova háta a fal felé legyen, és odacsapta a nőt. Egyszer. Kétszer. A harmadik alkalommal Ánya tüdejéből sivítva távozott a levegő. A szorítása ellazult. Luké megpördült, csavart egyet Petrova karján, és behúzott neki egy jobbegyenest.

Ám a nőnek jó volt az állóképessége.

Belekönyökölt Luké tarkójába, amitől a fiatalember arca a falnak csapódott. Petrova hátracsavarta, majd fölfelé rántotta a karját, hogy a fiatalember kénytelen legyen lábujj hegyre állni, és már nemcsak az arcát, de a mellkasát is a falhoz szorította. Filmen megszokott látvány a vagány csaj, aki néhány jól célzott rúgással és pofonnal padlóra küld egy nagydarab férfit. A valóságban viszont fontos a méret, márpedig Luké előnyben volt testsúly és karhossz szempontjából is.

Elengedte magát, lecsúszott a fal mentén, amivel kitépte magát Ánya markából, azután megpördült, rácsapott alkarjával a nő térdére, végül kirúgta alóla a lábát. Ánya igyekezett kitérni, de egy pillanatot késett.

Összerogyott.

Aztán fürgén pattant fel, ám Luké kinyújtott karral, merev tenyérrel orrba vágta.

A nő megtántorodott, szédülten dülöngélt.

Okos ember a saját kárán tanul.

Luké ismét behúzott egyet Petrovának, aki megint a székeken landolt. A székek nagy zörgéssel felborultak, az egyiknek a lába is kitört a becsapódástól. Ánya szájából vér szivárgott.

-    Kérsz még? - zihálta Luké. - Csak gyere, adok még.

Az arcán most kétségtelenül inkább keménység, nem lágyság látszik. A mama legalábbis így mondaná. Kicsi korától arra tanították, hogy nőt megütni csúnya dolog. Ám az ő szülei sohasem találkoztak ilyen ragadozóval, mint Ánya Petrova. Volt benne annyi tesztoszteron, hogy ne legyen érvényes rá a „Nőt nem ütünk meg!” szabály.

És ott van még az ő imádott autója.

Amit ez az agy halott hazavágott!

Petrova lent maradt. Láthatólag elfogyott az energiája.

Luké megkereste a pisztolyát, aztán beletérdelt a nő hátába, hogy ne állhasson fel.

-    Le vagy tartóztatva!

HUSZONNÉGY

OROSZORSZÁG

Cassiopeia még a repülőgépeknél is jobban utálta a helikoptereket. Mindig olyanokon kellett utaznia, amelyek úgy zötyögtek a levegőben, mint az autó egy kátyús országúton, ráadásul fülsértőén zúgott a rotor. És most itt volt még a vaksötét, a hideg, és az aggodalom, hogy mi történhetett Cottonnal. Stephanie nem küldött új adatokat, és az eligazítás, amelyet a leszállás után kapott a légitámaszponton, cseppet sem enyhítette félelmeit. Cottonról nem volt semmi hír, amióta lezuhant a repülőgépe, vagy legalábbis semmiféle hírt nem volt hajlandó továbbítani a hatóság.

Cassiopeia a baleset helyszínén akarta kezdeni a kutatást, ezért egy katonai helikopter kelet felé vitte, a Bajkál-tó irányába. Legalább a különleges téli ruháért hálás volt, mert az valóban segített, és a parancsnok is előzékenynek bizonyult, sőt ha Cassiopeia jól ítélte meg, még kacérkodott is az utasával, bár ez volt az utolsó, amit az utas jelenleg kívánt magának.

Dermesztő hidegben az alacsonyan járó felhők alatt repültek. Délen elmosódott fények vontak nimbuszt Irkutszk köré. Cassiopeia az évek során megtanulta, hogy részletekben aludjon, így sikerült pihennie valamennyit, miközben kelet felé vitte a helikopter. Most is ezzel próbálkozott, hátha akkor nem kell arra gondolnia, hogy több száz méterre van a földtől olyan szerkezetben, amelynek műszaki szempontból nem is lenne szabad fent maradnia. Olvasta valahol, hogy a helikopter olyan, mint a poszméh. Elvileg egyik sem repülhetne, valahogy mégis sikerül. Helyi idő szerint majdnem este tizenegy volt, de az ő szervezete még le volt maradva hét órával, a franciaországi időzóna szerint.

-    A helyszín előttünk húsz kilométerre - mondta a fejhallgatójában a pilóta.

-    Onnan milyen messzire van a dácsa?

-    Tíz kilométer északi irányban.

Cassiopeia bólintott a vele átellenben helyet foglaló tisztnek. Két pilóta ült elöl. Kizárólag angolul beszéltek, mert Stephanie azt javasolta, hogy titkolja a nyelvismereteit. A főiskolán oroszt is tanult még néhány más nyelv mellett, abból a megfontolásból, hogy egyszer még jól jöhet. Akkoriban nem sejtette, mennyire jól jön. Hiába próbálta tagadni, szerette az akciót, és élvezett egy jó kis csetepatét. Majdnem minden kalandra volt valamilyen személyes oka, hála érte öreg barátjának, Henrik Thorvaldsennek. Henrik halála óta alkalmanként vállalt munkákat Stephanie Nelle-nek, sohasem pénzért, inkább szívességből, baráti alapon.

Amíg Utah meg nem változtatott mindent.

Most mégis itt repül Oroszország felett, valahova az ismeretlenbe.

Ezúttal a szerelemért.

	' t
	Ti

Malone kettesbe váltott, és eltekerte a volánt. A kocsi farolt, de az alacsony sebesség megtartotta a fagyos úton. Malone tövig nyomta a gázpedált, és maximális sebességgel száguldott az egyenes útszakaszon, csak egy kanyarnál váltott vissza.

Lövedékek süvítettek el mellette.

Az út domboldalban vezetett, sűrű erdőkkel benőtt meredek partok között. A terepjáró néha megcsúszott a jég- és hófoltokon. Malone keze táncolt a sebváltón. Szél lökdöste és rázta a járművet, a Kecske zörgött.

Egy lövedék kitörte a hátsó ablakot.

Üvegszilánkok szurkálták Malone tarkóját.

Igyekezett megnehezíteni a célzást, de nem járt sok sikerrel. Az út egyenessé vált, Malone kijött a fák közül. Jobbra terpeszkedett a hatalmas tó, amelynek fagyott víztükre nem sok fedezéket kínált, viszont annál jobban lehetett manőverezni rajta, mert nem kellett attól félni, hogy fának megy. így jobbra kanyarodott, leugratott az aszfaltról, utat vágott magának az aljnövényzetben, és ráhajtott a jégre.

Egy lövedék sivítva gellert kapott a Kecske belsejében. Malone visszakapcsolta a sebességet, és élesen elkanyarodott balra. A kerekek könnyedén futottak a jégen. Simán leírt egy 180 fokos fordulatot. Visszaváltott, és robogni kezdett az üldöző Kecske felé.

A két fegyverest láthatólag meglepte a manőver. Malone kígyózott a jégen, hogy ne találhassák telibe a szélvédőt. A másik jármű élesen kitért balra, hogy elkerüljék az összeütközést. Malone ebből megállapíthatta, hogy üldözőinek talán nincs elég kurázsijuk ehhez a harchoz. Nagy ívben elkanyarodott, és célba vette a második Kecske szélvédőjét.

Két fényszóró jelent meg a visszapillantó tükörben.

Egy új játékos.

És újabb fegyverek ropogtak.

A

Cassiopeia lenézett a roncsra. Az éjjellátó szemüveg megmutatta a repülőgép kiégett törzsét és a két tetemet. Az oroszok már tájékoztatták Stephanie-t, hogy nincs harmadik halott. Cassiopeiának át kellett kutatnia a pilótafülkét. Stephanie szerette volna tudni, ott van-e Cotton mobiltelefonja, amely órákkal ezelőtt elnémult. A Magellán-ügyosztály rafinált szoftverekkel követte ügynökeinek telefonjait, ezért Stephanie azt javasolta, ha csak lehet, gyűjtsék be a készüléket.

-    Lövések a tavon - hallotta oroszul a fülhallgatójában.

-    Hol? - kérdezte a parancsnok.

-    Hat kilométer északra.

A helikopter harminc méter magasan lebegett a jég fölött.

Cassiopeia tovább színlelt, és angolul kérdezte: - Mi az?

A tiszt elmagyarázta.

-    Az ő lehet - mondta Cassiopeia.

A tiszt intett a pilótáknak, hogy menjenek a lövöldözés irányába.

Malone három újabb Kecskét számolt össze. A járművek legyező alakzatot vettek föl a támadáshoz.

Az üldöző is kihasználta a hatalmas jégmező előnyét.

Malone ugyanazzal a problémával nézett szembe, mint amikor a dácsában hozzábilincselték a vascsőhöz. Mehet addig, amíg el nem éri a nyugati partot, de az nagyon sok kilométer. Most legalább van fegyvere, mert magával hozta a gépkarabélyt.

Az egyik Kecske elkanyarodott, balról akarta oldalba kapni. Malone ugyanabba az irányba fordult, szembement a Kecskével, arra kényszerítve a másik vezetőt, hogy elhamarkodottan döntsön.

A másik terepjáró túl gyorsan kanyarodott. Kerekei kipörögtek, átfordult a levegőben, aztán visszazuhant az oldalára, és csikorogva csúszott a jégen.

Egy találat.

Malone egyenes vonalban hajtott tovább.

Cassiopeia alatt reflektorok fény kévéi hasítottak az éjszakába. Négy pár üldözött egy párt. Valamennyi nagyon gyorsan mozgott. A nő az éjjellátó szemüvegben felismerte, hogy terepjárók. Az egyik megpróbálta elvágni az élen robogó jármű útját, de felborult, és tovaszánkázott a tavon. Cassiopeiában megkönnyebbülés, hitetlenkedés, várakozás és ujjongás kavargóit.

Tudta, ki vezeti az élen haladó terepjárót.

A helikopter alacsonyan szállt északi irányba a tó felett. Cassiopeia a vele szemben ülő tisztet leste, ahogy felméri a terepet. Ez a jégsivatag négyzetkilométereken át folytatódik. Ha ő nem megy oda, Cottonnak elég nehéz lesz kiszabadulnia a kutyaszorítóból.

Legalább annyival tartozik neki, hogy megmentse.

- Ellenőrizzük, hogy ő az - mondta angolul.

A helikopter elkanyarodott, Cassiopeia az éjjellátó szemüveggel ismerős arcot pillantott meg a műszerfal tompa derengésében.

Egy olyan arcot, amelyet örömmel látott.

-    Ő az - mondta.

A szemüvegben azt is látta, hogy egy-egy alak lóg ki az üldöző terepjárók ablakán.

Mindkettő puskával.

-    Kozlik mind a kettő. Katonai - mondta oroszul a pilóta a parancsnoknak.

-    Tudom - felelte tiszt. - Ami probléma. Akkor most lövünk a mieinkre? Cassiopeia megértette a dilemmájukat, de nem árulhatta el, hogy ért oroszul,

így csak annyit mondott angolul: - Tennünk kell valamit.

i

fi

sfnTI

f.TI.JIil
—J sÍIjjLl

Malone-nak nem volt választása: mennie kellett tovább. Fázott a kilőtt ablak miatt, a Kecske fűtése nem bírt a jeges éjszakával. Dörrenéseket hallott, a tüzelés folytatódott, a magányos lövéseket felváltották a sorozatok. A sima jégen jobban lehetett célozni.

Mélyen belélegezte a hideg levegőt, hogy tisztuljon az agya.

Előtte reflektorok tűntek fel az égen. Váraüanul lecsaptak, már csak harminc méterre voltak a jégtől. Ebben a sötétségben nehezen állapíthatta meg, mi érkezett, ám az erős dübörgés helikopterre utalt.

Remélhetőleg nem Zorinnak sikerült megszereznie.

A fények közeledtek, Malone meghallotta a gépágyú jellegzetes hangját. Mivel egyetlen sorozat sem csapódott be a közelében, feltételezte, hogy a lövések az üldözőknek szólnak. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a Kecskék alakzata felbomlik. Odakapta a fejét, kibámult a hátsó ablakon. A helikopter újabb sorozatra készült, a Kecskék egyenesen elhúztak. A gépágyú tett róla, hogy ne is akarjanak visszajönni.

Malone fékezett, majd megállt, de nem kapcsolta ki a motort. A helikopter, miután kiiktatta a problémát, beszüntette a tüzelést, és ismét visszafordult. Malone azt hitte, a katonaság sietett a segítségére, amit nem értett, mivel az is elképzelhető, hogy a katonaság üldözte.

A helikopter sötét alakja töltötte be az eget. A kabinban felkapcsolták a világítást, a fedélzeti ajtó mellett védősisakos ember guggolt. Malone belehunyorgott a vakító fényözönbe. A helikopter fülsértő kerepeléssel ereszkedett mélyebbre, a forgólapátok felkavarták a havat.

Egy alak ugrott ki a gépből, és futni kezdett Malone felé.

A félhomályban már látszott, hogy kicsi és vékony. Vastag kabátot viselt. Amikor már csak három méter választotta el a terepjárótól, Malone felismerte a spanyol ősökre valló sötét hajat és a finom vonásokat.

Cassiopeia.

A nő megállt a Kecske előtt, és rámeredt a szélvédőn át a férfira. Sötét szeméből áradt a szeretet és az aggodalom. Átkerült a vezetőülés ajtajához, amelyet Malone kinyitott. Olyan sok mindent lehetett volna mondani, de először a legnyilvánvalóbb jött a nyelvére.

A köszönet.

Kilépett a terepjáróból, de mielőtt egyetlen hangot adhatott volna, Cassiopeia végighúzta kesztyűs ujjait az ajkán, és annyit súgott: - Ne beszélj.

Azután megcsókolta.

HUSZONÖT

WASHINGTON D. C.

Luke lenyomta Ánya Petrovát az étkező egyik székére, és ragasztószalaggal rögzítette. Az Anderson-házban egy egész gurigát elhasznált, hogy hátrakötözze a nő kezét, miután sikerült eltűnnie vele az épületből a washingtoni rendőrség érkezése előtt. Stephanie ott maradt, hogy leszerelje a hatóságot, mivel ő hívta a 911-et, nem különösebb örömmel, de kénytelen volt a lövöldözés miatt. Luke és Petrova a szomszéd utcára nyíló hátsó kerten át távozott, amely a bálteremmel volt határos. Luke leintett egy taxit, amely elvitte őket a lakására, miután a védelmi minisztérium hírszerzőjének jelvénye és a húszdolláros borravaló eloszlatta a sofőr aggályait.

Luke Georgetown mellett lakott repkénnyel befuttatott téglaházban, ahol rengeteg volt a hetven éven felüli bérlő. A fiatalember azonban kedvelte a csöndet, és méltányolta, hogy itt mindenki a maga dolgával törődik. Egyébként csak néhány kellemes napot töltött itt havonta két bevetés között.

- Az a családod? - kérdezte Ánya, és egy bekeretezett fénykép felé intett.

Luke a tennessee-i Blount megyében született és nevelkedett, ahol az apja és a nagybátyja közismert személyiségek voltak, főleg a nagybátyja, aki először megyei közhivatalokat töltött be, aztán az állam kormányzója és szövetségi szenátor, végül az Egyesült Államok elnöke lett. Tizenhét éves volt, amikor az apját elvitte a rák. Luké és a három fivére el sem mozdult mellőle az utolsó napokban. Anyjukat nagyon megviselte a veszteség, mert a férje volt a mindene, aki hosszú házasság után, teljesen váratlanul távozott. Luké ezért is hívta fel minden vasárnap, a világért ki nem hagyta volna. Még küldetés közben sem. Akkor is, ha az anyjánál éppen éjszaka volt, és nem adódott más alkalom. Az apja mindig mondogatta, hogy a házassága volt a legokosabb döntés egész életében. A szülők mélyen hívő emberek voltak - déli baptisták -, ezért az Új testamentum könyveiről nevezték el a fiaikat. Luké bátyjai Matthew és Mark voltak, az öccse John. Neki Lukács apostol lett a névadója.

A családi kép alig néhány héttel az apja halála előtt készült.

-    Az - felelte.

Nem értette a nő érdeklődését. Valószínűleg manipulálni próbálja, mert hátha lazít az éberségen annyira, hogy Petrova előhozakodhasson valamivel. Talán a lábát is meg kellene kötözni, de az veszélyes, mert a nő nagyon tud rúgni. Bár Petrova mostanra rájött, hogy Luké is nagyon tud rúgni meg ütni. Ott volt az arcán a zúzódás, a figyelmeztetés, hogy nem tanácsos félvállról venni a fiatalembert.

-    Tetszik ez a hely. A lakásod - mondta Ánya. - Az enyém egész más.

Luké nem sokat diskurált orosz állampolgárokkal, főleg ilyen mákvirágokkal, mint Ánya Petrova.

Fogta az egyik széket, megfordította, beállította Ánya mögé, úgy, hogy a támla a nő nyakát érje, majd leült. - Mit kerestél abban a virginiai házban?

Ánya kuncogott.

-    Azt várod, hogy elmondjam?

-    Azt várom, hogy segíts magadon. Nem mehetsz haza. Bekerülsz az egyik börtönünkbe, ahol nagyon népszerű leszel.

Petrova szőke bubifrizurája éppen a válláig ért. Nem volt igazi szépség, csak roppant vonzó valami rejtélyes módon. Talán a magabiztossága miatt: soha, egyetlen jel sem vallott habozásra, idegességre vagy aggodalomra. Vagy az erő és nőiesség ötvözete miatt. Luke-nak mindenesetre nagyon tetszett.

-    A felesége vagy Zorinnak?

-    Az ki?

Luké felnevetett.

-    Ne szórakozz!

A nő továbbra is elfordította a fejét, és a családi képet bámulta a szoba túlsó végében.

-    Szereted a testvéreidet?

-    Amennyire testvérek szerethetik egymást.

-    Nekem nincs testvérem. Egyedül vagyok.

-    Biztos azért vagy ilyen rossz csapatjátékos.

-    Jártál már Szibériában?

-    Nem.

-    Akkor fogalmad sincs, milyen nehéz ott lenni. Luke-nak ugyan mondhatta.

-    Mit kerestél abban a házban?

Újabb mély hangú nevetés.

-    Olyan dolgokat, amiket nem akarnál az orromra kötni.

	' t	rtnmi
	íl

Stephanie jött volna el, de a rendőrök még nem végeztek. Az asszony igyekezett minél homályosabb válaszokat adni, de mivel három nap múlva beiktatási fogadást terveztek az Anderson-házban, a kérdéseknek nem akart vége lenni. A Cincinnati Társaságnak az hiányzott a legkevésbé, hogy veszélyessé nyilvánítsák, és visszavonják a biztonsági bizonyítványukat. Akkor lefújhatnák a rendezvényt, és kiesnének az új kormány megvendégelésének irigyelt jogáért folyó versenyből. Végül Stephanie felhívta Edwin Davist, és az elnök magántitkárának közbenjárására a rendőrök távoztak. Edwin persze még több részletet akart tudni, az elnök szintén, de Stephanie addig mesterkedett, amíg békén nem hagyták.

Legalábbis átmenetileg.

Minden rendben lett volna, ám ekkor feltűnt Bruce Litchfield az Igazságügyi Minisztérium egyik autójában.

-    Közölné velem, hogy mit művelt? - kérdezte, még csak nem is próbálva lehalkítani a hangját.

Kint álltak az oszlopos főbejárat előtt, az utcára nyíló egyik vaskapunál. Az Anderson-ház személyzete visszavonult a házba.

-    Amikor itt villogtatta a jelvényét - folytatta Litchfield -, a bentiek felhívták a minisztériumot. Mivel a Magellán-ügyosztályról volt szó, a hívást hozzám kapcsolták. Mint hallom, lövöldöztek, verekedtek, és maga pisztollyal hadonászott. Aztán elvitetett egy nőt, aki mindenkit megfenyegetett a házban. Magánál van?

Stephanie bólintott.

Litchfield undorral nézett rá.

-    Megmondtam, hogy hagyja ezt! Egyáltalán mit csinál?

Stephanie sok igazságügyi miniszterrel dolgozott már együtt, akik között voltak jók és rosszak is, de mindegyik megadta neki a tiszteletet.

-    A munkámat - mondta.

-    Magának olyan már nincs.

Stephanie látta a férfi szemében a fagyos elégedettséget.

-    Végeztünk. Ki van rúgva. Ettől a perctől.

Stephanie átnyomakodott mellette. Nem akart tudomást venni erről az emberről.

Litchfield elkapta a karját.

-    Azt mondtam, ki van rúgva! Adja ide a jelvényét és a pisztolyát!

-    Tudja, mit csinálhat a kirúgásával? És engedjen el!

Litchfield elengedte, és mosolygott.

-    Reméltem is, hogy erre az útra lép.

Intett. Három ember szállt ki az utcán parkoló autóból, egyforma rövidre nyírt hajú, sötét öltönyös alakok.

Az Igazságügyi Minisztérium ügynökei.

-    Elhoztam őket - mondta Litchfield -, mert tudtam, hogy megnehezíti a dolgomat. Most pedig ideadja a jelvényét meg a pisztolyát, vagy le van tartóztatva, és elmegy ezekkel az emberekkel. Biztosíthatom, hogy a Fehér Háznak nem áll módjában segíteni.

Vagyis a következő kormány szabad kezet adott ennek a hibbantnak. Elképesztő, hogy ennyire nem lojális az elnökhöz, akitől az állását kapta. Igaz tehát, amit Litchfieldről beszélnek. Egy közönséges opportunista. Továbbá már nem olyan tétova, mint volt, sőt tele van önérzettel, mert tudja, hogy csinálhat, amit akar, úgysem lesz belőle baja, és gondoljanak a Fehér Házban, amit akarnak.

Kitolt Stephanie-val.

Vége a játéknak.

Kapott egy ideiglenes engedélyt, hogy körülszimatoljon a Fehér Ház jóváhagyásával, összeszedett annyit, ami alátámasztja az igazát, de az engedélyt most visszavonták.

Fogta a pisztolyt meg a jelvényt, és odaadta Litchfieldnek.

-    Menjen haza Atlantába, Stephanie. A maga karrierjének vége. Azzal a nővel meg csináljon, amit akar. Itt senkit sem érdekel.

Ezzel otthagyta az asszonyt.

-    Bruce!

Litchfield visszafordult.

Stephanie beintett neki.

Litchfield a fejét ingatta.

-    Az a helyzet, hogy itt már senki sem kíváncsi a véleményére.

Visszaült az autóba.

Stephanie nézte, ahogy elhúznak.

Harminchét év a kormányban. Mi mindent látott és tett, miben volt benne. És most ez legyen a vége? Hallotta, hogy nyílik az Anderson-ház bejárati ajtaja, és odafordult. Fritz Stróbl állt kint a délelőtti hidegben.

Odament Stephanie-hoz.

-    Ez kellemetlen volt.

-    Csak nem leskelődött?

-    Elnézését kérem, de arra vártam, hogy mindenki távozzon, mielőtt beszélek magával. Egyébként igen, figyeltem.

Stephanie nem volt megfelelő hangulatban.

-    Miről van szó, Stróbl úr?

-    Nagyon méltányoljuk, amit maguk tettek azzal a nővel. Nálunk még sohasem történt hasonló incidens. Fölöttébb nyugtalanító volt. Maga becsületes embernek látszik. - Pár pillanatra elhallgatott. - Sajnálom, de hazudtam magának.

Stephanie erre már odafigyelt.

-    Amikor említette, hogy megtalálták a Charon-ház archívumát. Tudtam, hogy létezik, és idővel be is akartuk jelenteni rá az igényünket.

-    De ki akartak maradni a családi háborúból.

A kurátor bólogatott.

-    Pontosan. Nem hoztuk nyilvánosságra, miről van tudomásunk. A Charon családhoz nem állíthattunk be. A társaság tagjai közül, a jelenlegi történészünket is beleértve, sokan tudtak Brad titkos szobájáról. Még azt is fontolóra vettük, amit maguk javasoltak. A kisajátítást.

Stephanie-nak tetszett, hogy milyen körültekintően fogalmazza meg Stróbl a lopást.

-    Az a nő, akit maga elvitetett, kifejezetten az archívumot kereste. Valami konkrét írás érdekelte.

Stephanie-nak eszébe jutottak a polcokról kirángatott és a padlóra szórt könyvek.

-    Mit akart?

-    Nekem nem mondta, de beszélni akart a történészünkkel. - Stróbl tétovázott. - Ez kissé kínos. Nézze, egy ilyen szervezetnek, mint a mienk, kétségtelenül vannak... titkai. Zömmel ártalmatlanok. Szinte mindegyik jelentéktelen a nagyobb összefüggésekben. Ilyenek is vannak bőven.

-    Szólt erről a rendőrségnek?

A kurátor a fejét rázta.

-    Senki sem kérdezte. Azon gondolkoztam, ha elküldeném magát a történészünkhöz, elhozathatná azt az archívumot?

Üzletet ajánlana? Stephanie elmosolyodott.

-    Stróbl úr, csak nincs magában egy kis zsiványság?

-    Dehogy! Csak azok a könyvek és feljegyzések olyan értékesek. Nálunk van a helyük. Meg tudja szerezni?

-    Természetesen.

Stróbl mondott egy nevet és egy címet, ugyanazt, amelyet Petrova kapott. Miközben a kurátor beszélt, Stephanie fejében körvonalazódott egy terv, és amikor Stróbl végzett, az asszony megkérdezte:

-    Van kocsija?

A kurátor bólintott.

-    Kölcsön akarom kérni.

HUSZONHAT

OROSZORSZÁG

Zorin a gép fedélzetén várakozott Ulan-Udéban. A felszállás máris késett fél órát. Az interneten foglalta le a járatot, telefonhívással véglegesítve, miután beszélt Belcsenkóval a fekete fürdőben. Átszállás nélkül akart utazni Ulan-Udéból a kanadai Prince Edward-szigetre, ahol állítólag Jamie Kelly lakik. Ha jól számolja, az legalább 9000 kilométer. A kölcsönző megértőén fogadta a kikötéseit, és egy Gulfstream G550-et javasolt, amely este útra készen fog várakozni Ulan-Udéban.

Zorinban feltámadt a távolságtartó éberség, mert ismét bevetésen volt, amire kiképezték. Ahogy megérkezett, alaposan ellenőrizte a gépet. Körülbelül 30 méter hosszú, legnagyobb sebessége 1225 kilométer/óra. Túlnyomásos kabinja lehetővé teszi a 15 500 méteres repülési magasságot a kereskedelmi forgalom és mindenféle rossz idő vagy széljárás fölött. Nagyjából tíz és fél órát kell kibírnia egyhuzamban, hogy a tizenkét órás időeltéréssel péntek éjjel, helyi idő szerint 23.00 óra előtt letehesse utasát Kanadában.

Mivel Zorinnak szóltak, hogy a vállalat képviselője találkozni fog vele a repülőtéren, ennek tulajdonította a késést. Csak a két pilóta várta, akik majd egymást váltják. A cég négyet javasolt, de Zorin elvetette az öüetet.

Túl sok szemtanú lett volna.

A gép belseje tágas és pompás volt, diófa burkolattal. Kétoldalt nyolc-nyolc ovális ablak a halvány bézs falon. A kabin elején nyolc öblös bőrfotel sorakozott, az egyik falnál két dívány húzódott. Hátul és elöl is volt konyha, Zorin igényelt étkezést. Egész nap nem evett, kellett valami a gyomrába. Volt vezeték nélküli internet és műholdas telefon. Mindkettőre szüksége lehet úti céljának felderítéséhez és a kapcsolattartáshoz Anyával.

A fűtés kívül tartotta a hideget, a világítás megnyugtatóan tompított volt. Az első ajtón bejött egy vastag kabátba bugyolált ember. Kockafejű, köpcös alak, csapzott fekete haj, fagytól vörös, széles szláv arc. Jellegtelen öltönyt viselt, bemutatkozott, hogy ő a társaság képviselője, és azért jött, hogy felszállás előtt rendezzék a dolgot. Egyik csuklóján Rolex villogott, másik kezének kisujján briliánsgyűrű sziporkázott.

Zorinra egyik sem hatott.

-    Késett - mondta.

-    Vacsoráztam.

-    Engem pedig megváratott?

A képviselő sötét szeme kelleüen tisztelettel nézett rá.

-    Tisztában vagyok vele, hogy siet, de tudnia kell, hogy én naponta üzletelek magafajta emberekkel.

-    Tudja, mit akarok? - kérdezte Zorin. A képviselő helyet foglalt vele szemben az egyik fotelben.

-    Nekem azt mondták, hogy el akar jutni A pontból B pontba, úgy, hogy senki se tudjon róla.

Ezt megerősítette egy bőszítő mosollyal. Ez a baj az új Oroszországgal: mindenki azt hiszi, hogy a másik korrupt. Senki sem veszi figyelembe a lehetőséget, hogy a becsület és a kötelesség is lehet indok. De Zorin fékezte az indulatát, és látványos nemtörődömséget mutatott, holott ő sohasem volt ilyen.

-    A cégnél azt is mondták, hogy felszállás előtt rendezzem magával a dolgot.

Zorin hallotta a kimondaüan szavakat.

Mert nem ismerjük magát.

Felvette a padlóról a hátizsákot, amelyet a dácsából hozott. Három köteg bankjegy volt benne, gumiszalaggal összefogva, csupa 5000 rubeles. Zorin a közöttük álló diófa asztalra dobta a pénzt.

-    Ez itt tízmillió rubel.

A képviselőnek a szeme sem rebbent.

-    Maga csakugyan bátor ember, hogy ennyi pénzzel mászkál.

Zorin jónak látta érthetően fogalmazni.

-    Olyan ember vagyok, akit szerintem maga nem akar megharagítani.

A képviselő hátradőlt a fotelben, magabiztosan végigmérte Zorint, és mosolygott.

-    Naponta tárgyalunk veszélyes alakokkal. Ez a gép háromszáz milliárd rubelbe került. Bárhová el tud menni. A magafajta veszélyes emberek méltányolják az ilyen eszközöket.

-    Ezt be is bizonyítottam azzal, hogy többet fizettem, mint amennyibe egy ilyen út kerül.

-    Valóban. És a különleges szolgáltatások, amelyeket igényel. Megküldjük New Yorknak a repülési tervet. Ez az útvonal a Prince Edward-sziget. Mit tervez, hogy akar kijutni?

Zorin több lehetőséget fontolóra vett. A vízum hiánya, vagy a hamis papírok megnehezítik a kiszállást. A vaklárma lehetővé teszi, hogy a gép menetrenden kívül leszállhasson, és akkor ő lesurranhat róla. Ám ez számtalan kockázattal jár. Pillanatnyilag senki sem tudta, hogy hová tart, és ő azt akarta, hogy ez így is maradjon, ezért az egyetlen megoldást választotta.

-    Azt tervezem, hogy ugrani fogok.

A képviselő felnevetett.

-    Én is így gondoltam. Maga csakugyan veszélyes ember. Kiugrani egy sugárhajtású gépből! Ekkora magasságból, ráadásul éjszaka!

Zorin sokszor csinált már ilyet. A szpecnaznál benne volt a kiképzésben az emelt kockázatú ejtőernyős ugrás. Afganisztánban kétszer ugrott bele az éjszakába Kanadánál sokkal veszélyesebb terepen.

-    Amint odaértünk, majd lejjebb kell ereszkedni - mondta. - Feltételezem, ki lehet találni megfelelő indoklást.

A képviselő előredőlt, és végighúzta a tenyerét a pénz fölött.

-    Ilyen bőkezűség mellett azt hiszem, igen. Közli majd a pilótákkal, mikor akar ugrani?

Zorin a másik asztalon álló számítógépes terminálra mutatott. Ezt a részt irodának rendezték be a fedélzeten.

-    Majd ott keresek egy pontot. Térképekre is szükségem lesz. Van térképük arról a helyről?

-    Nekünk a Föld minden pontjáról van térképünk.

A képviselő besöpörte az asztalról a pénzt, és elosztotta a kabátja zsebeiben.

Zorin nem bírta megállni, hogy meg ne szólaljon:

-    A maga helyében óvatosabb lennék ennyi készpénzzel.

-    Biztosíthatom, odakint ugyanolyan veszélyes emberek várnak rám, mint maga. - A képviselő felállt. - Öröm volt üzletet kötni. Kellemes utat.

Egyetlen név sem hangzott el. Szükségtelen volt. A repülési terven csak a két pilótát tüntetik fel: a gép azért megy New Yorkba, hogy felvegyen egy ügyfelet. Utas nem szerepel a tervben. Zorin ezt is kikötötte.

-    A kért ejtőernyő a farokrészben van - mondta a képviselő. - Egy megjelölt fülkében. Az éjjellátó szemüveggel együtt.

Ezeket ugyancsak Zorin igényelte. Örült, hogy ezek az emberek tudják, hogyan tegyenek az ügyfeleik kedvére. Ma mindenki beszerezhet szinte mindent. Nem úgy, mint régen.

- A pilóták nem fogják zavarni. Nekik van elöl saját fülkéjük, ahol pihenhetnek. Közölték velük, hogy ne kérdezősködjenek, csak kövessék a maga utasításait. Minden bizonnyal ért hozzá, hogyan kell utasításokat adni.

A képviselő távozott.

Ez az ember, noha sokkal elpuhultabb volt, semhogy megfeleljen Zorin ízlésének, láthatólag értette a dolgát.

Amit Zorin értékelt.

Ez az út szinte az összes készpénzét elvitte. Alig pár ezer rubel és némi amerikai dollár maradt a hátizsákban. De nem baj. Meg tud szerezni minden mást, amire szüksége lehet. A szpecnaznál a túlélésre is megtanították. Már csak abban reménykedett, hogy ugyanígy megmaradt a régi napok egyik öröksége, és vár reá valahol Észak-Amerikában.

Ám minden azon múlik, hogy megtalálja-e Jamie Kellyt.

A pilóták feljöttek a fedélzetre.

Az egyik tájékoztatta, hogy tizenöt perc múlva felszállnak.

Zorin a karórájára pillantott.

Még 49 óra.

HUSZONHÉT

Miközben visszafelé mentek a helikopterrel, Cassiopeia beszámolt Malone-nak Stephanie Nelle telefonjáról, és az útjáról Franciaországból keletre. Cassiopeia olyannak látszott, mint régen: nem volt zavart, nem gúnyolódott, a szemében az ismerős vidámság ragyogott. Mindenki a legrosszabbtól tartott, amikor Malone-nal megszakadt a kapcsolat. Moszkva külön engedélyt adott Cassiopeiának, hogy idejöjjön és nyomozzon, ami Malone-t legalább annyira megdöbbentette, mint az, hogy ő maga hogyan került ide. Ám nem árulta el az aggodalmait, mert tudta, hogy nem biztonságos vonalon beszélgetnek.

A helikopteren felajánlottak neki kesztyűt, amelyet boldogan elfogadott. Cassiopeia óvatosan figyelte. Persze, az idő megváltoztatta a dolgok távlatát ahhoz, hogy jöjjön megmenteni őt. Cassiopeia erős asszony, de nem legyőzheteüen, mint azt Utah bebizonyította. Az elmúlt két évben megismerhették egymás gyarlóságait, és nem ítélkeztek, csak segítettek. Malone fölengedett a nő mellett, amennyire ez lehetséges egy olyan ember számára, akinek nehéz kimutatni az érzéseit. Az exneje mellett bizonyosan nem engedhette el magát. Pam is kemény volt, csak másképpen. A legnagyobb különbség a két nő között, hogy Cassiopeia sok mindent eltűrt neki. Sokkal többet, mint Pam. Talán azért, mert annyira hasonlítanak, és mert ő mindig viszonozta a szívességet.

A helikopter leszállt a támaszponton. Malone és Cassiopeia berohant egy magas kerítéssel körülvett, szürke gránitépületbe. Odabent egyenruhás katonatiszt várta őket, aki a támaszpont parancsnokaként mutatkozott be.

-    Közölnöm kell önökkel, mennyire örülünk, hogy túlélték a megpróbáltatást - mondta. - Méltányoljuk segítségüket, de már nem tartunk igényt a részvételre. A problémával mostantól mi foglalkozunk.

-    Értesítették erről a főnökömet? - kérdezte Malone.

-    Azt én nem tudom. A feletteseim utasítottak, hogy haladéktalanul szállítsuk el önöket arra a helyre, amelyet mondanak.

-    És ha nem akarunk menni? - kérdezte Malone.

-    Nincs választásuk. Két vadászgép várakozik feltankolva. A pilótaruhákat a szomszéd helyiségben találják.

Egy ajtóra mutatott.

A helyzet kétségtelenül megváltozott.

Malone fontolgatta, szóljon-e ennek az embernek az eltűnt orosz atomfegyverekről, és egy szovjet kémről, aki ma Kanadában él, meg a tényről, hogy Alekszandr Zorin talán úton van oda. És ott voltak azok a katonák, akik a dácsában megölték Vagyim Belcsenkót.

Valami azt súgta neki, hogy ezek az emberek tudnak mindenről.

így inkább hallgatott.

Belenyomta az ülésbe a gravitáció, amikor a Szuhoj/HAL vadászgép kilőtt az éjszakába. Hiányzott neki ez az érzés. Vadászpilóta akart lenni, de boldogult apja tengerész barátainak más elképzelései voltak: így került a jogi karra, aztán pedig a katonai ügyészség állományába, ahol kemény munkával szerzett magának nevet. Utána jött az Igazságügyi Minisztérium és a Magellán-ügyosztály. Most antikvárius volt, vagy szabadúszó, vagy akármi, maga sem tudta, hogy mi.

Cassiopeia rosszul érezheti magát a hátsó ülésen a másik vadászgépben, amely közvetlenül utánuk szállt fel. Utál a magasban lenni, főleg olyan gépeken, amelyek a hangsebesség kétszeresével tudnak repülni. Az oroszoknak elég sürgős volt visszajuttatni őket Európába, ahonnan jöttek.

-    Hallasz odaát? - kérdezte a mikrofonban.

-    Hallak - felelte Cassiopeia.

-    Minden rendben?

-    Mit gondolsz?

-    Aludj egyet. Felébresztelek, ha közeledünk.

Úgy határoztak, hogy a francia légitámaszpontra vitetik magukat, amely Cassiopeia birtokának közelében van. Onnan Malone felveheti a kapcsolatot Stephanie-val. Már Szibériában meg akarta tenni, mielőtt elindultak, de senki sem engedte meg neki, hogy telefonáljon, azt meg végképp nem hagynák, hogy a levegőben használja a hírközlési berendezésüket. Tehát minden jelentést el kell halasztani pár órával.

A fülhallgatójában hallotta, ahogy a pilóták beszéltek egymással és a földi irányítással, amiből ő persze egy szót sem értett. Ám Cassiopeia érti.

-    Megtalálták a barátunkat - mondta a nő.

Dánul. Okos kislány. így csak ők értik egymást. Remélhetőleg senki sincs vonalban, aki beszéli a dán nyelvet. Azt is kitalálta, hogy a „barátunk” az Zorin.

-    Egy magángépen tart nyugat felé. A pilóták parancsot kaptak az elfogására.

A vadászgép elkanyarodott nyugat felé.

Malone előtt fények villogtak a műszerfalon. Mindent cirill betűkkel jelöltek, és bár a legtöbb műszerről kitalálta, micsoda, sok kapcsolót nem tudott megfejteni. A kétüléses vadászgépnek kettős műszerfala volt elöl és hátul, és mindkét pilótának saját fülkéje. Még mindig fölfelé tartottak a sztratoszféra felé. Ismerős terep volt.

A szuperszonikus gép forogni kezdett.

A második gép csatlakozott hozzá, felvették az alakzatot 6000 méter magasan. Malone ellenőrizte az oxigén áramlását és a nyomást. A pilóták nem nagyon beszéltek egymással. Malone repült már hallgatagokkal és locsogókkal, de nem tudta, melyiket szereti kevésbé. Ez a kettő szinte meg sem mukkant az utóbbi percekben. Malone csak a statikus recsegést hallotta.

Igyekezett rendezni a gondolatait.

Azok a hordozható atombombák még mindig ott lennének elrejtve huszonkét év után? Megtalálhatja Zorin valamelyiket? Belcsenko kétségtelenül így gondolta. És miért jöttek oda azok a katonák a dácsába? Hogy megöljék Belcsenkót? Vagy akár Zorint? Sajnos, az öreg levéltáros nem élt annyi ideig, hogy többet mondhasson Zorin tervéről.

Csak annyit, hogy bolondmatt és zéró kiegészítés.

Jelent ez valamit?

Az arca nedves lett a maszkban lecsapódó párától. A száját fémes íz töltötte be, érezte az elektronika áthevült műanyag szagát. A fedélzeten nem a legjobb volt a levegőcsere.

Miután Belcsenko meghalt, csak Zorin nyomán mehet. Az egykori KGB-tiszt keserű, cinikus embernek tűnt, de van-e olyan elkeseredett, hogy atomfegyvert vessen be? Kanadában élhet egy Jamie Kelly nevű ember, aki tudja a válaszokat.

Bár lehet, hogy csak a hazugságok számát szaporítja. Malone nem tudta, mennyi igazsággal találkozott az elmúlt órákban. Az lesz a legokosabb, ha Zorinhoz ragaszkodik.

Beszéd a fejhallgatójában.

-    A célpont Zorin előttünk - fordított Cassiopeia, továbbra is a dán nyelvnél maradva. - Csakhogy ő közel jár a mongol határhoz. Le akarják lőni a gépét, mielőtt átmegy.

A másik gép besiklott alájuk, és körülbelül másfél kilométert süllyedt balra. Malone a műszerfalat fürkészte, keresett valamilyen módot, hogy az irányítást átkapcsolhassa a hátsó pilótafülkébe, de nem tudta, mivel csinálja. Az orr lesüllyedt, a gép megrázkódott. Vagyis a pilóta támadni készült.

Figyelte a fedélzeti keresőrendszerek kijelzőit. Majdnem egyenesen dél felé repültek, a magasságuk csökkent. A pilóta 3000 méternél hozta ismét egyenesbe a gépet. Malone fürkészte a csillagos eget, és a bal szárnytól körülbelül három kilométerre megtalálta a másik vadászgépet, amely Cassiopeiát vitte. Kitágult pupillával pásztázta az égbolt déli felét, és felfedezett egy hunyorgó fénypárt egy másik repülőgép szárnyain. A fények nőttek, ahogy közeledtek hozzájuk.

Zorin gépe.

Ismét beszéltek a fejhallgatóban.

A kijelzőn számok peregtek, majd megállapodtak. Malone-nak nem kellett ismernie a cirill ábécét, anélkül is tudta, hogy a fedélzeti radar rátalált a célpontra. Felszállás előtt hat megerősített szerkezeti elemet számolt össze a vadászgépen, amelyeknek egyikében sem volt levegő-levegő rakéta. Viszont 30 mm-es gépágyúi voltak.

-    A földről várják a parancsokat - mondta a fülébe Cassiopeia.

Malone hagyhatta volna, hogy csináljanak, amit akarnak. Ám nem verhette ki a fejéből, amit Zorin mondott a pincében. A Szovjetunió összeomlásáról. Senkit sem érdekeltünk. Otthagytak bennünket a kudarcok fertőjében. Úgyhogy adósai vagyunk Amerikának, és azt hiszem, ideje megfizetni az adósságunkat.

Vagyunk?

Zorin az egyeüen fenyegetés?

Vagy az ő halála csak még erősebbé tenné a következőt?

A két Szuhoj egyenes vonalban közeledett, jobbról-balról befogva a célpontot. Gyorsan akartak végezni, hogy ne keltsék fel a radarok figyelmét. Az előttük haladó jármű körvonala Learjeire vagy Gulfstreamre utalt. Hajói céloznak, rövid sorozatokkal simán leszedik. Malone tenni akart valamit, csak az volt a baj, hogy egyszerre kellett volna megzavarnia mindkét vadászgépet.

-    Vizsgáld meg magad előtt a műszereket - mondta dánul a mikrofonba. -Van ott valami olyan, hogy átváltás kézi vezérlésre?

-    Jobb felső sarok. HÁTSÓ KORMÁNY.

Malone meglátta a kapcsolót, amelyet vörös védőkupak takart. Mivel itt senki sem tudhatta róla, hogy képes elvezetni egy vadászgépet, felpattintotta a műanyag kupakot.

Ahogy lenyomta a kapcsolót, megmozdult előtte a botkormány. A pilóta azonnal érzékelte a problémát, de Malone nem adott időt a reagálásra. Előrenyomta a botkormányt, aztán meredeken bedőlt a másik gép irányába. Egyre mélyebbre zuhantak, Malone testét vágta a biztonsági öv. Vibrálás, idegtépő recsegés kísérte a forgást. Alattuk eldübörgött a másik vadászgép, olyan erős légörvényt kavarva, hogy a másik pilótának el kellett kanyarodnia.

Mindkét gép hátrafelé zuhant.

Egyik sem tudott lőni.

Cassiopeia most bizonyosan haragszik, mert vadul rángatózva és forogva kell száguldania, miközben a pilótája igyekszik visszaszerezni az irányítást a Szuhoj felett. Malone a sajátjával meredek vonalban tört felfelé, egyre magasabbra. A pilóta egy-két perc múlva visszaveszi az irányítást. Malone tökéletes hurokkal átfordult, és megindult lefelé, a másik gép irányába. Ránézett a műszerekre, és látta, hogy a radarról eltűnt a célpont. A fülében indulatosan kiabáltak a pilóták, és ő idegen nyelv tudása nélkül is felfogta a lényeget.

Ezek az emberek nagyon dühösek voltak.

Elengedte a botkormányt, hátradőlt. Jobbra fölemelkedett a másik gép, beállt szorosan melléjük. Malone visszaadta az irányítást az első pilótának.

Zorin gépe elment.

-    Gondolom, szükség volt rá - szólalt meg Cassiopeia. - Közel jártam hozzá, hogy kidobjam a taccsot.

-    Én élveztem - mondta Malone.

-    Képzelem...

-    Nem engedhettem, hogy lelőjék.

-    Gondolom, később majd megmagyarázod.

-    Az utolsó részletig.

A pilóták most a földi irányítással kiabáltak. Lehet, hogy leszállás után erőteljesebb módszerekkel folytatódik a téma megvitatása.

-    Dühösek - jelezte Cassiopeia.

-    Hol a barátom?

-    Túl a határon. Parancsot kaptak, hogy ne üldözzék.

Érthetetlen.

Vajon mennyit tudnak az oroszok?

Egyetlen módon derítheti ki.

HUSZONNYOLC

Luké igyekezett többet is kiszedni Ánya Petrovából, de a nő rendületlenül hallgatott. Csak ült nyugodtan, hátrakötött kézzel, a dereka a székhez ragasztószalagozva. Biztosan fájt az arcán a kékesfekete zúzódás, ám a tekintete kifejezéstelen maradt. Közönyösen nézett maga elé, egyáltalán nem úgy, mint aki csapdába esett.

Luké maradt a szoba túlsó végében, minél távolabb Petrovától, és egy fotelből nézett ki az ablakon. Szerette ezt a helyet, talán semmit sem szeretett ennyire, mert itt mindig lazíthatott. A lakás olyan volt számára, mint egy szentély. Petrova tulajdonképpen megsértette a „nőknek tilos” szabályt. Luké természetesen kivette a részét a randevúzásból és az egy éjszakás kalandokból, de azok sohasem itt történtek, hanem mindig a lányoknál, hotelben vagy a városon kívül. Maga sem tudta, mikor és hogyan alakult ki a szabály, de egyszer csak megvolt, ő pedig tiszteletben tartotta. Még az anyja sem látogatta meg, csak Stephanie járt nála egyeben alkalommal, a utahi eset előtt.

Általában élvezte a csendet, ám most kikezdte az idegeit a hallgatás. Nem tudta, mihez kezdenek Petrovával azon kívül, hogy megszorongatják információkért. A nő külföldi állampolgár, az akciójuk szabálytalan, ezért a törvényes lehetőségeik korlátozottak. Ő megfenyegette a börtönnel, de az csak üres beszéd volt. Ráadásul Petrova kemény diónak bizonyulhat. Szerencsére ezeket a döntéseket a Fehér Háznak kell meghoznia, csak Danny bácsinak fogy az ideje.

Kopogtatás törte meg a csendet.

Felállt, ajtót nyitott, azt várta, Stephanie lesz az, de az SzVR képviselője állt az ajtóban. Nyikolaj Oszin az autóból, két emberrel. Egyik sem volt derűs kedvében.

-    Ánya Petrováért jöttem - mondta Oszin.

-    És honnan tudta, hogy itt van?

-    A főnöke mondta. Szóltam neki, hogy Petrovával majd mi foglalkozunk. Ő pedig beleegyezett, mert senki sem akarja, hogy ebből nemzetközi incidens legyen.

Oszin benézett a fiatalember mellett Petrovára. - Mit csinált vele? Megverte?

-    Biztosíthatom, annyit adott, mint amennyit kapott. Ugye, nem haragszik, ha ellenőrzőm a sztoriját?

Szándékosan nem hívta be őket.

-    Csináljon, amit akar, de Petrovát magunkkal visszük.

Luké Anyára pillantott, és látta, hogy a nőt nem hozta lázba a szabadulás. Petrova elmegy, ami jó. Habár határozottan nem tetszik neki a kiszabadítója.

Megkereste a telefonját, hívta Stephanie számát. Az asszony rögtön felvette. Luké figyelt pár percig, aztán bontotta a vonalat, és intett a jövevényeknek.

-    A maguké.

í IJJTIDT	ii rí |
	OLTttT]
:_rítTTTÍ

Stephanie-t még sohasem rúgták ki. Hivatali pályafutása alatt sokszor megfenyegették elnökök és igazságügyi miniszterek, de egyikből sem lett elbocsátás.

Egészen máig.

Bruce Litchfield nyilvánvalóan megkapta az új kormány áldását, hogy azt tegye, amit akar. Különben nem mert volna ilyen arcátlanul viselkedni. A leendő igazságügyi miniszter a füle hallatára beszélt úgy Danny Danielsről, mint aki néhány óra múlva már nem számít. Ez komoly hiba volt. Stephanie megtanulta, hogy Dannyvel a politikai státusától függetlenül mindig számolni kell. Danny hitt abban, amit csinált, és ki is állt a meggyőződése mellett, fütyülve a politikára. Stephanie tisztelte és csodálta, az új kormány pedig tanulhatott volna tőle.

Luké Daniels lakásától körülbelül harminc méterre bújt meg egy kapualjban a jeges széllökések elől. A háromemeletes vörös téglaépület magas fák között állt, kissé beljebb a forgalmas sugárúttól Washington D. C. északnyugati részében. Az utóbbi negyedórában senki sem látogatott ide, kivéve azt a fekete Cadillac kombit, amelyből Nyikolaj Oszin szállt ki két ember kíséretében.

Az előbb telefonált Luké, akit Stephanie utasított, hogy oldozza el Anya Petrovát, és adja át Oszinnak. Tudta, hogy az orosz tökéletesen fogja játszani a szerepét, ezért hívta fel nyomban azután, hogy eljött az Anderson-házból, és elmagyarázta, mit szeretne. A kollégája gratulált a tervhez, és azt mondta, máris indul a lakáshoz, és megoldja a problémát.

Két sötét felöltős ember között megjelent az épület kapujában Anya. Utánuk Oszin lépett ki a kora délutáni napsütésbe. Stephanie figyelte őket, ahogy beülnek a Cadillacbe, legördülnek a rövid felhaj tón, és eltűnnek egy magas sövény mögött. Anya Petrova enyhén szólva zavarban lehet.

Stephanie futott árnyékos búvóhelyéről a napra.

Luké egy atléta ruganyos járásával keresztülvágott a parkolón, és megkérdezte:

-    Csak úgy hagyta, hogy ez legyen?

-    Én hoztam össze, hogy így legyen.

-    Volna szíves elmagyarázni? Mert elég strapás volt megfogni azt a nőt.

-    Fritz Stróbl mondott nekem valami érdekeset. Brad Charon valamikor a társaság titoknoka volt.

Stephanie elmesélte, mit tudott meg.

- Még régen hoztuk létre a tisztséget - mondta Stróbl. - A XX. század közepén hivatalosan eltörölték, én legalábbis ezt gondoltam. Körülbelül tíz éve felfedeztem, hogy a tisztség ma is létezik a történész feladatkörén belül.

-    Mi köze ennek a nőhöz?

-    A nő tudta, hogy Charon volt a titoknok. Erről csak egy maroknyi ember tudhatott, a társaság legmagasabb szintű vezetőségének tagjai. Még én sem tudtam. A nő viszont igen.