Ez egész sor új kérdést vetett föl, amelyek közül a legfontosabb az volt: - És ez miért olyan fontos?

- A nő tudni akarta, ki jelenleg a történész, és azzal fenyegetett, hogy megöl, ha nem árulom el neki.

- Stróbl közölte vele a történész nevét és a címét - magyarázta Stephanie. - Az illető Marylandben lakik, Annapolis mellett.

- És azt nem árulta el Fritz, hogy Petrovát miért érdeklik annyira a társaság rég elveszett titkai?

- Van, de előbb figyelmeztetnem kell. Az új igazságügyi miniszter egy órája kirúgott. Nincs többé állásom, tehát amit mostantól teszünk, az engedély nélküli.

Zorin elhatározta, hogy pihen kicsit, és utána dolgozza ki a tervet, mi legyen, ha eljut Kanadába, mert ez komoly feladat. A fáradtságot érezte a csontjaiban. Már nem volt fiatal. Szerencsére több zavartalan órája lesz a feltöltődéshez.

Érdekes módon az anyja jutott az eszébe, ami annál különösebb, hiszen olyan régen halott. Amíg élt, a kolhozban dolgozott, Zorin máig látta, ahogy térdel a fekete földön, perzseli a nap, gyomlálja az uborkát, a paradicsomot, a krumplit. A rend és a hatékonyság mintaképei, dicsérte őket a propaganda. Az anyja csak annyit mondott a földre: az enyém. Zorin szerette a szántóföldeket, a levegőt, amelyet sohasem mocskolt be korom, vegyszer vagy kipufogógáz. Talán ez is az egyik oka volt annak, hogy elmenekült Szibériába, ahol még megvan a tisztaság illata.

Az anyja kedves, szelíd, naiv asszony volt, aki sohasem tekintette magát szovjetnek. Ő orosz volt. De volt annyi esze, hogy ne legyen bajkeverő vagy uszító. Megtartotta a véleményét magának, így hosszú élet jutott neki, és egyszerűen az öregségbe halt bele. Gyerekkorában Zorin eljárt vele a templomba, mert tetszett neki az ének. Aztán rájött, hogy ő ateista, amit az anyja sohasem tudott meg szerencsére, mert nagyon hitt Istenben. Kitartó, gondos, munkaszerető és hűséges - ilyen volt az anyja.

Máig megmaradt benne az egyik dallam. Egy gyerekkori dalocska, amelyet az anyja megtanított a fiainak.

Sétálni ment a nyulam, ki a zöld erdőbe, zöld erdőbe, zöld mezőbe a vadász lelőtte.

Szerette ezt a versikét. Ő is elment sétálni, mint az a nyúl, olyan hosszú sétára, hogy huszonöt évig tartott. Jelképesen őt is lelőtték, és holtnak hitték, de a nyúlhoz hasonlóan ő is visszatér, mert nem halt meg.

Gyakran eltűnődött, hogy mitől lett belőle ilyen erőszakos ember. Az anyjától biztosan nem örökölte. Az apja katonaviselt ember létére végül gyengének és önállótlannak bizonyult, hiányzott belőle a bátorság.

Ölt, és nem érzett lelkifurdalást. A dácsában pillanatnyi habozás nélkül rendelte el az amerikai halálát. Ha volt is lelkiismerete valamikor, annak már a látszata sincs meg.

Senkije sem maradt Ányán kívül. Bár nem szerelem kötötte össze őket. Inkább bajtársiasság, amelyre mindkettőjüknek szüksége volt. Vajon hogyan boldogul Amerikában? Talán hamarosan megtudja.

Elfogyasztotta az egyik ételt, amelyet megrendelt, és elégedett volt vele, mert laktató volt. A gép már biztosan elhagyta az orosz légtért, és nyugat felé tart a Közép-ázsiai Föderáció, majd Európa fölött ki a nyílt óceánra. Zorin örült, hogy ismét dolgozhat, gondolatait a láthatatlan frontra és a legfőbb ellenségre összpontosította. Jó harcos volt, küzdött a hazáért, védelmezte a Szovjetuniót. Sohasem szegte meg az esküjét. Sohasem tartotta fontosabbnak magát az országnál. Sohasem követett el ostoba hibákat.

Zorin megszemlélte az idegent, aki furcsán meggörnyedve próbált alacsonyabbnak látszani. Vastag, fekete bajsza volt és vörös orra. Zorin általában nem találkozott a beszervezett informátorokkal. Ez az alárendeltjei dolga volt. Neki értékelnie és jelentenie kellett Moszkvának az összegyűjtött adatokat. Ám ez a forrás annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogy személyesen kellett ellenőriznie az információ hitelességét.

Zorin fölemelte a kezét, és észrevette, hogy az ember összeszorítja az ajkát a szorongástól. - A nevek nem fontosak. Csak az számít, amit mondani akar.

Beosztottja „Aladdinnak” nevezte el az informátort, ezzel különböztetve meg számtalan más forrásuktól Kanadában és az Egyesült Államokban. Aladdin kaliforniai illetőségű, védelmi alvállalkozónak dolgozott. Onnan utazott fel északra, Québecbe, látszólag azért, hogy kiszórakozza magát a téli karneválon, igazából viszont ezért a találkozásért.

Lőrinc-folyó fölött. Aladdin maga foglalta és fizette a lakosztályt. Zorin emberei két napon át ellenőrizték, hogy egyedül jött-e, és a szobát átkutatták lehallgatóberendezések után. Zorin kockáztatott ezzel a megbeszéléssel, de úgy döntött, megéri.

Aladdin zaklatottnak látszott, mert nem közölték vele, miért kell Québecbe

jönnie. Eredetileg lézerkutatásra szakosodott fizikus volt, aki egy kanadai egyetemen oktatott. Munkássága felkeltette az amerikaiak figyelmét, akik beszervezték. Ám Zorin nyitva tartotta a kommunikációs vonalakat, még több információt szerzett, és dollárezreket fizetett Aladdinnak. Két hete valami egészen rendkívüli információt kapott tőle.

Reagan hat éve jelentette be a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést. Az amerikai elnök közölte, hogy űrpajzsot akar építtetni, amely visszaveri az atombombákat, röptűkben semmisíti meg őket, ennél fogva használhatatlanok lesznek. „Kezünkben a megoldás!”, hangoztatta. Azóta dollármilliárdokat költöttek kutatásra és fejlesztésre, amelyben Aladdin is részt vett. Zorinnak és a többi KGB-tisztnek az volt az első számú feladata, hogy a lehető legtöbb adatot szedjék össze a csillagháborúról. Moszkvának egyetlen kérdés sem volt ennyire fontos.

- Voltam értekezleteken. Hallottam vitákat. Egyszerűen nincs meg hozzá a kellő technológia. Évtizedekre vagyunk még attól is, hogy megpróbáljunk lelőni egyetlen rakétát. Részletesen tanulmányozták a kérdést. Lehetetlen. Az amerikai adófizetőnek fogalmuk sincs, mennyi pénzüket pocsékolják el.

Moszkva annyira félt az SDI-től, hogy az összes tárgyalást az atomfegyverek leszereléséről attól tette függővé, eláll-e az Egyesült Államok az űrpajzstól. A támadó fegyverek számának csökkentése elképzelhetetlen volt a stratégiai védelmi fegyverek kiiktatása nélkül. Természetesen Amerika hallani sem akart erről a kikötésről, és a tárgyalások hét éve nem mozdultak ki a holtpontról. Erre most kiderülne, hogy humbug volt az egész?

- Fejlesztünk rakétaelfogókat, röntgenlézereket, részecskesugárzókat, vegyi lézereket, hipersebességű ágyúkat, tökéletesített nyomkövető és figyelőrendszereket - mondta Aladdin. - Hallott már a „ragyogó kavicsokról”?

Zorin csak hallgatta, amit Aladdin magyaráz egy görögdinnye nagyságú, szupersebességű wolframlövedékekből álló mesterséges holdról, amely úgy viselkedik, mint egy igazi robbanófej, és képes megsemmisíteni műholdakat vagy rakétákat.

- Döbbenetesen hangzik - fejtegette Aladdin -, és az is lenne, ha működne. De ez csak maszlag. Ezek a rendszerek csak papíron működnek. Nincs megbízható, működőképes technológia, amellyel kivitelezhetnénk.

Ez volt a legdöbbenetesebb a beosztottja jelentésében. Zorin azért jött el személyesen, mert ezt akarta hallani.

- Tudják, hogy kamu az egész, de azt akarják, hogy folytassuk, és töltik bele a dollármilliárdokat. Nem érti? A mi dolgunk meggyőzni a közvéleményt, hogy ez a valóság.

- Maga Reagan mondta, hogy félelmetes munka lesz, talán az évezred végére sem készül el.

- Óriási különbség van a rázós és időigényes, meg az abszolút kivitelezhetetlen között. Az űrpajzs az utóbbihoz tartozik. Nem lehet megcsinálni, pontosabban fogalmazva nem lehet megcsinálni a belátható időn belül. És Washington tudja ezt. Semmi sem lesz az egész programból, csak a védelmi vállalkozók keresnek rajta, akiket fizetnek a fejleszthetetlen fejlesztéséért.

A „rendkívül jó helyzetű” azt jelentette, hogy az illetőnek közvetlen hozzáférése van ahhoz, amiről beszél. A „kipróbálatlan” zöldfülűt jelentett, vagy olyan adatot, amelyet még igazolni kellett. A „megerősíteüen” mindig gyanús volt, de amint a forrás szolgáltatott - megerősített vagy megerősítetlen -információkat, rögtön „megbízható” lett.

Zorinnak a beszervezés volt a szakterülete, ahol a józan ész szerint játszott. A leendő informátornak először is érdemesnek kellett lennie a befektetett munkára, és hozzáférjen a kívánt adatokhoz. Ha ennek megfelelt, általában kötetlen módon felvették vele a kapcsolatot, majd következett a barátkozás. Persze, nagyon kellett tartani az ellenséges ügynöktől, aki csak megjátszotta, hogy nyitott a kémkedésre. Zorin elsőre pontosan ezt gondolta Aladdinról. Sokszor történt ilyen, és mindannyiszor derékba tört egy karriert a KGB-nél. Végezetül, miután aprólékosan ellenőrizték a célszemély hátterét, és legalább hét személyes találkozón nem adott okot a gyanúra, kapott egy fedőnevet, és előlépett informátorrá.

A terepügynököknek naponta le kellett küzdeniük természetes gyanakvásukat, és számolniuk kellett esetleges hiszékenységük következményeivel. Lehet, hogy Zorint is beetették valamivel, ami a jobb esetben képzelgés, rosszabb esetben hazugság volt.

Moszkva a csillagháborút olyan amerikai húzásnak tekintette, amellyel az Egyesült Államok semlegesíteni akarta a szovjet fegyveres erőket, és meg akarta nyerni a fegyverkezési versenyt. A Kreml elkerülhetetlennek látta az atomháborút, amelyet űrállomásokról indított rakétákkal vívnak meg az amerikaiak, és erre egyetlen válasz létezett, a szovjet válaszcsapás. A KGB feladata volt, hogy kémek beszervezésével lerövidítse a fegyverrendszerek kifejlesztésének idejét. Ám használható adatok helyett Zorin azt jelentette, hogy talán átverés az egész csillagháború. Legtöbbször még a „nagyon megbízható” források is érdektelen információkkal szolgáltak. Ritkaság volt az olyan értesülés, amely az egész országra jelentett veszélyt. Bár a szerencse a legváratlanabb pillanatokban rámosolyoghatott.

Fészkelődött a repülőgép bőrülésén, és az Aladdin-jelentésre kapott hivatalos válaszra gondolt:

A Szovjetunió sok milliárd rubelt ölt bele a próbálkozásba, abban a hiszemben, hogy Amerika ugyanazt teszi. Igaz, költötték az amerikai dollármilliárdokat is, ahogy Aladdin mondta, de csak trükk volt az egész, Ronald Reagan agyából pattant ki, hogy az ellenségei önmagukat csinálják ki, ami be is jött. A szovjet gazdaság megroggyant a hiperinflációtól, ami maga után vonta az egész kommunista rezsim összeomlását.

Zorin émelygett, valahányszor arra gondolt, hogyan lehetett volna elkerülni ezt. Ha Moszkva meghallgatta volna, amit ő és más KGB-tisztek jelentettek egymástól függetlenül. Ám a tudatlanság a konformizmus legnagyobb átka. Néhány kiválasztott hozott meg minden döntést, a többiek csak mennek utánuk, az sem számít, ha a döntéshozók tévedhetnek.

Nem menetelt már dicsősége Vörös Hadsereg a Vörös Téren, arccal Lenin mauzóleum mellvédje felé fordulva.

És itt volt ő évtizedek múlva. Egyedül. De nem tehetetlenül. Parasztok vére és ereje párosult benne egy kommunista elszántságával, szerencsére a testében sem tett jóvátehetetlen károkat az alkohol, a cigaretta vagy a züllött életmód.

Az áttöprengett évtizedek alatt megtanulta, hogy az egész szovjet rendszer az intézményesített bizalmatlanságon alapul. A katonai és a polgári hírszerzés mindig gyanakodott egymásra. Az alapelv az volt, hogy egyik se kényelmesedhessen el, és ne tehessen szert túl nagy hatalomra, de csak eredménytelenség lett belőle. Egyik sem figyelt oda a másikra. Mesterien értettek az információk gyűjtéséhez, de egyáltalán nem értettek az elemzésükhöz. Tehát amikor szembesítették őket a nyilvánvaló ténnyel - hogy fogcsikorgatva rohannak előre, amibe Amerika hajszolta bele őket -, mindkét szervezet elutasította a következtetést, és folytatták a versenyt, amely a közös véghez vezetett.

Összerázkódott az idegességtől. Nem volt szokatlan. Minden terepügynök ismerte a félelmet. A jók megtanulták, hogyan uralkodjanak rajta.

A legfőbb ellenség, az Amerikai Egyesült Államok elvette Zorin múltját, jó hírét, hitelességét, eredményeit, de még a tisztességét, a rangját és a büszkeségét is.

És bár az elméjét kínozta a borúlátással váltakozó derűlátás, és a meggyőződés csak ritkán jelentett menekvést a bűntudat elől, ezúttal...

Luké ült a Ford Escape kormányánál, amely Stephanie szerint Fritz Stroblé volt. El sem képzelhette, hogy főnökének miként sikerült kölcsönkapnia az autót egy vadidegentől. Keletnek tartottak a 31-es úton, kifelé D. C.-ből Annapolis irányába.

- Maga már hallott az eltűnt atombombákról - mondta Stephanie. - Az oroszok szerint ötöt még mindig nem sikerült begyűjteni. Akkorák, mint egy bőrönd.

- Tudom, hogy fantasztikusan hangzik, de úgy vélem, Oszin igazat mondott. Mindig is feltételeztük, hogy az oroszok kifejlesztették a kicsinyített atomfegyvereket. Mindegyik talán hat kilotonna. Bár sohasem ellenőrizhettük. Persze mi is kifejlesztettük ugyanazt.

- Nem gondolom. Az 1990-es években betiltották. Ezt a döntést szeptember 11-e után visszavonták, de nem hallottam róla, hogy ilyesmi volna a jelenlegi arzenálunkban.

Mesélt még Alekszandr Zorinról, aki vélhetőleg haragszik az Egyesült Államokra, és Vagyim Belcsenkóról, a KGB egyik irattárosáról.

Az Escape-nek meglepően erős motorja volt. Jól haladtak a sztrádán, ahol kevesen jártak péntek délután.

Az asszony mobiltelefonja megszólalt. Összenéztek. Stephanie a kijelzőre pillantott, és ismét megrázta a fejét.

Már korábban elmagyarázta a fiatalembernek, hogy Oszin kivitte Petrovát a Dulles nemzetközi repülőtérre, és átnyújtott neki egy KLM-jegyet Moszkvába, átszállás nélkül. Oszin emberei bekísérték a nőt a terminálba, és magára hagyták a biztonsági ellenőrzésnél. Kétség nem fért hozzá, hogy a nő abban a pillanatban sarkon fordult és elrohant, majd fogott egy taxit, amellyel elvitette magát abba az utcába, kétsaroknyira az Anderson-háztól, ahol a bérelt autója parkolt.

- Ment egyenesen az autóhoz - mondta Stephanie. - Vagyis nem sokkal maradt le tőlünk. Jön Annapolisba.

- Nem valószínű, hogy még léteznének, de ha igen, még kevésbé valószínű, hogy működnének. Zorin azonban nyilvánvalóan ezekre hajt.

Elég jól ismerte az asszonyt, hogy tudja, mennyire bántja, ami Bruce Litchfielddel történt.

- Izgalmas idők voltak - mélázott az asszony. - Reagan azt tervezte, hogy megváltoztatja a világot. Először azt hittük, megkergült. Pedig pontosan azt tette, amit tervezett.

Luké nem sokat tudott az 1980-as évekről, az ő élete a jelenbe sűrűsödött. Megbízhatónak, kitartónak és gyakorlatiasnak tartotta magát. Elfogadta az életet, amilyen volt - az ábrándozás, a nosztalgia és a világ csábításai nem vonzották. A történelem neki csak a múltat jelentette, amit nem szabad éppen semmibe venni, de nem is kell rágódni rajta örökösen.

Luké látta rajta, hogy beszédes kedvében van, ami szokatlan volt nála. De ezen a napon minden szokaüan volt.

Ezen a huszonhetedik római látogatáson Stephanie követte a pápát egy udvarra. A találkozót II. János Pál kérte. Sok minden történt az Egyesült Államokban. Reagan második elnöki mandátuma is a végéhez közeledett. Bush alelnök és Michael Dukakis massachusettsi kormányzó harcban álltak a Fehér Házért. Egyelőre nem lehetett tudni, mi lesz a végeredmény. A pápa aggódott a jövő miatt, Stephanie azért jött át Európába, hogy eloszlassa a katolikus egyházfő félelmeit. Loggiás, egyemeletes villa udvarán álltak egy szökőkút mellett, szobrok és üres padok között. Ezt a részt a Vatikán szívében a kiváltságos keveseknek tartották fent, akik a pápai államban lakhattak.

- Reagan elnök hivatali ideje hamarosan lejár - mondta a pápa. - Ezzel az ön szolgálatának is vége lesz?

nem volt titok, hogy Bush és Reagan tábora nem szereti egymást. A republikánusok Nemzeti Konvencióján, amikor elfogadta pártjának jelölését az elnökségre, Bush azt mondta a küldötteknek, hogy szelídebb, emberségesebb nemzetet akar. A Reagan-tábor azonnal felháborodott, hogy akkor ők most micsodák.

- Az új elsöpri a régit - mondta a pápa. - Itt is ugyanaz van. Az egész világon így van. Ha nem jön többet, mi lesz azzal, amit ebben a hat évben elértünk? Annak is vége lesz?

- Nem gondolom, hogy le lehetne állítani azt, ami elkezdődött - felelte Stephanie. - Már túl sok minden jött mozgásba. Az embereink úgy gondolják, hogy legfeljebb két-három év múlva vége lesz a Szovjetuniónak.

- Ez 1988 októberében történt, akkor beszéltem utoljára a pápával - mondta az asszony. - Igazam lett. Bush győzött, én már nem kerültem be a külügyminisztérium új csapatába. Mások fejezték be, amit elkezdtem. Ekkor mentem át az igazságügyhöz. Pár évvel később megkaptam a Magellán-ügyosztályt.

- Az eszem megáll - hüledezett Luké. - Maga benne volt a kellős közepében annak, ami ledöntötte a berlini falat?

- Amiért Bush söpörte be az elismerést - felelte Stephanie. - Pedig mire beiktatták, már tény volt, hogy a Szovjetuniónak vége.

- Attól még nem választották újra - próbálkozott Luké, hátha Stephanie ettől jobban érzi magát. Azért ő sem volt teljesen járaüan a történelemben.

- Hát ez bonyolult kérdés. A nyolcvanas évek végére már megnőtt belföldön és külföldön a Moszkvára nehezedő nyomás. Reagan, dicséretére legyen mondva, megtalálta a módját, hogyan használja ki. Nekem azt mondta egyszer, annyit kell tennünk, hogy betöltjük az utolsó cseppet, amitől borul a kommunista pohár. Ezt is tettük. Az akció a Rossz Passz nevet kapta.

John Poindexter tengernaggyal, Reagan nemzetbiztonsági tanácsának emblematikus tagjával kezdődött. Mások is felvetették az ötletet, de Poindexter öntötte konkrét formába a stratégiai védelmi kezdeményezést. Mi értelme a több évtizedes amerikai politikának, amely minden új szovjet bombára egy amerikaival felel? Ezzel nem érnek el semmit a kölcsönösen biztosított megsemmisítésen kívül.

Amerika előnye az erős gazdaság és az újító technológia. Csoportosítsák át a forrásokat, térjenek át a támadásról a védekezésre. Az Egyesült Államok több tízezer atomrakétáját irányítja kelet felé. Meg kell találni a módját, hogy az oroszok ne lőhessék ki a rakétáikat nyugatra. Poindexter 1982 végén terjesztette be az ötletét a Fehér Háznak, és az elnök azonnal beállt mögé. Reagan többször kifejtette, mennyire erkölcstelennek tartja a kölcsönösen biztosított

megsemmisítés doktrínáját, és tetszett neki a gondolat, hogy álljanak át inkább a stratégiai védelemre. Az elképzelés csak 1983 márciusában került nyilvánosságra, amikor az elnök a televízióban jelentette be a változást az egész világnak.

Eredetileg valóban ki akarták fejleszteni az űrpajzsot, ám a technológiai kihívás túl nagynak bizonyult. A stratégiai védelmi kezdeményezéssel párhuzamosan óriási mennyiségben gyártották a hagyományos védelmi fegyvereket és fegyverrendszereket. Új repülőgépeket, hadihajókat, tengeralattjárókat. A védelmi minisztérium számlálatlanul költötte el a milliárdokat. Békeidőben Amerika még sohasem készült ilyen komolyan a háborúra.

A szovjeteket őszintén megrendítette a csillagháború bejelentése. Az Egyesült Államok, hirdette Moszkva, rá akar licitálni a Szovjetunióra a fegyverkezésben, mert világuralomra tör. Ám a szovjeteknek a csillagháborúval együtt járó technológiai fejlődés jelentette az igazi veszélyt, mert az amerikaiak olyan új támadó fegyvereket fejleszthettek volna ki, amelyek ellen a Szovjetunió kizárólag saját űrpajzzsal védekezhetett.

- Nem volt az átvágás. Inkább kiaknáztuk a másik fél nyilvánvaló gyengeségeit, a legelőnyösebben használva a saját erőnket.

- Bonyolultabb annál. A Vatikán vigasztalt és lelkesített a vasfüggöny mögötti térségben, miközben mi szorosabbra húztuk a gazdasági-politikai satut. Ez hatalmas károkat okozott Moszkvának. Aztán jött a stratégiai védelmi kezdeményezés. Amint a szovjetek elhitték, hogy komolyan fenyeget a csillagháború, két választásuk maradt. Vagy kijátsszák az űrpajzsot, vagy megcsinálják. Mindkettőt megkísérelték. A KGB rászállt a csillagháborúra, ki akarta deríteni az összes részletet. A CIA mindig előttük járt egy lépéssel, és a mohóságukat kihasználva beetette őket. Reagan ragyogóan keverte a kártyákat, Moszkva semmiképpen sem győzhetett.

Luke egyenletes tempóban vezetett Annapolis felé, miközben figyelte a tükörben a forgalmat.

- A történelemkönyvek keveset tudnak abból, ami valójában történt. Amikor 1982-ben először találkoztam Reagannel, azt mondta, hogy egyszerre akarja fegyverként használni a pénzt és az erkölcsöt, és ehhez meg akarja nyerni szövetségesül a Vatikánt. Rögeszméje lett az a tény, hogy ő és II. János Pál is túléltek egy merényletet. Egyfajta isteni üzenetet látott benne. Én először bonyolultnak találtam a tervét, de ő nem engedett. Ott voltam, amikor 1982 júniusában elutazott Rómába, és személyesen próbálta megnyerni a pápát. Ahhoz bátorság kellett.

- Ekkor a pápa azt tette, amiben a pápák a legjobbak: a hitre és Istenre hivatkozva felszólította honfitársait, hogy ne féljenek. Ők pedig nem féltek. A Szolidaritás megmaradt. Moszkva azt hitte, a rendkívüli állapottal eltaposhatja a lengyeleket, de ebben is tévedett. A Varsói Szerződés országai sorra kezdték követelni a szabadságot, és ez fokozatosan meggyengítette az összes kormányt. Mikor eljött az összeomlás, nagyon csúnyán pofára estek. Reagan és a pápa együtt verhetetlenek voltak. Ám csak Reagan volt olyan ravasz, hogy összehozza ezt.

- Nevezze, aminek akarja: én annyit tudok, hogy bejött. Vége lett a Szovjetuniónak és a hidegháborúnak. Hála egy színésznek, akire sokan csak vonogatták a vállukat, hogy nem oda való, tehetségtelen alak. Ám az a színész tisztában volt egy jó színjáték értékével. A kommunizmus már nem fontos, most a szélsőségesek és a vallási fanatikusok vannak reflektorfényben.

- Viszont azoknak nincsen országuk, és semmihez sem hűek a saját hibbantságukon kívül. Ez már nem hidegháború, hanem a hibbantak háborúja.

- Ma elég egyetlen hiba, egyetlen kis tévedés vagy balszerencse, és a következő lépés a borzalom. Már akcióznak a rosszfiúk. Akkor csak játszották az eszüket.

- Csakhogy a múltból itt maradhatott valami. - Látta, hogy Stephanie egyetért. - Egy búcsúlövés.

Cassiopeia kikecmergett az orosz vadászgépből. Ő és Cotton most szálltak le a légitámaszponton, nem messze Cassiopeia várától. A hosszú út Szibériából véget ért. A pilóták szinte meg sem mukkantak, vélhetőleg utasították őket, hogy ne szóljanak az utasaikhoz. Láthatólag nem számítottak a trükkre, amellyel Cotton megakadályozta, hogy lelőjék Zorint. Cassiopeia félig-meddig azt várta, hogy azon nyomban visszaparancsolják őket Irkutszkba, de ez nem következett be. Mindenesetre örült, hogy ismét francia földön állhat.

Bementek az egyik épületbe, és kértek egy helyet, ahol senki sem zavarja őket. A bázison várhatták őket, elvégre nem fordul elő minden nap, hogy két orosz vadászgép érkezzen egy NATO-támaszpontra. A parancsnok egy kis tárgyalóba küldte őket. Cassiopeia előkereste a mobilját, amelyet Szibériában nem használhatott, visszahívta Stephanie számát, és kihangosította.

- A kanadai Prince Edward-szigetre. Kiszámoltam, hogy helyi idő szerint körülbelül este tizenegykor száll le.

Mielőtt Cotton felelhetett volna, beleszólt egy hang. Nem Stephanie volt. Férfi. Olyasvalaki, akit Cassiopeia rögtön felismert. Danny Daniels.

- Én is - felelte Cotton. - Érdekes pár óra volt. Hogyhogy önnel beszélek? Stephanie ott van?

- Pillanatnyilag Zorin szeretőjét kell lerendeznie, aki nagyon idegesítőnek bizonyult. Talán szeretné hallani, hogy az unokaöcsémet jól seggbe rúgták.

- Nézze, van még nem egészen másfél napom a hivatalban. Közlöm magával, hogy egy elnök nem sokat tehet az utolsó két napban, azon kívül, hogy becsomagol. Olyan feleslegesnek érzem magam, mint csöcs a vadkanon, úgyhogy mondjon valamit, ami felvidít.

Daniels elmondott mindent, amit tudott. Utána Cotton mondta el, mi történt a Bajkál-tó fölött és a dácsában, végül Vagyim Belcsenko halálát.

- Az irattáros meg volt győződve róla, hogy katonák voltak, és azért jöttek, hogy megöljék őt. Elnök úrnak nem ismerős a bolondmatt vagy a zéró kiegészítés ?

- A legkevésbé sem, de adott nekem valami elfoglaltságot, amiért roppant hálás vagyok. Stephanie a saját kis akcióját vezeti, és az összes hívását átirányíttatta a Fehér Házba. Várom, hogy jelentkezzen. Addig is mondja meg, mire van szüksége.

- Erre már én is gondoltam. Folyamatosan tájékoztatni fogjuk az útvonaláról.

- Ki kell derítenünk, hogy ez igaz-e, vagy csak Zorin vágyálma - mondta Cotton. - Nem tudjuk, hogy egyedül dolgozik-e. A dácsánál bizonyosan volt segítsége. Aztán itt vannak az oroszok, akik minden bizonnyal holtan akarták látni az öreg irattárost.

- A tó fölött a helikopterben felismerték, hogy Cottont katonai járművek üldözik. Ez a tény mintha problémát okozott volna nekik.

Utoljára a Fehér Ház emeletén látták egymást egy újabb megpróbáltatás után, amelyben ő és az elnök is meglepő dolgokat tudtak meg önmagukról.

- Nekem nem tetszik ez az egész - mondta Daniels. - Moszkva közvetlenül tőlünk kért segítséget. Beleegyeztem, és odaküldtem magát, Cotton. Utána figyelmeztettek Ánya Petrovára, aki Zorin megbízásából érkezett hozzánk, úgyhogy odaküldtem Luke-ot figyelni. Azt is engedélyezték, hogy Cassiopeia beutazzon, és utánanézzen magának.

- Aztán megváltozott valami - mondta Cotton. - Figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, seggbe ne vágjon az ajtó a határon.

- De rég hallottam ezt! Mindazonáltal egyetértek. Valóban gyorsan változtak a dolgok. Hadd tudakozódjam kicsit. Lehet, hogy kiküldtek a kispadra, de azért még tudok játszani.

- Valamint kell minden adat, ami a CIA-nál van egy Jamie Kelly nevű emberről - mondta Cotton. - Vélhetőleg amerikai, jelenleg a Prince Edward-szigeten lakik. Egy ottani főiskolán tanít. Belcsenkótól tudom, hogy valamikor szovjet ügynök volt. Őt keresi Zorin.

Idejövet kiszámolta, hogy nincs az a magángép, amely lehagyhatna egy vadászrepülőt, úgyhogy legalább egy órával megelőzhetik Zorint az Atlantióceán felett.

- Most szóltak, hogy szervezik maguknak a fuvart - közölte Daniels. - Majd tájékoztasson.

Cassiopeia merőn nézte Cottont. Ez volt az első alkalom, amikor négyszemközt beszélhettek.

Cassiopeia hitt neki. Ez az ember nem gyilkos. Ha meghúzta a ravaszt, azért tette, mert nem volt más választása. Valóban nem volt.

- Úgy döntöttem, hogy nem akarok nélküled élni. - Elhatározta, hogy őszinte lesz, és most az egyszer nem kerülgeti a forró kását. Cotton remélhetőleg viszonozza az őszinteséget.

- Elfelejthetnénk azt, ami történt, és folytathatnánk ott, ahol abbamaradt? -kérdezte.

Még mindig az orosz pilótaruhát viselték. Cassiopeia kicipzárazta a magáét, szabadulni akart tőle.

- Gondolom, most bedugnak egy másik vadászgépbe, és átrepítenek az Atlanti-óceánon.

- Megtalálunk egy Jamie Kelly nevű embert, mielőtt Zorin találná meg. HARMINCKETTŐ

Stephanie megcsodálta a házat, amelyben jelenleg Peter Hedlund, a Cincinnati Társaság történésze lakott. A téglafalú kúriát, ahol egymást váltották a tulajdonosok, az 1700-as évek közepén építették. Stephanie a XX. század közepén végrehajtott átalakítás eredményét láthatta. Tetszett neki a márvány, diófa és stukkó művészi együttese, az élénk színek körültekintő párosítása. A férjével közös házukra emlékeztette, amely ugyancsak a közelben volt.

Annapolis ismerős területnek számított. Maryland fővárosa a függetlenségi háború után rövid ideig szövetségi fővárosként szolgált. Sosem volt nagy, alig negyvenezren lakták, és nem sokkal lett nagyobb az 1980-as évek vége óta, amikor Stephanie itt lakott. Fritz Stróbl telefonált Hedlundnak, hogy látogatókat kap. Stephanie és Luke a szép dolgozószobában ültek, amelynek kandallójában ropogott a tűz. Hedlund már ismerte jövetelük okát, és ráállt mindenre, amit Stephanie kért.

- Ez megkönnyíti a dolgunkat - állapította meg Stephanie. - Minél kevesebben vagyunk, annál jobb.

- Nagyon - felelte Stephanie. - De nem hiszem, hogy azért jönne ide, mert ártani akar magának. Valamilyen különleges dolgot akar, és nekünk ki kell derítenünk, mi az. Nem tudja véletlenül?

Óvatosan kémlelte a történészt, hogy mit szól a kérdéshez. Stróbl úgyszólván semmit sem közölt Hedlundról - lehet, hogy egyszerűen nem ismerte. Stephanie az utóbbira szavazott, és remélte, hogy ez az ember tudja a válaszokat, amelyekre szüksége van.

- Tudom, hogy formálisan titoknok is vagyok - mosolygott Hedlund -, de biztosíthatom, ez a régi idők maradványa, amikor valóban lehettek titkok. Társaságunk ma filantróp nonprofit szervezet, tudomásom szerint átvilágították

Megmutatta vendégeinek a magánkönyvtárát, amelyet Amerika korai történelmének, főleg a köztársaság első ötven évének szentelt. Elmesélte, hogy egész életében gyűjtötte a történelmi írásokat, és boldog volt, amikor megválasztották a társaság történészévé.

- Jó barátságban voltunk Braddel. Összetörtem, amikor olyan váratlanul meghalt, mert lezuhant vele a repülőgép.

- Csak arról a gyűjteményéről tudtam, amelyet az udvarház dolgozószobájában tartott, és amely hasonlított az enyémre, de ezek a könyvek a társaságra szálltak a halála után. Szerencsére volt olyan előrelátó, hogy írásba foglalta az adományozást. Ebben a hagyatéki háborúban örökre búcsút mondhattunk volna a könyveknek. De most már biztonságban vannak az Anderson-házban.

Arra még várni kell. Stephanie az órájára pillantott. Vajon mi történik most Oroszországban? Borzasztóan szerette volna tudni. Az összes hívását átirányíttatta a Fehér Házba, hogy Edwin Davis fogadhassa, amíg ő az itteni dolgokkal foglalkozik. Tömören beszámolt Edwinnek arról, hogy kirúgták, amin a titkár sajnálkozott, de ő sem tehetett semmit. Közösen eldöntötték, hogy az lesz a legjobb, ha folytatják azt, ami itt és a tengeren túl történik. Valami nagy dolog van készülőben, olyasmi, amiben még az oroszok sem biztosak, mivel a tartózkodást, amelyet Oszin a Charon-birtokon tanúsított, egykettőre felváltotta az aktív együttműködés, mihelyt színre lépett Ánya Petrova.

Stephanie intett Luke-nak és Hedlundnak, hogy fussanak az emeletre. A férfiak eltűntek a dolgozószobából. Stephanie felállt, lesimította a blúzát és a nadrágját, egyenletesen lélegzett, nyugalmat parancsolt magára.

Stephanie kiment a dolgozószobából a márványpadlós hallba, amelynek sötétkék falán két olajfestmény ábrázolta Annapolist. Elhúzta a főbejárat reteszét, és rámosolygott a nőre, aki ott állt a hidegben a verandán.

i. ..i.nnrif
—J IIIÍ.JÜÜJ

Luké az egyik emeleti hálószoba biztonságából fülelt, hogy mi történik odalent. A szoba ajtaja a hallban körbefutó balkonra nyílt.

Anya Petrova sohasem látta Stephanie-t, azt sem tudta, hogy létezik. Ezért bejöhet a trükk, így lehet a leggyorsabban kideríteni, hogy mi van. Persze veszélyes, mert senki sem tudja, mire képes Petrova, de Luké éppen ezért volt itt.

Stephanie beinvitálta Petrovát a házba, és becsukta az ajtót, mert hideg volt odakint délután.

- Mi történt magával? - kérdezte, és a véraláfutásra mutatott Anya arcán.

- Ügyetlen vagyok, elestem. Nem fáj annyira, mint amilyen csúnyának látszik.

Ennek a hazugságnak az volt a célja, hogy cselekvésre kényszerítse Petrovát, és ne tegye ki szükségtelen kockázatnak Peter Hedlundot, habár jobb lett volna, ha ő irányíthatta volna ezt a párbeszédet.

- Messziről jöttem, hogy beszéljek vele. Kérdéseket kell feltennem a Cincinnati Társaságról. Ő társasági történész, nem?

Ingerültség suhant át a nő arcán. Stephanie nem sejtette, meddig akar türelmet mutatni Petrova. Az Anderson-házban lefegyverezték, de még itt volt a kocsija, és lehet, hogy tart magánál második fegyvert.

Petrova benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy kis kaliberű revolvert. - Látni akarom könyveket. Most.

Ha Luké nem lett volna az emeleten, Stephanie talán aggódik. Ánya Petrova láthatólag megszokta, hogy félnek tőle, ami logikus, miután olyan helyen nevelkedett, ahol piacképes árucikk a félelem. Egyszerűen beszélt, köntörfalazás és hőzöngés nélkül. Tárgyilagosan és érthetően.

- Rám... - kezdte színlelt riadalommal Stephanie - ...rám még sohasem... fogtak fegyvert.

Luké a résnyire nyitott ajtóból leste, ahogy Stephanie és Petrova távozik a haliból. Most le kell mennie, hogy keressen egy közelebbi helyet, ahonnan hallgatózhat, de mielőtt megtette volna, gyorsan rá akart nézni Hedlundra. Házigazdájuk egy másik hálószobába menekült az emeleti folyosó végén. Luké odaosont a félig nyitott ajtóhoz, vigyázva, hogy semmi se árulja el a jelenlétét.

Óvatosan belesett az ajtón. Hedlund egy fotelben ülve bámult ki az ablakon, miközben a mobilján beszélt. Érdekes, figyelembe véve, hogy mi történt a földszinten. Pedig olyan egyenesnek, őszintén meglepettnek és segítőkésznek látszott.

- Annak kell lennie - mondta. - Azt hittük, régen elfelejtették az egészet, de úgy látszik, tévedtünk. Kezdődik megint.

- Itt úgysem találhatnak semmit. Évekkel ezelőtt gondoskodtam róla - szólalt meg ismét Hedlund.

Zorin többször felriadt, pedig sima volt az útjuk az Aüanti-óceán fölött. Két órát tudott aludni, és hálás volt a két pilótának, amiért nem háborgatták. A laptopon talált egy megfelelő leszállóhelyet, egy nemzeti parkot az északi parton; ott senki sem fogja zavarni. Az időjárás nem jelenthet gondot. Észak-Kanadában enyhe volt a tél, kevés hó esett, az ég tiszta volt. Az ugrás így is rázós lesz, de meg tudja csinálni. Ha minden a terv szerint alakul, körülbelül negyven kilométerre lesz északnyugati irányban Charlottetowntól, a sziget fővárosától, ahol a főiskola van. Rákeresett a főiskola weboldalára, és kiderítette, hogy Jamie Kelly még mindig náluk dolgozik részidőben. Egy kis internetes keresgélés után megtalálta a lakcímét.

Tíz éve rakosgatta össze a képet, régi feljegyzések darabkáiból. A Belcsenkóval folytatott beszélgetés volt a leghasznosabb, bár a levéltáros mindig vágyálomnak tartotta a dolgot.

A magas férfi, aki belépett a lakásba, a hatvanas éveiben járt; sűrű őszes haját hátrafésülte feltűnően szürke arcából. Keret nélküli szemüveget viselt, sötét szeme éber volt, ugyanakkor mérheteüenül fáradt. Négy szárnysegéd kísérte. Gyorsan átkutatták a többi szobát, azután visszavonultak, becsukták maguk mögött az ajtót. A lakás a KGB biztosított háza volt, amelyet éjjel-nappal figyeltek. Ma este Jurij Vlagyimirovics Andropov tisztelte meg a látogatásával.

Bemutatkozásokra nem került sor, Andropov csak helyet foglalt az asztalfőn. Az asztalra már kikészítették a hideg vacsorát és a vodkásüvegeket. Ott ült az asztalnál Zorin és még három KGB-ügynök. Kettőt ismert, a harmadikat nem. Zorin még sohasem került ilyen közel Andropovhoz, aki hozzá hasonlóan mélyről indult. Egy vasúti tisztviselő fia volt, dolgozott rakodóként, távírászként, a Nagy Honvédő Háború alatt Finnországban harcolt. A háború után addig kapaszkodott kitartóan a párt ranglétráján, amíg a KGB főnöke lett belőle. Múlt novemberben, két nappal Brezsnyev halála után az SZKP KB főtitkárává választották. Sztálin óta ő volt a negyedik főtitkár.

- Valami rendkívüli dolgot akarok tenni - szólalt meg Andropov. A hangja alig volt több suttogásnál. - Holnap azt fogom mondani, hogy felhagyunk minden munkával az űrbe telepített rakétavédelmi rendszereken.

Zorin elhűlt. Március óta, amikor Reagan bejelentette a stratégiai védelmi rendszer kiépítését, a szovjetek minden erőforrásukat átirányították erre a területre, és a hírszerzés legfőbb feladata volt mindent kideríteni a stratégiai védelmi kezdeményezésről.

- Reagan a gonosz birodalmának tart bennünket - folytatta Andropov. -Megmutatom neki, hogy nem így van. Tudatni fogjuk a világgal, hogy leállunk.

- Levelet kaptam egy tízéves amerikai gyermektől - mondta a főtitkár. - Azt kérdezte tőlem, miért akarjuk meghódítani a világot. Miért akarunk háborút? Az feleltem neki, hogy egyiket sem akarjuk. Azt tervezem, hogy holnap ugyanezt tudatom a világgal. Amint ez megtörtént, bevonulok a kórházba.

Zorin hallotta a szóbeszédet, hogy a főtitkárnak leállt mindkét veséje, már csak a dialízis tartja életben. Erről természetesen egy szó sem esett a nyilvánosság előtt. Már az is elképesztő volt, hogy Andropov beszél róla.

- Nem ok nélkül mondom ezt önöknek - folytatta a főtitkár. - Négyüket személyesen választottam ki egy különleges feladatra. Azért jöttem ide ma este, hogy személyesen adjam ki az utasításokat is. A küldetést én magam terveltem ki. Minden akciónak külön neve lesz. Azokat is én választottam. A sakkból, amit szeretek. Maguk sakkoznak?

Andropov sorra rámutatott mindenkire az asztalnál, és megmondta a nevüket: Abszolút Kötés. Izolált Gyalog. Csendes Lépés. Bolondmatt.

Zorin 1983 augusztusában hallotta először azokat a szavakat. A jelentésüket nem ismerte, de hamarosan megtanulta.

Abszolút Kötés. A király, amelyet annyira sarokba szorítanak, hogy nem mozoghat, mert minden lépésnél sakkot kap.

Izolált Gyalog. Lemaradt gyalog ugyanolyan színű, másik gyalog mögött, amely nem mozoghat a másik segítsége nélkül.

Csendes Lépés. Ami nem támadja, és nem blokkolja az ellenfél figuráit. Bolondmatt. A lehető legrövidebb játszma. Matt két lépésben.

- Mindegyik megbízatás életfontosságú a többiek szempontjából - mondta Andropov. - Együttesen megváltoztatják a világot.

- Pontosan. Négy önálló bevetés, amelyeknek eredményét csak én ismerem. Senki sem érintkezik a társaival, hacsak nem kap rá külön parancsot. Világos?

Bólogattak. Andropovval nem volt ajánlatos vitatkozni. Ez az ember beszélte rá Hruscsovot, hogy verje le a magyarországi felkelőket. Rémület és rettegés járt a nyomában, amikor a KGB görcsösen próbálta helyreállítani a párt elvesztett legitimitását. Sokkal jobban emlékeztetett Sztálinra, mint az úgynevezett reformer főtitkárok. Parancsában az elszigetelődésre nem volt semmi különös. A gyengék a besúgással igyekeznek behízelegni magukat a felsőbb vezetésnél. Az asszonyok kémkedtek a férjük, a gyerekek a szüleik, a szomszédok egymás után. Sokkal okosabb volt nem kérdezősködni és rosszul emlékezni. Minden szót, minden lépést nagyon meg kellett gondolni. De még ennél is jobb volt semmit sem tenni és mondani, ahogy Andropov parancsolta.

- Mindenkinek a tányérja alatt van egy boríték - mondta a főtitkár. - Abban részletesen le van írva a küldetésük, valamint az, hogy milyen módon jelentsenek a sikeres teljesítésről. Ne térjenek el a parancsoktól.

Zorin észrevette, hogy a főtitkár egyszer sem említette a kudarcot. Az tilos volt.

- Még ne. Akkor bontsák csak fel, ha innen elmentek. így nem esnek kísértésbe, hogy megbeszéljék egymás között.

Zorin elismerte a magabiztos benyomás fontosságát, és nem sértődött meg, amikor Andropov éreztette velük a hatalmát. Ő is tudott félelmet kelteni, és többször eljátszotta ezt az alárendeltjeivel.

- Tudniuk kell, elvtársak, hogy az, amit tervezünk, alapjaiban fogja megrendíteni Amerikát. Olyan erényesnek, olyan tökéletesnek hiszik magukat. Pedig vannak hibáik. Felfedeztem kettőt, és a megfelelő időben ezzel a kettővel fogjuk móresre tanítani Amerikát.

- Minimális erőfeszítés, maximális hatás. Ezt akarjuk, és maguk pontosan ezt hajtják végre. Ez lesz a legfontosabb hadműveletünk. Nos, elvtársak, készen kell állnunk, amikor eljön az idő.

Az utóbbi húsz év alatt darabonként rakta össze a másik három akciót. A titkosítás feloldása és a Szovjetunió megszűnésének egyszerű ténye jelentősen megkönnyítette a feladatát. Ám így is nagyon keveset talált. A saját megbízatása, a Csendes Lépés, hat év önfeláldozó munkát követelt; 1983-ban, Andropov parancsával kezdődött, és 1989-re lényegében véget is ért.

Az eligazítás után Andropov valóban bevonult a kórházba. A tízéves amerikai kislány, akit említett, Andropov személyes meghívására csakugyan ellátogatott a Szovjetunióba, csodálatos propagandára adva alkalmat a nyugati sajtó felé. Andropov akkor már túlságosan beteg volt, hogy találkozzon vele. Sajnos a gyerek néhány év múlva meghalt légi balesetben. A biztosított lakásban tartott értekezletet követő hatodik hónapban meghalt Andropov is, aki összesen tizenöt hónapig volt főtitkár. Utóda, a beteges, gyönge Csernyenko csak tizenhárom hónapig bírta. Aztán Gromiko lett az ügyvezető főtitkár, amíg hatalomra nem került Gorbacsov 1985-ben.

Szóval viharos évek voltak ezek szovjet mérce szerint. Éktelen zűrzavar, gyenge irányítás. Ám a négy küldetés folytatódott. Nem kaptak parancsot, hogy álljanak le. Zorin a nyugalomtól révülten hallgatta a motorok egyhangú zúgását. Ma már tudta, mi volt a feladata a másik három embernek.

Szavához híven Andropov bejelentette, hogy a Szovjetunió leállítja az űrbe telepített rakétavédelmi rendszerek kiépítését. Ami persze sohasem történt meg. Titokban folytatódott a kutatás, amelyre milliárdokat pocsékoltak. Zorin és a KGB többi ügynöke tovább kutatott adatok után a stratégiai védelmi kezdeményezésről.

Büszke volt rá, hogy nincs nagyon lelkifurdalása. Egy jó tiszt nem engedhet meg magának efféle gyöngeséget. Ám az utóbbi huszonöt évben kénytelen volt

Ismét arra a marylandi éjszakára gondolt. Az utolsó alkalomra, amikor embert ölt. HARMINCNÉGY

Stephanie tovább játszotta Mrs. Peter Hedlundot, miközben vezette Anya Petrovát a könyvtár felé.

Beléptek a könyvtárba, amely fényárban úszott a kitárt spaletták között és a francia ablakon beözönlő délutáni napfénytől. Két fal nem is látszott a zsúfolt diófa könyvespolcoktól.

Stephanie helyet foglalt egy kis kanapén, onnan nézte, ahogy Petrova gondosan átvizsgálja a polcokat. Nyilvánvalóan egy meghatározott könyvet keresett.

- Nincs itt. Meg kell találnom egy könyvet, amelyről a férje tud. Régi könyv, a Cincinnatiról. Ő titoknok, és nekem ismernem kell az egyik titkot.

Stephanie azt remélte, hogy Hedlundot kihagyhatják, de úgy látszik, mégse. Petrova rászegezte a pisztolyt.

Luké elsietett Hedlund ajtajától a másik szobába, ahol eredetileg elbújt. Kivárt néhány másodpercet, majd visszaosont a nagy hálószobához, vigyázva kitárta az ajtót, és intett Hedlundnak, aki még mindig a fotelben ült a szoba túlsó végében, de már nem telefonált.

A lépcsőhöz settenkedtek. Luke-nak úgy kellett kiszimatolnia, kivel beszélt korábban a házigazda, hogy Hedlund ne fogjon gyanút. Van egy mobilja?, súgta némán mozgó szájjal.

Luké átállította rezgőre a készüléket. Leóvakodtak a földszintre. Luké hallotta Petrova és Stephanie beszédét a dolgozószobából. Petrova nem találta meg, amiért jött. Stephanie azt mondta, hogy a férje nemsokára itthon lesz. Ez volt a megbeszélt kód arra az esetre, ha további lépésre lenne szükség.

Luké megragadta a házigazda karját, a bejárathoz vezette, és azt súgta: - Ki kell derítenie, mit akar a nő. Én fedezem magát, oké? Stephanie bent lesz. Derítse ki, mit akar, de ne provokálja. Ahogy megbeszéltük. - Intett a mobillal. -Ez nálam lesz, nehogy megzavarják.

Kinyitotta, majd becsapta az ajtót, és tüstént bevágódott egy közeli faliszekrénybe, a vastag télikabátok közé. Hallotta, amint Hedlund azt kiáltja: -Megjöttem!

Luké tehát megértette, hogy neki szüksége van Hedlundre, gondolta Stephanie, és megtalálta a módját, hogy ne legyen feltűnő. Jó munka, de tőle nem is várt kevesebbet. Petrovára sandított, aki intett, hogy tudassa a férjével, hol található.

- Vendégünk van - közölte Stephanie. - Ez a nő akar valamit a társaságtól. Valamilyen könyvet, de nem hajlandó elárulni, mi az. Megfenyegetett, hogy bántani fog, ha nem működök együtt.

Petrova előhúzta a revolvert, amelyet eddig a combja mögé rejtett. Hedlund elszörnyedt.

- Nem létezik. Legenda. Én is hallottam róla, de sosem láttam. Ismételten megkérdezem, honnan tud róla? Ez olyasmi, amiről a társaságnál is csak keveseknek van tudomása.

- Valamikor régen valakik beszéltek - mondta Petrova. - Mi pedig figyeltünk. És tudjuk.

- Egyik alapítótagunk, a New York-i Benjámin Tallmadge írta, aki a függeüenségi háborúban mesterkém volt, országunk egyik első hírszerzője. Tallmadge ezredes jelentősen hozzájárult a britek elleni győzelmünkhöz. Utána 1835-ben bekövetkezett haláláig szolgálta a társaságot. Naplója állítólag megtalálható volt a társaság korai feljegyzései között, de már több mint száz éve nyoma veszett.

- Hazudik! - ordította Petrova. - Nekem ne hazudjon! Ismerem az igazságot! Harminc éve itt volt. Szovjetek látták. Maga tudja az igazat. Charon is tudta. Hol van a napló?

Petrova keresztülvágott a szobán, és Stephanie halántékához nyomta a fegyvere csövét. - Lelövöm a feleségét, ha nem mondja el igazat!

Luké hallotta Anya minden szavát, és befejezésül a kibiztosított pisztoly jellegzetes kattanását. Már az is baj, hogy Hedlund beszállt a játékba, de most még azt sem tudhatják, mire képes Petrova, aki ingerült és türelmeden volt. Stephanie rábízta, hogy döntsön belátása szerint, mikor kell véget verni a komédiának, de arra biztatta, hogy lehetőleg hagyja elhúzódni. Ez volt a legjobb esélyük arra, hogy megtudják, mi történik, és úgy látszott, hogy sikerülhet.

Gondolatban ismét hallotta Stephanie utasítását: Az ég szerelmére, nehogy megölje!

i j t r r 7 ? ti L

Stephanie megőrizte a hidegvérét, aztán rájött, hogy Mrs. Peter Hedlund nem lenne ilyen flegma.

- Hol a Tallmadge-napló? - ismételte Petrova. - Charonnál volt évekkel előbb. Ezt tudom. Most maga a titkok őrzője. Mondja el, vagy lelövöm!

- Tudja, mivel foglalkoztam nyugdíj előtt? - kérdezte Petrovától. Az nem felelt. - Harminckét évig dolgoztam az FBI-nál.

Ezt Stephanie sem tudta, ám Hedlund tekintete mindent megmagyarázott. Láthatólag Petrova is felfogta, mert elmozdította a fegyver csövét a halántékáról, és Hedlundra szegezte a revolvert.

- Kifogásolom, hogy idejött a házamba és megfenyegetett minket - folytatta Hedlund. - Már megmondtam, hogy a napló nem létezik.

Pisztollyal berontani a szűk könyvtárba nem volt nyerő megoldás. Valakit biztosan lelőnének. Hátha ki tudja csalni Petrovát magához, ahol több helye van a manőverezésre. Hallotta, miket mond Hedlund, és megállapította, hogy ez az alak tényleg túlzásba esik.

Petrova figyelmét nem kerülte el a leereszkedő hang, amely ráadásul kihívóra is sikerült. Nem tetszett neki.

Stephanie észrevette, hogy Petrova pár pillanatig tétovázik a hallban, közvetlenül a könyvtárajtó mellett, és hirtelen rájött, mit tervez az orosz nő. A franciaablakok. A könyvtárban. Gyorsan ki lehet jutni rajtuk, és a látogató leköti annyira a figyelmet, hogy Petrova sürgősen távozhasson. Sajnos Stephanie-nál nem volt fegyver, a Beretta még mindig a felsőkabátjában volt, amelyet a dolgozószobában hagyott, ahol először tárgyaltak Hedlunddal.

Stephanie-nak figyelmeztetnie kellett volna Luke-ot, de mielőtt megtehette volna, Hedlund megtorpant, és sarkon fordult.

Luké visszavonult az emeleti lépcsőfordulóra, ahonnan beláthatta a földszintet. Azt remélte, Petrovát menekülésre készteti, hogy megzavarhatják. Mivel itt úgysem volt semmi, tűzharc nélkül kellett volna befejezni ezt a találkozót, őrizetbe véve Petrovát.

Hedlund felfegyverkezett, nyilván a hálószobában eldugott pisztolyt vette magához. Luké hallotta, amit arról mondott, hogy az FBI-nál volt, de azt megsütheti egy ilyen Petrova-féle profival szemben.

Luké aztán tudta... Beképzeltségében többször is majdnem kicsináltatta magát, de hát ő még csak harmincéves, ez a mentsége. Hedlund viszont nyugdíjas, mégis úgy viselkedik, mintha most is nagypályás lenne.

Stephanie a padlóra vetődött, és találgatta, ki fog lőni elsőnek. A választ Hedlundtól kapta meg, aki mellette sütötte el a pisztolyt. Stephanie hanyatt fordult, és látta, hogy Petrova eltűnt.

Stephanie visszanézett. Hedlund két kézzel markolta a pisztolyt, hogy biztosan célozzon, és kizárólag előrefigyelt.

Ismét megjelent Petrova, és kétszer elsütötte a pisztolyát. Mindkét lövedék eltalálta Hedlundot, aki félj ajdúlt kínjában, aztán összerogyott.

Ahogy hallotta a lövéseket, Luké azonnal felpattant az ívben hajló lépcsőkorlátra, és lecsúszott rajta.

Balra fordult, leadott két lövést Petrova irányába, de a fürge mozgású nő már visszahátrált a könyvtárba. Luké, továbbra is célra tartva a pisztolyt, meglapult azon a helyen, ahol a hall találkozott a folyosóval. Hedlund nyögött a padlón, meg kellett volna néznie, ám egyelőre Stephanie kötötte le a figyelmét, aki hanyatt feküdt a hallban.

- Róla majd gondoskodom - mondta az asszony. - Maga állítsa meg azt a ribancot.

Zorin behúzta a nyakát a hideg óceáni levegőben. Szinte mindig hidegben élt és dolgozott, de azért utálta. A nyugatiak azt hiszik, hogy az ember idővel immunis lesz a hidegre, de ez köszönőviszonyban sincs a valósággal. Majdnem fél órája várt a sötétben, míg türelme végül elnyerte jutalmát, mert az utcán feltűnt egy autó. A Ford odaállt a járda mellé, és ő beült a jó melegbe. A vezető ugyanolyan harmincöt év körüli volt, mint ő, húsos nyakán és állón borostával, a fején Chicago Bears-sapkával. A Ford havat szétfröcskölve elrobogott.

Tizenöt perc múlva megérkeztek Baltimore északi részében egy jellegtelen bárhoz. A cégér meztelen táncosnőt ábrázolt, aki alá a LEPLEZETLENÜL szót írták. Zorin elég ideje élt Nyugaton, felismerte a romlotthús-vásárt. A helyet a vezető választotta, ami érthető, elvégre az ő terepe volt.

Az ember; aki Baltimore-ban élt és dolgozott, a Joe Perko álnevet használta. Zorin ugyancsak álnevet vett föl, egyet a sok közül, amelyekkel bebocsátást nyert az Egyesült Államokba. Akármit hord össze Amerika a hidegháborúról, a határai sokkal inkább gyenge lécek, mint kőfalak. Mindketten tökéletesen beszéltek angolul, hála a KGB iskolájának, ahol kiképezték őket.

Odabent minden félhomályban volt, csak a bárpultot és a színpadot világították ki, amelyen nagy mellű, egyébként nevetségesen vézna szőke lány táncolt és vetkőzött. Zorin sohasem szerette a nyeszlett nőket és a sovány sültet, mindkettőben jobban kedvelte a zsírosabbat. Továbbá a természetes szőkék voltak az esetei, nem azok, akik festékkel teremtik meg az illúziót. Zene szólt, de a nő mozdulatai nem voltak azzal összhangban, sőt meglehetősen ingerültnek és unottnak látszott.

Derékig meztelen pincérnők szolgáltak fel a színpadot körülvevő asztaloknál.

- Szeretek itt lenni - mondta Perko. - Mindenki a nőket bámulja, így senki sem figyel.

Találtak egy asztalt a pódium közelében, és italt rendeltek az egyik felszolgálótól.

Zorinnak nem kellett több magyarázat. Andropov tervének újabb része valósult meg: az Izolált Gyalog, Perko küldetése.

- Öt évbe telt, de megcsináltam - folytatta Perko. - El sem hiszem, hogy olyan régen ültünk egy asztalnál Andropowal. De sok minden megváltozott azóta.

Ami igaz. 1988-at írtak, Andropov évek óta meghalt, most Gorbacsov uralkodott a Szovjetunióban. Peresztrojka és glasznoszty volt a jelszó. Átalakítás és nyitottság lett az ország célja. A régi szokások napról napra gyengültek.

- A parancsom a borítékban úgy szólt, hogy jelentsek neked - mondta Perko. - Amint teljesítettem a küldetést. Úgyhogy jelentek.

Csaknem két éve Zorin ugyanezt hallotta attól az embertől, aki a küldetés második negyedét, az Abszolút Kötést teljesítette. Azzal a tiszttel is este találkozott, de New Yorkban. Az volt az első alkalom, amikor többet tudott meg, mint kellett volna.

A pincérnő kihozta a rendelést. Zorin ivott egy kortyot. Nem szeretett inni, de értett hozzá, hogyan színlelje. Perko látható élvezettel meghúzta az italát.

- Zsubrovka. Hol van ez az otthonihoz - súgta, miközben az asztalra helyezte a poharat.

Miután Andropov távozott a biztosított házból azon az estén, ők megették a vacsorájukat, mindvégig nem nyúlva a parancsaikat rejtő borítékhoz a tányérjuk alatt. A vacsora végeztével elmentek, és mind a négyen kivárták a zavartalan magányt, hogy akkor olvassák el, mi van a borítékban. Iszonyú felelősséget jelentett, hogy a főtitkár személyesen választotta ki őket, és különben megszokták a titoktartást. Zorin tudomása szerint egyikük sem kereste a kapcsolatot a többiekkel. Csak vele, mihelyt végeztek. Mert ez állt a borítékba zárt parancsban.

A színpadon a szőke piszkafa befejezte a vetkőzést, és rázta kicsit a farát a nézőknek. Néhány törzsvendég méltányolta a művésznő megújult lelkesedését, és pénzt dobáltak fel a pódiumra.

- Mexikón átjöttek Kubából - folytatta Perko. - Olyan hely kellett, ahol nincs detektor. Egy emberrel áthozattuk a határon. Texasban átvettem, és magam szállítottam északra őket.

Zorin máris sokkal többet tudott, mint kellett volna, de egyre kíváncsibb lett, így megkérdezte:

- Semmi. Bár elég ijesztők. - Perko suttogása alig hallatszott a zene miatt. -Döbbenetes, hogy ilyen kis valamivel atomcsapást lehet mérni!

Zorin szpecnaz egységét megtanították, hogyan használják a terepen a RA-115-öst. Tudomása volt az európai és távol-keleti fegyverlerokotokról, amelyekben tartottak ilyet, de most hallotta először, hogy az Egyesült Államokban is van hasonló. Andropovnak valóban grandiózus látomása volt.

- Átadtam őket Bolondmattnak, ahogy parancsolták - mondta Perko. - Van valami elképzelésed, hogy mit csinál velük?

Perko kiürítette a poharát, majd intett az egyik pincérnőnek, hogy hozzon még.

- Visszahívtak. Két nap múlva elutazom. Zorin ezt is tudta, de azért azt mondta:

Órákon át, miközben szólt a zene, és újabb táncosnők domborítottak a dobogón. Az egyikre emlékezett. Alacsony, sötét bőrű, vágott szemű, széles orr, hollófekete haj. Perkónak is tetszett, és közelebbről meg akart ismerkedni vele, de Zorin lebeszélte róla, és egy idő után kivitte a részeg tisztet a bárból, vissza az autóhoz. Ő csak keveset ivott, így eszénél volt. Ahogy beültek az autóba, először ellenőrizte, hogy nincs-e valaki a közelben, azután bal kezével befogta Perko száját, míg a jobbjával balra, majd jobbra rántotta a fejét. Csont recsegett. Azonnal jött a halál. Újabb készség, amelyre a KGB tanította meg.

Parancsai egyszerűk voltak. Amint a másik három tiszt jelentette, hogy a feladatot teljesítették, likvidálni kell őket.

És mivel egyik sem keverhette bajba, engedte beszélni őket. Abszolút Kötéstől értesült az öt RA-115 gyártásáról, amelyeket maximális teljesítményre terveztek. Perkótól, az Izolált Gyalogtól megtudta, hogy ezt az ötöt becsempészték Amerikába. Már csak Bolondmatt maradt meg titoknak. Bár az ő feladatát kitalálhatta. Megőrzés és elrejtés.

Olyan ember, aki hozzá hasonlóan járatos volt a nyugati szokásokban, beilleszkedett az Egyesült Államokban, aki felvette Jamie Kelly nevét, és most Kanadában él.

A Gulfstream félhomályos csendjében ismét a két emberre gondolt, akiket megölt, holott csak tették a dolgukat, híven szolgálva a hazát. Ilyen az emberi természet: szívesen beszélünk arról, amit elértünk, főleg olyasvalakivel, akit baj társunknak hiszünk. Ám Andropov számított a fecsegésre, ezért iktatta be a tervbe a Csendes Lépést.

Luké kivágódott a franciaablakon, és még kiszúrhatta Ánya Petrovát, ahogy eltűnik a mellig érő sövény mögött. Rohant utána, úgy ugrálta át a bokrokat, mint egy gátfutó. Megkerülte Hedlund házát, és látta, hogy Petrova az autója felé nyargal, amely még viselte a virginiai találkozásuk nyomait.

A nő visszanézett, tekintetük találkozott. Luké fontolgatta, hogy rálő, de Petrova száz méterre volt. Már be is ugrott a volán mögé, és felbőgette a motort.

így megcélozta az Escape-et, amely elhozta Stephanie-t és őt D. C.-ből kelet felé. Beugrott az autóba, beindította a motort, kitolatott a felhaj tóról, és robogni kezdett abba az irányba, amerre Petrova elhúzott. A villanegyedben széles utcák voltak, még abból az időből, amikor szabad volt a sarkon is parkolni. Néhány autó ki is használta a lehetőséget, Luké nem győzte kerülgetni őket, miközben gyorsított. Elöl kiszúrta Petrovát, ahogy belemegy a pirosba, és jobbra kanyarodik. A fiatalember követte, az Escape kerekei csúszkáltak a kövezeten. Jó lesz vigyázni, mert itt könnyen felborulhat.

Ánya keresztülrobogott egy újabb kereszteződésen, ahol szerencsére kevesen jártak. Ám a kereszteződés forgalmas útban folytatódott. Petrova egy pillanatra lassított, aztán kilőtt, átvágott a kettős záróvonalon, egyenesen bele a szembejövő forgalomba. Dudák szóltak, gumik csikorogtak az aszfalton, ahogy a járművek kitértek Ánya útjából. A nő kígyózott közöttük, olyan ügyesen manőverezve, hogy egyszer sem kellett lassítania. Luke-nak tartania kellett a tempót, nehogy elveszítse, de senkit sem akart szükségtelenül veszélyeztetni. Óvatosan közelítette meg a kereszteződést, felmérte a helyzetet, azután elsuhant a bal útpadkát használva, hogy előnyt szerezzen.

Petrova keményen taposta a gázpedált, de láthatólag nem szokta meg a gyorshajtást ilyen szűk helyen. Kisebb hibákat követett el, többször fékezett, rosszul mérte fel a kanyarokat, túlkormányozta a farolást. Luké Escape-je rázkódott, mintha macskakövön haladna, nem volt elég erős ehhez a vezetési stílushoz.

Egy nyílt szakaszon tövig nyomta a gázpedált. Négysávosra szélesedett az út, amelynek közepén még elválasztósáv is húzódott. Luké egy villanásra látta

Luké meglátta a visszapillantó tükörben, hogy neki is lett kísérője. Teljesen közel jött, villogtatta a lámpáját, használta a szirénát.

Luké előkotorta a zsebéből a védelmi minisztérium hírszerző jelvényét. A volánt egy kézzel markolva rácsapott a gombra, amely az ablakot nyitotta a vezetőülés mellett, és kidugta az ablakon a jelvényt, hogy a mögötte jövő láthassa. A járőr átment a másik sávba, leengedte az ablakát, és felzárkózott az Escape mellé.

A járőr bólintott, gyorsított, hogy utolérje kollégáját, aki Petrovát üldözte. Szerencsére nekik volt rádiójuk, így talán jön helyi segítség is, ami most az egyszer hasznos lehet.

Két kézzel markolva a volánt követte a járőröket. A kocsik jobbra-balra félrehúzódtak előlük a padkára, széles utat hagyva nekik. Kelet felé tartottak, kifelé a városból. Kétoldalt házak csoportjai magasodtak, ránézésre középületek. Valahol arra lehet a Chesapeake-öböl partján a Haditengerészeti Akadémia.

Két és fél kilométer után a járőrkocsik szétváltak és lassítottak, utat engedve Petrovának, aki tüstént gyorsított. Luké azonnal átlátta a manővert: a rendőrök úgy viselkednek, mint a hajtők, akik a puska elé terelik a vadat. Gördülő úttorlaszok voltak, amelyek feltartóztatták a forgalmat.

Jobbra rántotta a kormányt, felugratott az Escape-pel a keskeny, kikövezett padkára, ahol elég helye volt, hogy elhúzhasson a járőrök mellett. Utána balra rántotta a kormányt, visszaugratott az aszfaltra. Most már semmi sem választotta el Petrovától; a járőrök még jobban lelassítottak, elzárva mindent, ami mögöttük jöhetett. A betoncsíkkal megosztott forgalom továbbra is négy sávban haladt. Az épületek elmaradtak, az út kiegyenesedett, és kissé lejtett, mielőtt felkapaszkodott volna egy hosszú lejtőn a hídra.

Négy újabb járőrkocsi állt a felhajtó közepén, mindkét irányban elzárva a forgalmat.

Szemből semmi sem jött. Az innenső sávban továbbengedték a kocsikat, akkor akarták visszaállítani az útzárat, amikor már csak Petrova marad.

Petrovának nem maradt más választása, mint áttörni a torlaszon, vagy 180 fokos fordulattal keresztülgázolni a középső elválasztósávon az ellenkező irányba, ahol viszont a két járőr vágná el az útját.

Nem ezt akarta. Neki élve kellett Petrova, de már nem akadályozhatta meg, ami készülődött. A világ olyan lett, mint egy film: ott volt, de nem a valóságban. A helyi rendőrök eddig csak gyakorolhatták az ehhez hasonló forgatókönyveket, de most igaziból is kipróbálhatták. Lövések dördültek. Nyilvánvalóan a kerekekre céloztak, mert Petrova autója váraüanul imbolyogni kezdett, mielőtt a híd korlátjának csapódott volna.

A lendület elég volt, hogy megdobja a járművet. Az autó már csak a mozgás törvényeinek engedelmeskedett.

Luké eltekerte a kormányt, megállt, kipattant az Escape-ből, és éppen akkor ért az összegyűrt korláthoz, amikor Petrova autója belecsapódott a vízparti fák első vonalába. Semmi sem állíthatta meg, utat tört magának, majd ugrott egyet, és teljes kört írt le a levegőben. Petrova kirepült. Luké sikolyt hallott, aztán egy puffanást. Az autó, amely túl nehéz volt ahhoz, hogy megálljon, összenyomódott, akár a harmonika. Az eleje eltűnt. Aztán végül megállt felborulva, a levegőben pörgő kerekekkel. A motor zörgött, mielőtt leállt volna. Petrova a parttól fél méterre zuhant a vízbe.

Luké átugrotta a korlátot, és keresztültörtetett a bozóton. Olyan sebesen csúszott le a meredélyen, hogy majdnem elesett. Talpát a földből kiálló gyökereknek támasztva őrizte meg az egyensúlyát, amíg pár lépésnyire meg nem közelítette Petrovát. A nap néha előbukkant a felhők mögül, éles árnyékokat vetve. A kifordult felsőtestű Petrova félig elmerülve lebegett a jeges latyakban.

Luké lenézett Petrovára. A nyak és a lábak természetellenes helyzete elárulta, hogy a nő meghalt.

- Én szövetségi ügynök vagyok, aki szétrúgja a seggeteket, mert megöltétek az egyeben nyomomat!

Zorin szorosabbra húzta az ejtőernyő hevederjeit. Amikor kiképezték az 1970-es években, a felszerelés kezdetleges, megbízhatatlan, gyakran balesetveszélyes volt. Sok évfolyamtársa megsérült vagy meghalt. Az ejtőernyős ugrás nem volt népszerű a KGB újoncai között, de Zorin szerette, és majdnem száz ugrást hajtott végre. Külön kérte, hogy kimondottan magassági ugráshoz tervezett, jobban irányítható ejtőernyőt adjanak. Nem katonai minőséget, de majdnem olyat. Éjszaka ugrani eleve rizikós, de amint az ernyő kinyílt, az is csak olyan, mint a többi ugrás, pláne éjjellátó szemüveggel, amilyen fényűzést Zorin ritkán élvezhetett a múltban.

A Gulfstream jól haladt az Atlanti-óceán felett. Új-Foundlandnál érték el Észak-Amerikát, ahonnan elfordultak nyugatról délnek, egyenesen New York irányába. A Szent Lőrinc-öböl fölött a pilóták rádión üzentek a kanadai légiirányítóknak, hogy bajok vannak a túlnyomással, leereszkednek pár percre háromezer méter alá, ahol megoldhatják a problémát. Odalent először felhördültek, de aztán beleegyeztek; valószínűleg aggódtak, hogy a tiltás balesetet okozhat.

A pisztolyát eldugta egy zsákba a fekete kezeslábas alatt, a pénze mellé. Nem sok, talán 5000 dollár. Ennek elégnek kell lennie. A rubelt a gépen hagyta, mostantól úgysincs szüksége rá. A Google-térképen keresett megfelelő pontot az északi parton. A Prince Edward-sziget kelet-nyugati irányban 220 kilométer hosszú volt, a legszélesebb részén 64 kilométer. Zorin ismerte ezt a helyet, alacsony vörös homokkő dombjaival, termékeny földjével, amely 140 000 embernek - főleg a XVIII. századi brit és francia gyarmatosítók leszármazottainak - adott otthon. Járt a fővárosában, Charlottetownban is, még amikor a KGB tisztje volt.

Ma éjszaka újhold volt. A kabinban már csökkentették a nyomást, lekapcsolták a világítást.

Az elképzelés az volt, hogy eltérnek ötven kilométerrel nyugatra a normális esetben Nova Scotia fölött húzódó útvonaltól, és a Prince Edwardot repülik át. Amint Zorin kiugrott, a pilóták korrigálják az eltérést, amelyet túlnyomásos problémával indokolnak, ha kérdőre vonnák őket, de remélhetőleg senki sem

Zorin megragadta a kilincset, felrántotta a súlyos ajtót, amely derékszögben befelé dőlt. Hideg szél süvített be a nyíláson, de Zorin három réteg ruhát viselt, kabátot a kezeslábas alatt, kesztyűt, símaszkot és sisakot az éjjellátó szemüveggel. Az egyik pilóta megjelent a kabin ajtajában, feltartotta a két kezét, szétnyitotta az ujjait. Zorin gépiesen ellenőrizte még egyszer az ejtőernyő csatjait, és az összes kioldógyűrűt.

A farkasordító hidegben jól jött a több réteg öltözet. Zorin tudta, hogy a harmadik másodpercben óránként nyolcvan kilométeres sebességgel zuhan. Hat másodperccel később óránként kétszáz kilométerrel. Az ugrás maximum három percig tart. A levegőben minden gyorsan történik, az élmény olyan, mintha fejjel lefelé zuhanna egy szélcsatornában. Zorin homlokán feszült a bőr, és úgy érezte, hogy az arca a símaszk alatt remeg.

A szemüvegen át látta, hogy még mindig a Szent Lőrinc-öböl fölött jár, de a légáram sebesen vitte a part felé. Nem hozott magasságmérőt, ám őt még a régi módon képezték ki. Megjegyzi, mikor indult, visszaszámol, 1500 méternél nyitja az ernyőt, utána átvált siklásba, és elmanőverezi magát egy viszonylag biztonságos pontig, ahol leereszkedhet.

Széttárta a kezét és a lábát, nehogy pörögni kezdjen. A törzsének kellett vezetnie. Olyan sok hiba csúszhat be. Összegabalyodó zsinórok. Szélrohamok. Elszakadó ejtőernyő. A legtöbb hiba korrigálható 500 méter fölött. Azon túl már semmi sem számít, mert nincs idő semmire azon kívül, hogy meghalhat.

A keskeny homoksávon túl feltűntek az elmosódó sziklafalak, majd a partot szegélyező fák csúcsai. A nagy sziklák úgy meredtek elő, mint egy állat hiányos fogsora. Azokat ki kell kerülni. Éppen jobbra volt a tisztás, amelyet keresett, egy rét, amelynek a területe a műholdas térkép szerint egy hektár, vagyis bőven elég a landoláshoz.

Ő négyszögletes, stabil, kormányozható paplanernyőt akart. Ez olyan volt, akár a kiszúrt léggömb, a zsinórzat összegabalyodott. Zorin pörgött, mint egy bábu. A kupolás ernyő lassúbb, irányíthatóbb ereszkedést jelentett volna, ám ő még gyorsabban zuhant, egyfolytában pörgött, a centrifugális erő hajtotta lefelé. Ha nem bírja megállítani a pörgést, elájul. Volt nála tartalék ernyő, de az is használhataüan lehet, mert a zsinórjai a közös tokban összeakadhattak a meghibásodott főernyő zsinórzatával.

A fogantyúért nyúlt, amellyel levághatja magát, de olyan magasra került, ahol Zorin nem érhette el.

Szerencsére megtanították, hogyan kell leküzdeni a pánikot, hogy hideg fejjel gondolkozzon. Egyetlen dolgot tehet.

Az ernyő simán kinyílt, semmi baja sem lett a főernyő összekuszálódott zsinórjaitól. A zuhanás lelassult, a pörgés mérséklődött annyira, hogy Zorin manőverezhessen a zsinórokkal. Fölötte két ernyő lengett, de csak az egyik lebegett. Gyorsan haladt a talaj felé.

Zorin a tartalék ernyő zsinórjaival a rét felé irányította magát. A Google-térkép szerint a nemzeti park negyven kilométer hosszan húzódott az északi parton. Sehol fény, csak a rengeteg erdő, ami jó. Viszont ha megsérül, napokig-hetekig tarthat, mire megtalálják.

Keresztülszelte a homoksávot, megérkezett a szárazföldre, szállt a rét irányába.

Közvetlenül alatta volt az erdő, csupa öreg fa. Zorin úgy döntött, hogy testre kell érkeznie, nem lábra, mert ennél a sebességnél eltörheti a térdét. Megrántotta az ernyő zsinórját, igyekezett fokozni a légellenállást.

A fákat kellett használnia. A zsinórokkal állított az ernyőn, és úgy módosította az esést, hogy végigsúrolja a mezőt szegélyező fák koronáját. A lába megakadt az ágakban, és a légellenállásnak sikerült lelassítania. Tovább csökkentette az esés szögét, és még mélyebbre ereszkedett, bár a bakancsához ütődő ágak megnehezítették az irányítást. Ám mire túljutott az utolsó néhány fán, annyira lelassult, hogy nyugodtan zuhanhatott, és a lábára érkezhetett.

Az a szemét a kölcsönzőben nyilván megrongálta a főernyőt. Ugrásnál ritkák a balesetek. A kölcsönző valószínűleg tartott attól, amit az utasuk tervezhet, ha egyszer földet ért, és nem akarták, hogy bármi visszavezesse hozzájuk. így elvették a pénzét, átvitték a Föld másik oldalára, aztán gondoskodtak róla, hogy ne élhesse túl. Senki sem tudta volna meg. Egy hullával több a földön vagy a vízben. Hogy miként került oda, arra sohasem tudtak volna magyarázatot. De legalább hagyták, hogy a megfelelő helyen ugorjon, alighanem abból kiindulva, hogy úgysem számít, mert mindenképpen meg fog halni. Más helyzetben visszamenne, hogy megölje az egész bandát, de ez már nem lehetséges.

Stephanie már órák óta ült a váróban. Peter Hedlundot mentőautó vitte a házából a legközelebbi kórházba. Az asszony azt hazudta, hogy az Igazságügyi Minisztériumtól jött, így őt is felengedték Hedlund mellé a mentőbe. A helyi rendőrség, amely éppen akkor futott be, amikor ők elindultak, követte a mentőt a kórházig. Stephanie elmagyarázta, mi volt Ánya Petrovával és Luké Danielsszel; válaszul a rendőrök elmondták, hogy autós üldözésre került sor az egyik helyi sztrádán. Stephanie két órája hallotta, hogy Petrova meghalt. Amikor a rendőrség kezdett több mindent kérdezni, Stephanie azt javasolta, forduljanak a Fehér Házhoz, és az elnök személyi titkárának irodájához. Az ottaniak örömmel válaszolnak a kérdéseikre.

Cotton bajban van. Újra beszélnie kellett Cassiopeiával. Az oroszok. A szovjetek. Litchfield. A kirúgás. Hedlund lelövése. Most meg Petrova halott.

Az öröm az ürömben az volt, hogy amikor egyeztetett a Fehér Házzal, Edwintől megtudta, hogy Cotton és Cassiopeia úton van Kanadába Alekszandr Zorin nyomában. Szerencsére Cottonnak nem esett baja. Rá lehet számítani, mert mindig kéznél van, ha Stephanie-nak kell. Meg persze Cassiopeia is, aki úgy látszik, teljesen visszatért. Edwin beszámolt Cotton jelentéséről is, kiegészítve Stephanie hézagos ismereteit. Kezdett kirajzolódni a kép - bár egyelőre hiányos.

Ismerős trappolást hallott a folyosón. Luké közeledett. Ő is ki volt merülve.

- Úgy látom, az összes játékos felénk közeledik - állapította meg a fiatalember.

Az asszony elmagyarázta, hogy az egyik lövedék a mellkasba fúródott, a másik átütötte a jobb vállat. Hedlundnak szerencséje volt, mert a mellkasi seb végzetes is lehetett volna. Vitték egyenesen a műtőbe. Két órája megérkezett a felesége, és most a férje mellett van a megfigyelőben.

- Jó kis meglepetés, hogy Hedlund az FBI-nál volt - állapította meg Luké. -Azt a stukkert akkor vette magához, amikor felment a szobájába. - A fejét csóválta. - A magányos cserkész menteni próbálja a menthetőt!

Luké újabb mobilt halászott elő a zsebéből. - Hedlundé. Elvettem tőle, mielőtt bement a könyvtárba. Korábban ezzel telefonált az emeleten.

Stephanie végighallgatta a beszélgetés - itt úgysem találhatnak semmit -, azután föltette a magától értetődő kérdést: - Kivel telefonált?

	l.nririöLfi!
_TÍ..U.JU.J

	fmm
1_1 ll N U 11