o?

Soha!

Meghúzta a ravaszt, fölfelé lőtt a támadó állkapcsán át. A koponyatetőből vörös szökőkút lövellt.

Zorin megkapta a választ.

Ezek hivatásosak.

Vélhetőleg az SzVR-től.

De ki lő vissza rájuk?

Cassiopeia számított rá, mi következik, ha elárulja a jelenlétét, így rögtön azután, hogy leszedte az egyik fegyverest, már menekült is a bokrok közül. A másik árnyék leadott egy sorozatot, oda célozva, ahol az előbb még ő feküdt. Most a ház végénél guggolt, várva az alkalomra, hogy segíthessen a továbbra is sebezhető Cottonnak. A bokrokra zúduló golyózápor félbeszakadt. Cassiopeia egy pillanatra látott egy árnyékot, amint eltűnik a tornácon.

Ez legyen Zorin baja.

Neki azt a kettőt kell elintéznie, akik nem hagyják mozogni Cottont.

rr

“Tjmr

- lil ii 11

Malone kivágódott balra. A sötétség egyszerre volt ellenség és szövetséges, ám a vele szemben álló embereknél olyan fegyver volt, amely ontotta a golyókat. Nála is volt egy teli táras Beretta, de azt elsöpri az ellenséges tűzerő, hacsak nem használja a fejét.

Egy fenyő mögé bújt, hegyezte a fülét, hogy befogjon minden hangot, szeme mozgás után kutatott, bármi után, ami elárulhatja a támadók helyzetét. Szemét az embereken tartotta, fülét a bokrokon, ahonnan Cassiopeiának elő kell kerülnie. Remélhetőleg volt annyira előrelátó, hogy elhúzzon onnan. Cassiopeia okos, rátermett, sosem esne abba a hibába, amit csak egy újonc követhet el. Feltételezhetően a ház mögött van valahol. Az egyik árnyék a bejárathoz rohant, Malone hallotta, amint berúgja az ajtót. Odabent egyetlen lövés dördült; Zorin vagy Kelly szerzett egy pontot.

Megkerülte a fát, hogy a fenyő elválassza a leselkedő veszélytől. Halálos csönd lett, ami nem szükségszerűen jó dolog. Néhány házban lámpát gyújtottak. Vajon kihívták már a rendőrséget?

Az egyik árnyék megmutatkozott.

Kilenc méterre.

Egy másik fa mögött.

Láng csapott ki a fegyver csövéből, golyók záporoztak Malone körül.

A vastag fatörzshöz tapadt, háromig számolt, aztán megpördült, és két lövéssel leszedte a támadót.

-    Dobja el a fegyvert! - mondta mögötte egy férfihang.

Cotton nem mozdult.

-    Nem mondom még egyszer! Dobja le a fegyvert!

Nem volt választása: elengedte a fegyvert, amely a fűbe hullott. Sarkon fordult, és meglátta a negyedik támadót, amint éppen őt veszi célba.

Zorin ismét lövöldözést hallott kintről: sorozatokat, és utánuk egyes lövéseket.

-    El kell mennünk - mondta Kellynek.

-    Fel kell szaladnom egy percre. Vannak dolgok, amikre szükségünk lehet.

Zorin bólintott, Kelly pedig elrohant.

Zorin hosszú idő óta nem érzett ehhez fogható zavart. Senki sem tudhatta, hogy itt van. Egyedül Belcsenko árulhatta volna el, márpedig nem hitte, hogy így lenne. És kinek árulta volna el? Belcsenko ugyanannyira gyűlölte az új Oroszországot, mint ő, arra pedig semmi sem utalt, hogy Moszkva tudna arról, amit tervez. Egyedül az amerikai Malone jelentett veszélyt - méghozzá komolyat -, de Malone rég halott.

Akkor ki van odakint?

Továbbra is feszülten figyelte a nyitott tornácajtót, hogy lőjön mindenre, ami mozog. A lépcsőn megjelent Kelly, és lesietett a földszintre egy kis kézitáskával. Fel volt készülve a vészhelyzetekre, mint minden jó ügynök.

-    Pénz, útlevél, tartalék tárak - súgta Kelly. - És még pár dolog, amikre szükségünk lesz.

-    Hová megyünk?

-    Befejezzük a Bolondmattot.

Cassiopeia ráeszmélt, hogy Cotton ismét sebezhető. Hallotta a sorozatokat meg a

két lövést. Majd egy hangot, amely nem Cottoné volt. Azt parancsolta a férfinak, hogy dobja el a pisztolyt. Cassiopeia ezt használta ki, hogy visszabújjon a sövény mögé, és annak a fedezékében lopakodjon odáig, ahol két alak állt: az egyik vele szemben, a másik háttal. A nő meggörnyedve, a fegyvert a vállához emelve, könnyű léptekkel osont közelebb. Ismét feltámadt a szél, a magasban zörögtek az ágak, elnyomva Cassiopeia mozgásának neszét.

-    Kinek dolgozik? - kérdezte a hang.

-    Ezt én is kérdezhetném.

Cotton felelt.

Az ő hangja volt erősebb. Vagyis ő áll szemben Cassiopeiával.

-    Tudja, hogy valószínűleg egyedül van itt? - kérdezte Cotton.

-    Akárcsak maga.

-    Akkor találjuk ki, miért vagyunk itt. Mindketten tanulhatnánk valamit. Cotton nyilvánvalóan látja őt, tehát csak az időt húzza. Helyes, csak így

tovább. Még néhány méter.

-    Zorin abban a házban van - jelezte Cotton.

-    Nem jut messzire.

Malone látta Cassiopeiát, hogyan oson mind közelebb az emberhez, akitől még három méter választotta el, és nagyon igyekezett időt nyerni.

-    Tudom, miért kergetik Zorint - mondta. - És ha én tudom, mit gondol, ki tudhatja még? Egész Washington, úgy bizony.

-    Ha egyszer Zorin meghalt, úgysem számít, mit tudnak.

Váraüanul fölzúgott egy motor.

Valahol Kelly háza mögött.

Majd egy pár fényszóró világította meg az utcát, és az autó nyaktörő sebességgel elszáguldott. A géppisztolyos árnyék megpördült balra, és megeresztett egy sorozatot, hátha véletlenül eltalálja.

f—hirraim
Tilt Ti TM

Cassiopeia előrenyújtotta a pisztolyát, és lelőtte a kocsi után lövöldöző embert, aki összerogyott.

Az automata fegyver elhallgatott. Visszatért a csend.

-    Reméltem is, hogy még megvagy - mondta Cotton.

A nő leengedte a pisztolyt.

-    Én azt hittem, neked kell figyelned engem hátulról!

Malone eliramodott az autójukhoz.

-    Bármilyen kellemes a kilátás, az autó után kell mennünk. Szerintem Zorin és Kelly ül benne.

Cassiopeia egyetértett.

NEGYVENNÉGY

Stephanie és Danny Daniels kettesben ült az Ovális Irodában. Oszin távozott, miután szavát adta rá, hogy ez a találkozás sohasem történt meg. Edwin Davis visszavonult a saját irodájába, Luké hazament, hogy aludjon. Éjfél elmúlt, ami azt jelentette, hogy elkezdődött Danny utolsó teljes napja az Egyesült Államok elnöki tisztségében.

-    Nemsokára vége - mondta az asszony.

Danny ringatózott a hintaszékben, csendesen, rá nem jellemzően mogorva képpel.

-    Nem akarok elmenni.

Stephanie elmosolyodott.

-    Ki akar?

-    Sokan eljutottak idáig úgy, hogy azt sem tudták, mi a fenét csináltak, és alig várták, hogy vége legyen. Én élveztem az állást.

-    Jó elnök voltál. A történelem kegyes lesz hozzád - mondta őszintén Stephanie.

-    Milyen érzés állástalannak lenni? - kérdezte Daniels. - Hamarosan csaüakozom hozzád.

-    Nem úgy távoztam, ahogy képzeltem.

-    Én sem így képzeltem, de tudod, hogy nem avatkozhattam közbe. Különben is, mi haszna lett volna? Az ügyosztálynak vége. Ezek a bolondok azt hiszik, hogy többet tudnak mindenkinél. Ne feledd, hogy Fox kormányzó volt.

Stephanie értette a célzást. Az új elnök egyenesen kormányzói rezidenciából jött, ahol szert tett némi jártasságra a közigazgatásban, de kevés nemzetközi tapasztalata volt. A félig izolálódás jelszavával kampány olt, megérezve, hogy az ország belefáradt a világcsendőr szerepébe. Biztos többséggel győzött a szavazáson, és még annál is népszerűbbnek bizonyult az elektoroknál. Stephanie-nak arra kellett gondolnia, hogy a közhangulat talán csakugyan változik. Márpedig azt képzelni, hogy Amerika függetlenítheti magát attól, ami a világ távoli helyein történik, képtelenség.

Annak az időnek már vége.

-    Egy pillanatra nem nézel oda, és már hátba is döftek - mondta Danny. -Közel-Kelet, Ázsia, Kína. Most Oroszország. Mindegyik keveri a szart. És a szövetségeseink? Azok többnyire rosszabbak az ellenségnél. Adj nekem, vegyél be, vásárolj meg, fizess le. Mást sem akarnak.

Stephanie elmosolyodott, mert eszébe jutott az első alkalom, amikor ezt hallotta. Évekkel korábban történt, az egyik első csatájukban, mielőtt rájöttek, mit éreznek egymás iránt.

-    Hol van Pauline? - kérdezte.

-    Elment, de hétfőn visszajön az esküre a Capitol Hillre. Utolsó nyilvános megjelenésünk lesz házaspárként.

Megbicsaklott a hangja.

-    Odafent mindent becsomagoltak és elszállítottak Tennessee-be. Pauline is odautazott pár napja, látszólag azért, hogy a költözést intézze. Alig várja, hogy elkezdhesse az új életét, és meg kell mondanom, én is nagyon szeretném már, hogy mi is továbblépjünk.

-    Mikor váltok el?

-    Pár hónap múlva. Ha senkit sem fogunk érdekelni. Szép csendesen. Ahogy A1 Gore csinálta. Ilyen az élet, az emberek majd megértik. Ki törődik egy volt alelnökkel vagy elnökkel?

Stephanie megértette Danny bűntudatát. Több évtizede az ő házassága is annyira megromlott, hogy ő és Lars évekig külön éltek. Valószínűleg még mindig így lenne, ha Lars nem akasztja fel magát azon a franciaországi hídon. Cotton és Cassiopeia segítségével sikerült megértenie, miért történt, de máig nagyon elszomorította, hogy nem változtathat rajta.

-    Nem kellene már aludnod? - kérdezte a férfitól.

-    Tudod, hogy éj jeti bagoly vagyok. Különben már egy hónap óta nem alszom szinte. Nem tetszik nekem, merre tart az ország. Ijesztő. És nem tudom, hogy az én hibámból történik-e.

-    Mert jó munkát végeztél, és megvédtél mindenkit?

-    Úgy állítottuk be, mintha könnyű lenne.

Holott nem volt az. Az új elnök 180 fokos fordulatot jelentett Dannyhez képest. Ami jellemző az amerikai politikára. Az inga kiszámítható szabályossággal leng, semmi sem tart sokáig, mintha az ország szeretne kipróbálni új dolgokat, mégis örökösen zúgolódnak, hogy semmi sem változik. A tömegek tetszését úgysem lehet elnyerni. Egyáltalán minek próbálkoznak vele? Ám Danny nemcsak megpróbálta, de sikerült is neki.

-    Elvégezted a munkádat - mondta az asszony. - Megőrizted az ország biztonságát úgy, hogy nem sértetted az állampolgári jogokat.

-    Azért voltak kihívások, ugye?

Stephanie rámosolygott.

-    Tudod te, hogy még hasznos lehetsz. Az életednek nincs vége.

Danny a fejét rázta.

-    Az utódom egy zöldfülű.

-    Harminchat óra múlva az Egyesült Államok elnöke lesz.

-    Még nem volt ilyen feladata. És akiket felfogad, nem az eszükről híresek. Ez is riasztó.

-    Nem a mi bajunk - szólt Stephanie.

-    Gyűlölöm, hogy ez történt veled! - mondta őszintén Danny. - Sosem vonlak be, ha tudom, hogy kirúgnak miatta!

-    Amióta ismerjük egymást, mindig őszinte voltál hozzám. Tisztázzunk valamit. Én csak azt teszem, amit tenni akarok. Te is tudod. Én döntöttem el, milyen eszközöket használok, tehát megfizetem az árát.

Danny csak mosolygott.

-    Luké Mustangja totálkáros lett? - kérdezte.

-    Alkatrésznek még jó.

-    Szerette azt a kocsit.

Stephanie nem tudta, hogy az elnök kihez beszél. Mintha nagyon távol lett volna.

-    Fáradt vagy.

-    Inkább aggódom. Valami történik itt. Érzem. És nem jó. Az SzVR vezető rezidense nem mindennap bukkan fel a Fehér Házban, hogy államtitkokat közöljön. Valahol el van dugva öt atombomba.

-    Az ilyesminek karbantartásra van szüksége, és sok idő telt el azóta.

-    Ez a Zorin mégis nagyon törtet értük. És ez nyugtalanít.

-    Az oroszok sosem a dörzsöltségükről voltak híresek.

-    Viszont nagyon kemény versenytársak.

Stephanie kivárt egy percet, mielőtt a protokollt megsértve föltette volna a kérdést: - És mi?

Danny tekintete megállapodott rajta. - Van itt „mi?”

-    Ha akarod.

-    Akarom.

Stephanie karja libabőrös lett, ami elég szokatlan volt nála. Örült a vallomásnak, és remélte, hogy a lehetőség felpezsdíti Dannyt a következő másfél napra.

-    A beiktatás után indulok vissza Tennessee-be - mondta az elnök. - Az erdei házikómba. Ott szívesen látlak.

-    Mi lenne, ha előbb elválnál?

A férfi kuncogott.

-    Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. De azért meglátogathatsz, nem?

-    Hogy valamelyik bulvárlap címoldalára kerüljek? Azt már nem. Kivárom, hogy szabad legyél.

-    Most mihez kezdesz?

Stephanie nem sokat gondolkodott ezen.

-    Nyugdíjjogosult vagyok, úgyhogy azt felveszem. Aztán körülnézek, kinek lehet szüksége egy tapasztalt hírszerző szolgálataira.

-    Azt hiszem, sokan kapnának ezen az ajánlaton. Ehhez mit szólnál? Ne döntsél a j övödről, amíg végig nem beszéled velem a lehetőségeket.

Stephanie látta, hogy valamit forgat a fejében. Nem is számított ennél kevesebbre. Danny igazi játékos. Mindig is az volt.

-    Ne is merészeljek kérdezni, ugye?

Danny csak vigyorgott.

-    Legalábbis most még ne.

Stephanie ekkor meglátott valamit a férfi szemében.

Danny tud valamit, amit ő nem.

Valami fontosat.

-    Mi az? - kérdezte.

NEGYVENÖT

Zorinnak a kis kupé anyósülése jutott, Kelly vezetett. A konyhaajtón menekültek ki a házból a garázsba, ahonnan baj nélkül sikerült elhúzniuk. Zorin feje még mindig zúgott a lövöldözés hangzavarától. Ahogy robogtak nyugat felé, két rendőrautó jött velük szemben a folyó hídján, viszont Charlottetownban, útban a sztrádához, eggyel sem találkoztak.

-    Hová megyünk? - kérdezte Zorin.

-    Vissza a nagy ellenséghez.

Amerikába.

-    Biztosított házban rejtetted el az RA-115-ösöket?

-    A parancs egyértelmű volt. Találnom kellett olyan helyet, ahol senki sem fedezheti fel, viszont üzemképesek maradnak. Nem volt könnyű, de megcsináltam.

-    Mi történt veled, miután elváltunk Andropovtól azon az estén?

-    Folytattam az életemet. Veled ellentétben, Alekszandr, én nem otthon születtem. Szüleim beépített ügynökök voltak az Egyesült Államokban. Amerikai állampolgár vagyok, útlevelem is van. Azon az estén egy turistacsoporttal érkeztem Moszkvába. Az 1980-as években, ha fogalmazhatok így, Oroszország nem volt népszerű idegenforgalmi célpont, de az amerikaiak így is mentek. Visszarendeltek jelenteni, ezért foglaltam helyet arra az útra. Azon az estén kiosontam a szállodából, és eljöttem a biztosított házba.

Zorin jól ismerte az Inturisztot. Valaha az egyeüen engedélyezett utazási iroda volt a Szovjetunióban. Személyesen Sztálin alapította, az összes alkalmazott a KGB szolgálatában állt. Az Inturiszt engedélyezett minden belépést a Szovjetunióba. Zorin többször dolgozott Inturiszt-kirendeltségeknél, így világos volt előtte, hogyan sikerült Kellynek egyszerre eljutni Moszkvába és a megbeszélésre.

-    Miután Andropov beszélt hozzánk, visszamentem a csoporthoz, utána hazajöttem Washingtonba. Dolgoztam, eleget tettem a Bolondmatt utasításainak, és nyitva tartottam a fülemet.

Mindig ez volt az adatgyűjtés leghatékonyabb módszere. Zorin is sokat hallgatózott a külföldi állomáshelyein, bár neki nem a társasági élet volt a feladata. Ő inkább végrehajtó volt.

-    1991 decemberétől úgysem volt fontos - mondta Kell. - Csak úgy véget ért minden. Soha többé nem keresett meg sem a KGB, sem az SzVR. Hát veled mi történt, Alekszandr?

-    Hamar belefáradtam az új Oroszországba. Túl sok volt a gengszter. Úgyhogy elköltöztem keletre, Szibériába. Mivel a feleségem és a fiam meghalt, egyedül éltem, és vártam a megfelelő alkalmat.

Közeledtek a tizenhárom kilométer hosszú Konföderáció-hídhoz a Northumberland-szoros fölött, amely elválasztotta a Prince Edward-szigetet a kontinentális Kanadától, ahová Zorin harminc éve még csak komppal juthatott volna át.

Kelly megállt, kifizette a sztrádadíjat, majd továbbrobogott.

-    Én is töprengtem rajta, hogy eljöhet-e valaha az alkalom - mondta. -Hosszú ideig arra gondoltam, hogy mindennek vége. Andropov ’84-ben meghalt. Én közvetlenül tőle kaptam a parancsokat. De senki sem mondta, hogy álljak le, így dolgoztam tovább.

-    Én is. - Zorin ránézett a sötétben Kellyre. - Tartozunk nekik annyival, hogy bevégezzük ezt. Sosem volt alkalmunk megvívni a nagy harcot a fő ellenséggel. Az pusztított el minket.

-    Úgy bizony. Bár mi is sok kárt okoztunk magunknak. Évtizedekig olvastam arról, hogy mi történt. Mennyit hibáztunk. A történelem sok mindenre megtanított.

Akárcsak Zorint. És a legfontosabb lecke az volt, hogy itt nem lesz habozás, nem lesznek fenntartások, nem lesz irgalom. Nem számít a politika. Részvétnek és erkölcsnek nincs helye. Ezek senkit sem tartottak vissza attól, hogy elpusztítsa a Szovjetuniót. Meg kellett tudnia valamit.

-    A Bolondmatt két lépésben adott mattot jelent. Maga Andropov adta ezt a nevet a küldetésednek. Fontosak itt a jelképek?

-    Igen! A Bolondmatt sikere mindig azon múlik, hogy az ellenfél rendkívül ostobán viselkedjen. Ebben a kérdésben Amerika a kezünkre játszott.

-    Én a Csendes Lépés voltam - jegyezte meg Zorin.

Kelly kuncogott.

-    Mennyire frappáns. Egy lépés, amely senkit sem fenyeget a sakktáblán. Andropovról legalább azt elmondhatjuk, hogy volt érzéke az iróniához.

-    Te tudtad, hogy a másik kettő meghalt?

A kétsávos úton alig járt valaki rajtuk kívül. Nem is csoda, hiszen késő éjszaka volt.

-    Értesültem idő előtti elhalálozásukról. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mi történt. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Feltételezhetőleg nekem kellett utolsónak maradnom, hogy ha parancsot kapok, végrehajtsam a Bolondmattot. Te hogyan találtál meg?

-    A neved benne van a régi feljegyzésekben. A címedet olyasvalakitől kaptam, akinek hozzáférése van titkos adatokhoz.

-    Egy levéltáros segített?

Zorin bólintott.

-    Valószínűleg ők az egyedüliek, akik tudják, hol kell keresni - mondta Kelly. - Az én időmben kötelező volt a nyilvántartás. A levéltárosok nagy károkat okoztak. Olvastam Mitrohin könyvét, amikor megjelent az 1990-es években. Attól rettegtem, hogy az a bolond áruló engem is megnevezett benne.

-    Moszkvában most ugyanazokat a feljegyzéseket olvassák, mint az én levéltárosom.

-    Egyetértek. Aki a háznál volt, az SzVR-től kellett jönnie.

Zorin úgy vélte, itt az idő, hogy feltegye a kérdést: - Az első lépés az volt, hogy elrejtsd a fegyvereket. Mi volt a Bolondmatt második lépése? A győztes lépés?

-    A konvergenciapont.

Ez volt az, amit Belcsenko nem volt képes kideríteni, vagy talán nem akarta elárulni. Andropov azt mondta azon az estén, hogy „alapjaiban fogják megrendíteni Amerikát”. Kiderült két hibája, „és a megfelelő időben ezzel a kettővel fogjuk móresre tanítani. Minimális erőfeszítés, maximális hatás”.

-    Megfejtettem a zéró kiegészítést - mondta Zorin. - A régi feljegyzések és a levéltáros segítségével. Vagyis tudom, hogy eljött az idő. - Palástolta ujjongását. Beidegzett türelmével tartotta féken a felindultságát. - De te ismered a konvergenciapontot?

-    Az volt a feladatom, hogy meghatározzam. Emlékszel, mit mondott Andropov? - Kelly feltartotta két ujját. - Két hiba. A borítékban, amelyet azon az estén a tányérom alá tettek, le volt írva mindkettő. A zéró kiegészítés az egyik.

Ezt Belcsenko is elmagyarázta Zorinnak.

-    A második a konkrét robbantás helye.

Átkeltek a hídon, megérkeztek a kanadai szárazföldre.

-    Az egyetlen vagyok, aki ismeri azt a helyet - mondta Kelly.

i

Ej

£n~n

fTínrrnr	W\!T
—1 -mii.

Malone vezetett, Cassiopeia az éjjellátó távcsővel figyelte az utat. Másfél kilométerrel maradtak le Zorintól, igyekezve elvegyülni a sztráda gyér forgalmában. Malone még nem is gondolta végig, mi mindent csináltak. Hogy voltak képesek rá? Körülbelül két perccel Zorin után húztak el Kelly házától, és a Hillsborough folyó hídján érték utol őket, ahol feltűntek a száguldó rendőrautók, és Zorin lassított, mert nyilvánvalóan nem akarta felhívni magára a figyelmet. Attól fogva lépést tartottak a menekülőkkel nyugat felé. Átkeltek a Konföderáció-hídon, útközben Cassiopeia beszámolt róla, mit hallgatott ki Kelly házában.

-    New Brunswickban vagyunk - mondta.

-    Jártál már itt?

Cassiopeia leengedte a távcsövet.

-    Párszor. Szép hely.

-    Van valami elképzelésed, hogy hová igyekeznek?

A nő előkereste a mobilját, és húzogatni kezdte az ujját a kijelzőn.

-    Vannak repülőterek Monotonban és St. Johnban. Talán oda. És választhatnak a főutak között. Nyugatra van New Brunswick, keletre Nova Scotia.

-    Hát akkor várnunk kell, és majd meglátjuk.

-    Szerinted kik voltak azok Kelly háznál? - kérdezte a nő.

-    Oroszok. Ki mások lehettek?

-    Egyetértek. - Cassiopeia ismét a szeméhez emelte a távcsövet. -Elkanyarodnak nyugatra, Monoton felé. A telefonom szerint körülbelül ötven kilométer.

Malone gázt adott, hogy le ne maradjon.

Két dologra kellett vigyázniuk.

Nem kelthettek feltűnést, és nem veszíthették szem elől azt a kocsit. NEGYVENHAT

Stephanie a Resolute-asztalnál állva nézte a két dossziét. Az egyik vastag volt, és azt írták rá feltűnő vörös betűkkel: SZIGORÚAN TITKOS - ROSSZ PASSZ. A mappa szélei megkoptak, a titkosítás bélyegzőjét 1989-ben nyomták rá a Fehér Ház engedélyével. A pecsétjét letörték, a benne lévő papírokat megbolygatták, de az asszony így is felismerte a leveleket, emlékeztetőket, feljegyzéseket, jogi szakvéleményeket, nemzetközi sajtóközleményeket. Többségüket ő írta.

-    Milyen volt Reagan? - kérdezte Danny.

-    Okos, ravasz, jó szimatú. Élvezte, hogy mások mennyire alábecsülik. Belelátott az emberekbe, főleg a szovjetekbe. Sokat töprengett rajta, mivel lehetne legyőzni őket.

Odalapozott egy kivonathoz, amelyen 1982. februári keltezés volt. Ez volt a legkorábbi dokumentum az első találkozásáról Reagannel. Az utolsó 1989 novemberéből származott: akkor közölték vele, hogy szolgálata lejárt. Attól fogva, hogy innen kilépett, mintha semmi sem történt volna. De mi is történhetett volna? A kocka el volt vetve az első Bush beiktatása előtt. A megbeszélésekre gondolt, amelyeket itt tartottak, többnyire késő éjszaka, amikor kevesen jártak a házban. Még Nancy Reagannel is megismerkedett, akit rendkívül kedves asszonynak talált. Nancy feltéüenül helyeselte a férje törekvéseit, nagyon összecsiszolódott pár voltak. Stephanie irigyelte ezt a kapcsolatot, mert az ő házassága akkor már széthullóban volt.

-    Reagan jól mérte fel a Szovjetuniót, és türelmes volt - folytatta. -Olyasvalakire várt, mint Gorbacsov, és amikor ő került hatalomra, az elnök mindent bedobott. Lehet, a színészi múltja tette, de mindig jól mérte fel, mikor lesz maximális hatása a megfelelő szövegnek. Sohasem kapkodott. Nekem is mindig azt mondta, hogy jól kell csinálni, nem gyorsan.

-    Mindig olyan szerencsések voltunk, hogy nálunk a megfelelő ember volt ott a megfelelő pillanatban. Washington a kezdeteknél. Lincoln, amikor az ország szétesett. Wilson és Roosevelt, amikor a gazdasági válság és a világháborúk veszélybe sodortak mindent. Azután Reagan a hidegháborúban. Bosszantotta, hogy akkor ért véget, amikor ő már átadta a stafétabotot Bushnak?

-    A legkevésbé sem. Őt nem a dicséretek érdekelték, hanem az eredmény. Biztonságosabb világból akart távozni, mint amilyenben elnök lett, és ez sikerült neki. Utoljára 1992-ben láttam az elnöki könyvtárban. Négyszemközt találkoztunk, és ő ismételten megköszönte, amit tettem. Rendkívüli ember volt. A történelem fel fogja jegyezni, hogy Rónáid Reagan nyerte meg a hidegháborút.

-    Jó munkát végeztél - mondta Danny. - Csakugyan jót. Nagyon büszke lehetsz a teljesítményedre.

Stephanie-nak sokat jelentett a férfi dicsérete. Daniels nem az a fajta volt, aki könnyen osztogatja az elismerést. A hírszerzésben a munka jellegénél fogva szinte soha nincs elismerés. Az ügynöknek legyen elég a tudat, hogy elvégezte a feladatát, bár ez sovány jutalom. Stephanie büszke is volt, kimondhatatlanul büszke. Jelen volt, amikor Kelet-Európa eltörölte az egypártrendszert, szemétbe dobta a tervgazdaságot, a szabadságot és a törvényes demokráciát választotta. Segített a világ két leghatalmasabb emberének, hogy megbuktathassák a gonosz birodalmát.

Sok minden történt azóta, de semmi sem volt ahhoz fogható.

-    Nagy idők voltak - mondta -, de a Bush-kormány úgy döntött, hogy többé nincsen szükség rám. Akárcsak most. Akkor mentem át az igazságügyhöz.

-    A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig vasfüggöny húzódik végig a kontinensen. A vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa államainak valamennyi fővárosa, Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok a népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem.

Stephanie le volt nyűgözve.

-    Churchill beszéde, amelyet a missouri Fultonban mondott el 1946-an, miután nem választották meg újra miniszterelnökké. Nem is tudtam, hogy a hidegháború tudósa vagy!

Daniels rászegezte az ujját.

-    Mármint sosem vetted észre, hogy képes vagyok emlékezni dolgokra. Sok mindent fogsz még felfedezni rólam, amit nem tudtál.

Stephanie biztos volt ebben.

-    Truman ott ült a hallgatóságban, amikor Churchill beszélt - folytatta Danny. - Utána kijelentette, hogy egyetért minden egyes szóval, különösen a kifejezéssel, amely azon a napon született. Vasfüggöny. Churchillnek igaza volt

Sztálinnal és a szovjetekkel kapcsolatban.

-    Nekünk meg újabb negyven évig tartott megnyerni a hidegháborút.

-    De megnyertük. Totális győzelmet arattunk.

-    Hogyan derítetted ki? - kérdezte az asszony. - Csak tucatnyi ember tudott a Rossz Passzról.

-    Oszin árulta el tegnap.

-    És egy szó sem szóltál?

-    Tudok titkot tartani.

Stephanie mosolygott. Danny imádnivaló tud lenni, ha nagyon akar.

-    Zorin ugyanúgy a hidegháború katonája, mint te - mondta az elnök. - De tőled eltérően ő nem lépett túl rajta. Zorin az egyik problémánk, a szakadás a Kremlben egészen más. Oszin - dicséretére legyen mondva - igyekszik azt tenni, ami a helyes. Csakhogy az orosz kormányban több az eszelős, mint az Oszinhoz hasonlók. Nem dogmatikusok, akik Leninnel és Marxszal kelnek és fekszenek. Nem, ezek köztörvényes bűnözők, akiket senki sem érdekel önmagukon kívül. A dolog jó oldala, hogy nem akarnak világuralmat. Viszont öt atomfegyver, amely el van dugva Amerikában, az még jól jöhet, ha a körmünkre kell koppintani.

A másik dossziéra mutatott a majdnem üres asztalon.

-    Azt Edwinnel olvastattam el.

Stephanie már nyúlt volna érte, de az elnök gyengéden megfogta a kezét, és visszatartotta. Az asszony összeborzongott, ami nem volt jellemző rá.

Telefoncsörgés törte meg a csendet.

Az elnök megnyomta a világító gombot, kihangosítva a készüléket.

-    Baj van Kanadában - mondta Edwin.

A Prince Edward-sziget rendőrsége négy hullát talált egy Jamie Kelly nevű ember házánál, Charlottetown mellett. Nincs mivel azonosítani őket.

-    Cotton nem üzent? - kérdezte Stephanie.

-    Semmit. De legalább tudjuk, hogy nem lustálkodik.

-    Majd telefonál, ha kell - mondta Stephanie. - Szólnál a kanadaiaknak, hogy maradjanak ki?

-    Már szóltam.

-    Tájékoztass - mondta Danny, és bontotta a vonalat.

Stephanie látta a szemén, hogy nyugtalan.

-    Mit akartál még megmutatni? - kérdezte.

-    Cotton beszámolt róla, hogy ez a Belcsenko nevű levéltáros két dolgot említett a halála előtt. A Bolondmattot és a zéró kiegészítést. Oszin megígérte, hogy az elsőt ő vállalja. Azt hiszem, a másodikat mi is el tudjuk intézni. - A másik dossziéra mutatott. - Ott van benne minden.

Stephanie merőn nézte a dossziét.

-    Másolatok vannak benne dokumentumokról, amelyeket Edwin a CIA régi, titkosított aktájában talált. A zéró kiegészítés egyenesen oda vezetett. Úgy látom, Langley-ben bevezették a számítógépes iktatást, szerencsére. Az ottaniak mondták, hogy 1980 óta nem hallották ezt a két szót a Szovjetunióval kapcsolatban. Vidd fel a mappát az emeletre, olvasd el, utána aludj kicsit. Válaszd azt a szobát, amelyik tetszik.

-    A tiédet is lehet?

Daniels vigyorgott.

-    Addig nem, amíg nem vagyok szabad. Te mondtad.

Stephanie a mappáért nyúlt. Nagyon jólesett volna némi alvás, viszont pokolian kíváncsi volt rá, hogy mi ez.

-    Folytassuk ezt a beszélgetést a reggelinél - javasolta az elnök.

Stephanie az ajtóhoz indult.

-    A szovjetek nevezték el zéró kiegészítésnek - szólt utána Daniels. - Nálunk az alkotmány 20. kiegészítése a neve.

Cassiopeia a szeme előtt tartotta a távcsövet, amellyel jól látszottak az úton a szürkés képek. A technológia sokat fejlődött a zöldben úszó kezdetek óta. A lencsékkel olyan tisztán lehetett látni, mint a nyári szürkületben. A mobilján követte az útjukat, és megállapította, hogy már nyolcvan kilométerre sincs a maine-i határ.

-    Át fog menni az Egyesült Államokba? - kérdezte.

-    Kelly megteheti. Edwintől tudom, hogy amerikai állampolgár. De Zorin? Kizárt. Ejtőernyővel ugrott le. Hacsak nem hozott valamilyen hamis igazolványt, vízumra lesz szüksége, hogy törvényesen beléphessen orosz útlevéllel. Szerintem még útlevele sincs. Bár ez nem fogja megállítani.

Jól lemaradtak, időnként túlságosan is; szerencsére előttük az autó egyszer sem kanyarodott le.

-    Digdeguash helység közeledik - jelentette Cassiopeia a telefonos térkép alapján.

Cotton ügyesen használta fedezéknek az autókat, amelyekkel eddig találkoztak. Cassiopeia a karórájára nézett. Mindjárt hajnali három.

-    Nem megy át a határon - mondta a férfi.

Cassiopeia elforgatta a térképet a telefonján.

-    Észak-Maine-be fogunk érkezni, a Passamaquoddy-öböl innenső partján. Körülbelül harminc kilométerre vagyunk.

-    így fogja megcsinálni - jelentette ki Cotton. - A vízen.

NEGYVENHÉT

Zorin nem sürgette Kellyt, hogy mondja el, mit tud. A robbantás pontos helyének úgyis akkor veszik csak hasznát, ha a bombák üzemképesek maradtak.

Úgyhogy csak sorjában.

Egy darabig hallgattak. Keresztülvágtak St. John városkán, addig haladva a négysávos úton, amíg kétsávossá nem keskenyedett a part mentén. Kelly tudta, hová kell mennie.

Egy településhez értek, amely az igazak álmát aludta. Kelly megállt egy kereszteződésnél, azután befordult délnek egy másik útra.

-    Itt van előttünk egy kis falu, St. Andrews by the Sea - mondta. - Többször jártam ott. Mindössze pár ezer lakosa van, és a St. Croix-folyó túlsó partja már Maine. Szeretek vitorlázni, és St. Andrewsban van kölcsönző. Ebben az órában nyugodtan elköthetünk egyet. Mire észbe kapnak, bottal üthetik a nyomunkat. A folyót elkerüljük, kifutunk az öbölbe, és irány a maine-i Eastport. Nincs messze, legfeljebb ötven kilométer. Ott simán beszökhetünk az Egyesült Államokba.

Zorinnak bíznia kellett benne, hogy ez az ember tudja, mit csinál.

-    Nyáron is voltam itt. St. Andrewsban nagy üzlet a bálnafigyelés. Szeretem a falut. Brit királypártiak alapították, akik elmenekültek a gyarmatokról a függetlenségi háború után, mert nem kértek az új Amerikából. Vacogni fogunk, de ez a legokosabb választás.

-    Miért futunk ki az öbölbe, miért nem szeljük át egyszerűen a folyót? Azt mondtad, ezen az úton három kilométerre sincs a határ.

-    Azt éjjel-nappal őrzik. Legkönnyebben az öblön át jutsz be Amerikába. Valamikor régen dolgoztam ki ezt a tervet vészhelyzet esetére, bár sosem hittem, hogy egyszer használni fogom.

Tábla mutatta, hogy megérkeztek St. Andrewsba. Más táblák egy akváriumhoz és egy arborétumhoz kalauzolták az utazót.

-    Az Algonkin Hotel nagyon szép - folytatta Kelly. - Arrafelé, egy dombtetőn. A kikötő erre van.

Keresztülvágtak az óvároson, a színes házak között, amelyeknek többségében butikokat, kávézókat, galériákat működtettek. Fölöttük a megvilágított kanadai zászló lengett a magasban. Kelly leparkolt a vízparton, azután magukhoz vették a csomagjukat, és kiugrottak az autóból. Csípős hideg volt, a fagyos pára ugyanúgy megdermesztette az arcot, mint Szibériában. Egy lelket sem láttak, néma csend volt, csak a víz nyaldosta halkan a partot.

Végigmentek az öbölbe benyúló mólón, amelynek két oldalán hajók horgonyoztak. Kelly rövid töprengés után hat méter hosszú egyárbocost választott, és felugrott a fedélzetre.

-    Oldd el a kikötőbaktól. Lecsorgunk a rakpart mellett, utána felvonjuk a vitorlát. Mennyire értesz a hajózáshoz?

-    Semennyire - válaszolta Zorin.

-    Akkor szerencséd, hogy itt vagyok.

Zorin eloldotta a köteleket, beugrott a hajóba. Nem rajongott a vízért, de belátta, hogy Kelly okos dolgot javasolt. A hajó azonnal elsodródott a rakparttól, az apály kisodorta őket az öbölbe. Kelly sietve felvonta a fővitorlát, hogy befogja az északi szelet. Előttük pár kilométer hosszan nyújtózott az erdős partok között a keskeny öböl.

Mit is mondott Kelly? Ötven kilométer.

Azt kibírja.

A karórájára nézett.

Mindjárt hajnali négy.

Még 36 óra.

Malone látta, ahogy Zorin és Kelly elkötik az egyárbocos vitorlást, majd elsodródnak a parttól. Ő és Cassiopeia pár perccel az oroszok után érkeztek a kisvárosba. A parttól valamivel távolabb megálltak, a sötétséget használva fedezéknek. Malone az éjjellátó távcsövet odaadta Cassiopeiának. Négyszáz méterre voltak a parttól a főutcát alkotó néhány ház között.

-    Nem mehetünk utánuk - jegyezte meg a nő, miközben a távcsővel figyelte a vizet. - Ebben a hidegben ezt az egyeüen vitorlást hagyták kint.

-    Kölcsönvehetem a telefonodat?

Cassiopeia árny új tóttá a mobilt, Malone ismét felhívta a Fehér Házban azt a számot, amelyen valamivel korábban megtette a jelentését. Edwin Davis vette föl, Malone beszámolt róla, hogy mi történt, majd megkérdezte: - Van errefelé drónunk?

-    Utánanézek. Ne tedd le.

Két perc múlva a titkár visszajött és beleszólt: - Természetesen. A kanadaiak nem rajonganak érte, de van. Intézkedtem, hogy küldjenek föl egyet. Nem egészen harminc perc múlva ott lesz fölöttetek.

Malone a nőre pillantott, aki hallotta, mit mond Edwin, noha nem is hangosították ki a mobilt.

Cassiopeia bólintott.

-    Addig lehet vizuális figyelés, de tovább nem. A hajó délkeleti irányba indult, Maine felé.

-    Hallottad ezt? - kérdezte Malone a titkártól.

-    Végig az úton figyeljük őket. Ti mit csináltok?

-    Várunk, amíg nem szólsz, hogy befogtátok őket. Utána átkerülünk kocsival az öböl maine-i partjára. így közel lehetünk ahhoz a ponthoz, ahol kiszállnak. Gondoskodjatok róla, hogy senki se zargassa őket. Semmi útlevélvizsgálat.

-    Mint hallom, arrafelé lazán veszik a dolgot - mondta Davis.

-    Ennyit a határok biztonságáról.

-    De legalább mi járőrözünk a drónokkal.

-    Csak el ne veszítsétek, ha már idáig eljutottunk.

-    Nem fogjuk.

Edwin bontotta a vonalat.

Cassiopeia továbbra is a távoli öbölt figyelte.

Malone odaállt mellé.

-    Szerencsénk, hogy ezek olyan régen kiszakadtak a világból. Az ő idejükben még nem voltak drónok kamerákkal.

A nő leengedte a távcsövet.

-    Szerinted mi lesz itt a végjáték?

Malone nem tudta.

-    Reménykedjünk, hogy Stephanie kitalálja helyettünk.

NEGYVENNYOLC

Az Egyesült Államok elnökének utódlása bonyolult kérdés az 1787-es alkotmány megszövegezése óta. A II. cikkely első paragrafusának ötödik pontja szerint elnökké csak olyan személy választható, aki az Egyesült Államok állampolgáraként született, aki a 35. életévét betöltötte, és 14 év óta az Egyesült Államokban van a lakhelye. Amennyiben az elnököt hivatalából elmozdítják, elhuny, hivataláról lemond, vagy nem képes ellátni az elnöki hivatallal kapcsolatos hatáskört és kötelességeket, az a II. cikkely első paragrafusának hatodik pontja szerint az alelnökre száll.

Hét amerikai elnök nem töltötte le a mandátumát azért, mert meghalt; minden egyes alkalommal az alelnököt eskették fel a hátralévő időre. Hogy az alelnök valóban elnök lett-e, vagy csak ügyvezető elnök, az a kongresszusi viták régi tárgya. Senki sem tudja biztosan. A problémát végül a 25. kiegészítés 1967-es ratifikálása oldotta meg, kijelentve, hogy abban az esetben, ha az elnököt elmozdítják hivatalából, meghal vagy lemond, az elnöki hivatalt az alelnök veszi át. A kiegészítés azt is előírta, hogy amennyiben az alelnöki hivatal nincs betöltve, az elnök jelöl ki alelnököt, akit a Kongresszus megerősít. Korábban, ha egy alelnöknek kellett ellátnia az elnöki feladatkört (vagy más okból távozott hivatalából), az alelnöki tisztség a következő elnökválasztásig betöltetlen maradt. Gerald Ford volt az első alelnök, majd elnök, akit 1974-ben nem választás útján, hanem a 25. kiegészítés értelmében jelöltek ki mindkét hivatalra. Ez már jól bejáratott amerikai törvény; a hajdani zűrzavar, amely az alelnök elnökké történő előlépését övezte, mára jóformán eltűnt.

De mi van a többi lehetséges utóddal, ha nincs megfelelő alelnök?

Ezzel a helyzettel a 20. kiegészítés foglalkozik. Ez a kiegészítés rendelkezik azokról az utódlási problémákról is, amelyek azelőtt következnek be, hogy az elnök és az alelnök letennék a hivatali esküt.

Az eredetiből idézünk: „Az elnök és az alelnök hivatali ideje január 20-án déli 12 órakor jár le. Ha a megválasztott elnök hivatali idejének kijelölt kezdetére meghal, a megválasztott alelnök lesz az elnök. Ha hivatali idejének kijelölt kezdetére nem választják meg az elnököt, vagy a megválasztott elnök valamilyen ok miatt nem töltheti be hivatalát, a megválasztott alelnök látja el az elnöki jogkört addig, amíg az elnök hivatalba nem léphet; ha valamilyen okból sem a megválasztott elnök, sem a megválasztott alelnök nem veheti át a hivatalát, a Kongresszus törvény útján rendelkezhet az elnöki hivatal ideiglenes betöltéséről, vagy meghatározhatja azt a módot, amellyel az elnöki hivatalt ellátó személyt kiválasztják, amíg az elnök vagy az alelnök hivatalba nem léphet.”

Ebből a kiegészítésből először is nyilvánvaló, hogy az elnök hivatali ideje január 20-án, pontosan déli tizenkét órakor jár le, vagyis a következő elnök hivatali ideje ugyanakkor kezdődik. Másodszor, ha a megválasztott elnök meghal hivatali idejének kezdete előtt, a megválasztott alelnök lesz az elnök január 20-án, és végigszolgálja azt az időszakot, amelyre a megválasztott elnököt megválasztották. Harmadszor, ha január 20-ig nem választják meg az elnököt, vagy a megválasztott elnök nem veheti át a hivatalát, a megválasztott alelnök látja el az elnök tisztségét, amíg elnököt nem választanak, vagy a megválasztott elnök hivatalba nem lép. Végül, a Kongresszus törvénnyel határozhatja meg azokat az eseteket, amelyekben sem a megválasztott elnök, sem a megválasztott alelnök nem választható, vagy nem alkalmas a hivatali tisztségre.

Ezt az előre nem látott eseményt értelmezte a Kongresszus az 1947-es Elnöki Utódlási Törvényben, amely lefektette az utódlási sorrendet azokra az esetekre, amikor sem előzőleg, sem utólag nincs beiktatott elnök vagy alelnök. Az utódlási sorrend első helyén áll a Kongresszus képviselőházi elnöke, őt követi a Szenátus ideiglenes elnöke. Utánuk következnek meghatározott sorrendben a különböző miniszterek, kezdve a külügyminiszterrel, a pénzügyminiszterrel, a védelmi miniszterrel, az igazságügyi miniszterrel; a sort a veteránügyek minisztere zárja, aki 16-ik az utódlási sorrendben.

Egy miniszter akkor választható, ha megfelel az elnöki tisztség alkotmányos előírásainak, továbbá a Szenátus tanácsára és egyetértésével választották ki. Amint letette az esküt, a törvény szerint automatikusan elhagyja hivatalát, és ellátja az elnöki tisztséget a hivatali idő végéig, vagy addig, amíg az utódlási sorrendben őt megelőző valamelyik személy alkalmas nem lesz az elnöki hivatal betöltésére. Ezt a törvényt sohasem alkalmazták a gyakorlatban, de az alkotmányosságát illetően továbbra is fennállnak a máig megválaszolatlan törvényes kérdések.

Először is nézzük a törvény szövegét. Az (a)(l) cikkely szerint: „Amennyiben halál, lemondás, hivatalból való elmozdítás, vagy alkalmatlanság miatt nincsen sem elnök, sem alelnök, aki élhetne az elnöki tisztséggel járó jogokkal, és megfelelhetne a kötelezettségeknek, akkor a Kongresszus képviselőházi elnöke lemond a képviselőházi elnök tisztségéről és a kongresszusi képviselői tisztségéről, hogy betöltse az elnöki tisztséget.”

Eredetileg kérdéses volt, hogy bevehető-e egy kongresszusi képviselő az utódlási sorrendbe. Az alkotmány II. cikkelye első paragrafusának hatodik pontja leszögezi, hogy csak az Egyesült Államok valamelyik „tisztségviselője” nevezhető ki az elnök utódjává. Szinte minden jogtudós, aki valaha foglalkozott ezzel a kérdéssel, köztük James Madison, Amerika egyik alapító atyja, arra a következtetésre jutott, hogy ez a meghatározás kizárja a Kongresszus tagjait. Ezt támasztja alá az I. cikkely hatodik paragrafusának második pontja (az összeegyeztetheteüenségi pont), miszerint: „Szenátor vagy képviselő mandátumának fennállása idején nem nevezető ki az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó olyan polgári hivatalra, amelyet ezen időszak alatt létesítettek, vagy amelynek díjazását ezen idő alatt felemelték; az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó hivatalt viselő személy hivatalviselésének tartama alatt a Kongresszus egyik házának sem lehet tagja.”

Az amerikai alkotmányrend szerint a kormány két hatalmi ágát, a törvényhozót és a végrehajtót szigorúan el kell választani. Az 1947-es utódlási törvény ennek a tilalomnak megfelelően előírja, hogy a Képviselőház elnöke és/vagy a Szenátus ideiglenes elnöke mondjon le kongresszusi tisztségéről, mielőtt letenné a hivatali esküt. Ám hogyan lehetne elnökké választani őket, ha a lemondás után megszűnnének a Képviselőház elnökének, illetve a Szenátus ideiglenes elnökének lenni, ennélfogva a törvény értelmében nem lennének elnökké választhatók?

Amikor a törvényesen meghatározott sorrend szerint egy miniszter jogosult az elnöki tisztségre, a törvény (d)(3) alfejezete előírja: „A miniszter az elnöki beiktatással automatikusan megválik miniszteri tisztségétől, hogy így alkalmas legyen az elnöki tisztség betöltésére.”

A törvény alfejezetében, amely a Képviselőház elnökének vagy a Szenátus ideiglenes elnökének utódlásával foglalkozik, nem szerepel ez a kitétel.

További jogi kételyek fűződnek ahhoz, hogy bekerülhet-e egy miniszter az utódlási sorba. Az 1947-es törvény egyértelműen leszögezi, hogy minden megválasztott miniszter „ügyvezető elnökként” szolgál, amíg meg nem választják a Képviselőház új elnökét, vagy a Szenátus új ideiglenes elnökét, akik ezek után felváltják a minisztert az ügyvezetői elnök tisztségében. A szakértők ezt „fölfelé buktatásnak” nevezik, ám ez ellentétben áll az alkotmány II. cikkelye első paragrafusának hatodik pontjával, miszerint a tisztségviselő, aki ellátja „az elnöki tisztet, addig marad hivatalban, amíg a gátló körülmény megszűnik, illetve ha az elnököt megválasztják”.

A szakértők szerint az alkotmány nem hagyja jóvá, hogy egy tisztségviselőt „fölfelé buktassanak”, ami logikus, mert a tilalom elejét veszi a zűrzavarnak, amely kétségtelenül eluralkodna, ha rövid időn belül több személyt is felruháznának az elnöki tisztséggel. Ugyanez a tilalom azt is megakadályozza, hogy a Kongresszus a hatalmi ágak szétválasztását megsértve befolyásolja a végrehajtó hatalmat, azzal fenyegetve, hogy az elnöki tisztséggel felruházott minisztert lecserélik a Képviselőház újonnan megválasztott elnökére.

Röviden, az 1947-es Elnöki Utódlási Törvény rossz. Egy megfigyelő „időzített bombának” nevezte. Ha valaha is alkalmaznák, abból csak alkotmányjogi csatározás lenne. A csatolt mellékletben található azoknak az elemzéseknek és más tudományos cikkeknek a listája (1947-től napjainkig), amelyek ugyanerre a következtetésre jutottak. Ám az Egyesült Államok Kongresszusa továbbra sem tett semmit a törvény hiányosságainak kiküszöbölésére.

Vegyük ezt a példát. Ha egy elnök meghal a hivatali idejében, a 25. kiegészítés értelmében az alelnök lesz az elnök, és leszolgálja a hátralevő hivatali időt. Ha egy alelnök meghal a hivatali idejében, ugyanezen kiegészítés értelmében az elnök és a Kongresszus kiválasztja az utódját, aki leszolgálja a hátralevő időt. Ha a megválasztott elnök meghal, mielőtt letenné a hivatali esküt, a 20. kiegészítés szerint a megválasztott alelnök lesz az elnök.

De mi történik, ha a megválasztott elnök és a megválasztott alelnök meghal január 20-a előtt?

A 20. kiegészítés nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Ehelyett a Kongresszusra ruházta a válaszadás lehetőségét, és ennek eredményeként megszületett 1947-ben az Elnöki Utódlási Törvény. Csakhogy az a törvény semmiben sem orvosolja ezt a katasztrofális forgatókönyvet. Sőt a törvény a jelenlegi megfogalmazásában politikai-jogi káoszba taszíthatja az Egyesült Államokat.

Stephanie másodszor is elolvasta a feljegyzést.

A mappához mellékelt lap szerint a feljegyzést 1982. április 9-én foglalták le egy Nyugat-Berlinben letartóztatott szovjet kém titkos irattárában. A szerző ismeretlen volt, de a KGB kétségtelenül nem kímélte a fáradságot, ha tudomást szerezhetett az 1947-es Elnöki Utódlási Törvényről, az amerikai törvényhozásnak erről a viszonylag homályos fejezetéről.

Stephanie elfoglalta az egyik szerény hálószobát, ahol két széles ágy között lámpa égett a mahagóniasztalon. Danny egy emelettel alatta volt az elnöki lakosztályban. Az asszony aludni akart, de nem bírt. Elhatározta, hogy harmadszor is elolvassa a memorandumot. Tájékozottnak tartotta magát az alkotmányban, és tisztában volt a 20. kiegészítés hiányosságaival. Ám az 1947-es utódlási törvény hibái legalább annyira megdöbbentették, mint a közöny, amellyel a Kongresszus semmit sem tett ezeknek a hibáknak a kijavítására.

Bár azért meg is értette ezt a hozzáállást.

Mi rá az esély, hogy azt a törvényt valaha is alkalmazzák?

Az amerikai kormány mindössze két alkalommal van jelen teljes létszámban ugyanazon a helyen: az egyik az elnök éves kongresszusi beszéde januárban a Capitol Hillen, a másik az elnöki beiktatás. Arra a két eseményre elmegy az összes nagy játékos.

Kivéve egyet.

A kijelölt túlélőt.

Általában a kabinet egyik tagját, akit titokban, az esemény előtt választott ki az elnök magántitkára, elnöki szintű biztosítással elszállították egy elnöki szinten biztosított helyszínre, amelynek a nevét nem hozták nyilvánosságra. Egy szárnysegéd még nukleáris „futballt” is vitt magával, hogy szükség esetén a túlélő engedélyezhesse a válaszcsapást. Az 1947-es utódlási törvény értelmében katasztrófa esetén az a személy lesz az ügyvezető elnök. Ezek a tervek természetesen nem számoltak az ilyen elnökség politikai vagy alkotmányos akadályaival.

Vagy lehet, hogy mégis?

Most már valamiért gyanúsnak látszott ennek az egész 1947-es törvénynek az ötlete.

De mi köze ennek Alekszandr Zorinhoz és az eltűnt orosz atombombákhoz? Ismeri Zorin ezt a tényt, és most merényletet akar elköverni a beiktatáson? Ez volt a logikus következtetés abból, amit jelentett Cotton Zorinról és a zéró kiegészítésről. Hétfőn a kijelölt túlélőt kivéve az egész kormány ott lesz a Capitol Hűl nyugati oldalán, hogy végignézzék Warner Fox elnökségének kezdetét.

De mit nyerne ilyen kétségbeesett akcióval? A neve Alekszandr Zorin, és bosszút akar. Ezt mondta Oszin.

Cotton mondott még valami mást is.

A Bolondmattot.

Danny azt mondta, hogy Oszintól várja az információkat.

Ám Stephanie ismerte az adatszerzés gyorsabb útját.

NEGYVENKILENC

Zorin a maine-i Eastportot bámulta a vízen túl. Ő és Kelly alig két óra alatt jutottak el ide az öböl kanadai részéből. Leengedték a vitorlát, és horgonyt vetettek fél kilométerre a parttól. A fedélzet alatti kabinban volt két priccs, szegényes felszerelés és mentőmellény. Bebújtak a kabinba, az ablakokat elfüggönyözték. Zorin a függöny résén át látta a rakpartot, a kikötőt és a hajókat. Mint Kelly mesélte, Eastport azzal büszkélkedett, hogy az Egyesült Államok legkeletibb helysége.

-    Hivatalos kikötő - magyarázta Kelly. - Innen komp indul a Deer-szigetre New Brunswickban, de csak nyaranta. Ebben az évszakban semmi sem szabályozza a ki- és belépést.

-    Tehát nem tartóztathatnak fel.

-    Nem fognak. Kipróbáltam már ezt az utat. Mire tanítottak bennünket, Alekszandr? Állj készen, vagy halj meg.

Zorin kimászott a tatfedélzetre, és hallgatta a sziklás parton megtörő kicsi hullámok távoli morajlását. Kint a vízen, ahol semmi sem állhatta útját, süvített az északi szél. Mint azon a hideg napon valamikor régen a Kamcsatka-félszigeten, ahol hat morfinista tengerész elfoglalta a szibériai olajmezőkre induló Tu-134-est. A hetvennégy utas közül kettőt megöltek, és megrongálták a gépet, így nem juthattak el vele Nyugatra. Azon a napon Zorin tőlük fél kilométerre gubbasztott kint a tengeren, ugyanilyen fagyos északi szélben, és várta az alkalmat. Amikor eljött, ő és szpecnaz egységének három tagja kiosont a partra, megrohamozták a gépet, és megölték a hat géprablót.

Értette a dolgát.

Tisztelték.

Féltek tőle.

És jutalmazták.

Naponta jelöletlen buszok cirkáltak Moszkva utcáin, ingyen szállították a KGB alkalmazottait. Neki és a többi hírszerzőtisztnek sohasem kellett nélkülözniük. A KGB élelmiszerüzleteiből nem fogyott ki a lazac, a kolbász, a sajt, a kenyér, de még a kaviár sem. Annyi nyugati mhát kaptak, amennyit akartak. Voltak tornatermeik, szaunáik, uszodáik, teniszpályáik. Orvosok vigyáztak rájuk éjjel-nappal. Modern fogászati rendelőjük volt. Még masszőzöket is kérhettek. Az Első Főcsoportfőnökség székházát Moszkva mellett jobban őrizték, mint a Kremlt. Micsoda hely volt! Az építőanyagokat Európából és Japánból hozatták. A finnek adták a berendezést. A márványhomlokzat ragyogott a napsütésben, a fapadló fényesen csillogott. Nem spóroltak semmin, az egész épület arra szolgált, hogy emlékeztesse a dolgozókat, mennyire különlegesek.

A legjobbaknak csakis a legjobbat mindenből.

És a hozzá hasonló tisztek, akik az Észak-amerikai Főosztályon dolgoztak, ők

voltak a legkülönlegesebbek.

Aztán odalett az egész.

-    Láttad valaha, mi lett az Erdőből? - kérdezte. így emlegették az Első Főcsoportfőnökség székházát.

Kelly a fejét rázta.

-    Nem mentem vissza az Andropovval töltött este után. Nem volt rá lehetőségem.

-    Szerencsés vagy, mert szégyenkeztél volna. Én jártam ott 1994-ben. Az épület rossz állapotban volt, a festés lepergett, odabent mocsok, az állomány nagy része már délre leitta magát. Azokat a finn bútorokat, amelyeket úgy csodáltunk, ellopták vagy szétverték. A fürdőszobákban tucatszám álltak az italospalackok. Gomolygott a cigarettafüst. Nem volt már vécépapír meg papírtörülköző. Ahogy kitették, nyomban ellopták. Úságpapírral kellett kitörölnöd a seggedet. A házat ugyanúgy hagyták pusztulni, mint minket.

Felfordult a gyomra, ha rágondolt, hogyan roppantak össze okos, hűséges, önérzetes férfiak. De nem volt szabad felejtenie. A gyűlölet hatalmas erőt adott az indulatainak. A tengerentúlon megtanulta, hogy minden múlandó. A kiképzés megtanította, hogy az irreális környezetben felfüggessze a gondolkodást. Az otthon mindig Moszkva volt, a kényelmes, ismerős Moszkva, de mikor az a világ megszűnt létezni, Zorint cserben hagyta a logika és a józan ész.

Magányos lett.

-    Majdnem azt kívánom, bár lehettem volna olyan, mint te - mondta. - Itt laktál, elkerülhetted a gyalázatot.

-    De sohasem feledkeztem meg arról, hogy a KGB tisztje vagyok. Egyetlenegyszer sem. És maga Andropov adott feladatot. Az nekem nem volt mindegy, Alekszandr.

Ahogy Zorinnak sem.

Hallgatta a hajótörzsön a víz csobogását. Keleten lazacrózsaszínben megjelent a hajnal. A szél nem gyengült, a víz hullámzott. Kelly belenyúlt a táskájába, elővett egy térképet és széthajtogatta. Zorin látta, hogy az Egyesült Államok keleti részét ábrázolja, Maine-től Floridáig.

-    Itt vagyunk - mutatott Kelly a fénycsóvával Maine északkeleti csücskére. -Autóval elindulunk Bangorba, onnan a 95-ös úton megyünk délnek. Azon a sztrádán éjfélre ott lehetünk, ahol lennünk kell.

-    Gondolom, nem óhajtod megosztani velem a részleteket.

-    Mit szólnál hozzá, ha együtt fedeznénk fel?

Zorin nem volt abban a helyzetben, hogy vitatkozhasson, így inkább hallgatott. Kelly olyan helyzetben volt, hogy azt tehette, amit akart, így nem érte meg panaszkodni. Zorin kibámult a parti városra. Néhány ember járkált a mólón a kikötő mellett. Fényszórók suhantak a rakparttal párhuzamos utcán, majd elfordultak a szárazföld felé, megvilágítva kétoldalt a házakat.

Az Amerikai Egyesült Államok.

Régen járt itt utoljára.

-    Hogy jutunk ki azokra a déli utakra? - kérdezte. - Kocsit lopni problémás lehet.

-    Ezért választjuk a könnyebb megoldást. Bérelünk. Amerikai állampolgár vagyok, kanadai jogosítvánnyal. Nem lesz itt gond. Amerikában tud rólad valaki?

Zorin a fejét rázta.

-    Tudomásom szerint nem. Moszkva nyilvánvalóan figyel, de fogalmuk sincs, merre járunk.

Mi lehet Anyával? Hogy halad? Volt nála egy ugyanolyan mobiltelefon, mint a nőé. Ma este megpróbál kapcsolatba lépni vele.

-    És az SzVR? - kérdezte Kelly. - Azok nyilvánvalóan tudták, hogy hozzám jöttél.

Zorinnak ismét Belcsenkóra kellett gondolnia. Lehetséges, hogy azt, amit neki mondott, a levéltáros elismételte Moszkvának?

-    Igazad van. Tudták.

-    Akkor miért csak most jöttek? - kérdezte Kelly.

-    Mert nem volt rá okuk, vagy korábban nem tudtak mindent.

-    Tudtak a Bolondmattról?

-    Lehetséges. A régi aktákat, amelyeket megtaláltam, ők is megtalálhatják. Más levéltárosok tudhatják azt, amit nekem elmondtak. De te azt mondtad, hogy soha, senkinek sem szóltál a sikeredtől. Sohasem jelentettél. Igazat beszéltél?

Kelly bólintott.

Zorin még mindig nem akarta elhinni, hogy Belcsenko köpött.

-    A sötétben kell tapogatózniuk. Nyilván abban bíznak, hogy majd elvezetjük őket a rejtekhelyhez.

Újabb pillantás a vízen túlra. Eastportnak volt valami sötét, lidérces kisugárzása - hívogató volt, mégis baljós.

Zorin töprengett.

Lehet, hogy itt van az SZVR?

És rájuk vár?

Malone lelassította a kocsit, amikor megérkeztek a maine-i Eastportba. A város a Moose-szigeten épült, töltés kötötte össze a szárazfölddel. St. Andrewsból figyelték a hajót, hogyan tolja a szél a hullámokon. Amint a vitorlás eltűnt, kilőttek az öböl kanadai oldaláról dél felé. Az egyes autópályán léptek be az Egyesült Államokba, átestek az útlevélvizsgálaton, majd a St. Croix folyóval párhuzamosan igyekeztek délnek. Cassiopeia leolvasta a mobiljáról, hogy Eastport a legkeletibb pontja az Államoknak.

Ott majd pihennek.

A drón, amely figyelte a vitorlást, megmutatta, hogy az öböl alsó részén, Eastport előtt horgonyozták le.

Mindent egybevéve nem maradtak le semmiről.

Eastport belvárosa kicsi és eklektikus volt; a főutcán faházak sorakoztak, némelyiknek fekete kovácsoltvas korlátja és díszes rácsai voltak. Egy rúdon a csillagos-sávos amerikai lobogó csattogott a hideg szélben. Eastport, Portlandtól négyszáz kilométerrel északra, eszményi hely volt a hétvégi kiruccanásokhoz. Edwin Davis jelentette, hogy a vitorláson minden csendes, a két utas még mindig a fedélzeten tartózkodik.

-    Hogyan jutottak át a határon? - kérdezte Cassiopeia.

-    Ha hiszed, ha nem, ebben az évszakban nem ellenőrzik a belépést. Valahol a kikötőben lesz egy videotelefon-fülke. Beállsz, hogy a képedet elküldjék a határőröknek. Utána tárcsázol, és akkor feltesznek neked pár kérdést. Ha tetszenek a válaszaid, beléphetsz az országba, ha nem, vissza kell menned oda, ahonnan jöttél. A határőrök a lakosságtól várják el, hogy figyeljen helyettük, és jelentsék, ha gyanúsat észlelnek.

-    Te most viccelsz, ugye?

-    Más helyeken magam is telefonáltam így párszor. 8800 kilométer hosszú határt őrizni nehéz és költséges feladat. Kelly nyilván tudja, milyen lazán veszik a dolgot a kanadai határon, hiszen egyenesen ide jött.

Megállította az autót egy panzió előtt.

-    Zorin ismer engem, ezért ajánlatos keveset mutatkoznom. A drónra bízzuk a figyelést, amíg nincs szükség a személyes kapcsolatra. Az pedig te leszel.

Cassiopeia gúnyosan szalutált.

-    Igenis, kapitány úr, szolgálatra jelentkezem.

Malone elmosolyodott.

-    Nagyon hiányzott már ez a modor.

-    Helyes.

Jelzett Cassiopeia mobilja.

Kihangosította, mielőtt beleszólt.

-    Gumicsónakban jönnek el a vitorlástól - közölte Edwin Davis.

-    Itt minden tiszta? Ha valaki betelefonálna, a határőrség elsumákolja?

-    Minden rendben. Mint értesültem, rejtett kamerák vannak végig a dokkban. Forgalmas hely nyaranta.

-    Találtál valamit a Bolondmattról vagy a zéró kiegészítésről?

-    Igen, és egyiknek sem fogtok örülni.

ÖTVEN

WASHINGTON D. C.

08.05

Stephanie elhagyta a Fehér Házat, visszataxizott a Mandarin Orientalba, ahol lezuhanyozott, átöltözött és bekapott valamit. Csak néhány órát sikerült aludnia, annyira feszült volt attól, amit a Dannytől kapott mappában olvasott.

A Szovjetunió roppant érdeklődést tanúsított az alkotmány 20. kiegészítése iránt, olyan nagy érdeklődést, hogy még nevet is adtak neki.

Zéró kiegészítés.

A régi szöveg nem magyarázta meg, mit jelent ez, ám a mappában összegyűjtött más emlékeztetők figyelmeztettek rá, hogy ez a szókapcsolat ismételten feltűnt a szovjet közleményekben a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években, és mindannyiszor közvetlen kapcsolatban állt Jurij Andropovval.

1984-től kezdve nem hivatkoztak rá.

Az amerikai hírszerzés nagyon figyelt, hogy valamilyen téma mikor tűnik fel és el, mert mindkettő jelentett valamit. Hivatásos elemzők rágódtak rajta, hogy egy szót miért kezdtek el emlegetni, aztán miért hallgattak róla. A hírszerzés úgy kereste a kapcsolatokat, mint Arthur király lovagjai a Szent Grált. Ebben az ügyben a haldokló Belcsenko ajándékozta meg a kapcsolattal Cottont, amikor azt mondta: Bolondmatt és zéró kiegészítés. Stephanie még többet ki akart deríteni a Bolondmattról, és tudta, hol keresse.

Kristina Cox a Szent Péter és Szent Pál-székesegyház közelében lakott a washingtoni egyházközségben. Ezt a templomot mindig csak nemzeti székesegyháznak nevezték, mint ahogy Kristinát is csak Krisnek. A férje, Glen, episzkopális kanonok volt, hatalmas termetű, mennydörgő hangú ember. Harmincegy éven át szolgálta az egyházat, ahol a püspökségig vitte, ám egy szomorú vasárnap holtan esett össze a szószéken.

Hálából férje hosszú szolgálatáért Kris kapott élethossziglani használatra egy kétszintes házat az utcában. Krémszín homlokzatát magas ablakok tagolták, amelyeknek szimmetriáját csupán a bal alsó ablakba beépített légkondicionáló törte meg. Senki sem furcsállta, hogy egy washingtoni episzkopális püspök felesége kém is volt. Sőt senki sem firtatta: Kris sosem keverte össze a magánéletet a munkával. Ez volt az egyik első dolog, amelyet Stephanie megtanult Kris Coxtól, és azóta csak egyszer szegte meg.

Felvette a szombat reggeli újságot a bejárathoz vezető, rövid ösvény végén. Vállig érő puszpángsövény védte a kis kertet az utcától. Mivel előre telefonált a szállodából, tudta, hogy Kris várni fogja. Kopogtatására szinte azonnal ajtót nyitott frottír fürdőköpenyben. Megölelték egymást. Stephanie hónapok óta nem járt régi barátnőjénél, bár időnként beszéltek telefonon. Kris mindig vékony, ápolt volt, rövid ezüst hajával, fényes kék szemével. A nyolcvanhoz közeledett, és majdnem ötven évet dolgozott a CIA-nél. Elemzőként kezdte, igazgatóhelyettesként vonult vissza. Amikor létrehozták a Magellán-ügyosztályt, Kris segített kidolgozni az irányelveit, és Kris bátorította Stephanie-t, hogy függeüenítse a Magellánt a washingtoni intrikáktól. Stephanie az egész pályafutása alatt azért dolgozott, hogy ez így is maradjon, de a washingtoni intrikák végül csak megbuktatták a Magellánt.

-    Halljam, mi a baj - mondta Kris. - Kínálnálak kávéval, de tudom, hogy utálod, és nem azért jöttél ide.

-    Tényleg nem.

Kiültek a konyhába. Stephanie elmondott mindent, ami az utóbbi napokban történt, és azzal fejezte be: - Tudnom kell, mit jelent a Bolondmatt.

Egyikük sem fecsérelte az időt, hogy az ő kirúgásáról beszéljen. A politika világában így szokás. Ezt mindketten tudták, és senki sem értette Krisnél jobban. Semmi mellébeszélés, a tárgyra térni, elvégezni a munkát. Stephanie mérhetetlenül tisztelte Krisben ezt a három dolgot, és ő is ehhez tartotta magát mindennap, amíg a Magellánt vezette. Sajnos, a dühítő washingtoni intrikák mellett ez a három elv is hozzájárult a kirúgásához.

-    Emlékszem a Bolondmattra. Egy szovjet hírszerzési akció kódneve volt, amelyhez Andropovnak személyesen köze lehetett.

Jurij Andropov talán az utolsó és a legveszedelmesebb volt a dogmatikus régi gárdából. Okos volt, ravasz, ritkán hibázott. Lenin korának ezt az ereklyéjét felháborította Brezsnyev rendszerének korruptsága. Stephanie emlékezett a vizsgálatokra és letartóztatásokra, amelyek Andropov főtitkári kinevezését követték. Brezsnyev egykori belső körének számos tagját fenyegette kivégzés.

-    Andropov nem volt a barátunk - mondta Kris. - Mindig igyekezett reformernek mutatni magát, de keményvonalas volt. Szerencsére csak rövid ideig volt főtitkár, majdnem végig súlyos betegen.

Tudta Stephanie, hogy ide kell jönnie, nem pedig kivárnia, amíg Oszin, Danny vagy Edwin tájékoztatja. Ezért távozott korán a Fehér Házból, mert tisztában volt vele, hogy hasznára lehet, ha előbb ismeri a válaszokat.

-    1983 - mondta Kris. - Mint tudod, Reagan népszerűsége az eget verte. Megúszta a merényletet, és minden fronton támadta a Szovjetuniót. Kelet-Európa összeomlóban volt. Lengyelország forrongott. A vasfüggöny rogyadozott. 1982-ben meghal Brezsnyev, és Andropov veszi át a helyét. Senki sem várta, hogy jó lesz. Andropov verte le Magyarországon a forradalmat ’56-ban, és a prágai tavaszt ’68-ban. A KGB igazgatójaként üldözte az ellenzéket, és szorgalmazta Afganisztán lerohanását. Szemét alak volt. A Szovjetunió nem változott az uralma alatt, a hidegháború kimondottan erősödött, amikor ő lett a párt főtitkára. így megkettőztük erőfeszítéseinket és a hírszerzési akcióinkat. Sokat lobbiztam a Kongresszusban, hogy adjanak több pénzt. Aztán egy napon odakerült az íróasztalomra a Bolondmatt.

-    Igaz, amit Őszintéi hallottam? Csakugyan voltak nálunk szovjet fegyverraktárak?

-    Semmi, amit igazolhattunk volna. De azok a szpecnaz egységek jók voltak. A KGB jó volt. Nálunk pedig az akkori elhárítás meg sem közelítette a mostanit. Ilyesmiket be lehetett hozni.

Stephanie figyelte, ahogyan Kris tovább magyaráz Andropovról.

-    Gyűlölte Reagant, akinek nagyon meggyűlt vele a baja. Volt akkor egy ügynökünk a Kremlben. Jó ügynök. Príma anyagokat szállított. Ő mondta, hogy Andropov készül valamire arra az esetre, ha Kelet-Európa, főleg Lengyelország nem nyugodna le. Andropov elhatározta, hogy Reagan nem lesz másodszor elnök. Megmondom őszintén, az öreg kommunista félt attól a színésztől.

Stephanie még nem felejtette el, milyen feszültséget okozott a külügyminisztériumban a bejelentés, hogy Andropov lett a főtitkár. George Shultznak nem tetszett a kilátás, de azért a helyzet magaslatán állt. A Rossz Passzon nem változtatnak; minden megy tovább. 1983 júniusában II. János Pál hétnapos látogatást tett Lengyelországban, amely fellelkesítette az összes másképpen gondolkodót. A látogatás időpontját nyílt kihívásnak tekintette Andropov, és Stephanie segített összehangolni.

-    Nem keltett nyugtalanságot a fenyegetés, hogy Reagan nem lesz másodszor elnök? - kérdezte.

-    Az oroszok akkoriban lépten-nyomon fenyegetőztek ilyesmivel. Senki sem hitte el, hogy a Szovjetunió háborúzni akarna velünk. Ha bármit is csináltak volna, a háborúban semmiképpen sem győzhettek.

Talán igaz, de ma már sokkal komolyabban kell venni ilyen fenyegetést.

Amire meg is van minden ok.

-    Amikor telefonáltál korábban a Bolondmatt miatt, nagyon kellett törnöm a fejemet. Hallottuk, hogy négy ügynök különleges megbízást kapott. Azért emlékszem rá, mert mindegyik akció sakkhoz kapcsolódó kódnevet kapott. A küldetés befejező részét hívták Bolondmattnak, de nem tudtunk meg róluk valami sokat, csak jelentéktelen apróságokat. Andropov 1984 februárjában meghalt, és attól kezdve nem került szóba a küldetés. Úgy gondoltuk, ha volt is valami, amiért aggódni kellett volna, az meghalt Andropovval együtt.

-    Talán nem - vélte Stephanie.

Krisnél a legmagasabb szintű biztonsági ellenőrzés sem talált semmit, így Stephanie nyugodtan megtárgyalhatta vele a kérdést. Bár számít ez ma már? Az ő átvilágítása tegnap óta érvényét vesztette.

-    Mindannyian úgy gondoltuk, ha Andropov életben marad, leállította volna a reformokat - mondta Kris. - Valószínűleg meg is büntette volna Kelet-Európát, és akkor minden másképp alakul. Erre megbetegszik és meghal. Probléma megoldva. Egy évvel később jött Gorbacsov, a többi pedig már történelem.

-    Reagan pontosan tudta, hogyan bánjon Andropovval.

-    Nagyon tudta. Viszont komolyan aggaszt ez a megosztottság az orosz kormányban, amelyről beszéltél. Danielsék tudták, hogyan kezeljék az ilyesmit. Fogalmunk sincs, hogy az újak mihez kezdenek. Az átmenet mindig rázós. Tudom, hogy te tisztában vagy ezzel, de remélem, Foxék is tudják, hogy az oroszok nem ismernek tréfát.

-    Mi a legjobb tipped?

Kris fontolóra vette a kérdést, annak alapján, amit Stephanie mondott a 20. kiegészítésről.

-    A beiktatás már csak órák kérdése - mondta. - Emlékszem, hogy a szovjeteknek mennyire a rögeszméje lett az elnöki utódlás. Kétségtelenül nagy katyvasz. Az ember azt képzelné, hogy szeptember tizenegy után a Kongresszus éberebb, de semmi sem változott. Persze a logika azt diktálja, hogy Zorin merényletet akar elkövetni a beiktatáson. Ez a látszat. Ám előbb meg kell találnia a több mint huszonöt éve készült táskabombát, és reménykednie kell, hogy még működik. Ha pedig működik, nagyon közel kell telepíteni a célponthoz. Atombomba, de kicsi. Most pedig Washingtonba csődítettek keresőkutyákat, Geiger-Müller-számlálót, elektromágneses letapogatókat. Hogy Zorin annyira közel férkőzhessen, gyakorlatilag lehetetlen.

-    Mégsem áll le.

Kris hátradőlt a székén.

-    Tudom. Engem is ez aggaszt.

-    Akkor mit tudhat, amit mi nem?

Kris vállat vont.

-    Azt nem lehet megmondani, de bizonyosan nagyon jó.

Csilingelés törte meg a hallgatást. Kris mobiltelefonja az asztalon. Érte nyúlt.

-    Ezt a hívást vártam.

-    Akarod, hogy átmenjek a másik szobába?

-    Szó sincs róla. Téged érint.

ÖTVENEGY

Luke északnyugati irányban hagyta el Columbia Kerületet, hogy átmenjen Marylandbe. Fritz Stróbl autóját a titkosszolgálat visszaadta a tulajdonosának, a fiatalember kapott helyette egy jellegtelen kincstári szedánt. A Mustang még mindig a virginiai rozsdatemetőben rostokol, ahonnan valószínűleg nem is jön ki, mert Luke-nak nem volt magas biztosítása. Csak a minimumot fizette, mert sosem hitte, hogy egy éjszaka autós párbajba keveredhet. A javítás ezrekre rúgna, ami sokkal több, mint amennyit ráköltene egy majdnem ötvenéves járműbe. Elég baj. De jó volt, amíg használta.

Aludt pár órát, még reggelizni is volt ideje. Stephanie közvetlenül reggel hét után felhívta, és megmondta, mit akar, majd megadta Lawrence Begynnek, a Cincinnati Társaság jelenlegi elnökének címét a marylandi Germantownban.

- Tudnunk kell, mi ez a tizennegyedik gyarmat - mondta Stephanie. - Minden részletet, mellédumálás nélkül. Engedélyezem, hogy a legbűbájosabb, közvetlen énjét mutassa.

Luke elmosolyodott ezen az utolsó mondaton. A főnök normális esetben megkövetelte a diplomáciát. De most nem. Felgyorsultak az események. Mint hallotta, Cotton és Cassiopeia visszatért az Egyesült Államokba, jelenleg a kanadai határon foglalkoztak Zorinnal. A főnök magánál tartotta Ánya mobilját, amelyet bekapcsoltak, és várták, mikor csörög. Stephanie biztosította a fiatalembert, hogy készen állnak, ha ez megtörténik.

Ebben Luke nem kételkedett.

Stephanie Nelle sosem indult csatába felkészületlenül. Cseppet sem lassította le, hogy az előző napon kirúgták. Persze az is jól jött, hogy az Egyesült Államok elnöke, még ha csak pár órára is, az ő csapatában játszik.

A lakcím Germantown elővárosában volt, rengeteg fa és régi házak között.

Begyn fehér lécborítású, nagy, négyszögletes háza kis domb tetején állt. Olyan környezet volt, mint ahol Charon rezidenciája állt Virginiában: ugyanolyan kovácsoltvas kapu vezetett egy kavicsos felhajtóhoz. Luké bekanyarodott, és a házig gurult a csupasz fák között.

Azonnal szemet szúrt neki két dolog: a felhajtó végénél a fák között parkoló gépkocsi, és a félig nyitott, betört ajtó.

Lefékezett, megragadta a Berettáját, az ajtóhoz sietett, és figyelt, hogy hall-e zajokat, de nem hallott. Belesett az ajtón egy antik bútorokkal berendezett hallba. Miért van, hogy ezeket a cincinnatieket mind felveti a pénz? Charon is kastélyban lakott, ahogy ez a Begyn is.

Beosont, és a falhoz tapadva fürkészte a napfényes szobát, dulakodásra utaló nyomokat keresve. Más szobákba is bekukkantott, és mindenütt felborított bútorok, felhasogatott, kibelezett karosszékek, polcról ledobált könyvek a padlón. Az íróasztalokat feltúrták, a fiókokat kirángatták, tartalmukat kiborították. Szerteszét hevert minden, mintha földrengés történt volna. Valaki kimondottan keresett valamit.

A lépcsőre nézett.

Majdnem a tetején egy alak hevert szétvetett végtagokkal. Kifolyt vére sűrű vörösbarna foltokba alvadt. Luké a tócsákat kerülgetve fölment a lépcsőn, megfordította a hullát. Gépkarabély feküdt alatta, amely zörögve lecsúszott a lépcsőfokokon. Luké azonnal felkapta a fejét, és körülnézett, hogy nem riasztott-e valakit a zaj.

Semmi.

A hulla harmincöt körüli, rövid hajú, durva arcú férfi volt. Egy mély vágás - a halál oka - látszott a torkán.

Zaj hallatszott.

Lentről.

Valaki mozgott.

Luké visszaosont a földszintre, és a hang irányába fordult. Úgy koncentrált, hogy csak a környezet ingereit érzékelje. Balra ebédlő nyílt, ahol másik hulla hevert a padlón. A torkát majdnem ugyanúgy vágták el, mint az elsőét. Luké előtt egy ajtó lengett - feltételezhetően a konyháé. A fiatalember a falhoz tapadva közelebb osont, és megkockáztatott egy pillantást a résen a fal és a fa között. Jól sejtette, konyha volt a másik oldalon. Bal kezével meglökte az ajtót, berontott.

Sehol senki.

Rozsdamentes acél csapok, márványpultok ragyogtak az ablakon beömlő napfényben.

Mi történt itt?

Már indult volna, hogy átnézze a lakás többi részét, amikor újabb zajt hallott. Sarkon fordult, mire akkora ütést kapott a légcsövére, hogy azonnal fuldokolni kezdett. Ismerte ezt az ütést, neki is tanították a seregben, bár személyesen még sohasem tapasztalta.

Tátogott, hogy levegőt kapjon, de nem sikerült.

Valami eltalálta a bal halántékát.

Egy villogó késpenge volt az utolsó, amit látott, mielőtt elsötétedett volna előtte a világ.

f.Ti.íjwr	njfp7
—] ii i i i í

Egy belvárosi bisztróban Malone a vége felé járt a szalonnás rántottából, pirítósból és kávéból álló reggelinek. Zorin és Kelly több mint két órája elhúzott. Malone és Cassiopeia láthatta a két embert, ahogy kijönnek a partra egy apró gumicsónakban, elkerülve a határőrség bódéját a móló közelében. Természetesen bementek a városba, és taxit hívtak Kelly mobilján. A taxi pár perc múlva befutott, de Malone és Cassiopeia nem követte. A drón, amely távolabbról figyelte a távozókat, egy telefonvonalon keresztül mindenről tájékoztatta őket.

A taxi kitette két utasát az eastporti repülőtérnél, az üzleti negyed közelében. Zorin és Kelly bementek a kis terminálba, pár perc múlva kijöttek, odasiettek a kocsisorhoz, beleültek az egyik járműbe, elhajtottak. Ezek szerint Kelly bérelt egy autót, gondolta Malone, amit simán megtehetett.

Miközben a drón figyelt, Malone úgy határozott, hogy Cassiopeia kövesse az oroszokat, de figyelmeztette a nőt, hogy jól maradjon le. Értesítették őket, hogy a drón repülési ideje hamarosan lejár, vagyis Cassiopeiának kellett pótolnia. Malone később szándékozott csatlakozni hozzá. Most az volt a fontos, hogy ne veszítsék el Zorint.

Telefonált Edwin Davisnek, beszámolt neki a terveiről. Amíg várt, jólesett egy meleg reggeli.

A pincérnő leszedte az asztalt.

Odakint továbbra is csend volt Eastportbn, ami érthető télvíz idején. A délelőtti égboltot hamarosan elborította az összefüggő szürkeség. Havazás ígérkezett. Remélhetőleg úton lesz dél felé, mire az elkezdődik. A bisztróban szombat délelőtt tíz órakor nem volt nagy forgalom. Éppen egy fehér Ford Taurus fordult be a rézsútosan fölfestett parkolóba. A kiszálló két ember a

maine-i rendőrség kék egyenruháját viselte.

Bejöttek a bisztróba, odamentek Malone-hoz, bemutatkoztak.

-    Nekünk azt mondták, hogy segítségre van szüksége - közölte az egyik. -Nemzetbiztonság.

Malone észrevette a kételkedést.

-    Nem hisz nekem?

A rendőr elmosolyodott.

-    Az nem érdekes. Ha az állam rendőrfőnöke személyesen telefonál egy szombati reggelen, hogy ide kell jönnünk, és azt kell csinálnunk, amit maga akar, akkor idejövök, és azt csinálom.

Azt meg kell adni, hogy Edwin nagyon érti az ügyintézést. Malone elmagyarázta neki, hogy Zorin és Kelly megfigyelésére a négykerekű kullancs a legalkalmasabb. Szóval egy autó követi őket pár száz kilométeren át, aztán átveszi a helyét egy másik, és így tovább. így nehéz lesz észrevenni az érdeklődést. Mivel pillanatnyilag csak Maine államról volt szó, Edwin segítséget kért az állami rendőrségtől. A legvalószínűbb, hogy Zorin és Kelly folytatják útjukat New Englandben, vagyis ott is készenlétbe kell helyezni a kullancsokat. Sokkal egyszerűbb a drónos követés, de Malone tisztában volt vele, hogy ez jogi problémákat okozna amerikai földön.

Mindegy, a régi eljárás is megfelel.

Támogatással.

Felhajtotta a gyümölcslevét, és bejelentette: - Ki kell mennünk a repülőtérre.

Hamar megtették a másfél kilométeres utat. Egyetlen autókölcsönző volt a terminálban. Malone kérte a rendőröket, hogy kísérjék el. Gubanc esetén semmi sem ijesztőbb az egyenruhánál, a jelvénynél és a szolgálati fegyvernél. Odamentek a pulthoz.

-    Két órája kölcsönzött egy autót két embernek - kezdte Malone. - Látnunk kell a papírokat. - Az alkalmazott olyan képet vágott, mintha szabódni akarna, ezért Malone rászegezte az ujját, és hozzátette:

-    Amire az egyetlen helyes válasz: Igen, uram, itt van.

Szigorú képe és a két rendőr megtette a kívánt hatást. Az alkalmazott árny új tóttá a bérleti szerződést. Jamie Kelly nevére állították ki kanadai jogosítvány alapján, készpénzzel fizetett érte. A leadás helyét nem tüntették fel.

-    Visszajön a kocsi ide? - kérdezte Malone.

Az alkalmazott bólintott.

-    Ezt mondták.

Ez persze nem volt igaz.

Malone föltette a kérdést, amelyre igazából szerette volna hallani a választ:

-    Minden autójukban van GPS, ugye?

-    Természetesen. Megkereshetjük őket, ha kell.

Malone meglobogtatta a szerződést:

-    Nekünk ennek a GPS-frekvenciájára van szükségünk. ÖTVENKETTŐ

Az embernek a vonal másik végén nagyon reszelős hangja volt, és Stephanie csak hallgatta, hogyan mond ez a hang olyan dolgokat, amelyekről még neki sem volt tudomása. Úgy látszik, az 1980-as években, amikor ő a Rossz Passz keretében közvetített a pápa és Reagan között, mások is hasonló elszántsággal, csak hatékonyabb módszerekkel dolgoztak a szovjet rendszer megdöntésén.

-    Jó régen volt - mondta a hang. - Emlékeznie kell, hogy Andropov volt a KGB igazgatója, amikor meg akarták ölni II. János Pált. Azt az akciót neki jóvá kellett hagynia.

A hang elmagyarázta, miként jutott Andropov arra a meggyőződésre, hogy a Vatikán a Szovjetunió megbuktatására szőtt világ-összeesküvés keretében, kizárólag a lengyelországi szovjet befolyás meggyengítésére ültette II. János Pált a pápai trónra, ami persze nevetségesen hangzik, habár a katolikus egyházon kívüli tényezők alakulása - elsősorban Rónáid Reagan amerikai elnökké választása - következtében végül is megtörtént.

-    Szilárdan hitte, hogy a pápa veszélyes, főleg azért, mert II. János Pál elbűvölően tudott bánni az emberekkel, főleg a sajtóval. Emlékszem, olvastam egy feljegyzést, amelyben Andropov azon dühöngött, hogy a pápa olcsó gesztusokat tesz a tömeg kedvéért, például skót sapkát visel Angliában, vagy kezet ráz az emberekkel, puszit ad a gyerekeknek, mintha ő is indulna az amerikai elnökválasztáson. Andropov láthatólag rettegett, hogy mire lenne képes ez a pápa.

Joggal, miután II. János Pál egyeztette az akcióit az amerikai vezetéssel. Érdekes, hogy Stephanie-t sem Reagan, sem a pápa nem figyelmeztette Andropovra.

-    A KGB a bolgárokon keresztül szervezte meg a II. János Pál elleni merényletet - mondta a hang. - Ennyit tudunk. Nagy gonddal választották ki a gyilkost. Ali Agcát kényelmesen letagadhatták. Gyenge, buta ember volt, nem értett az egészből semmit. Ahhoz értett, hogy sületlenségeket makogjon, amit meg is tett. Még emlékszem, amikor a pápa elment a börtönbe, és megbocsátott Agcának. Briliáns húzás volt!

Amit Stephanie segített megszervezni.

A döntést a pápa hozta. Reagan pedig helyeselt.

Tehát 1983-ban, két évvel a gyilkos merénylet után a pápa négyszemközt találkozott Agcával, aki elérzékenyülve könnyekre fakadt, és megcsókolta a pápa gyűrűjét. A sajtó egy ordenáré, tolakodó propaganda-hadjáratban világszerte közölte a sztorit sok képpel és a lehetséges moszkvai kapcsolat firtatásával. Tökéletes példája volt annak, hogyan lehet kiaknázni egy lehetőséget.

Reagan legalábbis így jellemezte Stephanie-nak.

- Amikor Andropov foglalta el a főtitkár posztját - folytatta a hang -, problémáktól tartottak. Andropov tudott a tevékenységünkről a Varsói Szerződésen belül. Ellenzékiek pénzeléséről, logisztikai támogatásáról, a kormányoknak felajánlott hírszerzési adatokról, időnként egy-egy probléma elsimításáról.

Stephanie megértette, hogy ez mit jelent.

Emberek halálát.

-    Aztán Andropov megbetegszik, és tudja, hogy neki ennyi volt. Az orvosok nyolc hónapot adtak neki. Akkor ijedtünk meg. Andropovnak nem maradt vesztenivalója, és tudtuk, hogy vannak a Kremlben, akik tűzbe mennének érte. Amikor Kris telefonált, és a Bolondmattról kérdezett, rögtön az eszembe jutott. Mind azt hittük, hogy ez lesz az öreg ruszki utolsó lépése.

Stephanie szerette volna tudni, kié ez a vén hang, de volt esze befogni a száját. Ha Kris azt akarná, hogy tudja, megmondta volna. Nagy valószínűséggel CIA. Legfelsőbb szint. Stephanie ismerte a mantrájukat: sem a sikereket, sem a szennyest nem szellőztetjük. Az irodát tudatosan széttagolták, és a múltját annyira befonták a titkok, hogy senki sem ismerhette a teljes igazságot. A legnagyobb titkokat, amelyek igazán számítottak, különben sem írták le soha. Ám ez nem azt jelentette, hogy ne tudtak volna róluk.

-    Andropov gyűlölte Reagant. Mind azt hittük, hogy a KGB megpróbál lecsapni rá. A pápát már meg akarták öletni, akkor egy elnököt miért ne? 1983 vége felé félreérthetetlenül ott volt a falon az írás. A Szovjetunió komoly gazdasági gondokkal küzdött. A vezetésben is problémák voltak. Az egész ország olyan volt, akár a futóhomok. A Kreml rögeszmésen érdeklődött az amerikai választási rendszer iránt. Kris említette, hogy olvasta egy elfogott jelentésüket. Több ilyen volt. A zéró kiegészítés. így nevezték a 20. alkotmánykiegészítést.

-    Tudja, hogy miért?

-    Mert egy ügyesen végrehajtott támadásnál senki sem maradt volna, aki irányítson.

-    Hogy lehetséges az?

-    Én nem vagyok a téma szakértője, de emlékezetem szerint, ha egy csapással likvidálni tudják a megválasztott elnököt, a megválasztott alelnököt, a Képviselőház elnökét és a Szenátus ideiglenes elnökét még a beiktatás előtt, akkor csak a miniszterek maradnak, akik kongresszusi megerősítéssel átvehetik a hatalmat. Ez a törvény viszont több sebből vérzik. Tisztázatlan, hogy a miniszterek előléptetése elnökké alkotmányos-e egyáltalán. Olyan belharcok lennének, hogy végül senki sem jutna hatalomra. A KGB éppen a belharcot szítaná. Mesterei az ilyesminek. Ezerszer manipulálták a sajtónkat, megtennék ezeregyedszer is.

-    Mi az egész célja? - kérdezte Stephanie.

-    Hát ekkor csapna le a Szovjetunió. Amikor senki sem tudja, hogy nálunk ki rendelheti el a mozgósítást. Teljes lenne a felfordulás. Senki sem tudna biztosat.

Logikus taktika.

-    Kaptunk egy infót, hogy valamilyen konkrét lépésen dolgoznak, amiknek az 1947-es utódlási törvényhez van köze. Ehhez persze egy beiktatáson kellett volna lecsapniuk. Voltak, akik azt hitték, hogy Andropov ezt tartogatja Reagan 1985-ös második beiktatására. Szerencsére a veséje már 1984 elején leállt. Utána az egészet elfelejtették, mert az utódait nem érdekelte a III. világháború.

Stephanie ránézett Kris Coxra, aki őt figyelte az asztal másik oldaláról, és olyan kék volt a szeme, akár egy gleccserpatak. Stephanie kiolvasta a barátnője arcából, hogy most egy beavatott szájából hallhatja az igazságot.

-    Hányán tudnak erről? - kérdezte a hangot.

-    Nem sokan. Ez is olyan dolog volt, ami sosem következett be, így nem került be a fősodorba. Sok ilyen volt akkoriban. A KGB legalább következetes volt. Minden napra talált valami újat. Most azért lett fontos, mert látom, gondjuk van. Emlékszem Alekszandr Zorinra. Tehetséges KGB-tiszt volt. A mieink respektálták. Hiheteüen, hogy még mindig él.

Stephanie úgy döntött, igyekszik annyit kideríteni, amennyit csak lehet.

-    Mi van ezekkel az RA-115-ösökkel?

-    Már egy ideje nem hallottam róluk, de hogy léteztek, az biztos. Bár ebben sincs egyetértés. Az a bökkenő, hogy sosem került elő egyetlen darab sem. Vannak, akik szerint ez is a KGB dezinformációs kampányához tartozott. Mint mondtam, nagyon értettek a megtévesztéshez. Ilyenekkel küldtek el minket árnyékra.

-    Az SzvR azt állítja, hogy léteznek, és öt még mindig nem került elő.

-    Akkor figyelni kell rájuk. Ez nagyon fontos beismerés.

Amit Nyikolaj Oszinnak sosem lett volna szabad elmondania, tekintve az egyre szélesebb szakadást a moszkvai vezetésben. Az utolsó, amit a Kreml keményvonalasai kívánnának maguknak, hogy az Egyesült Államok bármit is tudjon a táskabombákról.

-    Lehetnek itt? - erősködött az asszony. - Az Egyesült Államokban?

-    De mennyire. A KGB volt a világ legkiterjedtebb hírszerzője. Több milliárd rubelt költöttek el az ellenünk indítandó háború előkészületeire. Ezek számára nem létezett határ. Semmiben. Konkréten tudjuk, hogy egész Európát és Ázsiát teleépítették fegyverraktárakkal. Mi miért lennénk kivételek?

A hangnak igaza volt.

-    Úgy tűnik, Zorin meg akarja valósítani a Bolondmattot - mondta Stephanie. - Ezek szerint ismerte Andropov tervét.

-    Négy KGB-tisztet jelöltek ki a műveletre. Sosem tudtuk meg a nevüket, de Zorin is lehetett az egyik.

-    De ez olyan régen volt - jegyezte meg Kris. - Miért most került elő?

Stephanie tudta a választ.

-    Mert Zorin a végletekig megkeseredett a Szovjetunó bukásától. Szenvedélyesen hitt az eszmében. Oszintól hallottam, hogy bennünket hibáztat mindenért, és hosszú ideje forr benne a gyűlölet.

-    Ez teszi különösen veszélyessé - mondta a hang a telefonban. - Szerintem a 20. alkotmánykiegészítést kihasználva akar olyan zűrzavart kelteni, amilyet mi okoztunk náluk. Csakhogy ehhez szüksége van egy üzemképes RA-115-ösre, mert egyszerre sok embert akar kinyírni.

Ami persze probléma, de Zorin el van szánva rá, hogy megoldja.

-    Alig több mint huszonnégy óra múlva új elnökünk lesz - mondta a hang.

Stephanie tisztában volt vele, mit jelent ez.

Új esély a Bolondmattra.

ÖTVENHÁROM

Luké kinyitotta a szemét.

Egy széken ült, amelyhez ragasztószalaggal kötözték oda, majdnem ugyanúgy, ahogy ő csinálta Ánya Petrovával. Olyan szorosan be volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. A nyakát szabadon hagyták, a száját nem tömték be, de a feje fájt az ütéstől, és még mindig elmosódva látta a világot. Pislogott, és egy idő után látta, hogy a Begyn-ház konyhájában van.

Egy nő állt a szoba túlsó végében.

Alacsony, karcsú lány, súlyfelesleg nincs rajta. Feszes futóruhája kiemelte kidolgozott izmait. Ugyan hány fekvőtámaszba, húzódzkodásba, fekve nyomásba kerülhetett ez a látvány? Luké irigyelte az elszántságát. Neki minden akaraterejére szüksége volt az edzéshez. A lány éberen figyelte sötét borostyánszínű, ragyogó szemével. Bronzszínű haját rövidre vágatta. Katonás stílus, állapította meg Luké, és ezt a következtetést még inkább alátámasztotta a lány viselkedése. Csinos volt, az arcáról hiányzott a vidámság, de részvét sem látszott rajta. Higgadtan, figyelmesen, ugyanakkor veszedelmes mozdulatlansággal bámult a fiatalemberre. Tizennyolc centis pengéjű kése eléggé hasonlított arra, amelyet Luké használt Tangerként.

-    Maga katona? - kérdezte Luké.

-    Riverine.

Ismerte ezt az alakulatot. A haditengerészethez tartozott, a közelharc és a folyami hadviselés volt a profilja. Vietnamban a riverine-egységek szerezték a legtöbb kitüntetést, és veszítették a legtöbb embert. Már több éve felvesznek nőket is.

-Aktív?

A lány bólintott.

-    Jelenleg eltávozáson.

Luké figyelte, ahogy pörgeti a pengét. A kés hegye a bal mutatóujjon, a jobb ráérősen forgatta a fekete markolatot.

-    Kicsoda maga? - kérdezte a lány.

A fiatalember kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét és a szemtelenségét.

-    Szerintem tudja már.

A lány közelebb jött, és rányomta a pengét Luké torkára.

-    Ugye tudta, hogy nem igaz, hogy a nőknek nincs ádámcsutkájuk? Nekünk is van. Csak a férfiaké jobban látszik, mint a miénk. Ami jó, mert tisztán látom, hol

vágjam el.

A fiatalember libabőrös lett, pedig egyáltalán nem volt jellemző rá. A lányban a flegmaság egyesült egy jaguár nézésével, ami nem volt megnyugtató kombináció. Luké váratlanul kiszolgáltatottnak érezte magát, amit nem szeretett. Ez a lány képes elvágni a torkát, és ő nem akadályozhatja meg. Sőt elég egy rossz mozdulat - tüsszentés vagy csuklás -, és máris kap egy sötét mosolyt.

-    Utoljára kérdezem - mondta a lány. - Találkozott a másik kettővel, tehát tudja, mire vagyok képes.

-    Felfogtam.

-    Kinek dolgozik?

A riadalom múlóban volt. Luké érezte, hogy ez a lány nem akarja bántani. Sőt nem tudja, hová tegye őt. Ami óriási különbség az eddig látott hullákhoz képest. Azokkal kapcsolatban nem voltak kételyei. De a penge továbbra is a nyakának feszült egy kényes ponton. Egy rántás, és...

-    Védelmi Hírszerzés. Átirányítva a Fehér Házhoz. De ezt már tudja, nem? Elvette a jelvényemet.

Csak találgatott, a lány mégis elvette a torkáról a kést. Kihalászta a hátsó

zsebéből a bőrtárcát, és a fiatalember ölébe dobta.

-    Mit akar itt a Fehér Ház?

-    Ki maga?

-    Tudnia kell, hogy annyira vagyok türelmes, mint egy kétéves, és ugyanolyan gyorsan jövök méregbe.

-    Nem probléma. Rám meg azt szokták mondani, hogy arrogáns vagyok.

-Az?

-    Tudok az lenni. Bár kedves is.

Luké még mindig nem értette ezt a lányt az őszinte beszédével és a brutális viselkedésével. Észrevette izmos lábán a futócipőt.

-    Kocogott?

-    Nyolc kilométer a napi adagom. Arra jöttem vissza, hogy verik szét a házat.

-    Rossz helyet választottak.

A lány vállat vont.

-    Én is így látom.

-    Van róla fogalma, hogy kinek dolgoznak?

-    Kizárólag ezért van még életben. Azok a pasik oroszok voltak, nem úgy, mint maga.

Ez fölkeltette Luké kíváncsiságát.

-    Ezt honnan tudja? Azt nem hiszem el, hogy cirill betűs kitűzőt viseltek volna.

-    Beszéltek egymáshoz. Hallottam őket, miközben belopództam a házba. Érdekes. Nem hívta a rendőrséget, nem is maradt odakint. Egyenesen

belerohan a kereszttűzbe.

-    Mi a rangja?

-    Hadnagy.

-    Oké, hadnagy, mi lenne, ha elengedne?

A lány nem mozdult.

-    Miért van itt?

-    Beszélnem kell Larry Begynnel.

-    A neve Lawrence.

-    Maga azt honnan tudja?

-    A lánya vagyok. Miért kell beszélnie vele?