Luké fontolgatta, hogy diszkrét lesz, majd úgy döntött, hogy akkor még később szabadul a székből.

-    Pár órája felhívta az apját Peter Hedlund. Erről kell beszélnem vele.

-    Milyen témáról?

-    A tizennegyedik gyarmatról. A Cincinnati Társaságról. A világbékéről. Válasszon.

A lány odalépett, és levágta a béklyót. Luké a végtagjait dörgölte, hogy gyorsítsa a vérkeringést. Az agya továbbra is ködös volt.

-    Mivel ütött le?

A lány felmutatta a kése markolatát.

-    Nagyon alkalmas.

Hiába, a katonai kiképzés.

-Az.

A lány hűvösen végigmérte.

-    Valamit látnia kell.

Luké követte a konyhából az ebédlőn egy rövid folyosóra, amely a ház elejébe vezetett. Harmadik halott feküdt a padlón. Neki a nyakán és a mellkasán is volt egy seb.

A lány intett a késsel.

-    Mielőtt meghalt, elmondta, hogy egy naplót keresnek. Említette a tizennegyedik gyarmatot is. Miért akarják ugyanazt maguk és az oroszok?

Kiváló kérdés.

A lány egyetlen pillanatra sem veszítette el a flegmaságát. Sugárzott a gyanakvás és az éberség. Bár igaza is volt. Ezek az emberek betörtek a házába, vagyis a másik fél többet tud, mint Stephanie feltételezi.

-    Nagyon simán megy magának az ölés - jegyezte meg a fiatalember.

Egymás mellett álltak a folyosón. A lány nem igyekezett arrébb húzódni.

-    Nem hagytak választást.

Luké a hullára mutatott, de közben a lányt nézte.

-    Véletlenül nem mondta, hogy konkrétan mit akarnak?

-    Tallmadge-naplónak nevezte.

Vagyis az oroszok nem két perccel, hanem inkább fél mérfölddel járnak előttük. - Beszélnem kell az apjával.

-    Nincs itt.

-    Vigyen el hozzá.

-    Miért?

-    Mert ezek úgysem hagyják abba, és le kell rendeznem a dolgot, hacsak nem azt tervezi, hogy még többnek elvágja a torkát.

A lány mintha hitt volna neki, és a flegmasága mellett olyan erőt sugárzott, ami tetszett Luke-nak.

-    Na jó - mondta végül a lány. - Elvihetem hozzá.

-    Majd telefonálnom kell a hullák miatt - jelezte Luké. - A titkosszolgálat elintézi a takarítást. Most nem engedhetünk meg semmiféle feltűnést.

-    Milyen szerencsés vagyok.

Luké vigyorgott.

-    Én is ezt mondanám.

A lány visszaindult az ebédlő és a konyha irányába.

A fiatalember tudni akart még valamit.

-    Engem miért nem ölt meg?

A lány megállt és visszafordult.

-    Még mindig érzem magán a katonaság szagát.

-    Úgy beszél, mint egy igazi tengerész.

-    De hajszálon múlt, hogy nem használtam ki a lehetőséget - figyelmeztette a lány.

Luké nem tudta, komolyan beszél-e vagy sem. Ez volt benne izgalmas. A kiszámíthatatlanság.

-    Maga kiderítette a nevemet - mondta. - A magáé micsoda?

-    Susan Begyn. De csak úgy szólítanak, hogy Sue.

ÖTVENNÉGY

Malone-t a két maine-i rendőr fuvarozta. Először visszatértek Eastportból a kontinensre a töltésen, azután nyugat felé fordultak. Zorin és Kelly, akik két órával megelőzték őket, a 95-ös sztrádán robogtak. A bérelt autó GPS-e rendszeresen tájékoztatta a titkosszolgálatot, biztosítva a tévedhetetlen követést. A biztonság kedvéért azért az úton is rájuk állt egy kocsi, legalább három kilométerrel lemaradva, hogy az üldözöttek ne láthassák meg.

-    Hát ezek nem valami okosak - jegyezte meg a rendőr az első ülésen.

Malone észrevette a kijelentésben a csapdát. Ki ne lenne kíváncsi? De a

rendőrök nem tehetnek fel direkt kérdéseket. Jobban szeretnek provokálni feltételezésekkel, hátha a másik elkotyog valamit. Ám neki nem ez volt az első ilyen menete.

így egyszerű választ adott.

-    Ezeknek nem volt választása. Kocsit lopni butaság lett volna.

-    De hajót lopni, az oké?

-    Ott sem volt választásuk. És csak Maine-be kellett eljutniuk. Pár óra a vízen éjszaka, nem nagy kockázat. De megfújni egy kocsit, és elindulni délnek, az problémás lehet.

-    GPS-ről nem hallottak még?

Malone úgy érezte, megkockázhat valami konkrétumot.

-    Kicsit elszakadtak a valóságtól.

Csakugyan.

Amikor Zorin utoljára dolgozott terepen, a GPS-t még nem találták fel. Kelly valószínűleg hallott a GPS-ről, de egyikük sem gondolta, hogy az Egyesült Államokat érdekelné, mit csinálnak. Ami Kelly házánál történt, kétségtelenül figyelmeztetnie kellett őket, hogy valakit mégis érdekelhetnek, ám Malone fogadni mert volna, hogy Zorin a honfitársaira gondolt.

Cassiopeia követte őket Bangorig; ott átvették a stafétát a maine-i rendőrök megkülönböztető jelzés nélküli autóban. Massachusettsben a titkosszolgálat folytatta. Ez hol ér majd véget, csak találgathatták, de hosszú pórázra kellett engedniük Zorint. Türelem rózsát terem. Hogy kockázatos-e? Kétségtelenül. Ám egyelőre kézben tartották a helyzetet.

Az anyósülésen megszólalt egy mobil. A rendőr fölvette, majd hátranyújtotta.

-    Magát keresik.

-    Cotton, itt Danny Daniels.

Miután a maine-i rendőrség jelezte, hogy átvették Zorin követését, Cassiopeia kiment a bangori repülőtérre, ahova Edwin Davis küldte. Nagyon élvezte, hogy visszakerült a hajszába. Mintha erre született volna. Az utóbbi hónapban be akarta beszélni magának, hogy nem így van. De a kanadai lövöldözés ismét feltöltötte az adrenalinszintjét. Ráadásul mindkettejüknek jól jött, hogy segíthetett Cottonnak. Ismert férfiakat, akinek nem tetszett volna, ha megmentik őket, de Cottonnak nem voltak előítéletei. Időnként mindenkinek szüksége van segítségre. Cotton ezt csinálta Utahban. Segíteni próbált rajta. De ő tiltakozott. Pedig Cotton olyan volt, mintha Cassiopeia egy elvesztett darabját találta volna meg. Ők ketten alkottak egy teljes egészet. Ha másra nem is, erre biztosan megtanította az elmúlt hónap.

Egy földszintes épület előtt parkolt, távolabb a légikikötő zsúfoltságától, ahol magángépek és légi járművek álltak a betonon. Húsz perce begördült egy kis kétmotoros. A pilóták kiszálltak, és bementek a terminálba.

Ez nyilván az ő gépük.

Eszébe jutott Stephanie Nelle, akivel ugyancsak ki kell békülnie. Nem lesz túl nehéz. Stephanie nem haragtartó, főleg, ha ő is felelős kicsit a balhéért. Bár Cassiopeia nem fogja ezt az orra alá dörgölni.

Nem szükséges.

Mindenki tudta, hol áll.

-    Azt gondolom, hogy Zorin a beiktatáson akar akcióba lépni - mondta az elnök a szokottnál aggodalmasabb hangon.

Malone nem tiltakozott, de meg kellett jegyeznie:

-    Az úgyszólván lehetetlen. Senki sem férkőzhet olyan közel, hogy akkora pusztítást végezhessen, amekkorára szüksége van.

Még Eastportban beszélt Edwin Davisszel, aki összefoglalta neki a 20. alkotmánykiegészítés és az 1947-es Elnöki Utódlási Törvény hibáit.

-    A szakértőktől azt hallom, hogy ilyen dolog, amennyiben létezik, körülbelül hat kilotonnás lehet - mondta Daniels. - A maximális pusztításhoz valahonnan a magasból kell berobbantani, mert akkor a legerősebb a túlnyomás. A lökéshullám másfél kilométeres sugarú körben a földdel tesz egyenlővé mindent. Egy kilométer átmérőjű tűzgömb is keletkezik. Persze pár száz méterre az eskü helyétől ugyanilyen hatása lesz. Bár abban egyetértek magával, hogy senki sem juthat olyan közel.

-    Milyen magasan kell lennie ahhoz, hogy a legnagyobb pusztítást végezze?

-    Pár száz méter. Ami jelenthet repülőgépet, helikoptert vagy drónt.

-    Ezek nem juthatnak drónhoz.

-    De az oroszok igen.

-    Elnök úr nem gondolhatja komolyan, hogy Moszkva háborút akar.

-    Nem tudom, hogy Moszkvának van-e köze hozzá. Gyorsan jöjjön vissza ide Cassiopeiával. Ideje, hogy leüljünk dumálni a leendő kormánnyal, és szeretném, ha maguk ketten jelen lennének.

-    Miért?

-    Mert nekem úgysem hisznek.

Malone nem szokta meg, hogy Daniels ilyen csüggedt legyen.

-    Már tudom, mit jelent politikusnak lenni hatalom nélkül - folytatta Daniels.

-    Erre-arra képes vagyok, de korántsem annyira, mint valamikor. Az emberek tudják, hogy az én időm lejárt.

-    Mit akar, mit tegyünk?

-    Változtatnunk kell a beiktatáson. Ez az egyetlen módja.

Stephanie visszatért a Mandarin Orientalba. Ha D. C.-ben tartózkodott, általában az Igazságügyi Minisztériumból intézte a munkát, de jelenleg „munkanélküliként” be kellett érnie a hotellel. Sokat tudott meg Kris Coxnál, és időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat.

Belépett az előcsarnokba, de mielőtt a liftekhez indulhatott volna, észrevette a félrehúzódó Nyikolaj Oszint, aki ugyanazt a fekete felöltőt viselte.

Egy szót sem szólt a közeledő asszonyhoz.

-    Maga hogy került ide? - kérdezte Stephanie.

Az orosznak a szeme sem rebbent.

-    Emberek szeretnének beszélni magával. Négyszemközt. Nem a kormánytól jöttek... Vállalkozók.

Vagyis gengszterek, fordította le Stephanie.

-    Habár képviselnek bizonyos személyeket a kormányban - folytatta Oszin. -Olyanokat, akikről korábban beszéltünk. Leginkább ez magyarázza jelenlétemet.

Stephanie felfogta. Nincs választás.

-    Oké.

-    Kint várja magát egy autó. A hátsó ajtaját nyitva hagyták.

-    Maga jön?

Oszin a fejét rázta.

-    Csak magával akarnak beszélni.

ÖTVENÖT

Kelly vezetett, Zorin mellette ült. Úgy határoztak, hogy felváltva vezetnek, így mindketten pihenhetnek pár órát. Az út könnyű, mondta Kelly. Egyenesen délnek ugyanazon a sztrádán Virginiáig. Ott elkanyarodnak nyugat felé a falusias vidéken, amely körülbelül nyolcvan kilométerre van Washington D. C.-től.

Zorin a KGB-nél töltött évein tűnődött. Kanadát régóta kijelölték a szovjet hadműveletek előretolt támaszpontjává. Ő személyesen derített fel számos átkelőhelyet Minnesotába és Észak-Dakotába. A montanai Flathead-gátat az elsők között kellett volna elpusztítani az összehangolt támadás keretében, amelynek az volt a célja, hogy az infrastruktúrára mért csapásokkal gyengítse az

Egyesült Államokat. De Kanada önmagában is fontos célpontot jelentett. Zorin két éven át gyűjtötte az adatokat az olajfinomítókról és a gázvezetékekről, meghatározta a szabotázs legjobb módjait, és mindenről részletes jelentéseket küldött Moszkvának.

Szinte minden kanadai tartományt és az összes amerikai államot felosztották „műveleti zónákra”. Mindegyik zónának volt valahol vidéken központja ejtőernyős landolásra alkalmas, négy kilométer átmérőjű beépíteüen helyen, biztosított házakkal kiegészítve. A leszállóhelyeknek dorozska, azaz kifutó, a házaknak ulej, vagyis méhkas volt a neve. A KGB utasítására a kifutókat és a házakat csakis olyan ingaüanokon lehetett létesíteni, amelyeknek megbízható ember volt a tulajdonosa. A házakat el kellett látni rádióval, civil holmival, rendőr-, katona-, vasutas-, vadőregyenruhával, fel kellett tölteni pénzzel, ennivalóval, vízzel. Rejtjelezett akták ismertették 120 kilométeres körzetben a szabotázsakciók célpontjait, az elektromos-, olaj- és gázvezetékeket, a hidakat, az alagutakat, a katonai létesítményeket.

És voltak fegyverek is.

Tűzfegyverek, robbanószerek, amelyeket becsempésztek, vagy a legtöbb esetben a határon belül vásároltak. Ez különösen érvényes volt az Egyesült Államokra, ahol könnyen hozzá lehetett jutni fegyverekhez.

-    Te személyesen készítetted el az ulejt a Bolondmatthoz? - kérdezte Kellyt.

-    Azt hittem, aludtál.

-    Aludtam is.

-    Igen, Alekszandr. Az enyém.

-    Nem volt kockázatos?

-    Andropov így parancsolta. Senkit sem vonhattam be. Az akarta, hogy csak én tudjak róla.

-    Nagyon sok idő telt el azóta. Hogyan létezhetne még mindig?

-    Ez is benne volt a parancsban. Tartósnak kellett lennie. Nem határozták meg az akció idejét. Feltételeztem, hogy inkább előbb lesz, mint utóbb, de a különleges fegyverek különleges elhelyezést igényeltek.

Zorin tudta, hogy ez mit jelent.

-    Állandó energiaforrást.

-    Pontosan. Csak annyit mondok, hogy komoly kihívás volt.

-    Rá van kötve a pokolgépre?

Kelly bólintott.

-    Az egyiknek fel kell robbannia, ha feltörik a titkos raktárt. így parancsolták. Senki sem tudhatja meg, mit rejtettünk el.

Ez borzasztó kockázatot jelentett. Mi lett volna, ha véletlenül vagy szándékosan betörnek a rejtekhelyre, és bekövetkezik a hat kilotonnás robbanás?

Azt nehéz lett volna megmagyarázni.

-    Mikor tudtad meg, mit akart Andropov? - kérdezte Kelly.

-    Néhány részét a két másik tiszttől hallottam. Utána átkutattam a régi feljegyzéseket, amelyekből még többet szedtem össze. De az a levéltáros is tudott néhány dolgot.

Belcsenko éveken át kísértette a Bolondmattal. Mesélt a zéró kiegészítésről, amelyről Andropov titkosított, személyes irataiban olvasott. Egy idő után Zorin eleget tudott ahhoz, hogy kikövetkeztethesse, mit készített Andropov Reagannek. Ahányszor új amerikai elnököt választottak, Zorin erélyesebben követelőzött, de Belcsenko ellenállt. Végül azonban öreg barátja beadta a derekát, és rávezette a helyes útra.

Úgy látszik, Moszkva is ezt követi.

-    Éhes vagy? - kérdezte Kelly.

-    Haladnunk kell.

-    De ennünk is kell. Vásárolhatunk valamit, és megehetjük útközben. Több étkező is van előttünk.

Valami élelem csakugyan jó lenne, és csak pár percet veszítenének. Az órájára nézett. 13.16.

Már csak 22 óra.

Malone kilesett a gép ablakából, hogy lássa a mélyben a terepet. Valahol New York vagy New Jersey fölött szálltak a légierő C-37A Gulfstreamjén. Óránként 800 kilométeres sebességgel délután kettő előtt visszaérnek Washington D. C.-be.

Cassiopeia ült vele szemben. Ahogy találkoztak a bangori repülőtéren, azonnal felszálltak a gépre, otthagyva a két rendőrt, akik továbbra sem kaptak választ a kérdéseikre. Malone beszámolt a nőnek mindenről, amit tudott, és elmondta, hogy Danny Daniels aggódik a küszöbönálló beiktatás miatt.

-    Zorin itt van lent - mondta. - Megy dél felé. - Elfordult az ablaktól. -Szerencsére szoros a póráz fizikailag és elektronikusan is.

-    Vagyis hagyjuk, hogy elvezessen minket a célhoz, aztán lekapcsoljuk.

-    Ez az elképzelés. Viszont bonyolítja a dolgot, hogy az oroszokra rájött a bolondóra.

A nő elmosolyodott.

-    Ez is egy déli mondás?

-    Csak ténymegállapítás. - Egy darabig töprengett. - Szerintem Zorin olyan helyre tart, amely D. C.-ben van, vagy mellette. Ha nem, akkor mi megyünk oda hozzá. Elnézést ezért a sok röpködésért.

Tudta, hogy Cassiopeiának nem a kedvence a repülés.

-    Nem olyan rossz - erősködött a nő. - Itt bőven van hely mozogni. A vadászgép az más. Abban valahogy nem látom meg a szépséget.

Malone meglátta. Ha nincs az a néhány fordulat az életében, akkor vadászpilóta lett volna, aki húsz év szolgálat után visszavonul. Érdekes, mennyire banálisnak tűnik most az a pályafutás. Nagyon keveseknek van alkalmuk vezetni sok millió dolláros vadászgépet, ám az a tapasztalat elhalványul a Magellan-ügyosztálynál, majd a visszavonulás után szerzett élmények mellett. Voltak fantasztikus kalandjai. A mostani sem jelent kivételt.

-    Fel kell hívnom Stephanie-t - mondta.

A gép kommunikációs rendszerének bekapcsolásához elég volt felemelni egy telefont a közeli konzolról. Hívta Stephanie számát, amelyet két napja kapott az asszonytól.

A telefon kicsengett.

Kétszer.

Háromszor.

A negyedik kicsengés után bekapcsolt a hangposta. Az automata azt mondta, hogy a hívott fél jelenleg nem kapcsolható, hagyjon üzenetet.

Malone nem akart üzenetet hagyni, inkább bontotta a vonalat.

-    Azt mondta, szóljak abban a pillanatban, amikor mindent ellenőrzés alatt tartunk - jegyezte meg, miközben visszatette a helyére a készüléket. - Akkor most hol van?

ÖTVENHAT

Stephanie egyedül foglalta el az Escalade hátsó ülését. Elöl két férfi ült. A SUV kígyózott a sűrű forgalomban, mert bár hétvége volt, az utak zsúfolásig megteltek a beiktatásra érkezett látogatókkal. A következő két napra dugók várhatók a számtalan ünnepség miatt. Egymilliónál több ember utazik Washingtonba az ország minden sarkából. A készültséget a legmagasabb szintre emelik. A Fehér Ház, a National Mail park, a Kapitólium nyugati vége máris le volt zárva a nagyközönség elől. A pódiumot, amelyen majd az eskütétel zajlik, napi 24 órában őrizték. A Mail két oldalán sorakozó múzeumokat, a

Kapitóliumtól a Washington-emlékműig megszállják a biztonságiak. Az ajtókat órákkal a szertartás előtt lezárják. 1989-ben Stephanie felkapaszkodott a Smithsonian Intézet északi tornyába, onnan figyelte George Busht, ahogy leteszi a hivatali esküt. Ezt ma már nem engednék meg. Túl magas hely, alkalmas egy lövésre. A magaslatot inkább mesterlövésznek vagy a titkosszolgálatnak tartják fent.

Stephanie nem tudta, mire számítson, és nem tetszett neki Oszin arca a szálloda előcsarnokában. De nem volt választása. Mit mondana Danny? Az okos ember tudja, hogy a paradicsom gyümölcs, a bölcs ember viszont nem teszi bele a gyümölcssalátába. Stephanie-nak a bölcsesség volt a célja. Érdekes, hogy még munkanélküliként is sikerült folyamatosan benne maradnia a balhékban. Először sajnálta meg Cottont, aki pontosan ilyen helyzetekbe kerül miatta.

Összeszedte magát, és látta, hogy Columbia Heights irányába mennek a 7-ik utcán. Az autó befordult egy mellékútra, amelynek a nevét nem sikerült leolvasnia. Jobbra feltűnt egy kis park. A terepjáró megállt. A kormány mögül kikászálódott a vezető, és kinyitotta Stephanie ajtaját.

Csak nem megnevelték?

Az asszony kilépett a hidegbe.

Szerencséjére most is a vastag télikabátját viselte sállal és kesztyűvel. A park üres volt, csak az egyik pádon ült valaki.

Stephanie odament hozzá.

-    Elnézést a konspirálásért - mondta az ember, amikor Stephanie közelebb ért hozzá -, de mindenképpen beszélnünk kellett.

Alacsony, gömbölyű alak volt, sötét felöltőt, puhakalapot és ízléses Louis Vuitton sálat viselt. Jobb kezében cigaretta parázslott a hidegben.

-    Neve van? - kérdezte az asszony.

-    Szólítson Ishmaelnek.

Stephanie mosolygott a célzáson a Moby Dickre.

-    A nevek nem fontosak - mondta Ishmael -, de amit meg kell beszélnünk, az életfontosságú. Kérem, foglaljon helyet.

Hogy megtudja, amit akar, előzékenyen kell viselkednie. Leült a padra. A deszka hideg volt.

-    Nem oroszos a kiejtése - jegyezte meg.

-    Én csak küldött vagyok, akit az érdekelt külföldi állampolgárok csoportja szerződtetett. Nyugtalanító dolgok történnek Oroszországban, amelyek aggasztják őket.

Ezt a közlést Stephanie összekapcsolta azzal, amit Oszintól hallott a szálloda halijában.

-    Maga az oligarchák képviseletében van itt, vagy az alvilág embere? Jaj, el is

felejtettem. A kettő ugyanaz.

-    Érdekes, mennyire hajlandók vagyunk elfelejteni, hogy mi is ugyanezen a folyamaton mentünk keresztül. A mai Oroszország nem különbözik annyira a kései XIX. század, sőt az 1930-as évek Amerikájától, amikor életforma volt a korrupció. Mégis mit vártunk, amikor megbuktattuk egy 800 éves önkényuralmat? Hogy Oroszországban azonnal kivirul a demokrácia? És minden jóra fordul? Ez naiv feltételezés.

Ishmaelnek igaza volt. Mindezt részletesen megbeszélték Reagannel és a tanácsadóival abban az időben, amikor a Rossz Passz még aktív volt. Mindenki találgatta, mi fog történni a kommunizmus után. Viszont keveset foglalkoztak az alternatívákkal. Csak az számított, hogy befejezhessék a hidegháborút. Huszonöt évvel később Oroszországban erősebb volt a zsarnokság és a korrupció, mint valaha, a gazdaság gyenge volt, politikai intézmények szinte nem is léteztek, a reformok meghaltak.

-    Akiket képviselek, felhatalmaztak rá, hogy őszintén beszéljek. Azt akarják, hogy tudja, vannak frakciók az orosz kormányban, amelyek veszélyes dolgokat akarnak. Talán egy háborút. Gyűlölik az Egyesült Államokat, még annál is jobban, mint annak idején a kommunisták. De leginkább azt gyűlölik, ami Oroszországból lett.

-    Vagyis?

Ishmael szívott a cigarettájából, majd kifújta a füstöt. - Mindketten tudjuk, hogy a Szovjetunió már nem jelent globális fenyegetést. Igen, háborúzott Grúziában, továbbra is megfélemlíti a Baltikumot, és lerohanta Ukrajna egy részét. De mi ez? Semmiség. Az ország túl szegény és túl gyenge ahhoz, hogy másra is képes legyen az erőfitogtatáson kívül. Washington tudja. Moszkva tudja. Maga is tudja.

Stephanie tényleg tudta.

Az összes hírszerzési jelentés ugyanazt mondta. Az orosz hadsereg teljesen demoralizált, a katonák többsége képzetlen, fizetést nem kapnak. Az öngyilkosságok havi áüaga tizenkettő. És bár Oroszországnak sikerült kifejlesztenie félelmetes vadászgépeket, tengeralattjárókat és hipersebességű torpedókat, nem tudják tömegesen gyártani. Csupán a nukleáris fegyvertára imponáló, de kétharmada annak is elavult. Nem volna képes első atomcsapást mérni. Világhatalma szertefoszlott, még a területi befolyása is korlátozott.

Annyit tehetett, hogy fenyegetőzött.

-    Úgy tűnik, az elmúlt néhány nap bizonyos eseményei megújult büszkeséggel töltöttek el bizonyos orosz kormányköröket - folytatta Ishmael. -Eltérően attól, amit maga, a CIA és az NSA gondol, Oroszországban nem mindenki korrupt és megvásárolható. Még mindig vannak dogmatikusok. Nem

haltak ki a fanatikusok, és ők a legveszélyesebbek.

-    A háború árt az üzletnek - vonta le a következtetést Stephanie.

-    Fogalmazhat így. Minden évben több százezren hagyják el Oroszországot. És nem a szegények meg a képzetlenek, hanem az okos vállalkozók, a profi szakemberek, a mérnökök, a tudósok. Óriási kár.

Ez is igaz. A korrupció, a bürokrácia, a törvénytelenség elűzte az oroszokat biztonságosabb helyekre. Ám Stephanie mást is tudott.

-    Több a bevándorló, mint a kivándorló. Nincsenek maguk semmiféle veszélyben.

-    Szerencsére gyorsan elfoglalják a rengeteg betöltetlen állást. Eggyel több ok, amiért Oroszország nem engedheti meg magának ezt a fanatikus ostobaságot. Arra kellene építenie, amije van, szélesítve az olaj- és a gázfeldolgozás profilját, bővítve a gazdaságot, ahelyett, hogy megnyerheteüen háborúra készülne. Azt reméltem, maga is átlátja ezeket az igazságokat.

-    Már nem dolgozom az amerikai kormánynak. Kirúgtak.

-    De magára még mindig hallgat az Egyesült Államok elnöke. Oszintól tudjuk. Azt mondja, maga az egyetlen, aki beszélhet Danielsszel.

-    És mit mondjak neki?

-    Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.

Stephanie kuncogott.

-    Viccel, ugye? Orosz oligarchák. Gengszterek. Idejönnek, hogy segítsenek? Mit akarnak tenni?

-    Amire maguk nem képesek. Kiiktatjuk a fanatikusokat a kormányból. Ennek a vissza-a-szovjet-gyökerekhez mozgalomnak véget kell vetni. Szóba került a fegyverzet-ellenőrzési egyezmények felfüggesztése, a berepülések a NATO légterébe bombázókkal, az újrafelf egy vérzés, sőt a rakéták átirányítása európai és amerikai célpontokra. Ezt akarják?

Stephanie látta Ishmaelen, hogy komolyan fél. Mi kell ahhoz, hogy megijesszen valakit, akinek teljesen gátlástalan ügyfelei vannak?

-    Senki sem akar új hidegháborút - mondta Ishmael. - Az nemcsak az én megbízóimnak rossz, de az egész világnak. Maga bűnözőnek tartja azokat, akiket képviselek. Oké, valahogy kibírják. De ők nem ártanak maguknak. Sőt üzletelni akarnak. Nincsenek hadseregeik vagy rakétáik.

-    De exportálják a bűnözést.

Ishmael megvetően kifújta a füstöt, és vállat vont.

-    Senki sem lehet tökéletes. Ők azt mondanák, hogy az alternatívához képest még ez is csekély fizetség.

-    Maguk tényleg megszüntetik az összes problémát? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Stephanie.

-    Sok temetés lesz Moszkvában.

Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem szentesítette a politikai gyilkosságot, de a valóság egészen más. Megtörtént minden időkben. - Mit akarnak tőlünk?

-    Állítsák meg Alekszandr Zorint.

-    Tudják, mit tervez?

-    Tudjuk, mit akar.

-    Vagyis? - Stephanie hallani akarta.

-    A történelem legemlékezetesebb beiktatásává akarja tenni azt, ami most következik. Ne engedjék meg neki.

Na végre. Megerősítést nyert a végjáték.

Az utóbbi években sokszor emlegettek új hidegháborút. Mindenki egyetértett abban, ha lesz, akkor azt pénzzel, olajjal és elsősorban propagandával vívják. Féligazságokkal, amelyeket csak annyi bizonyítékkal támasztanak alá, hogy izgalmasak és elhihetők legyenek. Ma könnyű megtenni. Az internet és a huszonnégy órás híradó mindent megváltoztatott. A régi szabályok eltűntek. A nagy, zárt társadalmak fenntartása szinte leheteüenné vált. Kína is milyen kudarcot vallott. A szovjetek valaha azt hitték, hogy a könyörtelen fegyelmezés a legjobb, és a Nyugatot térdre lehet kényszeríteni egyszerűen azzal, ha szemrebbenés nélkül állják a megpróbáltatásokat. Sajnos ez a filozófia is megbukott, mert a kommunizmusból csak szegénység és elnyomás lett, márpedig ennek a kettőnek nincs piaca. így egy idő után még a Szovjetunió is kénytelen volt meghátrálni, és utána össze is rogyott.

Most pedig néhányan a feltámadását akarják.

Stephanie szégyellte, amiért ilyet kérdez, mégis megtette.

-    Mikor fognak lépni?

Ishmael tövig szívta a cigarettáját, és elpöccintette a csikket.

-    Órákon belül. Intézkedésekre lesz szükség. Jobb lenne a belharc látszatát kelteni, amely egyformán lejáratná az élőket és a holtakat. Ha jól csinálják, akkor önmagukat fogják elpusztítani.

-    Maga és a jótevői pedig tovább gazdagodnak.

-    Kapitalizmus a legtisztább formájában. Nem tudom, mi kifogása lehet ellene bárkinek is.

Stephanie-nak egy dolgot meg kellett tudnia.

-    Zorin meg akar találni valamit?

-    Ezek a fanatikusok azt gondolják, hogy igen. Amikor Zorin rászállt Belcsenkóra, akkor figyeltek föl rá. Mert szemmel tartották a levéltárosokat, különösen Belcsenkót. Küldtek katonákat Szibériába, hogy öljék meg. Őt sikerült is elintézniük, de a maga embere öt halott oroszt hagyott a dácsa mellett a Bajkál-tónál. Azok közül hárman katonák voltak. Remélem, hogy az embere ilyen jó formában is marad. Szüksége lesz rá, ha meg akarja állítani Zorint.

-    Vannak nálunk táskabombák?

Ishmael mosolygott.

-    Tudjuk, hogy Oszin beszélt róluk. Rendben van, tudniuk is kell róluk. Ez volt a baj Andropovval. Minden handabandázása ellenére őszintén hitte, ha nem tesz drasztikus lépéseket, a Szovjetunió el fogja veszíteni az ideológiaigazdasági háborút a Nyugattal. Úgyhogy megtette a drasztikus lépéseket. Bolondmattnak hívta azokat. Mindenki azt hitte, hogy a bolondmattot Andropovval együtt elfelejtették. Erre Andropov feltámad a sírjából, hogy pusztítson. Igen, vannak maguknál fegyverek.

Stephanie kissé elgémberedett, kezdett erőt venni rajta a fáradtság. Az sem derítette föl, hogy titkos összeesküvésben vesz részt. Ám a mellette ülő ember nem blöffölt. Ishmael jótevői túl régóta és túl keményen dolgoztak ahhoz, hogy idióták romba döntsék a művüket, tehát mindenképpen elvégezik, amit akarnak, Stephanie-val vagy nélküle. És lesznek temetések Moszkvában. De itt is lehetnek.

Ánya Petrova már meghalt.

Hányán követik még?

-    Kanadában az SzVR meg akarta ölni Zorint - mondta Stephanie. - Mennyit tudnak a kormányban ezek a bolondok?

-    Mint hallom, meglehetősen sokat. Teljes hozzáférésük van a KGB titkosított levéltárához, köztük Andropov személyes írásaihoz, amelyeket még senki sem látott. Amikor Zorin elvitette Belcsenkót keletre, majd a maga ügynökét beengedték az országba, riadalmat keltett. Úgy tűnik, már tudnak a Bolondmattról, de arról még nem, mi mindenre képes. Tehát végeztek némi kutatást, és megtalálták Jamie Kellyt. Akkor döntöttek úgy, hogy megölik Zorint meg Belcsenkót, nehogy híre menjen a dolognak. A maga ügynöke meghiúsította, hogy a levegőben lelőhessék Zorint, ami lezárhatta volna az ügyet. Moszkvában nem örültek neki. Most itt vannak, hogy elvarrják az utolsó szálakat. Ez alatt Zorint, Kellyt és az ügynökét is értheti, úgyhogy vigyázzon.

-    Ezek tudják, hol vannak a bombák?

Ishmael a fejét rázta.

-    Ez az egyetlen, amiben mi vagyunk előnyben. Kellyre van szükségük, hogy vezesse őket. Akárcsak Zorinnak.

Stephanie eleget hallott. Felállt a pádról.

-    Intézkedni fogunk.

-    Figyeljék a televíziót. A híradókból megtudhatják, mikor kezdődik el a másik oldalon.

Stephanie elindult.

-    Visszavitethetem a hotelhez! - kiáltott utána Ishmael. Az asszonynak felfordult a gyomra a gondolattól.

-    Köszönöm, de boldogulok.

Azzal elment.

ÖTVENHÉT

Luké követte Sue Begynt az autóhoz. Annapolist elhagyva először két órát mentek keleti irányban, aztán délnek kanyarodtak a Chesapeake partján. Sue keveset beszélt útközben, és Luké nem zavarta a töprengésében. Az ösztönei és a képzés egyaránt arra intették, hogy ne sokat áruljon el, inkább azt próbálta kipuhatolni, mire következtet ebből a lány.

Semmire sem jutott.

A Fehér Ház megígérte, hogy mindent elintéznek a Begyn háznál, nem marad nyoma a hulláknak. Sue átcserélte szoros futóruháját farmerre, hosszú ujjú kordingre, kabátra, kesztyűre, bakancsra. Magához vett egy vadászkést és egy pisztolyt. Az apja dolgozószobája tele volt fegyverekkel. Lawrence Begyn láthatólag feltétlen híve volt a második alkotmánykiegészítésnek.

Nagyjából félúton eleredt az eső. A hideg, kitartó szitálás lecsökkentette a látótávolságot. Sue addig váltogatta az utakat, amíg ki nem kötött Long Beach parti falunál. Az apjának a közelben volt egy háza, ahová, mint a lány megjegyezte, időnként visszavonult. Szerencsére Begyn a tegnapi napot választotta a visszavonulásra, így sikerült elkerülnie a váraüan látogatókat. Luké fejébe szöget ütött az időzítés. Túlságosan egybevágott Peter Hedlund telefonálásával.

-    Ma akartam visszamenni a bázisra - jegyezte meg a lány, ahogy siettek az esőben. A szél zörgette csupasz ágakról jéghideg vízcseppek hullottak Luké nyakába.

-    Nem lesz balhé?

-    Hivatalosan csak holnap kell jelentkeznem.

Ez volt a leghosszabb szöveg, amit mondott, amióta bemásztak az autóba. Elöl feltűnt egy zegzugos fehér ház, amelynek hosszú verandái voltak, és cédrusfa zsindellyel fedték a tetejét. Kopasz juharfák és bükkfák között bújt meg egy holtág partján. Sue korábban telefonált az apjának, és ismertette a helyzetet.

Magas férfi várta őket a verandán, szögletes arca és barnás haja volt. Vadászruhát viselt, és puska volt nála. Luke-nak és a fivéreinek is volt ilyenjük. Az ő apja ugyancsak lelkesen támogatta a 2. alkotmány kiegészítést.

-    Jól vagy? - kérdezte Begyn a lányától.

-    Három ember torkát vágta el - felelt neki Luké.

Az idősebb Begyn érdeklődve, ugyanakkor megvetően sandított rá.

-    A lányom katona - közölte. - Tudja, hogyan védje meg magát.

Luké fellépett az esőből a verandára.

-    Ebben egyetértünk.

-    Még csak most találkoztunk, de már most nem szimpatikus - mondta Begyn.

-    Nem először hallom. Viszont az a helyzet, hogy vagy elintézzük ezt szépen és diszkréten, vagy elintézzük csúnyán, és akkor egy csomó szövetségi ügynök fog itt nyüzsögni. Nekem mindegy, melyiket választja, viszont feleletekre van szükségem, méghozzá most.

Begyn még mindig markolta a puskát, amelynek a csöve az ég felé mutatott, ám a jobb mutatóujja fenyegetően ott maradt a ravaszon.

-    Higgye el, Mr. Begyn, azt úgysem lesz ideje használni. Én is tudom, hogyan védjem meg magam.

-    Mi ketten leszünk - figyelmeztette Sue.

Luké végigmérte.

-    Csak rajta. Magát el tudom intézni.

Sue némán tanulmányozta, a tekintete kemény volt. Akárki volt a kiképzője ennek a nőszemélynek, büszke lehet magára. Sue minden egyes leckét komolyan vett. Főleg azt, hogy inkább figyeljen, mint beszéljen, amit Luké sosem volt képes elsajátítani. Ám Stephanie azt mondta, azzal a módszerrel szerezzen válaszokat, amelyik bejön.

-    Mit akar? - kérdezte Begyn.

-    A tizennegyedik gyarmatot. Hedlund azt mondta, hogy magát kérdezzem.

Begyn gyanakodva sandított rá.

-    Hedlund telefonált magának tegnap. Azt mondta: Annak kell lennie. Azt hittük, rég elfelejtették az egészet, de úgy látszik, tévedtünk. Kezdődik megint. Az „annak” a tizennegyedik gyarmatnak kell lennie. Tehát tudni akarom, mit, miért, mikor, merre. Mindent.

-    Peter azt mondta, hogy valószínűleg hallatni fog magáról.

-    Szeretem, ha várnak rám. Annyira megkönnyíti a munkát.

Ekkor észrevett valamit kint az esőben, túl a garázson, az erdő szélének a közelében: egy kupac fagyott göröngyöt, és a belé szúrt ásót.

-    Áskálódtunk? - kérdezte Begyntől.

-    Duguljon már el, és jöjjön be.

Stephanie visszagyalogolt a 7-ik utcáig. Befordult a sarkon, elindult D. C. központjának irányába. A levegő sűrű volt a motorok zúgásától és berregésétől. Odafent északkeletről érkező felhők rohantak az égen. Hideg eső ígérkezett, alighanem hó is, és Stephanie messze volt minden meleg helytől.

Kesztyűs kezét mélyen belenyomta a kabátja zsebébe, és lankadatlanul kutatott taxi után. Csak D. C. nem olyan, mint New York, ahol éjjel-nappal cirkálnak a taxik. Persze bármikor előhúzhatja a mobilját, és hívhat egyet. Az utóbbi tíz évben alig néhányszor ült taxiban, miután hivatalból járt neki a szállítás. Kezdett ismerkedni a munkanélküliség állapotával, akár szoktathatja is hozzá magát.

Cotton kereste; a készülék nem fogadott hívást jelzett. Majd megpróbálja visszahívni. Addig is visszakapcsolta a készüléket csengőhangra.

Sértette Ishmael viselkedése. Úgy tesz, mintha régi szövetségesek lennének, akik ugyanazért az igaz ügyért harcolnak! Az orosz bűnszervezetek világméretben is a legbonyolultabbak, a legerőszakosabbak és a legveszélyesebbek közé számítottak, ami nem csekély mértékben annak volt köszönhető, hogy Oroszországban úgyszólván intézményesítve voltak. Ahogy Ishmael mondta, nem sokban különböztek az amerikai szervezett bűnözés virágkorától. Bár ettől sem lett szívderítő, hogy az embernek tolvajok és gyilkosok a szövetségesei. De ha valaki megoldhatja a problémákat az orosz kormányban, akkor az nyilván az alvilág urainak a magánhadserege.

A zsebében megszólalt a mobiltelefon.

Kivette, és fogadta a hívást.

-    Azonnal gyere ide - mondta Danny Daniels. - Hol vagy?

-    Úgysem hinnéd el.

-    Azért csak próbáld meg.

Stephanie megmondta.

-    Igazad van, ez hihetetlen.

-    Mégis megtörtént.

-    Egy okkal több, hogy itt legyél. Maradj ott, ahol vagy. Érted küldök egy kocsit.

-    Mi van?

-    Beszélni fogunk az Egyesült Államok leendő elnökével.

Luké csak ámult, olyan kellemesen rusztikus volt belülről ez a kétszintes ház, amelyet száznegyven négyzetméteresre tippelt. Begyn letámasztotta a puskáját egy öblös fotel mögé, aztán letérdelt, és begyújtott a kandallóba. A tűz hamarosan ropogni kezdett.

-    Elhalasztottam a tűzgyújtást addig, amíg ide nem jön - mondta Begyn. -Hideg van odakint.

És esik. De nem ez a lényeg.

-    A lányától hallom, hogy tegnap este jött át ide - mondta Luké. - Ez nem véletlen.

-    Fogalmam sem volt, hogy be fognak törni hozzám.

-    Nem azt mondtam, hogy tudta. De ha már szóba hozta, meséljen a Tallmadge-naplóról.

Sue visszavonult az ablakhoz, ahonnan úgy bámult ki a zsalugáter mögül, mintha őrködne. Aggasztó.

Luké levetette a kabátját.

-    Ez egy rossz álom - mondta Begyn. - Pedig azt hittem, hogy véget ért.

Már megint utalás valamire a múltból.

-    Talán nem fogalmaztam egyértelműen - mondta a fiatalember. -Információra van szükségem, méghozzá sürgősen.

-    Különben mit csinál? - kérdezte Sue. - Letartóztat minket?

-    Persze. Miért ne? Kezdhetjük a három emberrel, akiket megölt. Önvédelem vagy sem, azt majd eldönti a bíróság. Már a vádak is véget vetnek a katonai pályafutásának.

-    Felesleges fenyegetőzni - mondta Begyn.

-    Mi volt olyan fontos, amit Peter Hedlund annyira meg akart védeni? És maga mit ásott odakint?

Eddig négy kérdést tett föl, és egyre sem kapott választ.

-    Mr. Daniels...

-    Nyugodtan szólítson Luke-nak. - Enyhíteni szerette volna a feszültséget.

Begyn metsző tekintettel nézett rá.

-    Mr. Daniels, ez az egész nagyon nehéz számunkra. A társaságra vonatkozik, amely mindig zártkörű volt. Én vagyok a társaság elnöke. A vezetője. Hűséggel tartozom neki.

-    Akkor elmagyarázhatja az FBI-nak, a titkosszolgálatnak és a CIA-nak, akik majd mind ki akarják hallgatni, és el akarják olvasni a társaság összes feljegyzését.

Kivárt, hogy nyomatékot adjon a fenyegetésnek.

-    Apa, el kell mondanod neki - szólalt meg Sue. - Nincs értelme tovább titkolódzni. Látod, mire jutottál vele.

Begyn rámeredt a lányára a szoba túlsó végében. Sue-nak ez volt az első kijelentése, amellyel Luké egyetértett. Végre talán kezdi érzékelni a valóságot, ahogy múlik az adrenalin mámora, mert ölni nem könnyű senkinek sem.

Begyn intett Luke-nak, és kifelé indult a szobából. Egy hosszú, keskeny szobába jutottak, amelynek ablakai az öbölre néztek. Balra kis szoba nyílt, ahonnan üvegezett ajtó vezetett a szabadba. Kint süvített a szél, kavarta a rendületlenül hulló esőt.

Ez egy olyan szoba volt, ahol le lehetett venni a sáros cipőt meg a vizes ruhát. Volt ilyen Luké gyerekkorában is a tennessee-i házban. Ő és a fivérei ugyancsak sokat használták. Ennek a deszkapadlóján műanyag doboz állt egy réteg újságpapíron.

-    Kiástam - mondta Begyn.

Luké lehajolt, levette a doboz fedelét. Áttetsző műanyagfóliába göngyölt papírok és könyvek voltak benne.

-    Mi ez?

-    Titkok, amelyekről Peter Hedlund úgy gondolta, hogy meg kell védeni. ÖTVENNYOLC

Stephanie becsusszant az egyik székre a Tanácsterem ovális asztala mellett. Tizenkilenc szék állt az asztalnál, de csak néhányon ültek. Ott volt a jelenlegi elnök, a megválasztott elnök, a leendő igazságügyi miniszter és Bruce Litchfield, az ügyvezető igazságügyi miniszter. Jelen volt még Edwin Davis, továbbá Cotton és Cassiopeia, akiknek Stephanie nagyon örült. Persze most nem lesz idő nyájaskodásra. Ahogy kiszállt az autóból, amely a Fehér Házig hozta a 7-ik utca sarkáról, rohant egyenesen a tanácsterembe.

Először járt itt, ahol évtizedek óta tárgyaltak az elnökök a minisztereikkel. Az asztalt Nixon vásárolta és adományozta a Fehér Háznak. Az elnök mindig az ellipszis hosszú ívének a közepén ült, szemközt az alelnökkel, háttal a Rózsakertnek, a többiekénél pár ujjnyival magasabb széken. A miniszterek székeit úgy osztották el, hogy mikor hozták létre a minisztériumukat; a legrégebbi került a legközelebb az elnökhöz. Minden kormány választott arcképeket a falakra, nyilvánvalóan az ihlet kedvéért. Ma még Harry Truman, George Washington, Thomas Jefferson és Théodore Roosevelt tartotta szemmel a tanácskozásokat. A jövő héten persze ez is megváltozik.

Mivel nem volt jelen az alelnök, Fox megválasztott elnök foglalt helyet Dannyvel szemben. Mindenki más oda ült, ahol a főnöke volt: Stéphanie az ellipszis közepére, Dannytől jobbra, Litchfield az elnök és az asszony közé. Cotton és Cassiopeia megmaradtak semleges terepen, Stephanie-val szemközt.

A bemutatások után Fox azzal indított:

-    Mint említette, sürgős ügy.

Stéphanie figyelmét nem kerülte el a lekezelő hang: Mi lehet sürgős a hivatali ideje végóráiban? És az a viselkedés. Mintha egy tanító bátorítana enyhén retardált tanulót. Ám Dannyt ennyi nem hozta ki a sodrából. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra a leendő elnökkel. Danny magas volt, vállas, a haja sűrű, bozontos, a szeme szúrós. Mit is mondott róla egy megfigyelő? Furdancs nézésű behemót. Fox alacsony, vékony, ünnepélyes ember volt, a haja hamuszürke, a szeme fakókék. Stéphanie azt olvasta róla, hogy északkeleti entellektüelnek tartja magát, aki pénzügyekben haladó, de szociálisan konzervatív. Danny déli volt, és abszolút gyakorlatias. A főokos elemzők éveken át hiába próbálták beskatulyázni. Stéphanie tudomása szerint Danny és Fox sosem találkoztak, és idegenkedésüket az is tetézte, hogy más párthoz tartoztak, tehát semmiben sem voltak lekötelezettjei egymásnak.

-    Van itt egy elmérgesedő helyzet - mondta Danny. - A mellettem ülő idióta tudott róla, de úgy döntött, hogy nem a mi gondunk.

Stéphanie mosolygott. Litchfield meg sem mukkant.

-    Megértem, mennyire bosszantónak találja, hogy jóváhagytuk Ms. Nelle elbocsátását - szólt Fox -, de úgy egyeztünk meg, hogy az embereim mindent jóváhagynak, főleg ilyen kései időpontban.

-    Amikor utoljára néztem, Litchfield még nekem dolgozott. Ez a maga csahosa mindenbe beleütötte az orrát, és szórta kifelé az embereket. Hozzátehetném, hogy az egyértelmű utasításom ellenére.

Litchfield magabiztosan feszített a székében.

-    Azt tette, amire utasítottam - szólalt meg a leendő igazságügyi miniszter. -A jövő héten különben is megszüntettem volna Ms. Nelle munkaviszonyát.

-    Baszódj meg! - javasolta Stéphanie.

Fox, Litchfield és az új igazságügyi miniszter rábámult. Még mintha Cotton is megbotránkozott volna kicsit. Cassiopeia csak mosolygott.

-    Úgy vélem, a sebek jobban gyógyulnak, ha nem tépik fel őket - mondta Fox az asszonynak. - Elnézést kérhetne a megjegyzésért.

Nem árulta el, hogy sértené Stephanie gorombasága.

-    Tehát miért vagyunk itt? - fordult vissza Dannyhez.

Ő pedig elmagyarázott mindent, amit Zorinról, a Bolondmattról és a 20. alkotmánykiegészítésről tudott. Stephanie hozzátette, amit Kris Cox házában hallott, Cotton kiegészítette a Szibériában és Kanadában történtekkel. Mivel Danny egy szót sem szólt arról, ami nemrég történt a parkban, Stephanie követte a példáját, és hallgatott róla.

Fox hátradőlt a székén, miután végeztek.

-    Hát ez nem hangzik jól.

-    Isten hozta a világomban - felelte Danny.

Fox kérdőn nézett a kijelölt igazságügyi miniszterére, majd Litchfieldre, hogy mi a véleményük.

-    Sok mindent nem tudunk - szólt Litchfield. - Ennek nagy része spekuláció. Úgy látom, a legfontosabb kérdések azok, hogy vannak-e még nálunk harmincéves atombombák, és működőképesek-e.

-    Az oroszoknak meggyőződése, hogy vannak - mondta Stephanie. - Úgy tervezték, hogy sokáig tartsanak, vagyis nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy nem működnek.

-    De maga nem tudja, hogy léteznek - vitatkozott az új igazságügyi miniszter. - Lehet, hogy csak duma az egész. Átverés. Moszkva blöffje.

-    Nem vállalhatjuk a kockázatot - szögezte le Danny.

Ez láthatólag érdekelte Foxot.

-    Mit akar, mit csináljak?

-    Tegye át a beiktatást egy előre meg nem határozott helyre. Ott elmondja délben az esküt, ahogy az alkotmány előírja, és attól kezdve nincs probléma.

Senki sem szólt.

Végül Fox megrázta a fejét.

-    Méltányolom, amit mond, őszintén méltányolom. De ha ilyen későn tennénk át máshova az esküt, az millió kérdést vetne föl, és egyszerűen képtelenek lennénk titokban tartani az okot. Jelenleg azt sem tudjuk, hogy hitelt érdemel-e a fenyegetés. Kormányzásom első hónapja arra menne el, hogy az összes híradós elemző azon spekulálna, amit tettünk. Nem lenne időnk a komoly politikára. Nem kezdhetem az elnökségemet úgy, hogy ez lóg a fejem fölött.

-    Inkább meghal? - kérdezte Edwin.

Indokolt kérdés volt, és miután olyasvalaki tette föl, akinek vágott az esze, mint a borotva, komolyan kellett venni.

-    Minden munkatársa ilyen renitens? - kérdezte Danny tői Fox.

-    Velem nem.

Fox elmosolyodott.

-    Akkor legalább az alelnök felesketését tegye át máshova - erősködött Danny. - így nem tartózkodnak mindketten ugyanott.

-    És hogyan vesszük elejét ugyanazoknak a kérdéseknek? Minden elő van készítve, hogy holnap délben mindketten egyszerre tehessük le az esküt.

Cotton rá nem jellemző csendben figyelte a párviadalt. Stephanie belátta, hogy a döntéseknek, amelyeket Danny át akar erőltetni, az a gyenge pontjuk, hogy híján vannak a cáfolhataüan bizonyítéknak. Fox teljes joggal akar meggyőző tényeket, mielőtt a terv szerint járna el. Stephanie kíváncsi volt Cotton véleményére.

-    Maga beszélt Zorinnal és Vagyim Belcsenkóval - mondta. - Igaz ez?

-    Ezeknek az embereknek küldetéstudatuk van. Kétség nem fér hozzá.

-    Akkor mindenképpen játsszák végig - mondta Fox. - Tegyék, ami a dolguk. De mi nem halászijuk el, és nem módosítjuk a beiktatást, amíg nincs valamilyen konkrét érvük. Valódi, bizonyítható fenyegetés. Ezt csak nem vitatják? Különben is, holnap itt történik minden a Fehér Házban. Hol lehetnénk nagyobb biztonságban?

Az alkotmány szerint a távozó elnök mandátuma január 20-án, pontosan délben járt le. Ezzel általában nem is volt gond. A szertartásra a nyilvánosság előtt került sor, a Kapitóliumon kívül egy magas pódiumon, milliók szeme láttára. Ám ha január 20-a vasárnapra esett, módosult az eljárás. Az új elnök és az alelnök az alkotmánynak megfelelően vasárnap tette le az esküt, amit másnap nyilvános ünneplés követett. Ennek keretében a Kapitólium előtti ismerős helyszínen megismételték az esküt.

-    Utánanéztem - mondta Fox. - 1937 óta, amikor a 20. alkotmány kiegészítés hatályba lépett, háromszor történt vasárnap a beiktatás. Holnap lesz a negyedik alkalom. Nem szólhatok bele a naptárba, vagy nem változtathatom meg az alkotmányt, csak ragaszkodhatok a tervhez, és azt is fogjuk tenni, hacsak nem derül ki valami világrengető.

-    Olyan fontos magának az a cirkusz? - kérdezte Danny.

-    Ez igazságtalan. Magának két beiktatása volt, két csinnadratta, tehetném hozzá én. Most rajtam a sor.

-    Hibát követ el.

-    Ami magát igazolja. De mi van, ha téved, és én belemegyek? Akkor bolondot csinálok magamból, árnyékra vetődöm, akárcsak maga. Ezt beláthatja. Mellesleg maga nem olyan népszerű a támogatóim körében.

Stephanie büszke volt Dannyre. Nem jött ki a sodrából, nem veszítette el a hidegvérét, ami érthető, hiszen élete nagy részében egy angolna fürgeségével manőverezett a politika útvesztőiben. Stephanie sosem látta, hogy kizökkentette volna egy összecsapás. Sőt kivirult a nyomástól, mintha abból merítene erőt.

-    Egyvalamit megteszek - mondta Fox. - Bruce, kivonatolja nekem a 20. alkotmány kiegészítést és az Elnöki Utódlási Törvényt? Bevallom, egyiknek sem vagyok szakértője. Ha netán hihető lesz a fenyegetés, képesek leszünk megalapozott döntéseket hozni.

Litchfield bólintott.

-    Addig is mindenki folytassa a munkáját, és meglátjuk, mi jön ki belőle. Nem engedtem el a fülem mellett, amit mondtak, mindössze többet akarok, mielőtt lépnék. Van időnk, hogy változtassunk, ha kell.

Fox hátratolta a székét, és felállt. Leendő igazságügyminisztere követte a példáját.

Danny rábökött Litchfieldre.

-    Ezt is vigye magával. Rosszul vagyok, ha ránézek.

Litchfield felállt.

-    De mielőtt elmenne, helyre kell hozni valamit - folytatta Danny.

Litchfield Foxra nézett.

-    Rajta, mi a fenét néz? - kérdezte Danny. - Egy percig se képzelje, hogy nem fogom kirúgni most. Ha már feltűnés kell.

Litchfield felhúzta az orrát a sértő hangtól, de bölcsen hallgatott.

-    Gondoljon arra a sajtókonferenciára - intette Foxot Danny. - Szuper lesz.

A Fehér Ház tudósítói külön fajt képviseltek: kíméletlenül intelligensek és lerázhatatlanok voltak. Egy új elnök számára kétségtelenül rossz előjel, ha a beiktatása előestéjén szedi szét a sajtó.

Fox tehát csak bölcsen bólintott.

Litchfield odafordult Stephanie-hoz.

-    Vissza van véve. - A zsebébe nyúlt, előkotorta Stephanie jelvényét, és odavitte az asszonyhoz.

Aztán a három ember távozott a tanácsteremből.

-    Én szóltam neki, hogy hozza el - mondta Danny.

-    Örülök, hogy Dániában élek - jegyezte meg Cotton. - Hiszen ez egy bolondokháza.

-    Teljesen észszerű dolgot kértünk tőlük - szólt Edwin -, tekintettel a lehetséges fenyegetésre.

-    Aki repülőgép szárnyán egyensúlyozik, azt kérdezi először, hogy ki vezeti a gépet - elmélkedett Danny. - Fox ezt akarta megtudni, és egy dologban igaza van. Semmi sincs, amivel bizonyíthatnánk. Amikor utoljára hallottam róluk, Zorin és a haverja még mindig a kilencvenötösön haladtak dél felé. Jönnek felénk, de minek és hová?

-    Holnap egy helyen lesz mindenki - mondta Edwin. - Megválasztott elnök, megválasztott alelnök, képviselőházi elnök, szenátusi elnök és az egész kabinet, egy kivétellel. Holnap, pontosan délben a Fehér Házban. Tegyük fel, bekövetkezik az elképzelhetetlen, és mind felrobbannak. Akkor a kijelölt túlélő veszi át az irányítást.

-    Aki ezúttal kicsoda?

A kijelölt túlélőt mindig az elnök magántitkára választotta ki.

-    A közlekedésügyi miniszter.

-    Aki gyönyörűen tud utat építeni, de semmit sem tud az ország irányításáról - állapította meg Danny. - Az utódlási törvény alkotmányos problémáiról nem is szólva. Ellenőriztettem.

-    Litchfielddel? - kérdezte Stephanie.

-    Egy frászt. A Fehér Ház jogtanácsosa intézte. Az a 20. alkotmánykiegészítés és az utódlási törvény egy csapás. Amint leülepedett a bomba után a porfelhő, jön a paragrafusrágás, a politikai csatározás, a teljes káosz.

Stephanie-nak eszébe jutott, amire a hang figyelmeztette Kris házában.

-    Ráadásul a dezinformációs hadjárat, vélhetőleg az SzVR irányításával.

-    Ki nem hagynák - helyeselt Danny.

Stephanie kérdőn nézett rá. Danny bólintott.

-    Van még egy komplikáció.

Beszámolt Cottonnak, Cassiopeiának és Edwinnek arról, hogy mi történt D. C. északi részében egy parkban.

-    Úgy gondoltam, jobb lesz, ha erről csak mi tudunk - mondta Danny.

-    Ishmael megerősítette, hogy a bombák léteznek - mondta Stephanie -, de ezt nem ellenőrizhetjük. Semmiképpen sem.

-    Most még nem - mutatott rá Cotton. - Viszont Zorin és Kelly közeledik. Biztosan a bombákért jönnek.

-    Az orosz kormány is hamarosan megkapja a magáét a káoszból - mondta Stephanie. - Akik odaát keresik a sok pénzt, azoknak megfelel a dolgok mostani állása. Nem álmodnak új Szovjetunióról.

Danny a titkárához fordult.

-    Állítsd rá erre a külügyet. Elemzést kérek, hogy kiket nyírhatnak ki. Szóljanak a CIA-nek, hátha azok is össze tudnak szedni valamit. Ha már figyelmeztettek, ne legyünk felkészületlenek.

Edwin bólintott, és kiment.

-    Nagy buli lesz holnap - jegyezte meg Stephanie.

-    Számomra az utolsó. Most kamerázzák be a Kék Szobát. Nem tart sokáig. Talán harminc perc. Fél tizenegytől lesz egy fogadás a nagyfejűeknek. Egy órára elhúz mindenki.

-    Vagyis lesz két és fél óra a Bolondmattra - számolt Cotton.

-    Nem egészen. Fox és az alelnöke nem jön 11.30-ig. Azaz legjobb esetben kilencven percet kell izgulnunk. Ám a 12.00 a tökéletes időpont, amikor garantáltan mindenki kint áll.

Stephanie tudta, hogy a város majd csak hétfőn kezd ünnepelni. Délben megisméüik az esküt nyilvánosan. Fox, miután lelépett a pódiumról, ahol megtartotta beiktatási beszédét, bevonul a Kapitóliumba, és aláírja miniszterei hivatalos jelölését, hogy a Szenátus elkezdhessen dolgozni. Utána közös ebéden vesz részt a Képviselőház vezetőivel, mielőtt megnézné a beiktatási parádét. Este bál, az új elnök és az alelnök körbe járnak.

-    Amint innen leléptek, már nincs baj - mondta Danny. - Túlságosan szét lesznek szórva. Nem, a mi Achilles-sarkunk holnap déli tizenkettő. Hol van Luké?

Olyan váraüanul terelte másra a szót, hogy Stephanie összerezzent.

-    Újabb tippeket egyeztet a Cincinnati Társasággal - felelte. - Zorin konkrét feladattal küldte hozzájuk Ánya Petrovát, és tudni akarom, mi az.

-    Én is - mondta Danny. - Ami felvet egy érdekes kérdést. Mi köze a kétszáz éves amerikai hagyományőrző klubnak a Szovjetunióhoz?

ÖTVENKILENC

Luké a konyhaasztalnál ült. A tűzhelyen zubogott a víz a kannában; Begyn teát készített. Sue is az asztalnál ült, és Luké azon mélázott: mennyit tud ebből a lány, és mi az, amit először hall? A megjegyzései mintha arra utaltak volna, hogy több passzív megfigyelőnél. Hol lehet az anyja? Ezt persze óvakodott megkérdezni. A szobában látott családi képeket, de azokon csak apa és lánya szerepelt. Elvált volna Begyn? Vagy özvegy?

A falon lógó antik réz kronométer szerint délután ötre járt az idő. Gyorsan elrepült a mai nap. Az egyre sötétebb fellegekből szállingózni kezdett a hó, a szél rázta az ablakokat. A kandallóban még égett a tűz, de a fásládából elfogytak a hasábok, odakint pedig túl vizes volt, hogy tüzelni lehessen vele. Ám Luké már felfedezte a termosztátot, vagyis központi fűtés is van.

Begyn az asztalhoz hozta a kannát, és mindenkinek töltött a csészéjébe forró vizet. Luké a zöld teát kedvelte, amelyet még a katonaságnál szerettetett meg vele egy másik ranger. Persze minden flanc nélkül. Begynnek olyan is volt.

A házigazda az asztalhoz ült, amelyen feltornyozta az előtérből behozott csomagokat. Luké megfigyelte, hogy a tasakok légmentesen záródnak, és a műanyag eltakarja, mi van bennük.

- Magának talán semmit sem jelent - mondta Begyn -, de nekem fontosak bizonyos dolgok, amelyeknek köze van a Cincinnati Társasághoz. Tagja vagyok, amióta nagykorú lettem. Egyik ősünk harcolt a függetlenségi háborúban, és a társaság alapítója volt.

-    Maga az első, akiből vezető lett?

-    Úgy van - bólintott Begyn.

-    Hadd találgassak. Maga is lesz az utolsó, hacsak Ms. Jim Bowie férjhez nem megy, és nem lesz egy fia, mivel nőket nem vesznek be.

-    Maga mindig ekkora barom? - kérdezte Sue.

-    Kizárólag akkor, ha szórakoznak velem, márpedig úgy látom, mindketten ezt csinálják.

-    Peter Hedlund beszélt magának a tizennegyedik gyarmatról - mondta Begyn.

Luké bólintott.

-    Amerika meg akarja hódítani Kanadát. Régen volt. Kit érdekel?

-    Minket!

Begyn hangja megerősödött, ami még őt is meglepte. így Luké meghátrált, és végighallgatta, mi volt az ábra a függetlenségi háború után. Káoszba születő új ország. Minimális irányítás. Gyakorlatilag nem létező gazdaság. Tizenhárom, egymással marakodó gyarmat. Semmi egység. Semmi központosítás. A tiszteket és a közkatonákat fizetés nélkül küldték haza, sok év hűséges szolgálat után. Rebesgették, hogy érik az újabb háború, de ezúttal polgárháború lesz.

Ebben a zűrzavarban alapították meg 1793-ban a Cincinnati Társaságot. Kezdetben senki sem figyelt oda rá. De amikor mind a tizenhárom államban lett szervezete, és a tőkéje több mint 200 000 dollárra nőtt, az emberek megrémültek. A társaságnak több pénze volt, mint a kincstárnak, és a katonák szervezkedése miatt félreverték a harangokat. Az örökletes tagság gyanúsan emlékeztetett egy új nemességre, és megosztott társadalommal fenyegetett.

-    Patríciusok és plebejusok - fejtegette Begyn. - Ilyennek látták bírálói az új nemzetet. Mint az ókori Rómát, ahol ugyanez történt. 1793-tól, a függetlenségi háború végétől 1787-ig, az alkotmány aláírásáig ez az ország félelemben élt. Nehéz évek voltak, amelyeket a történelemkönyvek megszépítenek.

Amikor felvettek francia tiszteket is, akik ugyancsak adakoztak a közösbe, újabb aggályok jelentkeztek: külföldi befolyás, királypárti hajlandóság. Végül pedig, amikor a társaság beleszólt az állami törvényhozásba, és a Kongresszusban lobbizott általa fontosnak tartott ügyekben, határozottan követelték az eltörlését.

-    Ellentétes a szabad kormányzás szellemével! Megsérti a konföderációs törvénycikkelyeket! Fenyegeti az Egyesült Államok békéjét, szabadságát, biztonságát! Ilyeneket sütöttek ránk. Ha George Washington nem lép közbe személyesen, a társaságot feloszlatták volna. Ám 1784-ben Washington nagy

változtatásokat javasolt, amelyeket elfogadtak, és ez mérsékelte a veszélyt.

Semmi lobbizás. Semmi politizálás vagy öröklött cím. Semmi külföldi vagy külföldi pénz. Hogy senki sem tartson titkos szervezkedéstől, csak háromévente lehetett összehívni a közgyűlést.

-    Ezzel az új és jobb társasággal mindenki elégedett volt, és minket elfelejtettek.

-    Akkor itt miért nincs vége a sztorinak?

-    Mert az 1802-es háborúban felszólítottak, hogy segítsünk - felelte Begyn. -Olyan minőségben, amely... ellentétben állt új alapszabályainkkal. A társaság számos tagja harcolt a függetlenségi háborúban. James Madison volt az Egyesült Államok elnöke. Háborút akart Nagy-Britanniával, és megkapta. Aztán le akarta rohanni Kanadát. Kanada volt a legközelebbi brit terület, így Madison felszólította a társaságot, hogy készítsen inváziós haditervet.

Úgy, ahogy Hedlund mesélte. - Ami nem sikerült.

-    Enyhén szólva. Vannak itt az asztalon naplók, amelyek részletesen ismertetik az 1812-es haditerveket. Tizennegyedik gyarmat címmel, mint tudja. Nagyon részletesen. Akik készítették őket, értették a mesterségüket. Sajnos a tábornokok tehetségtelenek voltak. A megszállás katasztrófába fulladt. Utána eldugtuk ezeket a terveket. Körülbelül harminc éve törültük a hivatalos levéltárunkból. Jobb, ha senki sem tudja, mit tettünk. Utasítottak, hogy semmisítsem meg, de nem bírtam rávenni magamat. Akármennyire kínos, ez is a történelmünkhöz tartozik.

Luke-nak eszébe jutott még valami, amit Hedlundtól hallott.

-    Charon tudott ezekről a naplókról?

-    Természetesen. Akkoriban ő volt a titoknok. Nála voltak a naplók. Ám ő megszegte az előírást, és megmutatta egy kívülállónak.

Na végre!

-    Tudja, hogy kinek?

Begyn ivott a teájából.

-    Csak annyit tudok, hogy szovjet volt, a washingtoni követség munkatársa. Nem emlékszem a nevére, sem a beosztására. Az 1970-es évek végén vagy az 1980-as évek elején történt. Brad beengedte a titkos levéltárunkba, ezzel a legsúlyosabb szabálysértést követte el. Az első alkalommal elnéztük neki, de amikor tíz év múlva ismét megtörtént, ezúttal egy amerikaival, a társaság elnöke elmozdította a pozíciójából.

-    Ismerték az illető nevét?

Begyn a fejét rázta.

-    Nekem sosem mondták.

-    Tehát ha felbontjuk ezeket a tasakokat, kizárólag 1812-es kanadai inváziós terveket találunk?

Begyn letette a csészéjét, és turkálni kezdett a csomagok között.

-    Elképesztő, hogy ezek még mindig megvannak. Jók a vákuumos tasakok. Emlékszem, ennivalóhoz vettem, aztán másra használtam. Régen nem jutottak eszembe.

-    Amíg Hedlund nem telefonált.

-    Úgy van. Beszélt arról az orosz nőről, aki eljött a házához, meg a tűzharcról.

Azt hittük, rég elfelejtették az egészet, de úgy látszik, tévedtünk.

-    Él még az elnök, aki lapátra tette Charont?

Begyn a fejét rázta.

-    Évekkel ezelőtt meghalt.

-    Hedlund azt mondja, hogy maga mindent tud. Nekem viszont úgy tűnik, hogy sok részletet kihagy.

-    Ez zártkörű társaság. Megvagyunk magunkban, nem zavarunk senkit. Ma már kizárólag jótékonykodással foglalkozunk. Fontos, hogy távol tartsuk magunkat a politikától. Ezt a szabályt megszegtük 1812-ben. De nem az volt az egyetlen alkalom. Utána is többször segítettünk elnököknek és katonáknak, megsértve az alapelvet, amelyet George Washington és a társaság alapítói fektettek le. Mint már mondtam, magának ez talán semmit sem jelent, de nekünk igen. Brad azzal súlyosbította a dolgot, hogy kívülállóknak, külföldieknek engedett bepillantást a titkainkba.

Luké nem értette.

-    De semmi sem lett belőle.

-    Egészen tegnapig.

Kezdődik megint, ahogy Hedlund mondta a telefonban.

Sue némán iszogatta a teáját. Apuka valószínűleg nem beszélte meg a lányával ezeket a dolgokat, de kell lenni valami érdekesnek is, ha Ánya Petrova idáig jött Szibériából miatta.

Begyn tovább kotorászott, majd Luké felé nyújtotta az egyik lezárt zacskót.

-    Mást is csináltunk. Nem olyan régen.

Luké elvette a csomagot.

-    Amit a kezében tart, az Kanada megszállásának műveleti terve - mondta Begyn. - 1903-ból.

HATVAN

Zorin látta az útjelzőtáblán, hogy most léptek át Pennsylvania államból Marylandbe. Egy napja nem borotválkozott és nem is zuhanyozott. A szája íze förtelmes volt. Csak keveset aludt, különös módon mégsem volt fáradt. Érezte, hogy sikerülni fog! A vérét felpezsdítette a talán utolsó esély.

Ismét Anyára gondolt. Vajon hogy halad? Órákkal ezelőtt bekapcsolta a mobilt, mert azt remélte, hogy a nő felhívja. Úgy döntött, ő nem telefonál addig, amíg nem tudja, mit ért el Kelly.

A felesége és Anya is boldoggá tette a maga módján. Szerencséje volt, hogy rájuk talált, különösen Anyára, aki jóval vakmerőbbnek bizonyult, mint a felesége valaha is volt.

Pedig ő csodálatos asszony volt.

Akkor ismerkedtek meg, amikor még tartott a kiképzése, és titokban házasodtak össze, mert az asszony családja nem helyeselte a választást. Ám mivel a KGB-nek dolgozott, ez csírájában fojtotta el minden tiltakozásukat. Kevés híján harminc évet éltek le együtt, mielőtt a feleségét elvitte a rák. Fájdalom, hogy olyan hosszú élet adatott neki, hogy meg kellett érnie a fia halálát. Ettől a gyásztól sohasem szabadulhattak. A felesége megértette őt, elfogadta annak, aki, vállalta csaknem egész házasságuk alatt a magányt, miközben a férjét egyik állomáshelyről a másikra vezényelték, és önállóan intézett mindent, amíg le nem terítette a betegség.

De még akkor is tudott parancsolni.

- Figyelned kell rám - mondta a kórházi ágyon.

Hanyatt feküdt, maga mellett kinyújtott karral. Többnyire elmerült a gyógyszerek kábulatában, de voltak percek, amikor a tudat legyőzte a nyugtátokat, és visszanyerte elméje tisztaságát. A klinikán, Irkutszk peremén, csak a párt elitjét és családtagjaikat kezelték. A szoba tágas volt, magas mennyezetű, de nyomasztó. Zorinnak sikerült fölvetetnie a feleségét, és bár erről sohasem beszéltek, a kórháznak ezt a részét, ahol az asszony feküdt, a gyógyíthatatlan betegek számára tartották fenn.

Letörölte felesége homlokáról a verejtéket. Az asszony haja nyirkos volt, és bár az ápolónők naponta fürdették, félreismerhetetlen halálszagot árasztott. Az orvosok már közölték Zorinnal, hogy nem segíthetnek rajta. Annyit tehettek, hogy enyhítették a szenvedést, és nem adtak okot a férjnek panaszra. Noha már nem dolgozott a KGB-nél - a szervezet és az állása évek óta megszűnt -, Zorint megelőzte a híre.

- Azt akarom, hogy tedd meg, amire olyan régen vársz - kérte a beteg.

Ezeknek a szavaknak még most is sikerült meghökkenteniük, amikor már semmit sem érzékelt az asszony szenvedésén kívül.

-Mire gondolsz?

-    Ne bánj úgy velem, mint egy bolonddal. Tudom, hogy halálomon vagyok, bár nem bírod rávenni magadat, hogy a szemembe mondd. Az orvosok sem bírják megtenni. Azt is tudom, mitől gyötrődsz ennyire. Évek óta figyeltelek. Bánat emészt, Alekszandr. Ott volt már azelőtt, hogy a mi drága fiunk meghalt, és ott is maradt.

A kín erősödött, az asszony már nem feküdt olyan fegyelmezetten. Hánykolódott, gyűrődött alatta a lepedő. Hamarosan hozzák az újabb injekciót, amely ismét kiüti pár órára. Zorinnak megmondták, hogy a felesége előbb-utóbb nem ébred fel.

Megfogta az asszony kezét.

Finom és törékeny volt.

-    Akármi is az, ami emészt - mondta az asszony -, tedd meg. Engedd szabadon a haragodat. Mert az voltál, Alekszandr. Haragos. Olyan haragos, mint még soha. Valami félbemaradt.

Zorin ült mellette, és végigpergette magában a közös életüket. Felesége egyszerű teremtés volt, aki mindig tisztelettel szólt hozzá. Hány asszonyt ismert, akik marták a férjüket, némelyikük még fel is szarvazta - féltékeny, gyanakvó, agyongyötört bolondokat csináltak belőlük, akik nem tudtak tisztességes munkát végezni, és elvesztették a jó hírüket. Vele nem történt ilyen. Az asszony sosem kért sokat, sosem várt többet annál, mint amennyit a férje adhatott. Élete legokosabb döntése volt, amikor feleségül vette.

A beteg erősebben hánykolódott. Feljajdult. Bejött az ügyeletes ápolónő, de Zorin kiküldte. Kettesben akart lenni a feleségével még néhány másodpercre.

Az asszony kinyitotta a szemét. Rámeredt.

-Ne... pocsékold el... az életedet... - kérte.

Máig emlékezett a kimeredő szemére, az ajkára fagyott mosolyra, az elernyedő ujjaira. Elég halált látott, hogy felismerje, de azért még percekig ült ott, hátha tévedett. Végül megcsókolta a hideg homlokot, és lefogta a halott szemét. Felesége éveken át gyötrődött az ő dilemmájától, vele együtt tette meg vaktában egyik lépést a másik után, ugyanúgy nem szabadulhatott a csapdából. Ismerte a férje haragját, és azt akarta, hogy múljon el.

Zorin is azt akarta.

Milyen fojtogató volt a gyász. Elméjét elzsibbasztotta a váradan magány. Nem gondolhatott többet a feleségére. Halott, ahogy a fiuk is. A szülei meghaltak. A bátyjaival, akik valahol messze laktak, ritkán írtak egymásnak. Lényegében egyedül volt, és az élet üres, céltalan lett. A teste egészsége megmaradt, de a lelke épségében nem volt ilyen biztos.

Ne pocsékold el az életedet.

Akkor támadt benne először az a gondolat.

A Bolondmatt.

-    Ideje őszintének lennünk egymáshoz - mondta Kelly.

Zorin körülnézett a kocsi sötét belsejében, visszazökkentette magát a jelenbe. Kint esett a hó.

-    A borítékban, amelyet azon az estén kaptam Andropovtól - folytatta Kelly -, az is benne volt, hogy az 1970-es évek végén a KGB életfontosságú információt kapott a washingtoni szovjet nagykövetségtől. Az egyik alkalmazott összebarátkozott egy emberrel, aki tudott pár különös dolgot.

Minden külföldön szolgáló szovjet diplomatát és KGB-ügynököt megtanítottak, hogyan csaljon ki információt másokból úgy, hogy az illető észre se vegye az érdeklődést. A hírszerzési anyag elsöprő többségét az efféle ártalmaüan eszmecserék tették ki. Az ilyeneknél ritkán fenyegetett lebukás, mert senki sem gyanított semmit. Csak egy kis diskurálás barátok és ismerősök között. Hogy is mondták az amerikaiak és a britek a II. világháborúban? Ő a kereskedelmi középiskolában tanulta. Locsogás lékeli a hajót.

-    Ez a különös információ Kanadáról szólt - mondta Kelly.

Mesélni kezdett a Cincinnati Társaságról, amely haditerveket készített Amerika északi szomszédjának lerohanására.

-    Imponálóan részletes munka - dicsérte Kelly. - A korábbit 1812-ben írta egy Benjámin Tallmadge, aki az amerikaiaknak kémkedett a függeüenségi háború alatt. A másodikat a XX. században többen írták, mindannyian járatosak a hadviselésben. Olvastam mindkettőt. Hiheteüen, hogy Amerika miket tartogatott Kanada számára! Andropov eredeti forrása tudomást szerzett erről, és továbbította, valami még ennél is fontosabbal együtt, amit ellenőriznem kellett. Ez a Bolondmatt második lépése, Alekszandr, amire rákérdeztél. Amelyik megnyeri a játszmát.

Zorinban fellobbant az izgalom.

-    Felvettem a kapcsolatot a társaságnak azzal a tagjával, aki elsőnek a követségünk munkatársával beszélt. Bradley Charonnak hívták. Összebarátkoztunk. Féltve őrzött titok volt, hogy a társaság kétszer is megtervezte Kanada lerohanását. Csak néhány személynek volt tudomása róla. Őszintén szólva ez nem is volt érdekes, viszont az a másik! Azon múlott minden. De maradt még egy kérdés.

Zorin kitalálta, mi az.

-    Pontos az információ?

-    Úgy van. Az volt, Alekszandr. Az utolsó részletig.

-    Én hallottam arról a társaságról. Említették a KGB régi aktáiban. És a név.

Tallmadge. A naplója, ami a társaságnál van. Megtudtam, hogy Andropovot érdekelte a napló, és arra következtettem, hogy neked kellett ellopnod.

-    Kiváló munka. Telitalálat.

-    Az a kapcsolat a követségünkön - folytatta Zorin - jelentette Andropovnak, hogy a Charon nevű ember házában van egy titkos szoba. Néhány napja odaküldtem egy elvtársnőt, hogy találja meg a szobát, mert hátha ott van a napló. Csaknem egy hete kutat utána. Előbb-utóbb fel kell vennem vele a kapcsolatot.

-    Kiderítette ez a nő a napló helyét?

-    Ezt kell megtudnom tőle.

-    Nincs rá szükségünk, Alekszandr. Pontosan tudom, mi van a naplóban.

De jó ilyet hallani.

-    Egyszerűen elképesztő. A sors fintora. Biztosíthaüak, hogy ami abban a naplóban van, az maga a katasztrófa.

Még mindig volt egy probléma.

-    Feltéve, hogy van a közelben egy működő RA-115.

-    Úgy beszélsz, mintha ez nem lenne lehetséges.

-    Miért, talán az?

-    Majd megtudod három óra múlva.

HATVANEGY

ÖSSZEFOGLALÓ MŰVELETI TERV EGY LEHETSÉGES KANADAI HÁBORÚBAN KELT 1903. JÚNIUS 4-ÉN

1898 nyarán az Egyesült Államok konfliktusba került Spanyolországgal. A konfliktus mindössze három és fél hónapig tartott, és elsöprő amerikai győzelemmel végződött. Az Egyesült Királyság semleges maradt, de a háború után fokozódó aggodalommal tekintett az Egyesült Államokra. Az épülő Panama-csatorna tulajdonjoga és felügyelete még jobban elmérgesítette a kapcsolatokat. Amerika fokozatosan globális világhatalommá, el nem hanyagolható erővé növi ki magát a tengereken, és az Egyesült Királyság, amely jelenleg a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével és leghatalmasabb flottájával rendelkezik, félt ettől a versenytárstól.

A kanadai-amerikai kapcsolatok évtizedeken át feszültek voltak az északnyugati terület elhúzódó határvitája miatt. Súlyosbította az ellentéteket a Yukonnál felfedezett arany. Az Egyesült Királyságnak nemrég sikerült lezárnia sok kiadással járó dél-afrikai háborúját, és jelenleg nem hajlandó fokozott katonai támogatást nyújtani Kanadának a határvitában. Az Egyesült Államok és

Kanada is csapatokat vezényelt a Yukon-térségbe.

Ez a titkos dokumentum, amely a hadügyminisztérium megrendelésére készült, részletes tervet tartalmaz Kanada esetleges teljes megszállásáról. Az amerikai érdekeltség Kanada megszerzésére a függeüenségi háborúig és az 1812-es háborúig nyúlik vissza. Az 1783-as Párizsi Szerződés elismerte Kanada (vagy ahogy akkor nevezték: Québec tartomány) függetlenségét. A közelmúltban ismét megnőtt Amerika érdekelődése Kanada megszerzésére. A terület elcsatolása békés eszközökkel bizonyosan kívánatosabb, de Kanada értékes tagja a Brit Nemzetközösségnek, amelyet Nagy-Britannia természetesen megvédene. Az ontariói és québeci iparvidékekkel Kanada a Brit Birodalom második legnagyobb ipari országa. Ahogy fokozódik a feszültség az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között, Kanada egyre fontosabb stratégiai szerepet játszik az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából. A közelmúlt katonai sikerei a tengerentúlon, új területek szerzése a Csendes-óceánon és a Karib-térségben újra felkeltették az Egyesült Államok érdeklődését az északra terjeszkedés iránt.

A következő oldalakon minden fontos adatot felölelő, részletes elemzés olvasható a Kanada elleni hadműveletről, amelyet megelőz egy összefoglaló tervezet.

1.    Első csapás Bermudára, hogy a sziget ne lehessen kikötő vagy utánpótlási támaszpont a brit királyi haditengerészet számára;

2.    Halifax elfoglalása. Halifax kikötő védelmét a közelmúltban új erődítményekkel egészítették ki, de a fegyverzet elavult. Bermuda nélkül Halifax lesz az egyeben kikötő a tengerentúlról érkező brit erősítés számára. Egy helyszíni látogatás a kikötőben (a tanulmány előkészítésének céljából) azt mutatta, hogy a hajójavító műhely elhanyagolt, nem alkalmas hosszú távú hadműveletekre. Ám ez a helyzet orvosolható, így a kikötőt biztosítani kell;

3.    A nyugati belépőpontok megszerzése. A cél: elvágni a kapcsolatot Kelet-Kanadával, és megakadályozni az Ausztráliából, Új-Zélandból, Indiából érkező erősítés behajózását. Kanada nyugati partján Esquimault kikötője Halifaxhoz hasonlóan elhanyagolt; itt amerikai szárazföldi erők minden nehézség nélkül partra tehetők. Egy másik helyszíni szemle kiderítette, hogy az egykori brit, ma kanadai támaszpont rosszul felszerelt és létszámhiánnyal küzd. A dokkok siralmas állapotban vannak;

4.    Az óceánjáró hajók fogadására kiépített kötőket (pl. Yarmouth, St. John, Montreal, Québec City, Prince Rupert, Vancouver, Victoria, Churchill,

Three Rivers, Windsor és New Westminster) ugyancsak el kell foglalni vagy blokád alá venni;

5.    A szárazföldi nyitó offenzíva elvágja a vasúti összeköttetéseket Maine-ben és Montanában, míg a derékhad a Nagy Tavakon át nyomul előre a Szent Lőrinc-folyóig, amelynek csatornáit elfoglalják;

6.    A Nagy Tavak és a Szent Lőrinc-folyó fennhatóságának megszerzése életfontosságú. A csapatok és felszerelések határon túlra történő szállításának leggyorsabb módja a vasúti híd Comwallnál;

7.    A Québecet a Nyugattal összekötő Nagy Északi Vasutat - köztük a csendes-óceáni végállomást Prince Rupertnél - el kell foglalni. A katonaság számára ezek a vasutak kiváló szállítási eszközök. Amint ezeket elfoglalták, a vasútvonal mentén gazdálkodó kanadai farmerek, miután nem exportálhatják termékeiket, hajlanának rá, hogy kizárólag az Egyesült Államokkal üzleteljenek. Ez megrokkanthatja a kanadai gazdaságot, és súlyos élelmiszerhiányt idézhet elő;

8.    Az országutak ellenőrzését meg kell szerezni. Kanadában, különösen északon, óriási területeken nincsenek utak, vagy nagyon kevés van belőlük, míg a déli részen az úthálózat jól kiépített. A kanadai utak hosszúsága 95 000 mérföld, többségük makadám vagy beton. A mellékutak fokozott karbantartást igényelnek, különösen tavasszal.

A terv számot vet a kanadai és brit erők több fronton - vagyis Új-Angliában, Michiganben, Pennsylvaniában és a csendes-óceáni térségben - történő válaszcsapásával. Ezen csapatmozgások ellensúlyozásának leghatékonyabb módszere minél mélyebben becsalogatni amerikai területre a kanadai és/vagy brit erőket, hogy utánpótlási és kommunikációs vonalaik minél hosszabbak legyenek, és a csapatok elszigetelődjenek.

Bár az a véleményünk, hogy Kanada minden valószínűség szerint védekezni fog, mint 1775-ben és 1812-ben az amerikai inváziók idején tette, amikor a helyi hazafiak hatékony gerillaháborút folytattak. Montreal és Québec várost védené valószínűleg a reguláris kanadai hadsereg, miközben a brit hajóhad, az 1812-ben alkalmazott másik taktikát követve, támadásokat intézne az amerikai kereskedőhajók ellen az Atlanti-óceánon. Ám a mai amerikai tengerészet nagyon különbözik 1812-es elődjétől. Flottánk már felér a britekével.

A becslések szerint Kanada mindössze néhány hétig lenne képes hatékony védekezésre. Az Egyesült Királyságból küldött erősítés korlátozott ideig védhetne meghatározott pontokat, de a túlerő előbb-utóbb legyőzné őket. Még ha Nagy-Britannia képes is megtartani a tengerek fölötti uralmát, a szárazföldi háborút elveszítené. Kanada minden valószínűség szerint Halifax és a Montreal-Québec vonal védelmére összpontosítana, hogy megtartsa jelenlegi műveleti bázisait.

A következtetésünk tehát az, hogy a kanadai hadműveletek korlátozottak lennének. Megjegyezzük, hogy (turistaként végrehajtott) helyszíni szemléink alkalmával hallottunk francia kanadaiakat azzal dicsekedni: „Korábban is megvertük az amerikaiakat, ismét meg tudjuk tenni”. Ám egy brit katonatiszt azt mondta, hogy Kanadát nehezebb lenne megvédeni, mint Indiát.

HATVANKETTŐ

Luké elolvasta a megszállás tervét, azután végiglapozta a javasolt taktika alátámasztására összeszedett tényeket és számokat. Az összefoglalást továbbadta Sue-nak, aki a fiatalemberhez hasonlóan figyelmesen olvasott el minden egyes szót.

-    Azok más idők voltak - mondta Begyn. - Akkor született meg a nemzeti elrendeltetés tana. Mi parancsoltunk Kubában, Puerto Ricóban és a Fülöp-szigeteken. A világ olyannak látott bennünket, mint egy virágzó birodalmat. Teddy Roosevelt kora volt, és mi először mutattuk meg az izmainkat a világszínpadon.

Luké ilyenkor szokta bánni, hogy miért nem foglalkozott többet a történelemmel. Abból, amit Begyn mondott, ezt-azt ismert, de a részleteket már nem.

-    Hogyan hozta össze a társaság ezt a tervet?

-    Látja a dátumot? 1903. Már megalapították a Hadtudományi Továbbképző Kollégiumot, de majd csak 1904-ben indul az első osztály, így az Egyesült Államoknak nem volt hol megterveztetnie egy háborút, sem a valóságban, sem képzeletben. Nem volt, aki felmérje a lehetőségeket, számításba vegye a hátrányokat. Teddy Roosevelt támogatta a társaságot, és neki kellett egy terv, amely titokban, feltűnés nélkül készül, mi pedig el tudtuk készíteni.

-    Csakhogy ez nincs összhangban a jóságos, rendes társadalom képével.

Sue befejezte az olvasást.

-    Ez úgy hangzik, mintha tényleg meg akarták volna csinálni.

-    1916. május 21-én a Hadtudományi Továbbképző Kollégium beterjesztette az álláspontját Kanada megszállásáról, aminek nagy részét ebből a tervből merítették. 1903-tól 1916-ig az Egyesült Államok hetvenegymillió dollárt -akkor az hatalmas összeg volt - költött erődítmények építésére a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán partján. Azokat is mi javasoltuk. Az 1916-os beadvány azért született, mert a britek szoros kapcsolatokat ápoltak a japánokkal, és miket engedhetnének meg a britek a japánoknak Kanadában - a nagy része hisztéria volt, de az akkori emberek elhitték.

-    Aztán az első világháború mindent megváltoztatott? - kérdezte Sue.

-    Úgy van. Kanada szövetséges lett, nem fenyegetés vagy hadizsákmány. Közös ellenségünk volt: Németország. Viszont el kell mondanom még valamit.

Azzal elmagyarázta Luke-nak, hogy Kanadára az 1930-as években ismét felfigyelt a Hadtudományi Kollégium. 1930 májusában elfogadták a Vörös

Haditervet, amely sok tekintetben hasonlított a korábbira. 1934-ben hajmeresztő módosítást hajtottak végre a terven: engedélyezték mérges gáz bevetését a kanadaiak ellen, valamint Halifax stratégiai bombázását, ha másképp nem tudnák elfoglalni a kikötőt.

-    Aztán 1935 februárjában a hadügyminisztérium megszavaztatott a

Kongresszussal 57 millió dollárt három légitámaszpont építésére a határon, hogy megelőző csapásokat lehessen mérni a kanadai légibázisokra. A Nagy Tavak térségében polgári repülőtérnek álcázták azt a támaszpontot, ahonnan támadni lehetett volna Kanada iparvidékét és az Ontario-félszigetet. Ezek nem az én szavaim:    a hadügyi kongresszusi bizottság 1935-ös meghallgatásának

jegyzőkönyvében olvastam. Titkosított anyagnak szánták, de tévedésből nyilvánosságra került.

-    Még sosem hallottam erről - hüledezett Luke.

-    Azért, mert szigorúan titkos volt 1974-ig. Ebben a jegyzőkönyvben említették a társaságot is, mivel elemezték 1903-as jelentésünket. Az én feladatom volt átvizsgálni az összes anyagot, amelyeknek titkosítását feloldották, nehogy olyasmi legyen benne, ami gondokat okozhat.

-    Ez a Hadtudományi Kollégium rengeteg olyan feltételes hadgyakorlatot vezényelt, amit sosem akartak megvalósítani - állapította meg Luke.

Begynről lepergett az irónia.

-    1935-ben megtartottuk a történelem legnagyobb hadgyakorlatát, amire békeidőben került sor. Harminchatezer katonát vontak össze a kanadai határon, Ottawától délre. 15 000 fős tartalék sereg várakozott Pennsylvaniában. Hadijátéknak minősítették, amelyben Kanada motorizált lerohanását állították volna színpadra.

-    Valószínűleg az is volt - vélekedett Luke.

-    Nem, nem az volt. Ez a hadijáték volt a Kanada elleni végleges inváziós terv operatív alapja. Amikor Németország 1940-ben lerohanta Franciaországot, a mi izolációs politikánk is ment a levesbe. 1940 augusztusában Roosevelt kölcsönös védelmi egyezményt kötött Kanadával. Ha Hitler elfoglalta volna Nagy-Britanniát 1940 őszén, Kanada lett volna az első észak-amerikai célpontja. Ezért a célunk az volt, megvédjük Kanadát azzal, hogy elfoglaljuk. A mi 1903-as javaslatunk, a Hadtudományi Kollégium indítványa, és más tervek felhasználásával dolgozták ki a legújabb műveleti direktívát, amelynek ugyancsak a Tizennegyedik gyarmat kódnevét adták. A társaság izgalmasnak találta, hogy visszatérnek az 1812-es háborús emlékhez, ám a jelkép magáért beszélt. Az a terv a mai napig titkosított, de beszéltem néhány idősebb tagtársunkkal, akik jelen voltak, és segítettek megfogalmazni. Az elgondolás egyértelmű volt. Ha egyszer bevonultunk Kanadába, hogy megvédjük, többé nem

vonultunk volna ki.

Odakint besötétedett. A szél elült, sokkal csendesebb lett a világ. Sue is. Úgy ült az asztalnál, mint egy szófogadó gyermek, megtartotta magának a gondolatait. Luké legtöbb nője az ellentéte volt ennek a lánynak: szájas, hangos, agresszív. Neki az a típus tetszett, pedig van valami a csendesekben is. Főleg azokban, akik olyan ügyesek, mint ez a csinos riverine.

-    Maga mindig így figyel? - kérdezte Luké a lánytól.

-    Sokkal többet tanulok csukott szájjal.

A fiatalember kuncogott.

-    Ezt a leckét sosem vettem komolyan.

Este nyolcra járt az idő, Luké egész nap nem jelentett. Rá kellett volna kérdeznie, hogy mik a fejlemények, ám előbb meg akart tudni valamit. - Hogy jön ez össze Brad Charonnal és a szájmenésével? - kérdezte.

-    Hát ez a bökkenő - felelte Begyn. - Brad titoknokként mindezt tudta. Ebbe engedett bepillantást a szovjet diplomatának és annak a másiknak. És még valamibe.

-    A Tallmadge-naplóba - vágta rá Luké.

Begyn bólintott.

-    Pontosan. És ha hiszi, ha nem, én nem tudom, mi van abban a naplóban. Brad azt nem árulta el senkinek.

Ahhoz képest szovjetek és oroszok, sőt Ánya Petrova is mindent tudtak róla.

Begyn hátradőlt a székén.

-    Brad leginkább oktondiságnak tartotta ezeket a titkokat. Ősrégi históriáknak csúfolta őket. Sosem fogta fel, hogy nekünk fontosak, és jobban szeretnénk, ha köztünk maradnának. Tudok ezt-azt a naplóról. Tallmadge irányította az 1812-es háborúban az eredeti Tizennegyedik gyarmat tervének kidolgozását. Ő szervezte meg azokat a szolgálatokat, amelyeket a kormánynak tettünk a XIX. század elején. Ezeket följegyezte a naplójában. Amikor Bradet elcsapták, a napló nem került elő az archívumból. Bradet felelősségre vonták. Nem ismerte el, hogy nála van a napló, pedig ez volt az igazság.

-    Miért tartotta meg? - kérdezte Sue.

-    Mert Brad ilyen volt. így vágott vissza nekünk. Nehéz természetű, mint mondtam. Úgy döntöttünk, fátylat borítunk a dologra. Fontosabb a békesség. Miután meghalt, gondoltunk rá, hogy elhozzuk a naplót, de a hagyatéki vita megakadályozta. Fritz Stróbl mondta, hogy maguk felfedeztek egy titkos archívumot Brad házában. Tudtunk róla. Brad megígérte, hogy azokat a könyveket a társaságra hagyja, de az még az összekoccanásunk előtt volt. Nem tüntette fel a könyvtárral kapcsolatos ajándékozó iratban, mi pedig azt hittük, meggondolta magát, és nem követeltük. Ha jól tudom, a felettese megígérte, hogy segít.

Bár ez nehezebb lehet, mint az elején gondolták, tekintve, hogy Stephanie Nelle munkanélküli, és pártfogója nem lesz többé az Egyesült Államok elnöke.

Luké végigondolta, amit megtudott.

A Cincinnatti Társaság még a kezdetekkor készített tervet Kanada megszállására. Ezt a tervet tovább bővítették és fejlesztették, csiszolták a II. világháború idején. Soha semmi nem lett belőle, csak némi szovjet érdeklődés az 1970-es évek végén, aztán meg egy amerikai kukkantott bele az 1980-as évek végén, minek következtében a társaság titoknokát elcsapták. Ugyanennek az embernek a birtokában volt egy régi írás, a Tallmadge-napló, amely még többet őrzött meg a társaság titkos mesterkedéseiről. De ezek is csak olyan ősrégi históriák voltak, ahogy Charon mondta. De csakugyan olyan ősrégiek voltak? Ánya Petrova direkt miattuk jött idáig a Charon-birtokra, és betört a titkos szobába.

Ahol semmit sem talált.

Ez továbbküldte Peter Hedlundhoz.

Luke-ot meg Lawrence Begynhez.

Felállt az asztaltól, az egyik ablakhoz ment. Az eresz alá szerelt mozgásérzékelők lilás árnyékot vetettek a hóesésben.

-    Azt mondta, hogy azok az emberek a háznál említették a haláluk előtt a Tallmadge-naplót - fordult Sue-hoz.

-    Igen.

Tehát Moszkva erről a feltételezett titokról is tud.

-    Konkrétan kijelenthetem, hogy a napló nem volt a Charon-udvarház titkos szobájában - mondta Luké.

-    Viszont lehet a házban - vitatkozott Begyn.

-    Miből gondolja?

-    Ismerem Bradet.

Luké kiolvasta a házigazdája szeméből a folytatást.

-    Tudja, hogy hol van, ugye?

-    Tudom. Volt egy másik rejtekhely is.

HATVANHÁROM

Malone a mellékutakat választotta. Ő és Cassiopeia egy órája hagyta el a Fehér Házat a virginiai Fort Royal irányában, ahol a 66-os sztrádán elkanyarodtak északnak Warren megyében. A titkosszolgálat idáig követte GPS-en Zorin bérelt autóját, amely valahol a közelben megállt. Most jött volna jól egy éjjellátó drón, de az időjárás miatt nem használhatták. Lecsapott a téli vihar, hó tapadt a szélvédőre, hópelyhek táncoltak a reflektorok fénykévéiben.

-    Csúnya éjszaka lesz - jegyezte meg Cassiopeia.

Malone-t még mindig zavarta a találkozás az új elnökkel. Warner Foxnak bizonyosan volt esze, elvégre sikerült megszereznie a világ legtekintélyesebb politikai tisztségét. Okos ember tartózkodik a vakmerősködéstől, amíg nem biztos a sikerben, de aki még annyi változtatást sem tűr, hogy az alelnöke máshol tegye le az esküt, az kicsinyes, arrogáns vagy buta.

Melyik a három közül?

Malone és Cassiopeia részletes eligazítást kaptak Danielstől és Stephanie-tól, mielőtt a titkosszolgálat riasztotta őket, hogy Zorin és Kelly áttértek a 95-ös útról a 66-osra, és Virginiába indulnak. Ez egy órája történt. Most azokkal az ügynökökkel kellett találkozniuk, akik majdnem egész délután követték Zorinékat.

-    Ennek itt kell véget vetni - mondta a férfi. - Ahol mi húzzuk felül a fűrészt.

Ez volt az egyetlen előnyük. Zorinnak fogalma sem volt, hogy figyelik,

ráadásul az amerikai, akinek meg kellett volna halnia a Bajkál-tónál.

Sikerült bekapniuk pár falatot és lezuhanyoztak. Malone kezdte koszosnak érezni magát, és jólesett megborotválkozni a Fehér Ház szívességéből. Cassiopeia is frissebbnek látszott. Legalább közösen néztek szembe a veszéllyel, aminek Malone örült.

-    Egyikünknek sem kenyere az érzelmeskedés - szólalt meg a nő.

Valóban nem volt az.

-    Mit szólnál ehhez? Mostantól nincs kamuzás közöttünk. Csak őszinte beszéd. Oké?

Ez tetszett Malone-nak.

-    Rendben.

-    Jól van, én kezdem. Az elmúlt huszonnégy órában annyit ültem szuperszonikus vadászgépben, hogy egy életre elég volt.

-    Nem volt olyan rossz - mosolygott a férfi.

-    Mit szólnál, ha te esnél csapdába a föld alatt egy szűk kis lyukban, ahol meg sem tudsz mozdulni?

A férfi még a gondolattól is összeborzadt.

Mindenkinek vannak a félelmei. Malone gyakorlatilag mindent kibírt, leszámítva azt, amiről Cassiopeia most beszélt. Volt egy gyakran visszatérő álma, hogy csapdába esett valahol a mélyben, ahonnan nincs kiút, minden oldalról föld veszi körül. Minél szűkebb volt a hely, annál jobban gyötörte a lidércnyomás. Sőt egyszer azt álmodta, hogy bezárták egy ládába, ahol nem lehetett kinyújtózni, és nem kapott levegőt. Ez volt messze a legrosszabb, amit felidézett a tudatalattija. Szerencsére egyedül volt azon az éjszakán, amikor hideg verejtékben úszva ébredt. Ritkán beszélt a fóbiájáról, inkább nem is gondolt rá. Időnként kénytelen volt zárt helyeken tartózkodni, de azok sosem voltak fojtogatóan szűkek, mindig hagytak kis mozgásteret. Stephanie-nak nem szólt a félelmeiről. A Magellán-ügyosztály munkatársainak sosem kellett részletes pszichológiai profilt készíttetni magukról. Stephanie-t nem érdekelte, szívesebben támaszkodott a saját meglátásaira.

-    Szeretsz ajtóstól rontani a házba, ugye? - kérdezte.

-    Felfogtad, mit akarok?

-    Igenis, hölgyem.

-    Erről eddig nem szóltam - mondta Cassiopeia -, de mikor zuhanórepülésbe kapcsoltad azt a vadászgépet, hogy Zorin meglóghasson, elég sokat dumáltak a rádióban arról, hogy mit tegyenek. A pilótáink katapultálni akartak bennünket.

-    És mi tartotta vissza őket?

-    Egy földi parancs. Utasítást kaptak, hogy szállítsanak le bennünket, és egy szóval se árulják el, mi történt.

-    Tehát akkor már átvette az irányítást a kormányban az a bizonyos frakció.

-    Pontosan tudták, hol lakik ez a Kelly nevű alak. És amint kiderítették, hová tart Zorin, egyenesen indultak oda ők is.

És most már Amerikában is tudják, mi a cél, hála Stephanie-nak és legújabb barátjának, Ishmaelnek: megölni Zorint, és életben hagyni Kellyt, hogy elvezethesse őket a titkos fegyverraktárhoz.