- Az, hogy Kanadában elbuktak, még nem jelenti azt, hogy itt is le fognak bőgni - jegyezte meg a férfi.
- Lefogadom, hogy tudnak errefelé egy fegyverraktárról. Talán többről is. Akár azt is tudhatják, melyik területen dugták el, de azt már nem, hogy ezeknek az ingatlanoknak melyik részén keresgéljenek. Sok idő telt el azóta, amikor ezek a dolgok működőképesek voltak. A pokolgépekről nem is szólva.
- Szóval szerinted megjelölték a helyet?
- Logikus feltételezés.
Malone egyetértett.
Vagyis figyelniük kell.
- Felrobbantani egy elnöki beiktatást, már az elmebaj határa - elmélkedett a nő. - Még a keményvonalasok sem tennének ilyen ostobaságot. Amerika leradírozná őket. Erre megcsinálták ezt a ravaszságot, hogy eltitkolták, eldugták ezeket a bombákat, kivárva, hogy mikor lesz alkalom a felhasználásra.
Elöl feltűnt a McDonald’s, ahová irányították őket. Malone behajtott a parkolóba, ahol két titkosszolgálatos ácsorgott gőzölő kávéval. Úgy voltak öltözve, mintha téli vadászatra indulnának.
- Az autó pár perce megállt - mondta az egyik. - Innen tizenhat kilométerre.
- Csak mi vagyunk itt? - kérdezte Malone.
- Ahogy kérte. Csak mi négyen.
Az utolsó, amit Malone akart, hogy százmérföldes sugarú körből iderohanjon a hírszerzés és a rendőrség, mert mindegyik magának akarja a veszély elhárításának dicsőségét.
Márpedig itt nem a dicsőség a fontos, hanem az eredmény.
- Pennsylvania óta követtük őket - mondta a titkosszolgálatos. - Egyszer álltak meg Marylandben egy Target vegyesboltnál. Miután elmentek, ügynököket küldtünk be. A térfigyelő kamerák felvételeiből és a számlázásból tudjuk, hogy vásároltak ásót, pörölyt, két elemlámpát, csavarvágót, lakatot és öt nagy teljesítményű, hatvoltos akkumulátort.
Érdekes lista. Különösen az utolsó tétel keltette föl Malone kíváncsiságát. Edwin Davis elmagyarázta nekik az RA-115-ösöket. Áramra van szükségük, hogy szállíthatók legyenek. Zorin bizonyosan felkészülve jött.
- A Dulles repülőtéren várakozik egy helikopter. Gyorsan itt lehet - mondta az egyik titkosszolgálatos.
- Egyelőre tartsák ott. Ebben az időben nem sokat segíthet.
- Retten akarják elintézni? - kérdezte szkeptikusan az ügynök.
- Ez a terv: minél egyszerűbben csinálni. Szükségünk van rájuk, hogy odavezessenek, ahol találhatunk valamit, utána lekapcsoljuk őket. Lehetőleg élve, mert sok kérdésünk van.
- Pontosan mit keresnek?
Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Mekkora pánik törne ki, ha híre menne! Idegen atombombák Amerika földjén? Egyéb sem hiányozna.
így elengedte a füle mellett a kérdést.
- Mondja el, hol is van Zorin.
HATVANNÉGY
Zorin a leparkolt autóban ülve hallgatta a havas eső kopogását a jármű tetején. Amikor korábban esni kezdett, még hiányolta is a jeget, amely már kezdett ráfagyni a szélvédőre, az ablaktörlők nehézkesen karistolták. Szerette volna kinyújtóztatni a lábát, de ki kellett várnia, hogy Kelly döntsön valamiben. Amióta megérkeztek, Kelly a térképet böngészte, amelyet egy útitáskában hozott. Zorinnak tetszett ez a megoldás. Semmi csúcstechnika. Semmi elektronika. Semmi, ami elvezethetne hozzájuk. Csak a bevált régi módszerek, amelyeknek a mestere volt.
- Mire várunk? - kérdezte.
- De türelmetlen lettél öreg korodra.
- Romlik az idő.
- Szerencsénkre. - Kelly összehajtotta a térképet. - Amikor Izolált Gyalog értesített, hogy megérkeztek a fegyverek, még nem voltam teljesen készen. Azt mondtam a tisztnek, hogy igen, pedig nem. Andropov feltételeinek nehéz volt megfelelni. A parancsom úgy szólt, hogy legyen kész az 1985-ös elnöki beiktatásra. De Andropov egy évvel előbb meghalt. Utána néma csend. Aztán három évvel később, 1988-ban váratlanul kaptam egy telefonhívást, hogy a bombák Amerikában vannak. Meg voltam döbbenve, hogy az ügy még mindig nem állt le. Sietnem kellett, hogy elkészüljek a magam részével.
- Talán minden másképp lett volna, ha Andropov nem hal meg.
Kelly a fejét csóválta.
- Nem az idő volt a baj.
Zorin nem értette.
- Miért mondod ezt?
- A válasz egyhangú és megsemmisítő lett volna. Megölni egy amerikai elnököt? Atombombát robbantani Washingtonban? A szovjet vezetők túlbecsülték a hatalmukat és a fontosságukat. Nem győzhették volna le az egész világot.
Zorin gyűlölte, hogy már megint a gyengeségről kell hallania.
- A történelem is ezt igazolta, Alekszandr. Az 1980-as évek végére a Szovjetunió nem létezett többé. Csak idő kérdése volt, mikor omlik össze. 1991-ben az is megtörtént.
Zorin már értette a különbséget az akkor és a most között.
- Ezúttal csak te vagy benne és én. Nem lesz megtorlás, mert nem tudják senkin megtorolni. Elérjük azt, amit Andropov akart, de nem lesz globális visszahatása.
- Pontosan. Az időzítés tökéletes. Hozzád hasonlóan én is rengeteget gondolkoztam ezen: nem léptem, csak gondolkoztam. A hidegháború után az Egyesült Államok lett a vezető világhatalom, és az elmúlt harminc évben pökhendi szörnyeteggé nőtte ki magát. Végre most a helyére tesszük. Emlékszel még az eskünkre a KGB-nél?
Nagyjából. Olyan régen volt.
Kelly előkereste a levéltárcáját. Kicsúsztatott belőle egy összehajtogatott papírszeletet, amelynek színe és hajtásai elárulták, hogy régen hordozza magával.
A belső világítás tompa fényénél Zorin olvasta a nyomtatott szavakat.
Arról, ahogy a szovjet állampolgár a munkásság és dolgozó parasztság Vörös
Hadseregének kötelékében esküt tesz, hogy tiszta, bátor, fegyelmezett és éber harcos lesz, megőriz minden titkot, engedelmeskedik minden parancsnak.
Ezután jött a fontos rész.
Készen áll a haza védelmére, és védeni fogja becsülettel, legjobb képességei szerint, életét és vérét adva a győzelemért.
Majd a befejező mondat:
Ha pedig ártó szándékkal megszegem ünnepélyes eskümet, sújtson le rám teljes szigorával a szovjet törvény, legyek gyűlölt és számkivetett a dolgozó nép szemében.
Elvtársa a kezét nyújtotta; Zorin jó szívvel megrázta. Mélységes büszkeség töltötte el, hogy mégis visszanyerte azt az elveszettnek hitt céltudatosságot és kötelességérzetet. Sokáig szenvedett magányban és félelemben, amelyek annyira elnyűtték, hogy nem hagytak neki mást a vágyon kívül valamilyen tettre.
Olyan lett, mint Kelly.
Ám itt volt megint, hogy esküjéhez híven a főellenség romlásán munkálkodva védje a hazát. Milyen sokan szentelték az életüket ennek a feladatnak. Milliók áldozták fel az életüket érte.
Az nem lehet, hogy mindez hiába volt.
Ismét hallotta a felesége könyörgését:
Ne pocsékold el az életedet!
- Együtt fogjuk csinálni - mondta Kellynek.
- Együtt, elvtárs.
I iirrnr -lit
Cassiopeia független egyéniségnek tartotta magát. A szülei erősnek nevelték. Ugyanakkor az is tetszett neki, hogy biztonságban és kellemesen érzi magát Cotton mellett.
Ez gyengeség volna?
Szerinte nem.
Kanadában megmentette Cottont, úgy, ahogy a férfi számtalanszor megtette már vele. Bízott Cottonban, azzal a bizalommal, amely fájdalmasan hiányzott korábbi kapcsolataiból. Feltételezhetőleg Cotton is ezt nélkülözte a házasságában. A volt feleségéről Cassiopeia annyit tudott, hogy rossz természetű volt, bár mostanra sokat szelídült. Szívesen találkozott volna azzal az asszonnyal. Olyan sok mindent meg kellene beszélniük, és ő szeretne többet megtudni Cotton múltjáról, amit a férfi eddig csak cseppenként volt hajlandó adagolni.
Először nehéz volt Stephanie Nelle-lel találkozni a Fehér Házban, de vele is kibékült. Örült, hogy a törés a kapcsolatukban nem szélesedett szakadékká. Túl sok minden történt, nem engedhetik, hogy megmásíthatatlan események akadályozzák őket az észszerű gondolkodásban.
Ami történt, megtörtént. Most csak a jelen pillanat számít.
Szeretett úgy gondolni magára, mint egy profira. A tapasztalata kétségtelenül megvolt hozzá. Vajon mi várja őket a virginiai sötétségben, ahová egyre mélyebben hatol be Cotton oldalán?
Siker?
Vagy balsiker?
Ez a baj az álnok sorssal.
A legjobb esély is csak ötven százalék.
|
Tlim m III11Iii |
□ |
i ■ ■ i | |
Zorin arca bizsergett, ahogy elolvadt rajta a hódara. Mennyivel csapadékosabb az idő az AÜanti-óceánnak ezen az oldalán. Jobban megszokta a száraz szibériai időjárást, amelyben a csapadék bőséges szeptember közepétől május elejéig. Nem sokáig tart a nyár a Bajkál-tónál, de ő mindig élvezte a pár hétig tartó meleget.
Gyűlölte az öregedést, de nem menekülhetett előle, tudomásul kellett venni a teste könyörtelen jelzéseit. Az ugrás a gépből kiszívta minden erejét. Szerencsére soha többé nem kell ilyet csinálnia. A hosszú magányban sokáig csak pislákoltak a fények, amelyek utat mutattak nagyravágyásának. De az elmúlt pár napban ragyogó füzérré egyesültek, és ő nem hagyta kialudni.
Ám a kételyektől nem szabadulhatott.
Ez is a korral jár. Az ifjúság nem ismeri a tépelődést.
Átgázoltak Kellyvel egy kavicsos torlaszon, ami nem volt könnyű, mert a bakancsuk belesüllyedt. Zorin kabátot és kesztyűt viselt, és a korábban vásárolt ásót hozta. A lába alá nézett, mert gyenge volt a bokája, és tisztában volt vele, mivel járna most egy esés. Kelly reklámszatyorban hozta a beszerzett holmik egy részét. A pöröly, a csavarvágó és a lakat az autóban maradt. Ezek szerint itt
nincs szükség rájuk. Mindkettőjüknél volt elemlámpa.
- Jó régen vásároltam ezt a telket - mondta Kelly. - Akkor még nagyon elszigetelt volt, mérföldekre mindentől. Most is eléggé elhagyatott, de az 1980-as években ennél is kevesebben laktak erre.
Zorin csak néhány tanyát és még kevesebb fényt látott útközben.
- Persze más néven van, de én fizetem az adót és a villanyszámlát.
Zorin felfigyelt az utolsó szóra.
- Ennyi idő óta? - kérdezte gyaloglás közben.
- Ez volt a feladatom, Alekszandr. Nem sok pénz. Alig használok áramot.
Kelly megállt.
Előttük a fák szétváltak, megjelent egy homályos tisztás, amelyen tanya és csűr sötétlett.
- Nincs a legjobb állapotban, de lakható - mondta Kelly. - Engem leginkább a titkos kiegészítés vonzott, amelyet az előző tulajdonos épített. II. világháborús veterán volt, kissé hóbortos.
Dermesztőén hideg volt a levegő, de Zorin mélyen beszívta, hogy megtisztítsa a tüdejét.
- Rettegett az atomháborútól - folytatta Kelly -, úgyhogy épített magának egy óvóhelyet.
Zorin már értette, hogy miért van szükségük ásóra.
- Évekkel ezelőtt meghalt. A KGB titokban megvásárolta tőle az ingaüant, amelyet szabványos fegyverraktárrá akart átalakítani. De rögtön láttam, hogy tökéletes lesz a Bolondmatthoz. Úgyhogy nekem adták.
Zorin fejében megszólalt a vészcsengő.
- Akkor annak nyoma maradt.
- Hát gondolom - mondta rövid töprengés után Kelly.
Zorinnak tüstént eszébe jutott, hogy mi történt a Pince Edward-szigeten, és a fegyveréért kapott.
Kelly megértőén bólintott, és ő is megragadta a pisztolyát.
- Régen volt, Alekszandr. Talán már el is felejtették. De ha tudnak is a telekről, nem találják meg a bunkert.
Ez nem nyugtatta meg Zorint. Ha Kellyt megtalálták, miért ne találnák meg ezt a helyet is?
- Továbbá ne feledd a pokolgépet - tette hozzá Kelly.
Zorin intett neki, hogy menjenek tovább. Az órájára nézett.
22.40.
Sietniük kell.
Már csak 13 óra.
HATVANÖT
Stephanie belépett az Igazságügyi Minisztériumba, ahol a megszokott biztonsági osztag őrizte éjszakára az ajtókat. Ezerszer járt itt, a személyzet látásból ismerte. Mi van ezzel a Litchfielddel? Milyen öntelten ülte végig az elnöki értekezletet. Csak akkor szólt, ha szóltak hozzá, de nem rejtette véka alá, hogy kit szolgál. Danny, noha hivatalosan már nincs hatalmon, egyértelműen átvette az irányítást. Cotton és Cassiopeia távozása után Stephanie megkérdezte, hogy miért nem rúgja ki egyszerűen Litchfieldet.
Dannyre jellemző választ kapott.
Mindig jobb, ha az ellenséged a sátradból pisái kifelé, nem pedig kintről pisái befelé.
Két órával később, amikor Litchfield felhívta, hogy beszélni szeretne vele, az asszony kezdte belátni ennek az aranyköpésnek a bölcsességét. Mit akarhat Litchfield? Danny ragaszkodott hozzá, hogy menjen. Idiótával sosem vitatkozz, mert leránt a saját szintjére, és neki ott több a tapasztalata. Pillanatnyilag úgyis kevés dolog történt. Cotton és Cassiopeia elhúzott Virginiába Zorin után, Luké volt valahol, Stephanie nem sejtette, hol, mert a fiatalember nem jelentkezett. Egyszer próbálta keresni, de a hívása azonnal átváltott a hangpostára. Kíváncsi lett volna, hogy mit tudott meg Luké a Cincinnati társaság elnökétől. Jó kérdés volt Danny részéről, hogy mi köze a társaságnak az egykori Szovjetunióhoz.
Litchfield magányosan dolgozott az irodájában egy halom könyv és papír között. Keret nélküli szemüveget viselt, amitől furcsa módon keményebb lett a tekintete.
- Kérem, foglaljon helyet - mondta észrevehetően megváltozott hangon.
Stephanie leült.
- Elnézést akarok kérni - folytatta Litchfield. - Belátom, hogy ostobán viselkedtem. Az elnök helyre tett a Fehér Házban, és igaza volt.
Az asszony az órájára nézett.
- Szombaton este tízkor, az elnök hivatali idejének utolsó napján végre rájött, ki parancsol?
- Fox elnök is rámászott a képemre. Azt mondta, vagy csapatmunka, vagy kiszállok. És a csapatban még benne van Daniels.
- Ez most kötelező bűnbánat?
- Oké, Stephanie, ezt is megérdemeltem. Felfogtam. Goromba voltam magához. Csakhogy most komoly problémával kerültünk szembe, és azt hiszem, ebben segíthetek. Elvégre egy oldalon állunk.
Stephanie ezt akár még el is hitte volna, ám Danny arra is figyelmeztette:
Kapcsold be a porszívót, sokkal több infót felszív, mint amennyit kifúj.
- Elolvastam a 20. alkotmánykiegészítést és az 1947-es Utódlási Törvényt -folytatta Litchfield. - Ha a megválasztott elnök és alelnök meghal, mielőtt letenné az esküt, és nincs képviselőházi vagy szenátusi elnök, az valóban rengeteg problémát okozhat. Eddig nem tudtam, hogy én is benne vagyok az utódlási sorban! Nem én vagyok az igazságügyi miniszter, de mivel az elnök engem jelölt ki miniszterhelyettesévé, amit a Szenátus is megerősített, az 1947-es törvény értelmében ügyvezető igazságügyi miniszterként meg lehet választani elnöknek, ha előzőleg hat ember meghalt.
- Amire megvan minden lehetőség, mivel Fox nem hajlandó engedni.
- Nekem azt mondta, miután távoztunk, hogy közvetlen veszélyre utaló, hiteles bizonyíték esetén változtat a beiktatáson. Csak nem akarta beismerni Danielsnek. Azt akarja, hogy maga és én mérlegeljük a helyzetet, és határozzuk meg, valós-e a fenyegetés.
Most már értette Stephanie. így akarják becsalogatni az ő sátrukba.
- Maga is tud mindent, amit én. Nincsenek titkok.
Ez nem egészen volt igaz, mert még mindig nem tudta, mit sikerült kiderítenie Luke-nak, abból pedig, hogy mi fog történni Moszkvában, semmit sem akart elárulni Foxnak.
- Kérdeznem kell magától valamit - mondta Litchfield.
Stephanie várt.
- Nem akar beszélni valakivel?
Az asszony majdnem elmosolyodott, de idejében megfékezte magát. Danny figyelmeztette, hogy próbálnak majd éket verni közéjük. Oszd meg és uralkodj, a politika egyik legrégibb trükkje, meglepő módon sosem ment ki a divatból. Jó okkal, ugyanis működött. Akik a kormányzás legmagasabb szintjein művelték, többnyire hihetetlenül nagyravágyóak voltak. Ezek az emberek jelen pillanatban szorongtak is. Noha zömük közalkalmazott volt, akiket az új kormány a törvény értelmében nem bocsáthatott el, és nem csökkenthétté a fizetésüket, ez nem azt jelentette, hogy megmaradnak ugyanabban a munkakörben. A rettegett áthelyezés elterjedt szokás volt. Különösen rossz helyzetben voltak a Litchfield-féle ügyvezetők. Az állásuk azon múlt, hogy kellenek-e az új vezetésnek. Biztonsági háló nem létezett. A munkakörük január 20-án megszűnt, hacsak az új kormány át nem vette őket. Danny kierőszakolta, hogy őt helyezzék vissza. A másik oldal most azt akarja kideríteni, mennyire kétségbeesetten akarja megtartani a tisztségét.
- Persze! - mondta.
Csak ne egyezz bele mindenbe, intette Danny.
Ezért hozzátette: - Viszont tudja, én fütyülök rá, hogy maradok-e vagy sem.
- Megértettem. Kitart Daniels mellett. Fox csodálja érte.
Litchfield írni kezdett az előtte álló laptopon. Stephanie hallotta a bekapcsoló Skype sípolását, aztán az ismétlődő tárcsahangot. Litchfield rákoppantott az érintőpadra, majd az asszony felé fordította a gépet. A monitor életre kelt, Stephanie meglátta a kijelölt igazságügyi minisztert.
- Stephanie, elnézést szeretnék kérni a korábbi megjegyzésemért. Nem helyesen viselkedtem. Igen, maga renitens volt, és jóváhagytam az elbocsátását, de azért egy bocsánatkérés mindent helyrehozott volna.
Stephanie felfogta. Most őt teszik helyre. Kicsinyes húzás, de tudta, mit kell tennie. Szembefordult Litchfielddel, és azt mondta:
- Igaza van. Hiba volt azt tennem, amit tettem. Rendkívül amatőr viselkedés volt.
A leendő miniszter fejbólintással nyugtázta a gesztust.
- Örülök, hogy sikerült ezt elhárítanunk - mondta. - Fontos, hogy összedolgozzunk.
Az asszony a legszívesebben azt mondta volna neki, hogy fogalma sincs, mibe kerül egy hírszerzési akciót irányítani, pláne, ha olyan államról van szó, mint az új Oroszország. Amit ez az ember tanulhatott a New York-i ügyvédi irodájában, az ugyan nem készíti fel arra, ami vár rá. Ezért van szükségük az igazságügyi minisztereknek a Stephanie-féle emberekre. Ám a gondolatait megtartotta magának, és csak annyit mondott:
- Figyelmen kívül hagytam egy félreérthetetlen utasítást, Bruce jogosan tette, amit tett. Én is ezt tettem volna, ha valamelyik emberemről van szó. - Émelygett a gyomra. - Miután ezt tisztáztuk, megkérdezhetem, miért óhajtott beszélni velem?
- Azt akarom, hogy maradjon, és dolgozzon nekünk.
- A Magellán-ügyosztály megszűnt.
- Majd visszaállítjuk.
Újabb pont Danny előérzetének.
- Kezdem belátni, hogy az Igazságügyi Minisztériumnak szüksége van az ügyosztályra - mondta a miniszter. - Viszont nekem is szükségem van magától valamire, Stephanie.
Na, végre, a tárgyra tért.
- Nem akarjuk, hogy kellemetlen meglepetések érjenek bennünket. Magától szeretnénk hallani, aki benne akar lenni a következő négy évben. Valós ez a fenyegetés?
- Igen. Fox elnöknek igaza volt: hiányoznak részek, sok a feltételezés. De miközben itt beszélünk, már gyűjtik be a hiányzó adatokat.
- Gondoltam, hogy így van. Haladéktalanul tájékoztassanak, ha történik valami. Semmi szűrő. Egyértelmű információ. Megteszi ezt nekünk?
Az asszony bólintott.
- Nyitva tartom a szemem meg a fülem, és jelentem, mi történik.
- Ezzel senkit sem árul el - mondta az igazságügyi miniszter. - Mindössze a legjobb információkra van szükségünk, hogy tájékozottan dönthessünk.
Érdekes, hogyan csomagolta át észszerűséggé az álnokságot.
- Közveüenül Bruce-t keresse. Ő majd továbbítja nekem és a megválasztott elnöknek. így nem lesz semmi baja. Fox megteszi, amit kell, de csak annyit. A Daniels-kormányzatnak vége. Fontos, hogy holnaptól újrakezdődjön minden, és egyszerre meneteljünk. A régi lemez lejárt. Ugyanakkor nem szeretnénk semmiféle ostoba hibát elkövetni.
- Az senkinek sem lenne jó.
- Azt akartam, hogy tőlem hallja - mondta a leendő miniszter. - így nem lehet félreértelmezni, ami elhangzott. Tehát akkor benne van?
Stephanie hirtelen már nem is bánta, hogy megszűnt a Magellán-ügyosztály -márpedig megszűnt, tehát mindegy, hogy ez az ügyvéd mit mond. Ez az ember nem óhajt sem többet, sem kevesebbet tenni annál, amit eddig tettek. Már csak egy szavahihető kém hiányzott, és azt hiszi, hogy most beszervezett egyet. Csakugyan ilyen gyengének tartják? Ez a leírás kétségtelenül illett Bruce Litchfieldre, és az új igazságügyi miniszter szemében nyilvánvalóan őrá is.
El ne felejtse, hogy holnap déli tizenkettő után egy perccel ki kell lépni.
Ám egyelőre más a helyzet.
- Számíthat rám. Gondoskodom róla, hogy ne érje kellemetlen meglepetés. HATVANHAT
Zorin elemlámpájának fénye foltokat világított meg, amelyeket még nem fedett be a fehérség. Hideg volt, de vajon elég hideg, hogy megmaradjon a hó? Zorin lélegzete meglátszott a levegőben. Nem értette, miért nem hajtottak a házig. Aztán rájött. Az utat eltorlaszolták a kidöntött fák.
Kelly megállt a torlasznál.
- Pár éve vágtam ki ezeket, hogy elvegyem a látogatók kedvét.
Okos. A KGB egykori tisztje eddig jó munkát végzett. Döbbenetes, hogy semmi készséget nem tompított el benne az idő. Bár Zorinban sem.
- Amikor D. C.-ben laktam, rendszeresen kijártam ide - folytatta Kelly. -Most már csak évente egyszer, de mindig nyáron. Vannak dolgok, amik karbantartást igényelnek. Utoljára tavaly augusztusban voltam itt.
Rajtuk kívül semmi sem mozgott a hóesésben, és csak a lépéseik koppantak a kemény talajon. Egyelőre nem látták nyomát látogatóknak. Sűrűsödött a sötétség, de az elemlámpáik fénye áthatolt rajta. Zorin hegyezte a fülét, veszély után kutatva felmérte a környezetét, de csak csendet talált.
A házhoz érve látta, hogy a falak, a tető, az ablakok egyformán épek. Az ajtó zárva volt. A ház egyik oldalán kémény emelkedett.
- Jó állapotban van - mondta Kelly. - Ha idejövök, huzamosabb ideig maradok. Nem ötcsillagos szálloda, de a célnak megfelel. Fontosnak tartottam, hogy ne romoljon le. - Intett a lámpájával. - Arra.
Megkerülték a házat. A tisztás még ötven méteren át folytatódott az erdőig. Tízszer öt méteres építmény állt a sötétségben.
- Csűr - magyarázta Kelly. - Nem ok nélkül van itt.
Odamentek, Kelly elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta az ajtón a lakatot. Dohszag volt odabent, gerendák tartották a tetőt. Ablak nem volt. Az egyik oldalon kerti eszközök sorakoztak talicska és fűnyíró társaságában. Velük átellenben fahasábokat halmoztak fel. Az egyik tuskóba belevágták a fejszét, amelynek hosszú nyele fölfelé mutatott. Szibériában Zorin nem hagyta kifogyni a tüzelőt, amit egy évnél is hosszasabb szárítás után égetett el a dácsa kályháiban.
- Alatta van. - Kelly a földhöz súrolta a bakancsát. - Senki sem hinné.
Zorin villany égőket vett észre a magasban, és kiment a csűrből, hogy
körülnézzen. Fölfelé irányította az elemlámpa fénykévéjét, és felfedezett egy vezetéket, amelyen vastagon állt a zúzmara. A drót a ház tetejéhez vezetett.
- Az előző tulajdonosnak volt itt lent egy generátora. Állandó energiaforrásra volt szükségem, így kivezettem egy drótot a házból, át a csűr falán. Sosem volt probléma az árammal. Persze időnként kimehet a viharokban, de azért vannak az akkumulátorok.
Kelly félretette a szatyrot, és a földre helyezte az elemlámpát. Nem gyújtott villanyt.
- Arrébb kell raknunk a fát.
Malone és Cassiopeia megvizsgálták a bérelt autót, amely keskeny ösvényen parkolt a csupasz fák között. A GPS monitorja egyenesen ide vezette őket. Hallgattak, mert tudták, hogy a préda közel van. Négyszáz méterre időnként
elemlámpák húztak fénycsíkot a sötétben.
Malone-nak eszébe jutott, amit az 1990-es években megjelent Mitrohin-féle könyvben olvasott a KGB fegyverraktárairól és a pokolgépekről. Megjegyzendő, az SzVR nyilvánosan egyszer sem ismerte el ezeknek a lerakatoknak a létezését, és sohasem ajánlkozott segíteni a felszámolásukban. Azok, amelyekről Malone hallott, kizárólag kommunikációs berendezéseket tartalmaztak. Ezek után elképzelhető, milyen eszközökkel védik azt, amelyikben öt RA-115-öst tárolnak. Kelly és Zorin előrement, ők tehát nyilvánvalóan tudják, mit kell csinálni. Vagyis neki és Cassiopeiának ki kell várniuk, amíg azok semlegesítik a helyszínt.
Észrevett valamit a kocsi hátsó ülésén.
Kék táska volt.
Óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót, kicipzárazta a táskát. Pöröly, lakat és csavarvágó volt benne. Az ügynökök a McDonald’snál említették, hogy ezeket Zorinék egy Targetben vásárolták néhány más tárggyal, köztük egy ásóval együtt, amelynek nem látták nyomát.
Malone nesztelenül becsukta az ajtót, és előremutatott.
Továbbosontak a sötétben.
|
n .in mi juhi | ||
|
1 ‘"lilTTi m |
Zorin félredobott még egy hasábot.
- Te vágtad föl ezt a fát?
- Minden egyes darabot. Lehet, hogy öregszem, de még formában vagyok. Akárcsak te, Alekszandr.
Kiszedtek egy részt a farakás közepéből. Kemény föld volt alatta. Kelly fogta a szerszámot, óvatosan ásni kezdett. Szinte sebészi pontossággal használta az eszközt, mindig csak pár centi mélységig nyomva bele a talajba az ásó hegyét, amíg ki nem mélyített egyméternyi átmérőjű kört.
- Csukd be az ajtót - mondta.
Zorin az ajtóhoz ment, behajtotta a két szárnyat.
Már csak a két elemlámpa világított. Kelly az ásóval fellazította a talajt a körvonalon belül, aztán félretette a szerszámot.
- Óvatosan kell csinálni.
Letérdelt, kézzel kezdte kiszedni a földet, végül megjelent egy akna fedlapja.
- Semmi lakat? - kérdezte Zorin.
Kelly föltekintett.
- Nem tartottam szükségesnek. Ha nem a megfelelő módon nyitják ki, hat kilotonna hasadóanyagot indítanak be vele.
Zorin megdermedt a kilátástól.
Kelly szemügyre vette a fedlapot.
- Úgy látom, semmi baja. Nem piszkálták. Ideadnád az ásót?
Zorin odaadta. Kelly, továbbra is térdepelve föllazította a földet úgy fél méterre az ajtótól. Aztán félredobta az ásót, az egyik elemlámpáért nyúlt, és addig kapart, amíg elő nem került egy kis műanyag doboz. Megtörölte, lefújta domború tetejéről a földet. Megcsavart valamit a doboz oldalán, amitől felpattant a fedél. Három pár huzal volt alatta, mindegyik más színű, tárcsás kapcsolóra kötve.
Vörös. Sárga. Fekete.
- A megfelelő kapcsolót kell elfordítanod - magyarázta Kelly -, különben felrobban. Ha mindhármat kikapcsolod, akkor is felrobban.
Zorinnak el kellett ismernie, hogy ügyes.
Kelly elfordította a vörös kapcsolót.
- A biztonság kedvéért minden alkalommal módosítom a színt. Az elmúlt évben vörös volt.
A lehető legtávolabbra húzta egymástól a csupasz rézhuzalokat, azután hátranyúlt, felemelte az aknatetőt. A vaslap alatt hágcsót építettek bele a három méter mély akna egyik oldalába.
- Menj előre - mondta Kelly. - Az alján van villanykapcsoló.
HATVANHÉT
Sue És az apja társaságában Luké olyan sebesen robogott a hatvanhatos úton nyugat felé, amennyire lehetett. Lawrence Begyn mesélt egy másik lehetséges rejtekhelyről a Charon-kúriában, ahová szerinte Charon elrejthette a Tallmadge-naplót.
- Egyszer láttam azt a helyet - mondta. - Akkor; amikor Brad és én még nem vesztünk össze.
- Tehát nem tudhatja biztosan, hogy ott van-e a napló?
- Brad a szokások rabja volt. Ha egyszer elkezdett valamit, ragaszkodott hozzá. Észszerű feltételezés, hogy biztonságban, elrejtve és a közelben akarta tudni a naplót.
Vagyis érdemes utánanézni.
- Van valami, amit nem értek - mondta Begynnek. - Ha Charon ilyen fecsegő volt, és kétszer is beengedett idegeneket az archívumukba, miért hagyták nála a naplót?
- Brad sok szempontból különc volt. Talán a naplóval akarta bizonyítani, hogy tud titkot tartani. Hogy meg lehet bízni benne. Úgy döntöttünk, nem forszírozzuk a kérdést. Különben is, soha többé nem hallottunk a naplóról, ezért arra gondoltunk, már nem aktuális.
Luké órája majdnem tizenegyet mutatott. Fel kellene hívnia Stephanie-t. Az asszony kereste korábban, üzenetet is hagyott, de Luke-nak nem volt mit jelentenie, ezért úgy döntött, még kicsit továbbmegy. Az éjszaka egyelőre nem volt elviselheteüen, bár hideg szél fújt. A sztráda vizesen csillogott az olvadó hótól. Luké érezte, hogy most talán nyomot talált. Viszont támogatás nélkül, egyedül volt. Ami jó. Illetve Sue a hátsó ülésen volt, karjában az apja vadászpuskájával. Begyn először nem akarta, hogy jöjjön, de meghátrált, amikor Sue rámutatott, hogy aznap három embert ölt meg, úgyhogy ebben nem az apja dönt. Luké örült, hogy vele tartott.
Megtalálta a kijáratot, és ismét befordult arra a kétsávos útra, ahol küzdöttek Petrovával. Pár kilométerrel később behajtott a kovácsoltvas kapun, és robogott a fák között Charon házához.
Aztán kiléptek az éjszakába.
Begyn, aki két elemlámpát hozott, előrement.
- Rég jártam itt. Micsoda rom lett belőle, pedig csodálatos ház volt!
- Ez történik akkor, ha nem tudnak kijönni egymással az emberek - állapította meg Luké.
- Láthatnám előbb az archívumot, amelyet maguk találtak meg? - kérdezte Begyn.
Luké nem akarta ilyesmire fecsérelni az időt, de úgy gondolta, egy futó pillantás nem árthat. Mutatta az utat az elemlámpával. Bementek a könyvtárba, átléptek a fal résén. Petrova fejszéje még mindig a padlón hevert, ahová dobta. Sue kint maradt őrködni a folyosón a vadászpuskával.
Luké és Begyn megtekintette a titkos szobát.
- Döbbenetes anyag - ámult Begyn. - Biztonságba kell helyeznünk.
- Ha a főnököm mondta, hogy elhozatja maguk helyett, akkor mérget vehetnek rá.
Begyn szemügyre vette a könyvet az üvegbúra alatt.
- Ritka kötet, legalább 25 000 dollárt ér. Ismerek néhány embert a társaságban, akik többet is megadnának érte.
Luke-ot nem érdekelte.
- Végzett?
A hangjában benne volt, hogy már ideje indulniuk. Kisiettek a könyvtárból. Begyn előrement a lépcsőn az emeletre, ahol hosszú folyosó vezetett a kétszárnyú ajtóhoz. Luké többször mélyen beszívta a hideg levegőt, hogy megnyugtassa az idegeit, mielőtt követte apát és lányát a nagy hálószobába.
- Olvastam, hogy a ház túlsó vége leégett - mondta Begyn.
Ez a lakosztály épségben megmaradt, a bútorok megvoltak, még az ágytakaró is, de minden dohos és penészes volt.
- Ez az - mutatott Begyn egy félig nyitott ajtóra.
- Ti csak menjetek - mondta Sue. - Én őrködök.
Luké nem értette, mitől ideges.
- Valami baj van?
- Nem tetszik nekem ez a hely.
Luke-nak sem tetszett különösebben, de eddig nyugtalanító nem történt.
- Kifejtené részletesebben?
- Csak rossz érzésem van tőle.
A fiatalember úgy döntött, hogy tiszteletben tartja Sue megérzéseit. Intett Begynnek, hogy siessenek. Beléptek egy gardróbba, ami nagyobb volt, mint Luké otthoni hálószobája. Semmi sem lógott a rudakon, az ablaktalan helyiségben csak üres polcok és fiókos szekrények voltak.
- Itt volt - mutatott Begyn egy négyszögletes, mahagóniszekrényre, amelynek volt egy méter széles, akasztós része, fölötte pedig polcok. A hosszabb fal végén állt, a rövidebb fal szekrényeire merőlegesen.
- Egy este parti volt nála - folytatta Begyn -, Bradnek pedig, híven önmagához, muszáj volt kérkednie. Néhányunkat felhozott ide, és megragadta ezt a rudat, amelyen akkor ingek lógtak. - A fiatalember kezébe nyomta az elemlámpáját, és marokra fogta a fémrudat. - Elcsavarta erre.
Kattanás hallatszott, a szekrény elcsúszott jobbra. Vagyis a sarok és a másik szekrény csak kulissza volt. Begyn még tovább tolta a szekrényt, amely mögött feltárult egy sötét üreg.
- Lefogadom, Charon szerette Harry Pottert - mondta Luké.
Begyn kuncogott.
- Bizonyosan. Imádta a rejtélyeket. Egy kis színészi tehetség is szorult benne. Mindig ő játszotta Bob Crachitet, amikor a társaság előadta a Karácsonyi éneket. Egész jó volt benne.
Bevilágított az üregbe, amely körülbelül egyszer egy méteres kis fülke volt, és fekete, négyfiókos iratszekrény volt benne, a felső részén zárral. Luké remélte, hogy egy zár nem lesz akadály. Örömére a felső fiók kinyílt.
- Mi értelme bezárni, amikor úgyis el van dugva? - dohogott Begyn.
Luké helyeselt. Még szerencse, hogy Charon nem vitte túlzásba a kényszerű óvatosságot. A felső fiókban többnyire számlakivonatok, pénzügyi kimutatások, részvények voltak. A második fiókot ingatlanok aktáival tömték meg. Rengeteg szerződés és felmérés.
- Brad nagyon gazdag volt - mondta Begyn. - Húsz-harminc milliója is lehetett.
- És a gyerekei meg az özvegy mégsem tudnak megosztozni?
- Láthatólag nem.
A harmadik fiók üres volt. A legalsó rejtette a nagy alakú, bőrkötéses füzetet.
Begyn kiemelte, felnyitotta az első oldalon. Luké rávilágított az elemlámpával, együtt olvasták a kézzel írt sorokat:
Hitelt érdemlő számadás a Cincinnati Társaság tevékenységeiről az Egyesült Államok kormányának és több tagállam kormányainak megbízásából az utolsó nagy háború idején a britek ellen, amely tartott 1812. június 8-ik napjától 1815. február 17-ik napjáig, hogy feljegyeztessenek és megörökíttessenek mindezek az események, továbbá tisztáztassanak a szándékok és célkitűzések az esetleges kételkedők megvilágosítására. Engedtessék kimondanunk, hogy a társaság összes tagja igaz hazafi, akik csakis honunkat óhajtották szolgálni hűséggel és becsülettel.
Benjámin Tallmadge 1817. augusztus 8.
- Ez az! - mondta Begyn.
A lapok közül kiállt egy könyvjelző. Luké úgy döntött, ott kezdik a vizsgálatot, és intett Begynnek, hogy nyissa ki a naplót azon a helyen, nagyjából a közepén.
1814. augusztus 24-ik napjának estéjén szégyenletes dolog történt, amit fájdalom, de elég hosszú életű voltam, hogy megérhettem. A fővárosban csaknem egész napon át dörgött az ágyú, és miután elhallgatott, a helyi polgárok szívből remélték, hogy honfitársaik győztek, ugyanakkor kétségbeesetten rettegtek, hogy minden elveszett. Hamarosan rájöttek, hogy a gyorsan közeledő, sűrű porfelhőt az erdők fölött a brit katonák verik föl. Szomorú módon az amerikai katonák megfutottak a fővárosból. Lovasok menekültek „Jönnek a haramják!” kiáltozással. A milícia emberei eldobták puskáikat, és rémülten tódultak minden irányban, csak nem az ellenség felé. És bár azt kiáltozták, hogy derekasan küzdöttek a britekkel, és elfogyott a muníciójuk, aki egyetlen pillantást vetett a tölténytáskáikra, az láthatta, hogy egyeüen golyót sem lőttek ki.
Az Igazgatói Kúriában112 Dolley Madison várta a férjének, James Madison elnöknek visszatérését, aki két napja távozott, hogy csapatszemlét tartson a fronton. Az elnököt estére várták, vacsorát készítettek neki és a kíséretének. Ám a városba betörő britek megváltoztatták ezeket a terveket. Javasolták Mrs. Madisonnak, hogy hintsenek le csíkban puskaport, és robbantsák fel, ha a britek megpróbálnának belépni a kúriába, de ő ezt nem volt hajlandó engedélyezni. Kérlelték, hogy távozzon, ám ő várakozott, amíg bizonyos tárgyakat - köztük számos nemzeti kincset - elő nem készítettek az elszállításra. Köztük volt George Washington nagyszerű arcképe, amelynek megmentésére Mrs. Madison buzdította a jelenlevőket. Nagyon féltek, hogy Mrs. Madison csapdába eshet a kúriában, ahonnan nincs kiút. Egy idő után Mrs. Madison szekéren elhagyta a várost, éppen elkerülve a benyomuló briteket, akik sötétedés után elfoglalták a várost.
Elsőnek a Kapitólium épületébe hatoltak be. George Cockburn, a brit parancsnok fellépett a házelnök emelvényére, és gúnyosan megkérdezte: „Porrá égettessék a jenki demokrácia hajléka? Mondjanak mind igent!” Csapatai zajosan helyeseltek, így Cockburn kijelentette, hogy az indítvány ellenszavazat nélkül átment. Magas máglyákat raktak székekből, bútorokból, könyvekből, térképekből, iratokból és lángra lobbantották. Hamarosan az egész épület égett. Olyan heves volt a tűz, hogy a márvány oszlopok összeroskadtak. Lángok csaptak ki az ablakokon, megvilágítva a házakat, amelyeknek némelyikében kongresszusi dokumentumokat tároltak. A Kapitóliumot egy idő után elnyelte egy lángtenger, amely elpusztította az épületet.
Luké nem értette, minek jelölték meg ezt az oldalt.
- Mindenki tudja, hogy az 1812-es háborúban jól seggbe rúgtak minket!
- Hát igen. Csakhogy Tallmadge át is élte. Ez fontos, első kézből származó beszámoló.
Ánya Petrovának olyan fontos volt...
Négy dörrenés visszhangzott a házban.
Ezt a hangot nem lehet félreismerni.
Lövések voltak.
HATVANNYOLC
Zorin kitárta a nehéz vasajtót, amelyet a hágcsó alján talált. Béniről meglepően meleg, bár dohos levegő csapta meg az orrát. Felkattintott egy kapcsolót: a fluoreszkáló csövek fényében feltárult egy zárt, ablaktalan tér, henger alakú, tíz méter hosszú és nagyjából öt méter magas szoba. Egyik oldalán polcok húzódtak, rajtuk palackozott ivóvíz, konzervek, pokrócok, ruhák, szerszámok, drót és fegyverek: pisztolyok, puskák, tartalék lőszer. Zorin felismerte a KGB szabványos hordozható rádióit, amelyeket valaha ő is használt. Katonás rend uralkodott a bunkerben, amelynek ragyogó tisztasága lelkiismeretes gondozóra vallott.
Kelly is leereszkedett a hágcsón, és bejött az óvóhelyre.
Zorin észrevette, hogy a falakat vastag fólia borítja.
- Szigetelés? - mutatta.
- Ezt a bunkert betonból építették vízhatlanra, de úgy gondoltam, hogy egy kis kiegészítő védelem nem árt.
Zorin ekkor látta meg a polcokkal szembeni fémasztalon az öt kis bőröndöt. Résnyire nyitva hagyott fedelük alól egy-egy drót húzódott a fővezetékig, amely felkúszott a henger túlsó falán, és kibújt rajta.
- Ott szellőzőnyílás volt. Lezártam, de tökéletes hely az áramforrásnak. Az elektromosság feltölti az egységeket, és csak annyi hőt gerjeszt, hogy meleg legyen idebent.
Zorin le volt nyűgözve. Sok fejtörésbe kerülhetett a kivitelezés.
Odament a bombákhoz, felnyitotta az első RA-115 fedelét. A tok könnyű súlyú alumíniumból készült. Külsején sehol rozsda. Belsejében három tartály volt, amelyeket körülbelül fél méter hosszú henger kötött össze. A henger áüósan helyezkedett el a tokban, fölötte akkumulátor volt, alatta kapcsoló. Drótok kötötték rá a kapcsolót az akkumulátorra, azt egy kis transzmitterre, azt pedig a hengerre. Zorinnak eszébe jutottak a tanultak. Ha aktiválják a kapcsolót, az akkumulátor kis robbanást idéz elő, amely kilő egy urániumszemcsét, amely ugyancsak urániummal ütközve beindítja a láncreakciót. Ez eredményezi a robbanást, amelynek ereje felér 5000 tonna trotillal.
Ellenőrizte a másik négyet.
Kifogástalan állapotban volt mindegyik.
- Évente karbantartom - mondta Kelly. - Új akkumulátorok, új drótok. A hengerek természetesen rozsdamentes acélból készültek. A többi alkatrész is korrózióálló fémből van.
A táskabombáknak nem voltak mozgatható alkatrészeik; semmit sem bíztak kerekekre vagy rugókra. Amint az elektromos töltés aktiválta a kapcsolót, a továbbiakban átveszi az irányítást az egyszerű fizika. Olyan hő keletkezik, amilyen a Napban van, és egy kilométeren belül elpusztít mindent.
- Fel fognak robbanni?
- Természetesen. Tökéletesen üzemképesek.
- Azt tudod, hogy az idei beiktatás a Fehér Házban lesz? - kérdezte Zorin.
- Akárcsak az 1985-ös.
Zorin erre nem is gondolt.
- Ez adta az ötletet, Alekszandr. Erre találták ki a Bolondmattot. Ronald Reagan második beiktatására mindenki összegyűlt a Fehér Házban január húszadikán, vasárnap délben. Ám Andropov addigra halott volt, és a bombák nem érkeztek meg. Azt hittem, semmi sem lesz, ám 1988-ban felhívott Izolált Gyalog, és mindent csináltunk tovább, de még akkor sem kaptunk parancsot. Az amerikaiak szuperbiztosnak tekintik a Fehér Házat, habár szeptember 11-e elgondolkoztathatta volna őket.
Zorin kihallott valamit a hangjából. Bizonyosságot? Büszkeséget?
- Mit tudsz?
Kelly mosolygott.
- Elfelejtették a saját történelmüket.
Cassiopeia egy fenyő törzséhez simulva kémlelte a sötét házat és a csűrt. Zorin és Kelly körülbelül tizenöt perce tűntek el odabent, és azóta semmi zaj nem hallatszott. Cotton a ház mögé került, már a csűr bejáratánál lehet. Cassiopeia fedezte, miközben arra is figyelt, hogy nem jönnek-e hívatlan látogatók.
Az éjszaka dermesztő volt, de még kibírható. Cassiopeia lecserélte a francia fagyálló védőruhát amerikaira, amelyet a titkosszolgálattól kapott. Automata pisztoly volt nála, a tárakat a zsebébe dugta. Cotton ugyancsak beöltözött, felfegyverkezett és felkészült.
Egyetértettek abban, hogy Zorint és Kellyt itt kell leállítani.
Malone a csűrhöz osont, vigyázva, nehogy megbotoljon valami gyökérben. Az
ajtót pár perce becsukták, eltüntetve a sápadt fényt. Közelebb érve Malone látta, hogy az ajtót nem reteszelték és nem is lakatolták be, csak behajtották. Mindenképpen körül kell néznie odabent.
A csűrt már körüljárta, és látta, hogy ablaktalan.
Egyetlen módja volt a felderítésnek.
Zorin megértette, mit akar mondani Kelly. Ez volt a hiányzó elem, amelyet keresett. Ánya is azért jött, hogy azt kiderítse.
A Bolondmatt második lépése.
- A Fehér Házba nem sétálhatsz be, és nem hagyhatsz ott egy bőröndöt -mondta.
Kelly elmosolyodott.
- Nem is kell. Van könnyebb út.
Zorin merőn bámulta az öt bőröndöt, amelyek együttvéve majdnem harminc kilotonnás bombát jelentenek.
- Annyit kell tennem, hogy kicserélem az akkumulátort, és máris szállíthatók - magyarázta Kelly. - Az akkumulátorok csak pár hónaposak, de nincs értelme kockáztatni.
Tehát ezért vásárolták a hatvoltos energiaforrásokat. Zorin ismerte a működésüket. Ha aktiválják a kapcsolót a dobozban, az akkumulátor feltölti a detonátort. Az alacsony feszültség az egyetlen hátrány, ugyanis így időbe telik, hogy akkora hő keletkezzen, ami elegendő az elsütőszerkezet aktiválásához. Körülbelül tizenöt perc, ha jól emlékszik. Rákérdezett Kellynél, hogy így van-e.
- Többé-kevésbé. A környezeti hőmérséklettől függ.
Vagyis a kapcsolót legkésőbb holnap délelőtt háromnegyed tizenkettőre aktiválni kell.
- Hol a konvergenciapont?
Kelly elmosolyodott.
- Hát ez fantasztikus história, Alekszandr! Valamikor régen kezdődött, amikor a Fehér Ház égett.
HATVANKILENC
Luké kirohant a gardróbból, és rákiáltott Begynre, hogy maradjon hátra, de ő eleresztette a füle mellett a parancsot. A folyosón újabb lövések visszhangzottak, amelyeket vadászpuskából adtak le. Sue válaszolt.
De kinek?
Luké megtorpant a kétszárnyú ajtónál, és kiordított:
- Mi van?
- Társaságot kaptunk! - rikoltotta Sue. - Kettőt látok. A földszinten vannak, de fel akarnak jutni ide!
- Maradjon itt! - parancsolta a fiatalember Begynnek, aki addigra ugyancsak előhúzott egy revolvert.
Luké kiosont a szobából, és a falhoz simulva elindult a folyosón. A lépcső végénél felfedezte Sue-t, aki a díszes korlát mögött kuporgott, kezében a puskával.
Lentről megszólaltak az automata fegyverek, az acélgolyók szétforgácsolták az emeleti korlátot. Két tárgy röppent a magasba, és hullott az emelet padlójára.
Luké ismerte ezt a hangot.
Gránátok!
Hasra vágódott, arccal a szoba felé, és eltakarta a fejét. Remélhetőleg Sue ugyanezt teszi.
A gránátok felrobbantak.
n mmi LlL
Malone óvatosan nyitotta ki az ajtót, nehogy a zaj elárulja. Könnyű léptekkel beosont a csűrbe. A lába hozzáért egy talicskához. Valamilyen állat eliszkolt előle. A férfi összerezzent a váratlan hangtól. Dohos szagot érzett. Egy kerek lyukból jött az egyeben világosság, egy hosszú torlaszt formázó farakás közepén.
Egy akna volt.
Lentről hangok szivárogtak fel.
Gyors terepszemlét tartott, és megállapította, hogy egyedül van. Ezek szerint Zorin és Kelly lement a föld alá.
Az aknához kúszott, és látta, hogy a fedlapon nincsen kar vagy retesz, semmiképpen sem lehet lezárni. Elég nagy hiba - tökéletes megoldás lett volna. De ez nem azt jelenti, hogy nem tudja csapdába ejteni azokat odalent. Ha elég
fával nyomatja le a fedlapot, nem tudnak mit kezdeni vele.
Persze azon is múlik, hogy van-e másik kijárat.
Hát feltételeznie kell, hogy nincs.
A közelben felfedezett egy kiásott dobozt, benne három pár huzalt. Az egyik párt széthúzták.
A pokolgép!
Semlegesítve.
Tökéletes.
Azok meg ott vannak, ahová kívánta őket.
Luké a hátára fordulva nézte az örvénylő narancsszín lángokat, a gomolygó por-és füstfelhőt.
- Sue?
- Megvagyok - felelte a lány.
Luké a hálószoba felé sandított, és meglátta a felé loholó Begynt.
- Jönnek fel a lépcsőn! - figyelmeztetett a lány.
Luké felpattant, balra nézett, mert emlékezete szerint ott volt a lépcső. Meglátott egy fölfelé rohanó, fekete alakot.
Kétszer lőtt. Az alak legurult a lépcsőn a földszintre.
Túl könnyen ment.
A következő pillanatban megértette, hogy miért.
Lángok csaptak ki egy gépkarabélyból, lövedékek süvítettek. Luké hátraugrott, a közeli falnál keresett fedezéket, ám előbb még láthatta, ahogy a lelőtt ember feláll, és újból kapaszkodni kezd fölfelé.
Átkozott kevlar!
Legközelebb a fejére célozz!
Három méterre valami eltalálta a falat.
Aztán egy második. Majd egy harmadik.
A fiatalember odaugrott Begynhez, és az előtt rántotta le a földre, hogy három robbanás nappali fénybe borította volna a házat. A kiszáradt fa megadta magát a tomboló tűznek. Lángok csaptak a magasba.
Sötét ruhát, golyóálló mellényt viselő árnyalak vált ki a füstből, és azonnal rászegezte a puskáját a padlón fekvő Luke-ra. Nehogy Begyn kezdjen hősködni,
mint Peter Hedlund! A fegyveres megállt fölötte. Luke félelmet, riadalmat, kételyt keresett az arcán, de nem látott. A saját pisztolyára ő maga feküdt rá fordulás közben.
Tekeregni kezdett, mintha fájna valamije.
- Ne mozdulj! - parancsolta a támadó.
Előrehajolt, felhúzta a vállát, félrehajtotta a fejét a puskacső felett, hogy még félelmetesebb legyen. Luke továbbfordult, hogy Begyn felé nézzen.
Behunyta a szemét, és elhúzta a száját, mint aki nagyon szenved.
- Kettő megvan! - kiáltotta a fegyveres.
Luke befejezte a fordulatot. A hátára érkezett, sikerült legurulnia a pisztolyról, amellyel rögtön át is lőtte a támadó combját. Az összeesett, Luke felpattant, kirántotta a kezéből a karabélyt. Egy pillanatra fellobbant benne a részvét, de rögtön ki is aludt. Nem volt idő vacakolni. Fejbe lőtte a támadót.
Tűz és füst hömpölygött a folyosón a hálószoba irányába.
- Sue! - ordította a fiatalember. - Sue!
Semmi válasz.
Ez nem jó.
- Hol van? - kérdezte Begyn.
- Nagylány. Mennünk kell.
Visszavonultak a hálószobába. Az ablak a túloldalon széttört, mintha beverték volna. Egy másik ablakot a második lövedék tört szilánkokra. Luke és Begyn a széles ágy mögé vetődött.
A gránátok felrobbantak.
A plafonról hullott a vakolat, a lángok elborították a padlót és a bútorokat, elzárták az utat a gardróbhoz, ahol a Tallmadge-naplót hagyták. Bár Luke-ot ez izgatta kevésbé. A levegő gyorsan fogyott a füsttől és a szén-monoxidtól. Luke és Begyn köhögni kezdett. A fiatalember tüdeje fájt az oxigénhiánytól. A törött ablakok felé mutatott, de aztán gyorsan visszarántotta Begynt, amikor az ki akarta dugni a fejét. Lekapott egy párnát az ágyról, azt dobta ki a szabadba.
Odakint nyomban kitört a lövöldözés.
Luke ezt gyanította.
Az elképzelés az volt, hogy végeznek velük a gránátok, vagy az ablakhoz csalják, és simán leszedik őket.
A lehetőségeik gyorsan fogytak.
TtnmiîET
Til lTiTT Tii
Cassiopeia mérte, menyi időt tölt bent Cotton a csűrben. Nem sok helyre bújhattak el benne. A férfi láthatólag elég biztonságosnak tartotta, hogy bemerészkedjen. Cassiopeia nem értette, miért nem jön már ki.
Eltelt öt perc.
Ujj ai megdermedtek a hidegtől. A kesztyűn át masszírozta. A lába is elnehezedett. Zajt hallott jobbról. A sötétben is látta, ahogy hó pereg egy fenyőfa ágairól. Megriadt állat verte volna le? Aligha. A nő nem mozdult a búvóhelyéről, és lövésre készen tartotta a pisztolyt.
Megjelent egy árnyék.
Aztán egy másik.
Mindkettő puskával.
Luké az ablakhoz rohant, de kihúzódott oldalra, hogy ne lássák meg az orvlövészek. Tombolt a tűz az ajtó előtt a folyosón, a lángok hamarosan elnyelik a szobát is. Begyn a másik betört ablak mellé húzódott, mert tiszta levegőhöz jutott, legalábbis egy ideig.
A fiatalember lopva vetett egy pillantást lefelé.
Lövések dördültek.
De a lövész most nem az emeletre célzott.
Két lövés. Aztán viszonozták a tüzet. Aztán három lövés.
- Luké!
A nevét kiáltották lentről, mihelyt a lövöldözés abbamaradt. Lenézett, és meglátta Sue-t, amint fölfelé bámul. Ezek szerint elkerülte a tüzet, és kijutott a házból.
- Kifelé onnan!
A fiatalember kidugta a fejét az ablakon, és felmérte a magasságot. Négy vagy hat méter. Elég, hogy csont törjön, vagy valami még rosszabb. Lehet, hogy ő megússza, de Begyn nem. Aztán kiszúrt egy esőcsatornát egy másik ablak előtt,
az épület sarkánál. Vastag volt. Valószínűleg réz. Jó fogása lesz.
Az ablakhoz rohant, feltolta.
- Jöjjön! - kiáltott Begynnek.
Sue apja fuldokolva köhögött.
- Asztma. Nem jó ez nekem.
Nem jó ez senkinek sem.
- Használja a csatornát! Fogja meg, homorítson, és a lábával fékezzen ereszkedés közben!
Be is mutatta, mire gondol.
Begyn bólintott. Nem vitatkozott, kimászott az ablakba, megragadta a csatornát, megvetette a lábát, és csúszni kezdett.
Sue lent várta.
Begynt ismét elfogta a köhögés, olyan erősen, hogy meg kellett állnia. Hörgött, fuldokolt, küzdött, hogy levegőt kapjon. Hátraszegte a fejét, és felbámult Luke-ra.
- Meg tudja csinálni. Folytassa!
- Csak... a... tüdőm... nem kapok... levegőt.
Vélhetőleg elájult, mert elengedte a csövet. Zuhanni kezdett, ám előbb még beleverte a fejét a csőbe és a falba. Sue félredobta a puskát, és felkészült, hogy elkapja az apját, megtörve a zuhanás lendületét, ám Begyn súlya mindkettejüket a földre terítette.
- Jól van? - kiáltott le a fiatalember.
Látta, ahogy Sue kibújik az apja alól.
- Elkaptam, de nincs magánál!
- Vigye az autóhoz!
Szemügyre vette a hálószobát. Meg kell szereznie azt a naplót. Lángok nyaldosták a falat a gardrób bejáratánál, narancsszínbe borult a világ. Talán sikerülne beugrani, felkapni a naplót, aztán kijönni. Csak egy részét olvasták el a megjelölt szövegnek. Tudnia kell, milyen információ van még benne! Körülnézett a szobában, de semmit sem látott, amivel megkönnyíthette volna a dolgát.
- Luké! - kiáltotta Sue. - Menjünk már!
A fiatalember kidugta a fejét az ablakon.
- Azt mondtam, húzzon innen! - ordította. - Hívja a 911-et! Kihozom azt a naplót!
- Jöjjön már! - sikoltotta a lány.
Luké elhessegette.
- Több veszély is lehet az erdőben. Legyen észnél, hadnagy, és tűnés!
A gardrób felé fordult.
Nehezen látott, annyira csípte a szemét a füst.
A magasban reccsent valami.
Hangosan, baljósán.
Luké még láthatta, amint elfeketedik a mennyezet a padlásról lefelé törő lángoktól. Hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek bemenni a gardróbba, ám a pillanatnyi habozás közben leszakadt a plafon.
Égő fadarabok töltötték meg a szobát.
Luké az ágy felé vetődött, mert nem volt más fedezék.
A tüdejében szúrást érzett, a szíve hevesen vert. Ráeszmélt, hogy fuldoklik a füsttől. Utoljára a perzselő forróságot érzékelte, mielőtt minden elcsöndesedett. HETVEN
A brit csapatok 1814. augusztus 24-ik napjának estéjén, tíz óra körül hagyták el az égő Kapitóliumot, és kettes sorban vonultak végig a Pennsylvania Avenue-n, amelyen csak néhány gerendavázas ház állt. Az utolsó mérföldet a Fehér Ház előtt fák szegélyezték. Este tizenegy tájban ISO fős csapat vágott keresztül az úton, és elindult a sötét, kihalt, őrizetlenül hagyott Fehér Házhoz. Ez volt a város legelőkelőbb épülete, amelyet maga George Washington tervezett. James Madison, az Egyesült Államok negyedik elnöke órákkal korábban elmenekült lóháton. Kezdetben a britek csapdára gyanakodtak, mert nehezen hihették el, hogy az amerikaiak csak úgy átengedik nekik a fővárosukat.
Sehol sem ütköztek ellenállásba.
Bántatlanul nyomultak be a főbejáraton, lámpafénynél sorra felderítették az elegáns szobákat, érezték a készülő vacsora illatát. A földszinti díszebédlőben negyven főre terítettek ezüsttel, metszett kristállyal, damasztabrosszal és -szalvétával. A tálalóasztalon többféle bor hűlt a jégen. Mindent előkészítettek, már csak asztalhoz kellett ülni. A konyhában nyársra húzott húsok pirultak, mártások rotyogtak a tűzön. Nem hagyhatták, hogy kárba vesszen az elnök vacsorája, így helyet foglaltak az asztalnál, megitták a bort, megették az ételt, és ismételten elmondták a pohárköszöntőt: „Béke Amerikával, háború
Madisonnal! ”
Vacsora után a katonák apróbb emléktárgyakat vettek magukhoz, semmi értékeset, nehogy rájuk fogják a fosztogatás vádját. Pedig sok értékes tárgy volt ott: szófák, íróasztalok, kárpitozott székek, amelyeknek némelyikét még Jefferson hozta Franciaországból, de voltak olyanok is, amelyeket Washington és John Adams használt. Madisonék személyes tárgyai nagyrészt itt maradtak. Egy katona leakasztotta a falról Dolley Madison portréját, de azt később elkobozták tőle, hogy kiállítsák Londonban. Az elnök díszkardja egy fiatal skót hadnagynak jutott. Egy tengernagy elemelte Madison egyik ócska kalapját és egy üléspárnát, hogy legyen, ami emlékeztesse „Mrs. Madison ülepére”.
Mihelyt végeztek a lakomával, a székeket felpakolták az asztalokra, a többi bútort szorosan egymás mellé tolták. Az ablakokat betörték, az ágyneműt és a függönyöket megöntözték lámpaolajjal. Utána ötven ember felállt kint a kertben, hosszú rudakkal, amelyekre olajba mártott rongyot erősítettek. A rongyokat meggyújtották, és parancsra úgy dobták be a rudakat a törött ablakon, mintha lándzsát vetnének.
A ház azonnal tűzbe borult.
Csupán az éjszakai felhőszakadás oltotta ki a máglyát és mentette meg a külső falakat, de a Fehér Házból így is csak kevés maradt.
Zorin kevésbé ismerte az amerikai történelmet, noha a kiképzés idején ez is a tananyaghoz tartozott. Először hallotta Kellytől ezt a történetet a britekről, akik felgyújtották a Fehér Házat.
Tetszett neki.
- Később az egyik katona azt írta: Művészek voltunk, akik alkottak. Büszkék voltak a művükre. A rajtaütéssel üzenetet akartak küldeni Madisonnak, hiszen Madison és a cimborái akarták ezt a háborút. Akkoriban Nagy-Britanniát lefoglalta Napóleon, viszont Amerika miatt meg kellett osztani az erőit, amiért a britek haragudtak. Bár volt ebben visszavágás is, nemcsak a függetlenségi háborúért, de Kanada megtámadásáért is, amikor Amerika felgyújtotta Torontót. Kölcsönkenyér visszajár.
Zorinnak ez is tetszett.
- Két évbe telt újjáépíteni a Fehér Házat, és még tizenkét év, hogy eltüntessék a pusztítás nyomait. Képzeld ezt el, Alekszandr! A britek porig alázták őket!
- Ez nagyon érdekes, de mi köze hozzánk?
- Minden! Mert valami más is épült, miközben a Fehér Házat helyreállították!
1814-re Columbia District lett a szövetségi kormány székhelye. Noha volt Igazgatói Kúriája, Kapitóliuma és más kormány épületei, meglehetősen szegényes volt itt az élet. Kényelemben össze sem lehetett mérni Georgetownnal és Alexandriával, a közeli kisvárosokkal. Útja kevés volt, azok is kövezetlenek. Állandó problémát jelentett a por, a sár, a mocsarak. A Potomac és a patakok folyton kiöntötték. De azért lassan kialakultak a lakónegyedek, megjelentek a magánházak. Emberek telepedtek le Washingtonban, és ott is maradtak. Az istentiszteleteket a Kapitóliumban, a kincstárban vagy valamelyik minisztériumban tartották.
Végül megjelentek a templomok is, szám szerint kettő, az egyik a Capitol Hillen, a másik Georgetownban, mindkettő episzkopális. A britek dúlása után a közösség azt követelte, hogy építsenek egy harmadik episzkopális templomot is a nyugati végen. 1815. november 14-én lerakták a templom alapkövét a 200. számú telken, közvetlenül északra a Fehér Háztól.
Alaprajza egyszerű volt: egyenlő szárú görög kereszt, torony, előcsarnok, hajó nélkül. Odabent oszlopok tartották a karzatot. Padok sorakoztak a téglapadlón. A két szár metszéspontjába ablakos kupolát építettek. A kereszthajók végében félhold alakú ablakok engedték be a napfényt. A szentély keskeny volt, hogy az oltár közelebb legyen a gyülekezethez.
A templomot 1816 decemberében szentelték fel.
Az évek során tovább bővített épület ma is ott áll a Lafayette téren, a 16-ik és a H utca kereszteződésében, pár száz méterre a Fehér Háztól.
A Szent János-székesegyház.
Sárga homlokzatával, oszlopos tornácával, magas tornyával a város egyik nevezetessége. James Madison óta minden elnök eljött ide legalább egy istentiszteletre. Madison teremtette meg az „elnöki pád” hagyományát. John Tyler élethossziglan megváltotta a használatát, és ma is az 54-es padban foglalnak helyet az elnökök.
- A Szent János a kulcs - mondta Kelly.
- Ezt olvastad ki a Tallmadge-naplóból?
Kelly bólintott.
- A templomban mindig van idegenvezetés. Elintéztem, hogy összebarátkozzam a gondnokkal, aki megmutatott minden zugot. Ekkor ellenőriztem, amit Tallmadge írt 200 éve a templomról a naplójában. A KGB kitartóan kutatott Amerika legendái után. Andropovnak sikerült találnia egyet, amit az emberek egyszerűen elfelejtettek.
Zorin látta az izgalmat Kelly arcán.
- Mondd el!
Malone a fülét hegyezte, hátha megérti, mit mondanak lent a hangok, de nem sikerült. Nem kockáztathatta, hogy lemásszon, közelebb hozzájuk. Elhatározta, hogy a kezébe veszi az irányítást, és a helyére csapta a fedlapot. A tetejét megpúpozta fahasábokkal; bőven elég volt, ahogy alulról ne lehessen kinyimi.
Gyertek ki, ha tudtok!
Cassiopeia olyan sokáig várt, ameddig bírt. Szemmel tartotta a két sötét foltot, hallotta, hogyan csikorog a havon a lábbelijük, miközben a csűrhöz közelednek. Egyet kilőhetne, kettőt nemigen.
Többet ésszel, mint erővel.
- Cotton! - kiáltotta. - Vendégek jöttek!
A két alak megtorpant.
Aztán az egyik a nő felé indult, a másik a csűrhöz.
Pontosan, ahogy Cassiopeia remélte.
Válaszul Cassiopeia figyelmeztetésére Malone bevágódott a farakás vége mögé, hogy ott keressen fedezéket.
Az ajtó felpattant, kelepelni kezdett egy automata gépfegyver.
Malone meglapult a farakás mögött, amely szerencsére védelmet adott. Lövedékek fütyültek el mellette, belevágódtak a falakba, gyújtós aprítottak a rönkökből. A fegyveres összevissza lövöldözött a sötétben, hátha eltalál valakit. Vagyis nem akarnak élőt hagyni maguk után.
Ami őrá is vonatkozik.
HETVENEGY
ZORIN HALLOTTA A LEENGEDETT FEDLAP CSATTANÁSÁT. Utána nehéz tárgyak dübörögtek a vason. Valaki nyilván idezárta őket a tűzifával. Mégis felkapaszkodott a hágcsón, hogy igazolást nyerjen a gyanújára. Átkozta magát az óvaüanságáért, de a pillanat izgalma legyőzte a megszokott elővigyázatosságát.
Visszamászott a várakozó Kellyhez, és megkérdezte:
- Gondolom, nincs másik kijárat?
Kelly a fejét rázta. Nyoma sem volt rajta aggodalomnak.
- De van PVV-5A.
Zorin elmosolyodott. Plasztik!
Tökéletes!
Kelly odament a polcokhoz, ahol állt két hűtőláda. Lehántotta a széles ragasztószalagot, amely a fedelüket rögzítette. Olajzöld téglák voltak bennük, vastag műanyag fóliába csomagolva.
- Sok idő telt el azóta - aggodalmaskodott Zorin. - Jó ez még?
- így tárolom elejétől fogva. Mint hallottam, bontatlanul sokáig eláll, ha megfelelően véded. Mindjárt kiderül, hogy igaz-e.
Cassiopeia megbújt a fatörzs mögött. Ennek a közeledő embernek fogalma sincs, hogy ő pontosan hol lapít. Sűrű erdőben voltak, vagyis itt övé az előny. Cotton viszont a tűzvonalba került. Hallotta a csűrben leadott sorozatokat. Oda kell mennie, de előbb el kell intéznie a sajátját.
Felvett a földről egy követ. Az árnyék tőle húsz méterre törtetett a fák irányába. Cassiopeia fölfelé hajította a követ, úgy, hogy az ember feje fölött hulljon vissza ágakat zörgetve, leverve a fákról a havat.
A fegyveres habozás nélkül tüzet nyitott a mozgás irányába.
Rosszul tette.
Cassiopeia megpördült, a fához nyomta a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt.
Zorin felmászott az egyik zöld téglával a fedlaphoz. Régen volt, amikor utoljára használt robbanóanyagot. Egy egész tégla soknak tűnt, de most nem volt idejük a hatással vacakolni.
Kelly talált egy orsó rézdrótot és fémvágót. Szerencsére az óvóhelyet ellátták a megfelelő szerszámokkal. De ez így volt tervezve. Mindennek itt kellett lennie az akcióhoz.
Nem talált jobb helyet a téglának, csak az utolsó fok fölött, pár centiméterre a fedlaptól. Akárki csukta ide őket, nyilvánvalóan fát is halmozott föléjük, hogy ne nyithassák fel a fedlapot. A robbanás erejének ez nem jelent problémát.
Fentről lövöldözés hallatszott.
Különös.
Akárcsak Kelly házánál. Valami történik a csűrben. De ez most nem érdekes addig, amíg ki nem szabadul.
Kelly feljött mögötte a hágcsón, nyújtotta a két rézdrótot, amelyeknek a végéről lehántotta a szigetelést. Zorin rácsavarta a téglára, azután átszúrta a végükkel a műanyagot, amelybe a robbanószert csomagolták. Végül visszatette a csomagot a fedlap alá, majd lemászott, vigyázva, nehogy összeérintse a két huzalt, amelyeket Kelly már végigvezetett az óvóhelyen a hátsó falig.
- Csukd be az ajtót - mondta Zorinnak. - Amennyire tudod, anélkül, hogy megsérülnének a drótok.
Bölcs tanács volt. A plasztik nyilvánvalóan fölfelé fog robbanni, de lesz lefelé irányuló sújtólég is, márpedig fontos, hogy a RA-115-ösöknek ne essék baja, kettejükről nem is szólva. Majdnem teljesen sikerült behúznia a kifelé nyíló ajtót. Bár még így is megmarad a légnyomás problémája a szűk helyen. Kelly erre is gondolt. Felmarkolt két pokrócot, az egyiket odadobta Zorinnak.
Ez védi majd a fejüket és a fülüket.
Nem százszázalékos, de mégis védelem.
Visszavonultak a polcok meg az asztal mögé, amelyen az öt atombomba állt, és behúzódtak egy zugba. Előttük hevert a két rézdrót vége és egy hatvoltos akkumulátor.
Elég lesz hozzáérinteni a drótok végét, hogy a kisülés tűzbe borítsa az éjszakát.
Malone várt, hogy abbamaradjon a lövöldözés. Mozdulatlanul feküdt a farakás mögött, ahol az ajtóban álló ember nem láthatta. Ezért probléma ajtóstul berontani valahová. Olyasvalaki lehet odabent, aki gondolkozik. Főleg, ha figyelmeztették is. Ám ezt az embert láthatólag nem érdekelte. Neki csak az volt a fontos, hogy minél előbb megölhessen mindenkit.
A lövöldözés elnémult.
Egyetlen pillanatra.
Malone villámgyorsan feltérdelt, megkereste a sötétben a célpontot, leadott három lövést. Az ember elterült. Malone a fegyverét célra tartva az ajtóhoz sietett, félrerúgta a karabélyt, aztán megtapintotta a leterített ember nyakán a pulzust.
Már halott volt.
Cassiopeia hallotta a lövéseket, és látta, ahogy a támadó a csűr ajtajában összeesik. Cotton ezek szerint felkészülten várta. Egy árny lépett ki a csűrből, az alakját nem lehetett félreismerni.
Cassiopeia eliramodott felé.
- Jól vagy? - kiáltotta.
- Vannak még itt kint?
- A másikat leszedem.
Ekkor tíz méterre járt a férfitól.
öl
IjlLl.
Zorin az egyik drótot fogta, Kelly a másikat, az akkumulátor kettejük között állt a földön. A pokrócot a fejükre csavarták, hogy védje a fülüket a készülődő mennydörgéstől. Ezért éltek a KGB tisztjei, erre képezték ki őket hosszú éveken át. Zorinnak végre sikerült föleszmélnie abból a gyötrelmes révületből, amelyre saját magát ítélte. Sokáig csak tántorgott vakon, a gyűlölettől és a csalódástól kiüresedve, de végre visszatalált az útra.
És elindult. Előre.
És senki sem állíthatja meg. Bólintott Kellynek. Odaérintették a drótokat. Szikra!
öl
IjlLl.
Malone éppen a nő felé sietett, mert el akarta mondani, hogy bezárta Kellyt és Zorint a mélybe, amikor a csűr felrobbant.
A légnyomás megpörgette és földhöz csapta őket. Malone feje azonnal hasogatni kezdett, ahogy elveszítette az egyensúlyát. Feltámaszkodott, kereste Cassiopeiát. Egy méterre hevert a földön. Malone kúszni kezdett feléje. Az égből zuhogni kezdtek a csűr maradványai. Malone összegyűjtötte maradék erejét, és rávetődött a nőre.
A kín átment zsibbadásba.
Aztán minden eltűnt.
öl
IjlLl.
Zorin és Kelly lecsavarták a fejükről a pokrócot. A robbanás majdnem teljesen fölfelé lökte a levegőt, az óvóhely ajtaja becsapódott, a vas keményen kondult a vason, és tökéletesen megvédte őket a légnyomástól. Mély, föld alatti robaj lökéshullámai rázták meg a bunkert, de mostanra elcsitult. Minden kitartott. Még mindig volt áram, a neoncsövek világítottak.
A két ember felállt.
Az öt bomba az asztalon maradt, láthatóan príma állapotban.
Zorin az ajtóhoz ment, kilökte. Az akna fedlapja eltűnt. Zorin fülelt, de semmit sem hallott. A csűr már nem takart semmit. Hullott rá a hó.
- Készítsd elő szállításra az egyik bombát - mondta Kellynek. - Addig körülnézek fent.
Fogott egy elemlámpát, megkereste a pisztolyát, felkapaszkodott a hágcsón. A
csűrnek csak a fele maradt meg, a másik fele húszméteres sugarú körben szétterült. A gerenda billegett, amikor felugrott a törmelékhalomra. Végigjártatta a fénykévét a földön, és meglátott egy testet. Megfordította a hullát. Három lőtt seb volt a mellkasán.
Ez korábban halt meg.
Abban a tűzharcban, amelyet Zorin hallott.
Pásztázta a fénnyel a csűr romját, és talált még egy holttestet. Odament, lekuporodott, félredobálta a deszkákat. Nem. Kettő volt. Az egyik a másikon hevert. Legurította a felsőt. Ismerős arcot pillantott meg a fényben.
Az amerikai volt. Malone.
Itt?
Egy nő feküdt alatta.
Ez aggasztó.
Hogyan lehetséges?
- Alekszandr!
Kelly előkerült az óvóhelyről egy táskával.
Malone-nal volt a másik halott? Vagy ellene? A lövöldözés arra utalt, hogy itt harc folyt. A másik az SzVR-től jött volna? Lehetséges. Nem, inkább valószínű. Megrohanta a kétely, csapdákat sejtett, amelyek még nem léptek működésbe.
Kelly közelebb jött.
- Amerikaiak?
- Ez az.
- Honnan tudod?
- Mert Szibériában kellett volna meghalnia. Az ott ugyanúgy lehet orosz, mint a házadnál.
- A kölcsönzött autó - mondta Kelly. - Lehetséges, hogy amiatt találtak meg. És még azt hittem, senki sem figyel. Mindent el kellett volna mondanod már a házamnál! Akkor másképp csináltam volna.
Már késő volt.
Zorin felállt, hallgatózott. A robbanás zaja biztos idehozta volna az erősítést.
De semmi.
Ezek talán egyedül voltak.
- Kész - intett a táskával Kelly. - Az akkumulátor legalább néhány napot bír. Holnapig bőven elég lesz.
Zorin fejében kavarogtak a lehetőségek. Szükség esetén hogyan tudná sikeresen elintézni az amerikaiakat?
Rögtönözz! Gondolkodj!
- Elvisszük mind az ötöt.
- Súlyosak, Alekszandr.
Valóban. Mindegyik nyom vagy húsz kilót.
- Elbírjuk.
Továbbá le kell cserélniük az autót. Átkutatta Malone zsebeit, megtalálta a kulcsokat.
- Szükségünk lesz dolgokra a kocsinkból - mondta Kelly.
Zorinnak is kellett a hátizsákja.
- Majd én hozom. Készítsd elő a többi fegyvert. Mindjárt jövök, segítek vinni. Még valami.
Kellynek nem sikerült elmagyarázni, hogy mi van a Szent János-templommal, a Fehér Házzal, és mit árult el a Tallmadge-napló.
- Be kell fejezned, amit odalent kezdtél mesélni.
- Neked pedig meg kell magyaráznod Szibériát és az amerikaiakat. HETVENKETTŐ
Malone kinyitotta a szemét.
Hó lepte be az arcát, olvadék szivárgott be a gallérja alá. Valaki rázta, és a nevén szólongatta. Ezt az arcot ismerte. Az egyik ügynök volt a McDonald’sból. Halántékán szorítást érzett, de azokhoz a történésekhez képest, amelyek most jutottak az eszébe, már az is jó jel volt, hogy egyáltalán érzékel valamit.
A csűr felrobbant, a roncsok betemették őt és Cassiopeiát, akit a másik ügynök most rázott fel. Malone feltámaszkodott. A feje fájt, a nyaka megmerevedett. A világ elmosódott a szeme előtt. A szája annyira kiszáradt, hogy ennie kellett egy kis havat. A lélegzete gomolygott körülötte. Az eszmélet egyszerre volt kétségbeesés és megkönnyebbülés. Az órájára nézett. Hajnali öt múlt. Pár óráig voltak kiütve.
- Vártunk olyan sokáig, amíg bírtunk - mondta az egyik ügynök. - Aztán idejöttünk, és megtaláltuk magukat.
Cassiopeia felült, rámeredt Malone-ra.
- Ez fájt!
- Milyen jól mondod.
- Mi történt? - kérdezte az egyik ügynök.
Malone feltápászkodott, és mélyeket lélegzett a hideg levegőből, hogy kitisztítsa a tüdejét.
- Zorin nem méltányolta, hogy bezártuk a föld alá, és utat robbantott magának. Nem hallották?
- Tizenhat kilométerre voltunk, fedél alatt.
- Mi van a másik kettővel, akiket leszedtünk? - kérdezte Cassiopeia.
- Halottak - felelt az egyik ügynök. - Még mindig azt próbáljuk kideríteni, hogyan nyomozták le Zorint.
Nem volt az olyan nehéz. Ahogy Cassiopeia korábban feltételezte, az oroszok általában tudtak a lerakatokról, csak a részletekről, főleg a fegyverraktárakat védő pokolgépekről nem volt tudomásuk. Tehát figyeltek, és bejött nekik. De már különben sem ők jelentették a problémát.
Az egykori csűr helyét bámulta.
- Meg kell néznünk valamit.
Kölcsönvette az ügynökök egyik elemlámpáját, és előrement a sötétben. A talajon ott tátongott egy kerek lyuk, a fedél nélkül maradt lejárat a föld alá.
- Ez az akna ágyúcsőként vezette fölfelé a robbanást - magyarázta. - Ha kifelé mehetett volna, most mindnyájan halottak lennénk.
Valamilyen bunkernek kell lennie a föld alatt. Hacsak nem a KGB építtette különleges célra. Malone-nal még mindig forgott a világ, ezért megállt egy percre, hogy tisztuljon a feje.
- Maguk ismerősek errefelé - mondta az ügynököknek. - Hogyhogy senki sem hallotta a robbanást?
- A legközelebbi tanya is több kilométerre van.
Malone leereszkedett a feketeségbe, és reménykedett, hogy nincs több pokolgép. Alul talált egy félig nyitott vasajtót. Tüzetesen megvizsgálta, de nem talált rajta semmi rendkívülit.
Vigyázva kitárta az ajtót, bevilágított a nyílásba.
A falon volt egy kapcsoló, amelytől kábel vezetett a mennyezetre szerelt fénycsövekhez. Malone habozott, hogy felkapcsolja-e, azt gondolta, hogy kockázat, de megtette.
A neoncsövek felragyogtak.
Malone leoltotta az elemlámpáját.
Cassiopeia követte a bunkerbe.
Malone-t ámulatba ejtette a raktár. Megvolt minden, amire szükség lehet. Egy hűtőládában plasztiktéglákat tároltak: Zorinnak tehát így sikerült kiszabadulnia. Malone számba vette a pisztolyokat, a puskákat, a lőszert, az élelmiszertartalékot.
RA-115-ös bombák sehol.
Üres asztal állt az óvóhely egyik oldalán, de azon semmi sem mutatta, hogy valamikor atomfegyvereket tartottak volna rajta.
- Óriási - dünnyögte Malone. - Csak úgy elment, és nekünk továbbra sincs fogalmunk róla, hogy fenyegetést jelent-e.
Most lett csak igazán probléma, hogy nem hallgathatta ki a korábbi beszélgetést. A falra csapott tehetetlen dühében. Ezt elszúrta! Rohadtul elszúrta!
Ide kellett volna hoznia erősítésnek a két ügynököt, de ő mindenáron titkolni akarta az információs csatornát. Az egész bunker mintha őt gúnyolta volna, és hiába volt tágas, Malone-t fojtogatta a bezártságával. Mivel itt úgysem tudhattak meg többet, visszamásztak.
- Itt van még a másik autó az úton? - kérdezte az egyik ügynöktől.
- Igen - válaszolta az ügynök -, még itt van.
Malone és Cassiopeia futásnak eredt, és meg is találták az autót az úton az ösvényt eltorlaszoló fák mögött. Cassiopeia mintha megérezte volna, mit keres a férfi, mert ő is rögtön a hátsó ablakon nézett be. A szatyor eltűnt.
- Vagyis szükségük volt a pörölyre, a csavarvágóra és a lakatra - sorolta a nő.
Valóban szükségük volt rájuk.
Az ügynökök utolérték őket.
- A mi autónk itt van? - kérdezte Malone. - Feljebb a műúton?
- Mi nem láttuk.
Ez remek.
- Több óra előnye van - vonta le a következtetést Cassiopeia -, tehát mostanra már bizonyosan ott van, ahová tartott.
- Még ennél is nagyobb baj, hogy senki sem kereste.
Ideje közölni a rossz hírt.