Az An-2 ma is létező, egymotoros biplán, amely valóban képes hátrafelé repülni erős ellenszélben (Első és Ötödik fejezet). A Bajkál-tó (Első fejezet) a világ legnagyobb édesvizű tava, és ha télen befagy, személy- és teherautók közlekedhetnek rajta. A Nagy Menetelésben katonák százai vesztek oda a tavon, és az orosz-japán háború idején valóban a Bajkál jegére építettek vasutat (Első fejezet). A Tizedik fejezetben említett obszervatórium is létezik, csak átköltöztettem a nyugatiról a keleti partra. Csajanyije falut én találtam ki, ám az orosz hadseregben valóban kozliknak (kecskének) hívják a terepjárókat.
Cassiopeia várának rekonstrukcióját (Negyedik fejezet) két valódi tervezet ihlette, az egyik a franciaországi Guédelon-vár, a másik az Ozark középkori erőd Arkansasban. Mindkettőnek van weboldala, ahol az olvasó többet is megtudhat.
A fekete fürdő általánosan elterjedt Szibériában. A Hatodik fejezetben leírt fürdőt egy történeti beszámolóból vettem. Virginiában megszokott látvány az elhagyott kúria (Nyolcadik fejezet).
A regény helyszíneinek - Annapolisnak, Germantownnak, St. Andrews by the Seanek, a maine-i Eastportnak és a marylandi Long Beachnek a leírása valósághű. A Mandarin Orientál egy pompás hotel Washington D. C.-ben, ahol Elizabeth és én örömmel szoktunk megszállni. Ulan-Ude városa és a gigászi Lenin-fej (Huszonkettedik fejezet) Szibériában található. A Prince Edward-sziget, Charlottetown és Stratford lélegzetelállító kanadai látványosságok. A sziget északi partján nemzeti park van (Harminchetedik és Harmincnyolcadik fejezet). A szigetet a szárazfölddel összekötő Konföderáció-híd is létezik (Negyvenedik és Negyvenötödik fejezet).
A szpecnaz egységek (Tizenegyedik fejezet) máig megvannak, és a Tizenkilencedik fejezetben leírtak pontosak. Ejtőernyős ugrást magasból és éjszaka minden szpecnaz ügynök képes végrehajtani. A Harminchetedik fejezet ugrásának leírása személyes tapasztalatokon alapul. A szovjet fegyveres erők valóban kidolgoztak mélységi műveleti terveket (Ötvenötödik fejezet) a szpecnaz különleges egységei számára.
A KGB irányította a szovjet hírszerzést és elhárítást, csápjaival befonva az egész világot, különösen az Egyesült Államokat, a Szovjetunió legfőbb ellenségét. A szovjet kémtevékenység elsősorban arra irányult, hogy előkészítsék az elkerülhetetlen összecsapást Amerikával (Tizedik fejezet). Az Erdő, ahogy a rettegett Első Főcsoportfőnökség székházát hívták (Negyvenkilencedik fejezet), pompás épület volt. Hanyatlásának leírása megfelel a tényeknek. A KGB alkalmazottai számtalan kiváltságot élveztek, nem kellett nélkülözniük, mint a szovjet átlagpolgároknak (Negyvenkilencedik fejezet). Ezek a kiváltságok azt is megmagyarázzák, hogyan sanyargathattak egy ekkora országot. Az Inturiszt (Negyvenötödik fejezet) máig létezik, de magánkézben van, már nem állami hivatalos idegenforgalmi iroda.
A Cincinnati Társaság valóban Amerika legrégibb klubja (Tizennegyedik és Tizennyolcadik fejezet). Keletkezését és a működését kísérő aggályokat a valóságból vettem. Személyesen George Washington védte meg a feloszlatástól. Benjámin Tallmadge, Amerika első mesterkéme (Harmincnegyedik fejezet) alapító tagja volt a klubnak, de a naplóját, a szerepét az Egyesült Államok háborús terveiben és a titkos alagutat a Fehér Ház alatt én találtam ki (Tizennegyedik, Tizennyolcadik, Huszadik, Huszonharmadik, Harmincnegyedik, Harminckilencedik és Hatvanadik fejezet). Ám az Anderson House valós, és látogatható (Tizennyolcadik és Huszadik fejezet). Ma is itt található a Cincinnati Társaság országos székháza. Az alagsori könyvtár őrzi az egyik legpompásabb gyűjteményt a függetlenségi háborúról. A bálterem és az üvegház szédületes, de az őrszobát az első emeleten (Huszonharmadik fejezet) én találtam ki.
Jurij Andropov a Bolondmattot leszámítva olyan volt, amilyennek le van írva a Harmincharmadik fejezetben. Egyformán gyűlölte Reagant és II. János Pált (Ötvenkettedik fejezet). Nyugaton féltek tőle (Ötvenedik fejezet); szerencsére 15 hónap főtitkárság után meghalt. A Harmincharmadik fejezetben említett tízéves amerikai lányt, aki a Pravdában is leközölt levelet írta Jurij Andropovnak, Samantha Smithnek hívták. A levél és Andropov válasza nagy médiafelhajtásra adott alkalmat 1982-ben. Andropov ki is használta, hogy azt hazudhassa a Nyugatnak, végleg felhagyott a rakétavédelmi rendszer építésével (Harmincharmadik fejezet). Az effajta hazugságok a szélesebb dezinformációs és propagandakampány keretében megszokottak voltak a Szovjetuniótól. 1983-ban Samantha ellátogatott a Szovjetunióba, de Andropov akkor már túl beteg volt ahhoz, hogy fogadhassa. Sajnálatos módon a kislány 1985-ben meghalt repülőgép-balesetben.
A Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative, SDI) valóban úgy jött létre, ahogy a Harmincadik fejezetben le van írva. A történészek nem értenek egyet a kérdésben, de némelyek azt állítják, hogy nem egy működőképes űrpajzs megteremtése volt a célja, mivel az akkori technológiával az képtelenség lett volna; el akarták hitetni, hogy megcsinálható, ilyen módon belerántva a Szovjetuniót a dollármilliárdok elpocsékolásába (Harmincadik fejezet).
Pontosan így történt, és ez siettette a kommunista rezsim bukását.
A versenyben az Egyesült Államok számtalan technológiai újítást fejlesztett ki, ám a működőképes űrpajzs továbbra is csak álom.
Az amerikai haditengerészet folyami századai a legtöbb kitüntetést gyűjtötték be a vietnami háborúban, viszont óriási volt az emberveszteségük. Nők csak a legutóbbi idők óta lehetnek tagjai a különleges egységeknek (Ötvenharmadik fejezet). George Shultz (Tizennyolcadik fejezet) és Cyrus Vance (Kilencedik fejezet) külügyminiszterek voltak. II. János Pál valóban meglátogatta azt a merénylőt, aki az életére tört, és megbocsátott neki (Ötvenkettedik fejezet), és a mai napig a Szovjetunió tűnik az 1981-es merénylet legvalószínűbb megrendelőj ének.
A Fehér Házat, a Lafayette parkot és a Pershing parkot (Hetvenhatodik fejezet) pontosan írtam le. A Tanácsterem is megvan a Fehér Házban, az asztalt Nixon vásárolta és adományozta (Ötvennyolcadik fejezet). 1815-ben a britek felgyújtották a Kapitóliumot és a Fehér Házat (Ötvenkilencedik és Hetvenedik fejezet). Az 1812-es háborút „Madison háborújának” tekintették, és a britek gyűlölték, hogy belekényszerítik őket (Harminckilencedik fejezet). 1815 augusztusában az amerikai csapatok valóban harc nélkül menekültek D. C.-ből. A legendával ellentétben Dolley Madison nem mentette meg Gilbert Stuart híres festményét George Washingtonról, amely ma a Smithsonian Intézet Nemzeti Arcképcsarnokában látható (Hatvanhetedik fejezet). A festményt mások vitték ki.
A Szent János-templomot nagyjából akkor építették, amikor a Fehér Házat helyreállították (Hetvenedik fejezet). Erről akkor értesültem, amikor megnéztem a templomot (bárki megteheti), és azonnal úgy döntöttem, hogy logikus kapcsolatba hozni a kettőt. Az elnöki pad csakugyan ott van a templomban (Hetvenedik fejezet). Szabad volt lemennem a templom alagsorába (nem tartozik az idegenvezetésbe), amit valósághűen írok le a Hetvenötödik és Hetvenhatodik fejezetekben - egy kivételtől eltekintve. Csakugyan van egy folt, amely kiugrik a fal síkjából, de nem azért, mert másfajta téglából rakták. A falazás betonból készült, vélhetőleg a mára lezárt széncsúszda helyén, ahol a fűtőanyag érkezett a kazánhoz. Ám ez elindította a képzeletemet, és hozzátettem a történethez egy alagutat, amely a Fehér Házhoz vezet. A kétszáz éves templomot többször is lezárták felújítások miatt, úgy, mint a regényben (Hetvenharmadik és Hetvenötödik fejezet).
Történetünk tárgya a 20. alkotmánykiegészítés és az 1947-es Elnöki Utódlási Törvény. Mindkettőben hemzsegnek a joghézagok és következetlenségek, amelyekkel a Kongresszus nem volt hajlandó foglalkozni (Negyvenkettedik és Negyvennyolcadik fejezetek). A szovjetek rögeszmés érdeklődését a problémák iránt én találtam ki, de a néhai Szovjetunió a gyengeségeket keresve valóban tüzetes vizsgálat tárgyává tette az amerikai társadalom összes aspektusát. Azok a január húszadikák, amelyek vasárnapra estek, mindig különlegesek voltak, mert két beiktatást is tartottak (Ötvennyolcadik fejezet), az elsőt vasárnap, a másodikat hétfőn. 1985-ben ez volt a helyzet Rónáid Reagan második beiktatásán. A kijelölt túlélő valóban létezik (Ötvennyolcadik fejezet), és az elnök magántitkára választja ki. Az is igaz, hogy merénylet esetén (az 1947-es törvény szerint) az lesz az elnök, aki az első helyen áll az utódlási sorban, akkor is, ha nem ő a kijelölt túlélő (Negyvennyolcadik és Hetvenkilencedik fejezet). Regényemtől eltérően ama ritka esetekben, amikor június 20-a vasárnapra esett, az alelnököt mindig külön és más helyen eskették fel.
Az RA-115 rejtélyét máig nem fejtették meg. Soha, senki sem látott szovjet gyártmányú táskabombát, ám Sztanyiszlav Lunyev (Tizenegyedik fejezet) volt szovjet katonatiszt és a legmagasabb rangú hírszerző, aki valaha disszidált az Egyesült Államokba, leírja Az ellenség szemével című visszaemlékezésében. 1990-ben a Kongresszus meghallgatásokat tartott a táskabombák miatt; a fegyver leírását (Hatvannyolcadik fejezet) ebből a meghallgatásból vettem. Az elsütő melegítése (Hatvannyolcadik fejezet) az én kitalációm. Csakugyan volt egy sztori a 60 Minutesben, amikor a szovjetek rágalmazással próbálták hitelteleníteni a producert.
Európában és a Távol-Keleten mindenfelé találtak titkos KGB-fegyverraktárakat, de Amerikában még egy sem került elő (Hatvanhatodik és Hatvannyolcadik fejezet). Az egykori levéltárosok a legjobb adatforrásoknak bizonyultak. 1999-ben jelent meg a leghitelesebb beszámoló: Kard és pajzs: a Mitrohin archívum és a KGB titkos története (Tizenegyedik fejezet).
Kanadát az alapító atyák borzasztóan szerették volna tizennegyedik gyarmatnak. A konföderációs cikkelyekben voltak olyan kitételek, amelyek szerint automatikusan be lehetett volna olvasztani az új nemzetbe.
Ám ez sosem történt meg.
Két megszállási kísérlet is kudarcot vallott.
Kanada a XX. század elején került vissza az Egyesült Államok érdeklődésébe. Az 1903-as megszállási terv létezik (Ötvenkilencedik, Hatvanegyedik, Hatvankettedik fejezet), a Hatvanegyedik fejezet szó szerint idéz belőle. 1916. május 21-én a Hadtudományi Kollégium beterjesztette a megszállási tervet. Pénzt költöttek rá, és annyi előkészületet tettek, amennyi a Hatvankettedik fejezetben olvasható. 1935 augusztusában csakugyan lezajlott Kanada határán a nagyszabású hadijáték. A II. világháború idején kiújultak a Kanadával kapcsolatos aggályok. Arra az esetre, ha a németek lerohannák Angliát, kilencvennégy oldalas dokumentum készült arról, miként lehetne legjobban biztosítani Kanada fennhatóságát. Még 1977-ben is jelent meg könyv a témáról: A védtelen határ védelme, amelyet Richard Preston írt. Természetesen az csak az én kitalálásom, hogy a Cincinnati Társaságnak bármi köze lett volna ehhez.
Más regényeimtől eltérően ez a viszonylag közeli múlttal foglalkozik: a hidegháborúval. Lenyűgöző élmény volt megismerkedni e kor titkaival, amelyek csak most kezdenek nyilvánosságra kerülni. Hatalmának csúcsán a KGB több mint 700 000 embert alkalmazott legalább húsz ügyosztályon.
Éles kard, erős pajzs.
Ez volt a KGB jelszava.
Úgy a CIA, mint az NSA közvetlen válasz volt a KGB-re. A KGB-ügynökök megjátszották a diplomatát, az újságírót, az üzletembert, a professzort, sőt az áüagpolgárt, és beépültek mindenhová. Számukra nem létezett határ. Még New
York állam kormányzójának zongorahangolójárói is azt híresztelték, hogy KGB-ügynök. Emlékirataiban Sztanyiszlav Lunyev tett egy megjegyzést, amelyet Stephanie Nelle tartott olyan fontosnak, hogy sosem felejtse el (Tizenegyedik fejezet).
Okos tanács.
Egyszerre riasztó és tanulságos.
A legjobb kém az édes komám, nem a zugokban lappangó árnyék.
A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.huf vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.
További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gaho.hu E-köny veinket itt érheti el: www.dibook.hu
Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS
Dán Brown Inferno
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon
PROLÓGUS
Én az Árny vagyok.
A kínok városán át, menekülök.
Az örök gyötrelmen át, felszárnyalok.
Az Arno folyó mentén vonszolom magam kifulladva... balra fordulok a Via dei Castellanira, északnak veszem az utat, meghúzódom az Uffizi árnyékában.
És még mindig üldöznek.
Hangosabbak lesznek a lépteik, ahogy lankadatlan elszántsággal vadásznak rám.
Évek óta üldöznek már. Kitartásuk a föld alá kényszerített... a purgatóriumban kellett élnem... a föld alatt dolgoznom, akár egy khthon szörnyetegnek.
Én az Árny vagyok.
Itt, a föld felett, észak felé emelem a tekintetem, de nem vagyok képes közvetlen utat találni a megváltáshoz... az Appenninek elzárják előlem a hajnal első fényét.
Elhaladok a palazzo mögött, amelynek csipkézett tornya, egymutatós órája van... kígyózva osonok a kora reggeli árusok között a Piazza di San Firenzén, akiknek szájából érdes hang, pacal és sült olíva szaga árad. Átvágok a Bargello előtt, nyugatnak fordulok a Badia tornya felé, és nekiütközöm a vaskapunak a lépcső lábánál.
Itt minden kétkedést űzz el magadtól.
Lenyomom a kilincset, és belépek az átjáróba, ahonnan, tudom, nincs visszatérés. Mozgásra ösztökélem ólomlábamat a szűk lépcsőn... csiga alakban vezet fölfelé a puha, likacsos és elkoptatott márványfokokon.
Hangokat hallok odalentről. Esdekelnek.
Mögöttem vannak, közelítenek, hajthatatlanul.
Nem értik, mi következik... nem tudják, mit tettem értük!
Hálátlan haza!
Ahogy kapaszkodom fölfelé, elárasztanak a látomások... mohó testek vonaglanak a hideg esőverésben, falánk lelkek fetrengenek a bűzös latyakban, gaz árulók fagynak meg a Sátán jégmarkában.
Felmászom az utolsó lépcsőfokokon, és megérkezem a tetőre, félholtan kitántorgok a nyirkos reggeli levegőre. Odarohanok az embermagas falhoz, kilesek a réseken. Mélyen lent az áldott város, amelyet szent menedékemmé tettem azokkal szemben, akik száműztek.
A hangok szólítanak, körém zárulnak.
- Őrültséget cselekedtél!
Az őrültség őrültséget táplál.
- Az Isten szerelmére - kiáltják -, mondd meg, hová rejtetted!
De én éppen az Isten szerelméért nem teszem.
Sarokba szorítva állok, hátamat a hideg kőnek vetve. Tiszta, zöld szemembe fúrják tekintetüket, az arckifejezésük elsötétül, már nem behízelgő, hanem fenyegető.
- Ismered a módszereinket. Kikényszeríthetjük belőled, hogy eláruld.
Ezért kapaszkodtam fel félig a mennybe.
Hirtelen megfordulok, a magas perembe kapaszkodom, felhúzódzkodom, rátérdelek, majd feltápászkodom... bizonytalanul állok a mélység szélén.
Vezess, jó Vergilius, az űrön át.
Hitetlenkedve rontanak előre, el akarják kapni a lábamat, de félnek, hogy kibillentenek az egyensúlyomból, és lezuhanok. Megint rimánkodnak, néma kétségbeeséssel, de én hátat fordítok nekik.
Tudom, mit kell tennem.
Alattam, a szédítő mélységben, úgy nyúlnak el a piros cseréptetők, akár lángtenger a vidéken, megvilágítva a nyájas földet, mit egykor óriások tapodtak... Giotto, Donatello, Brunelleschi, Michelangelo, Botticelli.
A perem felé araszolok.
- Gyere le! - kiáltják. - Még most sem késő!
Ó, vétkes tudatlanok! Hát nem látjátok a jövőt? Nem éritek fel teremtésem nagyságát? A szükségszerűséget?
Boldogan hozom meg ezt a végső áldozatot... és ezzel eltiprom utolsó reményetek, hogy megtaláljátok, amit kerestek.
Úgysem leltek rá időben.
A sok száz láb mélységben a piazza utcakövei békés oázisként intenek felém. Bár lenne még időm... de az idő az egyetlen áru, amely még az én hatalmas vagyonommal sem fizethető meg.
Ezekben az utolsó másodpercekben lenézek a piazzára, és megpillantok valamit, ami kizökkent.
A te arcodat látom.
Felnézel rám az árnyékból. Gyászos a tekinteted, mégis érzékelem benne a tiszteletet azért, amit elértem. Megérted, hogy nincs más választásom. Az emberiség üdvéért, meg kell védenem a mesterművemet.
Most is növekszik... vár... izzik a lagúna vérvörös vize alatt, amelyben nem tükröződnek csillagok.
És én elszakítom tőled tekintetemet, és a horizontra emelem. Magasan e terhek nyomta világ fölött szavakba öntöm végső fohászomat.
Édes Istenem, kérlek, hogy a világ ne úgy emlékezzék nevemre, mint szörnyeteg bűnösére, hanem akként a dicső megmentőként, aki vagyok. És Te tudod, hogy az vagyok.
Kérlek, add, hogy az emberiség megértse az adományt, amelyet magam után hagyok.
Adományom a jövő.
Adományom a megváltás.
Adományom az Inferno.
Ezután áment rebegek... és megteszem az utolsó lépést a mélységbe.
ELSŐ FEJEZET
Lassan alakot öltenek az emlékek... mint egy feneketlen kút sötét felszínén megjelenő buborékok.
Egy elfátyolozott nő.
Róbert Langdon a folyó innenső partjáról figyeli; a háborgó vizet vér festi pirosra. Az asszony szemben áll vele a túlsó parton, mozdulatlan, ünnepélyes, kámzsa rejti az arcát. Kék szalagot, tainiát tart a kezében, amelyet most felemel a holttestek tengerének tiszteletére. Mindent átjár a halál szaga.
Keress, suttogta. Keress, és találni fogsz.
Langdon úgy hallotta a szavakat, mintha a fejében mondta volna ki őket az asszony.
- Ki vagy? - kiáltott át neki, de nem adott hangot a torka.
Fogy az idő, suttogta a nő. Keress, és találsz.
Langdon tett egy lépést a folyó felé, de látta, hogy a víz vérvörös és túl mély ahhoz, hogy átgázoljon. Amikor újra az elfátyolozott nőre emelte a tekintetét, megsokszorozódtak a holttestek a lába előtt. Több százan voltak, talán több ezren is, néhány még élt, kínok közt vonaglott, elmondhatatian halállal halva... tűztől emésztve, fekáliába temetve, egymást zabáivá. Hallotta az emberi szenvedés panaszos jajának visszhangját a vízen át.
Az asszony elindult felé, karcsú kezét kinyújtva, mintha segítségért könyörögne.
- Ki vagy te? - kiáltotta újra Langdon.
Válaszul a nő felnyúlt, és lassan föllebbentette a fátylat az arcáról. Szívszorítóan gyönyörű volt, de idősebb, mint Langdon képzelte - a hatvanas éveiben járhatott, erős és tiszteletet parancsoló, akár egy időtlen szobor. Markáns álla volt, a lélek mélységét tükröző szeme és hosszú, ezüstszürke haja, amely gyűrűsen omlott a vállára. A nyakában lapis lazuli amulett - egy pálca köré tekeredő kígyó.
Langdon érezte, hogy ismeri... bízott benne. De honnan? Miért?
Az asszony most lemutatott egy vonagló lábra, amely kiállt a földből; nyilván egy szerencsétlen lélek, akit fejjel lefelé derékig betemettek. Az ember sápadt combján egyetlen betű - sárral felírva -, R.
R?- gondolta Langdon bizonytalanul. R, mint... Róbert? Az... én volnék?
A nő arca nem árult el semmit. Keress és találsz, ismételte.
És váratlanul fehér fényt kezdett sugározni... mind ragyogóbbat és ragyogóbbat. Az egész teste feszült remegésbe ment át, és aztán, mintegy viüámsújtottan, ezer fény szilánkká robbant szét.
Langdon kiáltozva riadt fel.
Egyedül volt egy világos szobában. Sebbenzin szúrós szaga érződött a levegőben, és valahol egy gép halkan pittyegett a szíve ritmusára. Langdon próbálta megmozdítani a jobb karját, de éles fájdalom hasított belé. Odanézve azt látta, hogy infúziót kötöttek a vénájába.
Megugrott a pulzusa, és a gép lépést tartott vele, gyorsabban pittyegve.
Hol vagyok? Mi történt?
Lüktetést érzett hátul a fejében, amelyet mardosó fájdalom kísért. Tétován odanyúlt a szabad kezével, és a fájdalom forrását keresve megérintette a koponyáját. Csapzott haja alatt rátalált egy tucat öltés kemény göbjére, amelyre rászáradt a vér.
Becsukta a szemét, megpróbálta felidézni a balesetet.
Semmi. Totál üresség.
Gondolkozz.
Csak a sötétség.
Műtősruhát viselő férfi sietett be, nyilván megriasztotta Langdon szívmonitorának jelzése. Bozontos szakálla és bajusza volt, a dús szemöldök alól figyelmes tekintete elmélyült nyugalmat sugárzott.
- Mi történt? - nyögte ki Langdon. - Balesetem volt?
A szakállas férfi az ajkára tette az ujját, majd kisietett, és megszólított valakit a folyosón.
Langdon arra fordította a fejét, de a mozdulattól éles fájdalom nyilallt a koponyájába. Mélyeket lélegzett, várva, hogy enyhüljön a kín. Aztán, nagyon finoman és módszeresen, felmérte a steril környezetet.
Egyágyas kórházi szoba. Nincsenek virágok. Sem névjegyek. Langdon felfedezte a ruháit egy közeli asztalon, átlátszó nejlonzsákban, összehajtogatva. Véresek voltak.
Istenem. Szörnyű lehetett.
Langdon most nagyon lassan az ágya melletti ablak felé fordította a fejét. Sötét volt odakint. Éjszaka. Nem látott mást, csak a saját tükörképét az üvegen -egy holtsápadt idegent megviselt arccal, csövekhez és drótokhoz kötve, orvosi műszerekkel körülvéve.
Hangok közeledtek a folyosón. Újra megjelent az orvos, ezúttal egy nő kíséretében.
Harminc-egynéhány éves lehetett. Kék köpenyt viselt, szőke haját szoros lófarokba kötötte, amely a léptei ütemére himbálózott a hátán.
- Dr. Sienna Brooks vagyok - mutatkozott be Langdonra mosolyogva. - Ma este együtt dolgozunk dr. Marconival.
Langdon erőüenül bólintott.
A magas és hajlékony dr. Brooks egy sportoló magabiztosságával mozgott. Még a formában orvosi köpenyben is megőrizte kecses eleganciáját. Langdon nem látott rajta sminket, ennek dacára szokatlanul simának tűnt az arcbőre, amelyen egy pici anyajegy volt az egyetlen makula, közvetienül az ajka fölött. Lágy barna szemének pillantása olyan átható volt, mintha a korát meghazudtolóan gazdag tapasztalatokkal rendelkezne.
- Dr. Marconi nem nagyon beszél angolul - mondta a nő mellé ülve -, és megkért, hogy töltsem ki a felvételi lapját. - Újra rámosolygott.
- Köszönöm - krákogta Langdon.
- Tehát - kezdte a nő hivatalos hangnemben. - Neve?
Eltartott egy másodpercig, mire sikerült kimondania.
- Róbert... Langdon.
A doktornő egy apró lámpával belevilágított Langdon szemébe.
- Foglalkozása?
Ez az információ még nehezebben bukkant felszínre.
- Professzor. Művészettörténész és... szimbólumkutató. Harvard Egyetem.
Dr. Brooks leengedte a lámpát. Elképedtnek tűnt. A bozontos szemöldökű
orvoson látszott, hogy szintén meglepődött.
- Maga... amerikai?
Langdon zavart pillantást vetett rájuk.
- Csak azért... - A nő habozott. - Nem voltak iratai, amikor megérkezett ma este. Harris Tweed zakót és Somerset félcipőt viselt, ezért arra tippeltünk, hogy angol.
- Amerikai vagyok - erősítette meg Langdon, aki túl kimerült volt ahhoz, hogy sem magyarázni kezdje a jól szabott ruhák iránti vonzalmát.
- Érez fájdalmat?
- A fejem fáj - válaszolta Langdon. A kínzó sajgást csak rosszabbá tette a szemébe világító éles fény. Szerencsére a doktornő már zsebre tette a lámpát, és most Langdon csuklóját fogta, hogy ellenőrizze a pulzusát.
- Kiáltozva ébredt - mondta a nő. - Emlékszik rá, hogy miért?
Langdonban felvillant a különös látomás a vonagló testekkel körülvett
elfátyolozott asszonyról. Keress, és találni fogsz.
- Rosszat álmodtam.
- Miről?
Langdon elmondta.
Dr. Brooks arckifejezése semleges maradt, miközben jegyzetelt.
- Mit gondol, mi idézte elő ezt az ijesztő látomást?
Langdon erőltette az emlékezetét, aztán nemet intett a fejével, ami tiltakozásul megint lüktetni kezdett.
- Jól van, Mr. Langdon - mondta a nő, aki még mindig írt valamit. - Most felteszek néhány rutinkérdést. Milyen nap van ma?
Langdon gondolkozott egy pillanatig.
- Szombat. Emlékszem, hogy korábban átvágtam a campuson... egy délutáni előadásra mentem, aztán... többé-kevésbé ez az utolsó dolog, amire emlékszem. Elestem?
- Majd erre is rátérünk. Tudja, hol van most?
Langdon bedobta a legjobbnak vélt tippet.
- A massachusettsi kórházban?
Dr. Brooks megint feljegyzett valamit.
- Van valaki, akit fel kellene hívnunk? Feleség? Gyerekek?
- Senki - vágta rá Langdon ösztönösen. Mindig is élvezte a magányt és a függeüenséget, amelyet a tudatosan választott agglegényélet nyújtott, bár azt el kellett ismernie, hogy a jelenlegi helyzetben szívesebben láma maga mellett egy ismerős arcot. - Van néhány kolléga, akit felhívhatnék, de megvagyok nélkülük is.
Dr. Brooks abbahagyta az írást, az idősebb orvos pedig közelebb lépett. Elsimítva a bozontot a homlokából, elővett egy kis diktafont, és megmutatta dr. Brooksnak. A nő bólintott, hogy érti, és visszafordult a beteghez.
- Mr. Langdon, amikor ma este ide érkezett, folyton ugyanazt mondogatta. -Dr. Marconira pillantott, aki megnyomott egy gombot a digitális hangrögzítőn.
Elindult a lejátszás, és Langdon a saját kásás hangját hallotta, amint újra meg újra azt ismétli: - Ve... sorry. - Nagy... sajnálom.
- Nekem úgy rémlik - mondta a nő -, mintha azt ismételgetné: nagyon sajnálom, nagyon sajnálom.
Langdon is úgy gondolta, csakhogy nem emlékezett rá.
Dr. Brooks nyugtalanítóan feszült tekintettel fürkészte.
- Mit gondol, miért mondogatja ezt? Mi az, amit sajnál?
Miközben Langdon a memóriája sötét mélységeiben kutatott, újra az elfátyolozott asszonyt látta maga előtt. A vérvörös folyó partján állt, és emberi testek vették körül. És visszatért a halál szaga.
Langdon on hirtelen eluralkodott az ösztönös veszélyérzet... nem csupán önmagát érezte fenyegetve... hanem mindenkit. A szívmonitor pittyégésé felgyorsult. Az izmai megfeszültek; megpróbált felülni.
Dr. Brooks azonnal Langdon mellkasára tette a kezét, és visszakényszerítette. Összenézett a szakállas orvossal, aki odament egy asztalhoz és ügyködni kezdett valamivel.
Dr. Brooks Langdon fölé hajolva suttogta: - Mr. Langdon, a szorongás természetes agysérülések esetén, de a szívverésének le kell lassulnia. Ne mozogjon. Ne idegeskedjen. Csak feküdjön nyugodtan, és pihenjen. Rendbe fog jönni. Lassan visszatér majd az emlékezete.
Az orvos egy fecskendővel közeledett, amelyet átadott dr. Brooksnak. A doktornő az infúzióhoz adta a tartalmát.
- Csak egy enyhe nyugtató - magyarázta -, ami a fájdalmat is csillapítja. -Felállt, és kifelé indult. - Rendbe fog jönni, Mr. Langdon. Most aludjon. Ha szüksége van valamire, nyomja meg a gombot az ágya mellett.
Lekapcsolta a villanyt, és a szakállas orvossal együtt távozott.
A sötétben fekve Langdon érezte a gyógyszerek szinte azonnali hatását: visszahúzták abba a mély kútba, amelyből az imént felbukkant. Küzdött ellene, a szoba sötétjébe bámulva próbálta nyitva tartani a szemét. Fel akart ülni, de mintha cementből lett volna a teste.
Ahogy mozgolódott, újra az ablakkal szemben találta magát. Most, hogy már nem égett a lámpa, eltűnt a tükörképe a sötét üvegről, és egy kivilágított város körvonalait látta a távolban.
A tornyok és kupolák sziluettjei között egyetlen fenséges homlokzat uralta Langdon látómezejét. Egy kövekből épült impozáns erődítmény csipkés oromzattal, amelyből magas, zömök torony tört az ég felé lőréses pártázattal a tetején.
Langdon fel akart ülni az ágyban, és azt hitte, hogy szétrobban a feje a fájdalomtól. A sajgó kín ellen küzdve meredten bámulta a tornyot.
Jól ismerte ezt a középkori épületet.
Egyedülálló volt a világon.
Sajnálatos módon azonban négyezer mérföldre volt Massachusettstől.
Az ablaka alatt, a Via Torregalli árnyékainak leple alatt, egy erős testfelépítésű nő pattant le könnyedén a BMW motorjáról, és a zsákmányt becserkésző párduc feszült mozgásával indult előre. Rövidre nyírt, tüskésre zselézett haja fölfelé meredt a fekete bőr motorosdzseki felhajtott gallérja felett. Ellenőrizte hangtompítós fegyverét, és fölnézett Róbert Langdon ablakára, amelyben az imént aludt ki a fény.
Borzalmasan félresikerült a ma esti küldetése.
Egy galamb búgása mindent megváltoztatott.
És most helyre kellett hoznia a dolgot.
Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
111 Francia elit főiskola, profilja a történelem, a vallástudomány és a természettudományok. (A fordító)
121 Vállról indítható rakéták. (A fordító)
m A brit Resolute sarkkutató hajó gerendáiból ácsolt asztal, amelyet Viktória királynő ajándékozott az amerikai elnöknek. (A fordító)
111 A Fehér Ház hivatalos elnevezése 1901-ig. (A fordító)
151 Az elnöki vendégház Washingtonban. (A fordító)