-    Nos, az a helyzet - terelem másfelé a figyelmemet -, hogy amióta tudom, hogy a tegnap éjjel hallott furcsa hangok valószínűleg Reagantól és Brett-től származtak, ahogy végigtrappoltak a kempingen, már jobban érzem magam azzal kapcsolatban, amiről korábban beszéltünk. Tudod, a vadállatokkal kapcsolatban. Úgy értem, tudom, hogy itt kint más lesz, de...

-    Ó, totál más lesz - mondja Lennon, miközben a másik vállpántomat ellenőrzi.

-    Annyira mégsem lehet szörnyű, ha te nem aggódsz.

-    Tulajdonképpen halálra voltam rémülve, amikor először sátoroztam egyedül az erdőben. Annyira biztos voltam benne, hogy a farkasok el akarnak kapni, hogy majd’ összevizeltem a hálózsákomat.

Meglepett nevetés szakad ki belőlem.

-    És mondd csak, hogy szabadultál meg ettől a félelmedtől?

-    A tudás csodálatos dolog. Rájöttem, hogy Kaliforniában nincsenek farkasok.

-    Tényleg?

-    Néhány kóbor szürkefarkason kívül csak egy falkát ismernek: a Shasta falkát. Ők pedig az oregoni határ közelében élnek. - Mindkét vállamat ellenőrzi. - Milyen érzés most? Jobb?

Tulajdonképpen igen. Sokkal jobb. A hátizsák most inkább mintha a meghosszabbításom lenne, nem pedig büntetés. Még mindig nehéz, de elbánok vele.

-    Egyébként is - mondja - farkasok tekintetében itt tökéletes biztonságban vagyunk. Nagyobb esély van rá, hogy vérfarkasokkal fussunk össze.

-    Örülnél neki, mi, Bram Stoker?

-    Ő vámpírokról írt.

-    Az ugyanaz.

-    Élvezed, hogy nincs igazad? - kérdezi.

-    Azt élvezem, hogy ekkora szenvedéllyel védelmezed a kitalált lényeket.

Lennon kuncog.

-    Örömmel védelmezek minden kitalált erdei lényt. A vérfarkasokat, a jetiket, és a wendigókat is természetesen. De jó hírem van. Szerencsére a wendigók sem őshonosak Kaliforniában, így nem kell attól tartanod, hogy kannibál szörnyetegek falnak fel az éjszaka közepén.

-    Hát ez remek beszélgetés volt - mondom. - Nagyon köszi, hogy enyhítetted a félelmeimet.

Lennon rám mosolyog - azzal a meleg, kisfiús mosolyával, melyet olyan jól ismerek -, a gyomromban pedig elszabadul egy maréknyi pillangó.

-    Életem értelme, hogy rád ijesszek, Zorie.

-    Hé! - panaszkodom könnyed hangon. - Ez igazán nem kedves tőled.

-    Egyáltalán nem - válaszolja, és továbbra is mosolyog.

Majd megfordul, hogy csatlakozzon a csoporthoz, de még

sokáig érzem a mosolya melegét.

Néhány perccel azután, hogy újra nekiindulunk, a jelöletlen ösvény felfelé fordul, és most hegynek felfelé kapaszkodunk.

A hegy sziklás és száraz, ráadásul kényelmetlenül meleg is; minél feljebb jutunk, annál magasabbra emelkedik a hőmérséklet. De félúton fölfelé egy vörösfenyő erdőbe jutunk. Az ágak tele vannak tobozokkal, és kellemes árnyékot adnak... de a lejtőn sajnos nem tudnak javítani. Egyenes talajon túrázni nem olyan rossz; de a lejtők szikláit a cipőn keresztül is érezni a kínok kínja. Igyekszem Lennon csengettyűjére figyelni. Ahogy az ő csilingelésére az enyém válaszol, furcsán ellazulok, a megnyugtató ritmus pedig segít egyik lábamat a másik után rakni.

A helyzet lehetne rosszabb is. Legalább nem vagyok másnapos, mint Reagan, aki folyamatosan a fejfájására panaszkodik, és egyszer már meg kellett állnia és lefeküdnie, mert félt, hogy elhányja magát. Ráadásul Brett is idegesíti, aki azt állítja, hogy teljesen jól van, és folyamatosan ugratja Reagant. A távolból figyelem, ahogy beszélgetnek, és próbálom megállapítani, vajon másképp viselkednek-e az ivással töltött éjszaka után. Nehéz megállapítani.

Előhúzom a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Lennon „mindössze háromórás” útja már lassan négy órája tart. Az ösvény most megint vízszintesen halad, ennek örülök. Nem kell többé felfelé mászni. A combjaim viszont égnek a fájdalomtól, és hamarosan pisilnem is kell. Amikor már úgy érzem, egyetlen lépéssel sem bírom tovább, Lennon felemeli a fejét.

-    Állj! - szólítja meg az egész csapatot. - Figyeljetek!

Mindannyian elhallgatunk.

-    Halljátok ezt? - kérdezi.

Egymásra nézünk. És akkor meghallom.

-    Víz - mondom.

-    Vízesés - javít ki Lennon, és győzedelmes mosoly terül szét az arcán.

Követjük őt egy ligeten át, mely mintha egyre sűrűbbé válna. Olyan sűrűvé, hogy alig hinném el, hogy víz van a közelben, ha nem hallanám a saját fülemmel. De amikor a fák szétválnak, egy folyó zöld partján találjuk magunkat. És ott van.

Lennon vízesése.

Homályos, fehér vízsugár ömlik le a szürke sziklákról, és gyűlik zöldeskék tóvá. A medret hatalmas, kerek kövek szegélyezik, és ugyanilyen kövek pettyezik a tavat is, természetes hidat képezve a túlpartra. A fák törzse körül húsos páfrányok nőnek, a kövek oldalán pedig világoszöld moha ül.

A vízesés nem nagy, de élénk, kedves, és csak a miénk.

-    Hűha! - néz körül Brett elragadtatottan. - Ez még jobb, mint amilyenre számítottam.

-    Gyönyörű - mondja Summer. - Nézzétek csak a vizet, mennyire tiszta!

-    A mi kis magánparadicsomunk - bólogat Reagan. -Cseszd meg, Munir Kemping!

Kendrick egy keskeny ösvényre mutat, mely a vízesés bal oldalán vezet felfelé.

-    Úgy tűnik, fel lehet menni, és leugrani. Annyira király!

-    Mit szólsz? - kérdezi Lennon mögöttem állva.

-    Álomszerű - válaszolom őszintén.

-    Igen - mondja, és hangja elégedetten cseng. - £n is pontosan ezt gondoltam.

Kimerülten pakoljuk le hátizsákjainkat, míg Lennon felvilágosítást ad a területről. Mivel már korábban is járt itt, minden bokrot és hasadékot ismer. A víz túlpartján, a folyó északi oldalán van a legjobb tűzifa lelőhely. A hely, ahol állunk, tökéletes a sátrak felállítására, tábortüzet pedig egy sziklamélyedésben rakhatunk, melyet hatalmas természetes falak védenek.

-    Nézzétek! - mondja Lennon szinte izgatottan. De csak szinte. Nem jellemző rá, hogy túlzottan elragadtatná magát. Odébb rugdossa a sziklamélyedésben fekvő törmeléket, mely alól hamu kerül elő. - Nem kell lyukat ásnunk, már van itt egy. Csak telepakoljuk fával és gyújtóssal, és voila. Kész is a konyha.

-    Csúcs! - mondja Brett.

A dolgunkat végezni pedig abba a ligetbe fogunk járni, amelyen az imént keresztüljöttünk. Lejjebb van, mint a forrás, amelyből inni fogunk, viszonylag rejtett helyen van, és megfelelően puha a talaja ahhoz, hogy pottyantólyukat ássunk, amely egészen pontosan az, aminek sejtettem. Az ember lyukat ás, elvégzi a dolgát, majd betemeti a lyukat. Ez is a vadon túrázói egyezményének, más néven a Ne Hagyj Nyomot megállapodásnak a része. Az embernek olyan állapotban kell hagyni a helyet, ahol felverte a sátrát, amilyen állapotban találta. Tilos bármit is tönkretenni és a fákat kivágni, a tábortüzet mindig el kell oltani, és nem szabad szemetet hagyni magunk után. Semennyit. Lényegében még a használt vécépapírt is magunkkal kéne hurcolni egy lezárt tasakban egész addig, amíg el nem hagyjuk a parkot, vagy találunk egy szemetest. Ezt hívják úgy, hogy „kipakolás”. Mikor Reagan akadékoskodik, Lennon elmagyarázza, hogy a szemetet az erdőben hagyni illegális. De én egyetértek Reagannel. Nem fogok használt vécépapírt cipelni egy zacskóban, az pedig egészen biztos, hogy nem fogom a papírt falevelekkel helyettesíteni. Nem vagyok vadember. Lennon beismeri, hogy habár nem teljesen törvényes, de a biológiailag lebomló papír használata jó megoldás lehet, ha az ember mélyre temeti, és alaposan befedi földdel. Nekem ez is megfelel.

Brett körbejár a telefonjával, és videót készít a látottakat kommentálva. Mikor végez, Lennon indítványozza, hogy állítsuk fel a sátrakat, de senkinek sincs kedve hozzá. Reagan csak pihenni akar, Brett úszni szeretne, Summer és Kendrick pedig alig várja, hogy felfedezze, mi van a vízesés fölött. Lennon mintha a falnak beszélne. Ezért mikor úgy dönt, hogy feladja, és elindul helyet keresni a sátrának, hirtelen nem tudom, kivel tartsak. Tudom, hogy igaza van, mert már öt óra is elmúlt, és csak néhány napos óránk maradt, hogy mindent elintézzünk. Ugyanakkor kimerült vagyok, és mindenem fáj. Ráadásul nagyon meleg van. Olyan meleg, hogy Brett már sortra is vetkőzött, és begázol a vízbe.

-    Srácok, ez fantasztikus! - jelenti, miközben barna fürtöket söpör ki az arcából. Figyelem őt, ahogy a bokáig érő vízben gázol. Nem bámulom, mert már korábban is láttam. Annak ellenére, hogy kirúgták a focicsapatból, még mindig szép, izmos teste van, melyet szívesen mutogat az egész világnak. Szó szerint. Az Instagramjának hetvenöt százalékát félmeztelen Brett Seager-szelfik teszik ki. Most pedig arról tájékoztat minket, hogy leveszi a sortját, és bokszeralsóban fog úszkálni.

-    Végül is mindannyian barátok vagyunk, nem igaz? -vigyorog rám fél lábon állva, és próbálja úgy lehúzni a sortot, hogy ne legyen nedves. - Bejössz, Zorie?

-    Nem tudom - válaszolom. Hoztam fürdőruhát, de hol vehetném át? Az erdőben?

-    Én megyek - kiáltja Reagen, és leül, hogy kifűzze a bakancsát. Majd így szól: - Láttam, hogy közelebb kerültél Lennonhoz az út során. Talán jobb lenne, ha vele maradnál.

Hangja játékosan cseng. Olyannyira, hogy egészen összezavarodom tőle. Tudja, hogy Lennon és én nem beszélünk egymással. A Nagy Kísérletről viszont nem tud. Ráadásul Lennon és én csak beszélgettünk, nem flörtöltünk.

Csak beállította a hátizsákomat! Akkor meg miért van lelkiismeret-furdalásom Reagan szavai miatt? Körülnézek, hogy megbizonyosodjam róla, Lennon hallótávolságon kívül van-e. Azt hiszem, igen. Már talált is egy egyenletes felszínű területet a sátrának, és éppen a zsákját pakolja ki.

-    Nem igaz, Brett? - kérdezi hangosan Reagan.

Brett a füle mögé tartja a kezét.

-    Mi igaz?

-    Hogy Zorie segíthetne Lennonnak! - kiáltja Reagan még hangosabban.

Te! Jó! Ég! Fogd már be, kérlek!

-    Ha Lennon a jó cserkészt akarja játszani, hát játssza. Még egy csomó időnk van felállítani a sátrat. Én most éppen Kerouac mondataira gondolok, melyeket a Dharma hobókban olvastam: „Boldog voltam. Ott álltam az úszógatyámban, mezítlábasán, kócos hajjal, a vörösen lobogó tűz előtt a sötétben, és énekeltem, bort ittam, köpködtem, ugrándoztam, rohangáltam... én mondom, ez az igazi élet!” -Brett feltartja a sortját, és rám mutat. - Kapd el!

Idétlenül ugrom fel, és még a levegőben elkapom a nadrágot. Brett üdvrivalgásban tör ki, majd megfordul, és a vízesés felé indul.

-    Az isten szerelmére, kocsányon lógnak a szemeid, húzd vissza őket! - szól rám Reagan.

Figyelmem visszakanyarodik hozzá.

-    Nem is.

-    Dehogynem. - Leveszi a bakancsát, majd halkan hozzáteszi: - Még indulás előtt megmondtam neked, hogy nem akarok kínos helyzetet. Te pedig megígérted, hogy nem lesz ilyen.

-    Nem én kértem, hogy vágja hozzám a sortját! -suttogom.

-    Csak viselkedj!

Ideges vagyok, és gyanakszom. Vajon mit csináltak pontosan tegnap éjjel, amikor úgy kódorogtak, mint két kamasz alkoholista? Szeretném megkérdezni, de végül megelégszem egy egyszerűbb kérdéssel:

-    Miért zavar ez téged?

Reagan leveszi a pólóját. Bikinifelsőt visel alatta. Hosszan, fáradtan sóhajt. Azt hiszem, még mindig másnapos.

-    Rosszul értelmezed a dolgokat. Pocsék reggelem volt, és még annál is pocsékabb nyaram.

Kifújom a tüdőmből a levegőt.

-    Tudom, Reagan. És együttérzek az olimpiai selejtező miatt.

Arca elsötétül.

-    Nem kell a sajnálatod. - Szinte azonnal észreveszi, hogy rám rivallt, egy pillanatra lehunyja a szemét, és lágy hangon folytatja. - Csak azt szeretném, ha mindenki élvezné ezt a vakációt, oké?

-    Én is azt szeretném - mondom zavartan. - De mi köze ennek Bretthez?

-    Nézd, nem te vagy az egyetlen, aki összekavart vele. Summer is együtt volt Brett-tel.

-    Hogy mi?

Ez... új nekem. Eszembe jut a Summerrel folytatott kényelmetlen beszélgetésem Brettről és Lennonról, és azon gondolkodom, vajon ezt miért nem említette.

-    Csak nem szeretném, ha ki akarnád őt sajátítani, hogy aztán összetörjön a szíved, mint tavasszal az után a buli után.

Vajon Reagan most megvédeni akar, vagy fájdalmat okozni? Mert ha az utóbbi a célja, az elég jól megy neki. Mikor akartam én Brettet kisajátítani, az isten szerelmére?

Reagan már a vízesés felé szalad, én pedig ott maradok egyedül megbántva és összezavarva, bűnösen valami olyasmi    miatt,    amit    el sem követtem. Ráadásul

észszerűtlenül féltékeny vagyok a Summer-féle kaland miatt.

Visszapillantok Lennonra, aki a kövek elhordásával foglalatoskodik, hogy helyet csináljon a sátrának, mialatt Brett hangosan ujjong a vízesés párája mögött, és esedezik, hogy Reagan fotózza le őt.

Egész idő alatt a vadállatoktól féltem, pedig lehet, hogy jobban    tettem volna, ha egy nagyobb    veszélyre

koncentráltam volna:    annak kiderítésére, hogyan

illeszkedjek be a társadalomba.

-    Mesélj nekünk kísértettörténetet! - kéri Summer Lennont a tábortűz túlsó oldaláról.

A nap fél órája kezdett lebukni a horizont fölött, mi pedig összegyűltünk a tűz körül a sziklamélyedésben, és Lennont figyeljük, aki óvatosan újabb ágat helyez a tűzre. Igaza volt a kövekkel kapcsolatban:    remek ülőalkalmatosságként

szolgálnak. Az elmúlt órában mindannyian itt üldögéltünk. Szárítkoztunk az úszás után, és zacskós ételt ettünk. Én még mindig éhes vagyok, és többet is tudnék enni. De akkor újra vizet kéne forralnunk, és már túl sötét van ahhoz, hogy eltaláljak a folyópartra. Nem éri meg a vesződséget.

-    Miért gondolod, hogy ismerek kísértettörténeteket? -kérdezi Lennon.

Visszhangkórus válaszol, mikor mindannyian kérlelni kezdjük.

-    Tutira tudsz egyet, haver - mondja Brett. - Ne kéresd magad!

Lennon felnéz a tűzből.

-    Lehet, hogy igazad van.

-    Na látod! - mondja Summer. - Tudtam! Mesélj nekünk gyilkos hegyi őrültekről!

-    Inkább ne! - mondom.

-    És kampókezű mumusokról se, akik parkoló autókban egymást nyaló-faló emberekre támadnak - teszi hozzá Kendrick. - Utálom a kampókat.

Summer nevet, és megpróbálja megcsikizni.

Mindenki jó hangulatban van, legalábbis viszonylag. Reagan megpróbálta a maga módján jóvátenni azt, hogy megbántott. Hozott magával egy kis kalapácsot - valamit az ezer vacak közül, amit a túraboltban szerzett be és segített beleverni a földbe a sátram kampóit. Megkérdezte, jól vagyok-e, én pedig azt hazudtam, hogy igen. Erre ő

megveregette a hátam a szokásos erővel, és ez volt minden. Béke van. Azt hiszem. Ugyanazon a kövön ült, mint én, amikor Brett közénk csússzam. Ez akár izgalmas is lehetne, hiszen összeér az oldalunk, mégsem tudom élvezni. Még mindig azon gondolkodom, mit értett kisajátítás alatt, hogy miért akar távol tartani minket egymástól.

Miért?

-    Ne kéresd magad! - mondja Reagan Lennonnak. - Te meg az őrült gót fétised... Biztos, hogy ismersz egy jó kis kísértet-történetet.

-    Ráadásul tökéletes hangod van az ijesztő történetekhez - teszi hozzá Summer. - Olyan, mint a horrorfilmek színészeié a régi fekete-fehér filmekben. Farkasember, Drakula, meg ilyenek.

-    Vincent Price - mondja Kendrick.

-    Nem, a másikra gondoltam. Drakulára, aki A Gyűrűk Urában is szerepelt.

-    Christopher Lee - javítja ki Lennon.

-    Pontosan! - helyesel Summer. - Ijessz ránk, Christoper Lee!

Lennon felemelkedik a guggolásból, és leporolja a kezeit.

-    Na jó - mondja. - Néhány hónappal ezelőtt hallottam egy történetet. De az nem csak mese volt. Valaki az igazi élményeit mesélte el nekem. Tényleg akarjátok hallani?

Nem, köszönöm, nem akarom hallani. Nem szeretek félni. Ráadásul már sötétedik, és megint aggódni kezdek amiatt, hogy a földön kell aludnom. A sátrak, melyeket Reagannel választottunk, meglehetősen jónak tűnnek, legalábbis annyira, amennyire egy sátor jó lehet. Kicsik, mégis kétszemélyesek, ami azt jelenti, hogy ha az ember egyedül alszik benne, van egy kis mozgástere. Ahhoz mégsem elég magasak, hogy állni lehessen bennük. A tudat pedig, hogy egy ilyen apró térbe leszek bezárva, és csak egy vékonyka nejlonréteg választ majd el az éjszakai állatoktól, melyek a vízesést használják itatónak, teljesen kiakaszt.

De láthatólag mindenki más ezerszer bátrabb nálam, és csak arra vágynak, hogy Lennon rájuk ijesszen.

-    Készen állok - mondja Summer.

-    De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - Hosszú lábát behajlítva Lennon egy szikla szélén ül és előrehajol, alkarjait a combján nyugtatva. - Szóval még a tanév vége előtt részt vettem egy túlélőkurzuson a Mount Diablo másik oldalán. A kurzust volt katonák szervezik, együtt egy nyugdíjas katasztrófavédelmi mentőtiszttel, aki a Yellowstone parkban dolgozott, és Vargnak hívják.

-    Varg? - ismétli meg Summer.

-    Svéd - válaszolja Lennon. - És nem épp olyan fickó, akivel ujjat akarnál húzni. Százkilencvenöt centi magas, igazi égimeszelő, és tele van sebhelyekkel. Embereket mentett földcsuszamlások és barlangomlások után. Tűzből. És nagyon sok holttestet talált. Az emberek folyton eltűnnek a vadonban, és ha elvesznek, néha étel nélkül maradnak és éhen halnak, vagy megtámadja őket valami állat, vagy zuhanó sziklák zúzzák őket halálra. Esetleg forró gejzírbe esnek.

-    Jézusom! - hüledezik Reagan.

-    Télen pedig megfagynak. Varg azt mondta, hogy egyszer egy egész halálra fagyott családot talált a hegyekben. Amatőr hegymászók voltak. Már egy hete ott voltak egy sziklapárkányon ragadva. A férj lábát lerágták az állatok.

-    Pfuj! - mondja Summer.

Magamban megjegyzem, hogy soha, de soha nem szabad télen kempingezni mennem.

Lennon lazán összekulcsolja a kezeit.

-    Varg azt mondta, hogy habár több tucat holttestet talált pályafutása során, ami nagyon sok halottat jelent, soha életében nem hitt a kísértetek létezésében. Egészen addig, míg Venezuelába nem utazott.

-    Mi van Venezuelában? - kérdezi Brett a telefonját feltartva.

-    Te most ezt felveszed? - kérdezi Lennon.

-    Hát persze. És ezt a részt majd ki kell vágnom.

Lennon mögött méltóságteljesen zubog a vízesés, ő pedig

hosszú, szigorú pillantást vet Brettre.

Brett zárolja a képernyőt, és a zsebébe dugja a telefonját.

Lennon folytatja:

-    Amikor Varg Caracasban volt, hogy mentőkurzust tartson a helyi vadőröknek, a hegyekben töltötték az éjszakát. Telihold volt. Semmi különleges nem történt. Tüzet raktak, ettek, beszélgettek. Ilyesmik, gondolom - mondja Lennon. - De amikor már későre járt, és mindenki elvonult éjszakára, Varg a tűznél maradt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a parázs teljesen kialszik. Ahogy ott ült, érezte, hogy feláll a szőr a tarkóján. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki nézi őt.

-    Uhhh - nyögi Kendrick.

Lennon a szikla mellett álló fára mutat.

-    Varg felnézett a közelben álló fára, és egy nagyjából velünk egyidős fiút pillantott meg egy ágon ülve. Meglehetősen magasan volt, a törzsön pedig nem voltak ágak kisebb magasságban, így Varg el sem tudta képzelni, hogyan jutott fel oda. Felszólt a fiúnak, de az nem válaszolt. Mivel sötét volt, Varg nem látta túl jól, de az elméje megpróbált racionális magyarázatot adni a fiú jelenlétére. Azt hiszem, mivel ez volt a munkája, Varg aggódni kezdett, hogy a fiú nem tud lejönni. Értitek, hogy bajban van. Hogy segítségre van szüksége.

-    Nem tetszik nekem a történet folyása - mondja Summer közelebb húzódva Kendrickhez.

Lennon folytatja:

-    Mikor közelebb ment hozzá, és egyenesen az ág alatt állt, a hold fényében jobban látta a fiút. Furcsa ruhákat viselt. Vargnak beletelt néhány percébe, mire rájött, hogy katonai egyenruha van rajta... a tizennyolcadik századból.

-    Bakker - suttogja Reagan.

Brett átöleli a vállát, Reagan pedig nekidől. Mikor Brett észreveszi, hogy őket nézem, másik karját az én vállamra teszi, és közelebb húz magához:

-    Gyere, kislány, jut belőlem mindenkinek.

Nem tudom, mit gondoljak. Kényelmetlenül érzem magam. Igen, ez a jó kifejezés. Nagyon, nagyon kényelmetlenül. Főleg, mikor tekintetem Reagan becsmérlő tekintetével találkozik. Ráadásul Lennon sem folytatja a mesélést, így ránézek. Gyilkos tekintet. Úgy néz ki, mint aki gyilkolni akar. Nem engem, hanem Brettet. A tábortűz támasztotta ugráló árnyékok elmélyítik a vonásait, az arca pedig még markánsabbnak látszik, mint máskor.

Soha nem hiányoztunk neked?

Te jó isten! Mielőtt végiggondolhatnám a dolgot, úgy döntök, hogy köhögést imitálok. Így kibújhatok Brett karja alól, kezemmel pedig a mellkasomat kezdem ütögetni, hogy köhögőrohamom hihetőbbnek tűnjön.

-    Jól vagy? - kérdezi Brett őszintén aggódva.

Élénken bólogatok, és még egyet köhintek, miközben alig észrevehetően távolabb csúszom Brett-től. Nem próbál ismét átkarolni, én pedig annyira megkönnyebbülök, mint még soha azelőtt. Az agyam azt mondja, ez visszalépés: hát nem pontosan az ilyen élményekért jöttem ide? Hogy több időt tölthessek vele? De a testem azt mondja, még távolabb kéne húzódnom.

Mégis mi a fene van velem? Vajon csak az zavar össze, amit Reagan mondott?

-    Ez a történet vége? - kérdezi Summer Lennont.

Mielőtt válaszolna, Lennon érthetetlen tekintetet vet

rám.

-    Tényleg hallani akarjátok a végét?

-    Igen! - mondja Summer és Kendrick egyszerre.

Lennon bólint.

-    Szóval Varg megrémült, amiért egy ilyen öltözetű fiút talált egy fa tetején, de megpróbált racionálisan gondolkodni. Ismét felszólt neki, de a fiú továbbra sem válaszolt. Varg eltűnődött, vajon tud-e egyáltalán angolul, majd visszarohant a néhány méterre lévő sátrakhoz, és felébresztett egy helyi férfit, aki tolmácsolhat. Mire visszaértek a fához, a fiú eltűnt.

-    Húúú! - mondja Summer.

Karom libabőrös lesz. Lehúzom pulóverem feltűrt ujjait, és karjaimat összeszorítom a hasam előtt.

-    Természetesen Vargot megrázta az eset - mondja Lennon. Nem tudta eldönteni, hogy vajon szellemet látott-e, vagy csak képzelődött. Lehet, hogy elaludt a tűznél, és az egész csak álom volt. Megpróbált különböző magyarázatokat keresni. De ez volt az utolsó éjszakája a hegyekben, másnap pedig mindannyian visszamentek a városba, és Varg visszarepült az Egyesült Államokba. Mire visszatért Wyomingba, előbb sötétedett be, mint hogy Yellowstone-ba ért volna. A nemzeti parkban lakott, egy kollégium típusú épületben, együtt más vadőrökkel. Mikor pedig felért a második emeleti szobájába, és kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt eresszen be, egy lehetetlenül magas faágon megpillantotta a katonát. Hazáig követte öt.

Szemem bepárásodik. Nem akarok hazudni:    száz

százalékosan meg vagyok rémülve.

-    Kemény - suttogja Brett.

-    Ez nem lehet! - mondja Summer. - Uramisten! És mit csinált Varg?

Lennon előrehajol, közelebb a tűzhöz.

-    Hát, ő...

-    Ő mi? Mit csinált? - kérdezi Summer.

Lennon félrefordítja a fejét.

-    Halljátok ezt?

-    Hagyd abba! - suttogja Reagan szemmel láthatóan idegesen. - Ne szórakozz, Lennon!

-    Félsz? - kérdezi tőle Brett, még jobban magához húzva őt. - Ó, istenem! Halálra rémültél!

-    Hé! - kiabál Lennon. - Komolyan beszélek! Hallgassátok!

A tűz csendesen ropog. Minden, amit hallok, az a vízesés csobogása. És.

Jesszus!

-    Mi a franc ez? - suttogja Brett.

A sátrak felől hallatszik, és olyan, mint.

Mintha valaki a holmink között kutatna.

Lennon mindenkit maradásra int, majd felkattintja a fejlámpáját a homlokán, és kilép a sziklahasadékból.

Ezernyi eshetőség ötlik eszembe, de egyik sem végződik jól. Meg vagyok rémülve, de nem maradok ülve, mikor Lennon épp a halálba masírozik. Felugróm, és utánarohanok a sötétben, fejlámpája fényét követve.

- Maradj mögöttem! - suttogja.

Hallom, ahogy a többiek azon vitatkoznak, kövessenek-e minket, majd hamarosan a nyomunkba erednek, és pont annyi zajt csapnak, mint a titokzatos betolakodó.

A sátor felé tartó lépteink hangját túlságosan hangosnak találom. Gallyak ropognak, lehullott levelek zörögnek a talpunk alatt. A felé a fa felé tartunk, mely kempingünk külső határát jelöli. Sátraink egymástól kényelmes távolságban állnak. Néhány közelebb a folyóhoz, mások közelebb az erdőhöz. Az első Lennoné. Az enyém az övétől balra van, egy nagy szikla mellett. Minden lépésünkre ügyelve lopakodunk be a két sátor közé. Hallok valami neszt, de a vízesés zubogása megzavar. Riadtan nézek körül, próbálva beazonosítani a veszély forrását, amikor Lennon, anélkül hogy megfordulna, hátranyújtja a kezét, hogy megállítson.

Szívem összevissza ugrál a bordáim mögött. És ekkor megpillantok valamit a folyó mellett.

Méterekkel előttünk Reagan és Brett sátrainak sötétkék körvonalat fest a hold. Úgy néznek ki, mint két iglu a folyóparton. De az egyik sátor nem néz ki túl jól. Valami történt vele. Úgy néz ki, mint egy hatalmas, félig leeresztett futball-labda. Mikor pedig Lennon fejlámpájának fénye megvilágítja, hatalmas, sötét alak fordul felénk, és néz szembe a fénnyel.

Egy fekete medve.

Egy hatalmas fekete medve.

Egy hatalmas fekete medve, amint éppen Brett sátrát tépázza.

Borzongás fut végig a testemen, ahogy a többiek beérnek minket. Reagan a hátamba ütközik, amitől majdnem előrebukom. Summer rémült hangot hallat.

-    Jézusom! - suttogja Brett, amint meglátja a medvét. -Jézusom, Jézusom!

A fejem üres, és a testem minden idegszála megfeszül. Mintha hallaná pánikkal teli gondolataimat, a medve felemeli a fejét, és a levegőbe szimatol. Apró szemei zölden villannak Lennon fejlámpájának fényében.

-    Ne mozduljatok! - szól vissza Lennon a válla fölött. -Ne fussatok el! Utánatok eredhet!

Akkor meg mi a francot csináljunk? A szél a mi irányunkba fújja a medve szagát, a lábaim pedig Lennon figyelmeztetése ellenére is menekülőre akarják fogni.

Csendben állunk. Bámulunk. A medve is minket bámul. Újra beleszagol a levegőbe, és rózsaszín nyelvével megnyalja a pofája oldalát. Kíváncsi ránk, és egyáltalán nem fél. Bárminek a szagát is érezte meg, az még bátrabbá tette őt. Imbolyogva kilép Brett sátrából. Mancsai felhasítják a ponyvát, ahogy megfordul.

Ránk fog támadni.

Meg fogunk halni. Ha féltem is Lennon története közben, most kővé vagyok dermedve. Rettegve kapkodom a levegőt. Igazán azt kívánom, bár Androméda is velünk lenne. Az ő ugatása elriasztaná a medvét.

Vagy behúzná a farkát, és elmenekülne, ahogy én is legszívesebben tennék.

-    Hé! - kiáltja Lennon mennydörgő hangon, én pedig

összerezzenek. - Takarodj innen a francba! Tűnés! - Úgy integet a kezeivel a feje fölött, mintha vámpírnak öltözött volna halloweenra, és kisgyerekekre próbálna ráijeszteni. Csakhogy az ő hangja is idegesen cseng. Mély hangja egész a folyó túloldaláig száll, ott a szikláknak ütközik, és a visszhang visszadübörög hozzánk.

A medve most ránk figyel. Hirtelen megáll, egyik mancsa a levegőben, mozdulatlanul fülel.

Lennon egyetlen hosszú lépéssel előbbre tör, és közben még egyszer a medvére ordít. Már szinte látom, ahogy ráveti magát. Vér. Ordítás. Horror. Látom, ahogy mindez bekövetkezik, de túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz, hogy bármit is tegyek.

-    Azt mondtam, takarodj! - ordítja Lennon, kezeit hangosan összeütve. Hirtelen felkap valamit a földről, és a medve irányába hajítja. Egy követ? Nem tudom. De bármi is az, eltalálja a medve orrát.

MIÉRT CSINÁLOD EZT?

A medve lerázza magáról a lövedéket. A testem készen áll a menekülésre. És akkor...

A hatalmas, szőrös test lassan megfordul. A medve lassan elcammog, összetaposva maga alatt a sátrat.

Lennon újra összeüti a tenyerét, és lassan megindul felé. Úgy kiabál, mintha egy lovat akarna galoppozásra bírni. A medve gyorsabban szedi a lábait, és eltűnik az erdőben.

Elment.

Addig bámulom az erdőt, míg meg nem fájdulnak a szemeim. Vajon tényleg elment? Vagy csak átver minket, megfordul, és felénk rohan a hátsó lábain? Várjunk csak, a fekete medvék hátsó lábra emelkednek egyáltalán? Vagy azt csak a grizzly medvék csinálják? Nem tudom. Miért nem tudom?

-    A veszély elmúlt - mondja Lennon. Tenyere ijesztően melegnek érződik a nyakamon. - Semmi baj. Elment.

Kábultan nézek rá. Jó pár pillanatba beletelik, mire visszatér a hangom, mikor pedig végre beszélni tudnék, lassan gördül a nyelvem.

-    Biztos vagy benne?

-    Teljesen biztos - mondja Lennon, válla fölött az erdő felé pillantva. - Hallgasd csak! Lehet hallani, ahogy távolodik. A tobozok recsegnek a lábai alatt.

Alig hallok valamit, és ennek örülök. Nem akarom a medve lépteinek hangját hallani.

-    Te jó ég, ez necces volt - mondja Kendnek. - Tényleg elment?

-    Egyelőre igen - feleli Lennon.

-    Hogy érted ezt? - kérdezi Reagan. - Vissza fog jönni?

Lennon a feldúlt sátorra irányítja lámpáját.

-    Ha keres valamit, akkor lehet. Kinek a sátra ez?

-    Valószínűleg Bretté - mondja Summer, és felkattintja az elemlámpáját.

Igaza van. Reagan és Brett is a folyó közelében vertek sátrat.

Lennon magában morog, és vigyázva indul a szétesett sátor felé, mi pedig követjük, hogy felmérjük a kárt. Azt gyanítom, hogy elég rossz állapotba került. Lennon felemeli a ponyva egyik oldalát. Nem lehet megjavítani. Ez nem egyszerű szakadás. Hatalmas hasíték tátong az egyszemélyes sátor teljes hosszában. Lennon lehajol, és benéz a sátorponyva alá.

-    Ez most komoly?

-    Mi a baj? - kérdezem.

Lennon egy csomag csokis keksz maradékát emeli a magasba. A zacskóból morzsák potyognak. Ez is teljes hosszában fel van hasítva, és még más is. Mikor Summer a sátorra irányítja elemlámpája fényét, az egy zacskó tonhalra esik. Cukrokra. Perecekre.

Brett egész élelmiszerkészletére.

Egy nyitott ételtartóból ömlött ki minden - abból, melyet Lennon erőltetett Brettre. A tartály teteje egy kicsivel messzebb hever, ételmaradékok alá temetve.

-    Ennek nem is lett volna szabad a sátorban lennie -mondja Lennon. - A tűznél gyűjtjük őket. És miért van egyáltalán nyitva?

-    Lehet, hogy a medve nyitotta ki - találgat Summer.

-    A medve nem tudja kinyitni - válaszolja Lennon. - Épp

ez a lényege.

Körbenézek.

-    Izé... Hol van egyáltalán Brett?

-    Itt vagyok - hallatszik egy hang. Brett csigás feje egy fa mögül bukkan elő. Kezét a szeme fölé tartja, Lennon és Summer lámpájának fénye elleni védekezésképpen.

-    Nem zártad el az ételedet? - kérdezi Lennon a haragtól sápadtan.

-    Dehogynem - válaszolja Brett, miközben telefonját a feldúlt sátor felé irányítja. Mindent felvesz videóra. - Te jó ég! Ez a medve tényleg kitett magért, nem igaz?

-    Nem vicces - mondja Lennon. - Te pedig nem zártad le a tartályt, máskülönben a medve nem érezte volna meg az ételszagot.

Brett szemei tágra nyílnak.

-    Mondtam már, hogy lezártam. A tartály hibás volt.

-    Hmm - mondja Kendnek a sátorra sandítva. - Nem tudom. Úgy értem, a tartály teteje csavarozós. Hogy lehetne hibás?

-    Nem az. Csak elfelejtette rácsavarni - mondja Lennon.

Brett dühbe gurul.

-    Szóval hazugnak nevezel?

-    Nem tudom - mondja Lennon. - Az vagy?

-    Na jó - szól közbe Reagan. - Mindenki nyugodjon meg! Lennon, ha Brett azt mondja, hogy hibás volt, akkor az volt.

Lennon csak áll, és Brett arcába világít.

-    Hol voltál?

-    Ne világíts már a szemembe azzal a rohadt lámpával! -kiáltja Brett.

-    Most az előbb. Nem voltál a csoporttal. Hol voltál? Elrohantál a medve elől?

-    Ööö... nem.

Lennon mozdulataiból idegesség árad.

-    Mondtam, hogy nem szabad rohanni. Meglátja benned a zsákmányt, és utánad ered. A fekete medve gyorsabban fut, mint az ember.

-    De nem gyorsabban, mint Reagan - próbálja a hangulatot oldani Brett.

-    De igen, még Reagannál is gyorsabban fut - mondja Lennon. - Még a kibaszott Usain Boltnál is gyorsabban. Ha a medve mérges, teljes sebességre kapcsol. Ez a példány pedig meglehetett száznegyven kiló is. Bármelyikünket megölhette volna.

-    Haver, nyugodj már le! - mondja Brett, akit kezd idegesíteni a vita. - Kezd bűzleni az álszentséged.

-    Majd abbahagyom a prédikálást, ha rám figyelsz, és nem veszed viccnek a dolgot.

-    Nem csináltam semmit.

-    Csak elfelejtetted rázárni a tartályodra a tetejét -mondja Lennon, és ujjával Brett felé bök. - Aztán elrohantál, amikor megmondtam, hogy tilos futni.

Brett keményen taszít egyet Lennonon.

-    Tudod, mit? Semmi közöd hozzá, haver.

Lennon meglöki Brett vállát.

-    Mindannyiunkat veszélynek tettél ki, haver.

-    Na jól van - mondja Kendrick kettejük közé állva és szétválasztva őket. - Ezt nem csináljuk. Nyugodjunk meg, és gondoljuk végig, mi történt!

-    Nincs mit végiggondolni - mondja Lennon.

Reagan belép a körbe.

-    Hé! Talán megfontolhatnád azt az eshetőséget is, hogy Brett igazat mond.

-    Köszönöm, Reagan - mondja Brett továbbra is dühösen.

-    Örülök, hogy valaki hisz nekem.

Mindenki egyszerre beszél. Kendrick azt akarja, hogy mindenki nyugodjon meg. Lennon azt akarja, hogy Brett elismerje, hogy hibázott. Reagan azt akarja, hogy Lennon hagyja békén Brettet. Summer tudni akarja, hogy visszajön-e a medve - amire egyébként én is kíváncsi vagyok. Ezért elkezdjük Brett ételének maradékát a tartályba pakolni, én pedig a kekszmorzsákat gyűjtöm a tenyerembe. A maradék között hirtelen megpillantom a tartály tetejét.

Átfut a fejemen, hogy csak annyit kéne tennem, hogy feltekerem a tartályra, és megnézem, Brett hazudott-e azt illetően, hogy nem működik rendesen. De akarom én ezt tudni? Ha Brett hazudott, mindenki idiótának fogja tartani.

Lennon pedig talán megöli. Ellentmondásos érzelmek kavarognak bennem, ezért csak folytatom a munkát anélkül, hogy a tartály tetejéhez érnék.

-    Teljesen tönkrement - mondja Summer amikor elül a veszekedés, ő pedig felemeli a szakadt sátor egy darabját. -Tudom, hogy vadállatokat emlegettünk, de esküszöm, soha nem igazán hittem, hogy egyet is látok majd. Néhány nyulat és mókust leszámítva. De nem ezt!

Akkor már ketten vagyunk.

Lennon morogva mellém térdel, és felemeli a horpadt tartályt.

-    Láttál medvét, amikor korábban itt jártál? - kérdezi tőle Summer. - Ezért tudtad, mit kell tenni?

Lennon a fejét rázza.

-    Az erdő más részein, nagyobb ösvények mentén láttam már őket, de mindig tartották a távolságot. Ez viszont túlságosan jól viseli az emberek közelségét. Azt hiszem, jelentenem kell, hogy a vadőrök szemmel tarthassák ezt a területet. De most az összes ételt össze kell szednünk, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a medve nem jön vissza.

-    És ki kell találnunk, mit csináljunk ezzel a sátorral -mondom Brettre pillantva. - Nem hinném, hogy lehetne benne aludni.

Summer megvonja a vállát, és Brett felé fordul.

-    Aludhatsz Reagan sátrában. Végül is úgyis ott kötnél ki, nem igaz? Nem nagy ügy.

A testem hirtelen megmerevedik.

-    Ó-ó - mondja halkan Summer. - Sajnálom, srácok. Tudom, hogy nem lett volna szabad elárulnom.

Először Summerre nézek, majd tekintetem Reaganre és Brettre siklik.

-    Ti ketten... együtt vagytok?

Brett megfordul, és valamit suttog Reagannek, amit én nem hallok, majd tesz néhány lépést a folyó irányába.

-    Reagan - mondom. - Igaz ez?

-    Zorie... - Reagan szorosan becsukja a szemét.

Te jó ég! Ezek szerint igaz.

-    Együtt vagytok? Miért nem mondtad el?

Reagan felemeli a kezét, majd hagyja maga mellé hullani, és megrázza a fejét.

-    Nem tudom. Csak.

-    Csak miért?

-    Mert kiakadnál, érted? - mondja hirtelen védekező hangon.

-    Nem is...

-    Éppen azt csinálod. Nem veszed észre? Mindig kiakadsz, ha nem pontosan úgy mennek a dolgok, ahogy megtervezted őket a határidőnaplódban meg a listáidon. És lehet, hogy én egyszerűen csak nem akarok ezzel bajlódni.

Megalázva érzem magam. És össze vagyok zavarodva. Ha Brett-tel jár, miért bátorított arra, hogy nyomuljak rá az után a csók után?

-    Mennyi ideje. Mióta?

-    Számít az?

-    Talán igen.

-    Miért? - kérdezi Reagan elkeseredetten. - Hát nem érted? Próbáltalak kímélni, ügyeltem az érzéseidre. Ezért döntöttünk úgy Brett-tel, hogy Lennont is elhívjuk.

-    Mégis miről beszélsz?

-    Tudom, hogy tavaly ősszel jártatok. Summer egyik barátja látott titeket, ahogy nyaljátok-faljátok egymást a gördeszkapálya mellett. Mindenki tudja!

Te jó isten! Meg akarok halni. Rá sem tudok nézni Lennonra. Halálosan megalázva érzem magam.

-    És a helyzet az - folytatja Reagan -, hogy akkor is ragaszkodtál hozzá, hogy csak barátok vagytok, amikor egyenesen rákérdeztem a dologra. Még Avaninél is puhatolóztam, mert a fene tudja, miért, de több titkodat árulod el neki, mint nekem valaha is, de ő falazott neked, és azt mondta, nincs köztetek semmi.

Ez képtelenség. Avaninek sem árultam el semmit, ezért nem is volt miért „falaznia”.

Reagan keresztbe fonja a karját.

-    Úgy tűnik, nem tartozom többé a társaságodba. Csak kihasználsz engem, amikor kényelmes neked. Például amikor le szeretnél ülni valakihez ebédelni.

-    Ez nem igaz!

Ugye? Nem használom ki Reagant. Legalábbis nem jobban, mint ő engem. Ő másolja le a megoldásaimat dolgozatírásnál. Ő kéri a segítségemet a házifeladatok elkészítésekor. Hát nem szoktam neki segíteni?

-    Nyilvánvaló, hogy nem bízol meg bennem annyira, hogy megoszd velem a titkaidat - mondja. - Akkor én miért osztanám meg veled az enyémeket?

Válaszolni szeretnék, de képtelen vagyok. Csak bámulok idiótán.

-    Reagan... - próbálkozik Summer.

-    Te meg képtelen vagy csendben maradni ugye? -mondja Reagan Summerhez fordulva. - Néhány nap múlva elhúzott volna a hülye csillagásztalálkozójára. Csak azt kértem, hogy ne szólj Brettről és rólam, amíg le nem lép, de képtelen voltál parancsolni magadnak, mi?

-    Én.

-    Csak egyetlen jó dolgot akartam átélni ezen a nyáron. Egyetlenegyet! - Reagan szeme megtelik könnyel. -Fogalmatok sincs, min megyek keresztül! El sem tudjátok képzelni, milyen éveken át mindennap edzeni. Éveken át! Aztán a lábam egy másodperc töredékére megcsúszik, és fel kell adnom az álmaimat.

-    Nem te vagy az egyetlen, akinek vannak álmai -mondom neki.

-    De én vagyok az egyetlen, akinek elég tehetsége van ahhoz, hogy megvalósíthassa őket!

-    Jézusom! - mondja Kendrick. - Hallod te magadat, Reagan?

-    Nem érdekel, mit gondolsz rólam - mondja Reagan, miközben megrántja a vállát, és kitöröl néhány csepp könnyet a szeméből. - A családodnak van pénze, nagy ügy. Az enyémnek is van. De nem látom, hogy bármit is próbálnál kezdeni az életeddel. Én az olimpiára készültem, érted? Az istenverte olimpiára!

-    Tudjuk, hogy mire készültél - mondja Summer lágyan. - És nagyon sajnáljuk.

-    Nem kell a sajnálatotok! - válaszolja Reagan. - Az egyetlen ok, amiért érdekled Kendricket, az az, hogy idegesítheti veled a szüleit.

-    Hé! - mondja Kendrick mérgesen.

-    Ez az én kirándulásom - veri a mellkasát Reagan. -Mindenért én fizettem, és mindent én szerveztem meg. Ennek kellett volna felvidítania. Egyáltalán nem rólatok szól ez az egész.

-    Tudod, hogy egy hatalmas nagy seggfej vagy, ugye? -kérdezi tőle Lennon.

-    Komolyan beszélek - válaszolja Reagan. - És ha már mindent kiteregetünk, engedd meg, hogy megemlítsem, milyen faszfej voltál Brett-tel az egész kirándulás alatt. Ő akarta, hogy gyere.

-    Valóban? Vagy csak részesülni akart apám hírnevéből? Vagy esetleg velem akarta elterelni Zorie figyelmét arról, hogy együtt vagytok, mert tudta, hogy mennyire fájna neki, ha megtudná? Csak mert bármelyikről is van szó, mindegyik elég szar indok.

-    Hát ez elég kínos, haver - mondja Brett. - Csak segíteni akartam Reagannek Kupidót játszani. Mindenki tudja, hogy teljesen rá vagy izgulva Zorie-ra, akkor meg mit panaszkodsz?

Hogy mi? Kizárt, hogy ez igaz legyen.

Reagan Lennonra mutat.

-    Látod? Brett kedvel téged, te pedig egy szemét voltál vele, amióta csak elhagytuk Melita Hillst. Hálásnak kéne lenned, amiért elismeri a te valaha menő punk-rock apádat.

Lennon ajka elkeskenyedik.

-    Ne vedd a szádra apám nevét!

Jó párszor láttam már Lennont mérgesen. De most majd’ megüti a guta. Soha nem reagált még ilyen érzékenyen, ha az apját említették. Ha az anyjairól volt szó, akkor igen. De ha valaki az apját emlegeti, mintha esőfelhők gyülekeznének a feje fölé.

-    Mindenki nyugodjon meg! - könyörög Summer.

Brett előrelép.

-    Nézzétek, most mindannyian olyan dolgokat mondtunk, amiket magunk sem gondolunk komolyan. Zorie, sajnálom, hogy nem szóltunk a kapcsolatunkról. De ez még nem jelenti, hogy ne érezhetnénk jól magunkat együtt. Reagan és én ugyanazt akarjuk: hogy mindenki jól érezze magát. Olyan nagy baj ez?

-    Jól érezni magunkat? - kérdezi Lennon. - Majdnem megölettél minket ma este!

-    Szeretnéd, ha mindenki ezt gondolná, igaz? Lehet, hogy az a bajod, hogy te hoztál minket a medvék közé. Lehet, hogy egyszerűen szar túravezető vagy.

Ez kiveri nálam a biztosítékot. A dolgok, melyek az elmúlt percekben a felszínre kerültek, térképek koordinátáiként kapcsolódnak össze a fejemben:

Nemhogy Reagan titokban tartotta, hogy összejött Brett-tel, de ráadásul megpróbált összehozni Lennonnal, csak hogy Brett az övé lehessen.

Megsértődött rám, mert jóban vagyok Avanivel.

Summer pletykákat terjesztett rólam és Lennonról az iskolában.

Brettet a legkevésbé sem érdeklem.

És engem sem érdekel Brett. Már nem. A vonzalom elmúlt.

Mindez a szemét a már meglévő szeméthegyre rakódik, amely jelenleg az életem. Mert ha hazamegyek, ismét szembe kell néznem a hűtlen apámmal, és anyámmal, akinek fogalma sincs semmiről. Na meg Mackenzie-ékkel, akik mindent tudnak a családi gondjainkról.

Na és itt van Lennon. Amióta a közelében vagyok, felébredt bennem az alvó remény, erre kiderül, hogy az egész a lehető legaljasabban meg volt rendezve. Azt hittem, újra kezdem élvezni a társaságát, de vajon valóban így volt? Vagy csak Reagan bábjátékának forgatókönyve szerint cselekedtünk? Visszanézve már azt sem tudom megállapítani, mi volt valódi, és mit erőltettek ránk.

Valami hirtelen kattan a fejemben.

Felveszem a tetőt, és a tartályra csavarom, amíg kettőt nem kattan. Majd Bretthez sétálok, és a kezébe nyomom.

-    Nem hibás - mondom.

Brett a tartályra néz, aztán pedig rám. Egy hosszú

pillanatig senki nem szól, majd Reagan hangja töri meg a csendet.

-    Ennyire piti tempóban nyomod? - kérdezi. - Hát jó. Elfelejtheted, hogy velem lógj az iskolában. Végeztünk. Menj vissza Avanihez!

Megfordulok, és mérges könnyekkel a szememben nézek vele farkasszemet.

-    Avani soha nem feledkezett meg rólad. Valamilyen hülye okból még mindig kedvel téged! Te vagy az, aki magánsulisokkal kezdtél együtt lógni, miután a szüleid meggazdagodtak. Te vagy az, aki úgy gondolta, hogy az olimpiára való edzés fontosabb a barátaidnál. És mit hozott mindez neked? Egy csomó olyan barátot, akik csak sajnálatból vagy társadalmi kötelességből vannak veled. Ébredj fel, Reagan! Senkit nem érdekel, hogy nem sikerült az idióta olimpiai selejteződ. A futáshoz még csak tehetség sem kell. Csak a lábaidat mozgatod!

-    Zorie - mondja Lennon csendesen.

Körülnézek, és látom, hogy mindenki úgy néz rám, mintha őket bántottam volna meg. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy talán így is történt. És tudjátok, mit? Nem érdekel! Lehet, hogy nem kellett volna Kendricket is belerángatnom, de a többiek elmehetnek a fenébe. Gyűlölöm Brettet, amiért megcsókolt, és reménykedni kezdtem. Gyűlölöm Summert, amiért megpróbált manipulálni. És határozottan gyűlölöm Reagant, amiért tönkretette a nyaramat.

Egész addig, míg rá nem nézek.

Egy rövid pillanatig úgy tűnik, mintha menten elsírná magát. Én pedig ettől... szörnyen érzem magam. Én nem ilyen vagyok. Én nem keveredem csúnya vitákba senkivel. A veszekedéstől viszketni kezdek.

Bocsánatot akarok kérni tőle.

Azt szeretném, ha ő is bocsánatot kérne tőlem.

Vissza szeretnék menni az időben addig a reggelig, amikor anyám erről a kirándulásról kezdett beszélni, és nemet szeretnék mondani neki.

Amikor éppen bocsánatkérésre nyitnám a számat,

Reagan megelőz:

- Köszi, hogy tönkretetted a kirándulást. - Majd Lennonra mutat. - Mindketten megbaszhatjátok! -Megfordul a tengelye körül, mintha el akarna futni, majd megáll. - Ja, egyébként a tavaszi olimpiai adománygyűjtő bulin az ízléstelen apád megpróbálta lefektetni Michelle Johnson anyját. Nem mondtam el anyámnak, mert akkor nem támogatta volna többé az idióta klinikátokat. De biztos lehetsz benne, hogy most elárulom neki.

Az idő megáll. Nem mozdulok, nem lélegzetű, még csak nem is pislogok. Egészen addig nem, míg forró könnyeket nem érzek végigcsorogni az arcomon. Rájövök, hogy sírok. És egy pillanatig tovább állok megdermedve, és próbálok valamiféle választ megfogalmazni. De képtelen vagyok rá.

A fejem üres. Azt akarom, hogy minden tűnjön el. Reagan. Brett. Lennon. Ez az egész katasztrofális kirándulás.

Az apám.

A szavak fájdalmasan a torkomra forrnak, és nem szabadulnak onnan. Úgy érzem, mintha fuldokolnék, miközben piranhák kapaszkodnak a bőrömbe, büszkeségem maradékát is lerágva. És mivel itt vagyunk kint a semmi közepén, éjszaka, egy éhes medvével és a fene tudja még mivel a sarkunkban, az egyetlen dolog, amit tehetek, az az, ha visszahúzódom a sátramba.

Alig találok oda a hold fényénél. Sokkal sötétebb van itt kint, mint a városban. Miután farönkökön és köveken keresztülbukdácsolva majdnem kitöröm a nyakam, végül mégis visszajutok a sátorhoz, behúzom a cipzárt, és elzárom magam a többiektől. Az egész nem ugyanaz, mintha egy hatalmas „ezt nektek” csapással magamra vágnám az ajtót, ráadásul feltűnik, hogy még mindig hallom a többiek hangját a távolban. Nem tudom kivenni, miről beszélnek, de így a magány illúziója is a semmibe foszlik.

Ha eddig zavartak a kiütéseim, most egyenesen megőrülök tőlük. Felforgatom a táskámat antihisztaminért, és beveszek két szemet. Szárazon, víz nélkül nyelem le őket. Hatalmasat sóhajtva végigfekszem a hálózsákomon, és a semmibe bámulok. A talaj hideg és kemény alattam, és egy éles követ érzek a derekamban.

A veszekedés még visszhangzik a fejemben, és mély sebeket ejtettek rajtam a történtek. És ott van apám is. Vajon mindenki tud róla Melita Hillsben? Anya és én vagyunk az egyetlenek, akik a sötétségben éltek? Jézusom! Hát mennyire vagyunk hülyék? Fájdalom nyilall a mellkasomba, és azt kívánom, bár velem lenne anya, és beszélhetnék vele. Vagy csak ő beszélne hozzám.

Szél zörgeti a sátor oldalát, mikor leveszem a szemüvegem és bekuckózom a hálózsákomba. Az egész sátorból szintetikus szag árad, leginkább nejloné és műanyagé. Lehet, hogy túlságosan felhúztam a cipzárt. Vajon nyissak rajta egy lyukat, ahol bejöhet a levegő? De mi lesz, ha visszajön a medve, és kiszimatolja, hogy a sátorban vagyok, úgy, ahogy Brett kekszét is kiszimatolta?

Úgy döntök, hogy nem foglalkozom vele. Hirtelen halálosan fáradtnak érzem magam. Múlt éjjel alig aludtam. Korán keltem. Egész nap az erdőben túráztunk. Ráadásul az antihisztamin is hatni kezd. Érzem, hogy egy hajszál választ el attól, hogy elaludjak, és egy idő után feladom a harcot. Engedem, hogy maga alá gyűrjön az álom.

Mikor felébredek, szürke és hűvös a sátor belseje. Az orrom és ujjaim jégcsappá fagytak, és mikor megpróbálok megmozdulni, észreveszem, hogy ruhástul aludtam el. A kővel sem foglalkoztam, mely a sátor alatt fekszik, ezért most úgy érzem magam, mintha eltörött volna valamim.

Ráadásul furcsa dolgokat álmodtam Lennonról. Nagyon elcseszett, nagyon erotikus dolgokat. Megölt egy medvét, és ó istenem, miért van ilyen káosz a fejemben? Valószínűleg köze lehet ahhoz, amit Brett mondott tegnap este arról, hogy Len-non rám van izgulva. Ami hülyeség, mert Lennon egyáltalán nincs rám izgulva. Hogy is lehetne, amikor én vagyok az, akinek viszonzatlanul maradtak az érzései. Én vagyok az, akiben ég a láng. Lennon hagyott ott engem.

Semmit nem szeretnék jobban, mint ott maradni a hálózsákomban begubózva, és újra elaludni. Akkor talán újra álmodhatnám az álmaimat erotikus jelenetek nélkül. De felülök, hogy megnézzem a kiütéseimet - ott vannak, de az állapotuk nem olyan szörnyű -, majd hamarosan rájövök, hogy pisilnem kell. Méghozzá nagyon. A sátorban elég hely van ahhoz, hogy guggoljak, de felállni nem igazán tudok, ezért miután átkutatom a táskámat szemüveg és egyéb szükséges dolgok után, kitekeredek a hálózsákból, és kicipzározom a sátor ajtaját.

Odakint csend van és szürkeség, de a keleti fákon aranyló lény ragyog keresztül. Minden nyirkos, orrcimpáimat pedig fenyőillat tölti meg. Még soha életemben nem voltam éberebb. A medvére gondolva idegeim megfeszülnek, fejemet pedig minden madárcsicsergésre és levélsusogásra felkapom. Nincsenek medvék, sem emberek. Csak Brett sátrának ponyvája hever szétszakadva Reagan sátra mellett.

Egy rövid erdei séta után könnyítek magamon, majd visszavánszorgok a táborba. Hirtelen mozgást pillantok meg a folyó másik partján. Eltölt a múlt éjjelről maradt félelem, és rettegek, hogy Reagannel vagy Brett-tel találkozom. Több pánikkal teli pillanatba is beletelik, mire tisztul az antihisztamin okozta köd, és felismerem Lennon fekete, csuklyás pulóverét. A derekára erősített tokban egy fejszével, karjában tűzifával tart vissza a túloldalról a köveken át. Mikor észrevesz, röviden felemeli a fejét, én pedig csodálkozom, milyen felszabadító érzést vált ki bennem, hogy látom őt.

Csak az erotikus álmokra ne gondoljak.

A sziklahasadék felé indul, én pedig csatlakozom hozzá. A tűzifát a hamu mellé ejti. Ahogy hátat fordít nekem, szemügyre veszem a farmer mellényt, melyet pulóvere fölött visel. Tele van horrorfilmes fel varrókkal, és sírköveket és levágott testrészeket ábrázoló zománc kitűzőkkel. Van, ami soha nem változik.

-    Szia! - mondom. - Azt hiszem, mi vagyunk csak ébren. Nem igaz?

-    Igen is meg nem is. - Leguggol a tűzrakó hely mellé, és elrendezi a taplókat, kérgeket és száraz faleveleket.

-    Hogy érted azt, hogy igen is meg nem is?

-    Másnapos vagy? - kérdezi hunyorogva. - Lassan beszélsz.

-    Az antihisztamin miatt.

-    Értem. Kemény drogok. Erősödtek a kiütéseid?

-    Valami olyasmi. Hogy érted azt, hogy igen is meg nem is? - ismétlem meg körülnézve.

Lennon felsóhajt.

-    Ott, az ételtárolóknál.

Az ételtárolók a tábori edényekkel együtt sorakoznak egymás mellett a köveknél, melyeket padként használtunk. Hirtelen megpillantok egy lap vécépapírt egy kő alá szorítva. Szemceruzával írtak rá valamit. Felismerem Reagan kézírását. Felemelem a követ, és elolvasom az üzenetet: Menjetek haza egyedül!

Újra és újra elolvasom Reagan üzenetét, de még mindig nem értem. Ők mind...? Akkor mi...?

-    Itt hagytak minket - mondja Lennon.

-    Mindannyian?

-    Mindannyian.

-    Nem értem - mondom. - Hová mentek?

Lennon gallyakat rendez el a tapló körül gúla alakban.

-    Vissza a glampingbe.

-    Ezt ők mondták?

-    Reagan és Brett veszekedtek múlt éjjel, miután te visszamentél a sátradba. - Lennon próbálja a tekintetét a gallyakon tartani, de testtartása zavarról árulkodik. - A lényeg, hogy Brett azt mondta, neki ez a túra túl sok felhajtással jár. Reagan egyetértett. Úgy döntöttek, hazamennek.

Ez most valami vicc. Az kell, hogy legyen. Ugye?

Óvatosan nagyobb ágakat támaszt a gallyaknak.

-    Reagan már az éjjel el akart menni, ami őrültség lett volna. Kendricknek és nekem kellett meggyőznünk, hogy maradjon, amíg elég világos nem lesz az induláshoz, és akkor majd együtt megyünk. Ma reggel mintha hallottam volna valami zajt, de nem volt túl hangos, ezért visszaaludtam. Mikor újra felébredtem és felöltöztem, már eltűntek.

Komolyan beszél. Nem viccel.

Szédülök, így leülök egy kőre.

-    Itt hagytak minket? Summer és Kendrick is?

Mielőtt elmentem volna aludni, arról beszéltünk Kendrickkel, hogy vajon mennyibe kerülhet autót bérelni a glamping területén, és elmenni Summerrel a szülei faházába Napa Valley-be. - Lennon leporolja a kezeit, és előtúr egy öngyújtót a zsebéből. - De nem hittem volna, hogy csak úgy

elmennek.

-    Nélkülünk?

-    Brett hagyott nekem egy üzenetet a kekszesdoboz belsejében, amiből a medve falatozott. Azt írta, hogy a legjobb, ha különválunk, így kerülve el a további drámát, és hogy tudja, hogy kijutunk innen. Utána találtam meg Reagan neked írt üzenetét a sátrad előtt.

Menjetek haza egyedül!

Lennon a folyópart felé mutat.

-    Itt hagyták Brett szétszakadt sátrát, és egy csomó más felszerelést is. Azt hiszem, Reagan hivatalosan is végzett a kempingezéssel. Kedves tőle, hogy ekkora felfordulást hagy maga után, amit majd nekünk kell összetakarítanunk.

-    Mikor mentek el? Utol tudjuk még érni őket?

Hogy lehet, hogy Lennon ilyen nyugodtan rak tüzet?

-    Zorie - mondja. - Ha őket hallottam, amikor először felébredtem, akkor már jó pár órája elmentek. Soha nem érjük őket utol.

-    Felkelthettél volna! Siethettünk volna!

-    Én is még csak tizenöt-húsz perce keltem fel. Hát nem érted? Már egy órája is túl késő lett volna. Mire a parkolóba érünk...

Már rég elhajtottak.

Rendben. Pánikra semmi szükség. Gondolkodni kell. Új tervet szőni. Mit csinálunk most? Négy óránkba telne, hogy leérjünk ide a parkolóba. Egy órába, hogy visszamenjünk a glampinghez, ahol foghatnánk egy taxit, vagy felszállhatnánk egy buszra. De nincs autónk.

-    Mennyi idő alatt érünk a parkolóból a glampinghez gyalog?

-    A hegyi úton, amin idehajtottunk, nincsenek turistaösvények. Az út nem túrázásra készült. Még csak nem is annyira járműveknek! Emlékszel, milyen volt idáig eljutni azon a kanyargós úton.

Több szembe tartó járműbe is majdnem beleszaladtunk egy-egy kanyarban. Elég ijesztő volt, és egészen biztosan nem szívesen hajtanék azon az úton esőben vagy ködben. Gyalog meg pláne nem.

Lennon a fejét ingatja.

-    Jobban tesszük, ha egy igazi turistaösvényen megyünk vissza a hegyeken át, de az lehet, hogy... tovább fog tartani.

-    Mennyivel tovább?

-    Egy nappal.

-    Egy egész nappal?

-    És egy éjszakával. Valahol útközben fel kell vernünk a sátrat. Nincs egyenes út innen a kempingbe.

Te jó ég! Komolyan beszél?

-    Ez nem lehetséges - mondom neki, miközben fel-alá járkálva azon gondolkodom, mit lehetne tenni. Teljes pánikban vagyok, és leplezni sem akarom. - Itt hagytak minket a semmi közepén? De hát ez csak egy veszekedés volt!

-    Reagan meglehetősen zaklatott volt.

-    Reagan? Én vagyok az, akit megaláztak!

-    Múlt éjjel sok mindenkit megaláztak. Mindenki rosszkedvű volt. Miután elmentél, Reagan sírt. egy csomót. És sokat kiabált. Azt hiszem, az olimpiai bukása jobban elkeseríti, mint amennyit kifelé mutat belőle.

Lennonra nézek.

-    Te az ő pártját fogod?

Lennon feltartja a kezeit.

-    Nem fogom a pártját. Még csak nem is kedvelem Reagant, és őszintén szólva nem is értem, Avani és te miért barátkoztatok vele egyáltalán. Tudod, hogy viszonyultam hozzá. Ez pedig semmit nem javult az idők során, főleg, hogy láttam, hogy viselkedik Avanivel. Csak azt mondom, hogy Reagan eljátssza, hogy jól van, pedig nincs. Akármilyen hülye is Brett, ezt még ő is tudta. Reagan mindent megpróbál, hogy jobban érezze magát, és ehhez Brett is hozzá tartozik. Miután tegnap lenyugodtak a kedélyek, Brett elmondta, hogy tavasz óta tartották a kapcsolatot, és ő még visszament a volt barátnőjéhez. De azt hiszem, hivatalosan az olimpiai ügy után gabalyodtak egymásba.

Jézusom! Várjunk csak! A tavaszi szünet óta?. A buli, amelyen Brett-tel csókolóztunk, a tavaszi szünetben volt.

-    Tudtad, hogy ők ketten egy pár? - kérdezem. - Brett és

Reagan.

Lennon a fejét rázza.

-    Előlem is eltitkolták. Ha nem vetted volna észre, Reagan görcsösen kézben akarja tartani a dolgokat. Azt hiszem, amikor te és Brett összejöttetek azon a bulin...

ISTENKÉM! HÁT TUDJA!

-    Nem jöttünk össze - mondom. - Nem úgy.

-    Nem tartozik rám.

Honnan tud Lennon a csókról? Brett elmondta neki? Hát persze, hogy elmondta. Nem tudom, miért keserít ez el ennyire, de úgy érzem magam. mint akit lelepleztek.

-    Mit mondott Brett pontosan?

Lennon elfordítja a tekintetét, és nem válaszol.

- Hát ez fantasztikus - motyogom. - Lehet ez még rosszabb? Csak egy csók volt az egész! És hidd el, már nagyon bánom.

-    Egyébként sem adok túl sokat arra, amit mond -válaszolja Lennon. - Tudom, hogy nagyobb a szája, mint az agya. Persze nem mintha nem tudnám, hogy randiztál az elmúlt évben. Az élet megy tovább, nem igaz? Én is jártam valakivel.

Tényleg? Ezt nem is tudtam. Meg szeretném kérdezni, ki volt az, és mikor. Vajon még mindig járnak? Azt mondta, „jártam”, nem igaz? Múlt időben.

-    Nem mintha a két dolognak köze lenne egymáshoz -teszi hozzá gyorsan. - Tűz és víz a kettő.

-    Igen - mondom csendben. - Tűz és víz.

Lennon megrázza a fejét.

-    Azt hiszem, Reagannek súlyos problémái vannak. Sebesült és megalázott, és nem tud logikusan gondolkodni. Ha valaki érzelemből cselekszik, gyakran csinál hülyeséget.

-    De én semmi rosszat nem csináltam!

Lennon felhúzza a szemöldökét.

-    Legalábbis semmi olyasmit, amiért itt kéne hagyni -helyesbítek.

-    Egyikünk sem csinált olyasmit. Én például tudtam, hogy nem jó ötlet beleegyezni ebbe a kirándulásba, mégis eljöttem, így bizonyos szempontból én is hibáztam. Viszont az összes intrikus lelépett, én pedig pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok, szóval lehet, hogy tulajdonképpen minden pontosan úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.

-    Teljesen megőrültél? De hát ez egy katasztrófa! Mit fogunk most csinálni? Lehet, hogy van másik megoldás is a visszajutásra, amivel elkerülhetjük az egésznapos túrázást. Esetleg egy buszmegálló a parkoló közelében? A sierrai tömegközlekedésnek kell, hogy legyen erre valamilyen csatlakozása. Biztos, hogy találunk erre egy buszt, vagy valamit, ami Melita Hillsbe tart.

-    Már én is gondoltam erre. Van is egy térképem a buszútvonalakról. A legközelebbi nyolc fárasztó órányi gyaloglásra van innen. Szünet nélkül. Olyanoknak pedig, akik nincsenek túrázáshoz szokva...

Rám céloz.

-    .a legjobb tíz-tizenegy órával számolni. Hegynek fel és hegynek le visz az út, kivételesen meredek lejtőkön. Olyan túrázóknak való, akik kihívásra vágynak. A térképen az ösvény nehéz útvonalként szerepel.

Most viccelsz?

-    Nem hiszem, hogy volt róla fogalmuk, milyen skolasztikában hagynak minket azzal, hogy nélkülünk mentek el - folytatja Lennon. - Reagan egy seggfej, de nem kegyetlen. Brett egyszerűen abból indult ki, hogy minden rendben lesz, és valószínűleg ő győzte meg Kendricket és Summert is. Legalábbis remélem.

Újra kézbe veszem Reagan üzenetét, és üres tekintettel bámulom, míg Lennon meggyújtja a tüzet, majd a taplót fújja, és a gallyakat igazgatja.

-    Lemaradok a csillagbuliról - mondom inkább magamnak, mint neki. Ennek kéne az utolsó dolognak lennie, amiért aggódom, de nehezemre esik mérlegelni. Az agyam túl gyorsan kattog, próbálva minden apró részleten átrágni magát ahhoz, hogy a legjobb megoldáshoz jusson el.

Lennon felnéz a tűzből.

-    Ez az a találkozó, amit Reagan tegnap este említett?

-    Igen - mondom. - Néhány nap múlva buszra kellett volna szállnom, és a Condor Peakre utaznom. A csillagászati klub tagjaival találkoztam volna. dr. Viramontesékkal, emlékszel? - Lennon anyukái néha elfuvaroztak a csillagvizsgálóba a találkozókra, így természetesen Lennon is tudja, miről van szó. Mikor bólint, gyorsan összefoglalom a csillagbulival kapcsolatos tudnivalókat. - Úgy volt, hogy ott találkozom Avanivel.

Hirtelen megértem, miért ragaszkodott hozzá Reagan annyira, hogy elmenjek. Akkor végre megszabadult volna tőlem, és nyilvánosan élvezhette volna Brett társaságát. Istenem, mekkora idióta voltam!

-    Majd írok Avaninek, ha olyan helyre érkezünk, ahol lesz térerő - mondom merengve. Itt kint egyetlen hálózat sem elérhető. - Értesülnie kell róla, hogy nem számíthat rám.

-    Vagy egyszerűen elmehetnél a bulira, ahogy eredetileg is tervezted - mondja Lennon, és valami ördögi villanás fut végig a tekintetén.

Egy távoli ágon hangosan énekel egy madár.

-    Túl korán van ahhoz, hogy buszra szálljak -magyarázom. - Még senki nem lesz a Condor Peaken. Nem ülhetek ott az ujjaimmal malmozva, míg a többiek fel nem bukkannak néhány nappal később.

-    Nem azt mondtam, hogy szállj buszra. Condor Peak egyáltalán nincs olyan messze innen.

-    Nincs?

Benyúl a mellénye zsebébe, és előhúz egy jegyzetfüzetet. Néhány percnyi lapozgatás után megtalálja a térképet, és kihajtogatja.

-    Látod? - mondja egy sziklára terítve a hatalmas papírt. - Itt vagyunk most. Ez pedig a Condor Peak. - Valamit lemér, majd gyors számolásba kezd halkan mormolva a számokat. -Néhány nap túrázás a King’s Forestben. Talán három.

Jó adag levegőt fújok ki a számon.

-    Az őrülten messze van.

-    Nem igazán. Az ösvények sokkal könnyebben járhatók, mint az, amely a legközelebbi buszmegállóba vezet, ráadásul nem kéne folyamatosan gyalogolnunk. Tarthatnánk

szüneteket, és éjszakára lesátorozhatnánk.

-    Mi ketten?

-    Igen. Te meg én - mondja Lennon tárgyilagosan. -Elvinnélek oda.

-    Kettesben túrázni a Condor Peakig? Egyedül?

-    Nem gondoltam rá, hogy a medvét is meghívom, de ha gardedámra van szükséged...

Idegesen kuncogok és a térképre nézek.

-    Komolyan beszélsz?

-    Teljesen.

-    Miért tennéd ezt meg értem?

Lennon megvonja a vállát.

-    Még nem akarok hazamenni. Ha te szeretnél, vissza tudunk menni a buszmegállóhoz. Lehet, hogy holnap sikerül elérned egy buszt. Az is lehet, hogy lesz térerő, és fel tudod hívni anyukádat, hogy érted jöjjön. Vagy talán stoppolhatsz is.

Egyáltalán nem tetszik nekem ez a túl sok „talán”.

-    Másrészt viszont - mondja -, ha szeretnél a Condor Peakre menni, meg tudok tervezni egy sokkal kevésbé veszélyes túrát egy sokkal könnyebb útvonallal a nemzeti parkba.

-    Nem is tudom - mondom, és próbálom kitalálni, hogyan utasíthatnám el az ajánlatát úgy, hogy ne hangozzon túl bunkónak. Mármint nekem ez így túl sok. Mégiscsak Lennon-ról van szó. Az ellenségemről. A volt ellenségemről. És a volt legjobb barátomról. Fogalmam sincs, mik vagyunk most egymásnak egyáltalán. Csak most kezdtünk el újra beszélni egymással, a testem pedig olyan idióta, hogy máris erotikus álmokat pumpál a fejembe, pedig pontosan így kezdődtek a bonyodalmaink. Nem akarok az újrakezdésben reménykedni. Egyáltalán, semmiben sem akarok reménykedni!

-    Hogy terveztél hazajutni a csillagbuli után? - kérdezi Lennon.

-    Avani autóval jön - válaszolom. - Követi dr. Viramontest és még néhány embert. A csillagbuli három éjszakán át tart, azt hiszem. Amikor vége, hazavezet. Úgy terveztük, hogy péntek reggel indulunk, és délre otthon leszünk.

-    Akkor visszamehetek veletek Melita Hillsbe - mondja Lennon, mintha ez lenne a világon a leglogikusabb dolog. -Avani jó fej. Biztos vagyok benne, hogy nem bánná a dolgot.

Valóban nem. Avani kedveli Lennont. Hirtelen eszembe villan, hogy Avani azt mondta, Brett nem Lennon súlycsoportjába tartozik. Te jó ég, mit szólna, ha tudná, mit össze szerencsétlenkedett Brett ez alatt a kirándulás alatt! Lehet, hogy kárörvendően azt mondaná, hogy ő szólt előre.

Vagy mégsem. Ő ehhez túl rendes.

Nem ez volt a tervem. De ha jobban belegondolok, az eddigi események egyike sem szerepelt a terveimben. Semmi nem úgy történt, ahogy terveztem. A legkevésbé sem.

Hogy romolhatott el minden ilyen nagyon?

-    Nézd! - mondja Lennon. - Azt gondolom, ha hazamész, Reagan nyer. Mert most saját magát is megalázta azzal, hogy elveszítette az irányítást a tökéletes vakációja felett, és azt akarja, hogy mindenki vele szenvedjen. Amikor elkezdődik az iskola, a köreiben mindenkinek úgy adja majd elő a történetet, hogy az őt a lehető legjobb színben tüntesse fel. És ha tetszik, ha nem, te leszel a történetében a főgonosz. Nem gondolod, hogy boldog lenne, ha elmondhatná, hogy távolsági busszal és egy csomó átszállással jutottál haza? Vagy hogy irdatlan összegeket kellett kifizetned az autóbérlésért? Vagy ami még rosszabb: anyukád érted jött?

-    Próbálod elérni, hogy úgy érezzem, mintha tévedni kivételes dolog lenne.

-    Vagy - emeli magasba az ujját - te mondhatnád el mindenkinek, hogy ő rohant úgy haza, mint egy elkényeztetett gyerek, aki nem kapta meg, amit akart, te pedig nagyszerűen érezted magad, és a suli legmenőbb srácával túráztál.

Feljebb tolom a szemüvegemet.

-    Ráadásul azt is elmondhatnád, hogy elmentél a csillagbulira - folytatja. - Az emberek azt kérdeznék, hűha, az meg micsoda? Te pedig mondhatnád, hogy semmiség, csak végigtúráztam egy nemzeti parkot, hogy találkozhassak

néhány másik csillagásszal, hogy megnézzük a... mit is?

-    A Perseidák meteorrajt.

-    A Perseidák meteorrajt, amelyet valószínűleg nem láthat túl gyakran az ember.

-    Évente egyszer látható.

-    Háromszázhatvanöt naponta egyszer - mondja Lennon rejtélyes hangon, miközben karjaival színpadiasan végigszánt a levegőben.

- Fogd be! - szólok az irtózatos helyzet ellenére mosolyogva.

-    Tudom, hogy nem edzésként cipelted fel ide a teleszkópodat.

A sátram irányába nézek. Még nem is nyílt alkalmam használni a teleszkópot.

- Tedd, amit szeretnél! Ne hagyd, hogy Reagan megakadályozzon benne! Csessze meg! És csessze meg Brett is a tettetett Kerouac-imádatával. Kerouac halálra itta magát, Neal Cassady pedig megbaszott mindent, ami mozgott, és igazi nőgyűlölő volt, éppúgy, mint a beatnemzedék legtöbb tagja, akik egyszerűen éretlen faszfejek voltak. Cassady altató-túladagolásban halt meg. Lényegében egyikük sem élt tovább a negyvenes éveinél. Még hogy nemzeti kincsek, a tököm!

Hűha! Valakit elragadtak az indulatai.

-    Nem tudtam, hogy ilyen jártas vagy az irodalomban -mondom.

-    Még a végén megleplek, Zora May Everhart.

Már sikerült neki.

-    Sajnálom a Brett-tel történteket - közli gyengédebben. -Komolyan. Főleg, ha tetszett neked.

-    A vicc az, hogy nem is vagyok biztos benne, hogy tetszett. Azt hittem, hogy kedvelem őt, egészen addig, amíg...

-    Eltöltöttél vele egy kis időt?

-    Talán.

-    Ezzel én is így vagyok. Amikor el akart kezdeni velem lógni, azt gondoltam. Nem is tudom. Mégiscsak Brett Seagerről volt szó. Akit mindenki szeret. De miatyánk, ki vagy a mennyekben, esküszöm nem tudtam úgy eltölteni vele egy órát, hogy ne imádkozzam azért, hogy ránk zuhanjon egy atombomba, mert így legalább nem kellett volna egy másodperccel sem többet elviselnem abból, hogy az Üvöltésből vagy az Útónból idéz.

Eszembe jut, hogy Brett azt mondta, szeretné megtanulni az asztrofotózást, és eltűnődöm, vajon komolyan gondolta-e, vagy csak előzetesen is a fájdalmamat szerette volna csillapítani.

-    De - mondja Lennon - mindannak ellenére, ami köztünk történt, én csak... azt szeretném, ha boldog lennél. És ha Brett az a srác, aki boldoggá tesz.

-    Nem az - válaszolom gyorsan.

-    Ennek örülök - mondja Lennon csendesen. - Annyira, de annyira örülök, hogy ezt hallom.

Tekintetünk összetalálkozik. Lennon tekintete határozott. És túl komoly. Nehezemre esik hosszan állni, ezért inkább a tűzbe nézek.

Hosszú csend áll be. Lennon egy gallyal böködi az új lángnyelveket, hogy életre kapjanak. Múlt éjszaka megfigyeltem, amint ugyanilyen, piramis alakú tábortüzet rak, és láttam, ahogy a külső gallyak elégnek, és középre hanyatlanak. Igazán elbűvölő látvány. Fogalmam sem volt, hogy a tűzrakás is lehet művészet.

Sok mindenről nem volt fogalmam.

-    Fogadok, hogy megteszed - mormolja.

Eddig a combjaimat dörzsöltem, hogy felmelegedjenek, de most Lennonra pillantok.

-    Mit teszek meg?

-    Fogadok, hogy elmész a Condor Peakre. Engedd meg, hogy elvigyelek! Meg tudom csinálni. Tudom, hogy sikerülni fog. Régebben bíztál bennem.

-    Régebben adtál rá okot.

-    Mindig is adtam rá okot. Csak te nem voltál rá fogékony többé.

Most veszekszünk? Nem hiszem, de a köztünk lévő feszültség tapintható. És éppen olyan gyúlékony, mint Lennon gallyrakása.

Mégis mit csináljak? Lehet, hogy igaza van, és hazamenni olyan lenne, mint megadni magam. És végül is nem azért jöttem, hogy megszabaduljak a családi problémáktól? Nem akarok csak úgy visszatérni hozzájuk, ülni a klinika recepcióján, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, míg az apám hazugságfelhőbe burkolózva közlekedik fel-alá.

De milyen lehetőségeim vannak? Túrázzak a világ végén az ellenségemmel?

Vagyis a volt ellenségemmel.

Istenem, teljesen össze vagyok zavarodva!

Lennon leguggol a tűz mellé, és összeszerel egy hordozható grillsütőt. Hasonlóan minden eszközhöz, amelyet magunkkal hoztunk, ez is pihekönnyű és összecsukható, és minden alkatrészével együtt elfér egyetlen fémcsőben. Mikor Lennon összepattintja az alkatrészeket, négy lábon áll. Óvatosan a tűz fölé állítja, és szűrt vízzel teli serpenyőt helyez rá. A lángok a serpenyőt nyaldossák.

Mindketten úgy bámuljuk a melegedő vizet, mintha ez lenne a világ legérdekesebb dolga.

-    Gondoljunk mindent végig logikusan! - indítványozza Lennon.

-    Az jó lesz. - A logika jó. A logika biztonságot jelent. És az arcáról leolvasva azt is tudom, hogy a logikát ellenem fogja felhasználni, mert túlságosan jól ismer. De olyan ideges vagyok, hogy ez sem érdekel. Csak szeretnék rendet tenni a fejemben.

Sötét haját kisöpri a szeméből, és ujjain számlálva sorolja érveit.

-    Egy: a csoport itt hagyott minket. Hogy rendesen átgondolták-e a dolgot, és tudatában voltak-e annak, ez mit jelent, ebből a szempontból lényegtelen. Megfeneklettünk. Kettő: durva lejtőkön gyalogolhatunk egész nap abban a reményben, hogy elcsípünk egy buszt, vagy találunk egy olyan, nem gyilkos hajlamú irgalmas szamaritánust, aki vállalja, hogy felvesz az autójába két stoppoló tinit, hogy kivigye őket a Sierrákról...

-    Te jó ég!

-    ... vagy egész nap könnyű turistaösvényen gyalogolunk, és holnapra félúton leszünk a Condor Peak felé. Három: neked sem kell lemondanod a programodat Avanivel, aki egyébként is sokkal jobb barát, mint amilyen Reagan valaha is volt. Négy: van egy tökéletesen megfelelő túravezetőd, aki elvisz téged, ahova csak akarod, és van elég időd odaérni. Öt: mit veszíthetsz?

-    Sokat.

-    Például? Félsz, hogy Joy elfelejti megetetni Andromédát?

Okostojás.

-    Nem - válaszolom.

-    Haza kell menned kivasalni a skót kockás szoknyáidat, mielőtt elkezdődik a suli? Vagy esetleg egy nagyobb szállítmány importált dekorszalag kiszállítására vársz, és időre van szükséged, hogy szín és minta szerint rendezd őket?

-    Hahaha. Te született Bill Murray.

-    Akkor mit veszíthetsz?

-    Nem tudom. Apám mindkettőnket megöl, ha megtudja, hogy te is tagja voltál Reagan csapatának. El sem tudom képzelni, mit csinálna, ha megtudná, hogy azt fontolgattam, hogy napokat töltök veled kettesben.

-    Remek észrevétel. Kettesben. - Halkan füttyent, és kinyitja az egyik ételtárolót. - Nehéz lesz uralkodni a kezeinken.

- Nem úgy értettem. - Úgy hangzóm, mint egy viktoriánus tanár, aki már az illetlenség szó hallatán is sokkot kap. Szinte hallom magamat Szentségei ég, Betsy!-t és Hogy merészeli, uram!-ot kiáltani.

-    Nem? - kérdezi csalódottságot színlelve.

Most flörtöl velem? Ez nem lehet igaz. Kezdem elveszíteni a józan eszemet.

- N-nem - dadogom, majd magabiztosabban is megismétlem: - Nem.

-    Hadd vigyelek el a Condor Peakre! Mutass fel apádnak egy nagy, képzeletbeli középső ujjat! Zorie és Lennon felfede-zőtúrán. Mint a régi szép időkben.

-    Régi szép idők - dörmögöm. - Figyelj csak, Lennon!

-    Igen?

-    Igazából nem is nagyon van más lehetőségünk, nem igaz? Úgy értem, a buszmegállóig túrázni... nem is volt soha opció.

Lennon szélesen elmosolyodik, és megrázza a fejét.

-    Minden rendben lesz. Megígérem. Egy darabban juttatlak el Avanihez. Ha pedig meggondolod magad, végső esetben elvihetlek egy vadőrállomásra.

A víz forrni kezd. Lennon óvatosan tölti át a serpenyő tartalmát a fémtálba, mielőtt rátenné a hálós fedőt. Aztán beállítja a telefonján az időzítőt.

-    Mi ez? - kérdezem.

-    Dugattyús kávéfőző.

-    A kávénknak?

-    Bizony.

-    Igazi kávénak? Nem instantnak?

-    Zorie, mi itt épp kempingezünk, és nem egy disztópikus rémálmot élünk át.

-    Majd próbálok erre gondolni, miközben a pottyantólyukakat ásom.

Lennon két kék színű zománcbögrét tart a magasba.

-    Lehetne rosszabb is. Lehetne tél is.

Vagy akár a vadonban is ragadhattam volna, kilométerekre a civilizációtól, egy olyan fiúval, aki összetörte a szívemet.

Vagyis várjunk csak!

De hát pontosan ez történt.

Harmadig rész

A kávé és pár csomag vízben oldható, ínyenc zacskós étel mellett, melyet Reagan hagyott hátra, Lennon kiteríti a környéket ábrázoló hatalmas térképet, valamint előszed egy fém iránytűt, melyből több számlapot, órát és vonalzót is ki lehet hajtani. Méréseket végez, és számokat jegyez fel egy töltőceruzával. Az egész olyan bonyolultnak tűnik.

-    Hogy érzed magad? - kérdezi állával a karom felé bökve, melyet éppen vakarok.

-    Egy kicsit viszket - vallom be. A múlt éjszakai veszekedés és a medvetámadás után megint a kiütések poklában érzem magam. - Van, amit rákenhetnék, de...

-    De mi?

-    A cucc Miss Angelától van.

Lennon fintorog.

-    Te jó isten! A gyógyfüves csodabalzsam, mely úgy bűzlik, mint ha lebombáztak volna egy illatgyertyagyárat?

Mutatóujjammal felé bökök.

-    Igen, az. És nemcsak az a gond, hogy a szemem könnyezik tőle, hanem a múlt éjszaka óta kicsit félek itt kint használni. Nem akarom felkelteni a medvék figyelmét.

-    Hm - mondja. - Az aggodalmad jogos. Próbálok kitalálni valamit. Addig is, itt az útvonal, amelyre gondoltam.

Felém fordítja a térképet, majd kinyitja a noteszát, és a térkép tetejére fekteti. A notesz két egybefüggő oldalára egy nem méretarányos térképet rajzolt, apró kis jelekkel, melyek különféle pihenőhelyeket jeleznek. Észreveszek egy vízesést az alsó sarokban, és rámutatok.

-    Ezek vagyunk mi?

-    Ezek vagyunk mi - feleli Lennon.

-    Ezek a sátrak pedig.

-    Lehetséges kempinghelyek. Két hegygerincen is át kell

vágnunk ahhoz, hogy a Condor Peakre jussunk.

-    Sziklát kell másznunk? - kérdezem ijedten.

-    Nem. Nyugi, tücsök! Ha errefelé megyünk - húzza végig egy pontozott vonalon az ujját -, keresztül tudunk menni egy barlangrendszeren, hogy a hegyek alatt jussunk át. A barlangoknak négy kijáratuk van, egyikük a hegy déli oldalán található. Ha átérünk a túloldalra, egy sátorozáshoz kiváló völgybe érkezünk, ahol ott éjszakázhatunk.

-    Várj csak! Lassan a testtel! Barlangászat?

-    Egy barlangon végigmenni nem barlangászat, hanem gyaloglás.

-    A sötétben.

-    Lesz nálunk fejlámpa - mondja, majd felmutatja a telefonját. - Lementettem egy túrakönyv PDF-változatát, melyben a hegyi utakról is esik szó. Azt írják, hogy több nagy barlang is található ez alatt a hegy alatt, de a miénk a leghosszabb. Ha átérünk a másik oldalra, rátérhetünk egy nagyobb ösvényre.

Arra nézek, amerre az ujja mutat a térképen.

-    Három sátrat is látok. Három éjszakát jelöl?

Lennon bólogat.

-    Ha élve akarunk a Condor Peakre jutni. Ha pedig meggondolnád magad, ez itt a legközelebbi vadőrház. Útba esik, és holnap érjük el. Bármi történik is, nem hagylak cserben. Ha úgy gondolod, régebben cserbenhagytalak...

-    Nem gondolom.

Maximálisan úgy gondolom.

Lennon összeszorítja ajkát, majd egy pillanat múlva folytatja:

-    Sikerülni fog, ígérem. Amennyiben betartjuk a szabályokat, nem kell többé a medvéktől tartanunk. Nagyobb biztonságban leszünk, mintha a civilizált világban töltenénk el három napot. Nagyobb esély van rá, hogy autóbalesetben halsz meg, mint annak, hogy egy nemzeti parkban.

-    Na tessék! Máris halált emlegetsz - mondom szárazon. - Már egészen el is feledkeztem róla, de most ismét befészkelte magát az elmémbe. Köszönöm.

-    Nagyon szívesen - mondja Lennon vigyorogva. -Csomagoljunk, és vágjunk neki! Kilométereket kell gyalogolnunk, mire nyugovóra térhetünk.

Oké, képes vagyok rá. Nem pont az, amit elterveztem, de legalább terv. Egy gondosan kiszámított, megrajzolt terv. Ez jó. Nagyobb biztonságban érzem magam tőle. Csak azt kívánom, bár az én tervem lenne, és nem Lennoné!

A készülődés tovább tart, mint képzeltem. A csapat nem csak Brett sátrának csontvázát hagyta hátra. Itt hagyták Reagan és Summer sátrát is, együtt egy csomó kempingfelszereléssel, melyeket Reagan vett a túrára. Azt hiszem, nem szándékozik többé használni őket, de szent isten, micsoda arrogáns módja a pénzszórásnak! Lennon mérges, mert a sok itt hagyott kacat teljesen ellentmond a nemzeti park szabályzatának. Ráadásul teljességgel lehetetlen, hogy mindent magunkkal cipeljünk. Az egyetlen, amit tehetünk, az, hogy annyi ételt pakolunk az élelmiszertárolóinkba, amennyi csak beléjük fér, és elpakolunk néhány olyan dolgot, amire még szükségünk lehet. Egy tábori gázfőzőt. Egy további Nalgene kulacsot. Egy tartalék öngyújtót. Környezetbarát nedves törlőkendőket. Reagan víztisztítóját. A teleszkópom miatt nem fér be sok minden a zsákomba, ezért Lennon cipeli a holmi nagy részét, a hátizsákjához erősítve őket. Mindent, amire nincs szükségünk, Reagan sátrában halmoz fel.

-    Majd jelentjük ezt a holmit, amikor a vadőrállomásra érkezünk - mondja. - Majd küldenek valakit, aki összeszedi.

-    Ha a medve nem jön vissza addig és rombolja le.

-    Igen - sóhajt Lennon.

Mire elkészülünk, késő reggel van. Tiszta ruhát veszek fel, megmosom a fogam, és próbálom megzabolázni a fürtjeimet. Mikor elkészülök, megpróbálom összecsomagolni a sátramat. Nehezebb, mint kicsomagolni. Miután Lennon már eleget nézte a küszködésemet, és „nem” meg „fordítva” hozzászólásokkal járult hozzá a boldogulásomhoz, végül megsajnál, és odajön segíteni. Ezek után már csak a hátizsákomba kell tuszkolnom, és készen is állok az indulásra.

Már amennyire készen állhatok.

Felmászunk a vízesés tetejéhez, ahonnan Kendnek és Brett ugráltak előző nap. Még mindig nem hiszem el, hogy elmentek. És hogy kettesben maradtam Lennonnal. Őrület. A helyzet ráadásul fizikailag is megterhelő. Hegyes ösvényen haladni, mint tegnap, egészen más, mint hatalmas sziklákon húzódzkodni fel nehéz hátizsákokkal. Tovább tart, mint Lennonnak, de nagyjából félúton felfelé ráérzek a mászás ízére. Van a dolognak egyfajta ritmusa, mely óvatosságot és türelmet diktál. Megkeresni a megfelelő kapaszkodót, felnyomni magamat a lábammal, átadni magamat a mászásnak. Mire felérünk a tetejére, nehezen lélegzőn, de felvillanyozottnak érzem magam.

-    Viszlát, Mackenzie-vízesés! - mondom letekintve az alattunk lezúduló víztömegre.

Lennon felnevet.

-    A könyv, amiben rátaláltam, Névtelen Vízesés 2-ként hivatkozik rá, de Greaves folyami vízesésnek is nevezik.

-    Ezek szörnyű nevek.

-    A Mackenzie-vízesés sokkal jobban hangzik - erősíti meg Lennon. - Ha majd a túrázós könyvemet írom, így fogom nevezni.

-    Nahát, most már író is vagy? És mikorra várható a Zord rendkívül gót kalauza a sötét vadonba megjelenése?

-    Még emlékszel a fedőnevemre - mosolyog Lennon.

-    Persze, hogy emlékszem. Én találtam ki.

Lennon elégedett hangot hallat, és egymásra mosolygunk. Kicsit talán hosszabban, mint kéne, ezért gyorsan más irányba nézek. Mielőtt bizarrá válna a dolog.

Illetve még bizarrabbá.

Átvágunk a bozótoson, és megpillantjuk Lennon ösvényét. Nagyon hasonlít arra, melyen idejutottunk, de olyan keskeny, hogy szinte alig látszik. Én akár egy szarvascsapással is összetéveszteném, sőt, tulajdonképpen bármilyen állat vágta ösvénnyel. Kissé aggódni kezdek, de Lennon megnyugtat, hogy ez egy valódi ösvény, valódi embereknek. De legalább többnyire fák szegélyezik, aminek örülök, mert lassan dél van, és egyre melegebb lesz.

Szerencsére felkészültem rá: leveszem a hosszú ujjú pólót, mely alatt egy rövid ujjút viselek. Fontos a réteges öltözködés.

Nagyjából fél óra csendes gyaloglás után már az ösvény és Lennon közelsége sem zavar annyira. Lennon eltökélt és csendes, megingathatatlanul baktat mellettem, szemével folyamatosan az erdőt pásztázva. És a farmerdzsekijét díszítő zombik, láncfűrészek és anarchiajelek ellenére a külseje... nem is tűnik annyira nem idevalónak.

-    Mikor kezdődött a kempingezés iránti rajongásod? -kérdezem.

Sötét tincset simít ki az arcából.

-    Azt hiszem, múlt évben. Akkor. keresztülmentem egy s máson, és Mac azt ajánlotta, menjünk el egy családi túrára a Halál-völgybe. És egyszerűen csak megmozgatott bennem valamit. Mindent élveztem benne.

-    A köveken alvást is? - Még mindig fáj a derekam a múlt éjszakai kiálló kő miatt.

-    Nem, de ha pokrócot teszel a hálózsákod alá, az sokat javít a helyzeten - mondja, és megpaskolja a hátizsákja aljához erősített, felcsavart pokrócot.

Bárcsak én is tudtam volna erről a trükkről!

-    Egyszerűen üdítőnek éreztem az erdei kempingezést -magyarázza Lennon. - Azt, hogy az ember egyedül marad a gondolataival. Nincs stressz és semmi nyomás. Nincs időbeosztás. Ha az ember akar, egész nap csak olvas. Csak felállítja a sátrát, és azt csinál, amit akar. Én pedig élveztem, hogy mindent magamnak csinálok. Otthon az ember mindent megkap. Az iskolában órarendünk van, a vacsorát elénk tolják. Ha az ember bekapcsolja a tévét, minden be van programozva. De itt semmi nem történik, ha nem gondoskodom róla. És lehet, hogy furcsán hangzik, de élvezem, hogy olyan valódi dolgokat csinálok, mint a tűzrakás és a főzés. Úgy értem, ha eljönne a világvége, tudnám, hogyan vészeljem át. A legtöbb gyerek a suliból egy-két hét után meghalna a vadonban, miközben azért szenvedne, hogy melegen tartsa magát, ehető ételt szerezzen, vagy’ igyekezne elkerülni, hogy a vadállatok

áldozatául essen.

-    Elég meggyőző volt, amit tegnap este a medvével csináltál - ismerem be. - Ha nem szólsz előre, lehet, hogy elmenekülök, és medvevacsoraként végzem.

-    A medvetámadás nem túl gyakori, és ha betartasz néhány alapszabályt, nem eshet bántódásod. Ha egy anyamedvével acsarkodtál volna, amikor a bocsai is a közelben vannak, nagyobb esélyed lett volna rá, hogy megtámad. De ez lényegében csak józan paraszti ész kérdése.

-    Mégis. Tudtad, mit kell tenni.

-    A trükk az, hogy teljesen elkerüljük őket. De ha ezt nem teheted meg, mert akikkel együtt kempingezel, fafejűek...

-    Nem mindannyiunk az - mondom.

-    Nem - ért egyet Lennon, és mosolyra húzza a száját. -De ha nem sikerül elkerülni a vadállatokat, akkor valódi veszélyként kell rájuk gondolni, és tiszteletben tartani, hogy ők az erősebbek.

Ez logikus.

-    Szóval azért szerettél bele a kempingezésbe, mert szeretsz tüzet rakni, és medvék eszén túljárni?

-    Úgy érzem, mintha teljesítenék valami mérhetőt. El tudom látni magam.

Rájött, hogyan kell igazi kávét készíteni a vadonban, mely számomra a főzés netovábbja.

-    .és bárhová eltalálok anélkül, hogy egy géphang megmondaná, merre kanyarodjak. Ismerem az elsősegélynyújtás alapelveit. Tudom, hogyan jussak vízhez, ha nincs folyó a közelben. És tudom, hogyan kell menedéket építeni az erdőben. Ez pedig.

-    Nem semmi.

-    Hát nem - mondja ő. - Ez életrevalóságot jelent, ami azt hiszem, mára sok emberből kiveszett.

-    Tehát azért jössz ki ide, hogy egy férfias férfinak érezd magad - mondom.

-    Így igaz - mondja Lennon gúnyosan. - Egy nagy, termetes favágónak. Ez vagyok én.

Hát, a dolog nagy része már megvan. Mikor mellette haladok, a termete megvéd a napsütéstől.

-    Az egészért magáért szeretek ide kijönni. Nézz csak körül! - mondja, és körbemutat. - Minden olyan derűs. Amikor Ansel Adams azt mondta, hogy hisz a szépség erejében, itt volt kint, a Sierrákon. Lehet, hogy pontosan ugyanezen az ösvényen gyalogolt.

Furcsa déjá vu érzésem van, mert ez úgy hangzik, mintha az a Lennon mondaná, akit én ismerek. Az, aki homályos idézetekben beszél a San Franciscó-i öböl feletti fényekről, mintha az egész csak varázslat lenne. Lehet, hogy mégis értem, miért szeret annyira túrázni.

Lennon zavarba jön, és halkan felnevet.

-    Emellett pedig soha nem tudhatod, mi fog történni. Ez a dolog izgalmas része. Ezernyi dolog romolhat el.

Felnyögök.

-    Ez az, amit nem szeretnék hallani. Én szeretem, ha rendben mennek a dolgaim.

-    A világ nem így működik.

-    Így kéne működnie - mondom. - Szeretem a kivitelezhető terveket. Én ennek a szépségében hiszek. Semmi nem jobb annál, mint ha tudom, pontosan mire számíthatok.

-    Tudom, hogy ezt szereted - mondja Lennon, és a naptól hunyorítva néz le rám. - És ez kétségkívül megnyugtató dolog. De az is megnyugtató, ha tudod, hogy akkor is képes vagy a túlélésre, ha minden darabjaira hullik. Az elképzelhető legrosszabb dolog is megtörténhet. De te mégis túléled. Ezért szeretek horrortörténeteket olvasni. Nem a szörnyek bennük a lényeg. A lényeg a hős, aki legyőzi őket, és elmeséli a történetet.

-    Jó, hogy így gondolod - mondom. - Nem vagyok benne biztos, hogy én is ugyanekkora biztonságban érzem magam. Nem mindenki ítéltetett túlélésre.

-    Túlélted, hogy a többiek magunkra hagytak bennünket.

-    Egyelőre. De még csak néhány óra telt el. Én gyenge vagyok. Lehet, hogy az éjszakát sem élem túl.

Lennon kuncogni kezd.

-    Azért vagyok itt én. Ha egyedül nem tudsz életben maradni, bérelj segítséget!

-    Remélem, tudod, hogy az Everhart család szegény, mint a templom egere, és nem fogsz jutalmat kapni, ha élve hazajuttatsz.

-    Élve vagy halva. Kitűnő! Ez azért elég nagy nyomástól szabadít meg - mondja Lennon sátáni vigyorral. - Á, nézd csak! Ez az az ösvény, ami a barlangokhoz vezet. Jó vagyok, vagy jó vagyok?

Ahol az ösvényünk egy szélesebb úttal találkozik, egy jelekkel függőlegesen telekarcolt oszlop áll. Ezek szerint a barlangrendszer röpke öt óra távolságra van. Déli nap tűz fölöttünk. És felfelé kell tartanunk. Nagyszerű. Minden sokkal egyszerűbbnek és kedvesebbnek tűnt Lennon kézzel készített térképén.

Kora délutánig megyünk, néha azokról a tájékozódási pontokról váltva egy-két szót, melyeket Lennon már ismer korábbi túráiról. De amikor elfelejtek válaszolni, mert túl erősen bámulom a sziklás ösvényt attól tartva, hogy hamarosan elájulok, Lennon úgy dönt, itt az ebédidő.

Levesszük a dzsekinket, hogy ráüljünk, és miután víztartalékaim felét lecsapolom, felbontom az anyámtól kapott füstölt pulykaszeletkéket, Lennon pedig pörkölt földimogyorót és szárított gyümölcsöket vesz elő. Úgy döntünk, hogy osztozunk. Lennon elmondja, hogy a magas kalóriatartalmú, erősen sós ételek a legjobbak, ha az ember túrázik. Nekem ezek a kedvenc ételeim. Lehet, hogy a végén mégis működni fog ez a túrázás-dolog.

Ebéd után újratöltjük kulacsainkat szűrt vízzel az egyik közeli pataknál, majd visszatérünk az ösvényre. A vidék itt sziklásabb, ami szívás, mert elég egy óra gyaloglás ahhoz, hogy újra fáradtnak érezzem magam. Folyamatosan megbotlom a kavicsokban, melyek a homokos talajból kandikálnak ki. Olyan, mintha az ember aknák ezreit próbálná elkerülni. Arra gondolok, hogy jól jönnének most azok a túrabakancsok.

-    Már nem sok van hátra - biztat Lennon, mikor úgy megcsúszom, hogy majdnem elesem.

Nem hiszem, hogy kibírom addig. Komolyan nem. A nap alacsonyan áll az égen, és már órák óta úton vagyunk. Egyetlen csúszós kavicsra vagyok attól, hogy minden büszkeségemet félretéve könyörögni kezdjek neki, hogy újra álljunk meg, ám ekkor felérünk a domb tetejére, és megpillantunk egy ösvényt, mely a miénkből ágazik kifelé. Felnézek, mély levegőt veszek, és meglepve pillantok meg egy hatalmas gránithegyet egy tisztás túloldalán. Egy pillanattal ezelőtt még messze volt, most pedig itt van az orrunk előtt.

- Ez az - mondja Lennon, izgatottan mutatva a keskenyebb ösvényre. - A barlang egyik bejáratának ott kell lennie az ösvény végén.

-    Istenem, azt hittem, soha nem érünk ide - mondom új erőre kapva, és elindulok az ösvényen. A legkevésbé sem számít, hogy végre vízszintesen haladunk. - Nem érzem a lábaimat. Aggódnom kéne?

-    Nem. Élvezd a zsibbadást! - válaszolja Lennon. -Később, amikor kegyetlenül fájni fognak, és könyörögni fogsz nekem, hogy vágjam le őket, nosztalgiával fogsz visszagondolni a mostani állapotra. Na de nézd! Látod ezt?

Látom. Egy hatalmas száj nyílik a barlang belsejébe. Ahogy átvágunk a tisztáson, és egyre közelebb kerülünk hozzá, egyre jobban megdöbbenek a nyílás méretén. Hatalmas. Az ösvény pedig véget ér, mindenféle figyelmeztetések és turistajelzések nélkül.

-    Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy már bejárták ezt a barlangrendszert - jegyzem meg. - Nem kéne valamilyen jelzésnek lennie a bejáratnál?

-    Olyasmi csak a turistacsalogató barlangoknál van. Néhányban még lámpákat is felszereltek a kirándulóknak. De ebbe inkább barlangkutatók járnak.

-    Barlangkutatók?

-    Emberek, akik felfedezik a barlangokat.

-    Azt hittem, azok a barlangászok.

-    A barlangászok között egy csomó idióta van, akik elvesznek a barlangokban, és a profi barlangkutatók mentik meg őket - Lennon az arcomra pillant. - Brett például

nagyszerű elveszett turista lenne.

A szememet forgatom, de titokban azt gondolom, valószínűleg igaza lehet.

-    Szóval mi a terv? - kérdezem, amikor megállunk a barlang bejáratánál, hogy kinyissuk a hátizsákunkat és előkeressük a fejlámpáinkat. Úgy döntöttem, hogy elhozom, amit Reagan otthagyott, mert Lennon szerint ez több száz dollárral drágább lehetett, mint az én egyszerű modellem, és kár lenne veszni hagyni.

-    Nagyjából három kilométerre van a túloldalra vezető kijárat - mondja Lennon, és felkattintja a fejlámpáját. -Teljesen biztonságos, nincs miért aggódnod. Több ezren jártak már bent előttünk.

-    Rendben - mondom, és érzem, ahogy a bőrömet megcsapja a sötét barlang hűvös levegője. Természetes légkondicionálás. Jólesik. - És hol az átvágás? Le kell győznünk egy barlangi trollt?

-    Zorie, ez nem Mória. Nem a Ködhegységen vágunk keresztül.

-    Akkor ne számítsak gonosz törpebányász-hadakra?

-    Úgy érted, orkokra. A törpék nem gonoszak. Hát nem néztük meg minden karácsonykor A Gyűrűk Ura trilógiát?

-    De, sajnos igen.

-    Te is élvezted.

Ez igaz.

-    Rendben, Gandalf, szóval mi az átverés ezzel a barlanggal kapcsolatban?

-    Nem kell balroggal megküzdeni. Nincs átvágás. Legalábbis semmi olyan, amiről nekem tudomásom lenne. De még én sem jártam ebben a barlangban.

-    De más barlangokban már jártál, nem igaz?

-    Csak a Melita Hills-i barlangrendszerben - mondja, és szája mosolyra húzódik.

-    Az iskolai kiránduláson?

-    Amikor Barry Smith elhányta magát a buszon a drótkötélpályán való lecsúszás után.

-    Én is csak azokban a barlangokban jártam - mondom aggódva. Ráadásul az leginkább egy ajándékboltból állt, ahol millió dollárért árulták a kólát. - Talán mégsem kéne bemennünk.

- Minden rendben lesz - biztosít Lennon. - A könyv szerint a trükkös része a dolognak az, hogy az alagutak összeköttetésben állnak. Az egész egy hatalmas barlangi útvesztő. Állítólag van benne két kötél, ami felvezet a felső alagutakba, és pontosan ez az, amit mi keresünk.

-    Köteleken fogunk függeszkedni? - Már megint a tesiórák horrorja!

-    Nem.

-    Hála istennek - motyogom

-    A kötelek csak a tájékozódásban segítenek. Több kijárat is van, és amelyikre nekünk szükségünk van, azt kötél jelöli. Ez vezet el az északi kijárathoz, ahonnan egy tágas ösvény vezet tovább a völgybe, amiről beszéltem. - Lennon felteszi a fejére a kapucnit. - Fel kéne venned a dzsekidet. Odabent hideg lesz, és legalább egy óránkba telik majd, hogy keresztüljussunk rajta. Van egy könnyű útvonal, mely a völgybe vezet. Ott letáborozhatunk egy pataknál, és megvacsorázhatunk.

Egy óra. Képes vagyok rá. Jobb, mint felfelé mászni a magunk mögött hagyott köveken. És legalább nem tűz ránk a nap. Kalapot kellett volna hoznom, ahogy anya mondta. Azt hiszem, a választék mentén megégett a fejbőröm, és valószínűleg az arcom is. De legalább most már egészen biztosan nincs D-vitamin-hiányom.

Ahogy átlépünk a barlang száján, felkattintom Reagan fejlámpáját. Egy nagy, kerek teremben találjuk magunkat. Körülöttünk mindenütt sziklatörmelék-halmok és néhány üres vizespalack, meg valami, ami leginkább egy köteg vécépapírnak néz ki. Ennyit a Ne Hagyj Nyomot mozgalomról.

A terem végéből széles alagút vezet a hegy belsejébe, és mi is ezen az alagúton indulunk tovább. Ahogy haladunk befelé, a napfény a nyomunkban elapad, és a fejlámpánk

fénye helyettesíti a napot. Idebenn sokkal hűvösebb van, a levegő pedig nyirkos és dohos - gondolom, mint a sziklák általában. Soha nem hittem volna, hogy a szikláknak ilyen erős illatuk van. Ez az illat pedig a legkevésbé sem kellemetlen, a tüdőmbe áramló hűvös levegő pedig kifejezetten jólesik. Minden tiszta. Egyszerű. Olyan, mint maga az útvonal. A járat elég széles ahhoz, hogy ketten egymás mellett sétáljunk benne, a plafon pedig több méterrel magasodik a fejünk fölé. Színes erek futnak végig a kőfalak mentén - Lennon szerint márvány -, és habár a talaj sziklás, jobb itt gyalogolni, mint odakint.

-    Ez nem is olyan rossz - mondom fejlámpám fényét végigjártam a falakon.

-    Mondtam én.

Hamarosan egy újabb alagútba érkezünk. Vagyis tulajdonképpen a jobb és a bal oldalunkon is van egy. Mindkettő nagyjából ugyanolyan széles, mint az, ahonnan jövünk.

-    Most mi legyen? - kérdezem.

-    Zorie, nem kell suttognod.

-    De hát minden visszhangzik.

-    Visszhang, visszhang, visszhang - mondja Lennon azon a mély hangján, miközben tölcsért formál a tenyeréből. - Ki hallja a visszhangot, ha egy erdő közepén lévő, elhagyatott barlangban csendül fel?

-    Befejezted?

- Egyelőre. - Lennon leakasztja a fekete iránytűt farmerja övtartójáról, és kinyitja. - Délnek tartunk. Úgy tűnik, ez az az útvesztő, amelyet említettem.

-    De nem olyan lesz, mint a sövényes labirintus a Ragyogásban, ugye?

-    Őszintén remélem. Nagyon szeretem azt a filmet -mondja Lennon. - Tudtad, hogy a könyvben állat alakúra nyírt bokrok serege kel életre?

- Kérlek, ne beszélj ilyesmiről, amíg egy sötét barlangban vagyunk a vadon közepén, és senki nem tud megmenteni minket! - mondom. - És kísértettörténeteket sem szeretnék hallani, az isten szerelmére. Tényleg a túlélőoktatód mesélte azt a történetet? Várj! Mindegy. Nem akarom tudni.

-    Kísértettörténet-mesélésből kellene megélnem -mondja.

-    Jó móka volt. Amíg fel nem bukkant a medve. Mondjuk igazából az is jó móka volt. A veszekedésig. - Fejlámpája fénye az arcomra esik. - Túl korai?

Felemelem a karom, hogy eltakarjam a szememet.

-    Megtennéd, hogy nem világítasz az arcomba?

Lennon elfordítja a fejét, és az útra irányítja a fényt.

-    Bocsánat.

-    Nem vagyok szomorú Brett miatt, ha erre vagy kíváncsi - mondom.

-    Akkor jó. Nem érdemli meg a könnyeidet. De csak a jegyzőkönyv kedvéért: szörnyű ízlésed van.

-    Elnézést kérek - mondom lágyan megsuhintva iránytűt tartó kezét.

Lennon kuncog.

-    Elnézem. És megbocsátok neked. És feloldozlak bűneid alól. De most összpontosítsunk arra, hogy mielőbb keresztüljussunk a barlangon, mert éhen halok. - Ismét az iránytűjét tanulmányozza. - Szóval, ahogy az imént említettem, az összes alagút egy nagy terembe vezet. Ha ott lyukadunk ki, az azt jelenti, hogy túlságosan nyugatnak mentünk. Szóval azt hiszem, egyszerűen választanunk kell egy alagutat, és megpróbálni tartani az északi irányt.

-    Akkor jobbra megyünk, ugye? - kérdezem.

-    Az a másik észak. Ismertebb nevén dél. Balra kell mennünk.

Hihetetlenül örül olyasvalaki tévedésének, akinek csak homályos elképzelései vannak arról, hova tartunk. Balra indulunk, és folytatjuk utunkat a barlang belseje felé. Perceken át szó nélkül haladunk. A távoli alagutakban egy hang visszhangzik, melytől megemelkedik a pulzusom. Lehet, hogy érdeklődnöm kellett volna a denevérekről. De az is lehet, hogy jobb, ha semmit sem tudok.

Miközben éles kanyart veszünk, felidézem korábbi szavait.

-    Bűnök? - kérdezem.

-    Micsoda?

-    Azt mondtad, feloldozol a bűneim alól. Pontosan mire gondoltál?

-    Csak ugrattalak.

Nem hiszem, hogy ez igaz.

Egy hosszabb szünet után Lennon ismét megszólal.

-    Tudod, mit gondolok Brettről. De hogy Andre Smith is megvolt? Az arrogáns szépfiúk az eseted, vagy mi? Mi volt vele?

A beszélgetés olyan dolgok irányába tart, melyeket nem szeretnék felfedni.

-    Andre kedves volt velem, amikor barátra volt szükségem.

-    Igen, azt láttam. Láttam, milyen kedves volt hozzád. -Egy pillanatra elhallgat, majd így szól: - De azt nem tudtam, hogy komolyan együtt voltatok. Brett egyszer elkapott, és elmondta, hogy... szóval többet, mint amennyiről tudnom kellett volna.

Hirtelen megtorpanok.

-    Mit mondott Brett?

-    Nem beszélhetnénk valami másról? - kérdezi Lennon.

-    Semmi esetre sem. Ha Brett rólam pletykált, azt hiszem, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit mondott.

Lennon elgondolkodik, majd továbbmegy, nekem pedig nem marad más választásom, mint hogy utánafussak, máskülönben egyedül maradok az útvesztőben.

-    Mondd el! - erősködöm.

-    Na jó - adja be végre a derekát. - Brett azt mondta, hogy Andre és te. tudod. testhőt cseréltetek.

Vicces, ahogy ezt mondja. Valahogy rosszabbul hangzik az egész, mint valójában. Főleg Lennon szájából, aki mindenféle szexuális játékszereket nézegethet egész nap, és mégsem meri kimondani, hogy mit csináltunk Andréval.

-    Andre és Brett szoktak dumálni - teszi hozzá. -Multizás közben.

-    Mikor?

-    Online játék közben. FIFA, Madden, vagy valami hasonló sportjáték. Fogalmam sincs. Én csak horrorjátékokkal játszom. Néha egy kis Minecraftot. Na jó, meg Final Fantasyt, de ne mondd el senkinek!

-    Nem érdekel.

-    Figyelj, nem én kérdeztem - mondja. - Brett magától mondta el.

-    Csak néhány hétig jártam Andréval.

-    Egyszer láttalak titeket a Thai Palotában.

-    Kémkedtél utánunk?

-    Az étterem szemben van a munkahelyemmel, az utca másik oldalán - mondja Lennon idegesen. - Tehát nem kémkedtem. Nekem nincs teleszkópom.

Au! Reméltem, hogy nem kerül szóba ez a baklövésem. Lehetőleg soha többé.

-    És ha szeretnéd tudni az igazat - folytatja rekedt hangon -, azt gondoltam, elég nagy szemétség, hogy ezt a képembe nyomod.

Igazából    maximálisan igaza    van. Szándékosan

választottam azt az éttermet. Még mindig Lennont gyászoltam, és hát igen. Azt akartam, hogy együtt lásson valakivel. Tudom, hogy sekélyes voltam, de szenvedtem.

Ami most igazán elgondolkodtat, az az, hogy ezt szóvá teszi. Úgy hangzik, mintha mérges lenne rám, amiért Andréval randiztam, de hát miért lenne az? Lehet, hogy mégis van valami igazság Brett Lennonnal kapcsolatos megjegyzésében?

Lehet,    hogy meggondolta    magát kettőnkkel

kapcsolatban? Miért? Mi változott?

Az út ismét kétfelé ágazik, de az egyik alagút ezúttal kelet felé tart. Lennon habozik, megnézi az iránytűjét, és végignéz az alagúton, melyben eddig haladtunk. Úgy tűnik, mintha arra fordulna, amerről jöttünk, így Lennon végül a keleti alagútra mutat.

Itt még több a hely, és a falak is másmilyenek. A finomra csiszolt sziklák eltűnnek, helyüket reszelős felületű kövek veszik át, és a belmagasság is sokkal nagyobb. Ráadásul olyan, mintha emelkednénk.

-    Érdekes, hogy te mindent tudsz rólam - mondom néhány perc séta után -, mert én egyáltalán nem tudtam róla, hogy jársz valakivel.

Hallom a saját hangomat, és a szavaim gúnyosan csengenek. Mi a fene van velem? Lehet, hogy a hűvös levegő tesz durcássá. Az ujjaim mintha jégcsapok lennének. Azt kívánom, bár ne rövidnadrágban lennék!

-    Valószínűleg nem figyeltél oda. - Ezt már korábban is mondta, és fogalmam sincs, miért. Lemaradtam valamiről? Mielőtt megkérdezhetném, Lennon így szól: - Jovana Ramirezzel jártam.

Ó!

Jovana. Ő az egyik újemós lány, aki a füvesekkel szokott lógni a gördeszkapályánál. Nem tudok róla túl sokat. És főleg fogalmam sem volt, hogy együtt volt Lennonnal.

-    Mikor?

-    Pár hónapja kezdtünk találkozgatni. Ugyanazokat a bandákat szeretjük.

Az elmúlt év során felhúzott védelmi bástyák úgy omlanak össze, mint egy rosszul felépített Jenga torony, és szörnyű forróság önti el a mellkasomat.

Mi ez a furcsa érzés? Féltékenység?

-    Még mindig együtt vagytok? - kérdezem, és azonnal meg is bánom. Visszaszívni, visszaszívni, visszaszívni! Csak nem tudom, hogyan.

Mikor nem válaszol azonnal, a legrosszabbtól kezdek tartani.

És ekkor esik le a tantusz.

Nem vagyok túl Lennonon.

Annyira próbáltam! Nem foglalkoztam vele. Megszabadultam mindentől, ami rá emlékeztetett. Nem jártam többé azokra a helyekre, ahová együtt jártunk. Addig sírtam, amíg már nem volt az a könnymennyiség, mely megakadályozhatta volna, hogy mérges legyek rá. Aztán továbbléptem.

Csak sajnos ez nem igaz.

Hogyhogy eddig nem tűnt fel?

Valami a vállamnak ütközik. Felfelé irányítom a fejlámpámat, és látom, hogy Lennon az utamat állja. A szerteágazó alagút felé mered. Követem a tekintetét, és a sötétségbe hunyorítok. Oda, ahová már nem ér el a fejlámpám fénye. Hirtelen megmozdul egy árnyék.

-    Nem vagyunk egyedül - suttogja Lennon.

A pulzusom felgyorsul, de nem igazán értem, miért. A barlang mindenki előtt nyitva áll. Lehet, hogy csak egy másik túrázó az. Semmi ok az aggodalomra.

-    Hahó! - kiáltja Lennon. Mély hangja visszapattan a falakról.

Semmi válasz.

Na jó, most már igazán aggódni kezdek. Semmi gond nem volt a sötétséggel, amíg csak ketten voltunk. Sőt, kifejezetten megnyugtató volt. Békés. De most valami fenyegeti a békénket.

Lennon a kezével jelzi, hogy lépjek vissza egy lépést, majd lehajol, és a fülembe suttog:

-    Azt hittem, hogy látok valakit. De lehet, hogy tévedtem.

-    Akkor miért suttogsz? - Valami a karomra csöppen, én pedig megriadok. Csak a csöpögő víz a sztalagmitról. Vagy a sztalaktitról. Mindig összekeverem őket. Valamelyik, amelyik a plafonról nő.

Lennon a fejét ingatja, nevetése pedig erőltetetten hangzik.

-    Egy kissé megijedtem.

Hát én is. Egy percig hallgatózunk. Nem hallok semmit. Kényelmetlenül mély a csend. Gyilkos, csákányos bányászok képe tolul lelki szemeim elé.

-    Nem kellett volna már kiérnünk innen? - kérdezem.

-    A kijáratnak itt kell lennie a közelben.

-    Ez az az útvonal, amin haladnunk kell? - kérdezem. -Ahol az ember nem találkozik árnyékból előbukkanó trollokkal?

Lennon az iránytűjét tanulmányozza, és szétnéz. Hunyorítok. Azt hiszem, még két alagutat ki tudok venni előttünk a sötétben. Akár hármat is. Ez az útvesztő egyre bonyolultabbnak tűnik.