- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok. Itt aludhatnék ma éjjel nálad és Macnél? A szüleim veszekednek.

Sunny meglepetten bámul rám, ahogy kis szörnyetegekkel teli pizsamanadrágjában áll az ajtóban.

- Persze, hogy itt aludhatsz, drágám. Gyere be, mielőtt halálra fagysz!

Megragadja a kezem, áthúz a küszöbön, végig az előszobán, ahol a Lennonról és az apjáról készült halloweeni képek sorakoznak. A házuk illata még mindig a régi, vaníliakrém és öreg könyvek illatának a keveréke. Mikor meglátom Macet az elnyűtt kanapén kucorogni a tévé előtt, amint meleg tekintettel néz rám, úgy érzem, végre otthon vagyok.

Mikor másnap reggel felébredek, fogalmam sincs, hol vagyok. Több pillanatba is beletelik, mire rájövök, hogy nem a sátorban fekszem Lennonnal, hanem az üres ágyában alszom, és az ágyneműnek van olyan illata, mint neki: frissen mosott és napos. Annyira jó! De csak egy pillanatig. Utána megpillantom a hüllőkkel teli falat Ryukkal, aki egyenesen engem bámul a terráriumából.

- Sajnálom, haver - mondom a kis sárkánynak. - A sötét fejedelmed még nincs itt.

És még jó pár órán át nem is lesz. Mac tegnap este, mielőtt felbukkantam volna, üzenetet kapott Avanitől. Úgy tűnik, Lennon telefonja még mindig le van merülve, de Avani szólt nekik, hogy Lennon jól van, és vele jön haza a mai nap folyamán.

Remélem, minden rendben van.

A hátborzongató képregények tetejére állított óra Lennon éjjeliszekrényén fél tízet mutat. Szalonna és kávé illatát érzem, és a gyomrom megkordul örömében. Habár itt zuhanyoztam múlt éjjel, mielőtt Lennon ágyába zuhantam volna, nem ettem semmit, a testem pedig mostanra teljes bizonyossággal tudja, hogy legutoljára a tegnap délutáni zacskós ragut ettem, mikor Lennonnal a Condor Peak felé tartottunk.

Egy részem Lennon szobájában akar maradni a horror képregények és DVD-k között, de tudom, hogy nem időzhetek itt örökké. Ellenőrzöm a kiütéseim állapotát -nem tökéletes, de nem is siralmas -, majd felveszem a ruhákat, melyeket előző éjjel a táskámba gyömöszöltem, és a rövid előszobán keresztül elindulok Mackenzie-ék nappalija felé. Sunny és Mac már fel van öltözve, és az étkezőasztalnál ülnek, egy repedt képernyőjű tableten böngészve a híreket.

- Jó reggelt! - köszönt Sunny vidáman. - Hogy aludtál?

- Mint egy hulla.

- Kitűnő - válaszolja, majd feláll, és a konyhába indul. -Mit szólnál egy kis tápanyaghoz?

- Köszönöm. Majd’ éhen halok.

Mac rám hunyorít.

- De ugye nem lettél allergiás a tojásra és a sertésre?

- Minden rendben van, amíg senki nem készít garnélát.

- Jaj - mondja Mac, és úgy tesz, mint aki el van keseredve. - Elfelejtitek ezt valaha is?

- Ártó garnéla! - kiált Sunny vidáman a tűzhely mögül.

Mélyet sóhajtok, és leülök Mac mellé.

- Hiányoztatok.

- Te is hiányoztál nekünk - biztosít Mac, vállával az enyémnek dőlve.

Sunny behoz egy tojással, szalonnával és pirítóssal megrakott tányért, én pedig töltök magamnak egy kávéskannából, mely az asztalon áll.

- Van hír Lennonról? - kérdezem reménykedve. Az éjszaka feltöltöttem a telefonomat, de továbbra sem kaptam tőle üzenetet.

Mac felemeli a csészéjét.

- Avani azt mondta, ír, amikor elindulnak. Megkértem, hogy mondja meg Lennonnak, itt vagy velünk.

Örülök, ugyanakkor úgy érzem, kihagytak valamiből, és hogy el vagyok vágva tőle. Furcsa érzés a térerőprobléma másik végén lenni. Jobban tetszett, amikor én voltam az, akinek nem működött a telefonja.

Nem tudom, hogyan befolyásolja ezt a civilizáció, de amióta itt vagyok, a késztetés, hogy kapcsolatot tudjak tartani a telefonomon, visszatért. Ha nem lehet mellettem Lennon, legalább írni tudjunk egymásnak!

Ellenállok a késztetésnek, hogy még egyszer, és harmadszor, és negyedszer is megnézzem a telefonomat, és helyette Sunny és Mac kirándulással kapcsolatos kérdéseit válaszolom meg. Kíváncsiak, kérdezgetnek, én pedig sok mindent elmondok nekik... de nem mindent. Az az érzésem, hogy pontosan tudják, mit csináltunk Lennonnal az erdőben. Sokat mosolyognak, amitől egy kissé kényelmetlenül érzem magam, így csak a túra élet-halál részéről beszélek, a szexkúrát kihagyva az élménybeszámolóból. Mikor a viharról mesélek, megszólal a csengő. Sunny kinyitja, beszél valakivel, majd csendben az előszobába hív.

- Hozzád jöttek - suttogja.

Az előszobán keresztül a repedt bejárati ajtó felé nézek.

- Anyukám az?

Sunny a fejét rázza.

- Menj csak! Minden rendben lesz. Ha szükséged lesz ránk, itt vagyunk pár lépésnyire.

Felindultan az ajtóhoz sietek, és kitárom. Az arc, mely visszanéz rám, ismerős, de váratlan: egy jóképű, ötvenes koreai férfi, rövid, ősz hajjal a halántéka körül, és fekete hajjal a többi részen.

- Sam nagypapa? - mondom zavartan.

- Zorie - mondja óvatosan ejtve ki a nevem. Majd érthetetlen mondatok sokaságába bonyolódik, melyek sürgetően és határozottan hangzanak.

- Tudod, hogy nem értek koreaiul - mondom neki. Minden, amit mondani tudok, az a szia (Annyeong-haseyo) és a kérlek (juseyo), meg néhány olyan szó, melyet anya használ, amikor a Pizza Delight tulajdonosa megpróbál túl sokat számlázni az extra feltétekért. Néha, ha már több részt is megnéztünk egymás után, ki tudom találni, mit mondanak a színészek anya kedvenc koreai sorozataiban, de ez minden.

Sam nagypapa viszont szinte mindent ért angolul. Csak épp nem beszél túl jól. Az „oké”, az „igen” és a „nem” megy neki, de mással nem is próbálkozik, éppen ezért is választja az emojikat a velem való kommunikációban.

Most felemeli a fejét, és az ég felé motyog valamit. Aztán mélyet sóhajt, és int, hogy tartsak vele.

- Oké? - kérdezi.

- Oké, csak egy perc. - Visszarohanok a házba, összeszedem a cuccomat, és amikor Mac megkérdezi, mi történik, azt válaszolom, hogy:

- Fogalmam sincs.

Azt mondják, minden rendben lesz, én pedig kilépek a verandára, ahol Sam nagypapa várakozik.

Csendben átkísér az utcán, egyik kezét gyengéden a hátamon tartva. Még mindig koreaiul beszél hozzám, de már kevésbé hangzik szomorúnak. Próbál valamiről biztosítani, de mikor meglátom anyát a házunk előtt várakozó csillogóvillogó Audi hátsó ülésén, szörnyű érzésem támad.

- Mi folyik itt? - kérdezem anyát, aki a másik irányba néz. Próbálja kerülni a tekintetemet? És a múlt éjjeli ígéretekkel mi lesz? Azt mondta, nem hagy itt.

Sam nagypapa a bejárati ajtónkra mutat, és koreaiul utasít valamire, majd így szól:

- Oké?

- Nem, nem akarok itt maradni! - mondom neki elkeseredetten. - Vigyetek magatokkal!

- Igen - mondja zaklatott hangon.

- Mit értesz az alatt, hogy igen? Igen, jöhetek? Mi igen?

Mielőtt újabb elkeseredett monológba kezdhetne,

káromkodások özöne közepette kicsapódik a bejárati ajtó, és ezúttal minden szót megértek. A szavak apró koreai nagyanyám szájából ömlenek, melytől még rosszabbnak hangzanak, mint valójában. Többségük állatneveket is magában foglal.

Esther Moon soha nem káromkodik. És soha nem kiabál, innen tudom, hogy feltérképezetlen területre tévedtünk. Kezében Androméda pórázát tartja, és dühből gügyögésbe vált, hogy lecsalogassa őt a lépcsőn. Nem tudom, kinek okoz több nehézséget lejutni a lépcsőn: az öreg huskynak, vagy a nőnek tűsarkú cipőben és dizájner szoknyában, mely úgy feszül rajta, mint egy kesztyű.

Nagyapám odaszól neki, ő pedig felemeli a fejét.

- Zorie! Hála istennek! Csomagolj össze, és búcsúzz el attól a semmirekellő, kutyapiszok apádtól!

Ahogy említettem, Sam nagypapával ellentétben ő kitűnően beszél angolul.

- Esther nagyi - mondom. - Mi történik?

- Joy és te nálunk töltötök pár napot - válaszolja vidáman, Androméda fejét vakargatva, aki próbálja megnyalni a kezét. Esther nagyi a koreai kutya suttogó. Van két francia buldogja és egy boston terrierje, amik imádattal követik őt a házban, mintha a testőrei lennének. Most Andromédának turbékol.

- Nagyon jól fogod magad érezni a lánykáimmal, nem igaz, édesem?

Próbálom feldolgozni az új információkat.

- Oaklandbe megyünk?

- Nem, a hétvégi házunkba Balira - mondja gúnyosan.

- Hát persze, hogy Oaklandbe megyünk. Minden rendben? - Elszakítja magát a kutyától, és finom ujjait végigfuttatva a hajamon alaposan végigmér.

- Nem tudom - mondom őszintén.

- Majd eljön annak is az ideje. Készítek neked csirkés-rizses levest.

Be kell vallanom, ez elég erős motiváció. Esther nagyi nagyszerű szakács. Azt is magassarkúban csinálja.

Sam nagypapa valamiért könyörgőre fogja. Nem értek semmit, túl gyorsan beszél.

Ide-oda nézek hol rá, hol nagyanyámra.

- Micsoda?

Esther nagyi nagyapámra ölti a nyelvét.

- Ne foglalkozz vele! Sietni akar, hogy le ne maradjon a focimeccsről. De ez ne zavarjon téged! Itt várunk az autóban. - Ismét gügyögni kezd Andromédának, miközben elindul az autó felé, majd kedvesen hátraszól a válla fölött: -Ha az a disznószar apád megpróbál rávenni, hogy maradj, mondd meg neki, hogy máris indíthatja a pert a felügyeleti jogokért.

Te jó isten!

Sam nagypapa magában kuncog, megveregeti a hátam, majd követi őt az autóhoz. Egyedül maradtam, és azt kívánom, bár ne így lenne. Úgy érzem magam, mintha egy kísértetházba gyalogolnék be, ahol gúlok várják, hogy lecsaphassanak rám.

Megkeményítem magam, majd belépek a nappaliba. Apám ott ül, szemei vörösek, tekintete zavaros. Úgy néz ki, mint akivel most közölték valakinek a halálát. Meg van döbbenve. Üres. Mint aki képtelen felfogni, mi történik körülötte.

Az önbizalommal teli, elbűvölő Divat Daninak nyoma sincs.

- Szia! - mondom aggódó hangon.

- Ó! - mondja, és leül a kanapéra. - Zorie.

- Mi történik?

Apa a fejét masszírozza.

- Nagyon jó kérdés. Én magam sem tudom. Mit mondott neked Esther?

- Hogy pár napig náluk maradok.

- Ez minden?

- Ez minden.

Bólogat, kezét a térdére helyezi, összeszedi a gondolatait, majd visszafogottan rám mosolyog.

- Lehet, hogy anyád és én elválunk. Még nem döntöttük el. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, és úgysem akarod hallani őket. Na jó, néhány dolgot már amúgy is hallottál a múlt éjjel, így azt hiszem, nem ér meglepetésként, hogy...

- Apa, az elmúlt két hetem nem állt másból, csak meglepetésekből.

- Nos, értem.

Ez minden? Mást nem is akar mondani? Semmi folyamatosan félrekúrtam, ez a család meg csak merő látszata egy valódi családnak, upszi Most komolyan. Mondj már valamit!

Mély csend.

- Miért? - kérdezem végül.

Apa lassan ingatja a fejét.

- Úgysem értenéd.

- Többet értek, mint gondolnád.

Miközben elfordítja a fejét, eszembe jut, amit anya mondott arról, hogy apámnak még mindig nehezére esik túltennie magát a szülőanyám halálán. A múlt éjjel ez még csak kényelmes kifogásnak tűnt, de most a fotóalbumra gondolok, és arra, hogy az a nő egy kicsit tényleg hasonlít a szülőanyámra.

- Nem tudod visszahozni őt - mondom. - Meghalt, és csak egy volt belőle. Nem tudod őt feltámasztani.

- Tudom - válaszolja akadozó hangon.

- Beszélned kellett volna velem, ahelyett hogy kizársz. Én is gyászoltam őt, érted? Az anyám volt!

- Tudom, hogy az volt.

- Akkor miért nem beszéltél róla velem soha?

Egyik válla kissé megemelkedik, majd ismét lehull.

- Nem voltam rá felkészülve, hogy egyedül neveljelek. Úgy éreztem, mindent elrontok. Aztán végig kellett néznem, ahogy Joy beúszik a képbe, és mindent megad neked, amire én képtelen voltam. Olyan természetes volt! Hogyan csinálhatta jobban, mint én, amikor az én testem és vérem voltál? A szülei elkényeztettek téged...

- Elkényeztettek? - Nem hinném. Nem mintha Sam nagypapa állandóan ajándékokkal halmozna el. Csak időnként vesz nekem valamit, amire szükségem van.

- Istenem, még Mackenzie-ék is jobban neveltek téged, mint én - mondja. - Anyád forogna a sírjában.

Nem emlékszem, hogy anyám homofób lett volna, de lehet, hogy csak nem akartam észrevenni.

- Nincs szükséged rám - mondja apa csendesen és csüggedten.

- Apa.

- Ez az igazság - mondja. - Tudom. Mindenki tudja. Jobb neked nélkülem.

Nem tudom, sajnálata őszinte-e, vagy csak megpróbál manipulálni, hogy sajnáljam őt. Vagy esetleg próbál még messzebbre taszítani, de esélyt adok rá, hogy hihessek neki.

- Sok időbe fog telni, míg megbocsátok neked azért, amit tettél - mondom. - Azért, amit anyával tettél, és azért, amit velem. De. mégis csak te vagy az apám. Mindig szükségem lesz rád. Azt hiszem, egyszer majd te is rájössz, hogy neked is szükséged van rám. És amikor ez a nap elérkezik, én ott leszek neked.

Felnéz rám, arcán fájdalom tükröződik.

- De ma - mondom neki, és elfordulok -, anyámnak nagyobb szüksége van rám.

A hétvégét Oaklandben töltjük a nagyszüleim házában. Egy kicsi házban laknak egy felső-középosztály által lakott környéken, ahol mindenki kertészt fogad, hogy rendben tartsa a gyepet. Ez lehet, hogy jól hangzik, de unalmas is egyben, és nem sok idő kell hozzá, hogy bizonytalanná és nyugtalanná váljak. Mintha az életem visszafelé haladna ahelyett, hogy előretartana.

Mintha háborúztunk és veszítettünk volna.

Esther nagyi folyamatosan etet minket, és úgy tűnik, ez jót tesz anyának. Nem esik szét annyira, amennyire féltem, hogy szét fog, de sokat sír, amitől nekem is sírnom kell. A sok beszélgetésben pedig, melyet Sam nagypapával folytat koreaiul, haszontalannak érzem magam.

Minden egy hatalmas káosz. Nincs otthonom. A családom tönkrement. Az egész jövőm a levegőben lóg. Ráadásul szörnyen hiányzik Lennon. Annak ellenére, hogy rendben megérkezett a Condor Peakről, és folyamatosan írunk egymásnak, sőt, időnként telefonon is beszélünk, ha el tudok szakadni a többiektől, ez azért mégsem az igazi.

Úgy hiányzik, mint még soha.

Hiányzik a mély hangja és a sötét humora. Hiányzik az arca, és a biztonság, melyet akkor érzek, ha a közelemben van. Hiányzik, ahogy átölel, és ahogy az ujjai lefelé kúsznak a hátamon. Annyira hiányzik, hogy betegnek érzem magam.

Nem akarok több ételt, délutáni szunyókálást és filmnézést. Csak haza akarok menni, és találkozni akarok Lennonnal. Csakhogy nem tudom többé, hol is van az otthonom. Arra gondolok, hogy Lennon és én egész múlt évben kerültük egymást, és hogy micsoda időpazarlás volt mindez. Nem fogtuk fel, mennyire kivételesen jó volt, amikor olyan közel voltunk egymáshoz. Hülyék voltunk. Azt kívánom, bár kitörölhetném az elmúlt évet, és elölről

kezdhetném! Megakadályoznám, hogy szobát foglaljon. Megakadályoznám, hogy apa megcsalja anyát, és

tönkretegye a klinikánkat és kimerítse a hitelkeretünket, mert Esther nagyi most azt mondja, hogy miatta voltak gondjai anyának a bankkal, mielőtt elmentem túrázni. Apám titokban elköltötte az összes, közösen megtakarított pénzüket és hitelüket a szeretőire. Utazásokra.

Hotelszobákra. Drága éttermekre. Ajándékokra. Nagy lábon élt, míg anya mindent megtett, hogy megmentse a klinikát.

A nagyszüleim azt mondják, be fogják perelni azért a pénzért, amit arra adtak neki, hogy az üzletbe fektesse. Esther nagyi biztos benne, hogy a bíró anyának ítéli a gyámságomat, ha esetleg apám megpróbálna harcolni értem. De szerencsére nem fog. Nem tudom, mit is kéne éreznem, és túl fáradt és kimerült vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak rájönni. Valaminek történnie kell.

És kedden történik is.

Minden megváltozik.

Nyugtalan és kissé depressziós vagyok, és Andromédát figyelem, ahogy kedvetlenül fekszik a kutyaágyban, amely túl kicsi neki. Esther nagyi energikus kutyái eredménytelenül próbálják bevonni a játékba. Az ajtóban anya tűnik fel, és azt hiszem, hogy a kiütéseimet akarja ellenőrizni, mert az elmúlt napokban már-már orvosinak is beillő megfigyelés alatt tartott.

De anyát most nem érdekli az allergiám. Arckifejezése furcsa. Mintha boldog lenne, ugyanakkor kicsit mérges is. Boldogan mérges. Bolges.

- Szedd össze a cuccodat! - mondja. - Hazamegyünk.

- Apához?

- Apád az egyik szeretőjéhez költözött San Franciscóba. Mi ketten pedig hazamegyünk, kicseréljük a zárakat, és megpróbálom kitalálni, hogyan vezessem a klinikát nélküle.

Túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.

- Képes vagy erre?

- Zorie, rohadtul képes vagyok mindenre, amire csak képes akarok lenni - mondja, hirtelen meglepően önbizalommal teli és magabiztos hangon. - Márpedig vissza akarok menni a Mission Streetre, és a keleti öböl legjobb akupunktőre akarok lenni, miközben leendő asztrofizikus lányomat nevelem. És pontosan azt is fogom tenni, punktum!

- Talán majd magabiztosabb leszel, ha már ott tartasz -motyogom vigyorogva.

Anya pedig, amióta minden felrobbant körülöttünk, először mosolyodik el. Csak egy pillanatra.

- Nem is tudom - vallja be. - Még nem vagyok biztos semmiben. De hiszem, hogy egy nap elérjük a célunkat. Megcsináljuk. Tervet készítünk, és cselekszünk. Így fogjuk kezdeni.

Szavai hatására valami kattan a fejemben, és rádöbbenek egy nagyon fontos dologra.

A tervezés nem mentheti meg az embert mindentől. A változás elkerülhetetlen, a bizonytalanság pedig adott. Ha az ember annyit tervez, hogy a végén már nem tud tervek nélkül meglenni, az egyáltalán nem szórakoztató. A világ összes naptára, notesze és listája sem fog megmenteni, ha ránk szakad az ég. És az is lehet, de tényleg csak lehet, hogy nálam a tervezés nem is annyira a túlélés eszköze volt, hanem csak egy kifogás arra, hogy elkerüljek mindent, amit nem tudok irányítani.

Ez persze nem jelenti, hogy felkészülni valamire rossz dolog lenne. A tervezés hasznos lehet, ha az ember a barlang rossz végén lyukad ki, és ki kell találnia, hogyan juthat vissza az eredeti útvonalára.

Amikor a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy egyik lábunkat a másik után tesszük, és előretörekszünk.

- Minden rendben lesz - mondja anya, és hiszek neki.

- Jól van - válaszolom. - Akkor gyerünk, készítsünk tervet!

Minden, amit akartam, az volt, hogy hazatérhessek, és viszontláthassam Lennont. Naná, hogy Mackenzie-ék pont a mai napot választották, hogy boltvezető helyettesükre bízzák az üzletet, míg ők elmennek a városba meglátogatni a régi barátaikat: néhány régi punkzenészt, akik ismerték Lennon apját. Sikítani akarok. Muszáj látnom Lennont. Nem bírom tovább. Muszáj! Tudom, hogy az egész évet külön töltöttük, így semmit se kéne számítania néhány napnak. De számít. És fáj.

Lennon egy ideig azt fontolgatja, hogy vonatra száll, és átjön az oaklandi hídon, hogy találkozhassunk, de aztán úgy döntünk, legjobb, ha megvárjuk, hogy hazaérkezzen csütörtökön, és akkor elmehetünk egy igazi randevúra. Vicces, hogy korábban soha nem randiztunk.

Lennonnak emellett jegye van valami darkos és kétségbeejtő banda San Franciscó-i koncertjére, én pedig amúgy is borzasztó elfoglalt vagyok. Esther nagyi nálunk tölt néhány napot, hogy segítsen valamiben, amit Tisztogatásnak nevez. Ez nem egy horrorfilm címe, de akár az is lehetne, mert hosszú órákon át tartó munkáról van szó, melynek célja, hogy megszabaduljunk mindentől, ami nem visz minket előre.

Pontosan olyan durva, ahogy hangzik. Nagyon szeretem Esther nagyit, de kezd az idegeimre menni. És szemmel láthatóan anya is így van ezzel.

- Meg fogom ölni - mondja, amikor kettesben maradunk.

- Kérlek, ne tedd! - válaszolom. - A holtteste csak egy újabb dolog lenne, amit a verandára kéne cipelnünk. Könnyűnek tűnik, de azok a cipősdobozok is annak néztek ki, amiket épp az előbb vittem le.

- Jól van. Igazad van. Megvárjuk, amíg kimegy. Te elgáncsolod őt, én pedig az autók elé lököm.

- De ki fog akkor főzni?

- A fenébe veled, Zorie! Épp egy gyilkosságot próbálok megtervezni!

- Nem hinném, hogy meg tudnád ölni. Túl sok energiája van. Természetellenesen sok.

- Képzeld el, milyen volt felnőni mellette - mondja anya. - Kész csoda, hogy nem vagyok börtönben.

Mire elkészülünk a Tisztogatással, biztosra vehetjük, hogy Melita Hills extra szemétszállítási díjat fog számlázni a zsákjaink után. A ház előtti járdán túlcsordul a fekete műanyag zacskókba gyűjtött szemét. És akkor a helyi jótékonysági szervezetnek adományozott dolgokról még szót sem ejtettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi tényleges kacatunk van. Még a régi, sötétben világító csillagokat is leszedem a plafonról, anya pedig segít vidám, napsárga színűre festeni a falakat, melyen igazán jól mutatnak az éjszakai égboltról készült fotóim.

És hogy mi történt a házi készítésű naptáraimmal? Kidobtam őket a kukába. De arra azért még nem állok készen, hogy teljesen lemondjak a tervezésről. Ahelyett, hogy több különböző naptárban is megszállottan pontokba szedném az év minden napjának minden részletét, csillagmintás dekorszalaggal leválasztok egy részt a parafa táblámon, ahová különböző papírokat tűzök ki a főbb ünnepekről és csillagászati eseményekről.

Apró lépések.

Szerdán Avani átjön az anyukájával. Hoznak hummuszt és házi készítésű banánkenyeret, meg egy szendvicsekkel megrakott tálcát. Olyan az egész, mintha valaki meghalt volna, amikor pedig erre rámutatok, anya viccelődni kezd, hogy gyakrabban kéne elválnia.

Védelmére legyen mondva, hogy a banánkenyér tényleg nagyon jó.

Míg anyukáink beszélgetnek, Avani részletesen elmeséli, mi történt, miután eljöttünk a Condor Peakről, és azt is, ami az érkezésünk előtti két napban történt. Úgy tűnik, hogy egyszerre maradtam le mindenről és jóformán semmiről. Csak akkor érzek egy kis irigységet, amikor megmutatja a meteorrajról készült fotóit. De lesznek más meteorhullások és más csillagbulik is.

Csak most fogom fel igazán, hogy ha Lennon és én nem maradunk a mamutfenyők között egy további éjszakára, senki nem kezdett volna aggódni, hogy eltűntünk, és nem indítottuk volna be az események láncolatát, melyek ide vezettek.

De a legfontosabb, hogy semmit sem bánok.

Mikor elérkezik a csütörtök, Esther nagyi elutazik, miután lakásszentelő ajándék gyanánt alaposan bevásárolt nekünk vécépapírból és mosószerből. Azt mondja, koreai hagyomány, és szerencsét hoz. Sajnálom, hogy elmegy, mert nagyszerű a házi kosztja, de ugyanakkor örülök is, mert gyilkos fantáziáim kezdtek kontrollálhatatlanná válni. Ráadásul jobb dolgom is van, mint kedves idős hölgyeket leütni.

Itt van például Lennon.

Annyira várom, hogy visszatérjen, hogy lassan szorongani kezdek. Már egy hete nem láttuk egymást (életem leghosszabb és legfurább hete volt), és annyi minden megváltozott. Mi van, ha mindez megváltoztatta az egymás iránti érzéseinket? Mi van, ha a hét, melyet mindentől és mindenkitől távol töltöttünk, csak kivétel volt? Persze a vadonban ismét egymásra találtunk, de mi van, ha a való világban mégsem fog működni a kapcsolatunk? Félek, hogy a finom egyensúly a barátságunk és a több-mint-barátságunk között nem állja ki a mindennapok próbáját.

A szüleimnek sem sikerült, pedig ők házasok voltak.

Akkor nekünk hogyan működhetne jobban?

Minél tovább vagyok tőle távol, annál jobban nyomaszt egy gondolat: mi van, ha csak a természet jelenléte hatott ránk? A csillagok varázsa. A mamutfenyők illata. A fenséges hegyek.

Mi van, ha ez befolyásolta Lennont, és ezért csókolt meg ott a gránitlépcsők tetején? Ha itthon lettünk volna, és nem olyan helyen, ahol csábítóan zúdulnak alá a vízesések, akkor is megtette volna az első lépést?

És én vajon nyitott lettem volna rá?

Vajon a természetnek is lehet olyan hatása, mint a söröskorsóknak?

A csillagos ég alatt csókolózni egy takarón határozottan romantikusabb, mint egy park padján tapizni egymást, miközben Androméda figyel.

Az a helyzet, hogy lett volna lehetőségünk tavaly helyrehozni a kapcsolatunkat, de egyikünk sem akarta eléggé ahhoz, hogy megpróbálja. Engedtem apámnak, hogy rábeszéljen, hogy kerüljem Lennont. Ahelyett, hogy a fájdalmamban dagonyáztam, fel kellett volna emelnem a seggem, és kihúzni Lennonból, hogy mi történt a bankett napján. Neki pedig el kellett volna mondania, hogy mi történt. Ha elég bátor volt ahhoz, hogy bevallja Macnek a hitelkártyalopást, velem is szembe kellett volna tudni néznie.

De nem tette.

És én sem.

Az erdőben töltött idő alatt egyikünk sem volt képes előhozakodni egy tervvel a civilizációba való visszatérést illetően. Semmit sem ígértünk egymásnak. Nem suttogtuk egymásnak a sötétben, hogy szeretlek. Vajon még mindig ugyanazt érzi irántam most, hogy itthon vagyunk?

Vajon sikerülni fog valódi párként boldogulnunk a való világban? Vagy jobban tesszük, ha barátok maradunk?

A vadonban, ahol minden gyönyörű, és az óvszerrel teli sátor csak néhány lépésre van, könnyű azt hinni, hogy szerelmesek vagyunk. Vajon csak egy egyhetes kalandban volt részünk?

Honnan tudom, hogy ami velünk történt, az múlandó vagy maradandó?

Valószínűleg az sem segít, hogy alig hallottam róla az elmúlt napokban. Mindössze néhány rövid üzenetet váltottunk a randinkről, melyet a visszaérkezése napjára tervezünk. Próbálom nem engedni a bizonytalanságnak, hogy erőt vegyen rajtam, és próbálom elnyomni az olyan kósza gondolatokat, melyekben megismer valaki nálam menőbbet a városban, és úgy dönt, hogy nem éri meg belém ölnie az energiáját. Tudom, hogy túl sokat kattogok, de nyugtalan vagyok, és képtelen vagyok koncentrálni. De amikor üzenetet küld, hogy el kell halasztania a randit vacsora utánra, megelevenednek a tavalyi emlékek.

Mi van, ha megint dob?

Tudom, ez nem logikus, és anya azt mondja, nyugodjak meg, mielőtt a talpamtól a fejem búbjáig elborítanak a kiütések. De én már felöltöztem, és készen állok. A legmeggyőzőbb piros-fekete kockás ruhámat viselem. A nap lemenőben, Len-non pedig még mindig nincs sehol.

Nyolc óra van.

Fél kilenc.

Háromnegyed kilenc.

Megszólal a csengő.

Majdnem arcra bukom, annyira rohanok, hogy kinyissam az ajtót. O áll előttem. Fekete haj. Fekete farmer. Kisfiús mosoly.

Lennon.

Érzelmeim megkergülnek, és annyira boldog vagyok, hogy látom őt, hogy nem jön ki hang a torkomon. Csak állunk ott hülyén, én pedig azt szeretném, ha valaki mondana valamit. Bármit!

- Késtél - mondom végül.

Lennon kábultnak tűnik.

- El kellett intéznem valamit. Te jó ég, gyönyörű vagy!

Mellkasomban mintha tűzijáték zajlana. Úgy érzem,

elájulok, ha nem ér hozzám.

Mikor már nem bírom tovább, átölel, és én is átölelem, karja forró és kemény, és olyan illata van, mint a frissen mosott, napon szárított ruháknak. Elönt a megkönnyebbülés. A hála. Az öröm.

Azonnal tudom, hogy nem csak a csillagok miatt történt. Nem akarom, hogy Csak Barátok legyünk. Vajon ő hogy van ezzel?

- Szia! - dörmögi a hajamba.

- Hiányoztál - mondom, és még erősebben szorítom őt, míg a végén már hallom a szívét a mellkasában dobogni.

Meg szeretném neki mondani, hogy annyira hiányzott, hogy majd’ belehaltam.

Azt akarom, hogy ugyanezt mondja nekem.

De mindketten hallgatunk, és egyszer csak érzem, hogy karja megmerevedik. Kissé elhúzódik tőlem, és átnéz a vállam felett. Anya áll mögöttünk, kezei karba téve.

- Szia, Lennon! - mondja. - Jó látni téged.

- Téged is.

Anya átad neki egy zacskót, melyben szemmel láthatóan van valami.

- Tessék.

- Kösz - mondja Lennon mosolyogva.

Egyikükről másikukra pillantok.

- Mi folyik itt, valamiféle drogkereskedelem?

Lennon megemeli a szemöldökét.

- Majd meglátod.

Anya és Lennon szövetkeztek? Ez kétségkívül érdekesen hangzik.

Lennon szégyenlősen néz anyára.

- Neked az... Úgy értem, nem baj, ha elmegyünk?

- Persze, hogy nem. Engem nem zavar - mondja anya, majd hessegető mozdulatot tesz az irányomba. - Kifelé, fiatalok! Alig várom, hogy egy kis nyugalmam legyen. De azért viszonylag normális időpontban érkezzetek haza.

- Úgy lesz - ígéri Lennon, felemelve a zacskót, melyet az imént kapott.

Ahogy lefelé indulunk a lépcsőn, anya utánunk szól:

- És Lennon! Vigyázz Zorie-ra!

- Ne aggódj! - szól vissza Lennon. - Mindig így teszek.

Az autója felé vezet, melyben azóta nem ültem, hogy

múlt nyáron megkapta. A nehéz ajtók hangosan nyikorognak, bent pedig régi bőr és motorolaj illata terjeng. Még csak nem is kellemetlen.

- Nincsenek hullák a csomagtartóban, ugye? - kérdezem, mikor becsusszan mellém a vezetőülésre.

- Ezen a héten nincsenek - mondja mosolyogva, én pedig úgy érzem, az ülésbe olvadok.

Az isten szerelmére, szedd össze magad, Everhart!

- Most kapcsold be a biztonsági övet - mondja Lennon -, hogy eleget tehessek az utasításnak, és vigyázhassak rád!

- Hová megyünk?

- Az titok, Medúza.

Apró elektromosság fut át rajtam, mikor a becenevemen szólít.

- Nem szeretem a titkokat - emlékeztetem.

- Ez a titok tetszeni fog. Azt hiszem. Remélem. Derítsük ki!

Végighajt a Mission Streeten, és egyetlen apró részletet sem árul el, miközben keresztülhajtunk a városon. Próbálok rájönni: Moziba megyünk? Étterembe? Kávézni a

Sajtkukacba? De mindig csak nemmel válaszol. Őszintén szólva annyira örülök, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem, hogy nem is igazán érdekel, hova megyünk. De amikor ismerős területre érünk, az autó pedig a városszéli dombon küszködi magát felfelé, úgy érzem, már tudom, merre tartunk.

A csillagvizsgálóba.

Lennon a parkolóba hajt, ahol a miénk az egyetlen autó. Nem túl meglepő, mert fél órája volt záróra. Lennon mégis leparkol, és magával vonszol a parkolón át, keresztül egy cikkcakkos cementúton, egészen az épület jobb oldaláig, mely a közönség előtt is nyitva álló tető felé vezet. Egy festett fémkorlát mentén haladunk felfelé, míg meg nem érkezünk a bezárt kapuhoz. Lennon beüti a kódot.

- Ezt meg honnan tudod? - kérdezem.

- Azt hiszem, szerencsém volt.

- Lennon - mondom komolyan.

- Zorie - mondja ő komolytalanul. - Nem törvénytelenül jutottam a kódhoz, és nem is ígértem érte semmi törvénytelent cserébe. Parancsoljon, Miss Everhart... -kitárja a kaput, és invitáló mozdulatot tesz a kezével.

Ráhunyorgok, és belépek.

A kilátó körüli alacsony korlát mentén vörös lámpák égnek. Alattunk, a hegy tövében a város az öbölbe torkollik. Fehér és sárga fények láncolata rajzolódik ki, és úgy csillog, mint csillagok a fekete talajon. A távolban San Francisco horizontja ragyog, és egyszerre látjuk a Golden Gate-et és az öböl hídjait a sötét víz felett terpeszkedni. Fúj a szél, és eukaliptuszok illatát szállítja felénk.

A látvány csodálatos. Lélegzetelállító.

Ráadásul csak a miénk; teljesen egyedül vagyunk.

Mikor a csillagvizsgáló látogatható, egy nyitva álló, rozsdás, zöld kupola mögül lehet az eget figyelni egy nagy teljesítményű, profi teleszkóppal. A kupola most zárva van, de a két kisebb, bárki által használható teleszkóp, melyet más esetben elpakolnak éjszakára, még mindig kint áll.

- Mi ez? - kérdezem.

- Nem vagyok biztos benne - mondja Lennon az állát vakarva -, de azt hiszem, egy csillagvizsgáló.

Szigorú pillantást vetek rá.

Rám mosolyog.

- Avani segített lezsírozni a dolgot dr. Viramontesszel. Hosszan beszélgettünk, miután te eljöttél a Condor Peakről. Azt hittem, utálni fog apád nagyjelenete miatt...

Felnyögök. Annyira megalázó!

- De dr. Viramontes meglepően lazán vett mindent.

- Jó fej pasas - mondom.

- És nagyon kedvel téged - teszi hozzá Lennon. - Szóval már ketten vagyunk. Tessék. Erre szükséged lesz.

Elveszem a zacskót, melyet anya adott neki, és belenézek. A fényképezőgépem az.

- Anya is benne volt?

- Biztos akartam lenni benne, hogy megengedi, hogy eljöjjünk ide. Furcsán alakultak a dolgok az utóbbi időben, és nem akartam, hogy ugyanúgy utáljon engem, ahogy az apád.

Megrázom a fejem.

- Ő mindig kiállt melletted.

- Jól vagy? Úgy értem, apád kiköltözött. Tudom, nem egyszerű az ilyesmi. sem neked, sem anyukádnak.

- Furcsa érzés - vallom be. - De nem tudom, felfogtam-e már egyáltalán.

- Azt kívánom, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok! Hiába fantáziáltam arról, hogy szörnyűségek történnek apáddal, soha nem akartam volna látni, hogy mindez fájdalmat okoz neked vagy Joynak.

- Tudom - mondom, és meggyűröm a papírzacskót, melyben a fényképezőgépem van. - De legalább valami jó is kisült belőle.

- Micsoda?

- Nem vagyok eltiltva tőled - mondom megmagyarázhatatlanul félénken.

- Még nem - mondja Lennon vidám szemekkel. - De még fiatal az éjszaka.

A fényképezőgépemet rejtő zacskót a betonkorlátra teszem az egyik teleszkóp mellé.

- Nem hiszem el, hogy ezt mind megszervezted.

- Pfff. Csak a kódot kaptam meg - válaszolja Lennon. -dr. Viramontes azt mondta, tudni fogod, hogyan használd a fényképezőgép keretét vagy állványát, vagy hogy is hívják azt az izét. Mindenesetre a raktárban kell, hogy legyen. Csak mindent el kell pakolnunk, mielőtt elmegyünk. Fejvesztés terhe mellett. Vagy feljelentésé mellett. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.

- Valószínűleg a feljelentés - mondom, majd körülnézek. - Még soha nem jártam itt fent egyedül.

- Ma este holdfogyatkozás van - mondja Lennon.

Tényleg. Igaza van. Holdfogyatkozás. Most már

emlékszem.

Lennon gyengéden rám mosolyog.

- Tudom, hogy nem olyan érdekes, mint egy meteorraj, és a kilátás sem fogható a Condor Peak-ihez, de megígértem, hogy elviszlek megnézni a csillagokat. Most próbálom bepótolni.

Elakad a lélegzetem. Keresem a szavakat, és miután idiótán körbenézek a tetőn, Lennonra pislogok.

- Nem is tudom, mit mondhatnék. Ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit valaha is értem tettek.

- Nem tudom... Azt gondolnám, hogy azért az is megér néhány pontot, hogy megmentettelek attól a mérges medvétől.

Kuncogok.

- Ez igaz. De én meg hagytalak nyerni pókerben, és neked adtam majdnem minden M&M’s-emet. Ha ez nem a szeretet jele, akkor nem tudom, mi az.

Hirtelen rádöbbenek, mit is mondtam.

Ő is felfogja.

Még mindig a kezemet fogja, másik karját pedig a derekamra fonja, és közelebb húz magához.

- Annyira örülök, hogy ezt mondod.

- Tényleg? - suttogom.

- Igen. Mert én is szeretlek.

A karom libabőrös lesz.

- Tényleg?

- Mindig is szerettelek - duruzsolja. - És valószínűleg örökké szeretni foglak. Te vagy a legjobb barátom és a családom. Az elmúlt év, mikor rád vártam, életem legrosszabb éve volt, de minden pillanata megérte. Ha ismét végig kéne csinálnom, hogy a karomban tarthassalak, újra végigcsinálnám.

- Hát, én nem - mondom zavaros tekintettel. - Mert én is szeretlek téged, és nem bírom ki, hogy akár egyetlen percet is nélküled töltsék. Szóval ne fesd az ördögöt a falra!

- Szeretsz engem! - mondja Lennon, és idiótán vigyorog. Lejjebb hajtja a fejét, és orra az orromhoz ér.

- Persze, hogy szeretlek. Az enyém vagy, és nem akarok ismét csak a barátod lenni. Ha az erdőben kell éjszakáznunk, vagy meg kell küzdenünk a családjainkkal, akkor ezt fogjuk tenni. Nem akarok nélküled élni.

- Ismételd meg! - kéri Lennon, miközben a nyakamat csókolja a fülem alatt.

Forróság önti el a testem.

- Nem tudok gondolkodni, ha ezt csinálod.

- Akkor abbahagyom.

- Ne merészeld!

- Mondd újra! - ismétli az államat csókolgatva.

- Az enyém vagy.

- A másikat.

- Szeretlek.

Hátrébb húzódik, hogy jobban lásson engem, majd összeszorított ajakkal nagy levegőt fúj ki. Szélesen mosolyog.

- Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Sokszor kell még ezt a mondatot hallanom. Törékeny az egóm.

Nevetve morzsolok el egy könnycseppet a szemem sarkában.

- A te egód soha nem volt törékeny.

- De ha veled vagyok, azzá válik.

Megcsókolom őt az álla alatt, mire beleborzong az élvezetbe.

- Én sem tudok gondolkodni, ha ezt csinálod.

- Remek. Akkor ne gondolkozzunk! A gondolkodás túl van értékelve.

- Tudom, hogy azt ígértük anyukádnak, hogy tisztességes időpontban érkezünk haza, de a holdfogyatkozásra éjfélig várnunk kell...

- Azt mondtad, nincsenek hullák a halottaskocsidban.

- Egyetlen test sincs ott - biztosít Lennon. - És bár egy autó nem egy erdő közepén álló sátor, de azért ott is el lehet bújni. Lehet, hogy még párna és takaró is van benne. Tudod, tartom magam a cserkész jelmondathoz: Légy résen!

- Ezt szeretem benned a legjobban.

- Mikor a sátorban voltunk, valami mást mondtál -mormolja, és vigyorogva közelebb húz magához.

- Éhes voltam, meg voltam rémülve, és nem voltam észnél. Sok mindent mondtam. Lehet, hogy emlékeztetned kell az elhangzottakra.

- Igen? Tulajdonképpen rejtélymegoldó kedvemben vagyok. Mit szólsz, van kedved egy kis nyomozósdihoz a fiúval, akit szeretsz?

Van. Nagyon is van.

- Én mondom neked, a KISS tagjai a saját vérüket keverték a piros tintába, amit aztán az első KISS képregény nyomtatásához használtak - mondja Sunny. - Fogadok egy muffinban, hogy igazam van.

Odakint már majdnem sötét van, én pedig Sunny mellett állok a Játékok a padláson üzlethelyiségében. Épp egy dobozban matat, mely a kirakat mellett áll. Teljes átéléssel beszél hozzánk.

- A hetvenes években az egyik nagy kiadó, a Marvel vagy a DC Comics megjelentetett egy KISS képregényt. Tudjátok, Gene Simmons és Paul Stanley agyonsminkelt szuperhősökként, vagy valami ilyesmi. A tintához pedig hozzákeverték a banda tagjainak vérét. Esküszöm, hogy így történt.

Mac a szemét forgatja.

- Kitől származnak az ilyen őrült pletykák? - kérdezi skót dallamossággal. - Ez egy akkora hazugság! Ráadásul gusztustalan is.

Anya összefonja a karját, és bólogat.

- El tudjátok képzelni, mennyi nemi betegsége volt azoknak a hapsiknak? Ki akarna képregényt nyomtatni a fertőzött vérükkel?

- Szemmel láthatóan sokan, mert ez egy tény - erősködik Sunny. - Kérdezzétek meg Lennont!

Megrángatok egy övtartót Lennon fekete farmerén. Éppen előrehajolva, a bolt kirakatában tevékenykedik, néhány halloweeni tök, egy boszorkánykonyhát idéző, óvszerekkel és síkosítókkal teli üst társaságában. Halloween tegnap este volt, így a töklámpásokat hálaadás napi bőségszarura cseréljük.

- Hallottad? - kérdezem.

Lennon feltápászkodik a kirakatból, és kiegyenesedik.

- Sunnynak igaza van. Egy ápoló vett tőlük vért, majd New Yorkba repültek, és lefényképezkedtek a Marvel nyomdájában, ahol a vérrel teli fiolák tartalmát tintával teli üstbe öntötték. Egy közjegyző is jelen volt, és igazolta az esetet.

- Pfuj! - mondjuk kórusban.

Lennon megrántja a vállát.

- A KISS mindig hülye és sokkoló viccekkel állt elő, hogy eladják a rajongóknak szánt termékeiket. Jobban érdekelte őket a pénz, mint a zenélés.

- És ezért te most tartozol nekem egy muffinnal -mondja Sunny Macnek száját élvezettel teli vigyorra húzva.

Mac az öklét rázza a plafon felé.

- Légy átkozott, „Városi legendák rocksztárokról” játék!

Nem értem, miért áll ki még mindig Sunny ellen, hiszen

állandóan veszít. Az is lehet, hogy pont ez a lényeg. Csak azt tudom, hogy a muffin most nagyon jól hangzik, és azt kívánom, bár a kirakat valódi cukorkákkal lenne tele, és nem óvszerrel. Azt hiszem, túl sok gyorsételt ettem az utóbbi időben, márpedig soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. De anya és én túlságosan elfoglaltak voltunk az utóbbi időben ahhoz, hogy igazi ételeket vásároljunk. Az egyetlen házilag készült étel, amelyet ettem, Mackenzie-ék vasárnapi vacsorája volt.

Már eltelt néhány hónap, mióta apa elment. Még mindig San Franciscóban van, és ismét Divat Dani fokozatra kapcsolt; csak úgy buzog benne a tetterő. Beiratkozott egy -nem viccelek! - lómasszázsterapeuta képzésre. Bizony, Sonomába akar költözni, és lovak hátát masszírozni. De végül is az ő élete. Néhányszor beszéltem vele telefonon, de nem találkoztunk. Ami azt hiszem, jól van így. Már nem vagyok rá olyan mérges, mint voltam, de nincs szükségem több zavarra az életemben.

Mint ahogy anyának sincs. Ő is nagyon elfoglalt. Az Everhart Wellness Klinika neve most már Moon Wellness Spa. Igen, ő maga döntött úgy, hogy a leánykori nevére kereszteli a spát, én pedig azt javasoltam, legyen a lógón egy valódi hold. Sunny és Mac új masszőrt talált neki: egy ismerősük ismerősét, aki épp csak most költözött ide East Bayből, mert már nem tudta fizetni a városi lakbért. San Francisco elragadta apát, és Annát adta nekünk helyette, egy fiatal, lila hajú latin-amerikai nőt, aki szereti a kutyákat. Mindenki jól járt.

Míg anya megújítja az üzletét, én az iskolára koncentrálok. Kezdetben minden energiámat az egyetemi jelentkezésekre fordítottam, de most azon gondolkodunk Lennonnal, hogy tartunk egy év szünetet a középiskola és az egyetem között. Lenne időm kibővíteni az asztrofotó-portfóliómat, és tanulhatnék koreaiul a helyi közösségi iskolában, hogy könnyebben kommunikálhassak Sam nagypapával. Lennon teljes munkaidőben akar dolgozni, hogy félretegyen egy kis pénzt. Azt szeretné, ha hátizsákkal Európába utaznánk. Engem aztán meg lehet győzni!

Azon is komolyan gondolkodunk, hogy megpróbálunk végigtúrázni Amerika egyik leghosszabb túraútvonalán. Az út több mint négyezer kilométer hosszú, és keresztülvezet egész Kalifornián, Oregonon és Washingtonon - Mexikótól fel egészen Kanadáig. Ela az ember az egész túrát meg akarja csinálni, hat hónapig tart az út. Nem vagyok benne biztos, hogy már készen állok rá - vagy hogy valaha is készen fogok állni -, de ha jövő júniusban indulunk, egy részét teljesíteni tudjuk. Elindulhatunk a Magas-Sierrán, fel a Cascade-hegységen, és befejezhetjük Kalifornia határában.

Majd meglátjuk. Mostanában minden második hétvégét sátorozással töltünk. Csak rövid, két éjszakás túrákra megyünk, és többnyire a kijelölt túraútvonalon maradunk. Következő hétvégén felmegyünk a part mentén a Redwood Nemzeti Parkba, mely Humboldt megyében található. Nem fogok hazudni: a túrázás izgalmának felét a szexkúrára nyíló lehetőség adja. De azt is élvezem, hogy a természetben lehetek, távol a várostól. Lennon, térképészeti tehetségét felhasználva segít, hogy eljussak mindazokra a közeli helyekre, ahol tiszta az égbolt; én pedig végre fényképezésre kezdtem használni a hordozható teleszkópomat, ahelyett hogy értelmetlenül cipelném magammal.

- Sajnálom, hogy el kell keserítenem titeket, de magatoknak kell beszereznetek a muffinokat - mondja Lennon a szüleinek. - Nekem szenvedélyes randim lesz egy asztrofizikussal a Sajtkukacban.

- Rólam beszél! - integetek. - Velem lesz szenvedélyes randija!

- Nincs már túl késő a koffeinhez? - kérdezi anya.

- Lehet ahhoz túl késő? - kérdezek vissza.

- Kérlek, inkább gyógyteát igyál! - mondja.

- Meggondolom.

- Tulajdonképpen házifeladatot írni megyünk - ismeri be Lennon. - A jól működő wifi és az alkalmazottaknak szóló kedvezmény csábító kombináció.

Néhány héttel ezelőtt kezdtem ott dolgozni, iskola után, részmunkaidőben. Mostanra gyakorlatilag ott élek, mert (1) mindig is szerettem a kávéjukat, (2) most még fizetnek is érte, hogy igyam. Az ott keresett pénzre is szükségem van, mert a túrázás drága dolog, ha az ember le van égve.

- Tízre gyertek haza! - mondja anya. - Holnap iskola van.

Lennon szalutál neki, én pedig megragadom Androméda pórázát. Mindenkinek jó éjszakát kívánunk, és kilépünk a boltból a hűvös, esti levegőre. Kellemes érzés, és nem haladunk olyan gyorsan, nehogy Androméda elfáradjon. Heti több alkalommal is sétálunk vele, ami láthatóan jó hatással van rá, mintha új lehetőséget kapott volna az élettől. Talán így is érez. Azt hiszem, hiányoztak neki a nagy séták Lennonnal. Anya azt mondja, az állatok időnként depressziósak lesznek, ha a gazdájuk is az. De lehet, hogy csak túl gyakran találkozik Esther nagyi élénk kutyáival, és úgy érzi, alkalmazkodnia kell.

Lennon átveszi a pórázt, Androméda pedig előremegy, és felderíti az utat. Ahogy a sarokra bandukolunk, és várjuk, hogy a lámpa zöldre váltson, Lennon átkarolja a vállamat.

- Na jól van, hölgyem - mondja. - Mindketten tudjuk, hogy nem fogunk házifeladatot írni a kávézóban.

- Én már megírtam a sajátomat a nagyszünetben -közlöm.

- Én pedig a munkahelyemen készültem el vele, miközben a gekkók ketrecét takarítottam. A multitasking a megmentőm.

- Annyira jók vagyunk - mondom, és felemelem a kezem, hogy összeüthessük öklünket.

- A legjobbak - helyesel, és az enyémhez érinti öklét, miközben másik karja még mindig a vállamon pihen.

Nem könnyű egyszerre iskolába járni, dolgozni, és fenntartani a kapcsolatunkat. Sokat segít, hogy mindennap együtt ebédelünk az udvaron. Általában Avanivel és a barátjával ülünk együtt, és sajnos néha Brett is csatlakozik. Amióta bocsánatot kért Lennontól azért, amit ma már a Mackenzie-vízesés csatájaként tartunk számon, nem tudunk megszabadulni tőle. Reagan viszont átment egy magániskolába. A hivatalos indoklás szerint már nem készül az olimpiára, így nincs szüksége a mi testnevelés tagozatunk támogatására. Valójában azonban Reagant a szülei kényszerítették, hogy menjen át máshová, miután lebukott a glampinges malőr miatt.

Azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám, hogy kibékültünk, de ez sajnos még nem történt meg. Én készen állok megbocsátani neki, de ehhez neki is lépéseket kellene tennie. Elmúltak már azok az idők, amikor a nyomában loholtam.

- Merre menjünk ma este? - kérdezi Lennon. - A Mission és a Western Avenue, vagy a Mission és a Euclid Street?

Négy különböző sétaútvonalunk van. Az egyik a régi útvonalunk azokból az időkből, amikor még gyerekek voltunk. Ez a termelői piacon vezet keresztül, mely olyan kihalt éjszakánként, hogy az már romantikus. El lehet képzelni, mi mindent kezdhet egymással két perverz a szalmabálákon. A két útvonal két különböző irányban vezet végig az öböl mentén, de a kedvencem a parkon kígyózik keresztül, ott, ahol fel tudunk mászni a dombra, és egy nagy, öreg tölgy alól bámulhatjuk a várost. Itt nincs elég sötét a csillagvizsgáláshoz, de eléggé rejtve van ahhoz, hogy csókcsatákat vívjunk.

Hát igen, jó pár helyet felfedeztünk útvonalainkon, melyek tökéletesek egy-egy csókcsatára.

- Az öböl menti útvonalak túl bonyolultak - mondom. -Androméda morcos lesz.

- Felmehetnénk a Wick Boulevard-on, egészen a raktárterületig, majd átvághatnánk a síneken fent a dombon.

- Gyanúsan úgy hangzik, mint egy ötödik útvonal.

- Valóban, nem de?

Az első hónapfordulónkra Lennon készített nekem egy térképet. Közös életünk minden fontos helyszíne rajta van. A hely, ahol találkoztunk. Az este, amikor az apjával együtt pókereztünk. Az első veszekedésünk. Az első csókunk. A bankett utáni bukás. A mamutfenyő-katedrális. Az éjszaka, amikor először vallottunk szerelmet a csillagvizsgálónál.

A kettőnk térképe.

Több év élményei, melyek néha zavarosak és bonyolultak, sőt, egyenesen tragikusak voltak. Mégsem változtatnék az útvonalon, mert együtt tettük meg az utat, akkor is, amikor külön jártunk rajta. A legjobb része a dolognak pedig az, hogy befejezetlen. A bizonytalanság nem mindig rossz. Néha szokatlan lehetőségeket rejt magában.

- Szóval melyiket válasszuk? - kérdezi Lennem, mikor a lámpa zöldre vált. - Egy régi útvonalat, vagy az újat?

- Lepj meg! - válaszolom.

Lennon rám mosolyog, és ujjaimmal átkulcsolom az ujjait. Egyik lábunkat a másik után tesszük. Fejünk tiszta, lépteink magabiztosak. Előrehaladunk.