1. A barátság összes formáiban, amelyekben a két fél nem hasonlít egymáshoz, mint mondottuk, az arányosság hozza egyensúlyba és őrzi meg a barátságot; akárcsak az állami életben: a csizmadiának a lábbeli fejében megfelelő értékű ellenszolgáltatás jár, s éppúgy a takácsnak és a többi mesterembernek is. Csakhogy persze az állam gondoskodik közös mértékegységről, azaz a pénzről, s ehhez viszonyítanak és ezzel mérnek mindent; viszont a szerelmi életben sokszor előfordul, hogy a szerető panaszkodik, hogy bár ő túlontúl szeret, mégsem részesül viszontszerelemben; pedig hát lehet, hogy éppen őbenne nincs semmi szeretetreméltóság; gyakran viszont a szeretett egyén panaszkodik, hogy szeretője, aki előre mindent ígért neki, semmit sem akar ígéretéből beváltani. Ilyesmi akkor szokott megesni, ha a szerető gyönyörűségért szereti szerelmesét, ez ellenben csak haszonért ragaszkodik szeretőjéhez, és ezek a tulajdonságok nincsenek meg mind a két félben. Mert ha a barátság az említett okokból jött létre, akkor hamarosan fel is bomlik, mihelyt ti. nem valósul meg az, amiért a barátságot megkötötték; hiszen az ilyen barátok tulajdonképpen nem is egymást szerették, hanem a barátjukban mutatkozó előnyöket, amelyek pedig nem is maradandók; ezért nem lehet aztán maradandó a rájuk alapozott barátság sem. Ellenben a jellemen alapuló barátság, amelynek célja önmagában van, mint már mondottuk is, maradandó. Félreértés támadhat a barátok közt akkor is, ha nem azt találják meg a barátságban, amit kerestek, hanem másvalamit: ha valaki nem azt éri el, amire törekszik, ez annyit jelent, mintha egyáltalában semmit sem ért volna el; akárcsak az egyszeri lantos, akinek valaki azt ígérte, hogy minél szebben fog énekelni, annál többet fog kapni; mikor aztán reggel kérte azt, amit az illető neki ígért, ez azt válaszolta, hogy már meg is fizetett: gyönyörrel gyönyörért. Persze, ha mindkét fél csupán ezt akarta volna, akkor rendben is lett volna a dolog: csakhogy mivel az egyik fél gyönyörűséget, a másik azonban anyagi hasznot keresett, s az egyik elérte a célját, a másik ellenben nem, az egyezség elve nem helyesen érvényesült. Mert az ember mindig arra irányítja a figyelmét, amire az adott esetben szüksége van, s csak természetes, hogy ennek az érdekében ajánlja fel a szolgálatait is. Ámde melyik fél állapítsa meg a szolgáltatás értékét? Az-e, aki először ád vagy pedig az, aki először elfogad? Aki először ád, az nyilván ráhagyja a dolgot a másikra. Így tett állítólag Prótagorasz is: ha valakit valamire megtanított, mindig a tanítványával becsültette meg, hogy mennyire értékeli a szerzett tudást, s mindig hajlandó volt ezt az összeget elfogadni. Viszont mások ily esetben helyesebbnek tartják azt az elvet, hogy „szabott ár mindenkinek”. Persze, aki előre elveszi a pénzt, de felajánlott szolgálatainak túlzott volta miatt semmit sem teljesít abból, amit megígért, azt jogosan éri szemrehányás, mert hiszen nem tesz eleget annak, amit közös megegyezéssel elvállalt. Erre az eljárásra a szofisták szinte rákényszerülnek, mert különben senki sem adna pénzt a tudományukért. Szóval, aki nem tesz eleget annak, amiért a bért már elfogadta, azt jogosan éri gáncs; viszont, ha a teljesítményre nézve nem jön létre megegyezés, akkor - mint már említettük - azzal szemben, aki magától előre ád valamit, nem lehet panaszt emelni (az erényen alapuló barátságnak ez a jellege), s a viszontszolgáltatást az ő elhatározásának megfelelően kell teljesíteni: éppen ez az elhatározás a lényege a barátságnak és az erénynek; s ez illik azokhoz is, akik a filozófia művelésére egyesülnek: ők sem pénzben mérik egymás érdemét, s teljesen egyenértékű tiszteletet nem is kaphatnak szolgálataikért; elég, ha annyi tisztelet jut ki nekik, amennyi egyáltalában lehetséges - ahogy az istenek és a szülők esetében láttuk; ha azonban az adomány nem ilyen természetű, hanem valaminek a fejében történt, akkor leghelyesebb, ha a viszonzás is olyan, hogy azt mindkét fél méltányosnak tartsa; s ha ez nem sikerül, akkor nemcsak szükségesnek, hanem igazságosnak is látszik, hogy az állapítsa meg a viszontszolgálat mértékét, aki először kap valamit. Mert az egyik fél csak akkor kapja meg a másiktól a neki járó értéket, ha a maga adományáért cserébe annyit kap, amennyi haszna volt a másiknak őbelőle, illetve amennyiért a másik a neki juttatott gyönyörűséget egyébként megszerezte volna. Nyilván ez történik az adásvétel esetében is; sőt több helyütt törvény is van arra, hogy a szabad elhatározásból eredő egyezségek nem tartoznak bírói eljárás alá, ama meggondolás alapján, hogy ha valaki bizalom alapján lépett egyezségre egy másik emberrel, akkor üzleti kapcsolatuk lezárását ugyanolyan feltételek alapján kell megvalósítani, mint amilyen alapon üzleti közösségük eredetileg létrejött. A törvénynek ugyanis az az alapgondolata, hogy sokkal igazságosabb, ha az szabja meg az ellenszolgáltatás mértékét, akivel szemben a bizalom megnyilvánult, mint az, aki a bizalmat ajándékozta. Mert a legtöbb dolgot másképp értékeli az, akinek már megvan, s másképp az, aki még csak szeretné megszerezni: a maga tulajdonát, s azt, amit másnak ád, mindenki igen értékesnek tartja; de azért az ellenszolgáltatás mégis általában a szerint a mérték szerint történik, amelyet az adomány elfogadója megállapít. Viszont az is igaz, hogy az adomány értékét általában nem akkorára kell becsülni, amekkorának akkor látja az ember, amikor az már a birtokában van, hanem amekkorának akkor tartotta, amikor még nem volt a birtokában.
2. Vita tárgyát képezhet az ilyen kérdések is: vajon az ember mindent köteles-e az apjának megadni, s mindenben neki köteles-e engedelmeskedni, vagy pedig - ha például betegek vagyunk - inkább az orvos szavára kell-e hallgatnunk, s ha hadvezérválasztásról van szó, inkább arra kell-e szavaznunk, aki ért a hadviseléshez; s ugyanígy kérdezhetnénk azt is, hogy kinek kell inkább szolgálatára lennünk: barátunknak-e, vagy pedig általában a becsületes embernek; s hogy mi az előbbre való: az-e, hogy a jótevőnk jóindulatát megháláljuk, vagy pedig az, hogy egy kebelbarátunknak valamit juttassunk - már ti. ha a kettő egyszerre nem lehetséges. Persze az efféle eseteket nem könnyű szabatosan elhatárolni, mert igen sokféle különbség lehetséges az egyes esetek közt, ezek jelentősége avagy jelentéktelensége, erkölcsössége avagy szükségessége szerint. Annyi azonban bizonyos, hogy nem kell okvetlenül mindent ugyanannak a személynek megadnunk; s bizonyos az is, hogy általában inkább a vett jótéteményeket kell visszafizetnünk, semmint barátainkkal szemben jótéteményt gyakorolnunk; mert a jótéteményt úgy kell tekintenünk, mint a kölcsönt; sokkal inkább ezt kell visszafizetnünk annak, akinek evvel tartozunk, semmint egy barátunknak pénzt adnunk. De talán még ez sem áll minden esetre; mert például mi a kötelessége annak, akit a rablók kezéből váltságdíj lefizetésével kiváltottak: az-e, hogy azt az embert, aki őt kiváltotta, akárkicsoda is ez, a maga részéről is kiváltsa, illetve, ha nincs fogságban, de visszakéri a váltságdíj értékét, ezt neki visszafizesse - vagy pedig az, hogy inkább az édesapját váltsa ki? Én azt hiszem, hogy önmagánál is inkább az édesapját kell kiváltania. Tehát, mint mondottuk, általában először a tartozást kell megadni; de ha a kezdeményező adás erkölcsi szempontból vagy a szükségesség folytán előbbre valónak látszik, akkor emellett kell dönteni; mert hiszen bizonyos esetekben nem is felelne meg az egyenlőség elvének, ha valaki a más kezdeményezését hasonlóval viszonozná - amikor például a kezdeményező fél annak a tudatában tesz jót a másikkal, hogy az becsületes ember, viszont az ellenszolgáltatás olyannak járna, akiről a másik sejti, hogy gonosz lelkű. Sőt még az is képzelhető, hogy bizonyos esetekben a hitelnyújtást sem kell viszonozni azzal szemben, aki először adott kölcsönt; mert például az egyik abban a biztos tudatban ad kölcsönt egy becsületes embernek, hogy a pénzét úgyis visszakapja, míg a másiknak reménye sem lehet arra, hogy pénzét egy gonosz lelkű embertől visszakaphassa. Mármost, ha a dolog valóban így áll, akkor a két fél igénye sem lehet egyforma; ha pedig a dolog valójában nem így áll, de a felek így képzelik, akkor sem lehet csodálkozni rajtuk, ha így cselekszenek. Szóval, mint már sokszor mondottuk, az érzésekre és cselekvésekre vonatkozó megállapítások éppen csak annyira határozottak, mint azok a dolgok, amelyekre vonatkoznak. Az tehát bizonyos, hogy nem mindenkinek kell ugyanazt visszatérítenünk, s hogy még az apának sem kell mindent megadni, aminthogy még Zeusznak sem áldoz fel az ember mindent; minthogy pedig más illeti meg a szülőket s más a testvéreket, a kebelbarátokat és a jótevőket: mindegyiküknek a nekik valót és a nekik megfelelőt kell juttatni. De hiszen nyilván így is szoktak cselekedni az emberek. Esküvőre csak a rokonokat szokták meghívni: az ő közös ügyük a nemzetség sorsa s a vele kapcsolatos cselekmények; ugyanez okból a temetésen is általános vélemény szerint elsősorban a rokonoknak kell megjelenniük. Viszont a létfenntartást felfogásunk szerint legelsősorban szüleink részére kell biztosítanunk, mert ezzel nekik adósaik vagyunk, és sokkal erkölcsösebb dolog, ha ezt azokkal szemben tesszük, akiknek életünket köszönhetjük, mintha magunkról gondoskodnánk; de tisztelettel is tartozunk szüleinknek, éppúgy, mint az isteneknek, csakhogy persze nem minden vonatkozásban. Hiszen már az apát sem ugyanaz a tisztelet illeti meg, mint az anyát; s nem is ugyanaz, mint a bölcset vagy a hadvezért: az apának az apát megillető, az anyának az anyát megillető tisztelet jár ki. S ugyancsak meg kell adnunk a kort megillető tiszteletet minden, nálunk idősebb embernek is avval, hogy felállunk előtte, az asztalnál helyet engedünk neki, stb. Kebelbarátainknak és testvéreinknek pedig tartozunk azzal, hogy őszintén szólunk hozzájuk és mindenünkből részeltetjük őket. Rokonainkkal, egy törzsbe tartozó társainkkal, polgártársainkkal és másokkal szemben mindig ügyeljünk arra, hogy megadjuk nekik azt, ami jár, és gondosan mérlegeljük mindegyikük igényét a hozzánk való viszonyuk bensősége, erényük és hasznosságuk alapján. Persze közös származású egyének közt ez a mérlegelés sokkal könnyebb, míg az egymástól különbözők közt már bajosabb. De azért emiatt nem szabad feladnunk az elvet, hanem a lehetőséghez képest kell eldöntenünk a kérdést.
3. Fel kell vetnünk azt a kérdést is, vajon felbontsuk-e vagy se a barátságot olyanokkal szemben, akik nem tartanak ki velünk hűségesen. Miért is kellene megütköznünk azon, ha valaki azokkal szemben, akiket csupán haszonért vagy gyönyörűségért választott barátainak, mikor ezekkel az előnyökkel már nem rendelkeznek, megszakítja a barátságot? Hiszen az ilyen ember tulajdonképpen csak az említett előnyöknek volt a barátja, s ha ezek megszűnnek, természetes, hogy többé nem ragaszkodik magukhoz a személyekhez sem. De azt már joggal megróhatjuk, aki úgy tetteti magát, mintha barátait a jellemükért szeretné, holott pedig csak a haszonért vagy a gyönyörért vonzódik hozzájuk. Hiszen már régen megmondottuk, hogy a legtöbb nézeteltérés akkor támad a barátok közt, ha a valóságban nem olyanoknak bizonyulnak, mint ahogy egymásról hitték. Persze, ha valaki önmagát csalja meg, azaz feltételezi, hogy őt a jelleméért szeretik, holott a másik fél erre egyáltalában nem szolgáltatott alapot, akkor az illető magára vessen; de ha a másiknak a képmutatása ejtette őt tévedésbe, akkor jogosan emelhet vádat az ellen, aki őt megcsalta; sőt több joggal, mint akár a pénzhamisító ellen, mert hiszen nagyobb érték megkárosításáról van szó. Ha pedig valakit abban a feltevésben, hogy becsületes ember, a barátságunkba fogadunk, de aztán rosszá válik, és ilyennek is mutatkozik, lehet-e őt tovább is szeretnünk? Ez - ugyebár - nem is lehetséges, ha meggondoljuk, hogy nem lehet mindent szeretnünk, hanem csak az erkölcsi jót, míg a rosszat nem kell szeretnünk, sőt nem is szabad. Mert a rosszat nem szabad kedvelnünk, s a hitványhoz nem szabad hasonlóvá válnunk, márpedig megmondottuk, hogy a hasonlók keresik egymás barátságát. Azonnal fel kell-e tehát bontanunk a barátságot? Talán mégsem mindenkivel szemben kell ezt tennünk, hanem csupán a javíthatatlanul gonoszokkal szemben, míg azoknak, akik esetleg megjavulhatnak, erkölcsi tekintetben talán még sokkal inkább segítségükre kell sietnünk, mintha anyagi megmentésükről volna szó, mert hiszen az erkölcsi segítség mindig többet ér, s inkább a barátság lényegéhez tartozik. De ha valaki mégis felbontja az ilyen barátságot, azon sincs mit csodálkozni, hiszen az ő barátsága tulajdonképpen nem ilyen embernek szólt; ha tehát barátját, aki teljesen megváltozott, nem képes megmenteni, megválik tőle. Viszont, ha az egyik fél megmarad annak, aki volt, a másik ellenben egyre tökéletesebbé válik, s barátját erényben messze túlszárnyalja, vajon ez utóbbi még mindig barátjának tekintse-e az előbbit? Nem inkább azt kell-e hinnünk, hogy ez lehetetlen? Legnyilvánvalóbb ez akkor, ha nagy eltolódásokról van szó, például a gyermekkorban kötött barátság esetében: ha az egyik egész életében gyermek marad gondolkodásban, míg a másik tetterős férfivá fejlődik, hogyan maradhatnának barátok, mikor már nem ugyanabban lelik a kedvüket, nem ugyanannak örülnek, s nem ugyanazon bánkódnak? Hiszen még egymással szemben sem egyezhetnek meg az érzéseik, márpedig enélkül nem tartjuk lehetségesnek a barátságot, mert életközösséget folytatni így nem lehet. Különben erről már szóltunk. Úgy viselkedjünk-e hát vele szemben, mintha sohasem lett volna a barátunk? Vagy pedig vissza kell emlékeznünk a hajdani benső viszonyra, s valamint barátainkkal szemben - meggyőződésünk szerint - mindig több szívességet kell mutatnunk, mint idegenekkel szemben, éppúgy régi barátainknak is kell valamit juttatnunk a hajdani barátság kedvéért, hacsak nem túlságosan nagy lelki gonoszság miatt történt a szakítás?
4. Az embertársaink iránti baráti viszonyok, valamint azok a vonások, melyek a barátságot meghatározzák, nyilván az embernek önmagához való viszonyából eredtek. Barátnak tartjuk azt, aki akarja és cselekszi a jót, illetve ami jónak látszik, a barátja kedvéért; vagy legalábbis azt, aki óhajtja, hogy a barátja meglegyen és éljen, éppen a barátja érdekében: ezt érzi az anya a gyermekével és az egymással meghasonlott barátok egymással szemben. Mások viszont azt tekintik barátnak, aki valakivel közös életet folytat, s akinek valakivel közös ízlése van; vagy legalábbis azt, aki valakivel bánatban és örömben osztozik, amit szintén elsősorban az anyáknál tapasztalunk. Valamelyik itt felsorolt tulajdonsággal kell magát a barátságot is meghatározni. Mármost, az embernek önmagához való viszonyát tekintve, mindezek a tulajdonságok megtalálhatók a becsületes emberben, másokban pedig annyiban, amennyiben magukat becsületes embereknek tartják. Mindennek a mértéke - mint már mondottuk - az erény, illetőleg a becsületes ember. Mert a becsületes ember mindig egyensúlyban van önmagával, s egész leikével mindig ugyanarra törekszik. Ezért is akarja magának a jót, vagy legalábbis azt, ami jónak látszik, s cselekszi is azt: a becsületes ember a jót mindenáron meg akarja valósítani; éspedig mindezt a maga kedvéért teszi, azaz a lélek értelmes részének a kedvéért, amit minden ember lényegének tartunk. Ugyancsak óhajtja a maga életét és fennmaradását is, éspedig elsősorban annak a résznek az életét és fennmaradását, amellyel gondolkodik; mert a becsületes embernek a lét jó. Egyébként minden ember önmagának akarja a jót: senki sem választja azt, hogy előbb mássá átváltozva, akár az egész világot az a másvalaki birtokolja - hiszen már most is az isten birtokolja a jót -, hanem csak azon feltétel mellett kívánja ezt, hogy megmarad annak, ami. Viszont minden ember lényegének a gondolkodó részt kell tartanunk, vagy legalábbis elsősorban ezt. Ámde a maga társaságában is szívesen van a becsületes ember, s ezt örömest teszi, mert a véghezvitt cselekedetekre való visszaemlékezés gyönyörűséges, a jövőre vonatkozó reményei pedig jók, tehát kellemesek is. Elméje bővében van a szemlélnivalóknak. Róla mondhatjuk el leginkább, hogy a maga bajában és örömében önmagával együtt érez: neki mindenféle helyzetben ugyanaz a dolog okoz keserűséget vagy gyönyörűséget, nem pedig egyszer ez, másszor az; a megbánást úgyszólván nem ismeri. Minthogy tehát - az önmagunkhoz való viszonyt tekintve - mindezek a tulajdonságok megvannak a becsületes emberben, másfelől pedig ő a barátaival ugyanolyan viszonyban van, mint önmagával - hiszen a barát nem egyéb, mint önmagunknak a mása, ebből következik, hogy a barátságot is e tulajdonságok valamelyikének kell tekintenünk, barátnak pedig azt, akiben e tulajdonságok megtalálhatók. Hogy az embernek önmagához való viszonyában lehet-e szó barátságról vagy sem, ezt a kérdést most hagyjuk; annyiban mindenesetre beszélhetünk itt is barátságról, amennyiben a barátság előbb említett jellegzetes vonásai alapján ítélve: az ember két vagy több részből áll és azért is, mert a túlzásba vitt barátság nagyon hasonlít az önmagunk iránt érzett szeretethez. Sőt az említett tulajdonságok nyilván meglehetnek még az átlagembereknél is, bár ezek erkölcsileg általában fogyatékosak. Talán azt mondhatnánk, hogy amennyiben a tömegember meg van elégedve önmagával, s amennyiben becsületesnek tartja magát, annyiban része is van bennük. Mert - ugyebár - az természetes, hogy a teljesen elvetemült és istentelen gonosztevőkben nem lehetnek meg ezek a tulajdonságok, sőt még a látszatuk sem. S általában a rossz emberekben sem szoktak meglenni, hiszen ezek állandóan önmagukkal való meghasonlásban élnek, azaz másra irányul az érzéki kívánságuk, s másra az erkölcsi akaratuk, akárcsak a fegyelmezetlen emberé: ahelyett, amit maguk is jónak tartanak, mindig a kellemest választják, még ha ártalmas is; mások meg gyávaságból vagy lustaságból vonakodnak azt cselekedni, amit magukra nézve a legjobbnak tartanak; ismét másokat, mivel sok szörnyű dolgot vittek már végbe, gonoszságuk miatt gyűlölnek az emberek, s ezek aztán menekülnek az élet elől, és elemésztik magukat. S különben is, a gonosz ember mindig a más társaságát keresi, önmagától pedig menekül; mert ha egyedül van, sok rossz emlék elevenedik meg benne, s a jövőben is csak ilyeneket remélhet, míg mások társaságában ezekről legalább elfeledkezik. S minthogy semmi szeretetreméltóság sincs benne, baráti érzést sem tapasztalhat önmagával szemben. Tehát az ilyen ember nem is tud osztozni a saját örömében és bánatában, mert a lelke örökké tusakodik; egyik fele - gonoszsága miatt - búsul, ha bizonyos dolgoktól elesik, a másik fele örül: lelkének egyik fele erre, a másik fele amarra húzza, mintha csak szét akarnák tépni. S ha egyszerre nem is lehet szomorkodni és örülni, de nem sokkal az öröm után már fájni fog neki, hogy örömöt érzett, és azt kívánná, hogy ezek a dolgok ne lettek volna gyönyörűségesek számára; mert az erkölcsileg gyenge ember lelke tele van megbánással. Tehát úgy tűnik, hogy az erkölcsileg fogyatékos ember még önmagával szemben sem viselkedik barátságos érzelmekkel, mert nincs benne semmi szeretetreméltóság. S mivel ez a helyzet nagyon szánalomraméltó, minden erőnk megfeszítésével kerülnünk kell a gonoszságot, s arra kell törekednünk, hogy becsületesek legyünk, mert így nemcsak önmagunkkal szemben viselkedhetünk baráti érzülettel, hanem másnak is barátjává lehetünk.
5. A jóindulat mutat ugyan bizonyos hasonlóságot a barátsággal, de azért mégsem az, ami a barátság. A jóindulat megnyilvánulhat ismeretlenekkel szemben is, sőt úgy is, hogy azok tudomást sem vesznek róla - a barátság azonban nem. Erre már előbb is rámutattunk. De nem mondhatjuk a jóindulatot szeretetnek sem, mert nincs meg benne az érzelem fokozott ereje, s nincs benne törekvés sem, ami pedig a szeretettel együtt jár; s azonkívül a szeretet szoros viszonyt feltételez, míg a jóakarat csupa véletlenségből is eredhet, tehát például a versenyzőkkel szemben is megnyilvánulhat, mert hiszen az ember rokonszenvet mutat irántuk, s nekik kívánhatja a győzelmet, anélkül hogy kész volna velük valaminek az elvégzésére is szövetkezni; mert, amint mondottuk, az ember csupa esetlegességből is lehet jóindulatú, s ilyenkor csak felületesen szeret. A jóindulat tehát csak kezdete a barátságnak, valamint a szeretetnek is csupán kezdete a látásból eredő gyönyörűség: senki sem szeret anélkül, hogy az illető alakjában előre ne gyönyörködnék, viszont aki a külsőben örömét leli, az még egyáltalában nem szeret, hanem csak akkor szeret majd, ha a szerelmese után annak távollétében is vágyakozik, s a jelenlétét óhajtja. S valóban, az ember nem lehet senkinek sem a barátja, ha előbb nem volt iránta jóindulattal; másfelől azonban, ha jóindulattal van is valaki iránt, azért még nem barátja neki; mert csupán a javát akarja annak, akivel szemben jóindulattal viseltetik, ámde semmiféle közös cselekvésre nem óhajt vele szövetkezni, sem pedig nagy áldozatot nem hajlandó hozni az érdekében. Éppen ezért a jóindulatot átvitt értelemben tétlen barátságnak is nevezhetnénk, amely azonban, ha soká tart, és meghitt viszonnyá fejlődik, lassanként barátsággá válhat, de persze nem olyanná, aminek a haszon vagy a gyönyörűség az alapja, mert hiszen a jóindulat sem ezekért van. Mert aki jótéteményekben részesült, az annak fejében, amit élvezett, a maga részéről jóindulatot tanúsít, s ezzel az igazságnak tesz eleget; aki viszont csak azért kívánja másnak a boldogulását, mert azt reméli, hogy általa ő maga is jólétbe jut, az nyilván nem az illetőnek a jóakarója, hanem sokkal inkább önmagának; aminthogy azt sem mondhatjuk róla, hogy barátja neki, ha csupán érdekből jár a kedvében. A jóindulatot általában valamely erény vagy a becsületesség kelti fel az emberben, amikor ti. valakit erkölcsileg jónak, bátornak stb. tartunk, mint például a versenyzők példájában is láttuk.
6. A barátság látszatát kelti az egyetértés is; de éppen ezért nem is mondhatjuk, hogy azonos volna a hasonló gondolkodással: ez utóbbi azok közt is meglehet, akik nem is ismerik egymást. Viszont azokról sem mondhatjuk, hogy egyetértésben vannak, akiknek bármi tetszés szerinti dologban megegyezik a véleményük, például csillagászati kérdésekben: az ilyen kérdésben való egyetértésnek semmi köze sincs a barátsághoz; de már az államban beszélhetünk egyetértésről akkor, ha a polgárok az állam érdekei tekintetében egy véleményen vannak, ugyanazokat a célokat követik, és a közös határozatokat végrehajtják. Tehát a cselekvésre tartozó dolgokban szoktak az emberek egyetérteni, de itt is csak nagy dolgokra s csak olyan esetekre értjük ezt a kifejezést, amelyekben mindkét fél, illetőleg mindenki elérheti azt, amit akar; pl. az állam egyetértésben él akkor, ha minden polgárának az a nézete, hogy a vezető hivatalokat választással kell betölteni; vagy pl. hogy szövetségre kell lépni a lakedaimóniakkal; vagy hogy Pittakosznak kell az állam élén állania - ti. akkor, amikor ő maga is ezt akarta. Persze, ha mind a két fél magának akarja a hatalmat, mint pl. a két testvér a Phoinisszaiban, akkor kész a széthúzás; mert az még nem egyetértés, ha mindkét fél ugyanazt a dolgot, akármi is az, forgatja a fejében; hanem csak az, ha azt a bizonyos dolgot ugyanazzal a személlyel hozzák összefüggésbe, azaz ha pl. a köznép és az előkelők egyaránt a legjobbakat kívánják az állam élén látni: így mindenkinek kijut az, amit óhajt. Szóval az egyetértés, mint általában mondják is: „az állami életben megnyilvánuló barátság”, mert az állam érdekeire és az élet követelményeire vonatkozik. Ez az egyetértés mindig megvan a becsületes emberekben: magukkal is meg másokkal is egyetértésben élnek, mert úgyszólván változatlan a gondolkodásuk; az ilyen embereknek mindig állhatatos az akarata, nem hullámzik erre-arra, mint a szűk tengerszoros vize; akaratuk mindig az igazságos és hasznos dolgokra irányul, s ezekre közös erővel törekszenek is. Viszont az erkölcsileg fogyatékos emberek nem is élhetnek egymással egyetértésben, legfeljebb rövid időre, aminthogy barátai sem lehetnek senkinek sem, mert ha haszonról van szó, lehetőleg sokat akarnak elérni, míg a fáradságban és az önkéntes áldozatban szépen hátramaradnak; s minthogy az előnyöket mindegyik magának iparkodik biztosítani, a szomszédját örökösen ellenőrzi, s igyekszik neki útjába állni; mert ha örökké nem vigyáznák egymást, a közösség lassanként tönkremenne. Ennek a helyzetnek pedig az az eredménye, hogy egymással állandóan civakodnak, mert egyik a másikkal szemben kényszert alkalmaz ugyan, de ő maga nem hajlandó azt tenni, amit az igazságosság kíván.
7. A jótevő nyilván jobban szereti azt, akivel jót tett, mint a jótéteményt élvező azt, aki vele jót tett; s mivel ez a tétel érthetetlennek látszik, magyarázatot szoktak rá keresni. Legtöbben úgy vélekednek, hogy ez azért van, mert ebben a viszonyban az egyik tartozik, a másiknak pedig tartoznak; s valamint a kölcsönügyletekben is az adós legjobban szeretné, ha a hitelezője nem is volna a világon, míg fordítva a kölcsönadó még szívén is viseli adósának az egészségét - éppúgy a jótettet gyakorló ember is elkövet mindent, hogy a jótéteményben részesülő életben maradjon, mert így hálára számíthat részéről, viszont a jótéteményben részesülőnek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a jótettet viszonozza. Persze Epikharmosz erre talán azt mondaná, hogy aki így beszél, az „rossz szemszögből látja a dolgokat”; pedig ez mégis közel áll az emberi természethez: a legtöbb ember hamar felejt, s inkább azt szeretné, hogy jótéteményben részesüljön, semmint hogy jót tegyen; s mégis azt kell mondanunk, hogy ennek a jelenségnek az oka mélyebben gyökerezik az ember természetében, s nem hasonlítható az adós-hitelező viszonyhoz. Mert ezeknek a viszonyában egyáltalában nincs szó szeretetről, hanem csupán arról, hogy a hitelező az adós életben maradását óhajtja a tőle járó összeg miatt; aki ellenben mással jót tett, az szereti és kedveli a jótéteményben részesülőt még akkor is, ha belőle semmi haszna sincs, sőt talán a jövőben sem lehet. S ugyanezt tapasztaljuk a mesterembereknél is: mindegyikük jobban szereti a művét, mint amennyire őt szeretné a tulajdon műve, ha lelkes lénnyé változnék. S leginkább talán a költőkre áll ez; túlontúl szeretik a költeményeiket, s úgy ragaszkodnak hozzájuk, mintha a gyermekeik volnának. Nos, ehhez hasonlítható a jótettet gyakorló ember érzése is. Mindaz, ami az ő jótéteményét élvezte, mintegy az ő műve; ezt tehát szereti, éspedig sokkal jobban, mint ahogy a mű szeretheti azt, aki őt létrehozta. Ennek pedig az az oka, hogy a létezés mindenkinek kedves, és hozzá mindenki ragaszkodik; márpedig az ember csak tevékenység, vagyis élet és cselekvés által létezik; viszont a tevékenység által a cselekvő személy bizonyos értelemben egybeesik a művével, az ember tehát szereti a maga művét, mert a létezést is szereti. Ez pedig természetes dolog: amilyen az ember a képessége alapján, éppen azt mutatja meg tevékenysége által a létrehozott mű. Ehhez járul az is, hogy annak, aki a jótettet gyakorolja, mindig szép az, ami a cselekvésben végbemegy, tehát örül is annak, amiben ez kifejezésre jut; viszont aki jótéteményben részes, annak semmi szép sincs a jótevőben, s ha van is valami, az csak haszon lehet, márpedig ez sokkal kevésbé gyönyörűséges és szeretetre méltó. Gyönyörűséges pedig a jelenben a tevékenység, a jövőt illetően a remény, s a múltra vonatkozóan az emlékezés. De a leggyönyörűségesebb mégiscsak az, ami a tevékenységben végbemegy, s ugyancsak ez a legszeretetreméltóbb is. Mármost, annak, aki jót tett, megmarad az ő műve, mert az erkölcsi szép hosszú életű; ellenben annak, aki a jót élvezte, a haszna elmúlik. S a szép tettek emléke gyönyörűséges, míg az élvezett haszoné nem ilyen, vagy legalábbis sokkal kevésbé ilyen; persze a reménységet illetőleg fordítva áll a dolog. A szeretet alkotáshoz hasonlítható, míg a más szeretetében való részesülés inkább csak a kívülről jövő hatás befogadásához. A szeretet és a baráti jelleg tehát abban nyilatkozik meg igazán, aki a cselekvésben másokat felülmúl. S végül azt, ami fáradsággal jön létre, mindenki jobban szereti; a vagyont is jobban szereti az, aki maga szerezte, mint az, aki öröklés útján jutott hozzá, márpedig a jótéteményhez nyilván fáradság nélkül jutunk, míg a jótett gyakorlása munkával jár. Ezért szereti az anya mindig jobban a gyermekét: a szülés reá rója a nagyobb szenvedést, s így sokkal jobban érzi, hogy a gyermek az övé. Ugyanez jellemzi a jótéteményt gyakorló embert is.
8. Arra nézve is eltérőek a vélemények, hogy az embernek önmagát kell-e jobban szeretnie, vagy másvalakit. Általában szemrehányással illetik azt, aki önmagát szereti legjobban, s mintegy megszégyenítésül önzőnek nevezik; s valóban, a dolognak az a látszata, hogy csak az erkölcsileg fogyatékos ember tesz mindent magáért, éspedig annál inkább, minél gonoszabb - azt szokták a szemére vetni, hogy semmit sem tesz magától -, az erkölcsileg kifogástalan ember ellenben mindent az erkölcsi szépért tesz, éspedig minél becsületesebb, annál inkább az erkölcsi szépért cselekszik, s méghozzá mindent a barátja érdekében, önmagával azonban nem törődik. Ámde ennek a felfogásnak a tények ellene mondanak, amin nem is lehet csodálkozni. Azt mindenki elismeri, hogy legjobban kell szeretnünk a legjobb barátunkat; a legjobb barát pedig az, aki - ha jót akar - ezt csupán az illető érdekében akarja, még ha soha senki nem tudná is meg. Márpedig ezt leginkább az embernek önmagához való viszonyában tapasztalhatjuk, de éppígy a többi jelenséget is, ami a barátságot jellemzi; amint már mondottuk is, hogy az embernek önmagához való viszonyából kell származtatnunk a máshoz való barátságot is. Ebben a közmondások is mind megegyeznek, pl.: „egy szív, egy lélek”, „a barátok vagyona közös”, „egyenlőség - barátság”, „az emberhez közelebb van a térde, mint az alsó lábszára”. Mindez pedig az önmagunkhoz való viszonyban érvényesül a legjobban, mert az ember önmagának a legjobb barátja, tehát legjobban önmagát kell szeretnie. Ezért teljes joggal vitathatjuk, hogy melyik felfogáshoz csatlakozzunk; mert mind a kettő megszívlelendő.
Leghelyesebb talán, ha ezeket a nézeteket élesen megkülönböztetjük egymástól, s aztán igyekszünk meghatározni, hogy melyik mily mértékben és mily értelemben tartalmaz igazságot. Azt hiszem, hamarosan világossá válik a dolog, ha megfigyeljük, hogy az önzés fogalmát a két felfogás miképp értelmezi. Az egyik felfogás hívei ezt a kifejezést megbélyegzőnek tartják, s azokat nevezik önzőknek, akik mindig maguknak juttatják a nagyobb részt pénzben, kitüntetésben, testi gyönyörűségben; mert a legtöbb ember ilyen javak után veti magát, s minden buzgalma ezekre irányul, mintha bizony ezek volnának a legnagyobb értékek; ez az oka annak, hogy az emberek annyira tülekednek értük. Aki tehát ezekben a dolgokban telhetetlen, az az ember érzéki vágyainak, általában érzelmeinek, s lelke értelmetlen részének akar kedveskedni. Ilyen lelkülete van a legtöbb embernek; tehát ez a kifejezés az átlagemberre illik, aki pedig erkölcsileg mindig fogyatékos. Teljes joggal bélyegezhetjük meg tehát azokat, akik ilyen értelemben önzők. Hogy pedig a többség csakugyan azokat szokta önzőnek nevezni, akik a felsorolt javakat igyekeznek megszerezni, az egészen nyilvánvaló; hiszen ha valaki abban serénykednék, hogy mindenkinél jobban cselekedje az igazságos tetteket, vagy gyakorolja a mértékletességet s egyéb erényes dolgot, s általában mindig csak az erkölcsi szépet iparkodnék a magáévá tenni, az ilyen embert senki sem nevezné önzőnek, s nem is róná meg. Pedig az ilyen embert sokkal inkább tarthatjuk a maga barátjának: mindig azt igyekszik önmagának juttatni, ami a legszebb és a legjobb, mindig annak igyekszik kedveskedni, ami benne a legértékesebb, s minden tekintetben ennek akar engedelmeskedni; s valamint az államnak s minden egyéb szervezetnek a lényegét tulajdonképpen a legértékesebb rész alkotja, így van ez az emberben is; tehát az az ember a legjobb barátja önmagának, aki ezt a részét szereti, s aki ennek igyekszik a kedvébe járni. Fegyelmezettnek és fegyelmezetlennek is aszerint mondunk valakit, hogy benne az ész uralkodik-e vagy sem, mert hiszen ezt tekintjük minden ember lényegének; s elsősorban akkor mondjuk valakiről, hogy magától és készakarva tett valamit, ha ezt ésszel teszi. Nyilvánvaló tehát, hogy minden ember lényegét ez, vagy legalábbis elsősorban ez teszi, s hogy az erkölcsös ember elsősorban ezt szereti. Éppen ezért elsősorban őt tekinthetjük önző embernek, de persze nem abban az értelemben, amit szégyenletesnek tartunk; az ilyen ember éppen annyira különbözik ama másiktól, amennyire az ésszerű élet különbözik a szenvedély után induló élettől, s amennyire az erkölcsi szépre való törekvés a látszathaszonra való törekvéstől. Mármost azt, aki az erkölcsös tettekben különösképpen serénykedik, mindenki jó szemmel nézi és dicsérettel illeti; s ha mindenki vetélkedve törekednék az erkölcsi jóra, s megfeszített erővel igyekeznék a legszebb tetteket cselekedni, akkor nemcsak a közösségben menne minden úgy, ahogy kell, hanem minden magánember is hozzájutna a legfőbb jóhoz - már ti. ha az erény ilyennek számít. Ily értelemben tehát az erkölcsileg jó embernek igenis önzőnek kell lennie; s nemcsak maga látja hasznát annak, ha az erkölcsi szépet cselekszi, hanem másoknak is használ vele, a gonosz embernek ellenben nem szabad önzőnek lennie; mert ártalmára lenne önmagának is meg embertársainak is, mivel ő a gonosz szenvedélyekre hallgat. A gonosz embernél tehát a kötelesség örökös ellentétben van a cselekedeteivel, míg az erkölcsös ember mindig azt teszi, amit kell. Mert az ész mindig azt választja, ami számára a legjobb, viszont az erkölcsös ember mindig az észnek engedelmeskedik. De azért az is igaz, hogy az erkölcsös ember sok mindent tesz barátai és hazája kedvéért, s ha kell, kész még meghalni is értük; lemond vagyonról, kitüntetésről, s általában minden olyan jóról, amiért mások vetélkedni szoktak, csak hogy megszerezhesse magának az erkölcsi jót; inkább azt választja, hogy rövid ideig élvezzen nagy gyönyörűséget, semmint hosszú ideig mérsékelt örömet; s inkább azt, hogy egy évig folytathasson szép életet, mint hogy évek hosszú során át csak úgy vaktában éljen; többet ér neki egyetlen erkölcsös és nagy tett, mint sok jelentéktelen. Aki az életét másért feláldozza, arra áll ez; az ilyen ember nagy erkölcsi jót választ magának. Pénzt is szívesen áldoz a jó ember oly célból, hogy minél többet kapjanak a barátai; s így a barát pénzhez jut, ő pedig erkölcsi jóhoz; tehát a nagyobb jót mégiscsak önmagának juttatja. A kitüntetések és a vezető állások tekintetében ugyanígy viselkedik: mindezt átengedi barátjának, mert ez a magatartás rá nézve erkölcsileg szép és dicséretre méltó. Joggal tekinthetjük tehát az ilyen embert erkölcsösnek, mert minden egyéb helyett az erkölcsi jót választja. Sőt még az is képzelhető, hogy valaki bizonyos tettek végrehajtását átengedi a barátjának, s hogy erkölcsileg értékesebb dolog az, ha valaki a barátjának alkalmat ad egy tett végrehajtására, mint ha maga hajtja végre azt. Tehát nyilvánvaló, hogy az erkölcsös ember minden dicséretet érdemlő dologban önmagának juttatja a nagyobb részt az erkölcsi jóból. Ilyen értelemben - mint már mondottuk is - valóban önzőnek kell lennünk; úgy azonban nem, ahogyan a nagy többség értelmezi.
9. Arról is lehetne vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra; neki úgyis mindene megvan, ami jó; minthogy tehát elégséges önmaga számára, semmi egyébre nincs szüksége; márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes; innen van ez a mondás: „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ámde mégiscsak különös volna, ha a boldog embernek minden egyéb jót megadnánk, csak éppen barátot nem juttatnánk neki, ami pedig a rajtunk kívül levő javak közt nyilván a legnagyobb. Ha a barátot az jellemzi, hogy inkább ő tesz jót, semhogy jótéteményt fogadjon el; s ha a jó embernek és az erénynek a jótétemény gyakorlása az ismertetőjele; s ha nagyobb erkölcsi érték az, hogy barátainkkal teszünk jót, mint hogy idegenekkel: ebből következik, hogy az erkölcsös embernek is szüksége van olyanokra, akik tőle jótéteményben részesülhessenek. S éppen ezért az is kérdés tárgya lehet, vajon inkább a jó szerencsében van-e szükségünk barátokra, vagy pedig a balszerencsében; mert hiszen nemcsak a szerencsétlen embernek van szüksége olyanokra, akik vele jót tesznek, hanem a szerencsésnek is olyanokra, akikkel ő jót tehet. De furcsa volna az is, ha a boldog embert magányos életre kárhoztatnánk, hiszen senki sem választaná szívesen azt a sorsot, hogy magába vonulva, akár az összes javakat birtokolja: az ember állami közösségre hivatott lény, s természettől fogva társas életre van alkotva. Ez tehát a boldog ember lényegéhez is hozzátartozik, mert hiszen a természetszerű javak egyébként a birtokában vannak. Márpedig az csak világos, hogy sokkal többet ér barátokkal és erkölcsös emberekkel együtt tölteni az időnket, mint idegenekkel és jöttment emberekkel; tehát a boldog embernek is szüksége van barátokra.
Mi értelme van hát akkor az első felfogásnak, s mennyiben mondható helytállónak? Legfeljebb annyiban, hogy az emberek legnagyobb része azt tekinti barátnak, aki neki hasznot jelent. Ilyen barátokra persze sohasem lesz szüksége a boldog embernek, mert hiszen a földi javak úgyis rendelkezésére állanak; sőt olyanokra sem, akiket a gyönyörért választana, hacsak nem ideig-óráig; mert ha valakinek az élete úgyis gyönyörűséges, akkor nem szorul kívülről hozott gyönyörökre; minthogy tehát ilyen barátokra nincs szüksége, ez azt a látszatot kelti, hogy egyáltalában nincs is szüksége barátokra. De ez aligha lehet igaz. Hiszen már bevezetőben is mondottuk, hogy a boldogság nem egyéb, mint valamiféle tevékenység, viszont a tevékenység nyilvánvalóan folyamat, nem pedig olyasvalami, ami úgy van meg, mint valami szerzemény. S ha a boldogság nem más, mint hogy élünk és tevékenykedünk; s ha az erkölcsileg jó ember tevékenysége - mint már eleve mondottuk - önmagában véve is erkölcsös és gyönyörűséges; s ha másfelől minden, ami a miénk, már kedves is nekünk, viszont az ember sokkal jobban tudja szemlélni embertársait s az ő cselekedeteiket, mint önmagát s a maga tetteit; s ha végül az erkölcsös emberek cselekedetei - ha egyúttal jó barátok is - gyönyörűséget szereznek a jó embernek, mert a természetszerű gyönyörűség mindkét feltétele megvan bennük: akkor a boldog embernek igenis szüksége van ilyen barátokra, mivel szívesen szemléli az olyan cselekedeteket, amelyek erkölcsösek és amelyek a sajátjainak számítanak, márpedig a jó ember cselekedetei - aki egyúttal jó barát -csakugyan ilyenek is. De különben is általános az a felfogás, hogy a boldog embernek kellemesen kell élnie; márpedig a magányos embernek nagyon keserves az élete, mert nem olyan könnyű ám neki folytonosan önmagában tevékenykednie, sokkal könnyebb másokkal együtt és másokért. Így a tevékenység - amely már önmagában véve is gyönyörűséges - sokkal jobban állandósul, márpedig ennek a boldog embernél így kell lennie. Mert az erkölcsös ember, éppen azért, mert erkölcsös, az erényes cselekedeteknek örül, a gonoszságból folyó cselekedeteken pedig megbotránkozik, aminthogy a zenész is gyönyörködik a szép dallamban, míg a hamis dallam kellemetlen érzést okoz neki. S azonkívül az erény gyakorlására is alkalom nyílik az erkölcsös emberekkel való életközösségben, mint Theognisz is mondja. Ha mélyebben tekintünk a dolog lényegébe, azt találjuk, hogy az erkölcsös ember természettől fogva leginkább az erkölcsös emberhez illik, mint barát. Említettük ugyanis, hogy a természet szerint való jó az erkölcsös embernek már magában véve is jó és kellemes. Az életet az állatoknál az észrevevés képességével, az embereknél pedig az észrevevés vagy a gondolkodás képességével szoktuk meghatározni; viszont a képesség a megfelelő tevékenységre vonatkoztatva érthető meg, tehát a lényeg a tevékenységben van; eszerint tehát az élet lényege abban van, hogy észreveszünk vagy gondolkodunk. Másfelől az élet azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyek önmagukban véve is jók és kellemesek; az élet ugyanis meghatározott valami, s ami meghatározott, az a jó természetű dolgok rendjébe tartozik. S ami természettől fogva jó, az az erkölcsös embernek is jó: ez az oka annak, hogy az élet mindenkinek kedves. Hanem persze nem a gonosz, romlott és fájdalmas életre kell gondolni; mert az ilyen élet határozatlan, akárcsak a hozzá tartozó tulajdonságok. A későbbiekben majd világosabban fogunk szólni a fájdalomról. Mármost, maga az élet mindig jó és kellemes; ez már abból is kiderül, hogy mindenki törekszik utána, sőt legjobban éppen az erkölcsös és a boldog ember, mert hiszen neki legkívánatosabb az élet, s neki legboldogabb a sorsa; másfelől a látó észreveszi azt, hogy lát, a halló azt, hogy hall, a lépő azt, hogy lép, s éppígy egyéb cselekvéseinkben is mindig van valami, ami észreveszi azt, hogy tevékenységet fejtünk ki; pl. ha észreveszünk valamit, akkor észrevesszük azt, hogy észreveszünk, s ha gondolkodunk, akkor észrevesszük azt, hogy gondolkodunk; az a körülmény pedig, hogy észrevesszük azt, hogy észreveszünk vagy gondolkodunk, annyit jelent, hogy észrevesszük azt, hogy vagyunk, mert hiszen a létezést egynek vettük az észrevevéssel vagy a gondolkodással; annak az észrevevése továbbá, hogy élünk, az önmagában véve gyönyörűséges dolgokhoz tartozik, mivel az élet természettől fogva jó, tehát annak az észrevevése, hogy a jó megvan bennünk, gyönyörűséget okoz; s az élet kívánatos, éspedig elsősorban az erkölcsös embernek, mert neki a létezés jó és gyönyörűséges: gyönyörűséget érez amiatt, hogy érzi magában annak a jelenlétét, ami önmagában véve jó; s végül, amilyen viszonyban van önmagával az erkölcsös ember, ugyanolyanban van a barátjával is, mert a barát az ő második énje; ha tehát mindez igaz, akkor ebből az következik, hogy valamint a maga létezése minden embernek kívánatos, éppúgy, vagy legalábbis hasonlóképpen, kívánatos neki a barátja létezése is. A lét pedig - fentebbi megállapításunk szerint - azért kívánatos neki, mert észreveszi magáról, hogy jó: ez az észrevevés pedig már önmagában véve gyönyörűséges; észre kell tehát vennie a barátjáról is, hogy létezik, ez pedig csak a vele való együttélésben s a szóban és gondolatban való közösségben valósulhat meg. Mert véleményem szerint így kell értelmezni az együttélést, ha emberről van szó, nem pedig úgy, mint az állatoknál, ahol ez csupán az egy helyen való legelést jelenti. Ha tehát a boldog embernek a létezés - minthogy ez természettől fogva jó és gyönyörűséges - önmagában véve is kívánatos, s ha majdnem ugyanezt mondhatjuk a barát létezéséről is: akkor a barátot is a kívánatos javak közé kell számítanunk. Ami pedig kívánatos a boldog embernek, az kell, hogy meg is legyen neki, mert különben e tekintetben hiányt érezne. Szóval annak, aki boldog akar lenni, mindig szüksége van erkölcsös barátokra,
1o. Minél több barátra kell-e tehát szert tennünk, vagy pedig - miként a vendégbaráti viszonyban helyesnek fogadjuk el azt az elvet, hogy „se sok vendégbarátot ne tartsunk, se egészen le ne mondjunk róluk” - a barátság kérdésében is az a helyes álláspont, hogy se barát nélkül ne maradjunk, se pedig túlságosan sok barátunk ne legyen? Azokra a barátokra, akiket csak haszonért választunk, azt hiszem, nagyon is illik az, amit mondottunk: sok barátnak viszontszolgálatot teljesíteni igen fáradságos volna, s nem is volna elég hosszú az élet arra, hogy velük szemben ezt megtegyük; s ha több barátunk volna, mint amennyi a magunk élete szempontjából elégséges, akkor feleslegesekké válnának, s csak akadályoznának bennünket az erkölcsös élet folytatásában; tehát semmi szükség sem volna rájuk; sőt a gyönyörűségért választott barátokból is elég egynéhány, aminthogy az ételben is megelégszünk kevés fűszerrel; ámde nem is erről, hanem arról van szó, vajon erkölcsileg feddhetetlen barátot lehetőleg sokat kell-e szereznünk, vagy pedig van határa a barátok számának is, akárcsak az állam népességének? Mert valamint azt nem mondhatjuk, hogy tíz ember már államot alkot, éppúgy azt sem, hogy százezer ember még mindig városállam. Csakhogy persze a mennyiséget már aligha fejezhetjük ki egy határozott számmal, sőt minden szám lehetséges, amely a két megállapított határ közé esik. Eszerint a barátok száma szintén korlátozva van, s talán úgy fejezhetnénk ki magunkat, hogy legfeljebb annyi barátunk lehet, amennyivel még egyáltalában lehetséges közös életet folytatni, mert hiszen ebben találtuk a baráti viszony legjellemzőbb vonását; márpedig az kétségtelen, hogy sok emberrel együtt élni s magunkat köztük mintegy megosztani nem lehetséges. S különben nekik is barátságban kell élniük egymással, ha azt akarják, hogy egymás közt mindnyájan közös életet folytathassanak; ez pedig egy soktagú társaságban igen nehezen valósul meg. De nehezen képzelhető az is, hogy örömünket és bánatunkat sok emberrel bensőségesen megoszthassuk, mert könnyen megeshet, hogy ugyanabban az időben az egyik barátunkkal együtt örülnünk, a másikkal pedig együtt bánkódnunk kellene. A helyes álláspont tehát az, hogy ne igyekezzünk minél több barátra szert tenni, hanem csak annyira, amennyi éppen elég arra, hogy velük együtt élhessünk; hiszen egyébként sem lehetséges, hogy valaki sok emberrel éljen szoros baráti viszonyban. Éppen ezért szeretni sem lehet egyszerre többet; mert a szerelem a barátságnak bizonyos túlfokozott formája, márpedig ez csak egy személlyel szemben nyilvánulhat meg; tehát a szoros baráti viszony is csak kevés emberrel szemben állhat fenn. Így van ez minden bizonnyal a gyakorlati életben is: sok barátja - az igazi, benső barátság értelmében -senkinek sem lehet. Azok a barátságok, amelyekről himnuszokat zengenek, mindig csak két személy közti viszonyra vonatkoznak. Akinek sok barátja van, s aki mindenkivel bizalmas viszonyban van, az nyilván senkinek sem igazi barátja, legfeljebb úgy, mint ahogy a polgár is barátja a polgárnak; az ilyen embert tolakodónak nevezzük. A polgártársi viszonyban még csak lehetséges, hogy valaki sok emberrel tartson fenn barátságot, anélkül hogy tolakodó volna, sőt még becsületes is maradhat a szó igazi értelmében; olyan baráti viszony azonban, amelynek forrása az erény és a személyes tulajdonságok, sok emberrel nem köthető, sőt örülnünk kell, ha sikerül csak néhány ilyen embert is találnunk.
11. S vajon a jó szerencsében van-e inkább szükségünk barátra, vagy a balszerencsében? Mert mindkét helyzetben keres magának barátot az ember: aki rossz sorban van, annak támogatásra, aki pedig jóban, annak élettársakra s olyanokra van szüksége, akikkel jót tehet; mert az erkölcsös ember törekvése mindig arra irányul, hogy jót tehessen. Mármost, bár nagyobb szükségünk van barátra a balsorsban, úgyhogy ilyenkor a hasznos barátot keresi az ember, ámde erkölcsileg mégis sokkal nagyobb értéket jelent a barát a jó sorsban, amiért is ily helyzetben mindenki az erkölcsös ember barátságát keresi, mert sokkal többet ér, ha ilyenekkel tehet jót az ember, s ha ilyenekkel töltheti az idejét. Mert a barát jelenléte már magában véve is kellemes, a jó sorsban éppúgy, mint a balsorsban. Szinte megkönnyebbül a bánatos ember, ha a barát megosztja vele a fájdalmát. De azt is kérdezhetné valaki, hogy azért van-e ez, mert a barát a fájdalomnak, mint egy súlyos tehernek, egy részét magára vállalja, vagy pedig nem így kell értenünk a dolgot, hanem úgy, hogy a barát jelenléte, ami már magában véve is kedves, valamint az a tudat, hogy velünk együtt érez, teszi a fájdalmunkat elviselhetőbbé. Hogy aztán az említett okok miatt, vagy valami más okból könnyebbül-e meg a bánatos ember, azt most ne kutassuk; elég az hozzá, hogy az említett hatás kétségtelenül bekövetkezik. S mégis azt hiszem, hogy a barátok jelenléte valamiképpen vegyes érzelmeket kelt bennünk. Maga az a tény, hogy a barátainkat magunk mellett látjuk, kellemes érzéssel tölt el, különösen akkor, ha bajban vagyunk, mert bizonyos tekintetben megóv attól, hogy teljesen átengedjük magunkat a bánatnak; mert nagy vigasztalást jelent a barát - tekintetével és szavával -, ha tapintatos; ismeri a természetünket, s azt, hogy mi okoz nekünk örömöt és bánatot; másfelől azonban, ha észrevesszük, hogy bánkódik a mi szerencsétlenségünk miatt, ez nekünk is fáj, mert azt mindenki el akarja kerülni, hogy barátainak fájdalmat okozzon. Ezért aztán a férfias jellemű emberek óvakodnak is attól, hogy barátaikat a maguk fájdalmának a részeseivé tegyék; s hacsak nem jelent többet nekik az a megkönnyebbülés, amit ezzel elérnek, semmiképp sem vállalják a felelősséget azért a fájdalomért, amely a barátaikra nehezednék, s általában nem engednek magukhoz olyanokat, akik velük együtt siránkoznak, mert maguk sem ilyen sírós természetűek; hanem persze az asszonyok és az asszonyi lelkületű férfiak mindig örülnek annak, ha valaki velük együtt sopánkodik, s az ilyen embert szeretik is, mert fájdalmukban osztozó barátnak tekintik. Ámde világos, hogy minden helyzetben az erkölcsileg jobb embert kell példaképül választanunk. A jó sorsban viszont a barátok jelenléte kellemes társaságot jelent, s azt az érzést kelti bennünk, hogy örülnek a javainknak. Ezért úgy foghatjuk fel a dolgot, hogy a jólétünkben való részvételre készségesen hívogatnunk kell a barátainkat - mert a jótettek gyakorlása szép dolog a balsorsunkban való osztozásra ellenben csak vonakodva hívjuk fel őket, mert a bajból minél kevesebbet szabad nekik juttatnunk, s ez az eredete ennek a mondásnak is: „elég, ha én magam vagyok nyomorult”. Leginkább olyankor kell őket magunkhoz szólítanunk, amikor csekély fáradsággal nagy szolgálatot tehetnek nekünk. Viszont fordítva az a helyes dolog, ha az ember a szerencsétlenségben levőkhöz hívatlanul és készségesen megy; a barátot éppen az jellemzi, hogy szívesen tesz jót, különösen olyanokkal, akik erre rászorulnak, s akik ezt nem is kérték: ez így mindkét félre nézve szebb és kedvesebb; a jó sorsban levőkhöz is, ha valamiben segíthetünk nekik, szívesen menjünk, mert erre is jó a barát; ám ha jótétemény elfogadásáról van szó, akkor már csak vonakodva; mert nem szép dolog, ha valaki nagyon töri magát azért, hogy hasznot szerezzen magának. De azért a barátságtalanság látszatát kerülnünk kell, mikor valakinek a szolgálatát elutasítjuk magunktól; mert ilyesmi is megtörténik néha. Szóval a barátok jelenlétét minden helyzetben kívánatosnak kell tartanunk.
12. S valamint a szerelmeseknek az egymás látása a legkedvesebb, s inkább választják ezt az érzékelést, mint bármely másikat - mert a szerelem elsősorban ezáltal van meg s fejlődik ki -, vajon éppígy a barátoknak is nem az együttélés jelenti-e a legnagyobb értéket? Hiszen a barátság: közösség. S ahogy viszonylik az ember önmagához, éppúgy viszonylik a barátjához is; önmagát illetőleg pedig annak az érzékelése, hogy létezik, értékes; ugyanígy értékes tehát a barátját illetőleg is; ennek az érzékelésnek a tevékenysége pedig az együttélésben valósul meg, tehát egészen természetes, ha a barátok az együttélésre törekszenek. S amit a lét jelent az egyes emberre nézve s amiért valaki értékesnek tartja az életet, abban akarja barátaival is együtt tölteni az idejét, ezért az egyik ember együtt iszik a barátjával, a másik együtt kockázik, együtt tornászik, együtt vadászik, vagy együtt bölcselkedik; tehát mindenki azt a foglalkozást űzi együtt a barátjával, amit az élet megnyilvánulásai közt a legjobban szeret; mivel ugyanis együtt akar élni a barátaival, azt cselekszi velük együtt, s abban osztozik velük, amiben az együttélés lényegét látja. Az erkölcsileg fogyatékos emberek barátsága tehát mindig rossz irányt vesz: állhatatlanok lévén, gonosz cselekedetekre szövetkeznek, s így gonoszokká válnak, mert egymáshoz hasonlókká lesznek; viszont a becsületes emberek barátsága erkölcsös marad, s a társas együttélés által egyre erősebbé lesz. S így nyilván jobbakká is lesznek, tevékenységük és egymás folytonos figyelmeztetése által: mintegy lemintázzák magukban azt, amit egymásban kedvükre valónak látnak; innen van ez a mondás: „nemes lelkű embertől csak nemes dolgokat tanulhatsz”.