1. Ennyit a barátságról; szóljunk most ezek után a gyönyörről; az előbbiek után nyilván ez van soron. A gyönyörről ugyanis azt tartják, hogy a legbensőbb összefüggésben van emberi természetünkkel, amiért is az ifjakat úgy szokták nevelni, hogy a gyönyörrel és a fájdalommal mintegy kormányozzák őket; sőt mintha a jellem kiválósága szempontjából is az lenne a legfontosabb dolog, hogy az ember annak örüljön, aminek kell, s azt gyűlölje, amit kell. Ezek a dolgok végigvonulnak az egész életen, mert az erény és a boldog élet szempontjából igen nagy jelentőségük és erejük van. Hiszen az emberek általában kedvelik a gyönyöröket és kerülik a fájdalmakat. Ilyen fontos dolgokat tehát semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagynunk, márcsak azért sem, mert sok vitás kérdés fűződik hozzájuk. Vannak, akik azt tartják, hogy a gyönyör a jó; ám vannak, akik szerint meg éppenséggel a rossz, s ezek közül egyesek részben talán meg is vannak győződve, hogy ez így van, mások pedig úgy vélekednek, hogy a gyakorlati élet szempontjából mindenesetre helyesebb, ha a gyönyört úgy tüntetik fel, mintha erkölcsi rossz volna, még ha valójában nem is az; mert a legtöbb ember úgyis hajlik a gyönyörök felé, és szívesen szolgál nekik, s éppen ezért az ellenkező irány felé kell vezetni őket, mert csak így juthatunk el a középre. Ámde ez a felfogás semmiképp sem lehet helyes. Hiszen az érzelmek és a cselekedetek terén a szavaknak mindig kisebb hitelük van, mint a tényeknek; s ha a szavak ellentétben vannak a tapasztalati tényekkel, akkor hitelüket vesztve még az igazságot is magukkal rántják; mert ha aztán valakiről, aki egyébként ócsárolni szokta a gyönyört, egyszer azt látják, hogy mégis valamely gyönyör után veti magát, ez azt a látszatot kelti, hogy az illető azért hajlik a gyönyör felé, mert mindenféle gyönyör érdemes arra, hogy törekedjünk utána; mert a legtöbb ember nem tud kellő különbséget tenni a dolgok közt. Az őszinte beszéd tehát nyilván nemcsak a gyakorlati élet szempontjából is a leghasznosabb: mivel a tényekkel mindig összhangban van, hitelre talál, s így az értelmes embereket arra serkenti, hogy életüket ennek megfelelően folytassák. Ámde hagyjuk ezt a kérdést, inkább vegyük sorra a gyönyörről vallott nézeteket.
2. Eudoxosz úgy vélekedett, hogy a gyönyör jó, éspedig azért, mert azt látta, hogy minden lény - értelmes és értelmetlen egyaránt - erre törekszik; s mert minden téren az a kiváló, amit választani szoktunk, s az a legkiválóbb, amit a legszívesebben választunk, márpedig az a tény, hogy minden lény ugyanarra a dologra törekszik, arra mutat, hogy mindnyájuknak ez a legfőbb jó; minden lény megtalálja azt - így okoskodik -, ami neki jó, aminthogy a neki való ételt is megtalálja; ami tehát mindenkinek jó, s amire minden lény törekszik, az nem lehet más, mint maga a jó. Ez a tétel azonban inkább csak Eudoxosz jellemének a kiválósága miatt, semmint önmagában véve talált hitelre. Őt ti. különlegesen józan embernek tartották, tehát el is hitték róla, hogy nem azért mondja ezt, mert hajhássza a gyönyört, hanem azért, mert a dolog valóban így is van. S éppen ilyen kétségtelennek tartotta ezt a tételt az ellenkező oldalról nézve is; a fájdalmat önmagában véve minden lény kerüli, természetes tehát, hogy az ellenkezőjét keresi. Aztán meg, legszívesebben választjuk mindig azt, amit nem más okból s nem más kedvéért választunk: ilyen dolog - általános vélemény szerint - a gyönyör; mert hiszen senkinek sem jut eszébe azt kérdezni, hogy miért örül neki az ember, mivel a gyönyör önmagában véve is érdemes a választásra. Továbbá, ha a gyönyört, mint ráadást, akármiféle jóhoz, például az igazság cselekvéséhez vagy a mértékletesség gyakorlásához hozzáadjuk, ezzel ama bizonyos jó még kívánatosabbá válik; márpedig a jó csak önmagával növelhető. Ez az okoskodás a gyönyört nyilván a javak közé sorolja, de persze semmivel sem nagyobb mértékben, mint egyéb jót; mert hiszen, ha egy más jóval egyesül, akkor minden egyéb jó kívánatosabb, mint önmagában véve. S csakugyan, ezzel a gondolatmenettel igyekszik Platón is megdönteni azt a tételt, hogy a gyönyör a jó: a kellemes élet okossággal párosulva mindig értékesebb, mint anélkül; márpedig, ha ez az összetett érték többet ér, mint az egyszerű, akkor a gyönyör nem lehet a jó, mert hiszen a jó semminek a hozzátételével sem lehet még értékesebbé. Ámde kétségtelen, hogy ilyenformán semmiféle más dolog, ami egyéb, önmagában véve jó dologgal párosulva értékesebbé válik, sem lehet a jó. Mi hát akkor az, ami értelmezve is jó, s amiben részesedhetünk is? Mert hiszen éppen ezt keressük.
Akik amellett kardoskodnak, hogy amit mindenki elérni igyekszik, az még nem okvetlenül jó, olyasmit állítanak, aminek semmi értelme sincs. Mert amiben mindenkinek a véleménye megegyezik, arról általában elmondhatjuk, hogy úgy is van; aki ezt a meggyőződést meg akarná ingatni, az aligha tudna ennél hitelt érdemlőbbet mondám. Persze, ha csak az értelmetlen lények kívánkoznának a gyönyört nyújtó dolgok után, akkor még csak volna valami értelme annak, amit mondanak; minthogy azonban az eszes lények ugyanezt teszik, ugyan mi értelme lehet az ilyen beszédnek? Sőt talán még a tökéletlen lényekben is van valami természet adta jó, ami erősebb, mint ők magukban véve, s ami igyekszik elérni a lényegének megfelelő jót. Ámde azt az okoskodásukat sem tarthatjuk helytállónak, ami a gyönyör ellentétével kapcsolatos érvelésre vonatkozik; azt mondják: abból, hogy a fájdalom rossz, még nem következik, hogy a gyönyör jó; mert hiszen a rossz ellentétben állhat egy másik rosszal is, sőt mind a kettő avval is, ami egyik sem a kettő közül; ez az érvelés nem egészen hibás ugyan, de az adott esetben mégsem felel meg az igazságnak. Mert ha mind a kettő - a jó és a rossz - rossz volna, akkor mind a kettő szükségképpen olyan is volna, amit kerülni kell; viszont, ha egyik sem volna rossz, akkor egyiket sem kellene kerülni, vagy legfeljebb az egyiket is csak úgy, mint a másikat; márpedig az emberek az egyiket nyilván kerülik, mert rossznak tartják, a másikat pedig szívesen választják, mert jónak tartják; s valóban, a fájdalom ilyen értelemben alkot ellentétet a gyönyörrel. Sőt még ha a gyönyör nem számítható is a „minőségek” közé, akkor sem állíthatjuk azt, hogy nem tartozik a javak közé: hiszen az erény tevékenysége sem minőség, s a boldogság sem az. Azt is szokták mondani, hogy a jó meghatározott, a gyönyör ellenben határozatlan, mert magában foglalja a nagyobb és a kisebb fok lehetőségét. Ámde ha ezt a megállapítást a gyönyörűség érzéséből merítik, akkor ugyanez lesz érvényes az igazságosság és a többi erény esetében is, amelyekkel kapcsolatban világosan azt mondják, hogy a különböző jellemű emberek kisebb vagy nagyobb mértékben mutatkoznak ilyeneknek és kisebb vagy nagyobb mértékben cselekszenek ezeknek az erényeknek megfelelően, hiszen az ember lehet nagyobb vagy kisebb mértékben igazságos vagy bátor; sőt igazságosságot gyakorolni és józan életet folytatni is lehet kisebb vagy nagyobb mértékben is. Ha pedig a gyönyör különféle fajtáira alapozzák ezt az ítéletüket, akkor nem a valódi okot nevezik meg, ha egyszer igaz az, hogy egyes gyönyörök vegyítetlenek, mások pedig vegyítettek. S ha például az egészség, amely pedig meghatározott jellegű, magában foglalja a nagyobb és kisebb fok lehetőségét, ugyan mi akadálya lehetne annak, hogy ez a gyönyörre nézve is így legyen? Hiszen ugyanaz az arány nem lehet meg egyformán minden dologban, sőt még ugyanabban sem mindig ugyanaz; de azért, ha enged is a szigorú arányosság, még mindig megmarad egy bizonyos határig, bár emellett különbséget mutathat fel a nagyobb vagy kisebb fok tekintetében. Ilyen különbségek tehát a gyönyörűségben is lehetségesek. Minthogy pedig a jót tökéletesnek, mindenféle mozgást és létrejövési folyamatot pedig tökéletlennek tartanak, azt igyekeznek bizonyítani, hogy a gyönyör is mozgás és létrejövési folyamat. Ámde már abban sincs igazuk, hogy a gyönyör mozgás. Mert mindenféle mozgásnak a lényegéhez tartozik a gyorsaság és a lassúság, ha nem is az önmagához való viszonyban, mint például az égbolt mozgásánál, de mindenesetre másvalamihez viszonyítva; ám a gyönyörben ezek közül egyik sincs meg. Mert örömre gyulladni lehet gyorsan, éppúgy, mint haragra gerjedni; ámde gyönyörűséget élvezni már nem lehet, aminthogy nem lehet máshoz viszonyítva sem; ellenben a járás, növekedésnél s a hasonló folyamatoknál mindez lehetséges. Más szóval, örömbe átcsapni lehet gyorsan vagy lassan is, ellenben gyönyörnek megfelelő tevékenységet kifejteni, azaz gyönyörűséget élvezni már nem lehet gyorsan. S aztán: hogyan is lehetne a gyönyör létrejövési folyamat? Hiszen nem akármiből jön létre akármi, hanem amiből valami létrejön, abba kell feloszlania is. S aminek a létrejövése gyönyör, ugyanannak a dolognak a megszűnése lenne a fájdalom. Azt is mondják, hogy a fájdalom nem egyéb, mint a természeti szükségletek hiánya, a gyönyör pedig ezeknek a kielégítése. Igen, de ezek az érzések csupán a testtel függenek össze. Ha tehát a gyönyör valóban a természeti szükségletek kielégítése volna, akkor a gyönyörűséget az érezné, amiben a kielégülés végbemegy, vagyis a test; de ezt a nézetet senki sem vallja, tehát a gyönyör nem is lehet kielégülés; ellenben a dolog úgy áll, hogy miközben a kielégülés végbemegy, gyönyörűséget érez az ember, mint ahogy például fájdalmat érez, mikor késsel metélik. A fenti vélemény keletkezésére nyilván a táplálkozással kapcsolatos fájdalom, illetve gyönyör megfigyelése adott indítóokot: az ember, miután előbb hiányt és fájdalmat érzett, a kielégülés folytán gyönyörűséget érez. Csakhogy ez nem minden gyönyörnél van ám így! Nem érzünk előzetesen fájdalmat például a tanulmányokkal járó gyönyöröknél, valamint azoknál az érzékléssel összefüggő gyönyöröknél sem, amelyek a szaglás által keletkeznek; ugyanígy sokszor a hallás, látás, emlékezés és reménykedés esetében sem. Minek a létrejövési folyamatai volnának hát akkor ezek a gyönyörök? Hiszen itt semmiféle hiány sem volt előzetesen, aminek ki kellett volna elégülnie! Ha pedig valaki a szégyenletes gyönyörökre hivatkozik, annak azt felelhetjük, hogy ezek tulajdonképpen nem is nevezhetők gyönyöröknek, hiszen azért, mert a feslett erkölcsű embereknek gyönyörűséget jelentenek, még nem szabad azt hinnünk, hogy valóban gyönyörűségesek is - legfeljebb nekik ilyenek; aminthogy azt sem mondhatjuk, hogy ami a betegnek egészségére szolgál, s ami neki édes vagy keserű, az általában is ilyen; vagy hogy amit a szembajos ember fehérnek lát, az csakugyan fehér is. De úgy is érvelhetünk, hogy a gyönyör választásunkra érdemes ugyan, csakhogy nem az a gyönyör, ami az ilyen forrásokból fakad; aminthogy választásunkra érdemes dolog a gazdagság is, csakhogy nem abban az esetben, ha árulással kell megszerezni; s választásunkra érdemes az egészség is, csakhogy nem akkor, ha az az előfeltétele, hogy az ember válogatás nélkül mindent összevissza evett. S értelmezhetjük a dolgot úgy is, hogy faj szerinti különbség van az egyes gyönyörök közt: más az, ami az erkölcsös tettekből, s más, ami a gonosz tettekből fakad; ámde nem lehetséges, hogy bárki is az igazságos ember gyönyörűségét érezze, ha ő maga nem igazságos, vagy a zenei műveltségű emberét, ha ő maga nem zenei műveltségű, és így tovább. De már maga az a tény is, hogy az igazi barát különbözik a hízelgőtől, nyilvánvalóvá teszi, hogy a gyönyör nem lehet jó, vagy legalábbis, hogy fajok szerint különböző természetű gyönyörök vannak; az igazi barát ugyanis a velünk való érintkezésben mindig a jót tartja szem előtt, a hízelgő ellenben a gyönyört; s míg az utóbbinak ez szégyenére válik, az előbbit dicsérettel illetjük, nyilván azért, mert egészen más alapon érintkezik velünk. S különben is, senki sem kívánhatja magának azt a sorsot, hogy gyerekésszel élje át az életét, még akkor sem, ha a lehető legnagyobb mértékben élvezhetne gyermeki örömöket - vagy hogy örömmel cselekedjék gyalázatos tetteket, ha mindjárt soha nem érezne is fájdalmat miattuk. Másfelől pedig sok mindenben készek lennénk nagy buzgalmat kifejteni, még akkor is, ha az semmiféle gyönyört sem szerezne számunkra, például a látásban, emlékezésben, tudásban, az erények birtoklásában. S még ha ezekkel szükségképpen gyönyör jár is együtt, ez sem változtat a dolgon semmit; hiszen mindezt akkor is szívesen ten-nők, ha semmi gyönyörűség sem fakadna belőlük. Mindebből tehát világosan láthatjuk, hogy a gyönyör sem nem azonosítható a jóval, és nem minden gyönyör érdemes választásunkra, s hogy vannak bizonyos gyönyörök, amelyek önmagukban véve is választásunkra érdemesek, de persze ezek egyéb gyönyöröktől fajukra és eredetükre nézve különböznek.
3. Ennyi elegendő azokról a nézetekről, amelyeket a gyönyör és a fájdalom kérdésében vallanak. De hogy voltaképpen mi is a gyönyör lényege és minősége, majd csak akkor látjuk világosabban, ha a kérdést még egyszer elölről áttekintjük. A látás nyilván minden időpontban befejezettnek tekinthető, hiszen semmi sem hiányzik belőle, aminek a bekövetkezése tenné a formáját tökéletessé; ugyanilyen dolognak látszik a gyönyör is. Mert a gyönyör is befejezett egész, azaz semmilyen időpontban nem érezhetünk olyan gyönyört, amelynek a formája csak akkor válnék teljessé, ha hosszabb időn át tartana. Éppen ezért nem is mondható mozgásnak. Mert minden mozgás időben történik, s bizonyos célra irányul, mint pl. a házépítés; és csak akkor válik befejezetté, ha létrehozta azt, amire irányult - tehát vagy végbemenetelének egész ideje alatt teljes, vagy csak abban a végső pillanatban, amelyben célját eléri. De már az idő egyes részeiben minden mozgás befejezetlen, s fajukat illetőleg nemcsak az egész mozgástól, hanem egymástól is különböznek. Mert más munka a kövek összeillesztése, más az oszlopok hornyolása, s megint más a templom megépítése; éspedig: a templom megépítése teljesen befejezett folyamat, mert ebből már semmi sem hiányzik a kitűzött cél szempontjából, míg a talapzat és az ún. triglüphosz-díszek elkészítése befejezetlen, mert mind a kettő csak részmunka. Ezek tehát faj szerint különböznek egymástól, s egyáltalában el sem képzelhetünk egyetlen időpontban sem egy fajára nézve befejezett mozgást, hanem, ha erről egyáltalában szó lehet, csakis az egész időben. S éppígy van ez a járással s egyéb folyamattal is. Mert a helyváltoztatás nem egyéb, mint valahonnan valahová irányuló mozgás, és ennek is vannak faj szerint különböző változatai, pl. a repülés, járás, ugrás stb.; sőt nemcsak ilyen értelemben vannak különbségek, hanem magában a járásban is. Mert a honnan és a hová nem ugyanaz, ha az egész futópályát, vagy pedig ennek csak egyes részeit veszem; sőt az egyik részén is más, mint a másik részén; s az sem mindegy, hogy az ember ezen vagy amazon a vonalon halad-e végig. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy valaki egy vonalon végighalad, hanem arról is, hogy ez a vonal egy bizonyos helyen van, az egyik ezen, a másik amazon. A mozgásról részletesen másutt szóltam; az azonban bizonyos, hogy a mozgás nem nevezhető akármely időpontban befejezettnek, hanem a sok részmozgás befejezetlen, és faj szerint különböznek egymástól, mivel a honnan és a hová fajképző körülmény. A gyönyör formája azonban bármely időpontban teljes. Világos tehát, hogy a gyönyör azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egészek és teljesek. Ezt már csak abból is láthatjuk, hogy olyan mozgás, amely nem időben menne végbe, nem is lehetséges; ellenben lehetséges egy ilyen gyönyörérzet: már az a gyönyör is, amely egy pillanatban történik, egésznek számít. Mindebből tehát az is nyilvánvaló, hogy nem helyes a gyönyör mozgásáról vagy létrejövési folyamatáról beszélni. Mert mozgást vagy létrejövési folyamatot nem mindenféle dolognak lehet tulajdonítani, hanem csak olyasminek, ami felosztható, vagyis ami nem egész; hiszen a látásnak, a pontnak s az egységnek sincs létrejövési folyamata, és nem is tekinthető egyikük sem mozgásnak vagy létrejövési folyamatnak; tehát a gyönyörnek sincs mozgása, sem létrejövési folyamata, mert hiszen befejezett egész.
4. Mindenféle érzéklés az érzékelhető dolgokra irányulva fejti ki tevékenységét; s ez a tevékenység akkor tökéletes, ha az érzék jól működik, s a körébe tartozó legnemesebb dologra vonatkozik; mert ilyennek kell felfognunk a tökéletes tevékenységet (már aztán hogy úgy fejezzük-e ki magunkat, hogy maga az érzéklés tevékenykedik, vagy pedig az, amiben az érzéklés megvan, nem lényeges); tehát minden egyes érzék esetében a legjobb állapotban levő szervnek a körébe tartozó legkiválóbb dologra irányuló tevékenység a legkitűnőbb. Ez a tevékenység a legtökéletesebb, s ez nyújtja a legnagyobb gyönyört is. Mert minden egyes érzék esetében van neki megfelelő gyönyör is, s ugyanígy van megfelelő gyönyör a gondolkodás és a szellemi szemlélődés esetében is; viszont a legnagyobb gyönyör a legtökéletesebb tevékenységgel párosul, a legtökéletesebb pedig a jó állapotban levő szervnek a körébe tartozó legértékesebb tárgyra irányuló tevékenysége - és a gyönyör teszi tökéletessé a tevékenységet. Hanem persze a gyönyör nem ugyanolyan módon teszi tökéletessé, mint az érzéklés tárgya és az érzék, feltételezve e tényezők kiválóságát - aminthogy pl. az egészség és az orvos sem ugyanazon értelemben tekinthető az egészséges állapot előidézőjének. Hogy minden egyes érzék esetében keletkezhet neki megfelelő gyönyör, az világos, hiszen szoktuk is mondani, hogy valaminek a látása vagy hallása gyönyörűséget okoz. Sőt az is világos, hogy a gyönyör akkor a legteljesebb, ha az érzék a legkitűnőbb, s ha a legkiválóbb dologgal szemben fejti ki tevékenységét; s ha az érzéklés tárgya s az érzéklő alany ilyen, akkor minden esetben be is áll a gyönyör - hiszen megvan az is, ami a hatást előidézi, meg az is, ami a hatást befogadja. Csakhogy a gyönyör nem úgy teszi teljessé a tevékenységet, mint valami benne levő alkat, hanem úgy, mint valamiféle beteljesülés, ami ráadásként járul még hozzá, mint ahogy a szépség sugárzása ráadásként illeti meg azokat, akik életük virágjában vannak. Amíg tehát a gondolkodás és az érzéklés tárgya olyan, amilyennek lennie kell, s amíg ilyen az ítélő és elmélkedő alany is, addig mindenesetre meglesz a tevékenységben a gyönyörűség is; mert ha a cselekvő és a szenvedő alany egymáshoz hasonlóak, és egymással ugyanabban a viszonyban maradnak, akkor természetszerűen ugyanaz az eredmény jön létre. Hogyan lehetséges hát akkor, hogy senki sem érezhet folytonosan gyönyört? Talán azért, mert belefárad? Csakugyan, semmi, ami emberi, nem lehet örökké tevékenységben. Nem lehet tehát folytonos a gyönyör sem, mert hiszen ez a tevékenység nyomában támad. Bizonyos dolgok csupán azért gyönyörködtetnek, mert újak, de aztán később éppen ezért már nem is okoznak gyönyörűséget; kezdetben fel van csigázva az érdeklődésünk, tehát az újsággal szemben megfeszített tevékenységet fejt ki, amint ezt pl. a látással kapcsolatban is tapasztalhatjuk, mikor először pillantunk meg valamit; később azonban már nem ilyen élénk a tevékenység, hanem ellanyhul; ez az oka annak, hogy lassacskán a gyönyör is elenyészik. Azt vélhetnénk, hogy a gyönyörre azért törekszik mindenki, mert az élet után is vágyakozik mindenki; márpedig az élet a tevékenység egy neme, s mindenki abban és azáltal kíván tevékenykedni, amit a legjobban szeret; pl. a zeneértő a hallásával kíván tevékenykedni a dallamok terén, a tudományt szerető ember az értelmével a tudományos kutatás terén, és így tovább. Márpedig a gyönyör teljessé teszi a tevékenységet, tehát az életet is, amire az emberek törekszenek. Egészen természetes tehát, hogy a gyönyört is igyekeznek elérni: ez az, ami az életet, ami különben is kívánatos, mindenki szemében tökéletessé teszi.
5. Hogy aztán a gyönyör miatt tartjuk-e értékesnek az életet, vagy fordítva, az élet miatt a gyönyört, azt most ne firtassuk. Ez a két dolog nyilván szoros kapcsolatban van egymással, és elválasztást nem tűr; mert egyfelől a gyönyör nem képzelhető el tevékenység nélkül, másfelől pedig mindenféle tevékenységet a gyönyör tesz teljessé.
Ez az oka annak, hogy a gyönyörök - fajuk tekintetében -nyilván különböznek egymástól. Mert úgy véljük, hogy a különböző fajú dolgok csak különböző jellegű dolgok által érhet el tökéletességüket. Ezt tapasztaljuk a természet és a mesterségek alkotásainál is: az állatoknál, a fáknál, a rajznál, a szobornál, a háznál, a bútorzatnál. Éppígy a különböző fajú tevékenységek is csak különböző fajú dolgok által érhet el tökéletességüket. Ámde az értelem tevékenységei különböznek az érzéklés tevékenységeitől, sőt - fajuk szerint - ez utóbbiak is különböznek egymástól; faj szerint különböznek tehát az őket tökéletessé tevő gyönyörök is. Kitűnik ez már csak abból is, hogy minden gyönyör benső összefüggésben van avval a tevékenységgel, amelyet tökéletessé tesz. A tevékenységet ugyanis a vele bensőleg összefüggő gyönyör egyúttal növeli is. Mert hiszen aki gyönyörűséggel folytatja tevékenységét, az mindent sokkal jobban meg is tud ítélni, és pontosabban végre is tud hajtani; pl. a geometriában jártassá rendszerint az lesz, aki a geometriában örömét leli, s az ilyen ember mindent jobban fel is tud fogni; s éppígy az is, aki szeretettel foglalkozik a zenével, házépítéssel vagy egyéb művészettel, jelentősen előrehalad a saját munkájában azáltal, hogy gyönyörűséggel foglalkozik vele. Ezt az egyidejű gyarapodást a gyönyör okozza; márpedig ami ilyen gyarapodást elő tud idézni, az a megfelelő tevékenységgel okvetlenül benső összefüggésben is van. Viszont azok a dolgok, amelyek különböző fajú dolgokkal vannak benső összefüggésben, maguk is szükségképpen különböző fajúak. S még nyilvánvalóbbá lesz a dolog, ha megfigyeljük, hogy a tevékenységet mindig akadályozza az a gyönyör, amely egy másféle tevékenységből fakad; aki pl. rajong a fuvoláért, az képtelen egy érvelést figyelemmel kísérni, ha megüti fülét a fuvolás játéka, mert a fuvolajátékban nagyobb gyönyörűséget talál, mint abban a tevékenységben, ami éppen elfoglalja; ez esetben tehát a fuvolajátékon érzett gyönyörűség károsan befolyásolja az érvelés hallgatásában nyilvánuló tevékenységet. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg más esetben is, ha valaki egyszerre két irányban fejt ki tevékenységet; a nagyobb gyönyörűséggel járó tevékenység igyekszik kiszorítani a másikat; sőt ha az egyik tevékenység a gyönyörűség szempontjából nagyon is elüt a másiktól, ez még inkább észrevehető, olyannyira, hogy végül már nem is fejt ki tevékenységet a másik irányban. Ez az oka annak, hogy ha valaminek nagyon örülünk, akkor nemigen van kedvünk mást tenni; viszont szívesen cselekszünk egyebet, ha valamiben csupán mérsékelten leljük örömünket; pl. a színielőadások alkalmával a nyalánkságot kedvelő emberek akkor engedik át magukat Ieghamarabb ennek a kedvtelésüknek, ha a színészek rosszul játszanak. Minthogy pedig a tevékenységet a vele benső összefüggésben levő gyönyör szabatosabbá, tartósabbá és jobbá teszi, viszont a tőle idegen gyönyör elernyeszti, ebből látható, hogy mily nagy különbség van köztük; majdnem azt mondhatnánk, hogy a tevékenységre a tőle idegen gyönyörnek ugyanolyan hatása van, mint a vele benső összefüggésben levő fájdalomnak; a tevékenységet ugyanis megbénítja a vele összefüggésben levő fájdalom, pl. hogyha valakinek az írás vagy a számolás kellemetlen, vagy éppen fájdalmat okoz, akkor az illető nem ír vagy nem számol, minthogy ez a tevékenység kellemetlen érzést kelt benne. Eszerint tehát a tevékenységre a vele benső összefüggésben levő gyönyör és fájdalom egymással ellentétes hatással van; benső összefüggésben levő gyönyörnek és fájdalomnak pedig azokat nevezzük, amelyek a tevékenységet saját természeténél fogva kísérik. A másféle tevékenységgel összefüggő gyönyörökről már mondottuk, hogy olyan a hatásuk, mint a fájdalomé: ezek is elernyesztik a tevékenységet - legfeljebb nem olyan formában, mint a fájdalom.
Minthogy a tevékenységek az erkölcsi jóság és rosszaság szempontjából különböznek, azaz egyik részük kívánatos, más részüktől ellenben óvakodnunk kell, sőt vannak olyanok is, amelyek sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartoznak: ugyanez áll a gyönyörökre is; mert minden tevékenységnek megfelel egy vele benső összefüggésben levő gyönyör. Az a gyönyör tehát, amely az erkölcsös tevékenységnek felel meg, tisztességes, míg az erkölcstelen tevékenységnek megfelelő gyönyör kárhozatos; mert hiszen az erkölcsös tettekre irányuló kívánságok is dicséretre méltóak, míg a gonosztettekre irányulók feddést érdemelnek. Márpedig azok a gyönyörök, amelyek a tevékenységben foglaltatnak, evvel sokkal szorosabb összefüggésben vannak, mint a kívánságok: ez utóbbiak időben és természetük szerint el is választhatók a megfelelő tevékenységtől, míg az előbbiek szorosan összefüggenek vele, s olyannyira elválaszthatatlanul hozzátartoznak, hogy sokszor még az is kérdéses, hogy vajon nem azonos-e a tevékenység a gyönyörrel. De azért a gyönyör persze nem tekinthető sem gondolkodásnak, sem érzéklésnek (furcsa is volna), csak mivel nem lehet elválasztani a tevékenységtől, némelyek azt hiszik, hogy azonos velük. Tehát a gyönyörök is éppúgy különböznek egymástól, mint a tevékenységek.
A látás különbözik a tapintástól tisztaságát illetőleg, s éppígy a hallás és a szaglás is az ízleléstől; ugyanilyen különbségek vannak az egyes gyönyörök közt is: az értelmi tevékenységből fakadó gyönyörök különböznek az érzékiektől; sőt különbség van e két csoportba tartozó egyes gyönyörök közt is. Nyilván mindenféle élőlénynek megvan a maga munkája is, ti. az, amely a tevékenységének megfelel. Meggyőződhetünk erről úgy is, hogy az egyes élőlényeket szemügyre vesszük: más gyönyörűsége van a lónak, más a kutyának, s más az embernek; Hérakleitosz is mondja, hogy „a szamár többre becsüli a szecskát, mint az aranyat”, mert a szamárnak nagyobb gyönyörűséget jelent az élelem, mint az arany. Tehát a különböző fajú lények gyönyörűségei is különböző fajúak, viszont egészen természetes, hogy ugyanazon lények gyönyörűségei közt nincs különbség. Persze az emberek gyönyörűségei között nem csekély eltéréseket észlelhetünk: ugyanaz a dolog az egyik embernek gyönyörűséget, a másiknak fájdalmat okoz, s ugyanaz a dolog az egyiknek kellemetlen és utálatos, a másiknak kellemes és vonzó. Ezt tapasztalhatjuk az édességekkel kapcsolatban is: a lázas beteg nem ugyanazt érzi édesnek, amit az egészséges, s a gyengélkedő nem ugyanazt érzi melegnek, mint az, aki jó erőben van. De így van ez más esetekben is. Csakhogy minden ilyen kérdésben azt tekintjük valóságnak, amit az erkölcsös ember tart annak. Ha pedig ez a tételünk helyes - aminthogy hisszük is, hogy helyes -, s ha minden dolognak mértéke az erény és a jó erkölcsű ember, már ti. ebben a minőségben: akkor gyönyörnek is azt kell tartanunk, amit az erkölcsös ember annak tart, s gyönyörtelinek azt, aminek ő örül. Ha aztán valaki azt, ami az erkölcsös emberben visszatetszést kelt, mégis gyönyörűségesnek tartaná, ezen sincs mit csodálkoznunk, hiszen az emberekben sokféle ferdeség és fogyatkozás van; gyönyörűséges persze az ilyen dolog semmiképpen sem lehet, legfeljebb az ilyen embernek, illetve azoknak, akik ilyen állapotban leledzenek. Mármost: az nyilvánvaló, hogy azokat a gyönyöröket, amelyek általános felfogás szerint szégyenletesek, nem tekinthetjük gyönyöröknek, legfeljebb a romlott gondolkodású emberek számára; ámde azok közül is, amelyek nyilván erkölcsösek, milyet és melyiket tartsuk jellemzőnek az emberre? Ugyebár ezt csak a tevékenységek alapján állapíthatjuk meg, hiszen a gyönyörök ezekhez igazodnak. Más szóval, akár egyetlenegy, akár több jellemző tevékenysége van a tökéletes és boldog embernek, azokat a gyönyöröket kell igazán jellemzőknek tekintenünk az emberre, amelyek ezeket a tevékenységeket teljessé teszik; a többi gyönyört csak másodsorban vagy még ennél is csekélyebb fokban, miként a megfelelő tevékenységeket is.
6. Miután így az erényre, a barátságra s a gyönyörre vonatkozó nézeteinket előadtuk, hátravan még, hogy a boldogságról nyilatkozzunk általánosságban, mert hiszen ezt tartjuk az emberi élet végcéljának. Foglaljuk össze újból az előbb mondottakat, így rövidebben fejezhetjük ki magunkat. Azt már megállapítottuk, hogy a boldogság nem mondható lelki alkatnak: ilyenformán az az ember is a boldogság birtokában lehetne, aki esetleg egész életét átaludná, s mintegy a növények életét élné; sőt az is, akit a legnagyobb sorscsapások érnének.
Ha tehát ezt nem fogadhatjuk el, hanem a boldogságot inkább bizonyos tevékenységgel kell kapcsolatba hoznunk, mint az előbbiekben már említettük is, s ha másfelől a tevékenységek közt vannak olyanok, amelyek szükségszerűek, de amelyeket mindig valami más okból választunk, viszont vannak olyanok is, amelyek önmagukban véve is kívánatosak: mindebből nyilvánvaló, hogy a boldogságot valami olyan tevékenységnek kell tekintenünk, amelyet önmagában véve, nem pedig valami másért tartunk kívánatosnak; a boldogság ugyanis nem szorul rá semmire sem, hanem önmagában elégséges. Önmagukban véve pedig azok a tevékenységek kívánatosak, amelyektől magán a tevékenységen kívül semmi egyebet sem várunk. Ilyenek nyilván az erénynek megfelelő cselekedetek, mert az erkölcsös és derék tettek végrehajtása az önmagukért kívánatos dolgokhoz tartozik. Ide tartoznak azok a szórakozások is, amelyek gyönyörűséget okoznak, mert hiszen ezeket sem másvalami okból keressük, hiszen belőlük sokszor több kára, mint haszna van az embernek, mert miattuk könnyen elhanyagolja a testét vagy a vagyonát. S mégis, a legtöbb ember, akit a világ boldognak mond, ilyen szórakozásokhoz menekül; s aki az ilyen életörömökben nagyon jártas, az rendszerint a türannoszoknál is kedvelt személy, mert aminek az elérésére ezek törekszenek, éppen abban tudja magát kellemessé tenni; nekik pedig éppen ilyen emberre van szükségük. Látszólag tehát ezek az örömök is a boldogsághoz tartoznak, mert a hatalomban ülő emberek rendszerint ilyesmivel töltik a szabad idejüket; de azért rájuk talán mégsem hivatkozhatunk, hiszen az erény és az ész, amiből a kiváló tevékenységek erednek, nem a hatalom birtoklásában rejlik; s ha ezek az emberek, mivel még nem kóstolták meg a tiszta s a szabad emberhez méltó gyönyört, csakugyan a testi gyönyörökre vetik magukat, azért még nem kell azt hinnünk, hogy ezek a gyönyörök valóban kívánatosabbak amaz igazinál; hiszen a gyermekek is azt hiszik, hogy az ér a legtöbbet, amit ők a legbecsesebbnek tartanak. Teljesen érthető tehát, ha - valamint a gyermekek is mást tartanak értékesnek, mint a felnőttek - éppúgy a fogyatékos erkölcsű emberek is mást, mint az erkölcsösek. Miként tehát már sokszor mondottuk: értékes és gyönyörűséges csak az lehet, amit az erkölcsös ember ilyennek tart; viszont mindenkinek az a tevékenység a legkívánatosabb, amely az ő saját lelki alkatának megfelel, és így a jó ember számára tehát az a tevékenység a legkívánatosabb, amely az erénynek megfelel. A boldogság tehát nem a szórakozásban rejlik. Furcsa is volna, ha a végcél a szórakozás volna, s ha az ember az egész életén át a szórakozásért vállalná a munkát és a szenvedést. Hiszen úgyszólván mindent más egyébért választunk, csak éppen a boldogságot nem: ez a végcél. Komoly munkát végezni s fáradozni játék céljából, ez nyilván ostobaság, s nagyon is gyerekes dolog volna; ellenben szórakozni azért, hogy aztán komolyan dolgozhassunk, ahogy Anakharszisz mondja, minden bizonnyal helyes. Mert a szórakozás a pihenéshez hasonlítható, s mivel az ember nem képes egyfolytában dolgozni, pihenésre van szüksége. A pihenés tehát nem tekinthető végcélnak, mert hiszen a tevékenységért történik. S különben is, a boldog életről azt tartjuk, hogy az erényen alapszik, márpedig az ilyen élet erkölcsi komolysággal jár együtt, nem pedig szórakozásban merül ki. Az erkölcsi komolyságot mindig többre tartjuk annál, ami nevetséges vagy tréfás; s a jobb résznek és a jobb embernek a tevékenységét mindig erkölcsösebbnek tartjuk; viszont a jobb embernek a tevékenysége többet is ér, tehát boldogabb is. A testi gyönyöröket akárki élvezheti, a rabszolga éppúgy, mint a legkiválóbb ember; azt ellenben senki sem fogja elismerni, hogy a boldogságban a rabszolgának is része lehet, hacsak megfelelő életet is nem juttatunk neki. Mert a boldogság nem az ilyen életmódban rejlik, hanem az erénynek megfelelő tevékenységben, mint már fentebb is mondottuk.
7. Ha a boldogság az erénynek megfelelő tevékenység, akkor természetesen csak a legtökéletesebb erényről lehet szó, s ez alig lehet más, mint a legjobb rész erénye. Mármost, akár ész, akár pedig másvalami ez a rész, amely nyilván természet adta jogon uralkodik, vezet, s fogja fel ésszel az erkölcsös és isteni dolgokat - s akár isteni természetű, akár pedig a legistenibb mindabból, ami bennünk van -, az bizonyos, hogy a tökéletes boldogság nem lehet más, mint ennek a résznek a maga erénye szerint kifejtett tevékenysége. Hogy pedig ez elmélkedő tevékenység, azt már mondottuk. S ez nyilván meg is egyezik nemcsak azzal, amit az előbb elmondottunk, hanem az igazsággal is. Mert először is, ez a tevékenység a legkiválóbb, aminthogy az ész is a legkiválóbb mindabból, ami bennünk van; s aztán: a megismerhető dolgok közt éppen azok a legkiválóbbak, amelyekkel az ész foglalkozik. Ez a tevékenység a legkitartóbb is, mert elmélkedni sokkal inkább tudunk kitartóan, mint bármi mást cselekedni.
S azonkívül az az érzésünk, hogy a boldogságba gyönyörnek is kell vegyülnie; nos, az erénynek megfelelő tevékenységek közt - általános felfogás szerint - éppen az szerez legtöbb gyönyörűséget, amely a bölcsességre vonatkozik; s valóban, a bölcsesség szeretete csodálatos gyönyörűségeket rejt magában tisztaságával és állhatatosságával; és csak természetes, hogy azoknak az élete, akik már tudnak, sokkal gyönyörűségesebb, mint azoké, akik még csak kutatnak. Azt is, amit önmagával való megelégedésnek nevezünk, az elmélkedésben találhatjuk meg a legnagyobb mértékben; az élet szempontjából szükséges dolgokra persze egyaránt szüksége van a bölcsnek éppúgy, mint az igazságos embernek vagy bárki másnak; csakhogy azok közt, akik ezekkel a dolgokkal már kellőképp el vannak látva, az igazságos embernek pl. még mindig szüksége van olyan emberekre, akikkel szemben s akikkel együtt igazságosságát gyakorolhatja, éppúgy, mint ahogy szüksége van a mértékletes és a bátor embernek is, és így tovább, mindenkinek; a bölcs ember ellenben egymagában is képes arra, hogy elmélkedjék, sőt minél bölcsebb, annál inkább; s ha esetleg munkatársak segítségével jobban tudná is ezt elvégezni, mégiscsak ő az, aki önmaga számára a legnagyobb mértékben elégséges. Meg aztán egyedül erről a tevékenységről állíthatjuk, hogy magamagáért érdemli meg a szeretetünket: belőle semmi más nem származik, mint éppen csak az, hogy elmélkedtünk, míg a gyakorlati tevékenységekből magán a cselekvésen kívül több-kevesebb hasznot is húzunk. Végül a boldogságról azt is tudjuk, hogy főképp a szabad időben valósul meg; hiszen még a szabad időről is azért mondunk le néha, hogy aztán igazi szabad időnk legyen, és sokszor csak azért háborúskodunk, hogy aztán békében élhessünk. Márpedig a gyakorlati erények tevékenysége rendszerint az állami életben vagy a háborúban jut kifejezésre, az ezekkel összefüggő cselekvések pedig nyilvánvalóan nélkülözik a szabad időt; a háborúról ez teljességgel el is mondható, hiszen senki sem akarja a háborút csak azért, hogy háborúskodjék, és senki sem ezért készül előre a háborúra: azt az embert, aki a barátait mindenáron ellenségeivé akarná tenni, hogy aztán harcra és öldöklésre kerüljön a sor, végképp vérszomjasnak kellene tartanunk. De az államférfiú tevékenysége sem fér meg a szabad idővel: az ilyen ember magán az államférfiúi működésen kívül hatalmi állásokat és kitüntetéseket is igyekszik biztosítani magának, vagy legalábbis boldogságot a maga és polgártársai részére, ami pedig más, mint az államférfiúi tevékenység, s amit nyilvánvalóan azért keresünk, mert másvalami. Ha mármost az erény szerinti cselekedetek közt az állami élet és a háború tettei szépség és jelentőség tekintetében kétségkívül kimagaslanak, másfelől azonban nélkülözik a szabad időt, és valami végcélra irányulnak, azaz nem önmagukban véve kívánatosak - s ha viszont az ész tevékenysége, amely az elmélkedésben nyilvánul meg, nemcsak hogy kiemelkedik értékességével, hanem önmagán kívül semmi egyéb végcélra nem törekszik, s azonkívül van benne egy tökéletes, vele benső összefüggésben levő gyönyör is, amely egyidejűleg növeli a tevékenységet -, s ha végül az önmaga számára való elegendőség, a zavartalan függetlenség s a fáradhatatlanság - már amennyire erről emberileg szó lehet -, s mindaz, amit a boldog ember javai közé sorolunk, nyilván csak ezzel a tevékenységgel jár együtt: akkor kétségtelen, hogy csakis ez lehet az ember tökéletes boldogsága - persze, ha az egész életen át meg is marad. Mert ami a boldogsághoz tartozik, az sohasem lehet befejezetlen. Ámde az ilyen élet sokkalta magasabb rendű, mint amilyen az embernek kijár, hiszen ilyen életet senki sem folytathat ember minőségében, hanem csupán azon az alapon, hogy benne valami isteni rész lakozik; amennyivel felsőbbrendű ez, mint az összetett lény, annyival felsőbbrendű a tevékenysége is annál, amely egy más erénynek felel meg. Ha tehát az ész az emberrel összehasonlítva valami isteni, akkor a neki megfelelő élet is isteni élet, az emberi élettel összehasonlítva. S éppen ezért nem is szabad azoknak az intelmei szerint élnünk, akik azt mondják, hogy ember létünkre emberi módon s halandó létünkre halandó módon gondolkodjunk; ellenkezőleg, amennyire csak lehet, halhatatlan életre kell törekednünk, s mindent el kell követnünk, hogy a bennünk levő legfenségesebb résznek megfelelő életet folytathassuk; mert ha ez a rész - terjedelmére nézve - kicsi is, erejére és értékére nézve bizonnyal minden egyebet messze túlszárnyal. Sőt nyíltan kimondhatjuk, hogy minden embernek ez a lényege - ha igaz az, hogy ez uralkodik benne, s hogy ez mindennél jobb; érthetetlen volna tehát, ha az ember nem a maga életét választaná, hanem valaki másét. S amit fentebb mondottunk, az érvényes most is: ami valamely lénynek természettől fogva benső, lényeges tulajdonsága, az számára a legértékesebb és a leggyönyörűségesebb. Ez pedig az emberre nézve az ésszerű élet, mert hiszen ez teszi elsősorban emberré az embert. Ez az élet tehát a legboldogabb is.
8. Másodsorban következik az az élet, amely a többi erény alapján áll; azok a tevékenységek ugyanis, amelyek ezekből folynak, már emberiek: igazságos, bátor, s egyéb, ezekből az erényekből folyó tetteket mindig csak egymáshoz való viszonyunkban cselekszünk, amennyiben jogügyleteinkben, szorult helyzeteinkben, mindenféle cselekedeteinkben és még az érzelmek tekintetében is szigorúan ügyelünk arra, hogy kit mi illet meg; ez pedig mind emberi dolog. Egyik-másik éppenséggel a testből indul ki, míg a jellembeli kiválóság sok esetben az érzelmekkel függ össze. Az okosság szoros kapcsolatban van a jellembeli kiválósággal, s fordítva, ez utóbbi az okossággal, mert hiszen az okosság kiindulópontjai az erkölcsi erényekkel egyeznek meg, viszont az erkölcsi erényekben mutatkozó helyesség az okosságban nyilvánul meg. Minthogy pedig a jellembeli kiválóságok az érzelmekkel is kapcsolatosak, nyilván az összetett lényre vonatkoznak, márpedig az összetett lény erényei mindig emberjellegűek. Ilyen tehát a szerintük való élet és boldogság is. Evvel szemben az ész kiválósága külön áll. Elég, ha erről ennyit mondunk, mert ha ezt részletesen ki akarnánk fejteni, ez már túlmenne kitűzött feladatunkon.
Feltételezhetjük, hogy az ész kiválóságának a külső javakra csak kismértékben van szüksége, legalábbis sokkal kisebb mértékben, mint az erkölcsi erényekre alapozott boldogságnak. Mert igaz, hogy az életszükségletekre mindkettőnek egyformán szüksége van, bárha az államférfi általában nagyobb gondot fordít a tettre s a vele összefüggő dolgokra; de ez még nem tenne ki nagy különbséget; ámde már a tevékenység szempontjából igen nagy a különbség. Mert pl. a nemes lelkű adakozónak feltétlenül szüksége van anyagi eszközökre, hogy bőkezűséget gyakorolhasson; szüksége van az igazságos embernek is, hogy tartozásait megadhassa, mert a jó szándék magában véve nehezen ismerhető fel, hiszen még az is, akiben egyébként nincs igazságos érzés, úgy tetteti magát, mintha szándékában volna igazságosan eljárni; szüksége van a bátor embernek is hatalomra, ha erényéhez illő tetteket akar végrehajtani; s ugyancsak szüksége van a mértékletes embernek is megfelelő alkalomra. Hogyan is ismerhetnénk fel különben egyiknek is, másiknak is az erényét? Hiszen még az is vitatható, hogy az erény tényezői közül az elhatározás-e a nagyobb jelentőségű, vagy pedig maga a tett, mert hiszen az erény e kettőben szokott megnyilvánulni, világos tehát, hogy tökéletesen csak e kettőben együttvéve juthat kifejezésre; s a tettek végrehajtásához mindenesetre sok mindenre szüksége van az embernek, éspedig annál többre, minél nagyobbak s minél szebbek ezek a tettek. Viszont az elmélkedő embernek - legalábbis e tevékenysége szempontjából - semmi ilyesmire nincs szüksége; sőt majdnem azt mondhatnánk, hogy az ilyesmi még útjában is van - legalábbis az elmélkedés szempontjából; hanem persze, mivel mégiscsak ember ő is, és neki is másokkal kell együtt élnie, szívesen cselekszi az erényének megfelelő tetteket, s így neki is szüksége van a külső javakra, hogy ember voltát megtarthassa. Hogy a tökéletes boldogság nem lehet más, mint valamiféle elmélkedő tevékenység, az látható a következőkből is. Az istenekről eleve az a felfogásunk, hogy a lehető legnagyobb mértékben szerencsések és boldogok; miféle cselekvéseket kell hát akkor nekik tulajdonítanunk? Talán bizony az igazságosság cselekvését? Hát nem volna-e nevetséges, ha úgy képzelnénk el őket, amint ügyleteket bonyolítanak le, pénztételeket fizetnek vissza, s hasonló ügyeket intéznek? Vagy talán a bátor tettek cselekvését? Hát elképzelhetjük-e őket, amint veszélyes helyzetekben kitartanak vagy kockázatot vállalnak, mert így kívánja a becsület? Vagy éppen a nemes lelkű adakozás cselekvését? Ugyan kinek adnák adományaikat? Hiszen már az is fonák dolog volna, ha csakugyan pénzt vagy valami más ilyesmit használnának. S ugyan miféle mértékletes cselekedeteik lehetnének? Hát nem volna-e otrombaság, ha az isteneket azért dicsérnénk, hogy nincsenek gonosz vágyaik? Ha így mindent sorra veszünk, láthatjuk, hogy minden, ami a cselekvéssel összefügg, jelentéktelen és az istenekhez méltatlan. Másfelől azonban mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy az istenek élnek, tehát tevékenységet is fejtenek ki; mert hiszen csak nem alusznak úgy, mint Endümion?! Márpedig, ha attól, aki él, megtagadjuk a cselekvést, vagy még inkább az alkotást, mi maradhat akkor neki az elmélkedésen kívül? Így tehát az isten tevékenysége, ami pedig boldogságban mindent felülmúl, nem is lehet más, mint elmélkedő tevékenység. Tehát az emberi tevékenységek közt is az a tevékenység nyújtja a legnagyobb boldogságot, amely evvel a legközelebbi rokonságban van. Erre mutat az is, hogy a többi élőlénynek nincs részük a boldogságban, minthogy ettől a tevékenységtől teljesen meg vannak fosztva. Az istenek egész élete boldogságban telik, míg az embereké csak annyira, amennyire bennük az ilyen tevékenységnek bizonyos hasonló formája megvan; a többi élőlény közül ellenben egyetlenegy sem lehet boldog, mert semmi tekintetben sem részesül az elmélkedésben. A boldogság tehát csak addig ér, ameddig az elmélkedés is ér, s akiben az elmélkedés nagyobb mértékben van meg, az nagyobb mértékben is boldog - nem csupán járulékosan, hanem éppen az elmélkedés alapján; ennek ugyanis önmagában van a becse. Mindezek szerint a boldogság nem egyéb, mint valamiféle elmélkedés.
9. Ámde a boldog embernek, éppen mivel ember, szüksége van a külső jólétre is, mert természetünk önmagában véve még nem elég az elmélkedéshez; arra is szükség van, hogy az ember teste egészséges legyen, s az élelem és egyéb segédeszközök is rendelkezésre álljanak. Ámde azért, mert a külső javak nélkül nem érhetjük el a boldogságot, nem kell azt hinnünk, hogy annak, aki boldog akar lenni, sok és nagy dologra van szüksége; mert az önmagunk számára való elegendőség és a cselekvés lehetősége nem a túláradó bőségben rejlik; erkölcsös tetteket akkor is véghezvihet az ember, ha nem uralkodik szárazon és tengeren, s közepes anyagi erővel is cselekedhetünk az erénynek megfelelően. Erről mindenki kézzelfoghatóan is meggyőződhet: a magánember nyilván éppúgy gyakorolhatja az erkölcsös tetteket, mint az uralkodó, sőt talán még jobban. Elég tehát, ha ennyink van; mert aki erény szerinti tevékenységet folytat, annak az élete már boldog is. S bizonyára igaza is volt Szolónnak, mikor azokat nevezte boldogoknak, akik életük folyamán a külső javakkal talán közepesen voltak ellátva, de - ahogy ő vélte - a legerkölcsösebb tetteket vitték végbe, s józanul éltek; mert a közepes anyagi eszközök birtokában is megvan a lehetőségünk arra, hogy azt tegyük, amit kell. Sőt nyilván Anaxagorasz sem úgy képzelte a dolgot, hogy csak az a boldog ember, aki gazdag, s aki a hatalom birtokában van; ő ti. azt mondta, hogy egyáltalában nem csodálkoznék azon, ha a világ a boldog embert hóbortosnak tartaná, hiszen a tömeg a külső javak szerint ítél, mert csak ezeket veszi észre. Szóval a bölcsek felfogása összhangban van következtetéseinkkel. Némi hitele már ennek a bizonyítéknak is van; de a gyakorlati kérdésekben az igazságot mégiscsak a tényekből és az életből kell megítélnünk, mert a lényeg ezekben van. Az előbb mondottakat tehát úgy kell ellenőriznünk, hogy a tényekkel és az élettel vetjük össze őket; s ha aztán a tényekkel is megegyeznek, akkor el is kell őket ismernünk; de ha velük ellentétben állanak, akkor üres szavaknak kell őket minősítenünk.
Aki az észnek megfelelő tevékenységet folytat, és az észnek szolgál, az nemcsak a legjobb állapotban él, hanem azt az istenek is legjobban szeretik; mert ha az istenek - amint általában hinni szokták, hogy így van - törődnek az emberek dolgaival, akkor csak természetes, hogy örömüket is lelik abban, ami a legjobb, s ami velük a legközelebbi rokonságban van, vagyis az észben; s hogy azokat, akik ezt a legjobban szeretik és becsülik, meg is akarják jutalmazni azért, hogy törődnek azokkal a dolgokkal, amelyek nekik is kedvesek, s azért, hogy jól és helyesen cselekszenek. S hogy mindez elsősorban a bölcs embert jellemzi, az nyilvánvaló. Őt szeretik tehát az istenek legjobban. De minden bizonnyal ő a legboldogabb is; tehát már csak ezért is a bölcs embert kell a legboldogabbnak tartanunk.
1o. Ámde ha ezekről a kérdésekről, s az erényről, a barátságról és a gyönyörről vázlatosan szóltunk is, vajon azt kell-e hinnünk, hogy ezzel már feladatunk végére jutottunk? Nem inkább az-e az igazság, hogy - mint mondani szokták - a cselekvés kérdésében nem az egyes tettek tudományos elmélete és megismerése a végcél, hanem sokkal inkább az, hogy cselekedjük is őket? Tehát az erény kérdésében sem elég, hogy az erényt megismerjük, hanem arra kell törekednünk, hogy a magunkévá is tegyük és alkalmazzuk, vagy pedig más úton-módon próbáljunk jóvá lenni. Hiszen ha a meggyőző szavak önmagukban is elegendők lennének arra, hogy az embert erkölcsössé tegyék, akkor amint Theognisz mondja: méltán sok és nagy jutalmat érdemelnének, s akkor csupán ezeket kellene magunknak biztosítanunk; csakhogy a dolog úgy áll, hogy az érveléseknek kétségtelenül elég erejük van ugyan arra, hogy azokat az ifjakat, akiknek szabad emberhez méltó lelkületük van, buzdítsák és serkentsék, s a nemes és valóban a szépért rajongó jellemet alkalmassá tegyék arra, hogy az erénytől megszállott legyen, ámde az emberek legnagyobb részét mégsem képesek a lelki nemesség felé fordítani; mert ezek természettől fogva úgy vannak alkotva, hogy nem a szeméremérzetnek engedelmeskednek, hanem csupán a félelemnek, s az erkölcstelen dolgoktól nem ezek rútsága, hanem csupán a megtorlás miatt tartózkodnak; mivel ugyanis szenvedélyeiket követik, csupán a természetüknek megfelelő gyönyöröket s azokat a dolgokat hajszolják, amelyekből ezek a gyönyörök fakadnak, míg a velük ellentétes fájdalmakat igyekeznek elkerülni; az erkölcsi szépről és a valóban gyönyörűséges dologról ellenben sejtelmük sincs, mivel ezt még nem ízlelték meg. Az ilyen embert ugyan miféle érvelés tudná más irányba hangolni? Hiszen nem is lehetséges, vagy legalábbis nem könnyű dolog olyasmit, ami hosszú idő óta már szokásunkká vált, puszta érveléssel megváltoztatni. Örülnünk kell tehát, ha mindama tényezők megléte esetén, amelyek által erkölcsösekké lehetünk, legalább az erény egy részét elnyerhetjük. Erkölcsössé némelyek szerint természet, mások szerint szokás, ismét mások szerint tanulás útján lesz az ember. Ami a természetet illeti, világos, hogy ez nem rajtunk áll, mert ez az előny - bizonyos isteni eredetű okok folytán -csak a valóban szerencsés embereknek jut osztályrészül; az viszont alig hihető, hogy a szó és a tanítás minden emberre hatással volna; éppen ellenkezőleg, arra van szükség, hogy a tanítvány lelke a szokás erejével már eleve mintegy művelt legyen oly irányban, hogy erkölcsi alapon érezzen gyönyörűséget vagy utálatot, aminthogy a földet is meg kell művelni, ha azt akarjuk, hogy a magot megnövelje. Mert aki csupán érzelmei szerint él, az nem is hederít a szép szóra, amely őt valamitől vissza akarná tartani, sőt meg sem érti azt; s ha valaki ilyen, hogyan lehetne azt jobb belátásra bírni?! Különben is tapasztalhatjuk, hogy a szenvedély egyáltalában nem enged a szép szónak, csak az erőszaknak. Tehát az erénynyel rokon hajlamnak, amely szereti a jót, s irtózik a rossztól, valamiképpen már előre meg kell lennie az emberben. Ámde bajosan részesülhetnénk gyermekkorunktól fogva az erkölcsre irányuló helyes vezetésben, ha nem nevelkednénk ilyen törvények alatt; mert a legtöbb embernek, különösen a fiataloknak, általában nincs ínyére a mértékletes és állhatatos élet. Ezért a nevelést és az életmódot törvénnyel kell szabályozni; mert ha egyszer valamihez hozzászoktunk, azt már többé nem érezzük nyomasztónak. Sőt még avval sem érhetjük be, hogy csupán ifjúkorunkban részesüljünk helyes nevelésben és felügyeletben; hanem mivel a jó szokásokat férfikorunkban is kell gyakorolnunk és magunkat hozzájuk szoktatnunk, ebből a célból, de általában az egész életben is, szükségünk van törvényekre; mert az emberek legnagyobb része inkább a kényszernek, semmint a szép szónak, s inkább a büntetésnek, semmint az erkölcsi kötelességnek engedelmeskedik. Éppen ezért egyesek úgy vélekednek, hogy a törvényhozónak hívogatnia kell ugyan a polgárokat az erényre, s buzdítania kell őket az erkölcs követésére, mert hiszen azok, akiknek a fejlődése a szokás folytán már eleve erkölcsös irányba indult, bizonyára hajlani is fognak a jó szóra - ámde az engedetlenekkel, s azokkal szemben, akikhez a természet mostohább volt, büntetést és megtorlást kell alkalmaznia, sőt a javíthatatlanokat egyáltalán ki kell rekesztenie; mert a becsületes s az erkölcsös életet folytató ember úgyis engedelmeskedik a jó szónak, a gonosz embert ellenben, akinek állandóan testi gyönyörökön jár az esze, fájdalommal kell fenyíteni, akárcsak az igavonó barmot. Ezért szokták mondani, hogy ennek a fájdalomnak olyannak kell lennie, amely a legélesebb ellentétben van azzal a gyönyörrel, amelyet az illető kedvel. Ha mármost - miként mondottuk - mindenkinek, aki erkölcsös akar lenni, helyes elvek szerint kell nevelkednie, jó szokásokat kell elsajátítania, erkölcsös életmód szerint kell élnie, és sem akaratlanul, sem akarva nem szabad a rosszat cselekednie - s ha ez csak úgy valósulhat meg, ha az ember bizonyos ésszerű elveknek és a helyes rendnek megfelelően él, amely a kellő erélyt is biztosítja -, annyi bizonyos, hogy az apai intelemben nincs meg ez az erély és a kényszerítő hatalom; sőt egyetlen személy intelmében nem is lehet meg, hacsak nem királyról vagy hozzá hasonló rangú emberről van szó; a törvénynek ellenben megvan a kényszerítő ereje, amellett, hogy okosságból és észből folyó szabály is; s különben is, az ember általában gyűlöli azt, aki szembeszáll a hajlamaival, még ha az illetőnek igaza van is; ellenben a törvényre, mely az erkölcsi magatartást megszabja, senki sem neheztel. Ámde csak a lakedaimóni s legfeljebb még néhány más államban tapasztalhatjuk, hogy a törvényhozónak valóban gondja volt a polgárok nevelésére és életmódjára; a legtöbb államban az ilyesmiről egyáltalában nem történt gondoskodás, tehát ott mindenki úgy él, ahogy akar, s igazi küklopsz módra mindenki „csak a gyermekei és felesége felett ül törvényt”. Persze a leghelyesebb megoldás az, ha e tekintetben általános érvényű és megfelelő gondoskodás történik, s ennek a kellő hatálya is megvan; de ha az állami közösség részéről nem történik megfelelő intézkedés, akkor az egyes ember kötelessége, hogy gyermekeit és barátait az erény útjára vezesse, vagy ezt legalábbis feltegye magában. Az előadottakból pedig következik, hogy ezt legkönnyebben az teheti meg, aki törvényhozói képességre tesz szert; mert általános érvényű gondoskodás nyilván csak törvények segítségével valósulhat meg, erkölcsi értékű gondoskodás pedig csakis kiváló törvények segítségével. Hogy aztán írottak vagy íratlanok-e ezek a törvények, az már nem fontos, valamint az sem, hogy egyetlen személynek, avagy sok embernek a nevelésére vannak-e szánva, aminthogy nem számít ez például a zene, a testgyakorlás vagy egyéb foglalkozás terén sem. Mert valamint az államban megvan a törvénynek és a szokásnak az ereje, éppúgy megvan a családban is az apa szavának és szokásainak; sőt a rokoni viszony és az élvezett jótétemények folytán még inkább megvan, mert a gyermekek már természettől fogva szeretik apjukat és engedelmeskednek neki. S az egyéni nevelés egyébként is különbözik az általános érvényűtől, mint ahogy ezt az orvostudományban is tapasztaljuk: a lázas betegnek általában használ a nyugalom és a koplalás, de némelyiknek mégsem használ; s az sem valószínű, hogy például az ökölvívómester minden tanítványának ugyanazt a küzdési módot szabja meg. Így az egyéni nevelés is sokkal hatékonyabban valósítható meg, ha az egyénekről személy szerint történik gondoskodás; mert így mindenki könnyebben jut ahhoz, ami előnyére szolgál. Másfelől az egyéni esetekben akkor jár el leghelyesebben az orvos, a tornamester s mindenki más, ha ismeri az egyetemes vonatkozásokat, azaz hogy az illető dolog érvényes-e mindenkire, vagy legalábbis az egyes csoportokra; mert a tudományról általában azt tartjuk, hogy az egyetemes érvényű dolgokra vonatkozik, s ez így is van. Persze, ha csupán egyetlen személyről volna szó, akkor nem volna lehetetlen, hogy ennek olyan valaki is igen jól gondját viselhetné, aki egyébként nem tudományosan képzett ember, hanem csak tapasztalatból, pontos megfigyelés alapján tudja azt, ami az egyes esetekben történni szokott; például némely ember kétségtelenül a legjobb orvosa önmagának, holott máson talán egyáltalában nem tudna segíteni. S mégis, annak, aki szakember vagy tudományosan képzett ember akar lenni, feltétlenül az egyetemes ismeretek felé kell haladnia, s ezeket, amennyire csak lehetséges, meg kell ismernie; mert hiszen - mint már mondtuk - a tudomány ezekkel foglalkozik. Természetes tehát, hogy annak is, aki akár több, akár kevesebb embert a maga gondoskodásával jobbá akar tenni, arra kell törekednie, hogy törvényhozói képességre tegyen szert, ha ti. csakugyan a törvények által leszünk jókká. Mert nem akárki képes ám arra, hogy az embereket, illetve azt, akit rábíztak, jó erkölcsökre nevelje; s ha egyáltalában valaki, akkor csak az lehet erre képes, aki ért is hozzá, éppúgy, mint az orvostudományban s minden egyéb foglalkozásban, ami gondoskodással vagy okossággal jár. Lássuk mármost ezek után, honnan és miképp tehet szert vakki törvényhozói ismeretekre. Vajon egyszerűen azt feleljük erre, hogy - mint sok egyebet - ezt is az államférfiaktól lehet eltanulni? A törvényhozói feladat ugyanis, mint megállapítottuk, az államférfiúi művészet egy részecskéje. Avagy talán az államférfiúi művészet kérdésében mégsem egészen úgy áll a dolog, mint a többi tudományok és képességek esetében? Egyebütt ugyanis nyilván az a helyzet, hogy ugyanazok, akik bizonyos képességek alapján tevékenységet fejtenek ki, származtatják át másokra is e képességeket, ahogy ezt például az orvosoknál vagy a festőknél látjuk; ezzel szemben a szofisták azt hirdetik magukról, hogy csupán tanítják az államtudományt, de gyakorlatban nem foglalkoznak vele: ez a közéleti férfiak dolga, akikről viszont feltehető, hogy inkább csak bizonyos képesség és tapasztalat, semmint elmélet alapján teszik ezt; hiszen nemigen látjuk, hogy ilyen kérdésekkel írásban vagy szóban foglalkoznának (pedig bizony ez többet érne, mint törvényszéki vagy népgyűlési beszédeket gyártani); s azt sem látjuk, hogy gyermekeiket vagy más kedves emberüket politikussá tudnák tenni. Márpedig ez csak természetes volna, ha megvolna rá bennük a képesség: az államnak aligha hagyhatnának örökségül ennél nagyobb értéket, maguknak és legkedvesebb embereiknek pedig nem kívánhatnának semmit sem úgy, mint ezt a képességet. A tapasztalat persze nem kis mértékben járul hozzá az államkormányzás művészetéhez; hiszen különben politikai gyakorlat által senki sem lehetne politikus; ezért annak, aki államtudományi ismeretekre szert akar tenni, kétségkívül szüksége van tapasztalatokra is. De hát azok a szofisták, akik azt hirdetik magukról, hogy az államtudományokat tanítják, ettől nagyon is távol állnak, mert még csak azt sem tudják, hogy milyen jellegű ez a tudomány, s mivel foglalkozik; különben nem azonosítanák a retorikával, jobban mondva nem tartanák még annál is alábbvalónak, s nem gondolkoznának úgy, hogy könnyű dolog a törvényalkotás, mert hiszen csak össze kell gyűjteni azokat a törvényeket, amelyek már beváltak; szerintük ugyanis lehetséges a legjobb törvények egyszerű kiválogatása, mintha bizony éppen a kiválasztás nem feltételezne értelmes gondolkodást, s mintha éppen a helyes ítélet nem lenne a legnehezebb feladat - mint ezt a zenei kérdésekben is látjuk. Mert minden kérdésben csakis a tapasztalattal rendelkező ember tudja helyesen megítélni a tényeket, s csak ő tudja, hogy mi által s hogyan juthat el az ember a befejezéshez, s hogy mi mivel van összhangban; az avatatlan ember örülhet, ha nem marad tökéletes tévedésben afelől, hogy valamilyen művet jól vagy rosszul alkottak-e meg, mint például a festészet esetében is. Márpedig a törvényeket az államtudomány műveinek kell tekintenünk; hogyan lehetne hát valaki csupán ezeknek egyszerű ismerete alapján törvényalkotó, vagy hogyan tudná ezen az alapon a legjobb törvényeket kiválogatni? Hiszen orvos sem lehet senki pusztán az orvosi könyvek tanulmányozása alapján. Pedig ezeknek a könyveknek az a céljuk, hogy ne csak a gyógyszereket állapítsák meg, hanem azt is, hogy az egyes betegeket hogyan lehet meggyógyítani, s hogyan kell őket kezelni; s e célból a test különféle állapotait külön-külön jellemzik. Mindez igen hasznos lehet a tapasztalattal rendelkező embernek, de a tudatlan ember számára értéktelen. Azt tehát elismerjük, hogy a törvény- és alkotmánygyűjtemények valóban jó szolgálatokat tehetnek olyan embereknek, akik képesek ezeket tudományosan megvizsgálni és eldönteni, hogy mi bennük a jó s mi a rossz, s mi mivel egyeztethető össze; ámde aki megfelelő lelki alkat nélkül nyúl az ilyen kérdésekhez, abban nem lehet meg a helyes ítélet, hacsak magától nem fejlődik ki benne; de azért könnyen elképzelhető, hogy ilyen kérdésekben esetleg élesebbé lesz a felfogása.
Minthogy pedig elődeink elmulasztották a törvényalkotás kérdésének tanulmányozását, talán leghelyesebb lesz, ha ezt s az államformák kérdését magunk tesszük vizsgálat tárgyává, hogy így az emberi dolgokra vonatkozó bölcselet lehetőleg teljes befejezést nyerjen. Mindenekelőtt próbáljuk meg sorra venni mindazt, amit elődeink az egyes részletkérdésekben már jól megállapítottak; aztán vizsgáljuk meg az összegyűjtött alkotmányok alapján tudományosan, hogy milyen befolyások mentik meg vagy ássák alá az államot, s milyen körülmények bomlasztják meg az egyes alkotmányformákat; továbbá, hogy milyen okok folytán fejlődnek ki az egyik államban egészséges, a másikban egészségtelen viszonyok; mert ha e kérdéseket alaposan megvizsgáljuk, akkor sokkal könnyebben felismerhetjük majd azt is, hogy melyik államforma a legjobb, s hogy miképp kell mindegyiknek legcélszerűbben berendezkednie, s mily törvényeket és szokásokat kell alkalmaznia. Kezdjük tehát a tárgyalást.