1. Ezt óhajtottuk elmondani a mértékletességről. Szóljunk mármost ezután a nemes lelkű adakozásról. Ez nyilván az anyagiak terén való középhatár: a nemes lelkű adakozót nem haditettek miatt illetjük dicsérettel, sem nem azért, amiért a mértékletes embert, sőt nem is ítéleteinek helyességéért; az ő erénye az anyagiak adásában, illetve elfogadásában nyilvánul, de mégis főképpen az adásában. Anyagiakon pedig értjük mindazt, aminek az értékét pénzzel lehet mérni. A tékozlás és a nemtelen fösvénység viszont a helyes mértéknek az anyagiakban való túllépésére, illetve el nem érésére vonatkozik; éspedig nemtelen fösvénységen azt értjük, ha valaki az anyagiakkal többet törődik, semmint kellene; ha pedig a „tékozlás” kifejezést használjuk, ebbe néha már mást is belefoglalunk: azt szoktuk tékozlónak nevezni, aki fegyelmezetlen, azaz aki féktelen szenvedélyeire pazarolja a pénzt. Éppen ezért őt tartjuk a leghitványabb embernek is, mert benne egyszerre sokféle lelki rosszaság van. Rá tehát tulajdonképpen nem is illik a tékozló kifejezés: tékozló csak az, akiben egyféle hiba van, ti., hogy pusztítja a vagyonát; tékozló ti. eredetileg az az ember, aki maga az oka a romlásának; ámde bizonyos értelemben a vagyon pusztulása az ember romlását is jelenti, mert hiszen az élet csak a vagyoni eszközök által válik lehetségessé.
A tékozlás szót tehát ebben az értelemben használjuk. Mármost, mindent, ami valamire szolgál, jól is meg rosszul is lehet felhasználni; s ilyen felhasználásra való dolog a vagyon is; másfelől pedig minden dolgot az tud a legjobban felhasználni, aki a rá vonatkozó erény birtokában van, tehát a vagyont is az használja fel a leghelyesebben, aki az anyagiakra vonatkozó erény birtokában van. Ilyen a nemes lelkű adakozó. Az anyagi eszközök felhasználásának pedig két módja van: a pénz elköltése és az adakozás; már a pénz elfogadása és megőrzése inkább a vagyonbirtoklás fogalmához tartozik. Ezért a nemes lelkű adakozónak inkább az az ismertetőjele, hogy pénzt ad annak, akinek kell, semmint az, hogy pénzt fogad el olyantól, akitől szabad, illetve nem fogad el olyantól, akitől nem szabad. Mert az erényt inkább a helyes cselekvés jellemzi, semmint az, hogy valaki csupán szenvedő értelemben viselkedik helyesen; tehát inkább az, hogy az erkölcsi szépet cselekszi, semmint az, hogy rút dolgot nem cselekszik; márpedig az nem kétséges, hogy a helyes cselekvés és az erkölcsi szépnek a tevése az adással jár együtt, a mástól való elfogadással pedig inkább csak a szenvedő értelemben való helyes viselkedés, vagy legalábbis a rút dolgok cselekvésétől való tartózkodás. A hála is annak jár ki, aki ad, nem pedig annak, aki csupán nem fogad el valamit; s a dicséret is inkább az előbbit illeti. S különben is, mindig könnyebb dolog valamit el nem fogadni, mint odaadni: a magáétól mindenki sokkal nehezebben válik meg, mint amennyire nehezére esik, hogy a másét el ne fogadja. S általában nemes lelkű adakozónak azt nevezzük, aki ad; azt pedig, aki nem fogad el valamit, nem annyira a nemeslelkűségéért, mint inkább az igazságosságáért szoktuk dicsérni; aki aztán mástól fogad el valamit, azt egyáltalában nem dicsérjük. S az erényes emberek közül is talán a legjobban a nemes lelkű adakozót szeretjük, mert ő hasznára van másoknak, s ezt éppen adományaival éri el.
2. Az erény szerinti cselekedet mindig jó, és mindig az erkölcsi jó céljából történik. Tehát a nemes lelkű adakozó is az erkölcsi jó céljából és helyes elvek szerint adakozik; annak, annyit és akkor ad, akinek, amennyit és amikor kell; s minden egyéb körülményt is figyelembe vesz, ami a helyesen gyakorolt adakozással együtt jár. Éspedig ezt szívesen teszi, vagy legalábbis kellemetlen érzések nélkül; mert ami az erény jegyében történik, az mindig kellemes érzést kelt, vagy legalábbis nem kellemetlent; de semmi esetre sem okoz rossz érzést. Aki tehát olyanoknak szokott adni, akiknek nem kellene, vagy aki nem az erkölcsi jó céljából adakozik, hanem valami más okból, azt nem nemes lelkű adakozónak, hanem valami másnak kell neveznünk. De nem nevezhetjük így azt sem, akinek az adakozás kellemetlen érzést okoz: az ilyen sokkal szívesebben választaná az anyagiakat, mint a szép cselekedeteket; márpedig ez nem vall nemes lelkű adakozóra. S nem vesz el semmit onnan, ahonnan nem szabad, mert az ilyen elvevés nem illik ahhoz, aki nem becsüli az anyagi javakat. Sőt nem szívesen folyamodik a kéréshez sem: aki szeret jót tenni, az nem egykönnyen fogad el mástól jótéteményt. Ahonnan azonban szabad elvenni, onnan szívesen vesz el, pl. a maga vagyonából, nem mintha ez valami szép dolog lenne, hanem abban a tudatban, hogy erre szüksége van, hogy legyen miből adakoznia. Azért persze nem hanyagolja el a maga anyagi dolgait sem, mert hiszen ezáltal akar másokon segíteni. Nem ad akárkinek, hogy aztán legyen miből adnia azoknak, s akkor, amikor kell, s mikor ez helyénvaló. A nemes lelkű adakozóra az is igen jellemző, hogy néha túlzásba megy az adakozásban, úgyhogy magának kevesebbet hagy: az adakozó embernek általában az a természete, hogy nincs tekintettel magára. A nemes lelkű adakozást a vagyonhoz mérten szoktuk értékelni: nem a felajánlott adomány nagyságában rejlik az adakozás lényege, hanem az adakozó lelki alkatában, amely viszont a vagyonhoz igazodik az adakozásban. Könnyen megeshet tehát, hogy aki kevesebbet ad, mégis nemesebb adakozó, mint egy másik, ha kevesebb az, amiből adhat. Rendszerint adakozóbb az az ember, aki nem maga szerezte a vagyonát, hanem úgy örökölte; először is az ilyen ember nemigen ismeri a nélkülözést; aztán meg általában mindenki jobban ragaszkodik ahhoz, amit ő maga hozott létre; így van ez a szülőknél és a költőknél is. A nemes lelkű adakozó nem is egykönnyen lehet gazdag, mert sem mástól nem fogad el semmit, sem pedig a maga vagyonát nem tudja megőrizni; másfelől könnyen kiadja, amije van, és az anyagi javakat nem önmagukért becsüli, hanem csak azért, hogy másnak is adhasson belőlük. Persze az emberek a sorsot szokták okolni azért, hogy akik erre leginkább rászolgálnának, azoknak van a legritkábban vagyonuk. Pedig ez nagyon is érthető: lehetetlenség, hogy valakinek vagyona legyen, ha nem törődik avval, hogy miképp tehet szert rá; ez más téren sem lehetséges. Másfelől a nemes lelkű adakozó olyanoknak sohasem ad, akiknek nem kell, sem pedig olyankor, amikor nem kell stb.; mert akkor már nem is a nemes lelkű adakozás szellemében járna el; s különben is, ha ilyesmire költené el a pénzét, nem volna mit adnia éppen arra, amire kell. Mert hiszen mondottuk, hogy csak az a nemes lelkű adakozó, aki mindig vagyonához mérten költekezik, s arra, amire kell: aki a megengedhető mértéken túlmegy, az már tékozló. Ezért az egyeduralkodókat nem is igen szoktuk tékozlónak nevezni, mert hiszen ők aligha tudnák a vagyonuk nagysága által megjelölt határt adományaikkal és költekezéseikkel túllépni. Minthogy tehát a nemes lelkű adakozás az anyagi javak adásában és elfogadásában nyilvánuló középhatár, ennek megfelelően a nemes lelkű adakozó is egyfelől ad és költ arra és annyit, amire és amennyit kell - akár kis, akár nagy dolgokról van szó, éspedig jó szívvel; másfelől pedig el is fogad onnan és annyit, ahonnan és amennyit illik. Minthogy ti. az erény mindkét irányban középhatárt jelent, mindkét tekintetben úgy viselkedik, ahogyan kell. Az illendő adakozással ti. együtt jár, hogy az elfogadás is ilyen legyen; mert ha nem ilyen, akkor összeütközésbe kerül vele; az egymásnak megfelelő adás és elfogadás tehát ugyanabban az emberben együtt szokott jelentkezni, de már az egymásnak ellentmondók természetesen nem. Ha aztán egyszer megesnék vele, hogy olyasmire adakoznék, amire nem kellene, s ami erkölcsileg nem helyeselhető, ezt bizonyára fájlalná, de persze ezt is csak módjával, s csak úgy, ahogy illik; mert az erényhez hozzátartozik, hogy az ember örömet és bánatot csak amiatt érez, ami miatt kell, s csak úgy, ahogy kell. Ezenkívül a nemes lelkű adakozóval anyagi kérdésekben igen könnyű érintkezni: nem veszi túlságosan szívére, ha megkárosítják, mert hiszen nem sokra tartja az anyagiakat, és sokkal jobban bántja az, ha elmulasztott pénzt adni valamire, amire kellett volna, mint amennyire fájlalja, ha olyasmire költött, amire nem kellett volna; s így Szimónidésznek bizony nemigen nyerheti meg a tetszését.
3. A tékozló ember ebben is hibás utakon jár: sem örömet, sem fájdalmat nem azért érez, amiért kellene, s nem is úgy, ahogy kellene; majd ha fejtegetéseinkben előbbre jutunk, ezt világosabban fogjuk látni. Azt már mondottuk, hogy a tékozlás és a nemtelen fösvénység nem egyéb, mint a helyes mérték túllépése, illetve annak el nem érése, éspedig két viszonylatban: az adásban és az elfogadásban; ti. a pénz elköltését is az adás fogalmába soroljuk. Mármost, a tékozlás az adásban és az el nem fogadásban megy túlzásba, a mástól való elfogadásban viszont még az illő határt sem éri el; viszont a nemtelen fösvénység az adásban rendszerint alulmarad, az elfogadásban ellenben túlzásba megy, kivéve, ha apróságokról van szó. A tékozlás kétféle oldala persze nemigen szokott együtt jelentkezni (nem egykönnyen adhat valaki fűnek-fának, ha sehonnan sem akar semmit sem elfogadni: nagyon hamar elúszik a magánember vagyona, ha folyton csak osztogatja; márpedig tékozlón rendesen magánembert értünk); jóllehet az ilyen ember sokkalta különbnek látszana, mint a nemtelenül fösvény. Mert az ilyet könnyen kigyógyíthatná hibájából az idő s az anyagi eszközök hiánya, s így esetleg a helyes középútra térhetne. Hiszen megvannak benne a nemes lelkű adakozó tulajdonságai: szívesen adakozik, s nem szeret semmit sem elfogadni; csak éppen, hogy egyiket sem úgy teszi, ahogy kellene, s nem is helyesen. Ha tehát ezt meg tudná szokni, vagy valahogy másképpen megváltoznék, mindjárt igazi nemes lelkű adakozó válnék belőle, azaz annak adna, akinek kell, s attól fogadna el, akitől illik. Éppen ezért nem is rossz ember az ilyen, ha a jellemét vesszük; mert az semmiképp sem mutat gonosz lelkű és aljas emberre, ha valaki abban megy túlzásba, hogy szeret adni, s nem szeret mástól elfogadni; az ilyen inkább csak balga. S aki ilyenformán tékozló, az sokkal különb ember, mint a nemtelenül fösvény - nemcsak az említett okokból, hanem azért is, mert sok embernek használ, a másik viszont nemcsak hogy másnak, hanem még magának sincs hasznára; hanem persze a tékozló emberek legtöbbje, mint már mondottuk, elfogadni is szeret onnan, ahonnan nem volna szabad, s éppen ezáltal lesz aztán nemtelenül fösvény. Hogy annyira szeretnek a máséhoz nyúlni, az onnan ered, hogy megvan bennük az akarat a pénz kiadására; ám ezt nem tehet könnyen, mert amijük van, az egykettőre elfogy, s így aztán máshonnan kénytelenek pénzről gondoskodni. S egyszersmind, mivel az erkölcsi jóra nem is hederítenek, fölényesen és minden elképzelhető forrásból készek pénzt szerezni: adni mindenáron akarnak, de hogy milyen módon és miből, avval nem törődnek. Ezért nem is olyanok az ő adományaik, mint a nemes lelkű adakozóé: erkölcsi szempontból nem szépek, s egyáltalában nem is ebből a célból történnek, s nem is úgy, ahogyan kellene; ellenkezőleg, néha olyanokat, akik megérdemelnék, hogy szegények maradjanak, gazdaggá tesznek, viszont a becsületes embereknek a világért sem adnának semmit sem; a hízelkedőket azonban, vagy azokat, akik valami más gyönyörűséget szereznek nekik, alkalmazzák. Ezért aztán a legnagyobb részük mértéktelennek mondható; minthogy ti. könnyelműen költekeznek, féktelen szenvedélyeikre is sok pénzt fordítanak; s minthogy nem az erkölcs szabályai szerint élnek, lassacskán az élvezetek felé hajolnak el.
A tékozló ember, ha helyes vezetés nélkül marad, ilyen utakra téved; viszont, ha gondos irányításra talál, könnyen elérkezhet a középútra, azaz oda, ahová kell. A nemtelen fösvénység ellenben gyógyíthatatlan baj. Hiszen már az öregség és mindenféle erőtlenség is nemtelenül fösvénnyé teszi az embert. S általában jobban benne is gyökerezik az ember természetében, mint a tékozlás; a legtöbb ember sokkal jobban szereti a pénzt, mint az adakozást. Azonkívül igen tág körre is terjed ki, és sokféle alakban jelentkezik: a nemtelen fösvénységnek sokféle formája van. S bár általában véve két irányban nyilvánul, ti. abban, hogy az ember az adásban a kellő mértéken alul marad, az elfogadásban pedig túlmegy rajta, nem mindenkiben jelentkezik teljes egészében, hanem néha megoszlik: némely ember az elfogadásban megy túlzásba, a másik meg az adásban marad alul a kívánatos mértéken. Akiket ilyen jelzőkkel szoktunk illetni, mint: zsugori, szűkmarkú, garasos, azok mind csak az adásban maradnak a kellő mértéken alul, ellenben a máséra nem áhítoznak, s mástól nem akarnak semmit sem elvenni, egyesek tisztességérzetből és a rossz tettektől való tartózkodásból (vannak ugyanis, akik azért őrzik gondosan a vagyonukat, vagy legalábbis azt mondják, hogy azért őrzik, hogy a kényszerűség rá ne vigye őket arra, hogy valaha is gonoszságot kelljen cselekedniük; ezek közé tartozik az ún. köménymaghasogató meg minden ilyen természetű ember; arról a túlzásról nevezik így, hogy soha semmit sem ád); mások viszont csupa félelemből nem nyúlnak máséhoz, mert úgy gondolkodnak, hogy ha az ember a másét elveszi, akkor nem valószínű, hogy viszont az övét mások ne bántsák; így aztán inkább amellett maradnak, hogy mástól nem vesznek el semmit, de nem is adnak. Némelyek aztán az elvevés tekintetében esnek túlzásba, s mindenünnen és mindent készek elvinni; ilyenek pl. azok, akik szabad emberhez nem méltó mesterséget űznek, a bordélyosok és az effajta emberek, nemkülönben az uzsorások, akik kis összegeket nagy kamatra helyeznek ki. Ezek mind onnan vesznek el, ahonnan nem volna szabad, s annyit, amennyit nem illik. Közös tulajdonságuk a piszkos nyerészkedés: mindnyájan hajlandók haszonért, éspedig csekély haszonért, szégyent és gyalázatot magukra venni. Mert azokat, akik nagy értékeket vesznek el, de persze onnan, ahonnan nem volna szabad, s olyanokat, amilyeneket nem volna szabad, nem szoktuk nemtelenül fösvénynek nevezni, például azokat a kényurakat, akik egész városokat dúlnak fel, és szentélyeket fosztanak ki; az ilyen embert inkább gonosznak, istentelennek vagy igazságtalannak mondjuk. Ellenben például a hamis kockajátékos, vagy a zsebmetsző és az útonálló már a nemtelenül fösvény emberek közé számít, mert mindegyikük piszkos nyerészkedő. Ti. mind a kétfajta ember a nyereségért folytatja üzelmeit, s azért vesz magára szégyent és gyalázatot; csakhogy az egyik a legnagyobb veszélyekkel száll szembe a zsákmány kedvéért, a másik pedig a barátjától iparkodik elnyerni a pénzét, akinek pedig inkább adnia kellene. Tehát mind a kétfajta, mivel onnan igyekszik nyereségre szert tenni, ahonnan nem volna szabad, piszkos nyerészkedőnek számít. Szóval minden ilyen természetű elvevés nemtelenül fösvény lelkületre vall. S a nemes lelkű adakozással igen helyesen szokták ellentétbe állítani éppen a nemtelen fösvénységet, mert ez sokkal súlyosabb baj, mint a tékozlás, s az emberek inkább ebbe a hibába esnek, mint a fentebb jellemzett tékozlás hibájába.
4. Ennyit a nemes lelkű adakozásról s a vele ellentétes hibákról. Helyénvalónak látszik, hogy a következőkben az áldozatkészségről beszéljünk, mert hiszen ez az erény is az anyagi dolgokban jelentkezik, csakhogy nem terjed ki - mint a nemes lelkű adakozás - az anyagiakkal kapcsolatos mindenféle cselekvésre, hanem csupán azokra, amelyek nagy költséggel járnak; e tekintetben viszont felülmúlja a nemes lelkű adakozást nagyobb arányaival. Mert miképp neve is mutatja, nagy arányokban történő s a célhoz illő pénzáldozatot jelent. Persze a nagyság mindig viszonylagos dolog: más a kiadása a hadihajót felszerelő parancsnoknak, s más az ünnepi követséget vezető polgárnak. A pénzáldozat megfelelő volta tehát az adakozóhoz viszonyítva értendő, s attól függ, hogy mi az adakozás célja, s mik a körülményei. Aki aprólékos vagy átlagos dolgokra ezek jelentőségéhez képest adakozik, arról még nem mondhatjuk, hogy áldozatkész ember; például aminő esetekre ez a szólás vonatkozik: „sokszor adtam vándorlónak”; csak azt nevezhetjük áldozatkésznek, aki nagy dolgokban cselekszik így. Persze az áldozatkész ember egyúttal nemes lelkű adakozó is; viszont a nemes lelkű adakozó nem feltétlenül áldozatkész is. A szóban forgó lelki alkat hiányos formáját szűkkeblűségnek nevezzük, túlzó jelentkezését pedig ostoba fitogtatásnak, illetve ízléstelen nagyzolásnak stb.; ez esetben a túlzás nagy arányokat ölt ugyan, csakhogy nem azokban a dolgokban, amelyekben kellene; sőt az ilyen ember éppen abban hivalkodik, amiben nem kellene, s úgy, ahogyan nem kellene; de erről majd később lesz szó.
Az áldozatkész ember olyan, mint az igazi szakértő: meg tudja állapítani, hogy mi illik, és a célnak megfelelően nagy áldozatokat is tud hozni. Mert miként fejtegetéseink elején is mondottuk, a lelki alkatot a belőle folyó tevékenységek határozzák meg, továbbá az, hogy mire vonatkozik; eszerint az áldozatkész ember kiadásai mindig jelentékenyek és a célnak megfelelőek. Ilyenek az alkotásai is, mert a pénzáldozat így lesz nagy és az alkotott műhöz illő. Tehát az alkotott műnek méltónak kell lennie a ráfordított költséghez, viszont a pénzáldozatnak az alkotott műhöz, sőt ezen talán még túl is kell mennie. Ilyen áldozatokat csak az erkölcsi szép érdekében hoz az áldozatkész ember, mert hiszen ez közös tulajdonsága az erényeknek. De ezt aztán szívesen és bőségesen teszi, mert az aprólékos számítgatás mindig szűkkeblűségre vall. S inkább arra van gondja, hogy miképp lehetne valamit a legszebben és a legmegfelelőbben megvalósítani, semmint arra, hogy ez mennyibe kerül, s hogy miképp lehetne a legkevesebb pénzből kihozni. Tehát az áldozatkész ember szükségképpen nemes lelkű adakozó is, mert hiszen ez utóbbi is arra és úgy adakozik, amire és ahogyan kell. Ám e két követelmény betartása terén a nagy költség jellemzi az áldozatkész embert, ezen a téren az áldozatkészség a nemes lelkű adakozás valamiféle nagyságát jelenti és ezenfelül az áldozatkészség ugyanazzal a költséggel sokkal nagyszerűbb művet tud alkotni, mint a nemes lelkű adakozás. Ti. a közönséges vagyontárgy értéke nem abban rejlik, amiben az alkotott műé: a vagyontárgy, például az arany, akkor a legbecsesebb, ha legtöbbet ér; az alkotott mű ellenben akkor, ha nagy és szép; mert az ilyen mű szemlélete kelt bennünk csodálatot, márpedig az áldozatkész ember műve mindig csodálatra méltó. S az alkotott műnek értékét éppen a nagyarányúságban mutatkozó nagyszerűség adja meg.
5. Az áldozatkészség fogalma azokra a pénzáldozatokra vonatkozik, amelyeket köztiszteletet érdemlő szolgáltatásoknak nevezünk, amilyenek pl. az istenekkel kapcsolatos költségek: fogadalmi tárgyak, építkezések, áldozatok; továbbá mindaz, ami a vallással kapcsolatos, s amit a közösség javára nemes versengésből szoktak felajánlani, például mikor valaki kötelességének tartja, hogy fényesen szereljen fel egy kórust vagy egy háromevező-soros hajót, vagy éppenséggel megvédje a várost. Ámde mindez alkalommal - mint már mondottuk - az adakozó személyét is figyelembe kell venni: kicsoda az illető s milyen vagyon áll a rendelkezésére; a teljesítménynek ugyanis ehhez méltónak kell lennie, s nem csupán a megalkotott művel, hanem a cselekvő személlyel is arányban kell állnia. Éppen ezért szegény ember nem is lehet igazán áldozatkész, mert neki nincs vagyona, amiből sokat áldozhatna a célnak megfelelően; s ha mégis megpróbálja, akkor bolond, mert hiszen áldozatkészsége ellentétben van társadalmi helyzetével és kötelességeivel, holott pedig az erénynek megfelelő cselekvés mindig csak helyes lehet; az áldozatkészség tehát egyrészt olyan embernek való, akinek erre az anyagi eszközei már eleve megvannak, akár önmaga, akár ősei, akár rokonai szerezték azokat - másrészt pedig nemes származású és tekintélyes embernek s hasonrangúaknak. Mert éppen ezekben a körülményekben rejlik a nagyság és a méltóság fogalma. Az áldozatkész ember lelkülete tehát főképp ily esetekben nyilatkozik meg, s az áldozatkészség - mint mondottuk - ilyen jellegű pénzáldozatokban nyilvánul meg: ezek a legnagyobb arányúak, s ezeknek jár ki a legnagyobb megbecsülés; a magánjellegű pénzáldozatok közül viszont azok tartoznak ide, amelyek az életben általában csak egyszer fordulnak elő, úgymint: lakodalom vagy más efféle ünnepség; vagy az olyan szereplés, ami az egész várost, vagy legalábbis a tekintélyes polgárokat érdekli; vagy vendégbarátok fogadása és útjukra bocsátása, ajándékok adása és viszonzása. Az áldozatkész ember ti. sohasem magára költi a pénzt, hanem közcélokra, s az ilyen ajándékok bizonyos tekintetben a fogadalmi adományokhoz hasonlítanak. Áldozatkész emberre vall aztán az is, ha valaki a lakását a gazdagságához illően rendezi be (díszt hoz az emberre ez is); s ha inkább olyan dolgokra költ, amelyek maradandóak (ezek ugyanis a legszebbek), s ha minden esetben azt nézi, hogy mi illik. Mert nem mindegy ám, hogy istenről, emberről, szentélyről vagy sírboltról van-e szó. S minthogy a pénzáldozatok mindegyike a maga nemében számít nagynak; s minthogy nagy áldozatkészségnek csak a nagy célért hozott nagy pénzáldozat tekinthető, az ezen vagy azon a téren hozott nagy pénzáldozat pedig csupán az adott esetben nevezhető áldozatkészségnek; s minthogy, végül, az alkotott műben kifejezésre jutó nagyszerűség különbözik a pénzáldozat nagyságától (mert például egy gyönyörű labda vagy egy nagyon szép díszedény, mint gyermekeknek szánt ajándék, szintén tanúskodhat áldozatkészségről, ha mindjárt csekély is az értéke, és nem tekinthető is nagy értékű ajándéknak): mindezek alapján az áldozatkész embertől elvárhatjuk, hogy akármilyen irányban fejt is ki működést, ezt valóban áldozatkész lélekkel tegye (az ilyen cselekedeten aztán nem is lehet egykönnyen túltenni), s úgy tegye, hogy ez a pénzáldozathoz méltó legyen.
6. Ilyen az áldozatkész ember; viszont a túlzónak, vagyis az ostoba pöffeszkedőnek, abban áll a túlzása, hogy - miként mondottuk - a szükséges mértéken túl is költi a pénzét. Kevés költséget igénylő dologra sokat ad, és a jó ízlés ellenére fényűző pompát fejt ki, például megszokott társaságát szinte lakodalmi módra vendégeli meg, s ha például egyszerű vígjáték előadására kell kart kiállítania, a színpadot bíborfüggönyökkel díszíti, akárcsak a megaraiak. Éspedig mindezt nem az erkölcsi szépért teszi, hanem csupán azért, hogy a gazdagságát fitogtassa, s mivel azt hiszi, hogy ezért majd megbámulják; ahol nagy áldozatra volna szükség, ott keveset ád, ahol meg kevésre, ott sokat. Viszont a szűkkeblű minden tekintetben a kellő mértéken alul marad, s kicsinyeskedésével még akkor is lerontja tettének érdemét, mikor a legnagyobb áldozatot hozza, mert akármit tesz is, mindig tétováz s mindig azon jártatja az eszét, hogy hogyan kerül neki valami a legkevesebbe; s amellett örökösen sopánkodik, s mindig az az érzése, hogy többet tesz, mint amennyit kellene. De azért a lelki alkat e formái, bár lelki rosszaságnak számítanak, mégsem hoznak az emberre szégyent, mert sem kárt nem okoznak másnak, sem pedig nem túlságosan visszataszítóak.
7. A nemes becsvágy - mint a neve is mutatja - mindig nagy dolgokra vonatkozik; lássuk először is, milyenekre. Hogy aztán magát a lelki alkatot, vagy pedig azt az embert vizsgáljuk-e, akiben ez a lelki alkat felismerhető, az nem fontos. Nemes becsvágy van abban az emberben, aki nagy dolgokra tartja magát érdemesnek, s azokra valóban érdemes is; mert ha ezt nem érdeméhez mérten tenné, akkor ostoba volna, holott pedig az erényes ember sohasem lehet ostoba vagy értelmetlen. Tehát csak az ilyen emberről mondhatjuk, hogy becsvágy van benne (aki csak kis dolgokra érdemes, s ilyenekre is tartja magát érdemesnek, az inkább mértéktartó, de nem becsvágyó; mert a nemes becsvágy éppen a nagyságban rejlik, amint például a szépséget is csak nagy testben találhatjuk meg, a kis termetű ember pedig lehet ugyan csinos és arányos, de szép nem); viszont az az ember, aki nagy dolgokra tartja magát érdemesnek, pedig nem érdemes rájuk: felfuvalkodott (persze, aki általában nagyobbra tartja magát érdemesnek, mint aminőre valóban érdemes, még nem okvetlenül nevezhető felfuvalkodottnak); aki meg kevesebbre tartja magát, mint amennyit ér, az kishitű, már aztán akár nagy, akár közepes, akár kis dolgokra érdemes is, feltéve, hogy ezeknél is kevesebbre értékeli magát. De mégis legjobban arra illik a kishitű elnevezés, aki egyébként nagy dolgokra volna érdemes: mit tenne az ilyen ember akkor, ha nem ilyen nagy dolgokra volna érdemes?
Szóval, a becsvágyó ember - a nagy arányokat tekintve - a legmagasabb fokon áll; de ha azt vesszük, hogy mindig úgy viselkedik, ahogy kell, akkor mégiscsak a középen állónak kell mondanunk (hiszen csak a maga érdeméhez képest értékeli magát); a többi ember aztán vagy túlmegy a helyes határon, vagy azon alul marad. Ha pedig valaki nagy dolgokra, sőt lehetőleg a legnagyobbakra tartja magát érdemesnek, s erre valóban érdemes is, akkor itt csak egyről lehet szó. Mert az érdemesség csak külső javakhoz viszonyítható, a legnagyobb jónak pedig csak azt tarthatjuk, amit az isteneknek szoktunk juttatni, s amire a kiváló emberek is leginkább áhítoznak, azaz ami a legszebb tettek jutalma szokott lenni; ez pedig a megtisztelő kitüntetés (ez a legnagyobb a külső javak közt); tehát a becsvágyó ember törekvése arra irányul, hogy a kitüntetéssel, illetőleg a meg nem becsültséggel szemben helyes magatartást mutasson. Egyébként minden különösebb érvelés nélkül is nyilvánvaló, hogy a becsvágyó ember a kitüntetést keresi: a nagy emberek is elsősorban kitüntetésre tartják magukat méltónak; csakhogy persze olyanra, ami az érdemüknek megfelel. Viszont a kishitű ember a kellő mértéken alul marad, mind a maga érdeméhez, mind pedig a becsvágyó embernek kijáró megbecsüléshez viszonyítva is. A felfuvalkodott ember viszont csak önmagához mérten esik túlzásba, a becsvágyóhoz mérten nem. A becsvágyó ember, ha valóban a legnagyobb dolgokra méltó, akkor egyúttal a legjobb is, mert a nagyobb jutalomra mindig a jobb ember méltó, tehát a legnagyobbra a legjobb. Szóval az igazi becsvágyó ember szükségképpen jó is. Sőt a becsvágyó embertől azt is elvárjuk, hogy mindenféle erényben nagynak mutatkozzék. Például semmiképp sem illenék a becsvágyó emberhez, hogy az ütközetben hanyatt-homlok megfutamodjék, vagy hogy igazságtalan dolgot cselekedjék: ugyan mi okból is követne el szégyenletes dolgot az az ember, akinek semmi sem lehet elég nagy?! Tehát az egyes eseteket sorra véve, végképp nevetségesnek találnánk, ha a becsvágyó ember nem volna egyszersmind erkölcsös is. Sőt kitüntetésre sem volna méltó, ha erkölcsileg fogyatékos volna: a kitüntetés az erény jutalma, s csak erkölcsös embereknek jár ki. Eszerint a nemes becsvágy valóságos dísze az erénynek, mert még nagyobbakká teszi őket; viszont nélkülük nem fejlődhet ki. Ezért is olyan nehéz igazán becsvágyónak lenni; mivelhogy nem is lehet erkölcsi tökéletesség nélkül. Szóval a becsvágyó ember figyelme elsősorban a kitüntetésre, illetőleg a meg nem becsültségre irányul; a nagy kitüntetésnek, ha ez komoly emberek részéről éri, örül, de csak módjával, mert úgy érzi, hogy csupán olyasmiben részesül, ami neki kijár, vagy talán még ennél is kisebben (alig is lehetséges olyan jutalom, amely a tökéletes erényhez méltó lenne); persze azért elfogadja a felajánlott kitüntetést, mert nagyobbat úgysem tudnának neki nyújtani; de már azt a kitüntetést, amit jelentéktelen emberek apró-cseprő okokból kínálnak neki, egyáltalában semmibe sem veszi (mert nem ilyet érdemel); aminthogy semmibe veszi a meggyalázást is, mert ilyesmi úgysem érheti őt jogosan. A becsvágyó ember lelkülete tehát - miként mondottuk - elsősorban a kitüntetésekkel szemben nyilvánul meg; de azért fegyelmezetten viselkedik akkor is, ha gazdagságról, hatalomról, s bárminő jó vagy rossz sorsról van szó, akárhogy fordul is a dolog; sem a jó sorsban nem ujjong felettébb, sem a rosszban nem adja át magát nagyon a bánatnak. Hiszen még a kitüntetéssel szemben sem viselkedik úgy, mintha ez a legnagyobb dolog volna (pedig a hatalmat és a gazdagságot is a kitüntetés miatt keresik az emberek; illetve, ha ezek már megvannak, általuk kitüntetésekhez igyekeznek jutni); márpedig akinek a szemében még a kitüntetés is kis dolog, annak minden egyéb is az. Ezért tartják az ilyen emberről azt, hogy magasan hordja az orrát.
8. A nemes becsvágy emeléséhez nyilván a szerencsejavak is hozzájárulnak. A nemes származású, hatalmas és gazdag embereket ti. általában kitüntetésre érdemeseknek tartják; ezek ugyanis mind kiemelkedő helyzetben vannak, viszont ami a jóban kiemelkedik, az mindig nagyobb megbecsülésben is részesül. Ezért aztán az ilyen körülmények becsvágyóbbá teszik az embert, mert hiszen miattuk némelyek részéről tiszteletben részesül. Igazság szerint azonban csak az erkölcsös ember méltó a tiszteletre; akinek persze mindkét jogcíme megvan, azt annál méltóbbnak tartjuk a kitüntetésre. De már aki erény híján élvezi ama javakat, az nemcsak hogy alaptalanul tartja magát méltónak nagy dolgokra, hanem mások által sem nevezhető joggal becsvágyónak. Mert tökéletes erény nélkül ez egyáltalában nem lehetséges; sőt, aki csak így birtokolja a javakat, az rendesen fennhéjázó és erőszakos lesz. Hiszen erény nélkül nem könnyű a szerencse adományait bölcs mérséklettel hordozni; ha pedig valaki erre nem képes, s emellett azt hiszi, hogy másoknál előbbre való, akkor végül is mindenkit lenéz, s a maga kénye-kedve szerint cselekszik. Mert ő csupán majmolja a becsvágyó embert, holott pedig nem is hasonlít hozzá; s ezt is csak olyan dolgokban teszi, ahol tudja; de már azt, amit az erény követelne, nem cselekszi, ellenben másokat lenéz. A becsvágyó ember persze joggal nézhet le másokat, mert ő az igazságnak megfelelően vélekedik, a nagy tömeg azonban csak úgy vaktában.
A becsvágyó ember nem rohan minden kicsiségért a veszélybe, s nem keresi készakarva, mert kevés dolgot becsül annyira, hogy ezt érte megtegye; de a nagy ügyért mindig kész szembeszállni a veszéllyel; s ha aztán ott van a tett mezején, akkor nem kíméli az életét sem, mert az az elve, hogy az élethez úgysem érdemes mindenáron ragaszkodni. Szívesen tesz jót másokkal, de restelli, ha másoktól részesül jótéteményben: az előbbi azt az embert jellemzi, aki fölényben van, az utóbbi pedig azt, akivel szemben mások vannak fölényben. A jótéteményt még nagyobb jótéteménnyel viszonozza: ilyenformán az, aki vele szemben megkezdte a jótétemény gyakorlását, még adósa is marad, tehát ő lesz az, akivel tulajdonképpen jót tettek. Azt is tapasztaljuk, hogy a becsvágyó ember igen jól emlékszik az általa véghezvitt jótéteményekre, de nem szívesen emlékszik azokra a jótéteményekre, amelyekben ő részesült; mert aki jótéteményben részesül, az mindig hátrányban van azzal szemben, aki a jótéteményt nyújtja; márpedig a becsvágyó ember mindig mások felett akar állni. Ami jót ő tett másokkal, annak az emlegetését is szívesen hallgatja, amit azonban mások tettek ővele, arról nem szívesen hall: ezért nem beszél Thetisz sem Zeusz előtt arról, hogy mi minden jót tett ő Zeusszal; s a lakedaimóniak sem tették ezt az athéniakkal szemben, hanem egyre csak azt emlegették előttük, hogy mi minden jóban részesültek ők az athéniak részéről. A becsvágyó embert még az is jellemzi, hogy sohasem kér senkitől semmit, vagy csak alig; de annál készségesebben áll másnak a szolgálatára; a tekintélyes jómódú emberekkel szemben nagyra tartja magát, viszont az egyszerű polgárral szemben nyájas; mert amazok fölé emelkedni nehéz és elismerésre méltó dolog, emezekkel szemben viszont ez nagyon is könnyű, s ha valaki amazokkal szemben meg tudja őrizni a büszkeségét, az nem közönséges dolog, de a kisemberekkel szemben ez már otrombaság volna, akárcsak az, amikor valaki a gyengékkel szemben fitogtatja az erejét. Nemigen töri magát olyan dolgokért, amelyek általában nagy tiszteletnek örvendenek, vagy amelyekben mások viszik a főszerepet; lassan mozdul és csak ímmel-ámmal - hacsak nem valami nagy kitüntetésről vagy feladatról van szó; kevés dologhoz nyúl, de az aztán mindig jelentékeny és olyan, ami hírnevet biztosít neki. Jelleméből szükségszerűen folyik, hogy ellenségeit nyíltan gyűlöli s barátait nyíltan szereti, hiszen aki érzelmeit eltitkolja, az rendszerint fél valamitől. Inkább törődik az igazsággal, semmint avval, hogy mit tartanak róla az emberek; nyíltan beszél és cselekszik: szókimondó, mert másokkal nem törődik. Éppen ezért mindig megmondja az igazat, hacsak nem gúnyosan beszél; a gúnyt viszont csak az átlagemberrel szemben érezteti. Nem tud máshoz alkalmazkodni, legfeljebb a jó baráthoz, mert az ilyesmi szolgalélekre vall, s éppen ezért minden hízelgő ember napszámos gondolkodású, s fordítva, minden alantas lelkületű ember hízelgő. Nem egykönnyen esik bámulatba, mert neki semmi sem túlságosan nagy. Az átélt bajokra nem szívesen emlékszik vissza: a becsvágyó embernek általában nem természete, hogy mindenre emlékezzék, különösen nem az átélt bajokra, sőt inkább elsiklik felettük. Nem szívesen beszél emberekről: sem magáról, sem másról nem szeret nyilatkozni, mert sem az nem fontos neki, hogy őt dicsérjék, sem az, hogy másokat szidjanak; viszont dicsérni nem szeret mást; de éppen ezért aztán nem is rossznyelvű, még ellenségeivel szemben sem, hacsak nem a megvetését akarja éreztetni. Olyan dolgok miatt, amelyeket kikerülhetetlen kényszer ró az emberre, vagy amelyek egészen jelentéktelenek, nem szokott sopánkodni vagy miattuk kéréshez folyamodni: az ilyen magaviselet csak ahhoz illik, aki nagyon szívére veszi az ilyesmit. Inkább olyan dolgokat kíván magának, amelyek szépek és nemesek, ha nem is gyümölcsözők, semmint olyanokat, amelyek jól fizetnek és hasznot hajtanak; hiszen ez jobban is illik az önmaga számára elégséges emberhez. Továbbá a becsvágyó ember mozgása lassú, hangja mély, beszéde higgadt; mert aki édeskevés dolgot vesz komolyan, az nem szokott nagyon sietni; sem pedig hangját nem erőlteti meg nagyon, aki semmit sem tart nagyra; márpedig az éles hang és a fürge mozgás rendszerint ezekre a körülményekre vezethető vissza.
9. Ilyen a becsvágyó ember. Aki viszont ugyanezekben a dolgokban nem üti meg a kellő mértéket, az kishitű, s aki túlzásba megy, az felfuvalkodott. De azért ezeket sem tartjuk erkölcsileg rossz embereknek (hiszen nem követnek el gonosz tetteket), csupán hibás a természetük. A kishitű ember, bár a jóra érdemes volna, maga fosztja meg magát attól, amit megérdemelne, s azáltal, hogy nem tartja magát érdemesnek a jóra, azt a látszatot kelti, mintha valami erkölcsi hiba lenne benne, s mintha nem ismerné önmagát; mert hiszen különben bizonyára iparkodnék elérni azt, amit megérdemel, s ami különben is jó. De azért az ilyen ember nem együgyű, inkább csak visszahúzódó. Csakhogy ez a gondolkodásmód nyilván rosszabbá is teszi az embert, mert hiszen mindenki törekszik arra, ami megilleti, a kishitű ember viszont a széptettekről és törekvésekről egyaránt lemond, mintha csak nem volna rájuk méltó, s éppúgy lemond a külső javakról is. De már a felfuvalkodott ember együgyű, és nem ismeri önmagát, s ezt még fitogtatja is (mintha bizony érdemes volna rá, folyton próbálkozik a kitüntetéssel járó dolgokban; de persze csakhamar kiismerik); öltözködésében, fellépésében s hasonló külsőségekben örökké cicomázza magát; azt akarja, hogy szerencsejavai a világ szeme elé kerüljenek; mindig róluk beszél, mert azt hiszi, hogy általuk jut megbecsüléshez. A nemes becsvággyal persze inkább a kishitűség van ellentétben, mint a felfuvalkodottság, mert amaz sokkal gyakoribb, s egyúttal súlyosabb hiba is.
1o. A nemes becsvágy tehát - mint mondottuk - a nagyarányú kitüntetésekre vonatkozik. Ámde beszélhetünk egyszerűen a kitüntetéssel kapcsolatban is erényről, mint ezt az erre vonatkozó fejtegetéseink elején már jeleztük is, s erről az erényről azt mondhatjuk, hogy olyanféle viszonyban van a nemes becsvággyal, mint a nemes lelkű adakozás az áldozatkészséggel. A két kérdéses erénynek ti. semmi köze sincs a nagy arányokhoz, mert mind a kettő csak a középszerű és a kis dolgokkal szemben való helyes magatartásra tesz alkalmassá bennünket. De miként az anyagi javak elfogadásában és adásában is van középhatár, s van túlzás és hiányosság is, éppúgy megtalálható a kitüntetésre való törekvés terén is a kelleténél nagyobb és kisebb fok, illetve a kitüntetés szerzésének helyes forrása és módja. Hiszen egyfelől megrójuk a nagyravágyót, mert jobban utánaveti magát a kitüntetésnek, mint kellene, vagy ott keresi, ahol nem volna szabad - de másfelől hibáztatjuk a közömböst is, hogy még a szép és jó tettekért járó kitüntetést sem keresi. Persze előfordul az is, hogy a nagyravágyót azért illetjük dicsérettel, mert férfias és a szépért lelkesedő embernek, a közömböst pedig azért, mert mértéktartó és józan embernek tartjuk - mint ezt már bevezetőben is mondottuk. Minthogy pedig az ilyen képzésű mellékneveket, mint: „nagyravágyó”, többféleképpen is értelmezhetjük, nyilvánvaló, hogy a „nagyravágyó” kifejezést sem mindig ugyanarra a dologra értjük; pl. ha dicséretképp mondjuk, akkor úgy értelmezzük, hogy valaki az átlagembernél jobban vágyik a kitüntetésre; ha meg feddő értelemben használjuk, akkor úgy értjük, hogy jobban vágyik a kitüntetésre, semmint kellene. Minthogy pedig a középhatárt alkotó lelki tulajdonságra ebben az esetben nincs külön elnevezés, erre - mint gazdátlan területre - mindkét véglet számot tart. Ámde amiben van túlzás és hiányosság, abban közép is van; márpedig a kitüntetésre a kelleténél jobban is meg kevésbé is lehet törekedni: tehát akkor úgy is lehet, ahogy kell; s valóban, ez az a lelki alkat, amit dicsérettel szoktunk illetni, s ami középhatár a kitüntetésre való törekvés tekintetében; csak éppen, hogy nincs rá külön elnevezés. A nagyravágyáshoz viszonyítva közömbösségnek, a közömbösséghez viszonyítva pedig nagyravágyásnak tetszik; ha pedig mind a kettőhöz viszonyítjuk, akkor úgy látszik, hogy valamiképpen mind a kettő együtt. Ezt a többi erénynél is tapasztaljuk. Csakhogy ebben az esetben, mivel a középre nincs külön elnevezés, csupán azt látjuk, hogy a két véglet áll egymással szemben.
11. A szelídség középhatár az indulat érzései tekintetében; minthogy azonban a középre, sőt talán a végletekre sincs külön elnevezés, a szelídséget a középre szoktuk vonatkoztatni, pedig ez inkább a hiányosság irányába tér el, amelyre szintén nincs külön elnevezés. Túlzásba menő formáját dühös ségnek mondhatnánk, mert ezt a lelki állapotot a harag jellemzi; viszont, ami ezt felkelti bennünk, az sokféle és nagyon különböző ok lehet. Azt az embert, aki csak olyasmi miatt haragszik, amiért kell, s olyanokra, akikre kell, továbbá úgy, ahogy kell, s akkor és annyi ideig, amikor és ameddig kell: dicsérettel szoktuk illetni; még leginkább az ilyen embert nevezhetnénk szelídnek, ha ugyan a szelídség egyáltalában dicséretre méltó tulajdonság, mert a szelíd szó olyan embert jelöl, akit nem nyugtalanít indulat, és akit nem a szenvedély vezet, hanem csak úgy, csak olyan dolgok miatt, s csak addig tart haragot, amíg ezt a szabály kívánja; hibázni inkább a hiányosság irányában szokott: a szelíd ember nem bosszúálló, sőt inkább elnéző. A hiányosságot - akár valamiféle halvérűségnek, akár másvalaminek nevezzük - gáncsolni szoktuk; aki nem háborodik fel olyasmin, amin pedig fel kellene, azt együgyűnek tartjuk, valamint azt is, aki nem úgy, nem akkor és nem azokkal szemben érez haragot, ahogyan, amikor és akikkel szemben helyénvaló volna; az ilyen ember azt a látszatot kelti, hogy semmit sem vesz észre, és semmi sem bántja; s mivel semmiért sem haragszik, nem is tudja védeni magát; márpedig, ha valaki eltűri, hogy bántalmazzák, vagy elnézi, hogy az övéit bántsák, ez rabszolgalelkületre vall. A túlzás mindenféle irányban jelentkezhet: van, aki olyanokra haragszik, akikre nem volna szabad; vagy olyan dolgok miatt, amelyekért nem kellene; vagy jobban, hamarább és hosszabb ideig, mintsem szabad volna; persze mindez a körülmény nem szokott egy és ugyanazon személyben együtt jelentkezni. Ez szinte nem is volna lehetséges, hiszen a rossz önmagát is elpusztítja, s ha teljes egészében lépne fel, egyszerűen elviselhetetlen volna. A dühös ember tehát hamar megharagszik, éspedig olyanokra is, akikre nem kellene, s olyasmiért is, amiért nem kellene, s jobban haragszik, mint amennyire kellene; viszont hamar meg is békéi, s éppen ez a legjobb tulajdonsága. Ez onnan van, hogy nem fojtja magába az indulatát, hanem a sértésre mindjárt sértéssel válaszol, azzal a nyíltsággal, ami heves természetéből folyik; de aztán mindjárt meg is nyugszik. A hirtelen haragú ember túlzásba megy a heveskedésében: mindenre és mindenen felindul; innen van a neve is. Az epés viszont nehezen engesztelhető ki, és sokáig haragszik, mert magába zárja a mérgét. Az ilyen ember csak akkor nyugszik meg, ha a sértést visszaadhatja: a bosszú azáltal, hogy a kellemetlen érzés helyett kellemeset vált ki benne, véget vet az indulatnak. Ha ellenben ez nem következik be, akkor a nyomasztó érzés megmarad; minthogy ti. a haragját mások előtt eltitkolja, nem is próbálja senki sem megbékíteni; ahhoz pedig, hogy valaki magában megeméssze a haragját, idő kell. Az ilyen ember önmagának is, de legközelebbi hozzátartozóinak is valóságos csapás. Vad haragúnak azt az embert mondjuk, aki olyasmiért haragszik, amiért nem volna szabad, s nagyobb mértékben és hosszabb ideig, semmint kellene; s aki bosszú és megtorlás nélkül nem engesztelhető ki. A szelídséggel inkább a túlzásba menő, semmint a kellő mértéket meg nem ütő haragot szoktuk ellentétbe állítani; először is azért, mert amaz gyakrabban fordul elő (az emberi természetnek inkább megfelel a bosszúállás); aztán meg, mivel a társas együttélés szempontjából a vad haragú ember sokkal rosszabb. Kitűnik a mondottakból az is, amit már fentebb említettünk, hogy ti. egyáltalában nem könnyű dolog meghatározni, hogy miképp, kire, mily okból és meddig szabad haragudni, s hogy mi a határ a helyes és a helytelen magatartás közt. Mert aki csak kissé lép ki a helyes irányból, azt még nem rójuk meg, akár a nagyobb, akár a kisebb fok irányában hajlik is el; hiszen néha még dicsérjük is azt, aki a kellő határt nem üti meg, s szelídnek nevezzük; viszont a haragos embert sokszor férfiasnak mondjuk, mert azt tartjuk róla, hogy megvan benne a képesség a vezetésre. Hogy tehát a helyes útról milyen mértékben és milyen módon letérő embert kell megrovással illetni, azt nem könnyű elvont szabállyal meghatározni, mert hiszen a döntés mindig az egyes körülményektől függ, s inkább érzékelésen alapszik. Annyi azonban bizonyos, hogy a középúton járó lelki alkat mindig dicséretre méltó - az ti., amelyből kifolyólag csak azokra haragszunk, akikre kell, s oly okból, s úgy stb., amint kell; viszont a kellő mérték túllépését, illetőleg el nem érését meg kell rónunk; éspedig, ha ez csak kismértékben történik, szelíden, ha ellenben nagyobb mértékben, akkor már erősebben, s ha igen nagy mértékben, akkor keményen. Világos tehát, hogy mindig a középúton járó lelki alkathoz kell tartani magunkat.
12. Ennyit az indulat érzésével összefüggő lelki alkatokról. Ami mármost az emberekkel való kapcsolatot, a társas együttélést s a szavakban és tettekben nyilvánuló érintkezést illeti, erre nézve meg kell jegyeznünk, hogy van olyan ember, aki másoknak mindenáron tetszeni akar; ilyen az, aki mások szája íze szerint mindent helyesel, és soha senkivel nem ellenkezik, mert azt hiszi, hogy a véletlenül társaságában levő embereknek sohasem szabad kellemetlenkedni; azt viszont, aki - az előbbivel ellentétben - mindig csak ellenkezik, s avval egyáltalában nem törődik, hogy valakit megbánt, házsártosnak és összeférhetetlennek mondjuk. Hogy e két lelki alkat megrovásra méltó, az nagyon is természetes; de az is, hogy a közéjük eső lelki alkat dicséretet érdemel, ti. az, amelyből kifolyólag mindig csak azt fogadjuk el, illetve utasítjuk el, amit kell, s úgy, ahogy kell; erre a lelki alkatra nincs külön elnevezés; még leginkább a kedvességhez hasonlíthatnánk. Mert akiben ez a középúton járó lelkület megvan, az az ember körülbelül olyan, amilyennek az igazi kedves barátot tartjuk, csakhogy ez utóbbiban ezenkívül még a szeretetet is feltételezzük; s csupán abban különbözik a barátságtól, hogy nincs benne érzelem és szeretet azok iránt, akikkel érintkezik: a kedves ember nem szeretetből vagy gyűlöletből veszi úgy a dolgokat, ahogy kell, hanem azért, mert ilyen a lelkülete. Mert hiszen ő ismeretlenekkel és ismerősökkel, bizalmasokkal és idegenekkel szemben egyforma elfogulatlansággal viselkedik, csakhogy persze minden esetben úgy, ahogyan illik; pl. az már nem illenék, hogy bizalmasokkal és idegenekkel egyformán törődjék, vagy hogy egyformán okozzon nekik kellemetlen érzéseket. Általában megállapítottuk, hogy úgy érintkezik az emberekkel, ahogyan kell, s hogy az erkölcsi szép és hasznos szemmel tartásával mindig arra törekszik, hogy senkit meg ne bántson, sőt inkább mindenkinek örömet okozzon. Mert az ilyen embernek mindig a társas érintkezésben adódó örömökkel és kellemetlenségekkel kell számolnia; s valahányszor azt látja, hogy neki erkölcsileg nem lenne előnyös, sőt éppen ellenkezőleg, talán még káros is lenne, ha másoknak kellemes érzéseket okozna, mindannyiszor visszariad ettől, s inkább vállalja, hogy kellemetlenkedjék. S ha azt látja, hogy valamely cselekmény annak számára, aki ezt elkövetni szándékozik, szégyent, sőt nagy szégyent, vagy éppenséggel kárt jelentene, viszont az ellentmondás csupán egy kis kellemetlen érzést váltana ki belőle, akkor nem fogadja el az illető álláspontját, hanem rosszallóan elutasítja. Más-más módon érintkezik az előkelő és az egyszerű emberrel, a közelebbi és a távolabbi ismerőssel, s ugyancsak figyelembe vesz egyéb különbséget is; mindenkinek megadja azt, ami neki jár; s bár általában szívesen okoz mindenkinek örömet és óvakodik attól, hogy valakit megbántson, mégis inkább a következményekhez méri az eljárását, ha ti. ezek - értem az erkölcsi jót és a hasznot - jelentékenyebbek. Más szóval, a később várható nagy gyönyörűség érdekében kész esetleg egy kis kellemetlen érzést is okozni.
Így jellemezhetnénk azt, akinek a lelkülete a középen jár, de külön elnevezésünk nincsen rá; azok közt viszont, akik másoknak mindig kedveskedni akarnak, megint kétféle embert ismerünk: azt, akinek a törekvése arra irányul, hogy másoknak mindig kellemes legyen, de ezt minden mellékcél nélkül teszi, kellemkedőnek nevezzük; akinek viszont az a célja, hogy ebből haszna is legyen, akár pénzben, akár pénzzel megszerezhető dolgokban, annak hízelgő a neve; aki végül mindenkibe beleköt, arról már mondottuk, hogy házsártos, illetőleg összeférhetetlen. Látszólag persze csupán a végletek alkotnak ellentétet egymással, mivel a középre külön elnevezés nincs.
Körülbelül ugyanezen a területen mozog a fennhéjázással szemben álló középhatár is, melynek szintén nincs külön neve. De azért nem lesz felesleges ezeket is sorra vennünk, mert egyfelől jobban megismerjük az erkölcsi kérdéseket, ha az egyes eseteken külön végigmegyünk, másfelől pedig hamarább elhisszük, hogy az erény valóban középhatár, ha látjuk, hogy ez mindenütt így van. A társas együttélés terén már beszéltünk azokról az emberekről, akik az érintkezés során az általuk okozott kellemes vagy kellemetlen érzésekre ügyelnek csak, szóljunk most azokról, akik igaz vagy hazug magatartást tanúsítanak szavakban, tettekben vagy színlelés útján. A nagyzoló ember rendszerint olyan ékes tulajdonságokkal hivalkodik, amelyek nincsenek meg benne, vagy legalábbis nagyobbaknak tünteti fel őket, mint amilyenek valójában; a gúnyosan szerénykedő ember viszont még azokat is eltagadja, amelyek megvannak benne, vagy legalábbis kisebbíteni igyekszik őket; aki e kettő közt a középen van, az - megmaradva a maga mivoltában - életében és beszédében mindig az igazságot vallja; ami megvan benne, azt elismeri, de sem nem nagyítja, sem nem kisebbíti. Éspedig mindezt el lehet követni valamilyen cél érdekében, vagy anélkül. Persze, amilyen kinek-kinek a jelleme, mindig aszerint beszél, cselekszik és él, feltéve, hogy nem valamilyen cél érdekében cselekszik. Önmagában véve a hazugság rút és kárhoztatandó, az igazmondás pedig nemes és dicséretre méltó dolog. Tehát az igazmondó ember is, aki a két véglet közt foglal helyet, dicséretre méltó, viszont a hazug ember mindkét fajtája megrovást érdemel; de nagyobb mértékben mégis a nagyzoló. Vegyük sorra mindegyiket, előbb azonban az igazmondót. Persze itt nem arról az emberről lesz szó, aki a másokkal való megállapodásokban vagy pedig olyan esetekben mond igazat, amelyek az igazságtalansággal, illetve igazságossággal függnek össze (mindez egy más erény körébe tartozik); hanem arról, aki minden esetben, mikor az említett szempontok egyike sem játszik szerepet, beszédében és egész életében az igazsághoz hű marad, csupán azért, mert ilyen a lelkülete. Nyilván az ilyen embert tartjuk becsületesnek. Mert aki az igazságot szereti, s aki akkor is igazat mond, mikor ez nem fontos, az bizonyára még inkább igazat mond akkor, mikor ez fontos: hiszen azért kerüli a hazugságot, amitől egyébként már önmagában véve is óvakodik, mert azt erkölcsi rossznak tartja; az ilyen ember pedig dicséretre méltó. S ha mégis eltér az igazságtól, akkor is inkább kevesebbet mond, mint ami igaz; ez még mindig tűrhetőbb, mert a túlzás visszatetszést szül. Aki a valóságnál mindig nagyobbat akar mutatni, de ezt mindenféle mellékcél nélkül teszi, azt erkölcsileg fogyatékosnak tartjuk ugyan (különben nem lelné örömét a hazudozásban), de azért inkább csak dőre, semmint rossz; ha ellenben határozott céllal teszi ezt, akkor, ha dicsőségért vagy kitüntetésért teszi, még mindig nem túlságosan elítélendő, akárcsak az egyszerű nagyzoló; de már aki pénzért vagy pénzzel kifejezhető előnyért tesz ilyesmit, az sokkal rútabb jellemű. A nagyzoló embert nem ez a képessége, hanem az elhatározás teszi ilyenné: ő a lelki alkatának megfelelően nagyzoló, vagyis azért, mert ilyen a lelkülete; aminthogy a hazug ember is kétféle: az egyik magát a hazugságot szereti, a másik pedig csak azért hazudik, mert dicsőségre vagy nyereségre áhítozik. Akit a dicsőség utáni vágy vezet a nagyzolásban, az mindig olyan értékeket akar magáról elhitetni, amelyekért az embert mások megdicsérik és boldognak tartják; aki ellenben nyereségvágyból teszi ezt, az olyan dolgokat hazudik magáról, amelyeket mások is szívesen vesznek igénybe, de amelyekről nehéz megállapítani, hogy csakugyan megvannak-e az emberben; pl. ha valaki jósnak, bölcsnek vagy orvosnak hazudja magát. Ezért igyekszik a legtöbb ember ilyesmit elhitetni magáról, s ezért kérkedik ilyesmivel; ti. mindebben csakugyan megvannak a fent említett feltételek. A gúnyosan szerénykedő ember, aki magáról mindig kevesebbet mond, mint amennyit valójában ér, jellemét tekintve az előbbinél sokkal megnyerőbb: nyilván nem nyereségvágyból beszél így, hanem mivel irtózik a nagyzolástól; s leginkább a hírnevet jelentő dolgokat utasítja el magától, amint ezt pl. Szókratész is tette. De már aki egészen kicsinyes és nyilvánvalóan hamis dolgokat akar magáról elhitetni, azt silány képmutatónak tartjuk, s az ilyen ember már sokkal inkább meg is érdemli a megvetést; néha az ilyen viselkedés is nagyzolásnak látszik, mikor pl. valaki spártai ruhában jár: nemcsak a túlzás, hanem a túlságos hiányosság is nagyzoló emberre vall. Végül azokat, akik mértékkel alkalmazzák a gúnyos szerénységet, s akik nem túlságosan szembeötlő s nem nyilvánvaló dolgokban beszélnek magukról gúnyosan szerénykedve, kedves embereknek tartjuk. Az igazmondó embernek inkább a nagyzoló az ellentéte, mert ez az erkölcsileg rosszabb.
14. Minthogy pedig az életben pihenés, s ebben tréfával összekötött szórakozás is van, ebben az értelemben is szólhatunk a társas érintkezés illő formájáról, ti. arról, hogy mit és hogyan kell beszélnünk, illetőleg meghallgatnunk. De különbség van abban, hogy ily alkalmakkor beszélünk-e, vagy csak másokat hallgatunk. Természetes, hogy e tekintetben is lehet szó a közép túllépéséről, s másfelől hiányosságról. Aki az élcelődést túlzásba viszi, az bohóckodó és otromba, mert mindenáron viccelődni akar, s inkább az a célja, hogy másokat megnevettessen, semhogy valami ízléses tréfát mondjon, és meg ne bántsa azt, akiből tréfát űz; aki viszont maga sem mond soha tréfás dolgot, sőt azt is rossz néven veszi, ha más mond ilyet, az bárdolatlan és rideg; aki ellenben megfelelő formában ékelődik, azt szellemesnek, fordulatos beszédűnek tartjuk. Az élcelődést ti. az emberi jellem mozgásának foghatjuk fel, s valamint a testet mozdulataiból ítéljük meg, akképp a jellemet is. Minthogy a tréfálkozás általánosan elterjedt tulajdonság, s a legtöbb ember a kelleténél jobban örül az élcelődésnek és a más gúnyolásának, ezért a bohóckodó embert is szellemesnek szokták mondani, mert mulatságosnak tartják; márpedig, hogy különbség, éspedig nagy különbség van köztük, azt a mondottak elárulják. A két véglet közé eső lelki alkat jellemző tulajdonsága a tapintatosság is: a tapintatos embernek az az ismertetőjele, hogy mindig csak olyasmit beszél és hallgat meg, ami tisztességes és szabad születésű emberhez illik; mert persze neki is lehet ildomos ékeket tréfaképp elmondania és meghallgatnia, ámde a szabad születésű ember tréfálkozása egészen más, mint a rabszolgajelleműé, aminthogy a művelt emberé is más, mint a műveletlené. Ezt bárki tapasztalhatja a régi és az új vígjátékokban is: amaz a tréfát a csúf beszédekben kereste, emez pedig inkább a rejtett célzásokban; ez pedig nem csekély különbség az illem szempontjából. Miben határozzuk hát meg a megengedhető módon gúnyolódó ember jellegét? Abban-e, hogy csak olyasmit mond, ami a szabad születésű emberhez nem méltatlan, vagy pedig abban, hogy hallgatóit nem bántja meg, sőt még talán gyönyörködteti is? Vagy inkább az az igazság, hogy ezt nem is lehet pontosan meghatározni? Mert hiszen az egyik embernek ez, a másiknak az a visszatetsző, illetőleg kedves. Ugyanez mérvadó arra is, hogy mit hallgasson meg az ember; mert amit valaki türelmesen meghallgat, azt nyilván már megtenni is hajlandó. Tehát nem mindent engedhet meg magának az emberi a gúny is a becsmérlés egy neme, s a törvényhozók tiltják bizonyos dolgok becsmérlését; sőt talán még a gúnyolásukat is meg kellett volna tiltaniuk. A tisztességes és szabad születésű ember tehát így viselkedik, mert ő maga szab törvényt önmagának.
Ilyen tehát annak az embernek a jelleme, aki a két véglet közt a középen van, már aztán akár tapintatosnak, akár szellemesnek nevezzük. A bohóckodó ember viszont alábbvaló a tréfás embernél: nem kíméli sem magát, sem másokat, csak meg tudja a társaságot nevettetni; olyanokat fecseg, amiket a tisztességes ember soha ki nem ejtene a száján, sőt egy részüket talán meg sem hallgatná. A bárdolatlan ember pedig az ilyen jellegű társas érintkezésben éppenséggel hasznavehetetlen, mert nemcsak maga nem járul hozzá a hangulat emeléséhez, de még mindenen meg is botránkozik. Pedig a lelki felüdülés és a tréfa nagyon is szükséges az ember életében.
A társas életben tehát ez a három középhatár van, amelyeket felsoroltunk, s mind a három a szóban és tettben nyilvánuló társas érintkezésre vonatkozik. Egymástól abban különböznek, hogy az egyik az igazsággal áll kapcsolatban, a másik kettő pedig a kellemes érzéssel; éspedig ez utóbbiak közül az egyik a tréfálkozásban, a másik a társas élet egyéb vonatkozásaiban nyilvánul meg.
15. A szemérmességről, mint erényről, tulajdonképpen nem beszélhetünk: inkább érzelemnek mondhatnánk, semmint lelki alkatnak. Általában úgy szokták meghatározni, hogy „becstelenségtől való félelem”; hatása hasonlít a veszedelmes dolgoktól való féleleméhez: aki szégyenli magát, az elpirul, s aki fél a haláltól, az elhalványodik. Tehát mind a kettő bizonyos értelemben testi tünet, ami inkább érzelemre vall, semmint lelki alkatra. Csakhogy ez az érzelem nem illik minden életkorhoz, hanem csak a fiatalhoz. Felfogásunk szerint ti. a fiataloknak szemérmeseknek kell lenniük, mert ők általában érzelmeik szerint élnek, s ezért sokban hibáznak, viszont a szemérem sokszor visszatarthatja őket; s éppen ezért azokat a fiatalokat, akik szemérmesek, dicsérjük; az öregembert ellenben senkinek sem jut eszébe megdicsérni azért, mert szégyenlős. Azt tartjuk ugyanis, hogy neki már eleve nem szabad semmi olyasmit elkövetnie, amiért szégyellnie kellene magát. Hiszen a tisztességes embernek egyáltalában nem is tartozhat a jelleméhez a szégyenérzet - ha ti. ez valóban a rút cselekedetek nyomán támad (ilyesmit ugyanis nem szabad elkövetnie; hogy aztán az egyik cselekedet valóban rút, a másik ellenben csak az emberek véleménye szerint ilyen, az egyáltalában nem fontos, mert egyiket sem szabad elkövetni; tehát itt szégyenérzetről szó sem lehet); viszont a silány embert jellemzi az, hogy ő valóban olyan is, hogy el tud követni rút tetteket. De ha valaki netán úgy okoskodnék, hogy ha megrovandó cselekményt követne el, akkor úgyis szégyellné magát, s ezen az alapon tartaná magát becsületes embernek -ez már ferde felfogás volna; mert a szemérmességről csak a saját akaratunkból fakadó tettekkel kapcsolatban lehet szó, márpedig a becsületes ember készakarva sohasem tesz rosszat. Hiszen ilyenformán a szemérmesség feltételezetten máris erkölcsi kiválóságot jelentene: ha valaki rosszat követne el, szükségképpen szégyellnie kellene magát; csakhogy az erénnyel kapcsolatban ilyen feltételezésről szó se lehet. Különben is abból, hogy a szemérmetlenséget, s az ocsmány dolgoknak szégyenérzet nélkül való elkövetését hitványságnak tartjuk, még nem következik, hogy ha valaki ilyen tettek elkövetésekor szégyelli magát, ezért már becsületes ember.
A fegyelmezettséget sem tekinthetjük igazában véve erénynek, hanem csak afféle vegyes jellegű tulajdonságnak; erről majd a későbbiekben lesz szó. Most térjünk át az igazságosságra.