1. Az igazságosságra és igazságtalanságra vonatkozólag azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen cselekvésekben nyilvánulnak meg, továbbá hogy az igazságosságot miféle középhatárnak kell tekintenünk, s az igazságos tett milyen végletek közt áll a középen. Fejtegetéseinket ugyanolyan módszer szerint fogjuk folytatni, mint az előbbiekben. Mindenekelőtt azt látjuk, hogy általában azt a lelki alkatot nevezik igazságosnak, amelynek alapján az emberek az igazságos cselekedetek végrehajtására alkalmasak, s amelynek alapján igazságos dolgokat művelnek és az igazságot akarják; ugyanígy áll a dolog az igazságtalansággal is; ennek a lelki alkarnak alapján követnek el az emberek igazságtalanságokat, illetve akarják az igazságtalanságot. Fogadjuk el tehát ezt egyelőre mi is - nagy általánosságban - alapul. Mert nem ugyanaz a helyzet a tudomány és a képesség, illetve a lelki alkat tekintetében. Mert azt tartjuk, hogy az egymással ellentétes dolgokra egy és ugyanaz a képesség és tudomány vonatkozik, ezzel szemben egy ellentétpár egyik tagját alkotó lelki alkat nem hoz létre ellentétes eredményeket; pl. az egészség eredményeképpen nem cselekszünk az egészséggel ellentétes dolgokat, hanem csak azt, ami egészséges; mert akkor mondjuk valakiről, hogy egészségesen jár, ha úgy jár, mint az egészséges ember. Tehát az alkatot sokszor éppen az ellentétéből, sokszor pedig a különféle alkatokat az alapvető körülményekből ismerhetjük fel; mert egyfelől: ha pl. a szervezet jó állapotáról világos fogalmunk van, akkor a rossz állapotát is kétségtelenül felismerhetjük; s másfelől: a test jó állapotát okozó körülményekből megismerhetjük magát a jó állapotot, s fordítva, ez utóbbiból a jó állapotot okozó körülményeket. Pl. ha a szervezet jó állapota annyi, mint a bús tömöttsége, akkor az is szükségszerű, hogy rossz állapota a hús petyhüdtsége, s jó állapotát előidéző körülmény éppen az, ami a hús tömöttségét okozza. Ebből általában az is következik, hogy ha az ellentét egyik tagját többféle értelemben használhatjuk, akkor a másik tagja is többféleképpen használatos; pl. ha az „igazságos” kifejezés többfélét jelent, akkor az „igazságtalan” és az „igazságtalanság” kifejezés is többféleképp érthető.
2. S valóban, az igazságosságról és az igazságtalanságról többféle értelemben beszélhetünk; csakhogy mivel ez esetben a „homonim” kifejezések különböző jelentései nagyon is közel állanak egymáshoz, a különbség nemigen tűnik fel, és nem annyira nyilvánvaló, mint oly esetekben, mikor a jelentések nagyobb különbséget mutatnak; ilyenkor ti. a külső formában mutatkozó különbség is igen nagy; pl. a kulcs szót homonim értelemben használhatjuk egyrészt az állatok nyakának tövében levő csontról, másrészt pedig arról az eszközről, amellyel az ajtót bezárjuk. Állapítsuk meg mármost, hogy az „igazságtalan” kifejezés hányféle értelemben használatos. Igazságtalannak tartjuk egyfelől a törvényszegő, másfelől a kapzsi és az egyenlőtlenséget kedvelő embert; nyilvánvaló tehát, hogy az igazságos ember is kétféle: törvényszerető és egyenlőséget kedvelő. Más szóval: igazságos dolog az, ami törvényes és egyenlő, igazságtalan pedig az, ami törvényellenes és egyenlőtlen. Minthogy pedig az igazságtalan ember kapzsi, nyilvánvaló, hogy az ilyet a földi javak érdeklik, csakhogy nem valamennyi, hanem csupán azok, amelyektől jó vagy rossz helyzetünk függ, s amelyek általában véve mindig jók ugyan, de egyik-másik emberre nézve mégsem mindig ilyenek. Hanem persze az emberek mindig csak ezekért fohászkodnak, s ezeket hajszolják; pedig nem kellene ezt tenniük, hanem azt kellene óhajtaniuk, hogy ami általánosságban jó, az nekik is jó legyen, de választaniuk mégiscsak azt kellene, ami nekik jó. De az igazságtalan ember nem mindig a többet választja, hanem néha a kevesebbet, pl. akkor, ha olyasmiről van szó, ami általában véve rossz; csakhogy mivel bizonyos értelemben a kisebb rossz is jónak számít, s másfelől a kapzsiság mindig a jót keresi, ezért tartjuk az ilyen embert is kapzsinak. Holott tulajdonképpen egyenlőtlenséget kedvelőnek kellene mondanunk: ez a kifejezés mind a kettőt magában foglalja és mind a kettővel közös.
3. Minthogy megállapításunk szerint a törvényszegő ember igazságtalan, a törvényszerető pedig igazságos, világos, hogy minden törvény szabta dolog bizonyos értelemben igazságos: amit a törvényhozó megszab, az törvényes, s arról azt mondjuk, hogy igazságos. A törvények általában mindenről intézkednek, s vagy a mindenkit érintő közérdeket szolgálják, vagy csak az uralkodó rend érdekét - akár kiválóságnak, akár más körülménynek köszöni is ez a rend kiváltságait; szóval egy bizonyos értelemben igazságosnak azt mondjuk, ami a boldogságot s ennek elemeit az állami közösség számára létrehozza és megőrzi. A törvény pl. elrendeli, hogy viselkedjünk úgy, mint a bátor ember: ne hagyjuk el helyünket a csatasorban, ne hátráljunk meg, ne dobáljuk el a fegyvereinket; vagy mint a józan és fegyelmezett ember: ne kövessünk el házasságtörést, senkin erőszakot ne tegyünk; mint a szelíd ember: senkit meg ne üssünk, ne rágalmazzunk, s ugyancsak szabályoz minden egyebet, ami a többi erény, illetve gonoszság körébe tartozik: egyes dolgokat megparancsol, másokat pedig megtilt - helyesen akkor, ha a törvény jól van megalkotva, de már sokkal rosszabbul, ha rögtönözve készül. Az igazságosságnak ez a formája tökéletes erénynek nevezhető ugyan, de nem általánosságban véve, hanem a másokkal való viszonylatban. Éppen ezért sokan a legmagasabb rendű erénynek tartják az igazságosságot: olyannak, hogy sem az esti, sem a hajnali csillag nem lehet oly csodálatos; sőt közmondásképp szoktuk mondogatni, hogy „az igazságosságban minden erény bennfoglaltatik”. Tökéletes erény főképp azért, mert a tökéletes erény gyakorlati megvalósítását jelenti; s tökéletes azért, mert akinek birtokában van, az erényt nemcsak önmagával, hanem másokkal szemben is tudja gyakorolni; az erényt sokan csak a maguk dolgában tudják gyakorolni, de mással szemben erre képtelenek. Ezért olyan találó Biasz mondása, hogy „vezetés mutatja meg az embert”: a vezető éppen a mással való viszonyban és a közösség életében fejti ki működését. Ez az oka annak is, hogy az igazságosság jóformán az egyetlen erény, amelyet más javának tartanak; ti. a másokhoz való viszonyunkban nyilvánul meg: akár vezető személynek, akár a közösség más tagjának, de mindenképpen másnak a hasznát munkálja. Mármost, a leggonoszabb ember kétségkívül az, aki magának is, másnak is rosszat tesz; a legjobb viszont nem az, aki az erényt csak önmagával, hanem aki mással szemben is gyakorolja: ez az igazi nehéz feladat.
Az így értelmezett igazságosság nem csupán része az erénynek, hanem maga a teljes egészében jelentkező erény, s az ennek ellentétét alkotó igazságtalanság is nem csupán része a lelki rosszaságnak, hanem maga a teljes egészében jelentkező lelki rosszaság. S mégis különbség van az erény és az effajta igazságosság közt, mint ezt a mondottak is elárulják: bár az igazságosság ugyanazt jelenti, mint az erény, lényegét tekintve mégsem ugyanaz, mint az erény, hanem csupán máshoz való viszony alapján: igazságosság, amennyiben pedig ilyen és ilyen lelki alkat, minden további meghatározottság nélkül: erény.
4. Ámde mi azt az igazságosságot keressük, amely csupán része az erénynek. Mert állításunk szerint van ilyen is. Hasonlóképpen a részjelenségként értelmezett igazságtalanságról kívánunk vizsgálódni. S hogy csakugyan van ilyen, azt a következők mutatják: aki az erkölcsi silányság egyéb fajtáit árulja el tevékenységében, az igazságtalanságot követ ugyan el, de nem mutatkozik kapzsinak, pl. ha gyávaságból eldobja a pajzsát, vagy rosszmájúságból másokat megrágalmaz, vagy nemtelen fösvénységből senkit sem támogat pénzzel; viszont ha valaki kapzsi is, sokszor nem bűnös az egyik imént említett hibában sem, sőt valamennyiben egész bizonyosan nem bűnös; de azért mégiscsak lelki rosszaságból cselekszik így - hiszen ezért rójuk meg -, éspedig igazságtalanságból. Tehát mégiscsak van egy másfajta igazságtalanság is, amely a teljes egészében jelentkezőnek csak egy része; s van olyan igazságtalan dolog is, amely a teljes egészében jelentkező s a törvénnyel ellenkező igazságtalan dolognak csak egy része. Továbbá, ha pl. az egyik ember nyerészkedés céljából követ el házasságtörést, s ezzel még pénzt is szerez, a másik pedig érzéki vágytól indíttatva maga ád érte pénzt, s még meg is bűnhődik érte, akkor ez utóbbit inkább féktelennek tartjuk, semmint kapzsinak, az előbbit ellenben igazságtalannak, nem pedig féktelennek, nyilván a nyerészkedés miatt. Aztán meg: az összes többi igazságtalan cselekedet mindig visszavezethető valami meghatározott lelki fogyatkozásra; ha valaki paráználkodik: féktelenségre; ha a csatasorban cserbenhagyja a mellette állót: gyávaságra; ha megver valakit: haragra; ámde ha nyerészkedik valaki, ezt semmi egyéb fogyatékosságra nem vezethetjük vissza, éppen csak az igazságtalanságra. Mindez tehát világosan elárulja, hogy a teljes egészében jelentkező igazságtalanságon kívül van egy másik, részleges jellegű is, amelynek neve és jellege az előbbivel közös, mert meghatározása ugyanabba a nembe tartozik: mindkettő azt jelenti, hogy ez a lelki alkat a másokhoz való viszonyban nyilvánul meg, csakhogy az egyik a kitüntetésre, az anyagiakra, vagy az élet megtartására vonatkozik, vagy arra, ami mindezt magában foglalná, ha lenne külön nevünk rá, s az indítóoka a nyereségből származó gyönyör; a másik ellenben minden olyasmire vonatkozik, ami az erkölcsös ember tevékenységéhez tartozik.
5. Világos tehát, hogy az igazságosságnak többféle formája van, s hogy van egy olyan fajtája, amelyik más, mint a teljes egészében jelentkező erény; lássuk most már, melyik nembe tartozik, és milyen fajképző különbség jellemzi. Fentebb már megállapítottuk, hogy igazságtalan dolog az, ami a törvénynyel és az egyenlőséggel ellentétben van; igazságos dolog pedig az, ami a törvénynek és az egyenlőségnek megfelel. Mármost, a törvénnyel ellenkező dolog az igazságtalanságnak az a fajtája, amelyről előbb szóltunk; minthogy pedig más az egyenlőséggel s más a törvénnyel ellenkező dolog, mert egymással a rész és az egész viszonyában vannak (minden, ami az egyenlőséggel ellenkezik, az egyúttal a törvénnyel is ellenkezik, ami azonban a törvénnyel ellenkezik, az nem mind ellenkezik az egyenlőséggel is): ebből következik, hogy az egyenlőséggel ellenkező dolgokban nyilvánuló igazságtalan tett, illetve igazságtalanság is más, mint az igazságtalanság fentebbi formája: az egyik úgy különbözik a másiktól, mint rész az egésztől (az utóbb jellemzett igazságtalanság csupán része a teljes egészében jelentkező igazságtalanságnak, valamint az ennek megfelelő igazságosság is a másik igazságosságnak); nekünk tehát a részlegesen jelentkező igazságosságról és a részlegesen jelentkező igazságtalanságról is kell szólnunk, illetve ugyanilyen értelemben az igazságos és az igazságtalan dologról. Eszerint tehát a teljes egészében jelentkező erénynek megfelelő igazságosságot, illetve igazságtalanságot - melyek közül az előbbi a teljes egészében jelentkező erénynek, az utóbbi pedig a teljes lelki rosszaságnak másokkal szemben való gyakorlása - most már mellőzhetjük; s ugyancsak a tekintetben sincs többé kétség, hogy az ezeknek megfelelő igazságos és igazságtalan dolog fogalmát hogyan kell meghatároznunk. Mert hiszen a törvény által előírt cselekedetek legnagyobb része körülbelül összeesik a teljes erényből folyó cselekedetekkel; a törvény azt parancsolja, hogy életünkben minden erényt gyakoroljunk, és tiltja, hogy bármely lelki gonoszságnak engedjünk. A teljes erényt kialakító tényezők pedig nem mások, mint azok a törvény által előírt cselekedetek, amelyeket a törvény a közösség számára a neveléssel kapcsolatban elrendel. Ami aztán az egyéni nevelést illeti, tehát azt a nevelést, amelynek útján valaki a szó nem viszonylagos értelmében jó emberré válhat, erre nézve később kell megállapítanunk, vajon az államtudomány, avagy egy más tudomány körébe tartozik-e; mert talán nem ugyanaz a jó ember lényege és bármelyik állam jó állampolgárának a lényege. A részleges igazságosságnak, illetve az ennek megfelelő igazságos dolognak egyik formája az, amely a kitüntetések, az anyagi javak és mindama dolgok szétosztásában nyilvánul meg, amelyek a polgárjogban részesedők közt feloszthatók: ezekben az esetekben ugyanis megtörténhet az, hogy az egyik ember a másikhoz képest egyenlőtlen vagy egyenlő részt kapjon; egy másik formája az, amely az egyes jogügyletekben a „kiigazító” szerepét játssza. Ennek pedig két osztálya van, ugyanis az emberek közötti ügyletek egy része saját akaratunktól függ, más részük akaratunk ellenére keletkezik; saját akaratunkból keletkeznek az ilyenek: adás, vétel, pénzkölcsönzés, kezesség, haszonélvezet, pénzletét, bérlet; saját akaratunktól függőknek azért nevezzük őket, mert e jogügyleteknek a kezdeményezése akaratunktól függ. Az akaratunk ellenére keletkezett jogügyleteknek megint egy része titokban végrehajtott cselekmény, pl. lopás, házasságtörés, méregkeverés, kerítés, rabszolgák elcsábítása, orgyilkosság, hamis tanúzás; másik része erőszakos tett, pl. meggyalázás, bilincsbe verés, emberölés, rablás, megcsonkítás, rágalmazás, becsmérlés.
6. Minthogy az igazságtalan ember egyenlőségellenes, s ami igazságtalan, az egyenlőtlen, világos, hogy ahol van egyenlőtlen, ott középnek is kell lennie. Ez pedig nem egyéb, mint éppen az egyenlő, mert minden cselekvésben, ahol a több és a kevesebb lehetséges, meg kell lennie az egyenlőnek is. Ha tehát az igazságtalan dolog egyenlőtlen, akkor az igazságos egyenlő; bizonyítás nélkül is így vélekedik erről mindenki. S mivel az egyenlő a közép, az igazságos dolgot is valamelyes középnek kell tartanunk. De ahhoz, hogy egyenlőről beszélhessünk, legalábbis két dolog szükséges. Tehát az igazságos dolog szükségképpen: közép, egyenlő és valamihez mért, azaz valakikre vonatkozik; s amennyiben közép, bizonyos dolgok között van (ezek pedig: a több és a kevesebb); s amennyiben egyenlő, legalábbis két dolognak az egyenlőségére kell gondolnunk; végül, amennyiben igazságos, valakiknek számára az. Az igazságos dolog fogalmához tehát legalább négy tag szükséges: akikre nézve igazságos, azok ketten vannak, s amikben az igazságos dolog megnyilvánul - a (felosztandó) tárgyak -, az is kettő. Az egyenlőség pedig ugyanaz lesz a személyek és a szóban forgó dolgok közt, mert amilyen viszonyban vannak egymással azok a dolgok, amikben az egyenlőség érvényesül, ugyanazon viszonyban vannak a személyek is; ha ez utóbbiak nem egyenlők, akkor nem is kaphatnak egyenlő részeket, viszont éppen ebből származik a háborúság és a vádaskodás, hogy vagy az egyenlők nem egyenlő részeket, vagy a nem egyenlők egyenlő részeket kapnak osztályrészül és élveznek. Egyébként nyilvánvaló ez az érdemesség szempontjából is; ti. abban mindenki egyetért, hogy az igazságos eljárásnak a javak kiosztásában bizonyos érdemesség szerint kell történnie; csakhogy persze nem mindenki ugyanazt az érdemességet tartja irányadónak: a demokrácia hívei a szabadságot, az oligarchia hívei a gazdagságot vagy a nemesi származást, az arisztokrácia hívei az erényt. Az igazságos dolog tehát az arány bizonyos esete. Mert az arány nem csupán az egységekből álló számot jellemzi, hanem általában a számot; az arányosság ti. bizonyos viszonyoknak az egyenlősége, éspedig legalább négy tagban jut kifejezésre. Az magától értetődik, hogy a külön tagolt arányosság négy tagból áll; ámde ugyanilyen a folytonos arányosság is. Ez utóbbi egy tagot mindig kettőnek vesz, s ezt kétszer mondja, pl. ahogyan a vonal viszonylik a β vonalhoz, ugyanúgy viszonylik a β vonal a γ vonalhoz: itt tehát a β vonal kétszer van említve, úgyhogy ha a β vonalat kétszer vesszük, akkor tulajdonképpen négy arányban álló tagot kapunk. Nos, az igazságos dolog fogalma is legalább négy tagban jut kifejezésre, és az egyik pár két tagja közötti viszony ugyanaz, mint a másik pár két tagja közötti viszony, mert a személyek között hasonló különbség van, valamint a dolgok között. Tehát valamint az a tag viszonylik a β-hoz, ugyanúgy viszonylik a γ a δ-hoz; s következésképpen a helyek felcserélésével: valamint α viszonylik a y-hoz, ugyanúgy viszonylik a β a δ-hoz. Így az egész az egésszel is ugyanabban a viszonyban van, s a tagoknak éppen ezt a kapcsolatát eredményezi a helyes felosztás: ha a két-két tag összekapcsolása így történik, akkor igazságos a kapcsolat.
7. Szóval az α tagnak a y-val és a β-nak a δ-val való összekapcsolása jelenti az elosztásban mutatkozó igazságot; s az ilyen igazságot tekinthetjük középnek, az igazságtalan pedig az, ami megsérti az arányosságot; mert az arányos egyúttal közép, viszont az igazságos az arányos. Az ilyen arányosságot nevezik a matematikusok geometriai arányosságnak, mert ebben az egész úgy viszonylik az egészhez, mint az egyik tag a másikhoz. Ez azonban nem "folytonos” arányosság, mert itt a személyt és a dolgot nem képviselheti egyetlen önmagával azonos tag. Az igazságos eljárás tehát ez, vagyis az arányos, az igazságtalan viszont, ami megsérti az arányosságot. Az egyik tag ebben az esetben több, a másik kevesebb lesz. S csakugyan, ez az aránytalanság jelentkezik a valóságban is: aki az igazságtalanságot elköveti, annak több jut a jóból, akivel szemben pedig elkövetik, annak kevesebb. A rosszat illetőleg fordítva áll a dolog: a kisebb rossz a nagyobb rosszal szemben jó számba megy, mert a kisebb rosszat mindig érdemesebb választani, mint a nagyobbat, márpedig az, amit érdemes választani, mindig jó, s amit érdemesebb választani, az nagyon jó.
Ez tehát az egyik formája az igazságnak. Az igazságos hátralevő másik fajtája a kiigazító; ez az egyesek közt felmerülő jogügyletekben érvényesül, a saját akaratunkból fakadóakban éppúgy, mint az akaratunk ellenére történőkben. Az igazságosságnak ez a formája másfajta, mint az előbbi. A közös javakat szétosztó igazságosság ugyanis mindig a fentebb kifejtett arányosság értelmében működik; mert akkor is, amikor közös vagyonból történik a szétosztás, ez ugyanazon arány szerint megy végbe, amilyen arányban azok az összegek állnak egymással, amelyeket az egyes tagok a vállalkozásba befektettek; viszont az igazságtalanság, amely ezzel az igazságossággal ellenkezik, az, amelyik az arányosságot sérti meg.
Az egyes jogügyletekben érvényesülő igazságosság ellenben jelent ugyan bizonyos egyenlőséget - s az igazságtalanság egyenlőtlenséget -, csakhogy nem az említett arányosságnak megfelelően, hanem az ún. aritmetikai arányosság értelmében. Ez esetben nem számít az, hogy tisztességes ember fosztott-e ki haszontalant, vagy haszontalan ember követett-e el házasságtörést; ti. oly esetben, mikor az egyik fél igazságtalanságot követ el, a másik pedig igazságtalanságot szenved, és mikor az egyik fél kárt okoz, a másik meg kárt vall, a törvényt - az érdekelt személyeket egyenlőeknek véve - csupán a sérelem jellegében mutatkozó különbség érdekli. Ezt az igazságtalanságot aztán, amely egyenlőtlenséget jelent, a bíró kísérli meg kiegyenlíteni; mert ha pl. az egyik fél ütlegeket kap, a másik meg ütlegel, vagy ha az egyik öl, a másik meg meghal, ilyen esetekben a szenvedés és a cselekvés egyenlőtlenül oszlik meg; a bíró aztán megpróbálja kiegyenlíteni ezt az aránytalanságot büntetéssel olyformán, hogy a haszonból elvesz. Itt persze egész általánosságban használjuk a „haszon” kifejezést, még akkor is, ha bizonyos esetekre nem is egészen illik; pl. ha valaki megver valakit, nem egészen odaillő kifejezés, amikor azt mondjuk, hogy az ő oldalán van a haszon, a kár viszont azé, aki az ütlegeket elszenvedte; de mégis, mikor ily esetben a szenvedést mérlegeljük, az egyik részt kárnak, a másikat haszonnak nevezzük. Így tehát a több és a kevesebb közt az egyenlő a középen van; viszont a haszon és a kár ellentétes módon mutatkozik többnek, illetőleg kevesebbnek; haszon az, amiben több a jó s kevesebb a rossz, a kár pedig ennek az ellentéte; a kettő közt középen mutatkozott az egyenlő, tehát az, amit igazságosnak mondunk; a kiigazító igazságosság tehát a kár és a haszon közt levő középet jelenti. Ha tehát nézeteltérés támad az emberek között, akkor bíróhoz fordulnak; viszont bíróhoz menni annyit jelent, mint az igazságossághoz menni, mert a bírót élő igazságosságnak kell tekintenünk; s a felek úgy fordulnak a bíróhoz, mint egy középen álló emberhez; s csakugyan, a bírót sok helyen középen álló embernek hívják, mert úgy érzik, hogy ha a középhez hozzájuthatnak, akkor már az igazsághoz is hozzájutottak. Az igazságos eljárás tehát közép, mert hiszen a bíró is az. A bíró kiegyenlít, azaz úgy tesz, mintha pl. egy vonal két egyenlőtlen részre lenne osztva, s ő a nagyobbik darabból elvenne annyit, amennyivel ez az egész vonal felénél nagyobb, s ezt a kisebb darabhoz toldaná. Mert ha egy egészet két részre kell osztanunk, csak akkor mondhatjuk el, hogy mindkét fél megkapja a magáét, ha egyenlő részeket kaptak. Az egyenlő pedig ebben az esetben - az aritmetikai arányosság értelmében - középen van a nagyobb és a kisebb közt. És ezért is nevezzük igazságosnak (dikaión), mert két egyenlő részre való felosztás (dikha); ez olyan, mintha azt mondanánk: dikhaion, a bíró (dikasztész) pedig olyan valaki, aki kettéoszt (dikhasztész). Ha két egyenlő dolog közül az egyikből elveszünk egy darabot, s ezt a másikhoz hozzátesszük, akkor az előbbit két darabbal múlja felül; ha ti. az előbbiből csupán elvettünk volna egy darabot, de ezt nem adtuk volna hozzá a másikhoz, akkor ez utóbbi csupán egy darabbal lenne több az előbbinél. Így már a középet is felülmúlja egy darabbal, viszont a közép azt a dolgot, amelyből elvettünk, megint csak felülmúlja. Ezen az alapon ismerhetjük fel, hogy mit kell elvenni abból, amelyik több, s mit kell hozzátenni ahhoz, amelyik kevesebb; amennyivel a közép meghaladja, annyit kell hozzátenni ahhoz, amelyik kevesebb, a legnagyobból pedig annyit kell elvenni, amennyivel a középet meghaladja. Vegyünk három egyenlő hosszúságú vonalat: αα’, ββ', γγ'; messük el az αα’-ból αε-t és tegyük hozzá a γγ'-hoz a γδ-t, akkor az egész δγγ’ az εα’-nál γδ-val és γζ-val lesz nagyobb, tehát a ββ’-nál pedig γδ-val. Így van ez a mesterségek terén is; hiszen megszűnnének létezni, ha azt, amit a cselekvő személy végez - éspedig oly mértékben és oly minőségben, amint cselekszi - át nem venné szenvedő formában - ugyanolyan mértékben és ugyanolyan minőségben - a szenvedő alany. A kár és a haszon kifejezések a saját akaraton alapuló cseréből származnak. Ti. a „haszonra szert tenni” kifejezésen azt értjük, hogy valakinek többje lesz, mint amennyije volt, a „kárt szenvedni” kifejezésen pedig azt, hogy kevesebbje lesz, mint amennyivel az ügyletbe belekezdett; így van ez pl. a vásárlás, az eladás alkalmával, és minden más olyan esetben, mikor a törvény szabad egyezkedést biztosít; ha aztán valakinek se többje, se kevesebbje nem lesz, hanem csak annyija marad, amennyije volt, akkor erre azt mondjuk, hogy „pénzénél van”, azaz sem kára, sem haszna nincs. Az igazságos dolog tehát középen áll, egy bizonyos fajta haszon és kár közt az ember akarata ellenére történő jogügyletekben; más szóval azt jelenti, hogy az embernek ugyanannyija marad, mint amennyije volt azelőtt.
8. Persze vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy egyszerűen a viszonosság az igazságos dolog, ahogyan Püthagorasz követői tanították; az ő meghatározásuk szerint ugyanis egyszerűen a viszonosság az igazságos dolog. Csakhogy a viszonosság nem egyeztethető össze sem a javak kiosztásában megnyilvánuló, sem pedig a kiigazító igazsággal (pedig egyesek ugyancsak szeretnék így értelmezni Rhadamanthüsz igazságát is, mely azt mondja, hogy: „akkor jár egyenes úton az igazság, ha kinek-kinek azt kell elszenvednie, amit maga is elkövetett”); mert itt több ponton nincs meg az összhang, pl. ha egy vezető tisztviselő valakit megütött, ezért őt nem szabad visszaütni; viszont ha valaki egy vezető tisztviselőt megütött, akkor nemcsak hogy vissza kell adnia neki az ütést, hanem azonkívül meg is kell fenyíteni. S különben is nagy különbség van abban, hogy készakarva vagy pedig akarata ellenére tesz-e az ember valamit. Hanem a csere céljából létrejövő társulásokban az igazságosnak ez a fajtája tartja össze az embereket, ti. a viszonosság, de az arányosságnak megfelelő viszonosság, nem pedig az egyenlőségnek megfelelő. Mert hiszen az állami közösség csak az arányos viszonosság gyakorlásának alapján marad együtt, mert vagy a rossz tettét igyekeznek rosszal viszonozni (ha ezt nem tehetnék, ez egyet jelentene a szolgasággal) vagy a jót jóval; enélkül nem volna csere, márpedig a polgárság csak csere alapján maradhat együtt. Ezért építik a Khariszok templomát mindig a legforgalmasabb helyekre, hogy állandóan emlékeztessen a viszontszolgáltatásra, mert ez a hála lényege; sőt nemcsak viszontszolgálatra vagyunk kötelezve azokkal szemben, akik nekünk szívességet tettek, hanem más alkalommal magunknak kell elöl járnunk a jótettekben.
Az arányosság szerinti viszontszolgáltatást az átló irányában való összeköttetés jellemzi; tegyük fel, hogy az építőmester α, a csizmadia β, a ház γ, a lábbeli δ. Mármost az építőmesternek meg kell kapnia a csizmadiától ennek a készítményét, neki viszont át kell adnia amannak a magáét. Nos, csak akkor következik be ez az eset, amiről beszélünk, ha először is létrejön a javak arányos egyenlősége, s azután történik meg a kölcsönös ellenszolgáltatás. Ha nem e szerint az elv szerint járunk el, akkor a csereügylet nem egyenlő és nem marad fenn; mert hiszen könnyen elképzelhető, hogy egyiknek a teljesítménye többet ér, mint a másiké, tehát ki kell őket egyenlíteni. Így van ez a mesterségek terén is; hiszen megszűnnének létezni, ha azt, amit a cselekvő személy végez - éspedig oly mértékben és oly minőségben, amint cselekszi -, át nem venné szenvedő formában - ugyanolyan mértékben és ugyanolyan minőségben - a szenvedő alany. Mert a közösség rendesen nem két orvosból tevődik össze, hanem legalábbis egy orvosból és egy földművesből, tehát általában különböző foglalkozású emberekből, nem pedig egyformákból; márpedig ezek közt kiegyenlítésre van szükség. Tehát mindazoknak a dolgoknak, amelyek közt csere lehetséges, valamiképpen egymással összehasonlíthatóknak kell lenniük. Erre a célra jelent meg a pénz, amely tehát bizonyos értelemben a közép szerepét játssza; mert mindent megmér, tehát többet és kevesebbet is; például azt, hogy hány pár lábbeli felel meg egy háznak vagy egy bizonyos mennyiségű élelmiszernek. Tehát, amilyen viszonyban van az építőmester a csizmadiához, ahhoz kell igazodnia annak is, hogy hány pár lábbeli felel meg egy háznak vagy egy bizonyos mennyiségű élelmiszernek; ha ez nem így volna, akkor nem jöhetne létre sem csere, sem pedig közösség; ámde ez nem volna lehetséges, ha ezek a dolgok valamiképp nem volnának egyenlők. Okvetlenül szükséges tehát, hogy egyvalamivel tudjunk mindent megmérni, mint már előbb is mondottuk. Ez az egyvalami tulajdonképpen a szükséglet, ami mindent összetart (ha az embereknek egyáltalán nem lenne szükségük egymás javaira, vagy nem azonos mértékben, akkor vagy egyáltalában nem volna lehetséges a csere, vagy csak más formában); a pénz mintegy a szükséglet helyettesítésére keletkezett, megegyezés alapján; s ezért nomiszma a neve görögül, mert nem természeten, hanem törvényen (nomosz) alapszik, s mert megváltoztatása vagy érvénytelenítése csupán tőlünk függ. Viszonosságról tehát csak akkor beszélhetünk, ha kiegyenlítés történik, abban az értelemben, hogy amilyen viszonyban van a földműves a csizmadiához, ugyanolyan viszonyban legyen a csizmadia terméke is a földműveséhez. Csakhogy az arányosság képletét nem akkor kell felállítanunk, mikor a két fél a cserét már végrehajtotta (mert így mind a két többlet az egyik végletnek jutna), hanem akkor, amikor még mind a két fél a magáénak birtokában van. Így lesznek egyenlőkké és alkotnak egymással közösséget, mert ez az egyenlőség az ő esetükben megvalósulhat (jelöljük pl. a földművelést α-val, az élelmiszert γ-val, a csizmadiát β-val, s az ő kiegyenlített termékét δ-val); ha nem sikerülne így rendezni a viszontszolgáltatást, akkor nem jöhetne létre közösség. Hogy pedig a szükséglet valóban mint valami egység tartja össze az embereket, ez kitűnik abból, hogy ha két fél nem szorul egymásra - akár egyik sem, akár csupán az egyik -, akkor nem is lépnek egymással olyan csereviszonyba, mint mikor valaki másnak arra van szüksége, ami az egyik embernek magának van, pl. amikor megengedik a gabona kivitelét cserébe a borért. Itt tehát kiegyenlítésre van szükség. A pénz pedig olyan számunkra, mint egy kezes a jövőbeni cserét illetően, hogyha jelenleg nincs is semmire szükségünk, mikor szükségünk lesz valamire, az illető dolgot megszerezhetjük. Mert ha pénzt viszünk, meg kell kapnunk, amire szükségünk van. Persze a pénzzel is úgy van, mint a többi javakkal, mert ennek sem mindig ugyanaz az értéke; de azért mégis inkább megvan benne az irányzat az állandóságra. Ezért szükséges, hogy mindennek meg legyen állapítva az értéke, mert így mindig lesz csere, s ennek folytán közösség. Szóval a pénz, mint mértékegység, egyenlőséget teremt azáltal, hogy mindent összemérhetővé tesz; mert sem a közösség nem jöhetne létre, ha nem volna csere, sem a csere, ha nem volna egyenlőség, sem az egyenlőség, ha nem volna összemérés. Igazság szerint persze lehetetlen olyannyira különböző dolgokat összemérni; ám a szükséglet szempontjából ez kielégíthető mértékben megvalósítható. Kell tehát lenni valami mértékegységnek, éspedig szabad megállapodás alapján: ezért hívják pénznek (nomisztna - valami, ami megállapodás alapján van érvényben); ez ti. mindent összemérhetővé tesz, mivel mindent pénzzel mérünk. Tegyük fel, hogy a ház a, a tíz mina β, az ágy γ. Ha mármost a ház öt minát ér, azaz ennyivel egyenlő, akkor a a β-nak fele, a y-val jelzett ágy pedig a β-nak egy tizedrésze; ebből viszont láthatjuk, hogy hány ágy egyenlő a házzal, ti. öt. Hogy a cserekereskedés valóban így ment végbe, mielőtt a pénz használata szokásba jött, ez egészen természetes; mert hogy öt ágyat adunk-e egy házért, vagy pedig annyi pénzt, amennyit az öt ágy ér, az egyre megy.
9. Az eddigiekben kifejtettük, hogy mit nevezünk igazságtalan s mit igazságos dolognak; ennek megállapítása után az is nyilvánvaló, hogy az igazságosság cselekvése középen van az igazságtalan tett elkövetése és elszenvedése közt. Az előbbi azt jelenti, hogy valakinek több jut a kelleténél, az utóbbi pedig, hogy kevesebb. Az igazságosság pedig valamiféle középhatár, csakhogy nem ugyanazon a módon, mint a többi erény, hanem csupán annyiban, hogy a középre vonatkozik, az igazságtalanság meg a végletekre. Az igazságosság tehát az az erény, amelynek alapján az igazságos emberről elmondhatjuk, hogy szabad elhatározásból igazságos dolgot cselekszik, s a javak elosztásában - akár önmagáról van szó mással szemben, akár másvalakiről egy harmadikkal szemben - nem úgy jár el, hogy a választásra érdemes dologból többet juttat magának, embertársának meg kevesebbet, a rosszból pedig fordítva, hanem úgy, hogy az arányosság szerinti egyenlőséget veszi figyelembe; s ugyanígy jár el akkor is, ha másvalakiről van szó egy harmadikkal szemben. Az igazságtalanság - ezzel ellentétben - az igazságtalan dologra irányul. Ez pedig nem egyéb, mint a haszon és a kár dolgában való túlzás, illetve hiányosság, ellentétben az arányossággal. Az igazságtalanság ezért egyben túlzás is meg hiányosság is, amennyiben a túlzás és a hiányosság okozója; az igazságtalan ember, ha magáról van szó - az önmagában hasznos természeti dologból mindig többet tart meg, a rosszból pedig kevesebbet; ha meg másokról van szó, egészben véve akkor is ugyanez történik, csak éppen, hogy a véletlentől függ, hogy az arányosságot melyik fél javára sérti meg. Igazságtalan tett esetében mindig azzal történik igazságtalanság, aki a kisebbik részt kapja, s az követ el igazságtalanságot, aki a nagyobb részt kapja,
1o. Ezt óhajtottuk előadni az igazságosságról és az igazságtalanságról, ti. hogy mi a természete egyiknek is, másiknak is, s általában, hogy mit nevezünk igazságos és mit igazságtalan dolognak. Minthogy azonban az is elképzelhető, hogy valaki igazságtalanságot követ el anélkül, hogy azért igazságtalan lenne, fel kell tennünk a kérdést, hogy - az igazságtalanság egyes formáiban - mely igazságtalan cselekmények elkövetésével válik valaki csakugyan igazságtalanná, például tolvajjá, házasságtörővé, rablóvá. Vagy talán a különbség nem is ebben rejlik?... Mert hiszen valaki paráználkodhat egy asszonnyal úgy is, hogy nagyon jól tudja, kivel van együtt, de azért tettének a kiindulópontja mégsem az elhatározás, hanem a szenvedély. Az ilyen ember tehát igazságtalanságot követ ugyan el, de azért nem igazságtalan, hiszen például az is lehetséges, hogy valaki nem okvetlenül tolvaj, ha mindjárt tolvajlást követ is el; s nem házasságtörő, ha mindjárt házasságtörést követ is el; s hasonló a helyzet más esetben is.
Már fentebb is említettük, hogy miképp aránylik a viszonosság az igazságossághoz; ámde nem szabad felednünk azt sem, hogy kutatásunk tárgya nem csupán az általános értelemben vett igazság, hanem az állami életben megnyilvánuló igazság is. Erről pedig csak ott lehet szó, ahol olyan emberek társulnak életközösségre az autarkia céljából, akik szabadok, és akár arányosság, akár szám szerint egyenlők; akiknél ezek a feltételek nincsenek meg, azok esetében nem is lehet beszélni egymás között való, állami életben megnyilvánuló igazságosságról, legfeljebb csak „valamiféle” igazságosságról, s így is csak bizonyos hasonlóság alapján. Mert igazságosságról csak ott lehet szó, ahol törvény szabályozza a polgároknak egymáshoz való viszonyát; törvény pedig csak ott van, ahol igazságtalanság is előfordulhat, mert az igazságszolgáltatás nem egyéb, mint az igazságos és igazságtalan cselekedetek elbírálása. Márpedig, ahol a polgárok közt igazságtalanság is előfordulhat, ott igazságtalan cselekedet is előfordulhat; viszont ahol igazságtalan cselekedet megtörténhet, ott még nem okvetlenül van igazságtalanság is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy valaki többet juttat magának az önmagukban jó dolgokból, s kevesebbet az önmagukban vett rossz dolgokból. Ezért nem engedhetünk soha embert uralkodni, hanem csak az ésszerűséget, mert az ember mindig magának kedvez, és könnyen kényúrrá válik. A vezető tisztviselő ellenben az igazságosság őre, s ha az igazságosságé, akkor az egyenlőségé is. Minthogy pedig róla tudjuk, hogy semmiből sincs többje, mint másnak - persze feltéve, hogy igazságos ember (mert hiszen nem juttat magának többet abból, ami önmagában jó, ha csak ez ki nem jár neki a személyéhez mért arányosság alapján; s így aztán tulajdonképpen másnak az érdekében fáradozik; ezért szokták mondani, hogy az igazságosság más érdekében való jó, mint már fentebb is említettük): ezért jutalom jár neki, ez pedig a kitüntetés és a tiszteletadomány. Aki ezzel nem éri be, abból lesz a kényúr.
Az úrnak a szolgálóval s az apának a fiával szemben gyakorolt igazságossága már nem olyan, mint a polgároké egymás közt, legfeljebb hasonló hozzá. Mert hiszen nem is képzelhető - a szó szoros értelmében - igazságtalanság olyasmivel szemben, ami a miénk; márpedig a vagyontárgy s a gyermek - amíg egy bizonyos kort el nem ér, s az apjától meg nem válik - olyan, mintha része volna neki; márpedig önmagát senki sem akarja megkárosítani; ezért nem is képzelhető igazságtalanság önmagunkkal szemben, tehát olyan igazságtalanság, illetve igazságos cselekedet sem, amilyen az állami életben szokott megnyilvánulni. Mert ez - megállapításunk szerint - törvényen alapszik, s csak olyan személyek közt lehetséges, akik közt a dolog természeténél fogva törvény uralkodik; ezek pedig - a fentiek szerint - azok, akik közt az uralkodás és az engedelmesség tekintetében egyenlőség áll fenn. Ezért a feleséggel szemben még talán inkább lehet szó igazságosságról, mint a gyerekkel és a rabszolgavagyonnal szemben: ez az ún. házi igazságosság; de persze ez is más, mint az, amely az állami életben érvényesül.
Az állami életben megnyilvánuló igazságosság egyik része természetszerű, másik része pedig törvényen alapul; természetszerű az, amelynek mindenütt egyforma az érvényessége, azaz amely nem függ attól, hogy az emberek jónak látják-e vagy sem; törvényen alapuló pedig az, amelynek esetében eredetileg teljesen közömbös, hogy miképpen megy végbe, de ha az emberek már törvényerőre emelték, akkor már nem mindegy például, hogy a hadifogolyért egy mina váltságdíj jár, vagy hogy kecskét, nem pedig két bárányt kell áldozni, s más ilyenféle határozat, amit egyes esetekre szoktak törvény útján megállapítani, például, hogy Braszidasz tiszteletére áldozatot kell bemutatni, s végül mindaz, aminek többségi határozattal hozott rendelet jellege van. Némelyek szerint persze minden igazságosság ilyen, mert hiszen ami természettől fogva van, az változhatatlan, s annak mindenütt egyforma az érvényessége; például a tűz nálunk is úgy ég, mint Perzsiában, míg az igazságos dolgokról azt tapasztalják, hogy folyton változnak. Csakhogy ez mégsem így van ám, vagy ha igen, legfeljebb bizonyos értelemben; persze az isteneknél talán úgy is van, hogy semmiképpen sem lehet szó ilyen változásokról; ám minálunk - embereknél - van ugyan olyasmi, ami természettől fogva igazságos, de ez is teljes egészében változó, de még ennek ellenére is beszélhetünk olyasmiről, ami természettől fogva, s olyasmiről, ami nem természettől fogva van. Mármost világos, hogy ama jelenségek közt, amelyek másképp is lehetségesek, melyik az, amely természettől fogva van, s melyik az, amely nem ilyen, hanem törvényen, azaz emberi megállapodáson alapszik - bár mind a kettő egyaránt változandó. Más téren is ugyanez a megkülönböztetés lesz érvényes. Például természettől fogva a jobb kéz az erősebb, de azért mindenki elérheti, hogy mindkét keze egyformán erős legyen. Azok az igazságos dolgok, amelyek emberi megállapodáson és a hasznosság szempontján alapulnak, olyan természetűek, mint a mértékek, hiszen a bor- és gabonamértékek sem mindenütt egyformák, hanem ott, ahol ezeket a cikkeket nagyban vásárolják, általában nagyobbak, ahol pedig kicsiben árusítják, ott kisebbek. Éppígy a nem természetszerű, hanem az emberi akaraton alapuló igazságos dolgok sem mindenütt egyformák, mert hiszen az államformák sem egyformák; de azért mégiscsak egyetlenegy olyan államforma van, amely természet szerint mindenütt a legjobb.
Az igazságosság és a törvényesség minden egyes követelménye úgy viszonylik az egyes esetekhez, mint az általános az egyedihez, mert az egyedi cselekvés igen sokféle lehet, de amazok mindegyike csak egyféle, mert általános jellegű.
Az igazságtalan tett és az igazságtalan dolog, valamint az igazságos tett és az igazságos dolog közt különbség van; mert valami vagy természettől fogva, vagy valamilyen emberi rendelkezés alapján minősül igazságtalan dolognak, viszont ugyanez, ha elkövették, igazságtalan tett, ám amíg még nem követték el, addig nem beszélhetünk igazságtalan tettről, hanem csak igazságtalan dologról; ugyanez áll az igazságos tettre (dikaióma) is, csakhogy erre az általánosan használt kifejezés inkább az igazságos cselekedet (dikaiopragéma), az igazságtevés (dikaióma) pedig az igazságtalan tett helyreigazítását jelenti; e fogalmakat, hogy ti. minő és hányféle formájuk van, s milyen természetű dolgokra vonatkoznak, még majd később kell részletesen megvizsgálnunk.
Minthogy az igazságos és az igazságtalan dolog fogalmát csak így értelmezhetjük, ebből következik, hogy igazságtalan, illetve igazságos cselekedetet csak akkor követ el valaki, ha tettét saját akaratából követi el; ha akarata ellenére teszi, akkor tulajdonképpen sem igazságtalan, sem igazságos cselekedetet nem követ el, legfeljebb véletlenségből, azaz olyasmit tesz, ami véletlenül igazságos, illetve igazságtalan. Szóval az igazságtalan és az igazságos tettet azon az alapon határozzuk meg, hogy saját akaratból vagy annak ellenére történt-e; mert csak akkor van helye a feddésnek, ha a cselekvés saját akaratból történt, de akkor aztán valóban igazságtalan tett is; tehát elképzelhető az is, hogy valami igazságtalan dolog, de nem igazságtalan tett - ha ti. nem járul hozzá az a körülmény, hogy saját akaratból fakad. Saját akaratból fakadó tetten - mint már fentebb is kifejtettem - azt értem, aminek végrehajtása magán a cselekvő személyen fordul meg, s amit úgy hajt végre, hogy tudatában van annak, illetőleg nincs tévedésben afelől, hogy cselekménye kit érint, milyen eszközzel, s milyen célból; például, ha tudja azt, hogy kit üt meg, mivel üti meg, és milyen célból, éspedig, ha mindez nem véletlenségből, s nem kényszer hatása alatt megy végbe (ha például valaki más megfogná az illető kezét, s avval egy harmadik személyt megütne, akkor az, akinek a kezével az ütést mérték, nem szabad akaratból járna el, mert hiszen a cselekmény elkövetése nem rajta állna); sőt elképzelhető az is, hogy akit véletlenül ütlegelnek, az éppen az ütlegelőnek az édesapja, de amaz csak annyit tud róla, hogy egy ember, illetve, hogy egy jelenlevő, azt azonban, hogy a tulajdon édesapja, nem tudja; hasonló megkülönböztetésre van szükség a cél és a cselekmény összes egyéb körülményei tekintetében is. Tehát mindaz, amire nézve tévedésben vagyunk - vagy ha nem vagyunk is tévedésben, de aminek a végrehajtása nem tőlünk függ, vagy amire kényszerítve vagyunk -, akaratunkon kívüli tett. Hiszen sok - természeten alapuló - dolgot is teszünk és szenvedünk el tudatosan, pedig ezek közül egyet sem nevezhetünk sem saját akaratból fakadó, sem akaratunkon kívüli tettnek, például az öregséget vagy a halált. Sőt az igazságtalan és az igazságos dolgokban egyaránt fennáll a véletlen lehetősége is, mert például a letétbe helyezett tárgyat is visszaadhatja valaki akarata ellenére vagy félelemből; ámde ilyenkor nem mondhatjuk, hogy az illető igazságos dolgot cselekszik, sem pedig, hogy igazságosan jár el, legfeljebb azt, hogy véletlenül tett így. S fordítva, ha valaki kényszer hatása alatt, vagy akarata ellenére nem adja vissza a letétet, akkor róla azt kell mondanunk, hogy csupán véletlenségből jár el igazságtalanul, illetve cselekszik igazságtalan dolgot. A saját akaratból fakadó tettek egy részét előzetes elhatározás után hajtjuk végre, más részét ellenben nem előzetes elhatározás után; előzetes elhatározás után akkor, ha előbb megfontoljuk, előzetes elhatározás nélkül pedig akkor, ha nem fontoljuk meg előre. A társas együttélésben háromféle kártevés lehetséges. Azt, amely tévedésen alapszik, hibának nevezzük; mikor ti. nem avval a személlyel szemben, nem azt a cselekedetet, nem avval az eszközzel, s nem avval az eredménnyel követ el valaki, amint eredetileg gondolta (például azt hitte, hogy nem talál el senkit, vagy hogy nem avval az eszközzel, nem azt a személyt, s nem oly eredménnyel, mint ahogy valóban történt, de más eredmény következett be, mint amit elgondolt, például eredetileg nem is az volt a célja, hogy sebet üssön, hanem csak az, hogy az illetőt meglökje; vagy nem azt találta el, akit akart, s nem avval az eszközzel, amivel akarta); mármost, ha a kártevés úgy történik, hogy bekövetkezésével nem lehetett számolni, akkor szerencsétlenség. Ha viszont nem olyasmi, aminek a bekövetkezésével nem lehetett számolni, de mégis lelki rosszaság nélkül történik, akkor hibáról van szó (hibát akkor követ el valaki, ha az eset kiindulópontja őbenne van; szerencsétlenségről pedig akkor beszélhetünk, ha az indítóok kívülről jön). Ha aztán valaki tudva követi el a kártevést, de nem előre megfontolva, akkor ezt igazságtalan tettnek nevezzük például, ha valamit haragból vagy másféle szenvedélyből teszünk, ami ellenállhatatlanul és természetszerűen uralkodik az emberen (aki így okoz valakinek kárt, s aki így hibázik, az igazságtalanul cselekszik ugyan, és tette igazságtalan tett, de azért ő maga nem igazságtalan, sem nem gonosz ember, mert a kártevés nem lelki gonoszságból történt). Ha ellenben valaki előzetes elhatározásból okoz kárt, akkor igazságtalan és gonosz ember. Ezért például a haragból elkövetett cselekményeket - igen helyesen - nem is tekintjük előre megfontolt szándékból történteknek: tulajdonképpen nem az kezdi a kártevést, aki haragból tesz valamit, hanem az, aki őt megharagította. Továbbá ilyen esetben rendszerint nem az a vitás, hogy megtörtént-e valami vagy sem, hanem, hogy igazságos-e az, ami történt. Mert a harag mindig egy vélt igazságtalanságból ered. Itt tehát nem az a vita tárgya, ami például a jogügyletekben, hogy ti. megtörtént-e valami vagy sem - amely esetben persze az egyik fél szükségképpen rossz szándékú, hacsak nem feledékenység az oka a pereskedésnek -, itt a tényállást illetőleg nincs véleményeltérés; ellenben a vita arról folyik, hogy melyik félen van az igazság (bezzeg a csalárd szándékú ember nagyon is tisztában van a helyzettel!); tehát az egyik fél azt hiszi, hogy igazságtalanság érte őt, a másik meg azt, hogy nem. Viszont, ha valaki előzetes elhatározásból károsít meg valakit, az már valóban igazságtalanságot cselekszik, s aki ilyen igazságtalanságot művel, ez már aztán csakugyan igazságtalan ember, ha ti. tette az arányosság vagy az egyenlőség ellen vét. S fordítva, igazságos ember akkor, ha előzetes elhatározás alapján cselekszik igazságos dolgot; igazságos dolgot pedig akkor cselekszik, ha saját akaratából cselekszik. A saját akarat ellenére elkövetett cselekmények egy része elnézést érdemel, más részük nem. Azok a hibák, amelyeket nemcsak a körülményeket nem ismerve, hanem általában tudatlanságból követ el valaki, elnézést érdemelnek; azok ellenben, amelyeket nem tudatlanságból, hanem a tudatlanság állapotában ugyan, de olyan szenvedélyből követ el valaki, amely sem nem természetes, sem nem emberhez illő, nem érdemelnek elnézést.
11. Ámde felvethetné valaki a kérdést, hogy elég alaposan határoztuk-e meg az igazságtalanság elszenvedésének és cselekvésének a fogalmát, s elsősorban, vajon lehetséges-e olyan eset, amelyről Euripidész szól eme különös szavakkal: „Anyámat megöltem, ez röviden a tény. De vajon önszántamból-e, s az ő akaratából-e, vagy pedig nem az ő akaratából, és nem önszántamból?” Hát valóban, lehetséges-e, hogy valaki önszántából szenved el igazságtalanságot? Vagy pedig nem lehetséges, hanem ez mindig akaratunk ellenére történik, aminthogy az igazságtalanság elkövetése is mindig saját akaratunkból történik? S vajon mindig így vagy úgy van-e a dolog, vagy pedig bizonyos esetekben csakugyan önszántunkból, más esetekben pedig akaratunk ellenére szenvedünk el igazságtalanságot? Ugyanígy áll a dolog az igazságosságban való részesülés kérdésében is: az igazságosság cselekvése mindig önszántunkból történik, tehát indokoltnak látszik, hogy mindkét esetben hasonló ellentét érvényesüljön, vagyis az igazságtalanság elszenvedése és az igazságosságban való részesülés is vagy mindig saját akaratból, vagy mindig akaratunk ellenére történik. Ámde furcsának találhatnánk már az igazságosságban való részesülés tekintetében is, ha ez mindig önszántunkból történnék, hiszen akárhányan nem a maguk akaratából részesülnek igazságosságban. Sőt még az is vita tárgya lehet, vajon mindig igazságtalanság történik-e azzal, aki igazságtalan dolgot szenved el, vagy pedig - miként a cselekvéssel - úgy áll-e a dolog a szenvedéssel is; mert hiszen véletlenségből is lehet - cselekvő és szenvedő minőségben egyaránt - részesülni az igazságos dolgokban; világos tehát, hogy éppúgy lehetséges az igazságtalanokban is, hiszen igazságtalan dolgot elkövetni még nem jelent annyit, mint igazságtalanságot elkövetni; sem pedig igazságtalan dolgot elszenvedni annyit, mint igazságtalanságot elszenvedni; s ugyanez áll az igazságosság tevésére és az igazságosságban való részesülésre is: lehetetlenség, hogy valaki igazságtalanságot szenvedjen el, ha nincs, aki elkövetné az igazságtalanságot; vagy fordítva, igazságosságban részesüljön, ha nincs, aki tenné az igazságosságot. Másfelől azonban, ha igazságtalanságot elkövetni általában annyit jelent, mint valakinek készakarva kárt okozni; s viszont valamit készakarva tenni annyit jelent, mint ezt annak a tudatában tenni, hogy kinek, milyen eszközzel és hogyan okozunk kárt; s tovább menve, ha pl. a fegyelmezetlen ember csakugyan készakarva okoz magának kárt - akkor ebből az következnék, hogy az ilyen ember csakugyan készakarva szenved igazságtalanságot, s csakugyan lehetséges lenne az, hogy valaki önmagával igazságtalanságot cselekszik (ti. ez is egyike a vitás pontoknak:
lehetséges-e, hogy valaki önmagával szemben igazságtalanságot követ el). Egyébként még az is lehetséges, hogy valaki készakarva - pl. fegyelmezetlenségből - másvalaki által, aki szintén készakarva cselekszik, szenved kárt; úgyhogy eszerint csakugyan elképzelhető volna, hogy valakit a maga akaratából ér igazságtalanság. De talán mégsem helyes a fentebbi meghatározásunk, hanem - azonkívül, hogy ismeri a személyt, az eszközt és a módot - még azt is hozzá kell tenni, hogy mindez a kárvalló akarata ellenére történjék. Tehát elképzelhető ugyan, hogy valaki készakarva kárt és igazságtalan tetteket szenved el, ámde igazságtalanságot senki sem szenvedhet el készakarva, mert ezt senki sem kívánhatja, még a fegyelmezetlen ember sem, sőt ellenkezőleg, az ilyen ember mindig a maga kívánsága ellenére cselekszik; mert először is, senki sem kíván olyasmit, amiről ne gondolná, hogy az jó dolog; másodszor pedig, a fegyelmezetlen ember rendszerint nem azt szokta cselekedni, amit meggyőződése szerint tennie kell. Aki pedig a magáét adja oda, amint Homérosz mondja, hogy Glaukosz odaadta Diomedésznek „arany fegyverzetét a bronzért, a száz ökröt érőt a kilenc ökröt érőért”, azzal nem történik semmiféle igazságtalanság; tőle csak az függ, hogy oda akarja-e adni, de hogy igazságtalanság történik-e vele, az nem tőle függ, mert ehhez az kell, hogy legyen valaki, aki az igazságtalanságot elköveti.
12. Ami tehát az igazságtalanság elszenvedését illeti, annyit világosan látunk, hogy ez sohasem önszántunkból történik. A felvetett kérdések közül most még kettőre kell felelnünk; először, vajon egyáltalában az követ-e el igazságtalanságot, aki a méltányosság ellenére valakinek többet juttat, vagy az, aki a többet elfogadja; s másodszor, vajon lehetséges-e az, hogy valaki önmagával szemben igazságtalanságot követ el. Mert hiszen ha az előbbi tétel lehetséges, azaz ha az követ el igazságtalanságot, aki a többet kiosztja, nem pedig az, aki elfogadja, akkor - ha valaki tudva és készakarva többet juttat másnak, mint magának - ez az ember igazságtalanságot követ el önmagával szemben. Pedig a méltányos érzésű ember mindig így cselekszik, hiszen a becsületes ember mindig beéri a kevesebbel. De talán ezt sem jelenthetjük ki minden további nélkül. Hiszen másfajta jóból, ha úgy adódik, szívesen juttat magának többet, pl. a dicsőségből, vagy abból, ami önmagában véve szép és nemes. Egyébként a kérdést megoldhatjuk annak alapján, ahogy az igazságtalanság elkövetését meghatároztuk: semmit sem szenved el akarata ellenére, tehát igazságtalanságot se, az említett eljárás miatt, legfeljebb arról lehet szó, hogy kárt szenved.
Ámde nyilvánvaló az is, hogy a kiosztó követ el igazságtalanságot, és nem mindig az, aki többet kap; mert nem az követ el igazságtalanságot, akinek javára az igazságtalan dolog fennáll, hanem az, akiről elmondhatjuk, hogy készakarva idézi ezt elő, azaz akitől a cselekvés kiindul; ez pedig a kiosztó, nem pedig az elfogadó. S minthogy a cselekvés szót sokféle értelemben használjuk, s pl. azt is mondhatjuk, hogy az élettelen tárgy, a kéz, vagy - ura parancsára - a szolga gyilkol, ily esetekben el kell ismernünk, hogy ezek egyike sem követ el igazságtalanságot, legfeljebb olyasmit tesz, ami igazságtalan. S ha pl. valaki a körülményeket nem ismerve hoz ítéletet, azért a törvény szerinti igazságosság szempontjából még nem követ el igazságtalanságot, s ítéletét nem mondhatjuk igazságtalannak; de azért az ilyen bíró bizonyos tekintetben mégiscsak igazságtalan (ugyanis a törvényen alapuló igazságosság más, mint az első igazságosság); ha ellenben valaki a körülmények ismeretében ítél igazságtalanul, akkor őrá is áll az, hogy a kelleténél nagyobb részt kíván magának: vagy az egyik fél háláját kívánja elérni, vagy a másik féllel szemben táplált bosszúvágy vezeti. Ha tehát a bíró ilyen okok miatt ítél igazságtalanul;, akkor ő is jogosulatlan előnyhöz jut, akárcsak az az ember, aki az igazságtalan szerzeményből részesedik; mert hiszen még ha részesedés reményében mond is ítéletet egy földbirtokperben, akkor sem földben, hanem rendszerint pénzben kapja meg a részét.
13. Az emberek általában azt hiszik, hogy mivel az igazságtalanság cselekvése rajtuk áll, ezért igazságosnak lenni is könnyű dolog. Csakhogy ez nem így van: hogy valaki a szomszédja feleségével paráználkodjék, embertársát megverje, valakinek pénzt nyomjon a markába, ez valóban elég könnyű dolog, s ezt mindenkinek módjában is van megtenni; ámde hogy ezt megállapodott lelki alkatból kifolyólag tegye, ez már nem könnyű, s nem is rajta múlik. Ugyancsak azt is szokták mondani, hogy az igazságos és igazságtalan dolgok megismeréséhez semmi különösebb bölcsesség nem kell, mert hiszen azt, amit a törvény úgyis körülír, nem nehéz megérteni. Csakhogy nem ennyiből áll az igazságos cselekvés - legfeljebb véletlenül esik vele egybe; mert igazságos eljárásnak csak a „valamiképpen” végrehajtott cselekvést és a „valamiképpen” végbemenő kiosztást nevezhetjük; márpedig ez sokkal nagyobb feladatot jelent, mint pl. annak a megismerése, hogy mi tartozik az egészségre; pedig még ez utóbbi esetben is: a méz, bor, hunyor, az égetés és a metszés gyógyító hatását aránylag könnyű megismerni; de már aztán hogy az egészség szempontjából miképp, kinek és mikor kell ezeket rendelni, ez éppoly nehéz, mint általában orvosnak lenni. S aztán ugyanebből az okból sokan azt hiszik, hogy az igazságos ember is éppúgy tud igazságtalanságot elkövetni, mint bárki más, mert állítólag az igazságos ember semmivel sem kevésbé, sőt még nagyobb mértékben képes arra, hogy ama cselekedetek bármelyikét végrehajtsa: ő is éppúgy tud asszonnyal paráználkodni, mást megverni; s pl. a bátor ember éppúgy el tudja hajítani a pajzsát, s hátat fordítva valamerre elinalni. Igen ám, csakhogy gyáván viselkedni és igazságtalanságot elkövetni nem okvetlenül annyit jelent, mint az említett gyáva cselekményeket megtenni - legfeljebb véletlenül esik össze ez a két dolog; hanem azt jelenti, hogy valaki bizonyos lelki tulajdonságból kifolyólag tesz úgy; mint ahogyan az orvos tevékenysége és a gyógyítás sem azt jelenti, hogy valaki metsz-e vagy nem metsz-e, ád-e orvosságot vagy nem ád-e, hanem abban, hogy ezt milyen alapon teszi.
Igazságos dolgokról csak olyan lényeknél beszélhetünk, akik részesednek az önmagukban véve jó dolgokban, s akik ezekben a kellő mértéket túlléphet, s azon alul is maradhatnak; mert vannak olyan lények is (pl. talán az istenek), akik ilyesmiben egyáltalában nem mehetnek túlzásba; s másfelől vannak olyanok (pl. a javíthatatlan gonosztevők), akiknek a javak egyetlen részecskéje sem válhat hasznukra, sőt minden csak árthat nekik; s végül vannak, akiknek e javak csak bizonyos határig válhatnak hasznukra; ez az oka annak, hogy igazságosságról csak emberek közt lehet szó.
14. Szólnunk kell most a méltányosságról s a méltányos dologról, s arról, hogy miként viszonylik a méltányosság az igazságossághoz, illetőleg a méltányos dolog az igazságos dologhoz; mert ha közelebbről szemügyre vesszük őket, világosan látjuk, hogy e két fogalom sem nem ugyanaz minden további nélkül, sem nem különböző nemű; hiszen akárhányszor előfordul, hogy a méltányos dolgot s a méltányos embert dicsérettel illetjük, olyformán, hogy dicséretünkben a méltányos kifejezést a jó helyett egyéb dolgokra is átvisszük, s a méltányosabbat jobbnak értelmezzük; másfelől pedig a józan megfontolás alapján furcsának találhatjuk, hogy a méltányos dolog - bár kívül esik az igazságos fogalmán - mégis dicséretet érdemel? Mert ha a méltányos más, mint az igazságos, akkor vagy az igazságos nem lehet erkölcsös, vagy a méltányos nem lehet igazságos, mert hiszen ha mind a kettő erkölcsös volna, akkor azonosak is volnának. Ez az oka a méltányosság fogalma körül mutatkozó bizonytalanságnak; pedig ezek az állítások bizonyos tekintetben mind helytállók, s egymással tulajdonképpen semmi ellentétben sincsenek; mert először is, a méltányos dolog, minthogy bizonyos igazságos dolognál jobb, természetesen maga is igazságos; másodszor pedig, nem olyan értelemben jobb az igazságosnál, mintha másnemű dolog volna. Az igazságos és a méltányos tehát azonos, csakhogy, bár mind a kettő erkölcsös, mégis többet ér a méltányosság. A nehézséget az okozza, hogy a méltányos dolog igazságos ugyan, de nem a törvény szerinti értelemben, hanem úgy, hogy mintegy kiigazítása a törvény szerinti igazságos dolognak. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a törvény mindig csak általános érvényű, viszont bizonyos dolgokban általános érvénnyel nem lehet helyesen intézkedni. Oly esetekben tehát, mikor mégis okvetlenül kell intézkedni általános érvénnyel, holott pedig ezt helyesen megoldani lehetetlen, a törvény mindig a nagy átlagot veszi, de amellett nagyon jól tudja, hogy ebben az eljárásban hiba van. S mindamellett ez jól van így, mert a hiba nem a törvényben van, sőt nem is a törvényhozóban, hanem a tárgy természetében, hiszen az emberi cselekvések tárgya eleve ilyen természetű. Oly esetben tehát, mikor a törvény intézkedik ugyan általános érvénnyel, de felvetődik valami kérdés, amely az általános határozatokon kívül áll, az a helyes eljárás, hogy amiben a törvényhozó hézagosan járt el, s előírásainak túlságos egyszerűsítése révén esetleg hibázott, ott helyre kell hozni a mulasztást úgy, ahogy valószínűleg maga a törvényhozó is kívánná, ha véletlenül jelen volna, s ahogy - ha ilyen esetről tudott volna - már a törvényben is intézkedett volna. Eszerint tehát a méltányos dolog igazságos, sőt még jobb is bizonyos igazságos dolgoknál, csakhogy nem az általános értelemben vett igazságosnál, hanem az általánosítás miatt keletkezett hibánál. Tehát a méltányosság lényege: a törvényt helyesbíti ott, ahol abban az általánosítás miatt hézag mutatkozik. Ebben kell keresnünk annak az okát is, hogy miért nincs mindenre törvény: bizonyos dolgokat lehetetlen törvénnyel szabályozni, tehát ily esetben népgyűlési határozatra van szükség. Mert ami határozatlan, annak a mérővesszője is határozatlan, mint az ún. lesbosi építészetben az ólom mérővessző: ez a kőtömbök alakjához idomul, s nem marad meg változatlan formában; így a néphatározat is az egyes helyzetekhez alkalmazkodik. Mindebből tehát világosan látjuk, hogy mi a méltányos dolog, s azt is, hogy azonos az igazságos dologgal; de azt is, hogy miféle igazságosságnál jobb; s egyúttal az is látni való, hogy ki a méltányos ember. Aki ilyen dolgokra határozza el magát, s ilyeneket cselekszik, s aki nem állítja túlságosan az élére az igazságot másnak a hátrányára, hanem beéri a kevesebbel is, bár a törvény őmellette szól, az méltányos ember; s ezt a lelki alkatot nevezzük méltányosságnak, amely tehát az igazságosságnak egy neme, nem pedig egy tőle különböző lelki alkat.
15. Hogy lehetséges-e valakinek önmagával szemben igazságtalanságot elkövetni vagy nem, ez kitűnik az előbbiekből. Az igazságos dolgok egy részét, ami a különböző erények körébe vág, a törvény szabályozza; ámde sohasem parancsolja pl. azt, hogy valaki megölje magát; viszont amit nem parancsol, azt már tiltja is. Másfelől, ha valaki az embertársát törvény ellenére - készakarva - megkárosítja (de nem megtorlásképpen), igazságtalanságot követ el; készakarva pedig akkor teszi ezt, ha tudja, hogy kit és mivel károsít meg; márpedig az, aki önmagát haragból megöli, ezt készakarva teszi a helyes szabály ellenére, amit pedig a törvény nem enged meg; tehát igazságtalanságot követ el. Igen ám, de kivel szemben? Kétségkívül az állammal, nem pedig önmagával szemben. Hiszen a maga jószántából szenved, márpedig igazságtalanság senkivel sem történhet a maga akaratából. Ezért bünteti az állam az ilyen cselekedetet; sőt még polgári jogainak bizonyos csökkentése is sújtja azt, aki önmagát elemészti, mert az állam úgy veszi a dolgot, hogy az öngyilkos vele szemben követ el igazságtalanságot. - Továbbá: ha meggondoljuk, hogy az igazságtalanságot cselekvő ember csupán igazságtalan, de nem egészen gonosz lelkületű, akkor nem fogadhatjuk el, hogy valaki önmagával szemben igazi igazságtalanságot követhet el (ez az eset különbözik az előzőtől; mert lehetséges a szó bizonyos értelmében, hogy az igazságtalan ember olyan módon nevezhető lelkileg romlottnak, mint pl. a gyáva ember, nem a teljes egészében vett lelki romlottság lakozik benne - úgyhogy az igazságtalanság, melyet elkövet, nem is a teljes egészében vett lelki romlottságnak felel meg); mert hiszen ilyenformán ugyanabban az időben ugyanabból ugyanazt el is lehetne venni, s hozzá is lehetne adni, márpedig ez lehetetlen; hanem ahol igazságos és igazságtalan dologról van szó, ott szükségképpen mindig több személy szerepel. S aztán az igazságtalanságot az jellemzi, hogy szándékos cselekedet, hogy elhatározásból folyik, s hogy időrendben az első (aki azért bánt valakit, mert maga is bántalmazást szenvedett, tehát aki ugyanavval fizet vissza, az nyilván nem követ el igazságtalanságot); márpedig ha valaki önmagával követne el igazságtalanságot, akkor ugyanazt a dolgot egy időben szenvedné is meg cselekedné is. S ilyformán még az is lehetséges volna, hogy valakivel a maga akaratából történnék igazságtalanság. S mindehhez hozzávehetjük még azt is, hogy senki sem követ el igazságtalanságot anélkül, hogy bizonyos fajta egyedi: igazságtalan cselekedeteket ne hajtana végre, márpedig senki sem paráználkodik a tulajdon feleségével, senki sem fúrja meg a tulajdon házának a falát, és senki sem lopkodja a tulajdon vagyonát. S általában, az a kérdés, hogy követhet-e el valaki igazságtalanságot önmagával szemben, megoldódik annak a megállapításnak az értelmében, amely arra vonatkozik, hogy történhet-e egyáltalában igazságtalanság valakivel a maga akaratából.
Ámde az is nyilvánvaló, hogy mindkét dolog - az igazságtalanság elszenvedése éppúgy, mint elkövetése - rossz; az előbbi azt jelenti, hogy valaki kevesebbet, az utóbbi, hogy többet kap a középnél; a közép pedig az, ami az egészséges állapot az orvostudományban, s a jó erőállapot a testápolásban. Ámde mégis rosszabb az igazságtalanság elkövetése, mert ez mindig lelki rosszasággal jár, és megrovást érdemel - már aztán a lelki rosszaság vagy teljes és általános, vagy csak közel jár hozzá (mert nem minden szándékos dolog jár lelki rosszasággal); az igazságtalanság elszenvedése ellenben nem jár együtt lelki rosszasággal és igazságtalansággal, önmagában véve tehát az igazságtalanság elszenvedése kisebb rossz; de a körülményeket tekintve könnyen meglehet, hogy mégis ez a nagyobb rossz. Csakhogy persze a tudomány ilyesmivel nem törődik; szerinte a tüdőgyulladás pl. nagyobb betegség, mint a megbotlás; pedig lehetséges, hogy a körülmények folytán néha ellenkezőleg áll a dolog, pl. hogyha valaki megbotlott és elesik, s ennek következtében az ellenség kezébe kerül, vagy éppenséggel meghal.
Átvitt értelemben és bizonyos hasonlóság alapján persze mondhatjuk azt is, hogy van olyan igazságosság is, amely ha nem is éppen az emberrel önmagával szemben, de önmagának bizonyos részei között nyilvánul meg; csakhogy ez nem mindenféle igazságosság, hanem csak olyan, mint amilyen az úr és szolga, s a családfő és a háznépe közt fennáll; mert ezekben a viszonyokban a lélek gondolkodó része áll szemben avval, amely nem gondolkodik. Ha tehát valaki így tekinti a dolgot, akkor csakugyan azt hiheti, hogy lehetséges az embernek önmagával szemben is igazságtalanságot elkövetnie, mert így elképzelhető, hogy ama lélekrészeknek olyasmit kell elszenvedniük, ami a törekvéseikkel ellenkezik; tehát valamint a vezető és az alattvaló közt, éppúgy köztük is lehetséges bizonyos igazságosság.