1. Szóljunk ezek után - más szempontból kiindulva - arról, hogy erkölcsi tekintetben három dologtól kell őrizkednünk: a lelki rosszaságtól, a fegyelmezetlenségtől és az állatiasságtól. A két elsőnek az ellentéte nyilvánvaló: az egyiket erénynek, a másikat fegyelmezettségnek nevezzük; az állatiasság ellentétéül még talán legtalálóbban az emberfeletti erényt jelölhetnénk meg, amely szinte már hősi és isteni tulajdonság; pl. Priamosz mondja Homérosz költeményeiben Hektórról, hogy nagyon derék ember volt, s „olyan, mintha nem is halandó embernek, hanem istennek lett volna a fia”. Ha tehát - mint mondani szokták - emberből az erénynek mindent meghaladó nagysága által isten lehet, akkor nyilván ilyennek kell lennie az állatiassággal ellentétes lelki alkatnak is: amint az állatnál nem beszélhetünk lelki rosszaságról vagy erényről, éppúgy nem beszélhetünk erről az istennél sem, mert az istennek mindent meghaladó kiválósága sokkal értékesebb, mint az erény, viszont az állatiasság valami egészen más dolog, mint a lelki rosszaság. S amilyen ritka az „isteni ember” - Így nevezik a lakedaimóniak azt, akire nagy csodálattal tekintenek (tájszólással szeiosz anérnék mondják), éppoly ritka az emberek között az állatiasság is. Még leginkább a barbárok közt van meg; de néha kifejlődhet betegség vagy eltorzulás következtében is; sőt általában azokat az embereket is ezzel a meggyalázó szóval illetjük, akik rosszaságukban mindenen túltesznek. Erről a lelkületről majd később kell röviden megemlékeznünk; a lelki rosszaságról meg már előbb volt szó; beszéljünk tehát most a fegyelmezetlenségről, az elpuhultságról és a kényességről, s másfelől a fegyelmezettségről és az állhatatosságról. A lelki alkat e formáiról ti. sem azt nem állíthatjuk, hogy teljesen azonosak az erénnyel vagy a lelki gonoszsággal, sem pedig azt, hogy egészen másneműek. Itt is - mint egyebütt - először fel kell sorakoztatnunk a közismert véleményeket; aztán - végigvizsgálva a vitás pontokat - lehetőleg valamennyi általánosan elfogadott tételt, ami csak ezekre a lelki állapotokra vonatkozik, sorra be kell bizonyítanunk; ha pedig ez nem lehetséges, legalábbis a legnagyobb részüket és a legfontosabbakat; mert csak akkor mondhatjuk majd el, hogy a bizonyítás alapos volt, ha a nehézségek mind megoldódnak, s végeredményül megmarad az, ami aztán mindenki véleményének megfelel.
2. A fegyelmezettség és az állhatatosság nyilván a kiváló és dicséretes, a fegyelmezetlenség és az elpuhultság pedig a rossz és megrovásra méltó tulajdonságokhoz tartozik. A fegyelmezett ember azonos azzal, aki mindig kitart mérlegelésének eredménye mellett; a fegyelmezetlen ember pedig azonos azzal, aki hajlamos arra, hogy mérlegelésének eredményétől eltérjen. Azonkívül a fegyelmezetlen ember - bár jól tudja, hogy amit tesz, az rossz - mégis megteszi szenvedélyből; a fegyelmezett ember ellenben, éppen, mivel tudja, hogy kívánságai gonoszak, józan meggondolásból nem követi őket. A mértékletes embert általában fegyelmezettnek és állhatatosnak tartják; viszont ez utóbbit némelyek kivétel nélkül mértékletesnek is tartják, mások azonban nem; másfelől a mértéktelen embert némelyek fegyelmezetlennek, s fordítva, a fegyelmezetlent mértéktelennek tartják, minden különbség nélkül, míg mások különbséget tesznek köztük. Az okos emberről egyrészt azt szokták mondani, hogy nem is lehet fegyelmezetlen, másrészt meg azt, hogy némelyek - amellett, hogy okosak és ügyesek - mégis fegyelmezetlenek. Végül: fegyelmezetlen emberről szokás beszélni a harag, a kitüntetés és a haszon vonatkozásában is.
3. Ezek az idevágó vélemények. Ámde azt kérdezhetnénk: hogyan lehetséges az, hogy valaki helyesen gondolkodik, és mégis fegyelmezetlenül viselkedik? Nos, némelyek csakugyan azt állítják, hogy ha valaki valamit tud, akkor ez már nem is lehetséges; hiszen érthetetlen volna - így gondolkodott Szókratész ha valakiben a tudás megvolna, és mégis valami más uralkodnék rajta, s ez a valami a tudást, akárcsak egy rabszolgát, ide-oda ráncigálná. Szókratész ugyanis tökéletes ellentétben állott a fenti nézettel: szerinte fegyelmezetlenség általában nem is képzelhető, mert szerinte senki sem cselekszik ítéletének birtokában azzal ellentétben, amit a legjobbnak ítél, hanem csak tudatlanság folytán cselekszik így. Ámde ez a nézet homlokegyenest ellenkezik a nyilvánvaló tényekkel; s ha csakugyan tudatlanságból történik valami, akkor az ilyen ember lelkiállapotát kell figyelembe vennünk, s azt kérdeznünk, hogy milyen természetű tudatlanságról is lehet itt szó (mert nyilvánvaló, hogy aki fegyelmezetlenséget követ el, nem gondolhatta azt, hogy így kell cselekednie, mielőtt ebbe az állapotba nem került). Vannak aztán olyanok is, akik ezt a tételt csak részben fogadják el, részben nem. Abban ők is egyetértenek, hogy a tudásnál semmi sem lehet erősebb, azt azonban már nem ismerik el, hogy senki sem cselekedheti annak az ellenkezőjét, amit jobbnak vél; s éppen ezért azt állítják, hogy a fegyelmezetlen emberben, mikor a gyönyörök hatalmukba ejtik, már nem is tudás, hanem csak vélemény van. Ámde ha csupán vélemény, nem pedig tudás - azaz ha nem erőteljes, hanem csak holmi lagymatag meggyőződés állana szemben a gyönyörökkel, mint pl. mikor valaki tétovázik, akkor, ha valaki a heves vágyakkal szemben nem tudna véleménye mellett kitartani, meg kellene neki bocsátanunk; márpedig a lelki rosszaság s egyéb feddést érdemlő dolog sohasem számíthat bocsánatra. Vagy talán inkább az okosság állana szemben a gyönyörökkel? Mert ez valóban a legerősebb. Ámde ez is érthetetlen volna, hiszen akkor ugyanaz az ember okos is meg fegyelmezetlen is lehetne, holott pedig azt senki sem állíthatja, hogy okos emberre vall az, ha valaki készakarva a legrosszabb tetteket követi el. S különben már fentebb is bebizonyítottuk, hogy az okos ember mivolta a cselekvésben nyilatkozik meg, az ő ténykedése ti. a végső, vagyis az egyes dolgokra vonatkozik; s ugyanő a többi erénynek is birtokában van. Aztán: ha fegyelmezettségről csak akkor beszélhetünk, ha valakinek igen erős és rossz vágyakkal kell megküzdenie, akkor a mértékletes ember tulajdonképpen nem is lehet fegyelmezett, sem pedig - fordítva -a fegyelmezett ember mértékletes, mert hiszen a mértékletes embernek nem szoktak túlzó és rossz vágyai lenni. Márpedig ez esetben így kellene lenni. Mert ha a vágyak tisztességesek, akkor az a lelki alkat, amely meg akar bennünket akadályozni abban, hogy engedjünk nekik, szükségképpen rossz, szóval akkor a fegyelmezettség nem is minden esetben lenne helyénvaló; ha viszont a vágyak erőtlenek és nem rosszak, akkor nem nagy dicsőség nekik ellenállni; ha meg rosszak ugyan, de erőtlenek, nem túlságosan nagy feladat. Megjegyzendő továbbá, hogy ha a fegyelmezettség azt eredményezné, hogy minden véleményünk mellett kitartsunk, tehát a hamis vélemény mellett is, akkor igen káros volna, s ha a fegyelmezetlenség minden véleményünktől eltérítene, akkor esetleg még erkölcsös fegyelmezetlenségről is beszélhetnénk; példa erre Neoptolemosz jelleme Szophoklész Philoktétész c. drámájában. Őt ugyanis dicséret illeti azért, hogy nem tartott ki amellett, amire Odüsszeusz rávette - mert bántotta a hazudozás. Nehézséget okoz az ún. szofisztikus következtetés is, amely könnyen megtéveszti az embert; mivel ugyanis a szofisták paradox állításokat szeretnek bizonyítani, csupán azért, hogy ha ez sikerül nekik, éles elméjű embereknek tartsák őket, az így felállított szillogizmus zavarba hozza az embert: a gondolkodás mintegy gúzsba van kötve azáltal, hogy a következtetésbe belenyugodni nem akar, mert a végeredmény nem tetszik neki, viszont továbbhaladni sem bír, mert nem képes kibogozni a gondolatmenetet. Az egyik ilyen okoskodásból pl. az következnék, hogy a fegyelmezetlenséggel párosult oktalanság erénynek tekinthető, mert az ilyen ember - éppen fegyelmezetlensége miatt - az ellenkezőjét teszi annak, amit gondol; márpedig az ő gondolata az, hogy a jó: rossz, tehát ezt nem szabad cselekedni; így aztán végeredményben mégiscsak a jót cselekszi, nem pedig a rosszat. Egy másik példa: aki meggyőződésből és előre megfontolt szándékból cselekszik és keresi a gyönyörűséges dolgokat, azt jobbnak kell tartanunk annál, aki ezt nem megfontolásból, hanem csupán fegyelmezetlenségből teszi. Az előbbi ugyanis könnyebben kigyógyítható a hibájából, mert esetleg még jobb belátásra is térhet; a fegyelmezetlen emberre azonban csak azt a közmondást lehet alkalmazni, amely így szól: „A vízben fuldoklónak nincs szüksége ivóvízre.” Mert ha valaki meggyőződésből teszi azt, amit tesz, akkor - jobb belátásra térve - esetleg még szakíthat is rossz szokásaival; amúgy azonban - még ha megismerné is a helyes utat - a másik úton jár. Végül: ha a fegyelmezettség és a fegyelmezetlenség mindenféle vonatkozásban előfordulhat, ki hát akkor a fegyelmezetlen abszolút értelemben véve? Hiszen olyan ember nincs, akiben mindenféle fegyelmezetlenség együtt volna; s mégis vannak olyanok, akiket abszolút értelemben véve fegyelmezetleneknek mondunk.
4. Körülbelül ezek azok a vitás kérdések, amelyek felvetődhetnek; némelyiküket nyilván el kell utasítanunk, más részüknek a jogosultságát azonban el kell ismernünk: éppen a vitás kérdések megoldása jelenti az igazság feltalálását. Mindenekelőtt azt kell tehát fontolóra vennünk, hogy a fegyelmezetlen ember tudva vagy nem tudva, illetőleg milyen értelemben tudva cselekszik; másodsorban azt, hogy a fegyelmezetlen és a fegyelmezett ember miben mutatkozik ilyennek: mindenféle gyönyörűségben és fájdalomban-e, vagy pedig csak bizonyos jellegűekben; továbbá, hogy a fegyelmezett embert azonosíthatjuk-e az állhatatossal, vagy pedig különbséget kell tennünk köztük; s ugyanígy ki kell terjeszkednünk a többi kérdésre is, ami evvel a vizsgálódással összefügg. Kutatásunk abból a kérdésből indul ki, vajon a fegyelmezett és a fegyelmezetlen ember azáltal különbözik-e egymástól, hogy mire irányulnak a vágyaik, vagy azáltal, hogy milyen magatartást tanúsítanak, más szóval, vajon a fegyelmezetlen ember csupán azért fegyelmezetlen, mert vágyai ilyen és ilyen dolgokra irányulnak, vagy pedig nem ezért, hanem azért, mert bizonyos módon viselkedik, vagy pedig ezért sem, hanem együttvéve mind a két ok miatt. A másik kérdésünk az, vajon a fegyelmezetlenség és a fegyelmezettség mindenre vonatkoztatható-e vagy sem. Mert nem minden téren mutatkozik meg az általános értelemben vett fegyelmezetlen ember, hanem csak ugyanazokkal a dolgokkal kapcsolatban, mint a mértéktelen ember, s nem is azáltal mutatkozik fegyelmezetlennek, hogy vágyai egyszerűen ezekre a dolgokra irányulnak (ebben az esetben ugyanis a fegyelmezetlenség azonos lenne a mértéktelenséggel), hanem azáltal, hogy vágyai bizonyos meghatározott módon vonatkoznak ezekre. A mértéktelen ember ugyanis előzetes elhatározással hódol a gyönyörnek, abban a meggyőződésben, hogy mindig a jelen pillanat gyönyörűségét kell hajszolni, míg a fegyelmezetlen nem gondolja ugyan ezt, de azért mégis fut a gyönyör után.
5. Ami azt illeti, hogy a fegyelmezetlen ember magatartása csupán az igaz véleménybe, nem pedig a tudásba ütközik, ez fejtegetésünk szempontjából nem tesz különbséget; azok közt ugyanis, akiknek csupán véleményük szokott lenni valamiről, vannak olyanok is, akik egyáltalában nem ingadoznak, sőt azt hiszik, hogy nagyon is alaposan tudják a dolgukat; ha tehát azok, akiknek a dolgokról csupán véleményük szokott lenni, állítólag azért cselekszenek könnyebben a saját felfogásuk ellenére, mint mások, akiknek tudásuk van, mert nemigen hisznek a maguk véleményében - akkor ebből a szempontból nemigen lehet különbség tudás és vélemény közt, hiszen vannak emberek, akik abban, amiről csupán véleményük van, éppúgy hisznek, mint mások abban, amit tudnak; világosan mutatja ezt Hérakleitosz. Minthogy azonban a tudás kifejezést kétféle értelemben használjuk (arról az emberről is, akinek megvan ugyan a tudása, de azt nem alkalmazza, meg arról is, aki alkalmazza, azt mondjuk, hogy tud valamit): különbséget kell tennünk arra nézve, hogy valaki a tudás birtokában ugyan, de tudását nem használva tesz-e olyasmit, amit nem szabad, vagy pedig nemcsak a tudás birtokában, hanem azt alkalmazva is. Ez utóbbi lehetőség valóban megdöbbentő; az ellenben már nem, hogyha az illető nem alkalmazza a tudását. Minthogy továbbá a szillogizmusban két előtétel van, könnyen elképzelhető, hogy még ha valaki mind a kettőnek a birtokában van is, akkor is a tudás ellenére cselekszik, olyformán, hogy az általános tételt alkalmazza ugyan, a részlegeset azonban nem; márpedig a cselekvés mindig az egyes esetekre vonatkozik. Sőt még az általánosnak is két különböző fajtája van: az egyik magára a cselekvő személyre, a másik a kérdéses dologra vonatkozik. Pl.: „a száraz étel minden embernek javára van” - s másfelől: „az, akiről szó van, ember”; és: „ilyen meg ilyen étel a száraz”; ámde hogy ez vagy az az étel csakugyan ilyen vagy olyan-e, ezt nem okvetlenül tudja a fegyelmezetlen ember, vagy legalábbis ezt a tudást nem okvetlenül érvényesíti. Szóval már csak a tudás e különböző módjai szerint is óriási különbség lehet az egyes esetek közt, olyannyira, hogy azon egyáltalában nem ütközhetünk meg, ha a fegyelmezetlen ember az egyik értelemben tud valamit, míg ha a másik értelemben tudna, azon már valóban csodálkozhatnánk. Sőt az is lehetséges, hogy az ember másképp van a tudás birtokában, mint az előbb említett módokon; mert azon az eseten belül is, amikor az ember birtokában van a tudásnak, de nem használja, különbséget látunk magának a birtoklásnak a tekintetében, úgyhogy az is előfordul, hogy valakinek bizonyos értelemben van is meg nincs is tudása; ilyen pl. az, aki alszik, aki őrült, vagy aki részeg. Márpedig aki szenvedélyének a rabja, az mindig ilyen lelkiállapotban van: a harag, a szerelmi vágy, s más ilyen szenvedély szembeötlő módon még a testben is változást okoz, sőt némely emberben még tébolyodást is előidézhet. Világos tehát, hogy ehhez hasonlónak kell tekintenünk a fegyelmezetlen ember lelkiállapotát is. Hogy aztán valaki ilyenkor mégis az igazi tudásból fakadó érveket mondja, az semmit sem bizonyít: az említett lelkiállapotban levők is bizonygathatják igazukat, vagy akár Empedoklész verseit is idézhet; s aki első ízben tanul meg valamit, az is fel tudja sorakoztatni valahogy az érveket, pedig még nem érti; a tudásnak ugyanis teljesen össze kell velünk nőni, ehhez azonban idő kell. Így tehát azt kell feltételeznünk, hogy a fegyelmezetlenül viselkedő ember legfeljebb úgy beszél, mint a színész.
Továbbá a fegyelmezetlenség okát a következőképpen is szemlélhetjük a természeti alapadottságok figyelembevételével. Az általános premissza: vélemény, míg a másik premissza az egyes jelenségekre vonatkozik, ezek pedig az észrevevés hatáskörébe tartoznak; ha mármost e kettőből egy tétel alakul ki, akkor az így keletkezett végső következtetést a lélek az egyik esetben szükségképp állítani fogja, s ha cselekvésről van szó, ezt nyomban végre is hajtja; pl. ha véleményünk szerint mindent, ami édes, meg kell ízlelnünk, viszont ez vagy az a tárgy - mint egyes jelenség - édes, akkor az, aki ezt megteheti, s ebben akadályozva nincs, ezt szükségképpen meg is teszi. Ha mármost egyfelől megvan bennünk az általános tétel, mely tiltja az ízlelést, másfelől azonban van egy másik vélemény is, hogy minden édes dolog kellemes - az adott dolog pedig édes (s e második vélemény érvényesül), s véletlenül még vágy is lakozik bennünk, akkor az történik, hogy az első tétel azt mondja ugyan, hogy a kérdéses dolgot kerüljük, ámde a vágy mégiscsak feléje vonz, mert ez minden részünket meg tudja mozgatni; s ekkor aztán az történik, hogy bizonyos tekintetben a következtetés és a vélemény hatása alatt viselkedünk fegyelmezetlenül; de persze ez a vélemény nem önmagában véve áll ellentétben a helyes szabállyal, hanem csupán az adott helyzet folytán: tulajdonképpen nem is a vélemény, hanem a vágy van vele ellentétben. S éppen ezért az állatokat nem is tarthatjuk fegyelmezetleneknek, mert nekik nincs általános érvényű véleményük, hanem csupán egyes esetekre vonatkozó elképzelésük és emlékezésük. Hogy aztán a tudatlanság miképp oldódhat fel, s a fegyelmezetlen ember miképp juthat ismét a tudás birtokába, erre nézve ugyanaz a felelet, mint az ittas vagy az alvó ember esetében: e kérdésben - s ez nem csupán a szóban forgó lelkiállapotra vonatkozik - a természettudósokat kell meghallgatnunk. Minthogy pedig a végső altétel mindig egy érzékelhető dologra vonatkozó vélemény, amely a cselekvést irányítja: ez vagy nincs meg a szenvedélytől befolyásolt emberben, vagy pedig csak úgy van meg, hogy ennek a megléte - megállapításunk szerint - nem jelent tudást, hanem csak olyanféle beszédet, mint mikor az ittas ember Empedoklész tanait idézi; s minthogy az utolsó tétel már nem általános érvényű, s nem is olyan értelemben van tudásjellege, mint az általános tételnek, ezért aztán Szókratész tana látszólag megállja a helyét; mert a szenvedély nem akkor keletkezik, amikor ti. a tudomány van jelen bennünk - nem is ezt ráncigálja ide-oda a szenvedély -, hanem akkor, amikor a bennünk jelenlevő tudás csak érzékelő tudás.
6. Ennyit arról a kérdésről, hogy tudva vagy nem tudva, illetőleg miféle tudás birtokában viselkedhet valaki fegyelmezetlenül; a továbbiakban arról kell szólnunk, vajon lehet-e az ember általában véve fegyelmezetlen, vagy pedig mindenki csak részletkérdésekben; s ha lehet, mily dolgokban nyilvánul ez a fegyelmezetlenség. Annyi bizonyos, hogy fegyelmezett és állhatatos s másfelől fegyelmezetlen és gyenge jellemű emberről csak a gyönyörrel, illetve fájdalommal kapcsolatban lehet szó; a gyönyört okozó dolgok egy része viszont szükségszerű, míg más része magában véve kívánatos ugyan, de könnyen túlzásba mehet; éspedig: szükségszerű mindaz, ami a testtel függ össze, mint pl. a táplálkozásra és a nemi ösztön kielégítésére irányuló szükségletek, vagyis általában mindaz a testi vágy, amire a mértéktelenséget és a mértékletességet vonatkoztattuk; a gyönyörök más része nem szükségszerű ugyan, de önmagában véve kívánatos, mint pl. a győzelem, kitüntetés, gazdagság s egyéb ilyen jó és kellemes dolog.
Azt az embert, aki ez utóbbiakban - a benne lakozó helyes szabály ellenére - túlzásba megy, általában véve nem mondhatjuk fegyelmezetlennek, hanem mindig hozzá kell tennünk, hogy pl. pénz, nyereség, kitüntetés vagy harag tekintetében fegyelmezetlen: általánosságban nem mondhatjuk ezt róla, mert hiszen tulajdonképpen más jellemű, tehát legfeljebb bizonyos hasonlóság alapján nevezhető így; például szolgálhat az olümpiai játékokban győztes Anthroposz (= ember).
Az ő esetében ugyanis az ember általános meghatározása kevéssé különbözött az őrá sajátosan illő meghatározástól, de azért mégis más volt. Erre mutat az is, hogy míg a fegyelmezetlenséget nemcsak mint hibát rójuk meg, hanem mint a rosszaság egy fajtáját is - akár általában vett, akár csak részleges fegyelmezetlenségről van szó -, az előbb említett emberek közül azonban egyik sem ilyen értelemben érdemel tőlünk megrovást. Ha viszont valaki oly testi élvezeteket keres, amelyekkel kapcsolatban a mértékletes vagy a mértéktelen emberről szoktunk beszélni, de nem előzetes elhatározással hajszolja a túlzást a kellemes dolgokban, s kerüli a kellemetlenekben, pl. éhségben, szomjúságban, hőségben, fagyban, s egyéb, tapintással és ízleléssel érezhető dolgokban, hanem ezt előzetes elhatározása és megfontolása ellenére teszi: az ilyen embert fegyelmezetlennek tartjuk, éspedig általánosságban, minden olyan megszorítás nélkül, hogy pl. ilyen vagy olyan tekintetben - mondjuk harag szempontjából - fegyelmezetlen. Erre mutat az is, hogy a fegyelmezetlen embert az ilyen gyönyörökkel kapcsolatban egyúttal gyenge jelleműnek is mondjuk, míg ezt más gyönyörökkel kapcsolatban nem mondjuk róla. És ezért helyezzük egy sorba egyfelől a fegyelmezetlen és a mértéktelen, másfelől a fegyelmezett és a mértéktartó embert, míg az előbb említett más típusba tartozók közül egyet sem sorolunk ide, mert valamilyen módon ugyanazokkal a gyönyörökkel és fájdalmakkal állnak kapcsolatban, ám, ha ezek az emberek ugyanazokkal a dolgokkal állnak is kapcsolatban, mégsem ugyanolyan módon, hanem egyik részük elhatározás alapján, másik részük viszont nem. Aki tehát anélkül, hogy vágyat érezne, vagy legfeljebb egy szelíd vágy hatása alatt hajszolja a túlzásokat, és igyekszik elkerülni még a nagyon közepes fájdalmat is, azt sokkal inkább nevezhetjük mértéktelennek, mint azt, aki mindezt heves vágy nyomása alatt teszi: mit tenne az előbbi akkor, ha még ifjontian vad vágyakozás és a természeti szükségletek hiányán érzett heves fájdalom is ösztökélné?!
A vágyak és a gyönyörök egy része a nemük szerint szép és értékes dolgok közé tartozik: egyik-másik kellemes dolog már természettől fogva is kívánatos, míg mások ennek ellenkezői; ismét más részük a kettő közé esik, mint pl. - ahogy fentebb osztályoztuk őket - a vagyon, nyereség, győzelem, kitüntetés; minden ilyen természetű, valamint a középső csoportba tartozó dologgal kapcsolatban nem azért rójuk meg az embereket, mert könnyen a hatásuk alá kerülnek, s mert vágyakoznak rájuk és szeretik őket, hanem azért, mert ezt egy bizonyos módon teszik, azaz mert túlzásba mennek; előfordul, hogy valaki - a szabály ellenére - valamelyik, természettől fogva szép és jó dolog varázsa alá kerül, s nagyon utánaveti magát; pl. valaki a kitüntetés megszerzésében vagy a gyermekek és a szülők iránti kötelességben a kelleténél nagyobb buzgalmat fejt ki; ti. ezek a dolgok is a javakhoz tartoznak, s aki bennük buzgólkodik, azt általában dicsérni szoktuk; s mégis képzelhető bizonyos túlzás még itt is, pl. ha valaki, mint Niobé, még az istenekkel is szembeszáll; vagy pl. ha valaki úgy viselkedik apjával szemben, mint Szatürosz, akinek ezért a Philopatór nevet adták: ez az ember általános vélemény szerint szeretetében egész az őrületig ment; az ilyen esetekben lelki rosszaságról persze semmiképp sem beszélhetünk - az előadott okokból; mert hiszen mindez már természettől fogva is olyan, hogy önmagában véve kívánatos; de azért a túlzás itt is helytelen, s ettől óvakodni kell; de éppoly kevéssé beszélhetünk ez esetben fegyelmezetlenségről is, hiszen a fegyelmezetlenség nemcsak olyasmi, amitől óvakodnunk kell, hanem azonkívül megrovásra is méltó; persze a lelkiállapot némi hasonlósága folytán fegyelmezetlenségről is beszélünk, hozzátéve minden egyes esetben, hogy minek a tekintetében nyilvánul meg, ahogy pl. rossz orvosról és rossz színészről is beszélünk, pedig általános értelemben egyiküket sem mondhatjuk rossz embernek. Valamint tehát itt sem beszélhetünk tulajdonképpen rosszról, mert hiszen egyik esetben sincs szó lelki rosszaságról, hanem csak analógia alapján való hasonlóságról, éppúgy természetes, hogy az előbbi esetben is csak azt mondhatjuk fegyelmezetlenségnek vagy fegyelmezettségnek, ami ugyanazon a területen nyilvánul, amin a mértékletesség és a mértéktelenség; a haraggal kapcsolatban pl. már csupán hasonlóság alapján használhatjuk ezeket a kifejezéseket; s ezért hozzátoldással úgy fejezzük ki magunkat, hogy fegyelmezetlen a haragban; amint pl. azt is mondjuk, hogy fegyelmezetlen a kitüntetésre vagy a haszonra való törekvésben.
Bizonyos dolgok természettől fogva kellemesek, éspedig vagy általánosságban véve, vagy az állatok és emberek különböző nemei szerint; viszont más dolgok nem természettől fogva kellemesek, hanem csupán eltorzulás, szokás vagy rossz természet következtében válnak kellemesekké; s ez utóbbi esetekben éppúgy meg tudjuk figyelni a jellemző lelki alkatot, mint az előbbiekben. Először is az állatias természetre gondolok, pl. arra az asszonyemberre, akiről az a hír járja, hogy a terhes asszonyokat felhasítja s a magzatukat felfalja; vagy pl. arra, hogy egyes, a Fekete-tenger környékén lakó elvadult törzsek állítólag abban lelik örömüket, hogy nyers húst vagy emberhúst esznek; mások meg a gyermekeiket tálalják fel egymás megvendégelésére; ide tartozik az is, amit Phalarisz-ról beszélnek: mindez állatias lelkületre vall. Más lelki eltorzulást viszont a betegség vagy néhány esetben az őrület vált ki; ez történt azzal az emberrel, aki az édesanyját felkoncolta s felfalta; vagy azzal a rabszolgával, aki társának a máját megette; más beteges alkatok a természet vagy a szokás folytán alakulnak ki, pl. mikor valaki a haját tépi, a körmét rágja, vagy talán még szenet és földet is; ide sorolható a férfiak egymás közötti nemi eltévelyedése is: ez némelyekben természettől fogva van meg, míg másokban csak a szokás folytán fejlődik ki, pl. olyanokban, akiket gyermekkoruktól fogva ilyen fajtalanságra szoktattak. Akinél csupán természeti ok forog fenn, azt senkinek sem jut eszébe fegyelmezetlennek nevezni, mint ahogy az asszonyokat sem nevezzük így azért, hogy a nemi érintkezésben nem cselekvő, hanem odaadó szerepet játszanak; sőt azokra sem alkalmazzuk ezt a kifejezést, akik szokás folytán lettek beteges hajlamúakká. Ha tehát valakiben csupán ilyenféle fogyatkozás van meg, ez kívül esik a lelki rosszaság határán, mint általában az állatias természet is; s ha valakiben ilyen fogyatkozás van, akár úrrá tud lenni rajta, akár a rabjává lesz, azt nem mondhatjuk egyszerűen fegyelmezetlenségnek, legfeljebb bizonyos hasonlóság alapján; ahogyan azt is, aki a harag hatása alatt kerül hasonló lelkiállapotba, csupán ennek az érzelemnek a szempontjából nevezhetjük fegyelmezetlennek, ámde általában nem mondhatjuk ilyennek. Mert minden ostobaság, gyávaság, mértéktelenség, durvaság, ami a rendes mértéket meghaladja, állatias vagy beteges természetre vall: aki természettől fogva olyan, hogy mindentől fél, még az egércincogástól is, abban állatias gyávaság lakozik; viszont van olyan ember is, aki valami betegség következtében fél a menyéttől; az ostoba emberek egy része ugyancsak természet folytán képtelen a gondolkodásra, s mivel életük csupán az érzéklésben merül ki, valósággal állatiasak, mint pl. némely távoli barbár törzs; más részük pedig valami betegség - nyavalyatörés vagy elmebaj - folytán nem tud gondolkodni. Lehetséges aztán, hogy e tulajdonságok némelyike csupán megvan valakiben, anélkül hogy az illető a rabjává válnék; arra az eshetőségre gondolok, ha egy Phalarisz legyűrné magában azt a vágyat, hogy gyermekhúst egyék, vagy pedig uralkodni tudna a nemi élvezetekben való fajtalan kéjelgésén; ámde lehetséges az is, hogy valakiben nemcsak megvannak ezek a tulajdonságok, hanem teljesen a rabjukká is válik. Valamint tehát a lelki rosszaságnak csupán az emberi mértékkel mérhető nyilvánulását nevezzük általában véve gonoszságnak, míg egyéb nyilvánulását csak bizonyos hozzáfűzött bővítménnyel nevezhetjük így, pl. állatias, beteges gonoszság, egyszerűen azonban nem mondhatjuk ezt - világos, hogy a fegyelmezetlenség is lehet állatias vagy betegségből folyó; feltétlen értelemben azonban csak azt nevezhetjük fegyelmezetlenségnek, ami az emberileg érthető mértéktelenséggel állítható egy sorba.
7. Világos tehát, hogy fegyelmezetlenségről és fegyelmezettségről csak azokkal a dolgokkal kapcsolatban lehet beszélni, amelyekben mértéktelenség és mértékletesség nyilvánulhat meg, s hogy minden egyéb esetben a fegyelmezetlenségnek egy más fajával állunk szemben, amelyet csupán képletes értelemben, nem pedig megszorítás nélkül nevezhetünk így. Vegyük most szemügyre azt a tételt is, hogy az a fegyelmezetlenség, amely a haragban szokott megnyilvánulni, sokkal kevésbé szégyenletes, mint az, amely a vágyakban mutatkozik. Mert a harag nyilván még hallgat valamelyest az értelemre, csakhogy persze rosszul, akárcsak a hebehurgya szolga, aki - mielőtt egészen végighallgatná azt, amit mondanak neki - máris elrohan, de aztán hibásan is hajtja végre a parancsot; vagy az a kutya, amely - mielőtt felismerné, hogy jó barát jött-e - már a kopogásra is ugat; ilyen a harag is: alighogy meghall valamit - anélkül, hogy határozott parancsra várna -, vérmes és hirtelen természete miatt máris indul a bosszúra. Ugyanis az értelem vagy az elképzelés világosan tudtunkra adja, hogy személyes bántalmazás vagy megvetés ért bennünket; a harag aztán, ebből mintegy arra következtetve, hogy az ilyen sértést meg kell torolni, abban a pillanatban dühbe gurul; a vágy ellenben, ha az értelem vagy az érzéklés csupán annyit mond is, hogy valami kellemes, máris annak az élvezetére veti magát. Szóval a harag még csak hallgat valamelyest az értelem szavára, a vágy azonban nem. Ezért aztán szégyenletesebb is, mert aki haragjában nem tudja magát türtőztetni, az valamiképp mégiscsak az értelemnek veti alá magát, a másik ellenben nem az értelemnek, hanem a vágynak. Másodszor: az sokkal inkább megbocsátható, ha valaki a természetes hajlamoknak enged, mert hiszen még a vágyakkal szemben is sokkal elnézőbbek vagyunk, ha azok mindnyájunkban egyformán megvannak, már ti. amennyiben csakugyan egyformán megvannak; nos, a harag és a durvaság sokkal természetesebb emberi tulajdonság, mint a túlzásra és a nem feltétlenül szükséges dolgokra való vágy; így védekezett az egyszeri ember is, aki az édesapját megverte: „Ez is megverte az apját, az apja meg az öregapját - s fiára mutatva -, majd ez is megver engem, ha felnő; ez már a vérünkben van”; s így beszélt az a másik ember is, aki - miközben a tulajdon fia kifelé tuszkolta a házból - arra kérte őt, hogy a kapunál engedje el; ő is csak addig lökdöste az apját. Továbbá: aki alattomosan támad valakire, az mindig nagyobb igazságtalanságot követ el. Márpedig a haragos ember nem szokott alattomosan támadni, sem a harag, sőt inkább nagyon is nyíltan támad; a vágy ellenben alattomos, mint ahogy Aphroditéről mondják, hogy „cselszövő Küprosz szülötte”; s ahogy Homérosz beszél arról a bizonyos hímzett övről: „csábító beszéd, túljárt már az a nagyon okos ember eszén is”. Ha tehát az ilyen fegyelmezetlenség igazságtalanabb, akkor szégyenletesebb is, mint az, amely a haragos embert jellemzi, szóval az ilyet általánosságban is fegyelmezetlenségnek és lelki rosszaságnak kell tekintenünk. Továbbá: aki erőszakoskodásból bántalmaz valakit, annak emiatt nem szokott kellemetlen érzése lenni, míg aki haragból tesz valamit, ezt mindig kellemetlen érzések közt teszi; sőt aki erőszakoskodásból bántalmaz, annak ez még gyönyörűséget is okoz. Ha tehát azokat a tetteket kell nagyobb fokban igazságtalanoknak tartanunk, amelyek méltán keltik fel fokozottabb mértékben a felháborodásunkat, akkor a vágyból eredő fegyelmezetlenséget is nagyobb mértékben kell igazságtalannak tekintenünk; a haragban ti. rendszerint nincs erőszakoskodásból származó bántalmazást szándék. Világos tehát, hogy a vágyakban nyilvánuló fegyelmezetlenség sokkal rútabb, mint az, amely a haragban nyilvánul; de világos az is, hogy a fegyelmezettség és a fegyelmezetlenség a testi vágyakkal és gyönyörökkel függ össze; nézzük mármost az ezekben mutatkozó különbségeket. Mint már eleve mondottuk, e kívánságok és gyönyörök egy része - jellegüket és mértéküket illetőleg - emberinek és természetszerűnek tekinthető, míg más részük állatias; ismét más részük testi fogyatkozásból vagy betegségből magyarázható. Mármost, csupán az első csoportot illetőleg beszélhetünk mértékletességről, illetve mértéktelenségről; s éppen ezért az állatokról nem is mondhatjuk, hogy mértékletesek, sem hogy mértéktelenek, legfeljebb átvitt értelemben, vagy oly esetben, mikor az egyik állatfaj a másiktól vadságban, bujaságban vagy falánkságban teljességgel elüt; mert az állatnak nincs elhatározása, sem pedig mérlegelő gondolkodása, hanem legfeljebb kilép a természetes állapotából, akárcsak az őrült ember. Az állatiasság kisebb baj ugyan, mint a lelki rosszaság, ámde sokkal félelmesebb: itt már nem arról van szó, hogy a legértékesebb rész - mint ahogy ez az emberben elképzelhető - megromlott, hanem arról, hogy ilyen egyáltalában nincs is az illetőben. A helyzet tehát ugyanaz, mintha egy élettelen tárgyat mérnénk össze egy lelkes lénnyel arra nézve, hogy melyik a rosszabb: mindig annak a lelki rosszasága az ártalmatlanabb, akiben nincs kiindulási pont, márpedig az ész kiindulási pont. Ehhez hasonló volna az is, ha magát az igazságtalanságot vetnénk össze az igazságtalan emberrel: bizonyos szempontból mindegyiket mondhatjuk rosszabbnak a másiknál; mert hiszen a rossz ember ezerszer több gonoszságot tud elkövetni, mint az állat.
8. Ami a tapintás és az ízlelés körébe tartozó gyönyöröket és kellemetlen érzéseket, valamint a rájuk irányuló vágyakat és a tőlük való menekülést illeti, amivel kapcsolatban fentebb a mértéktelenség és a mértékletesség fogalmát meghatároztuk, erre nézve a dolog így áll: egyfelől lehetséges, hogy valaki elbukik oly behatásokkal szemben, amelyeken a legtöbb ember győzedelmeskedik; de másfelől úrrá is lehet olyanokon, amelyekkel szemben a legtöbben gyengének bizonyulnak; az ilyen embert, ha gyönyörről van szó, fegyelmezetlennek, illetőleg fegyelmezettnek, ha pedig fájdalomról, gyenge jelleműnek, illetve állhatatosnak nevezzük. A legtöbb ember lelki alkata a középen foglal helyet, bár mégis inkább a gyengébb rész felé hajlik. Minthogy pedig egyik-másik gyönyör természeti kényszerűségből folyik, míg mások nem; s minthogy a természeti kényszerűség is csak bizonyos fokig áll fenn, de a túlzásra és a hiányosságra már nem vonatkozik; s minthogy ugyanígy áll a dolog a vágy és a fájdalom tekintetében is: aki a kellemes dolgokban mindig a túlzást keresi - pusztán túlzásból, jobban mondva előre feltett szándékból, de mindig magáért a gyönyörért, nem pedig valami más, belőle folyó következményért azt az embert mértéktelennek nevezzük; mert az ilyen ember szükségképpen nem is érezhet megbánást, tehát gyógyíthatatlan, mert aki képtelen a megbánásra, az gyógyíthatatlan. Ezzel ellentétben áll az, aki mindig alulmarad a kellő mértéken; végül a mértékletes ember a középre esik. Hasonló megkülönböztetéseket tehetünk arra nézve is, aki a testi fájdalmat nem azért kerüli, mert alulmaradt a velük szemben vívott küzdelemben, hanem előzetes elhatározás alapján kerüli. Akik viszont nem előzetes elhatározás alapján cselekszenek, azok közül egyeseknek a cselekvését a gyönyör irányítja, másokét pedig az, hogy a kielégítetlen vágyból származó fájdalmat el akarják kerülni; tehát különböznek egymástól. Ha valaki anélkül, hogy valamire vágyat érezne magában, vagy legfeljebb gyenge vágytól indíttatva követ el valami szégyenletes dolgot, azt mindenki rosszabb embernek tartja annál, aki heves vágy hatása alatt cselekszik; éppígy azt is, aki anélkül, hogy haragudnék, megver valakit, rosszabbnak tartjuk annál, aki haragjában tesz ilyet, mert hiszen mit tenne akkor, ha még szenvedély is fűtené?! Ez az oka annak, hogy a mértéktelen ember erkölcsileg mindig rosszabb, mint a fegyelmezetlen. Az említett csoportok közül az egyik inkább a gyenge jelleműekhez tartozik, míg a másik inkább a mértéktelenekhez. A fegyelmezetlen ember ellentéte a fegyelmezett, a gyenge jelleműé pedig az állhatatos; az állhatatosság abban nyilvánul, hogy az ember valaminek ellenáll, a fegyelmezettség pedig abban, hogy valamin úrrá lesz; ámde más az, mikor ellenállunk valaminek, s más, mikor úrrá leszünk valamin;
aminthogy az is más, hogyha nem engedjük legyőzni magunkat, meg az is, ha mi győzünk le valakit; ezért aztán értékesebb is a fegyelmezettség, mint az állhatatosság. Aki olyan dolgokban mutatkozik lanyhának, amikben az emberek többsége ellenállást igyekszik és tud is kifejteni, az gyenge jellemű vagy kényeskedő: a kényesség is a gyenge jellem egy neme; az ilyen ember inkább a földön húzza a ruháját, csak hogy ne kelljen viselnie a felemeléssel járó kellemetlen fáradságot; s mikor betegnek tetteti magát, nem is gondolja, mennyire szánalomra méltó, mikor a szánalomraméltóhoz hasonlít. Ugyanez a helyzet a fegyelmezettség és a fegyelmezetlenség tekintetében is. Azon senki sem ütközhet meg, hogyha valaki erős és ellenállhatatlan gyönyörökkel vagy fájdalmakkal vívott harcban elbukik; sőt ezt még meg is bocsátjuk neki, feltéve, hogy az ellenállást legalább megkísérli; ilyen helyzetben volt Theodektész Philoktétésze is, akit a kígyó megmart; vagy pl. Karkinosz Alopé c. darabjában Kerküón; vagy pl. azok, akik egy ideig megpróbálják elfojtani a kacagást, de aztán egyszerre nagy erővel kitör belőlük, mint ez Xenophantosszal egyszer megesett; ellenben azon igenis csodálkozhatunk, hogyha valaki olyan hatásokkal szemben, amelyeknek a legtöbb ember könnyen ellen tud állni, gyengének bizonyul, s nem bír velük szemben erőt kifejteni; éspedig nem öröklött tulajdonság vagy betegség miatt, mint ahogy pl. a szkíta királyokban az elpuhultság öröklött tulajdonság, vagy pl. ahogy a női nem a férfinemmel szemben különbségeket mutat. Látszólag az az ember is mértéktelen, aki csak a szórakozásnak él, holott valójában csak elpuhult. Mert a szórakozás, mivel pihenés, feloldja a feszültséget, de az az ember, aki csak a szórakozásnak él, azok közé tartozik, akik ebben a tekintetben túlzásba esnek. A fegyelmezetlenség részben elhamarkodottságban, részben gyengeségben nyilvánul.
Az emberek egy része ti. megfontolja ugyan a cselekedeteit, de aztán a szenvedélyek miatt nem tud megmaradni elhatározása mellett; más részüket viszont, minthogy nem is fontolják meg a tetteiket, eleve a szenvedély vezeti. Persze vannak emberek, akik - akárcsak mikor valaki előre megcsiklandozza magát, s így a más csiklandozását már nem érzi - előre megérzik, és előre meglátják a dolgokat: mintegy előre felrázzák magukat és mérlegelőképességüket, s így aztán nem bizonyulnak gyengének a szenvedéllyel szemben - akár gyönyörűséges ez, akár fájdalmas. Az elhamarkodásban nyilvánuló fegyelmezetlenség leginkább a hirtelen természetű és az ingerlékeny emberekben van meg; az előbbiek a sietség miatt, az utóbbiak pedig indulatosságuk miatt nem várják meg az értelem döntését, mert hajlamosak arra, hogy mindenben a képzeletüket kövessék.
9. Mint már említettük, a mértéktelen ember nem ismeri a megbánást, mert mindig megmarad az elhatározása mellett; de minden fegyelmezetlen ember kész a megbánásra. Ezért aztán nem is úgy áll a dolog, mint ahogy a kérdés felvetésekor gondoltuk, hanem úgy, hogy az előbbi javíthatatlan, az utóbbi ellenben gyógyítható; a lelki rosszaság olyan betegséghez hasonlít, mint a vízibetegség vagy a tüdővész; a fegyelmezetlenség pedig olyanhoz, mint a nyavalyatörés: az előbbi megszakítás nélküli, az utóbbi azonban nem. S egyáltalában, a fegyelmezetlenség és a lelki rosszaság egymástól különböző nemekbe tartoznak: a lelki rosszaság nem válik tudatossá a benne szenvedő számára, míg fegyelmezetlenségének az ember tudatában van. A fegyelmezetlen emberek közt viszont mindig többet ér az, aki mindjárt kirúg a hámból, mint akiben van ugyan meggondolás, de nem tart ki mellette; mert ez utóbbi rendszerint gyengébb behatásoknak esik áldozatul, mint az előbbi, s hozzá nem is előre megfontolás nélkül; a fegyelmezetlen ember ti. olyan, mint aki hamar megmámorosodik, éspedig kevés bortól, vagy legalábbis kevesebbtől, mint mások. Annyi tehát bizonyos, hogy a fegyelmezetlenség még nem lelki rosszaság, bár talán bizonyos vonatkozásban mégis az. A fegyelmezetlenség előzetes elhatározás ellenére nyilvánul, a lelki rosszaság előzetes elhatározás alapján; hanem persze, ami a belőlük fakadó cselekedeteket illeti, ezek tekintetében hasonlóak egymáshoz, amint Démodokosz is mondta a milétosziakról: „A milétosziak nem ostoba emberek, csak mindig úgy cselekszenek, mint az ostobák”; ilyen a fegyelmezetlen ember is: igazságtalannak nem lehet mondani, csak rendszerint igazságtalanságot követ el. S minthogy a fegyelmezetlen embernél az a helyzet, hogy nem meggyőződésből hajszolja a túlzó s a helyes szabállyal ellentétben álló testi gyönyöröket, míg a mértéktelen ember a tettei helyességéről meg van győződve, éspedig éppen azért, mert olyan, hogy ama gyönyöröket hajszolja - mégis, a dolog úgy áll, hogy az előbbit könnyen jobb belátásra lehet bírni, de emezt nem; mert az erény, illetve a lelki rosszaság éppen a kiindulópontot teszi tönkre, illetve őrzi meg; márpedig a cselekvésben a cél kiindulópontot jelent, akárcsak a matematikában az alapvető feltevések; más szóval: sem ott, sem itt nem a következtető érvelés tanít meg bennünket a kiindulópontokra, hanem az erény - már aztán akár természeten, akár megszokáson alapszik - gondoskodik arról, hogy a kiindulópont tekintetében helyes véleményünk legyen. Mértékletesnek tehát az ilyen embert nevezhetjük; a mértéktelen pedig ennek az ellentéte. Van aztán olyan ember is, akit a szenvedély térít el a helyes szabály útjától; ezen erőt vesz ugyan annyira a szenvedély, hogy miatta nem tud a helyes szabály szerint cselekedni, de annyira mégsem ejtheti a hatalmába, hogy belsőleg is olyanná legyen, mint aki meg van győződve arról, hogy az ilyen gyönyöröket csakugyan nyakló nélkül kell hajszolni; az ilyen ember fegyelmezetlen, de erkölcsi legmégis jobb, mint a mértéktelen, s nem is mondhatjuk általánosságban rossznak, mert hiszen a legértékesebb dolog - a kiindulópont - benne épségben van. Egy másikfajta ember ennek éppen az ellenkezője: megmarad a helyes szabály belátása mellett, s attól nem is tér el, legalábbis szenvedély miatt nem. Mindebből láthatjuk, hogy ez utóbbi az értékes lelki alkat, míg az előbbi a silány.
1o. Lássuk mármost, hogy az-e a fegyelmezett ember, aki mindenféle szabály és mindenféle előzetes elhatározás mellett kitart, vagy pedig csak az, aki a helyes elhatározás mellett tart ki? S fordítva, az-e a fegyelmezetlen ember, aki semmiféle előzetes elhatározása, semmiféle szabály mellett nem marad meg, vagy pedig csak az, aki az igazsággal nem ellenkező szabály és a helyes elhatározás mellett nem tud kitartani? Ezt fentebb nyílt kérdésnek tekintettük. Nem inkább az-e az igazság, hogy „járulékosan” ugyan mindenféle elhatározásról szó lehet, de önmagában véve mégiscsak az igaz szabályra és a helyes elhatározásra értjük azt, hogy az egyik megmarad mellette, a másik pedig nem. Mert ha valaki egy dolgot egy másik dolog miatt választ, s azt hajszolja, akkor önmagában véve mégiscsak ez utóbbit hajszolja, s ezt választja, bár járulékosan természetesen amaz elsőt is. Persze, mikor feltétlen értelemben beszélünk, mindig arra gondolunk, ami a dolog önmagában véve. Tehát az elképzelhető ugyan, hogy a fegyelmezett ember mindenféle véleménye mellett kitart, a fegyelmezetlen pedig mindenféle véleményével szemben kilengéseket enged meg magának, de feltétlen értelemben véve mégiscsak az igazságnak megfelelő véleményről lehet szó. Van olyan ember is, aki a véleménye mellett minden körülmények közt kitart: ezt makacsnak nevezzük; az ilyen embert nehéz meggyőzni, s nem is egykönnyen lehet jobb belátásra bírni; hasonlít ugyan némileg a fegyelmezett emberhez, aminthogy a tékozló is hasonlít a nemes lelkű adakozóhoz, s a vakmerő is a bátorhoz; de azért sok tekintetben különbözik is tőle. A fegyelmezett ember - szenvedély vagy kívánság miatt - csakugyan nem változtat az álláspontján, de azért - ha úgy fordul - könnyen meg is győzhető; a makacs ember ellenben a tárgyilagos érvelés hatására nem változtatja meg véleményét, de a vágyak legyűrhet, és sokan közülük a gyönyöröktől vezettetik magukat. Makacs rendszerint az önfejű, a tanulatlan és a bárdolatlan ember; az önfejű mindig a kellemes vagy a kellemetlen érzések hatása alatt áll: örömét leli abban, ha senki sem tudja más véleményre bírni, s bántja, ha az álláspontja - mint néha a népgyűlési határozat - nem tud diadalmaskodni; tehát sokkal inkább hasonlít a fegyelmezetlen, mint a fegyelmezett emberhez. Előfordul az is, hogy valaki nem tart ki a véleménye mellett, de ezt nem fegyelmezetlenségből teszi, mint pl. Neoptolemosz Szophoklész Philoktétész című drámájában. Igaz, hogy ő is a gyönyörűség miatt nem tartott ki; csakhogy ez nemes gyönyörűség volt: az igazmondást erkölcsileg szép dolognak tartotta, Odüsszeusz viszont arra vette rá, hogy hazudjék. Mert nem mindenki, aki gyönyörűségért tesz valamit, nevezhető mértéktelennek, hitványnak vagy fegyelmezetlennek, hanem csak az, aki ocsmány gyönyörűségért teszi ezt.
11. Minthogy azonban olyan ember is van, aki a testi dolgokban kisebb gyönyörűséget talál, semmint kellene, s éppen e tulajdonságánál fogva nem maradhat meg a szabály követelményei mellett, közé és a fegyelmezetlen ember közé esik a fegyelmezett. Mert a fegyelmezetlen ember azért nem tart ki a szabály mellett, mert túl nagy örömet lel ezekben, ez a másikfajta ember pedig azért, mert túl kevés örömet talál bennük; ám a fegyelmezett ember szilárdan kitart, s egyik okból sem változtatja meg álláspontját. S ha a fegyelmezettséget értékes tulajdonságnak tartjuk, akkor a másik két ellentétes lelki alkat szükségképpen fogyatékos, aminthogy nyilván ilyenek is; csakhogy mivel a kettő közül az egyik csak kevés emberben s ritkán jelentkezik, ezért - valamint a mértékletesség is látszólag csak a mértéktelenséggel van ellentétben - a fegyelmezettség is látszólag csak a fegyelmezetlenséggel alkot ellentétet.
S minthogy a beszédben sok mindent puszta hasonlóság alapján mondunk, ez az oka annak, hogy bizonyos hasonlóság alapján a mértékletes ember fegyelmezettsége kifejezést is használjuk; mert a fegyelmezettség és a mértékletes ember egyaránt olyan, hogy semmit sem tesz a testi gyönyörökért a szabály ellenére; csakhogy az előbbiben vannak gonosz vágyak, az utóbbiban nincsenek; s azonkívül az utóbbinak olyan a jelleme, hogy a szabály ellenére egyáltalában nem is érez gyönyörűséget, míg az előbbi érez ugyan gyönyörűséget, de nem engedi magát tőle vezettetni. Ugyanilyen viszony van a fegyelmezetlen és a mértéktelen ember közt is: különböző jelleműek ugyan, de azért mind a ketten hajszolják a testi gyönyöröket; csakhogy az utóbbi úgy is gondolja, hogy ezt kell tennie, míg az előbbi nem így gondolkodik.
Ugyanaz az ember nem lehet egyszerre okos is meg fegyelmezetlen is, mert már fentebb is kimutattuk, hogy aki okos, az egyúttal jellemében erkölcsös is. S különben is, az okosság nem csupán a tudásban, hanem a cselekvésre való alkalmasságban is rejlik, márpedig a fegyelmezetlen ember nem alkalmas a cselekvésre. Viszont annak mi sem áll útjában, hogy az ügyes ember fegyelmezetlen lehessen; ez magyarázza azt, hogy néha látszólag valaki okos, s amellett mégis fegyelmezetlen; ti. az ügyesség az okosságtól az erre vonatkozó első tárgyalásunkban kifejtett módon különbözik: a gondolkodást illetőleg közel állnak egymáshoz, de az előzetes elhatározás szempontjából mégis különböznek.
Azonkívül a fegyelmezetlen ember nem is olyan, mint aki tud valamit és tudását alkalmazza, hanem olyan, mint az alvó vagy a részeg ember. S bár készakarva cselekszik - mert hiszen bizonyos értelemben tudja, hogy mit és miért tesz -, mégsem rossz ember, mert az elhatározása tisztességes; tehát csak félig rossz ember. És nem is igazságtalan, mert a szándéka nem gonosz; hiszen egyik fajtájuk nem tart ki állhatatosan amellett, amit megfontolt, az ingerlékeny ember pedig egyáltalán nem is képes a megfontolásra. A fegyelmezetlen ember tehát ahhoz a városállamhoz hasonlít, amely kész ugyan megszavazni minden szükséges javaslatot, s amelynek vannak is kitűnő törvényei, de ezeket nem alkalmazza; amint egyszer Anaxandridész gúnyolódott: „A városállam akarta így, amely a törvényekkel egyáltalában nem törődik.” A rossz ember viszont ahhoz a városállamhoz hasonlít, amely alkalmazza ugyan a törvényeket, csakhogy rosszakat alkalmaz.
A fegyelmezetlenség és a fegyelmezettség olyasmiben nyilvánul, ami a nagy átlag lelki alkatának a mértékét meghaladja: az utóbbi nagyobb, az előbbi kisebb kitartást tanúsít, mint amire a legtöbb ember képes.
A fegyelmezetlenség különböző nemei közül az, amelyik az ingerlékeny emberekben van meg, sokkal könnyebben gyógyítható, mint az a másikfajta, mikor az ember fontolgatja ugyan a szándékait, de aztán nem tart ki állhatatosan elhatározása mellett; s ugyancsak az az ember is, aki megszokás folytán lett fegyelmezetlenné, könnyebben gyógyítható, mint az, aki természeti okokból lett ilyenné; mert mindig könnyebb a szokást más irányba terelni, mint a természeti hajlamot; hiszen a szokást is sokszor azért olyan nehéz megváltoztatni, mert a természeti hajlandóságokhoz hasonlít, mint ahogy Euénosz is mondja: „Én mondom, barátom, hogy a gyakorlásnak hosszú időre van szüksége, s végtére aztán természetünkké válik.”
12: Kifejtettük, hogy mit értünk fegyelmezettségen és fegyelmezetlenségen; hogy miben áll az állhatatosság és a gyenge jellem; s hogy a lelki alkat e formái miként viszonylanak egymáshoz. A gyönyör és a fájdalom közelebbi tanulmányozása annak a feladata, aki az államkormányzás művészetét vizsgálja tudományosan, ő a legfőbb alkotó művésze annak a végcélnak, amelynek szemmel tartásával az egyik dolgot általában rossznak, a másikat jónak mondjuk. De egyébként is, az elengedhetetlen feladatok közé tartozik, hogy ezeket a kérdéseket alaposan megvizsgáljuk; hiszen az erényt, éppúgy, mint a jellembeli rosszaságot, fájdalmas és kellemes érzésekkel hoztuk vonatkozásba; s másfelől a boldogságról a legtöbb embernek az a nézete, hogy gyönyörűséggel jár együtt, ez az oka annak is, hogy a boldog embert (makariosz) az örülni (khairein) igéből származó kifejezéssel nevezték el.
Némelyek felfogása szerint semmiféle gyönyör sem tekinthető jónak - sem önmagában véve, sem járulékosan, mert a jó és a gyönyör nem ugyanaz; mások szerint bizonyos gyönyörök jók ugyan, de a legnagyobb részük mégis rossz; van aztán egy harmadik nézet, amely szerint - még ha minden gyönyör jó volna is - akkor sem lehetséges, hogy a legfőbb jó a gyönyör legyen. Azt a nézetet, hogy a gyönyör egyáltalában nem jó, a következőkkel indokolják: mindenféle gyönyör érzékeléssel felfogott folyamat, amely egy természetszerű állapot elérésére törekszik, márpedig semmiféle folyamat sem tekinthető egyneműnek a végcéllal, aminthogy pl. semmiféle házépítési folyamat sem a házzal. Továbbá a mértékletes ember kerüli a gyönyöröket. Továbbá az okos ember csak a fájdalom nélküli állapotot keresi, nem pedig a gyönyörűséget. Továbbá: a gyönyör akadályozza a gondolkodást, éspedig annál jobban, minél nagyobb örömet érez valaki; pl. a nemi élvezet közben senki sem képes a gondolkodásra. Továbbá a gyönyörrel semmiféle szakismeret sem foglalkozik, holott pedig minden jó valamely szakismeretnek a műve. Továbbá: a gyermekek és az állatok is hajhásszák a gyönyöröket. Arra nézve pedig, hogy nem minden gyönyör tekinthető erkölcsi jónak, a következő érveket hozzák fel: hogy vannak ocsmány gyönyörök is, amelyeket meg szoktunk bélyegezni, sőt vannak ártalmasok is, hiszen egyik-másik gyönyör nyomában betegség is járhat. Ami viszont azt illeti, hogy a gyönyör nem lehet a legfőbb jó, ezt azzal indokolják, hogy a gyönyör nem végcél, hanem folyamat.
13. Ezek az általánosan hangoztatott nézetek. Ámde mindebből még egyáltalában nem következik az, hogy a gyönyör nem lehet jó, vagy akár a legfőbb jó; ez kiderül a következőkből. Először: mivel a jót kétféleképpen értelmezhetjük (egyfelől feltétlen értelemben, másfelől úgy, hogy valakinek jó): a természetes állapot és a lelki alkat - ezért a megfelelő mozgás és a keletkezés is ehhez igazodik. Tehát azok közt a gyönyörök közt, amelyek látszólag erkölcsileg rosszak, egyesek feltétlen értelemben véve rosszak ugyan, de egy bizonyos ember számára nem azok, hanem választására érdemesek, némelyek pedig egy bizonyos ember választására sem érdemesek, legfeljebb csak néhanapján, s akkor is csak rövid időre, de semmi esetre sem egyszer s mindenkorra; sőt lehetnek olyanok is, amelyek már nem is számítanak gyönyörnek, mert csak látszat szerint azok, ti. amelyek fájdalommal járnak, s amelyeknek célja a gyógyítás: ilyenekben van részük a betegeknek. Másodszor: mivel a jó részint tevékenység, részint állapot, ezért azok a folyamatok, amelyek a természetes állapotba helyeznek vissza bennünket, csupán járulékosan kellemesek. A kívánságokban megnyilvánuló tevékenységet ilyenkor a lelki alkat és a természetes állapot csorbítatlanul maradt része fejti ki; de persze van fájdalom és vágy nélküli gyönyör is, pl. a tudományos szemlélődés tevékenysége, mikor ti. a természetnek már semmire sincs szüksége. S hogy ez valóban így van, erre mutat az, hogy az ember egészen más gyönyörökben leli örömét akkor, mikor a természetes állapot még csak beteljesedőben van, s másokban akkor, mikor már egészen helyreállott; mert mikor már helyreállott, akkor az ember az önmagukban véve gyönyörűséges dolgokat keresi, addig azonban, amíg csak beteljesedőben van, esetleg az ellentétes dolgokban is örömet talál: ilyenkor pl. a savanyú és a keserű is ízlik neki, márpedig ezek közül egyik sem mondható sem természettől fogva, sem önmagában véve kellemesnek, tehát a belőlük fakadó gyönyörök sem, mert hiszen ahogyan viszonylanak egymáshoz a kellemes dolgok, ugyanúgy viszonylanak egymáshoz a belőlük származó gyönyörök is. Továbbá nem szükségszerű, hogy valami más jobb legyen a gyönyörnél, mint néhányan azt mondják, hogy a cél jobb, mint a létrejövés folyamata. Mert a gyönyör nem létrejövési folyamat, sőt nem is mindig a létrejövési folyamattal függ össze, hanem tevékenység és végcél; s azonkívül a gyönyör nem akkor következik be, mikor bennünk valami létrejövési folyamat megy végbe, hanem akkor, mikor valami meglevő képességünket gyakoroljuk; s végül nem minden gyönyörnek a végcélját kell valami másban keresnünk, hanem csak azokét, amelyeket az az ember érez, akit a gyönyör a természetes állapot beteljesülése felé vezet. Ezért nem is helyes, ha azt mondjuk, hogy a gyönyör érzékeinkkel felfogható létrejövési folyamat; inkább azt kell mondanunk, hogy a természetszerű lelki alkatnak megfelelő tevékenység; az érzékeinkkel felfogható kifejezés helyett pedig helyesebb az akadálytalan. Hanem persze némelyek a gyönyört azért vélik megvalósulási folyamatnak, mert szerintük a gyönyör a tulajdonképpeni jó; a tevékenység ti. az ő szemükben megvalósulási folyamat, holott pedig egészen más. Ami azt illeti, hogy a gyönyör kárhozatos, mert állítólag bizonyos kellemes érzések betegséget idézhetnek elő, ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy vannak bizonyos egészségi szabályok is, amelyek ártalmasak -a vagyongyarapítás szempontjából. Persze ilyen értelemben mindkettőről mondhatom, hogy káros; ámde azért egyik sem rossz, legalábbis ezen az alapon nem; hiszen még a gondolkodás is néha ártalmas lehet - egészségi szempontból. De még csak akadályt sem gördít a gondolkodás vagy más lelki alkat elé a belőlük származó kellemes érzés, hanem mindig csak más természetű gyönyör; sőt ellenkezőleg: az a gyönyör, amely a kutatásból és a tanulásból származik, csak még inkább a kutatásra és a tanulásra sarkallja az embert. Hogy semmiféle gyönyör nem tekinthető szakismeret által létrehozott dolognak, ez egészen érthető: semmiféle más tevékenység sem tartozik szakismeret körébe, hanem csupán a megfelelő képesség; bár igaz, hogy pl. az illatszerkészítés művészete, valamint a konyhaművészet általánosan elfogadott vélemény szerint a gyönyörre vonatkozó szakismeretnek számítanak. Végül ami azt illeti, hogy a mértékletes ember kerüli a gyönyört; hogy az okos ember csupán a fájdalom nélküli életet keresi; s hogy a gyermekek és az állatok is hajszolják a gyönyöröket: mindezeket a nehézségeket ugyanaz a meggondolás oldja meg. Azt ugyanis már kifejtettük, hogy milyen értelemben mondható a gyönyör általában jónak; valamint azt is, hogy milyen értelemben nem nevezhető minden gyönyör egyaránt jónak; nos, a gyermekek és az állatok ez utóbbiakat hajszolják, s az okos ember az ezektől való háborítatlanságot keresi; azokról a gyönyörökről van szó, amelyekkel vágy és fájdalom jár együtt, azaz a testi gyönyörökről (mert hiszen ezek ilyenek); s szó van ezeknek a túlzásairól, amelyekben a mértéktelen ember mértéktelensége nyilvánul. Ezért aztán a mértékletes ember kerüli is ezeket a gyönyöröket - de persze azért a mértékletes embernek is megvannak a maga gyönyörei.
14. Ámde azt is mindenki elismeri, hogy a fájdalom rossz, s azt kerülni kell; az egyik faja általában véve rossz, a másik ellenben csak abból a szempontból, hogy valamiképp akadályoz bennünket. Márpedig amit kerülni kell, annak - abból a szempontból, amiért kerülni kell, s amiért rossz - az ellentéte mindenesetre jó. Ebből tehát szükségképpen következik, hogy a gyönyör is valamiféle jó. Mert az az okoskodás, ahogyan Szpeuszipposz akarta a kérdést megoldani, sehogy sem helytálló, hogy ti. a gyönyör csak olyan értelemben ellentéte a fájdalomnak, mint ahogyan a nagyobb is ellentéte a kisebbnek és az egyenlőnek; mert azt már csak mégsem mondhatja, hogy a gyönyör lényegénél fogva a rossz egyik fajtája. Annak sincs semmi akadálya, hogy a legfőbb jót valamiféle gyönyörnek tartsuk, még ha mindjárt egyes gyönyörök rosszak is: tudomány is lehet a legfőbb jó, ha mindjárt egyes tudományok esetleg rosszak is. Mivel pedig minden lelki alkatnak van akadálytalan tevékenysége - már aztán akár valamennyi lelki alkat tevékenysége alkotja a boldogságot, akár csak egy bizonyos lelki alkaté, feltéve, hogy ez akadálytalanul érvényesülhet szükségképpen ezt kell tartanunk a választásunkra leginkább érdemes dolognak is; ez pedig (ti. az akadálytalan tevékenység): gyönyör. Feltehetjük tehát, hogy a legfőbb jó mégiscsak valamiféle gyönyör, ha mindjárt a legtöbb gyönyör - úgylehet - általában véve rossz is. S ezért a boldog életet is mindenki gyönyörűségesnek tartja, s a boldogság fogalmába belefoglalja a gyönyört is - teljes joggal; mert semmiféle tevékenység sem lehet tökéletes, ha akadályozva van; márpedig a boldogság a tökéletes dolgok közé tartozik; s ezért a boldog embernek mellékesen szüksége van a testi s a rajta kívül levő, azaz szerencsejavakra is, hogy a tevékenysége akadályozva ne legyen. Aki pedig a kerékbe tört, vagy a súlyos sorscsapások közt hánykódó embert, ha erkölcsileg jó, már boldognak is nevezi, az akarva, nem akarva képtelenséget állít. Persze, mivel a boldogságnak mellékesen szüksége van a szerencsére is, némelyek azt hiszik, hogy a szerencse és a boldogság egy és ugyanaz; holott pedig nem ugyanaz, mert - ha túlságba megy - még a jó szerencse is lehet akadályozó körülmény, s ekkor már aligha nevezhetnénk joggal jó szerencsének, mert hiszen ennek a határa a boldogsághoz van mérve. S hogy minden lény - állat és ember - űzi-hajtja a gyönyört, ez is arra mutat, hogy valamiképpen mégiscsak a gyönyör a legfőbb jó: „Nem múlhat el nyomtalanul az a beszéd, aminek oly sokan adnak hangot.” Hanem persze, mivel nem mindenki számára ugyanaz a természet vagy ugyanaz a lelki alkat bizonyul a legjobbnak, s nem is mindenki ugyanazt tartja a legjobbnak, ezért nem is ugyanazt a gyönyört hajszolja minden ember; ámde azért gyönyört hajszol mindenki. S talán nem is éppen azt a gyönyört hajszolják az emberek, amire gondolnak, s nem is azt, amit esetleg bevallanak, hanem tulajdonképp valamennyien ugyanazt; mert minden lényben természettől fogva van valami isteni. Csakhogy az elnevezést örökségképpen a testi gyönyörök foglalták le maguknak, egyrészt azért, mert igen sok esetben közeledünk hozzájuk, másrészt azért, mert mindenkinek része van bennük; minthogy tehát általában csak ezeket ismerjük, azt hisszük, hogy csak ezek léteznek. Ámde nyilvánvaló az is, hogy ha a gyönyör, vagyis a tevékenység, nem volna jó, akkor a boldog ember élete sem volna gyönyörűséges, mert ugyan mi célból lenne szüksége a gyönyörre, ha ez nem volna jó, s ha az élete fájdalmas is lehetne?! Hiszen akkor a fájdalom sem volna sem rossz, sem jó, ha egyszer a gyönyör sem volna az, s akkor ugyan miért kerülné? S eszerint az erkölcsös ember élete sem volna gyönyörűségesebb, mint a hitványé - ha ti. a tevékenységei sem volnának gyönyörűségesebbek.
Ha valaki azt állítja, hogy bizonyos gyönyörök - ti. amelyek erkölcsi tekintetben szépek - nagyon is kívánatosak, viszont a testiek, valamint azok, amelyek a mértéktelen embert jellemzik, nem kívánatosak, akkor elsősorban is a testi gyönyörökkel kell tisztába jönnie. Hát akkor a gyönyör ellentétét alkotó fájdalom miért kellemetlen? Hiszen a rossznak mindig a jó az ellentéte! Vagy talán a szükségszerű gyönyör csak olyan értelemben nevezhető jónak, mint ahogy az, ami nem rossz, szintén jónak mondható? Avagy talán csak bizonyos mértékig jók? Mert, persze, abban a lelki alkatban s abban a mozgásban, ahol a jó fokozása tekintetében nem lehetséges túlzás, ott a belőlük eredő gyönyör tekintetében sem lehet túlzás; ahol azonban lehetséges, ott a gyönyör tekintetében is lehetséges; márpedig a testi gyönyörök terén valóban lehetséges a túlzás, s a fogyatékos jellemű ember éppen azért ilyen, mert a túlzást keresi, nem pedig általában a szükségszerű gyönyöröket; hiszen egyébként valamilyen formában mindenki örömét leli az ételben, italban s a nemi élvezetekben, csakhogy nem mindenki úgy, ahogy kellene. Éppen ellenkezőleg áll a dolog a fájdalom kérdésében: a fogyatékos jellemű ember itt nemcsak a túlzást kerüli, hanem általában a fájdalmat; mert a fájdalom nem a gyönyör túlzásával áll ellentétben - legfeljebb annak a szemében, aki a gyönyörben a túlzást keresi.
15. Ámde nem elég csupán az igazságot megmondani, hanem a tévedés okát is fel kell tárni, ez nagyban hozzájárul a bizonyítás hiteléhez; mert hogyha megértjük azt, hogy miért kelti valami az igazság látszatát, ami pedig valójában nem igazság, ez mindjárt fokozza az igazságról való meggyőződésünket; ezért tehát meg kell mondanunk azt is, hogy miért látszanak a testi gyönyörök kívánatosabbaknak, mint a többiek. Először is azért, mert megszüntetik a fájdalmat: a fájdalom túlságos hevessége miatt - mintegy orvossághoz - a túlzott s általában a testi gyönyörökhöz szoktunk folyamodni; viszont az orvosság azért hat gyökeresen, s azért is kívánjuk annyira, mert a vele ellentétes fájdalommal szemben állva jelentkezik. S csakugyan, a gyönyört, mint már mondottuk, két ok miatt nem szokták komoly értéknek tekinteni. Először is, a gyönyörök egy része a fogyatékos természet cselekvésében merül ki (ez a természet vagy már eredetileg is ilyen, pl. az állaté, vagy csak szokás folytán vált ilyenné, pl. a gonosz emberé); más részük a beteg szervezet orvosságául szolgál; pedig többet ér, ha az embernek megvan az egészsége, mintha csak útban van az egészség felé. Ezek a gyönyörök tehát csupán szervezetünk tökéletesedésének folyamatát kísérik, szóval csupán járulékosan nevezhetők értékeseknek.
Továbbá, a testi gyönyöröket rendszerint az erős ingerek miatt hajhásszák az emberek, főképp azok, akik egyéb gyönyörökben nem is tudnak örömet találni; s így önmagukban mintegy szomjúságot támasztanak irántuk. Ha ezek a gyönyörök ártalmatlanok, akkor semmi kifogásolnivaló sincs a dologban; de ha ártalmasak, akkor nagyon is helytelen, ha valaki hajhássza őket. Mert egyrészt az ilyen embernek semmi egyebe sincs, aminek örülni tudna, másrészt pedig sok embernek - a természetükben rejlő okoknál fogva - már maga az is fájdalmat okoz, ha olyan állapotban vannak, amely sem nem kellemes, sem nem kellemetlen. Mert az élő szervezet örökké fáradságos munkában van, mint ezt a természettudósok kutatásai is bizonyítják, akik szerint a látás és a hallás is fájdalommal jár, csakhogy - mint mondják - ehhez már hozzászoktunk. S ugyancsak, míg ifjúkorunkban - a folytonos gyarapodás miatt - olyanok vagyunk, mint a mámoros ember, s már maga az ifjúság is kellemes érzéssel tölt el bennünket - az ingerlékeny természetű embereknek pedig folyton-folyvást orvoslásra van szükségük. A testük ugyanis - a benne levő anyagok keveredése miatt - olyan állapotban van, mintha valami folytonosan mardosná, azaz állandóan heves kívánság gyötri őket. Márpedig a fájdalmat csak a gyönyör képes kiűzni, ha ti. ellentétes irányú, vagy ha akármilyen is, de elég erős; s ennek folytán az ilyen ember rendszerint mértéktelen és erkölcstelen lesz. Azokban a gyönyörökben, amelyek nem járnak fájdalommal, nem is lehet túlzásba menni. Ezek azok, amelyek nemcsak járulékosan, hanem természettől fogva is gyönyörűséges dolgok. Járulékos gyönyöröknek azokat nevezem, amelyek gyógyítás céljára szolgálnak (ezeket csak azért tartjuk kellemeseknek, mert nyomukban gyógyulás jár, annak folytán, hogy az egészségesen maradt testrészek bizonyos tevékenységet fejtenek ki); viszont természet szerint gyönyörtelieknek azokat a dolgokat nevezem, amelyek az egészséges szervezetet késztetik cselekvésre.
Ámde olyan dolog nincs, ami mindig egyforma gyönyört okozna, hiszen a természetünk sem egyszerű, hanem mindig hord magában valami mást is, s éppen ezért romlandó; ha tehát egyik részünk valamit tesz, ez lényünk másik részének esetleg a természete ellenére van; ha aztán egyensúlyban vannak, akkor a kérdéses cselekvés nem tűnik sem fájdalmasnak, sem gyönyörűségesnek, persze, ha valakinek a természete egyszerű lenne, akkor mindig ugyanaz a cselekvés lenne számára a leggyönyörűségesebb. Így érthető, hogy az isten mindig egyetlen és egyszerű gyönyörűségben leli a kedvét; mert nem csupán a mozgásban van tevékenység, hanem a mozdulatlanságban is, sőt a gyönyörűség inkább a nyugalomban, mint a mozgásban van. Ámde a változás - mint a költő mondja -minden dologban kedves - bizonyos fogyatkozás miatt; mert miként a rossz ember változékony, éppúgy a folytonos változást kívánó természet is rossz, mert nem egyszerű és nem jó.
Ezekben fejtettük ki nézeteinket a fegyelmezettségről és a fegyelmezetlenségről, a gyönyörről és a fájdalomról, valamint arról, hogy e fogalmak mindegyikének mi a tartalma, s hogy milyen értelemben jó az egyik, s rossz a másik; hátravan még, hogy a barátságról is beszéljünk.