1. Ezek után - a tárgyalás rendje szerint - a barátságról kell nézeteinket kifejteni. Mert a barátság is erény, vagy legalábbis szoros kapcsolatban áll az erénnyel, s különben is, erre van a legnagyobb szükségünk az élet szempontjából. Barátok nélkül ugyanis senkinek sem lehet kedves az élete, még ha minden egyéb jóban része van is; sőt talán éppen a gazdagoknak s az uralom és a hatalom birtokosainak van a legnagyobb szükségük barátokra, mert hiszen különben mi hasznuk volna helyzetük előnyeiből, ha nem volna alkalmuk jótétemények gyakorlására, amelyeket pedig éppen barátaikkal szemben gyakorolhatnak a legjobban és a legdicséretreméltóbban?! Avagy hogy is őrizhetnék és tarthatnák meg szerencséjüket barátok nélkül? Hiszen minél nagyobb a jólét, annál könnyebben felborulhat! A szegénységben vagy más nyomorúságban mindenki úgy érzi, hogy csak egy helyre menekülhet: barátaihoz; a barátság nagy segítséget jelent az ifjaknak, mert megóvja őket a botlásoktól; az öregeknek, mert gyámolítja őket, s könnyít rajtuk abban, aminek elvégzésére gyengeségük miatt már nem képesek; de segítséget jelent azoknak is, akik erejük teljében vannak - az erkölcsös cselekedetek végrehajtására: „Ha ketten mennek együtt...” Így nemcsak a gondolkodásban, hanem a cselekvésben is többre megy az ember. A szeretet minden bizonnyal már természettől fogva megvan a nemzőben a nemzett egyeddel, s fordítva, a nemzettben a nemzővel szemben, nemcsak az emberek között, hanem a madaraknál és a legtöbb állatnál is; megvan általában az egyfajúakban egymással szemben, de leginkább tapasztalható mégis az emberekben, amiért is az emberbarátokat dicsérettel szoktuk emlegetni. Mindenki tapasztalhatja utazásai közben, hogy mennyire közeli és kedves mindenki a másik számára. Sőt nyilván az államot is a barátság érzése tartja össze, s ezért a törvényhozó nagyobb becsben tartja, mint akár az igazságosságot; mert az egyetértés kétségtelenül mutat némi hasonlóságot a barátsággal, márpedig a törvényhozó legelsősorban az egyetértést igyekszik megteremteni, míg a viszályt, ami alapjában véve gyűlölködés, minden erővel kirekeszteni iparkodik. S egyébként is, ha az emberek baráti érzéssel vannak egymás iránt, akkor tulajdonképpen már nincs is szükségük igazságosságra; ha ellenben csak igazságosak, akkor még mindig elkél a barátság; s úgy látszik, hogy az igazságosság legnagyobb foka is baráti jelleget mutat. De a barátság nemcsak szükséges, hanem erkölcsileg szép is; aki szereti a barátokat, azt dicsérettel illetjük, s ha valakinek sok barátja van, azt szép dolognak tartjuk; sőt némelyek éppenséggel azt a véleményt vallják, hogy a jó ember és a barát egy és ugyanaz.
2. De a barátság kérdésében nem kevés vitás pont is akad. Vannak pl., akik a barátság lényegét a hasonlóságban látják, s azt tartják, hogy akik hasonlítanak egymáshoz, azok barátok is; innen van az a közmondás, hogy „a hasonszőrűek összetartanak” ; vagy: „csóka a csókához húz” stb.; mások viszont, éppen fordítva, azt szokták mondani, hogy az egymáshoz hasonló emberek mind olyanok egymással szemben, mint „fazekas a fazekassal szemben”. Mások meg e dolgok lényegét még mélyebben, a természeti okoknak megfelelőbben keresik, pl. Euripidész, aki úgy fejezi ki magát, hogy „vágyódik záporra az eltikkadt föld, s vágyódik a fenséges égboltozat is, ha megteljesedik esővel - hogy aláhulljon a földre”, vagy pl. Hérakleitosz, aki azt mondja, hogy „az ellentétes dolgok mindig javára vannak egymásnak”, s „az egymástól elütő hangokból lesz a leggyönyörűbb harmónia”, s hogy „minden dolog viszályból keletkezik”. Velük ellentétes állásponton van többek között Empedoklész, aki szerint „a hasonló a hasonló felé törekszik”. Ámde hagyjuk e kérdések természettudományi vonatkozásait, mert nem tartoznak mostani vizsgálódásunk tárgyköréhez, ellenben vegyük szemügyre azt, aminek emberi vonatkozása van, s ami az erkölcsi és érzelmi élettel függ össze: vajon lehet-e mindenkiben baráti érzelem, vagy pedig az már eleve nem is lehetséges, hogy a gonosz ember valakinek a barátja lehessen; továbbá: vajon csupán egy vagy több formája is lehet-e a barátságnak. Aki úgy vélekedik, hogy csupán egy formája lehetséges - mégpedig azért, mert ebben a nagyobb és kisebb fok úgyis benne foglaltatik -, nem eléggé meggyőző bizonyítékra támaszkodik, mert hiszen a nagyobb és a kisebb fok a különböző nemű dolgokra is alkalmazható. Erről már fentebb is volt szó.
E kérdésekre azonnal világosság derül, mihelyt tisztába jövünk azzal, hogy mi kelthet bennünk rokonszenvet; mert nyilván nem minden dologgal szemben tudunk rokonszenvet érezni, hanem csak azzal szemben, ami ezt az érzést egyáltalában felkeltheti bennünk, tehát ami jó, kellemes vagy hasznos. Hasznosnak viszont csak azt tartjuk, amiből jó vagy kellemes érzés származhat; tehát csak olyasmi iránt viseltethetünk rokonszenvvel, ami - mint végcél - jó vagy kellemes. Ámde vajon azt kedveljük-e, ami általában véve jó, vagy pedig csak azt, ami nekünk jó? E két dolog néha nagyon is különbözik egymástól. S ugyanezt kérdezhetjük a kellemessel kapcsolatban is. Azt tartják, hogy mindenki azt szereti, ami neki jó, s a jó általában véve rokonszenvet kelt ugyan, de azért mindenki ahhoz vonzódik, ami neki jó. Viszont az is világos, hogy senki sem azt kedveli, ami neki valóban jó, hanem azt, amit ő annak tart. Ámbár ez végeredményben egyre megy, mert legfeljebb úgy fejezzük ki magunkat, hogy rokonszenvet csak az vált ki, amit jónak tartunk. Azonban - bár háromféle okból vonzódhatunk valamihez - az élettelen tárgyak iránt érzett szeretetre mégsem szoktuk alkalmazni a barátság kifejezést, mert ez esetben nem lehet szó a barátság viszonzásáról, sem pedig arról, hogy az illető tárgyak javát akarjuk: nevetséges volna pl. azt mondani, hogy javát akarjuk a bornak, legfeljebb azt akarhatjuk, hogy megmaradjon, s aztán a miénk legyen; márpedig általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul meg a másik fél részéről is; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik, már barátságnak nevezzük. Sőt ehhez talán még azt is hozzá kell tennünk, hogy e jóakaratnak nem szabad a két fél előtt titokban maradnia. Mert az ember sokszor olyanokkal szemben is tanúsíthat jóindulatot, akiket sohasem látott, csak éppen feltételezi róluk, hogy jóravaló, hasznos emberek; s fordítva, ugyanígy viselkedhetnek ez utóbbiak is vele szemben. Ezek tehát nyilván jóakaratúak egymás iránt; ámde hogyan nevezhetnénk őket barátoknak, mikor egymás érzelmeiről tudomást sem vesznek?! Szóval a barátoknak - valamelyik felsorolt októl indíttatva - jóindulattal kell viseltetniük egymás iránt, s egymás javát kell akarniuk, de úgy, hogy ez ne maradjon titokban előttük.
3. Ezek a kiinduló okok pedig faj szerint különbözőek egymástól, de éppen ezért különbözőek a szeretet és a barátság formái is. A barátságnak három formája van, ugyanannyi, mint ahányféle dolog a vonzalmunkat felkeltheti; ez utóbbiak mindegyikének megfelel egy viszontszeretet, amely a két fél közt nem marad titokban. Akik pedig egymást szeretik, azok éppen abban a tekintetben akarják egymás javát, amely szerint egymást szeretik. Akik pl. a haszonért szeretik egymást, azok tulajdonképpen nem is egymás kedvéért szeretnek, hanem azért, mert egymástól valami jót várnak; éppígy van ez azoknál is, akik a gyönyörűségért szeretik egymást. Pl. a szellemes embert nem azért szeretjük, mert ilyen vagy olyan jelleme van, hanem azért, mert kellemesen szórakoztat bennünket. Aki tehát a haszonért szeret valakit, ezt azért teszi, ami neki magának jó; s aki a gyönyörűségért szeret, ezt azért teszi, ami neki magának kellemes, nem pedig azért, mert az, akit szeret, olyan, amilyen: tehát csupán azért, mert az illető őneki hasznos, illetve kellemes. Más szóval, az ilyen viszony legfeljebb járulékosan nevezhető barátságnak: ez esetben nem azért szeretünk valakit, mert az illető olyan, amilyen, hanem azért, mert valami jóban vagy gyönyörűségben részeltet bennünket. Éppen ezért az ilyen barátság könnyen fel is bomlik - ha ti. a barát nem marad mindig olyan, amilyen volt; mert ha többé már nem kellemes vagy nem hasznos, akkor megszűnik vele szemben a barátság is. Márpedig a hasznosság sohasem tart örökké, hanem időről időre változik. S ha megszűnik az ok, ami két embert barátságban összefűzött, akkor szétfoszlik maga a barátság is, mert hiszen ez csupán az említett érdekeken épült fel. A hasznosságon alapuló barátság főképp idősebb emberek közt szokott kifejlődni, mert az ilyen korú emberek sohasem annyira a kellemeset, mint inkább a hasznosat keresik; a férfikoruk virágjában levők, valamint a fiatal emberek közt inkább csak akkor, ha ezek haszonlesők. Az ilyen emberek aztán nem is igen szoktak egymás társaságában élni. Néha még csak nem is kellemesek egymás számára, s nem is érzik szükségét az ilyen érintkezésnek, hacsak nincs valami hasznuk egymásból; éppen csak annyira keresik egymás kedvét, amennyire mégis remélhet, hogy valami jóban részesülhetnek. A barátság e fajtájához szokták sorolni a vendégbarátságot is. Már aztán az ifjak közötti barátság rendszerint a kellemes érzésekből fakad: az ifjúság mindig érzelmei szerint él, s leginkább azt keresi, ami neki kellemes, s amit a jelen pillanat nyújt; idő haladtával persze mások lesznek az örömei is. Ezért az ifjúkori barátság hamar keletkezik, de hamar meg is szűnik: a kellemes dolgok iránti hajlamunkkal együtt változik a barátságunk is, márpedig az ilyenfajta kellemességben könnyen változás állhat be. Az ifjúság rendszerint szerelmes természetű is, mert a szerelemben éppen az érzelmek és a gyönyörűség foglalják el a legnagyobb helyet: ezért lobbannak az ifjak könnyen szerelemre, s ezért lohadnak is le olyan hamar, hogy sokszor egy és ugyanazon a napon már változás áll be érzelmeikben. Viszont ők azok, akik naphosszat együtt akarnak lenni, s együtt akarnak élni, mert így érik el barátságuk célját.
4. Tökéletes viszont az erkölcsileg jó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága. Ezek egyformán kívánják egymás javát, éspedig csupán azért, mert mind a ketten jó emberek - már önmagukban véve is; márpedig aki barátainak a javát csupán őértük kívánja, az legelsősorban nevezhető barátnak, mert mindegyik azt szereti barátilag a másikban, ami annak a lényege, nem pedig azt, ami csak járulékos; s éppen ezért az ilyen emberek barátsága meg is marad mindaddig, amíg csak ők magul erkölcsileg jók; márpedig az erény maradandó; ebben az esetben mindkét fél nemcsak önmagában véve, hanem barátjával szemben is jó. Mert a jó emberek önmagukban véve jók és egymás számára is hasznosak. De éppúgy kellemesek is egymás számára, mert a jó emberek önmagukban véve is és egymás számára is kellemesek, mert a saját jelleméből fakadó cselekedetekben és a hozzájuk hasonlókban mindenki gyönyörűségét leli, márpedig a jó emberek cselekedetei mindig egyformák, vagy legalábbis hasonlók. Könnyen érthető tehát, hogy az ilyen barátság tartós, mert benne mindaz egyesül, aminek a barátban meg kell lennie. Ugyanis minden barátság az erkölcsi jón vagy a kellemes érzésen alapszik - már aztán ezeket akár általános értelemben vesszük, akár csupán annak a szempontjából, akitől a vonzalom kiindul s ezenkívül a hasonlóságon; a jó emberek barátságában pedig az említett értékek mind megvannak magukban a barátokban: itt a barátok egyéb tekintetben is hasonlók egymáshoz; s ami általában véve jó, az általában véve kellemes is. Leginkább ez a két érték kelt bennünk vonzalmat, s a szeretet és a barátság legelsősorban és a legtökéletesebb formában éppen az ilyen emberek közt van meg. Természetes, hogy az ilyen barátság ritka, mert hiszen ilyen ember kevés van. S azonkívül az ilyen barátság kialakulásának hosszú időre is van szüksége, s arra, hogy a barátok összeszokjanak; mert a közmondás szerint az emberek nem ismerhet meg egymást előbb, míg azt a bizonyos mennyiségű sót együtt el nem fogyasztják; s előbb nem fogadhatják egymást bizalmukba, s nem is lehetnek jó barátok, míg egyik a másik szemében nem lesz szeretette méltó, s míg ennek bizonyságát nem adja. Viszont akik nagyon hamar baráti viszonyt kötnek egymással, azokban talán megvan az akarat arra, hogy barátokká legyenek, ámde mégsem lesznek azokká, hacsak egyúttal nem szeretette méltók is egymással szemben, olyformán, hogy ezt tudják is egymásról; mert a barátkozásra való hajlandóság elég hamar megjön, de a barátság nem.
5. Az ilyen barátság tehát - tartósság tekintetében s más szempontból is - tökéletes, és itt az egyik barát a másiktól minden tekintetben ugyanazt kapja, s itt egymásnak mindig hasonló viszonzás jár ki - amint ennek a jó barátok közt lenni is kell. A gyönyörűség érzésén alapuló barátság ezzel az igazival bizonyos hasonlóságot mutat, mert az erkölcsileg jó emberek is kellemesek egymásnak; s ugyanezt mondhatjuk a hasznosságon alapuló barátságról is, mert a jó emberek hasznosak is egymásnak. E két utóbbi esetben is akkor legtartósabb a barátság, ha a két barát egymástól ugyanazt kapja, pl. gyönyörűséget; sőt nem is csak egyszerűen ugyanazt, hanem ugyanabból a fajtából is, mint ahogy ezt pl. a szellemes emberek közt levő barátságban tapasztalhatjuk; de nem ám úgy, mint ahogy a szerelmes férfi s az általa szeretett személy közt történni szokott. Ez utóbbiak rendszerint nem ugyanabból az okból örülnek egymásnak, hanem az egyik azért, mert láthatja a másikat, emez pedig azért, mert a szerelmese kedveskedik neki; ám ha az ifjúkori báj elmúlik, vele együtt sokszor elmúlik a barátság is: az egyiknek már nem okoz gyönyörűséget a másik látása, emennek pedig semmi kedveskedésben sincs többé része; persze azért sokan még ekkor is jó barátok maradnak - ha ti. a hosszú együttlét folytán egymás lelki tulajdonságait megszerették, s ha jellemben hasonlítanak egymáshoz. Akik ellenben a szerelmi viszonyban nem gyönyört gyönyörért, hanem csupán hasznot haszonért cserélnek, azoknak a barátsága már nem olyan erős, s nem is olyan tartós. Akik csak a haszonért lépnek barátságra, azok rendszerint azonnal el is válnak egymástól, mihelyt a haszon eltűnik: az ilyen emberek nem egymást szerették, hanem azt, ami nekik hasznot jelentett. Gyönyörűség okából vagy haszonért még az erkölcsileg romlott emberek is élhetnek egymással barátságban, s ugyancsak a tisztességesek is a gonoszokkal, sőt még az is, aki e két csoport egyikéhez sem tartozik, akármiféle emberrel; az azonban bizonyos, hogy tisztán egymás személyéért csupán a jó emberek lehetnek egymás barátai; a rossz emberek ugyanis nem találnak örömet egymásban - ha egyúttal nem kínálkozik nekik valami haszon is. Csak a jó emberek barátságához nem férkőzhet a rágalom: akit mi magunk hosszú időn át alaposan megismertünk, azzal szemben nem egykönnyen adunk hitelt senki másnak. Az ilyen barátok közt aztán megvan a bizalom, ezek sohasem bántják meg egymást, s náluk minden egyebet is megtalálunk, aminek az igazi barátságban értéket tulajdonítunk. De azon már nem csodálkozhatunk, ha a barátság más fajtáiban ilyen természetű zavarok jelentkeznek. Minthogy azonban közönségesen azokat is barátoknak szokták nevezni, akik csupán a haszonért vonzódnak egymáshoz, mint pl. az államok - ezek csak a haszonért szoktak egymással szövetségre lépni -, sőt azokat is, akik csupán a gyönyörűségért szeretik egymást, mint pl. a gyermekek - talán mi is elfogadhatjuk, hogy az ilyen emberek is lehetnek barátok; csak éppen hozzá kell tennünk, hogy a barátságnak többféle formája van, s hogy elsősorban és lényegileg csak azt nevezhetjük barátságnak, amit a jó emberek - s csupán azon az alapon, hogy jók - kötnek egymással, míg a barátság többi formáját csak bizonyos hasonlóság alapján nevezhetjük így; mert amennyiben valami jót és valami hasonlót szeretnek, annyiban barátok, hiszen még a gyönyörűség is jónak számít a gyönyörűséget kedvelők szemében. Ámde a barátság e két formája nemigen szokott egybeesni; rendszerint más emberek keresik a barátságot haszonból, s mások gyönyörűségből; mert a járulékos dolgok nemigen szoktak együtt jelentkezni.
A barátság formáinak ez osztályozása alapján megállapíthatjuk, hogy a rossz emberek csupán gyönyörűség okából vagy haszonért szoktak egymással barátságot kötni, mert hiszen legfeljebb ebben a tekintetben hasonlítanak egymáshoz; a jók ellenben önmagukért ápolják a barátságot, tehát azon az alapon, hogy jók. Ezek az utóbbiak tehát önmagukban véve is barátoknak nevezhetők, míg az előbbiek csak járulékosan, s csak azért, mert hasonlítanak emezekhez.
Valamint az erény tekintetében az egyik embert lelki alkata, a másikat pedig tevékenysége alapján nevezzük jó embernek, így van ez a barátság kérdésében is: vannak, akik az együttélés által keresik egymásban a gyönyörűséget, s így igyekeznek egymásnak javára leírni, mások viszont - mivel esetleg éppen alusznak, vagy nem egy helyen tartózkodnak - tevékenységet nem fejthetnek ugyan ki, de azért olyan érzelmeik vannak, hogy képesek volnának egymással szemben szeretetteljes cselekedetekre; a tartózkodási hely ugyanis magában véve még nem bontja fel a barátságot, legfeljebb a tevékenységet akadályozza meg. De azért a sokáig tartó távoliét miatt könnyen a barátság is feledésbe mehet; ezért szokták mondani, hogy: „sok barátság felbomlott már azon, hogy a személyes érintkezés megszakadt”. Azt is tapasztaljuk, hogy öreg és mogorva emberek nemigen nyerik meg a mások barátságát, mert nagyon kevés kellemes vonás van bennük, márpedig senki sem bírja ki azt, hogy egy kellemetlen vagy nem rokonszenves emberrel naphosszat együtt legyen, mintha csak a természet mindenekfelett a kellemetlent kerülné, s a kellemes után törekedne. Akik vonzódnak ugyan egymáshoz, de nem élnek közös életet, azok inkább hasonlítanak a jóakaratú emberekhez, semmint a barátokhoz. Mert semmi sem tartozik hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés: haszonra csak az törekszik, aki valamiben szükséget szenved, állandó együttélésre ellenben a teljes boldogságban élő ember is, mert éppen hozzá illik legkevésbé a magányos élet. Ámde tartósan nem élhetnek együtt olyanok, akik nem kellemesek egymás számára, s akik nem ugyanabban találják az örömüket; márpedig a baráti együttélést éppen ez jellemzi.
7. Igaz barátságnak tehát - mint már sokszor mondottuk -csak a jó emberek barátságát nevezhetjük. Mert azt tartjuk szeretetre méltónak és kívánatosnak, ami önmagában véve jó vagy kellemes, az egyes ember számára pedig azt, ami az ő számára jó vagy kellemes. A jó ember viszont a jó ember számára mindkét előbb említett oknál fogva szeretetre méltó és kívánatos. A szeretetet érzelemnek, a barátságot pedig lelki alkatnak kell tekintenünk: a szeretet megnyilvánulhat az élettelen dolgokkal szemben is, míg ahol viszontszeretetről van szó, ez már elhatározással jár, az elhatározás pedig csak lelki alkatból eredhet. Azonkívül az emberek a barátaik javát éppen az ő érdekükben kívánják, s nem csupán érzelemből, hanem lelki alkatból kifolyólag. S avval, hogy barátjukat szeretik, tulajdonképpen a maguk javát szeretik, mert ha a jó ember valakinek a barátjává lesz, akkor egyúttal a javává is lesz annak, akinek a barátja. Így tehát mindkét fél nemcsak szereti azt, ami neki magának jó, hanem a barátjának is egyenlő részt fizet vissza - az iránta való jóindulattal és kedvességgel; mert hiszen a közmondás szerint: barátság = egyenlőség. Mindez persze elsősorban a jó emberek barátságára áll.
A mogorva és az öregedő emberek közt már sokkal nehezebben jön létre barátság, annyival is inkább, mert ezek sokkal összeférhetetlenebbek, s mert kevésbé lelik örömüket a társaságban; márpedig alighanem ezek a tulajdonságok a barátság legjellegzetesebb vonásai, s leginkább ezek hozzák létre a barátságot. Ezért van az, hogy a fiatal emberek hamar barátságot kötnek egymással, az öregek ellenben nem, mivel az ember nem szokott barátja lenni annak, akiben nem találja örömét; ugyanez áll a mogorva emberre is. Az ilyen emberek jóakaratúak ugyan lehetnek egymással szemben, mert hiszen egymás javát akarják, s mindig készek a segítségre, barátokká ellenben nemigen lehetnek, mert nem szeretnek együtt élni mással, s nem lelik örömüket egymásban, holott pedig minden a legnagyobb mértékben hozzátartozik a barátsághoz. Sok emberrel egyszerre nemigen lehetünk baráti viszonyban - legalábbis a tökéletes barátság szellemében aminthogy szerelmet sem érezhetünk sok ember iránt egyszerre; mert a szerelem a túlzás egy neme, márpedig az ilyesmi természetszerűen csak egyvalakivel szemben szokott megnyilvánulni; hogy pedig ugyanannak az embernek a tetszését egyszerre sokan különös mértékben megnyerjék, ez sem képzelhető egykönnyen, sőt talán még az sem, hogy egyáltalában akadjon olyan sok jó ember. S azonkívül az embernek tapasztalatot is kell gyűjtenie, s a barátjaival hosszú ideig együtt is kell élnie, ami pedig igen nehéz dolog. Az ellenben már nagyon is lehetséges, hogy valaki haszon és kellemesség alapján igen sok embernek a tetszését megnyeri, mert ilyenek sokan vannak, s a szolgálatkészség rövid időn belül is megnyilvánulhat. E két utóbb említett viszony közül a barátsághoz inkább hasonlít az, amelyiknek az alapja a gyönyör; ha mindkét félnek ugyanaz jut ki a másik részéről, mindketten örömüket lelik egymásban, vagy legalábbis ugyanabban a dologban; ilyen a fiatal emberek barátsága. Ebben ugyanis sokkal inkább megvan a szabad emberhez méltó szellem, míg az a barátság, amelynek alapja a haszon, piaci lelkületre vall. A boldogan élő embereknek hasznos barátokra egyáltalában nincs is szüksége, de kellemesekre igen, mert neki csupán az az óhaja, hogy bizonyos emberekkel együtt élhessen - márpedig a kellemetlenséget rövid ideig még csak elviseli az ember, de huzamosan már senki sem hajlandó vállalni, hiszen még magát a jót sem vállalná, ha ez kellemetlen volna neki -, ezért mindenki olyan barátokat keres, akik kellemesek neki. De amellett, hogy ilyenek, még erkölcsileg jóknak is kell lenniük, s azonfelül olyanoknak, akik az illető szempontjából is jók: csak így lesz meg bennük mindaz a tulajdonság, aminek a barátokban meg kell lennie. A hatalmon levő embereknél azt tapasztaljuk, hogy kétféle barátot szoktak tartani: olyat, akiből hasznot húznak, s olyat, aki kedves nekik; de ez a kettő nemigen szokott ugyanaz a személy lenni, mert sem olyan barátot nem látnak szívesen, akiben a kedvesség erénnyel is párosul, sem pedig olyat, aki az erkölcsi jó szempontjából volna nekik hasznos; sőt éppen ellenkezőleg, a szellemes embert csak azért fogadják a körükbe, hogy kellemes társaságuk legyen, az ügyeset pedig csak azért, hogy végrehajtsa a parancsaikat; ez a két tulajdonság pedig nemigen szokott egy személyben együtt lenni. Azt már említettük, hogy csak az erkölcsös ember lehet egyszerre kellemes is meg hasznos is; csakhogy az ilyen ember nemigen szokott barátjává szegődni annak, aki nála magasabb rangú - legfeljebb akkor, ha ez utóbbi az erényben is felette áll; ha ez nem így van, akkor nincs meg az az egyenlőség, amely abból fakad, hogy az erkölcsös ember arányosan mindkét tekintetben alulmarad; csakhogy a hatalmon levő emberek közt ilyen nemigen akad.
8. A barátság eddig említett formái az egyenlőségen alapul-1158b nak, mert a két fél ugyanazt kapja egymástól, s ugyanazt kívánja egymásnak - vagy valamit valamiért cserébe kap, például gyönyört a haszonért. Hogy a barátságnak e formái már sokkal kevésbé nevezhetők barátságnak, és sokkal kevésbé tartósak, azt már említettük. De az is nyilvánvaló, hogy ugyanahhoz a dologhoz mért hasonlóságuk, illetve különbözőségük okozza azt, hogy bizonyos tekintetben barátságnak számítanak, más tekintetben nem: az erényen alapuló barátsághoz való hasonlóságuk folytán barátságnak látszanak, mert hiszen egyik formájukban a gyönyörűség, a másikban a haszon szerepel, márpedig ez a két dolog az erényen alapuló barátságban is megvan - másfelől azonban, mivel az erényen alapuló barátságot nem kezdheti ki a rágalom, s éppen ezért tartós is, emezek viszont gyorsan megváltoznak, és sok egyéb tekintetben is különböznek az erényen alapuló barátságtól, éppen e különbözőség miatt nem látszanak barátságnak. Egészen más aztán a barátságnak az a formája, amely valami fölényen alapszik, aminő például az apa viszonya a fiához, s általában az öregebb ember viszonya a fiatalabbhoz, a férj viszonya a feleségéhez s általában az uralkodóé az alárendelthez. Sőt a barátság e formái még egymástól is különböznek: a szülők viszonya gyermekeikhez egészen más, mint az uralkodóké alárendeltjeikhez; s az apa érzelmei sem ugyanazok a fiával szemben, mint a fiúé az apjával szemben, s a férjé sem ugyanaz a feleséggel szemben, mint a feleségé a férjjel szemben. Mert hiszen e személyek mindegyikének más és más az erénye, s más a tevékenységi köre, sőt más az az ok is, ami őket szeretetre indítja, másféle tehát a szeretetük, s másféle a barátságuk is. Ily esetben nem részesülhet a két fél egymás részéről ugyanabban, tehát nem is szabad ugyanazt követelniük; de ha a gyermekek megadják szüleiknek azt, ami kijár azoknak, akik őket nemzették, a szülők viszont fiaiknak azt, ami kijár a gyermekeknek, a köztük levő barátság mégis tartós és példás lesz. S a barátság mindama formáiban, melyek fölényen alapulnak, még a szeretetnek is arányosnak kell lennie: aki másoknál erkölcsileg jobb, hasznosabb, vagy egyéb tekintetben kiválóbb, annak inkább részesülnie kell a szeretetben, mint fordítva; mert csak ha a szeretet érdem szerint jut ki az embereknek, csak akkor érvényesülhet bizonyos értelemben az egyenlőség, ami pedig minden bizonnyal a barátság jellegzetes vonásaihoz tartozik.
9. Más az egyenlőség szerepe az igazságosságban, s más a barátságban: az igazságosságban első helyen áll az érdem szerinti egyenlőség, s csak második helyen a mennyiség szerint mért egyenlőség; a barátság esetében pedig fordítva, első helyen a mennyiség szerint, s csak második helyen az érdem szerinti egyenlőség. Ez világosan látszik akkor, ha a két fél közt erény, gonoszság, jólét vagy más tekintetben nagy különbség mutatkozik: ilyen esetben barátságról már nem is lehet szó, sőt erre az illetők számot sem tartanak. Legnyilvánvalóbb ez az istenek esetében, mert mindenféle jóban ők magaslanak ki leginkább. De világos a királyok esetében is, mert hiszen az ő barátságukra sem tarthatja magát méltónak az, aki mélyen alattuk áll; sőt a legjobbak és a legbölcsebbek barátságára sem áhítoznak a semmirekellők. Pontos határt persze ilyen dolgokban nem lehet megállapítani arra nézve, hogy meddig maradhat fenn a barátság, mert hiszen ha az egyik féltől sok mindent elveszünk is, még mindig fennállhat a barátság, ha ellenben az egyik félt a másiktól - például az embert az istentől - túlságosan nagy távolság választja el, akkor többé már nem lehet szó róla. Ezért szokták vitatni azt, vajon kívánhatja-e egyáltalában barát a barátnak a legnagyobb jót, tehát azt, hogy istenné legyen: így a barátság nem maradhatna fenn köztük, tehát jót sem jelenthetnének egymásnak, márpedig a barát jót jelent. Ha tehát helyes az a tételünk, hogy barát a barátnak mindig az ő érdekében kíván jót, akkor az illetőnek szükségképpen annak is kell maradnia, ami csoda, más szóval csak ember minőségben kívánhatja neki a legfőbb javakat. Sőt talán még így sem valamennyit, mert hiszen elsősorban mégis magának kívánja a jót minden ember.
A legtöbb ember - mivel kitüntetésre vágyik - inkább akar másnak a szeretetében részesülni, mint mást szeretni; ez az oka annak, hogy a legtöbb ember kedveli a hízelgőket, mert a hízelgő ember olyan, mint az alantas viszonyban levő barát, vagy legalábbis olyannak tetteti magát, s azt színleli, hogy ő inkább szeret, semmint másnak a szeretetére számít; viszont a mások részéről élvezett szeretet igen közel áll a mások részéről élvezett kitüntetéshez, amire pedig a legtöbb ember pályázik. Ám a kitüntetést nyilván nem önmagáért keresik az emberek, hanem csak járulékosan. Mert a legtöbb ember, mikor a hatalmon levőktől kitüntetésben részesül, csupán a remény miatt örül ennek: azt hiszi, hogy ha majd valamire szüksége lesz, megkapja tőlük, szóval a kitüntetésnek csak azért örül, mert a saját boldogulása jelét látja benne; aki meg a tisztességes és tudással rendelkező emberek részéről való megbecsülésre törekszik, az tulajdonképpen azt akarja elérni, hogy ezzel a saját, önmagáról alkotott véleményét erősítse meg. Annak örül, hogy ő maga erkölcsileg jó, mert bízik azoknak az ítéletében, akik ezt mondják róla. Ellenben a mások részéről élvezett szeretetnek csupán önmagáért szoktunk örülni. Tehát ezt többre is kell tartanunk, mint a mások részéről élvezett kitüntetést; s a barátságot önmagában véve is kívánatosnak kell tekintenünk. S úgy látszik, hogy a barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeretünk, semmint abban, hogy minket szeretnek. Bizonyságul szolgálhatnak erre azok az anyák, akiknek csak abban van az örömük, hogy szeretnek: néhányan ugyan másokkal neveltetik fel gyermekeiket, de mégis, amíg csak tudnak róluk, szeretik őket, s viszontszeretetet - ha a kettő együtt nem lehetséges - nem várnak tőlük, hanem megelégszenek avval, ha látják, hogy jól megy a soruk; szeretik őket, még ha azok nem juttatnak is nekik semmit abból, ami az anyának kijár, mert hiszen nem is ismerik az anyjukat.
1o. Mivel pedig a barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeressünk mást, semmint abban, hogy mások szeressenek minket - s mivel azokat, akik barátaikat szeretik, dicséret illeti meg: ebből következik, hogy a barátság erényét a mások iránti szeretetben kell keresnünk; úgyhogy akiknél ez a szeretet az érdemnek megfelelően valósul meg, azok tartósan barátok, és barátságuk is maradandó. Így lehetnek legkönnyebben barátok még az egyenlőtlenek is: esetleg köztük is helyreállhat az egyenlőség. Márpedig az egyenlőség és a hasonlóság annyi, mint barátság, főképpen azoknak a hasonlósága, akik az erény tekintetében hasonlítanak egymásra; az ilyen ember - minthogy maga is állhatatos - a kölcsönös viszonyban is állhatatos marad, a rosszra nincs szüksége, s az ilyesmit nem is pártolja, sőt lehet mondani, hogy még meg is akadályozza, mert az erkölcsileg jó embert éppen az jellemzi, hogy sem ő nem hibázik, sem a barátait nem engedi hibázni. Viszont a rossz emberek nem ismerik az állhatatosságot, hiszen még önmagukhoz sem tudnak hasonlók maradni; de azért rövid időre még ők is köthetnek barátságot egymással, mert egymás gonoszságában örömüket lelik. Már aztán az egymásnak hasznos és kellemes emberek barátsága sokkal tovább tart: egészen addig, amíg gyönyörűséget vagy hasznot nyújtanak egymásnak. Ellentétes életviszonyok leginkább haszonért kötött barátságra szoktak vezetni, például a szegény rendszerint a gazdagnak, a tudatlan a tudósnak a barátságát keresi: akinek valamire szüksége van, ennek az elnyeréséért a maga részéről másvalamit ajánl cserébe. Ide sorolhatjuk a szerető és szeretett, a szép és a csúnya ember közötti érzelmi viszonyt is. Ezért olyan nevetséges sokszor a szerető, ha azt várja, hogy szerelmese éppúgy szeresse őt, mint ahogyan ő szereti amazt; persze, ha ő is éppen olyan szeretetre méltó, mint a szerelmese, akkor talán joggal várhatja is ezt; de ha ennek nyoma sincs benne, akkor már nevetséges. Sőt talán egyáltalában nem is törekszik semmi sem a vele ellentétes dolog felé - önmagában véve, hanem csupán velejáró következményképp; a törekvés ugyanis mindig a középre irányul, mert ez a jó - például a száraznak nem az a jó, ha nedvessé lesz, hanem az, ha a középállapotot eléri, s éppígy a melegnek és minden egyébnek is.
11. Ámde hagyjuk ezt a kérdést, úgysem igen tartozik ide. Úgy látszik - miként már kezdetben is szó volt róla -, hogy a barátság és az igazságosság ugyanazokban a dolgokban és ugyanazon személyek között nyilvánul meg. Mert mintha a közösségben lenne valamiféle igazságosság, de lenne barátság is: az ember barátjának szokta nevezni azt, akivel együtt hajózik, együtt katonáskodik, s akivel másféle közösségben együtt él. S csak annyiban lehet szó emberek közti barátságról - aminthogy igazságosságról is -, amennyiben ápolják a közösséget. Ez a közmondás tehát: „a barátok vagyona közös”, nagyon is igaz, mert a barátság közösségben nyilvánul meg. A testvérek és kebelbeli barátok között minden közös; egyebütt azonban csak bizonyos meghatározott javak közösek, hol több, hol meg kevesebb, mert a barátság is hol erősebb, hol meg gyengébb. De különbözők az igazságosság formái is: más az igazságosság a szülők és a gyermekek, s más a testvérek egymás közötti viszonyában, más a kebelbeli jó barátok, s más a polgárok közt, és így tovább, a baráti viszony többi változataiban. Persze más-más az igazságtalan cselekedet is az említett személyek mindegyikével szemben: aszerint növekedik, minél közelebbi baráttal szemben követi el valaki; például, ha valaki pénzt tulajdonít el egy kebelbeli barátjától, akkor ez sokkal súlyosabb eset, mint ha egy polgártársával teszi ezt; s ha nem segíti meg édestestvérét, ez sokkal súlyosabb, mintha ezt idegennel szemben mulasztja el; ha megveri apját, ez sokkal súlyosabb, mintha akárki mást verne meg. És természetesen a barátság fokával együtt nőnek az igazságosság követelményei is, minthogy a barátság és az igazságosság ugyanazok között a személyek között áll fenn, és egyenlő a kiterjedésük.
Mindenféle közösség az állami közösség egy részének tekinthető. Az emberek ugyanis mindig valami hasznos dologért egyesülnek, s olyasmit akarnak megszerezni maguknak, amire az életben szükségük van; s nyilván az állami közösség is már eleve a haszon céljából jön létre, s azért is marad fenn. Erre irányul a törvényhozók működése is, akik azt tartják, hogy csak az az igazságos dolog, ami mindenkinek egyaránt hasznos. Mármost, egyéb közösségek általában csak részlethasznot igyekeznek elérni: a hajósok azt a hasznot, ami -pénzszerzés vagy ehhez hasonló cél érdekében - a hajózásból adódik; a katonabajtársak a háborúban kínálkozó hasznot, akár zsákmányolás, akár győzelem, akár egy város elfoglalása a kitűzött céljuk; s ugyanez áll a phülé vagy a démosz tagjaira is; vannak olyan közösségek is, amelyek gyönyörszerzésre alakulnak, például az ún. thiaszoszok és a társadalmi egyesületek: ezeknek célja a közös áldozás és a társas együttlét. Ámde mindezek a közösségek az állami közösség alá tartoznak, mert az állami közösség nem csupán a pillanatnyi haszon elérésére törekszik, hanem figyelmét az egész életre kiterjeszti: a polgárok áldozatokat mutatnak be, ezekkel kapcsolatban összejöveteleket tartanak, tiszteletben részesítik az isteneket, s maguknak gyönyörűséggel összekötött üdülést szereznek. Hajdanában ugyanis az áldozatokat és a társas összejöveteleket mindig a termés betakarítása után, mintegy zsengeáldozatokul tartották meg, mert leginkább ilyenkor volt ráérő idejük. Szóval mindenféle közösséget az állami élet egy-egy részének kell tekintenünk, a nekik megfelelő baráti viszony pedig mindig az illető közösséghez igazodik.
12. Háromféle államforma van, s mindegyiknek van egy-egy elferdülése, mondhatnánk romlása. Ezek a következők: királyság, arisztokratia, s harmadsorban a vagyonbecslés alapján álló államforma, amelyet tulajdonképpen timokratiának kellene neveznünk, de a legtöbben szokásból egyszerűen politeiának mondanak. Ezek közt legjobb a királyság, legrosszabb pedig a timokratia. A királyság elferdült formája a türamisz. Mind a kettő egyeduralmi forma, de azért a legélesebben különböznek egymástól: a türannosz mindig a maga hasznát nézi, a király ellenben az alattvalókét. Sőt nem is király az, aki a magáéval be nem éri, s aki nem áll mindenféle javakban mások felett: az ilyen embernek nincs semmi másra szüksége, tehát a hasznos dolgokat sohasem a maga, hanem az alattvalói kedvéért keresi; aki nem ilyen, az legfeljebb csak holmi kisorsolt király lehet. A türannosz ennek éppen az ellenkezője; mindig a maga javát keresi. A türanniszt illetőleg pedig még világosabb, hogy ez a legrosszabb államforma: a legjobbnak az ellentéte csak a legrosszabb lehet. A változás a királyságtól halad a türamisz felé: a türamisz nem más, mint a monarchia megromlása, a rossz király pedig türannosz lesz. Az arisztokratia viszont oligarchiává szokott romlani - a vezetők lelki rosszasága miatt: az állam javait a méltányosság ellenére osztják el, azaz minden jót - vagy legalábbis a legtöbbet - maguknak juttatják, a vezető hivatalokat mindig ugyanazoknak adják, s legfőbb céljuknak a gazdagodást tekintik; így aztán mindig kevesen tartják kezükben a vezető hatalmat, s nem is a legtisztességesebb emberek, sőt éppen a hitványak. A timokratiából a démokratia felé vezet az út; e két államforma egymással határos: a timokratia is a többségi elvre törekszik, s benne is mindenki egyenlő, aki a vagyon-határon belül esik. Legkevésbé még a démokratia mondható rossznak: csak kevéssé tér el a politeia formájától. Az államformák változása főképpen így megy végbe: legészrevétlenebbül és legkönnyebben így állhat be a változás. Az alkotmányoknak a hasonmásait s mintegy mintáit megtalálhatjuk a család életében is. Az apának a fiaihoz való viszonya a királyság formáját mutatja: az apa elsősorban a gyermekeivel törődik; ezért szólítja Homérosz is Zeuszt apának, s a királyság is lényege szerint apai uralmat akar utánozni; persze a perzsáknál az apa uralma olyan, mint a türannoszé: úgy bánnak a fiaikkal, mint a rabszolgákkal; ugyancsak türannisz jellegű az úrnak a szolgáihoz való viszonya is: itt az úr érdeke az irányadó; hanem, persze, míg ez utóbbi esetben a dolog rendjén van, ama perzsa szokás már egészen hibás; mert másmás minőségű személyekkel szemben más-más uralmi forma lenne helyénvaló; a férjnek a feleséghez való viszonya az arisztokratikus államformához hasonlítható: a férj az érdemesség alapján tartja kezében a vezetést, de csak olyan dolgokban, amelyek őt megilletik; ami ellenben az asszonyra tartozik, azt a feleségnek engedi át; persze, ha a férfi mindenben uralmat akar gyakorolni, oligarchikussá változtatja ezt a viszonyt: ezt már az érdemesség ellenére teszi, nem pedig kiválóbb volta alapján; viszont néhol az asszonyok gyakorolják a vezetést, mert jelentős öröklött vagyon birtokosai; ez esetben aztán már nem erényen alapszik a vezető szerep, hanem gazdagságon és hatalmon, akárcsak az oligarchikus államformában; a timokratiának megfelel a testvérek viszonya; ezek egyenlők egymás közt, legfeljebb annyiban nem, amennyiben korkülönbség van köztük; s éppen ezért, ha igen nagy köztük a korkülönbség, akkor a köztük levő barátság sem lehet olyan, mint a testvéreké; demokratikus viszonyok leginkább az olyan házakban uralkodnak, amelyeknek nincs uruk: itt aztán mindenki egyenlő; továbbá ott, ahol a vezető erőtlen, s így mindenki azt tehet, amit akar.
13. Mármost, mindegyik államformának megfelel a barátság egy-egy formája, aminthogy megfelel az igazságosságé is. A királynak az alattvalókhoz való viszonya azon alapszik, hogy a jótéteményekben túltesz rajtuk, mert jót cselekszik velük; persze csak akkor, ha erkölcsileg jóérzésű, és törődik vele, hogy jól menjen a soruk, mint ahogy a pásztor is törődik a nyájával; ezért nevezte Homérosz is Agamemnónt a népek pásztorának. Ilyen természetű az apa gondoskodása is; de mégis különbözik az előbbitől a jótétemények nagyságában: tőle nyerik a gyermekek az életet, amit pedig a legnagyobb értéknek tartunk, valamint a táplálást és a nevelést. De mindezt köszönhetjük általában őseinknek is. Tehát az apák fiaikkal, az ősök utódaikkal s a királyok alattvalóikkal szemben a természetnek megfelelően gyakorolják a vezetést. Ezek a barátságok mindig a fölényen alapszanak, s éppen ezért jár ki tisztelet a szülőknek. Az ilyen személyek között tehát az igazságosság nem az egyenlőség elvén, hanem az érdemességen alapszik, mert ilyen jellegű a barátság is. A férjnek a feleséghez való barátsága ugyanolyan, mint aminőt látunk az arisztokratiában: a lelki kiválóságon alapszik, azaz aki jobb, annak több jó jut; más szóval mindenkinek az jár ki, ami neki való; ez az irányadó az igazságosság tekintetében is. Végül a testvérek viszonya a baráti egyesüléshez hasonlít: egyformák és egykorúak, márpedig az ilyen emberek legnagyobbrészt rokon érzelműek és rokon jelleműek. Hasonlít ehhez a timokratikus államformának megfelelő baráti viszony is. Ennek az államformának a polgárai egymás közt egyenlők és jellemesek igyekeznek lenni, tehát a vezetés sorjába megy köztük, egyenlőségi alapon; ez a formája a megfelelő baráti viszonynak is. Az elferdült államformákban nemcsak az igazság érvényesül kevéssé, hanem a barátság is; s persze legkevésbé éppen a legrosszabb államformában: a türanniszban egyáltalában nem vagy csak kismértékben lehet szó barátságról. Mert ahol a vezető és az alattvaló közt semmi közösség sincs, ott barátságról sem lehet szó, aminthogy igazságosságról sem; köztük csak olyan viszony lehetséges, mint a mesterember és a szerszám, a lélek és a test, az úr és a szolga közt: hasznot ezek is élveznek azok részéről, akik alkalmazzák őket, ámde barátságról nem lehet szó élettelen tárgyakkal szemben, aminthogy igazságosságról sem. S éppúgy nem lehet szó barátságról lóval, ökörrel, sőt még rabszolgával szemben sem - rabszolga minőségben. A két fél közt ugyanis semmiféle közösség sincs; a rabszolga nem egyéb, mint lélekkel bíró eszköz, s fordítva, az eszköz nem egyéb, mint lélek nélküli rabszolga. Tehát a szolgával szemben - szolgai minőségben - nincs helye a barátságnak, legfeljebb emberi minőségben: bizonyos igazságosság - véleményem szerint - minden embert kötelez mindenkivel szemben, aki képes mással törvényes és szerződéses viszonyba lépni; ily értelemben barátság is lehetséges a rabszolgával szemben, de csakis emberi minőségben. Tehát a türarmiszban csupán kismértékben érvényesülhetnek a barátság formái és az igazságosság, míg a demokratikus államformákban nagyobb fokban, mert hiszen ahol a polgárok egyenlők, ott sokféle közös vonás van.
14. Minden barátság - miként mondottuk - a közösségben gyökerezik. Ámde különbséget kell tennünk a rokoni és a baráti életközösségből folyó viszony közt. A polgártársi, törzsi, útitársi s egyéb, ezekhez hasonló baráti viszony inkább csak társuláshoz hasonlít, azaz bizonyos megegyezésből magyarázható. Ide sorolhatjuk a vendégbaráti viszonyt is. Ámde a rokonok közt levő barátság is sokféle lehet - bár mind az apa-fiúi viszonyból indul ki: a szülők szeretik gyermekeiket, mert az fivérükből valók, a gyermekek pedig szeretik szüleiket, mert tőlük származnak. De a szülők mégis jobban ismerik a tőlük származókat, mint a gyermekek azokat, akiktől származnak, s aki létrehoz, az mindig jobban ragaszkodik a tőle származóhoz, mint a leszármazott ahhoz, aki őt létrehozta; mert az, ami valamiből való, bensőleg mindig hozzátartozik ahhoz, amiből való: a fog, a haj s miegyéb hozzátartozik ahhoz, akié; viszont a létrehozottra nézve már semmit sem jelent az, hogy miből nyerte a létét, vagy legalábbis sokkal kevesebbet, mint fordítva. De sokat jelent az idő is: a szülők, alighogy világra jön a gyermekük, máris szeretik, míg a gyermek csak az idő haladtával kezdi szeretni szüleit, mikor már értelem és érzéklés van benne. Ez magyarázza azt is, hogy miért az anyák szeretik jobban a gyermekeiket. A szülők azért szeretik gyermekeiket, mert mintegy önmagukat látják bennük: a tőlük származó gyermekek - a belőlük való kiválás folytán - olyanok, mintha második énjük volnának; a gyermekek pedig azért szeretik szüleiket, mert tőlük származtak; végül a testvérek azért szeretik egymást, mert ugyanazoktól a szülőktől származtak: a szüleikhez való viszony azonossága egymással szemben ugyanazt az értelmet váltja ki bennük; innen vannak az ilyen kifejezések: „ugyanaz a vér”, „ugyanaz a gyökér” stb. Így aztán bizonyos tekintetben, bár egymástól különálló egyedek, mégis egynek tekinthetők. Nagyban hozzájárul a köztük való barátság kialakulásához az is, hogy közösen nevelkednek, s életkoruk is megegyezik: „az egykorúak mindig összetartanak”, s akik együtt nőttek fel, azok rendszerint jó barátok is; s valóban, a testvérek közötti baráti viszony ahhoz hasonlítható, ami a kebelbarátok közt szokott lenni. Unokatestvérek és egyéb vérrokonok a testvérekkel való kapcsolat alapján tartanak össze, tehát azon az alapon, hogy ugyanabból a családból származnak. Vannak közelebbi és vannak távolabbi rokonok, aszerint, hogy a család őse közelebbi vagy távolabbi rokonságban van-e velük. A gyermekeknek szüleikhez s az embereknek az istenekhez való viszonya megfelel a jóhoz és a felsőbbrendűhöz való viszonynak; mert a szülők a legnagyobb jótéteményben részesítik gyermekeiket: világra hozzák, táplálják és születésüktől fogva nevelik őket. S ebben a barátságban sokkal inkább megvan a kellemes és a hasznos érzése, mint az idegenek egymás közti viszonyában, mert az életük is sokkal inkább közös. A testvéri viszonyban is megtaláljuk mindazt az értéket, ami a kebelbaráti viszonyban megvan, éspedig nagyobb fokban akkor, ha a testvérek jellemesek, s általában akkor, ha egymáshoz hasonlók; annyival inkább is természetes ez, mert a testvérek sokkal bensőbb viszonyban vannak egymással, mint mások, s már születésüktől fogva szeretik egymást, s mert, akik közös szülőktől származnak, akik együtt nevelkednek, s közös nevelésben részesülnek, azok gondolkodásukban is jobban hasonlítanak egymáshoz, mint mások; sőt az idők folyamán kifejlődő kölcsönös megbecsülés is a testvérek közt a legteljesebb és legmaradandóbb. Hasonló a baráti jelleg a többi rokonsági kapcsolatban is. A férj és feleség közötti barátság nyilván természeti okokon alapszik: az ember már természettől fogva sokkal inkább van hivatva páros, mint társadalmi életre, annyival inkább, mert a család sokkal korábbi és szükségszerűbb képződmény, mint az állam, s az utódok létrehozása sokkal inkább közös vonása az élőlényeknek, mint bármi más. Csakhogy míg egyéb élőlényeknek a társulása csupán erre szolgál, az emberek nemcsak gyermekek nemzése céljából lépnek házaséletre, hanem általában az életfeltételek miatt: munkájuk eleve külön-külön területre van határolva, más a férfié, s más az asszonyé, s így aztán kiegészítik egymást, amennyiben a közös élethez mindegyik hozzájárul a magáéval. Így érthető, hogy ebben a barátságban éppúgy megtaláljuk a hasznosat, mint a kellemeset. Sőt ez a viszony erényen is alapulhat, ha ti. a házastársak kiváló jelleműek: mindegyik félnek megvan a maga erénye, s az örömmel tölti el őket. Szoros köteléket nyilván a gyermekek alkotnak köztük, s éppen ezért a gyermektelen házastársak sokkal könnyebben el is válnak: a gyermekek közös jót jelentenek mindkettőjüknek, márpedig ami közös, az összetart. Hogy aztán a férj a feleséggel, s általában a barát a baráttal való életközösségben hogyan viselkedjék, ez éppen olyan, mintha azt kérdeznénk, miképp kell nekik egymással szemben igazságosan viselkedniük, mert úgy tetszik: véleményem szerint az embernek semmiképp sem ugyanaz a kötelessége a barátjával, mint az idegennel, egyesületi tagtársával vagy tanulótársával szemben.
15. A barátságnak - mint már fentebb is mondottuk - három formája van, s a barátok mindegyik esetben vagy az egyenlőség, vagy a fölény viszonyában vannak egymással: nemcsak erkölcsileg egyformán jó emberek köthetnek egymással barátságot, hanem köthet az erkölcsileg jobb az erkölcsileg rosszabbal is; ugyanez áll a gyönyörűségen alapuló barátságra is; sőt még a haszonért kötött barátságban is lehetséges, hogy a barátok egyformán vagy különböző mértékben hasznosak egymásra. Az egyenlőknek tehát az egyenlőség alapján kell a szeretetben - s egyéb tekintetben - az egyenlőséget érvényesíteniük, míg az egyenlőtleneknek a helyzetük különbözősége szerint arányosan kell kötelességüket leróniuk. Vádaskodás vagy egymásnak tett szemrehányás - érthető okokból - kizárólag, vagy legalábbis leggyakrabban, a haszonért kötött baráti viszonyban szokott előfordulni. Mert akik erényből barátai egymásnak, azok mindig készek egymással jót tenni, hiszen ez jellemzi az erényt és a barátságot; s akik ebben versenyeznek egymással, azoknak nem szokása a vádaskodás és a civakodás, mert senki sem haragudhat arra, aki őt szereti, s aki jót tesz vele, sőt - ha nemes gondolkodású - jó tettel viszonozza a jót; aki pedig a jó tettekben a másikon túltesz - ha maga eléri azt, amire törekszik, semmi esetre sem tehet szemrehányást a barátjának, hiszen mindketten csak a jóra igyekeznek; nemigen képzelhető ez olyanok közt sem, akik csupán a gyönyörűségért keresik egymás barátságát, mert mind a kettő úgyis egyformán részesül abban, amire törekszik - ha ti. örömüket lelik az egymással való érintkezésben; nevetséges is volna, ha valaki a barátjának - mert ez nem szerez neki elég gyönyörűséget - szemrehányást tenne, holott pedig csupán rajta áll, hogy megszakítsa vele az érintkezést. De már aztán a haszonért kötött barátságban gyakori a vádaskodás. Minthogy ugyanis az ilyen barátok csupán a haszonért érintkeznek egymással, egyre többet és többet kívánnak egymástól, s emellett mindig azt hiszik, hogy kevesebbet kapnak, mint ami megilleti őket; ezért aztán egymásnak örökösen szemrehányást tesznek, hogy nem jut nekik annyi, amennyire jogosan igényt tarthatnak; s így a jótéteményt gyakorlók sohasem tudnak annyit teljesíteni, mint amennyire a jótéteményben részesülők igényt tartanak. Ámde valamint kétféle igazságosság van: íratlan és törvény szerinti, nyilván a haszonért kötött barátságnak is van egy erkölcsi és egy törvényen alapuló formája; Mármost, a kölcsönös vádaskodás főképp oly esetekben fordul elő, mikor az érdekeltek a barátság kötésében és feloldásában a barátságnak nem ugyanazon formája szerint járnak el. Az ún. törvényes barátság megállapodásokon nyugszik, s vagy egészen vásári szellemű, azaz csak kézből kézbe ád és fogad el, vagy pedig szabad emberhez méltóbb módon haladékot ád a kölcsönös kötelezettség teljesítésére; de azért persze itt is megegyezés szabályozza azt, hogy miért mi jár: az ilyen természetű barátságban a tartozás mindig nyilvánvaló, s erről vita nem is lehet; viszont a haladék már barátságos érzelemre vall; ezért néhol az ilyen megegyezések nem is tartoznak a bíróság elé, mert azt tartják, hogy akik kölcsönös bizalom alapján baráti egyezséget kötnek, azoknak viselniük kell a következményeket. Ámde az erkölcs szerinti barátság nem megállapodáson nyugszik, hanem itt az egyik ember a másiknak mint barátjának ád ajándékot vagy tesz neki valami egyéb jót. Viszonzásul pedig ugyanannyit vagy még többet vár, mert úgy fogja fel a dolgot, hogy tulajdonképpen nem véglegesen adott, hanem csak kölcsönzött. Persze, ha valaki a barátság megkötésében és feloldásában nem ugyanazt az elvet érvényesíti, akkor könnyen vádat is emel barátja ellen. Ennek rendszerint az az oka, hogy mindenki, vagy legalábbis a legtöbb ember, kívánja ugyan az erkölcsi jót, de a hasznosat választja. Márpedig az erkölcsi jón éppen azt értjük, ha valaki jót tesz, de nem azért, hogy jót kapjon érte; hasznos dolgon viszont azt értjük, ha valaki mások részéről jótéteményben részesül. Akinek tehát módjában van, annak azt, amit kapott, ugyanolyan értékben viszonoznia is kell, éspedig készségesen: akarata ellenére nem kell senkit sem barátunkká fogadnunk, sőt olybá kell vennünk a dolgot, hogy ily esetben már eleve mi hibáztunk, mert olyantól fogadtunk el jótéteményt, akitől nem lett volna szabad, mert hiszen tulajdonképp nem is jó baráttól jött, azaz nem olyantól, aki ezt baráti érzelemből teszi; ilyen esetben úgy kell viszonoznunk a jótéteményt, mintha ez határozott megállapodások alapján történt volna. Sőt az ember nyíltan ismerje is el, hogy - ha teheti - meg fogja adni a tartozását; persze, ha erre nem képes, még az sem fogja ezt kívánni tőle, aki az adományt nyújtotta; egyszóval, akinek módjában van, annak a tartozást vissza kell téríteni. De mindjárt kezdetben kell jól megfontolni, hogy kitől és milyen feltételek mellett fogadunk el jótéteményt, hogy aztán e feltételek mellett vállaljuk-e a dolgot vagy sem. Vita tárgyát képezheti továbbá az is, vajon a viszontszolgáltatást a jótéteményben részesülőnek a hasznához kell-e mérni, s ehhez viszonyítva kell-e teljesíteni, vagy pedig annak a jótéteménynek a mértéke szerint, amelyet valaki gyakorolt. Mert aki a jótéteményben részesült, az sokszor lekicsinyli azt, s azt hajtogatja, hogy csak olyasmit kapott a jótevőjétől, ami annak édeskevés áldozatba került, s amit ő másoktól is megkaphatott volna; a másik fél viszont arra szokott hivatkozni, hogy ő a tőle telhető legnagyobb áldozatot hozta, olyat, amit mástól nem is lehetett volna remélni, s hozzá veszélyes helyzetben, vagy más, nagy szükség idején. Nos, ha haszonért kötött barátságról van szó, nem természetes-e, hogy a jótéteményben részesülőnek a haszna legyen a mérték? Hiszen ő az, akinek valamire szüksége van, s a másik fél ezt elégíti ki, abban a feltevésben, hogy majd ő maga is ugyanolyan viszonzásban fog részesülni; tehát a jótétemény tulajdonképpen akkora, amekkora hasznot jelent a jótétemény elfogadójára nézve, s így ennek is annyit kell viszonzásul adnia, amennyi előnyt ő élvezett, illetőleg még többet, mert ez így erkölcsileg szebb. A barátságnak erényen alapuló formáiban kölcsönös vádaskodásnak helye nincs; mértékül pedig itt a jótétemény gyakorlójának az elhatározását kell tekintenünk, mert az erénynek és a jellemnek legfontosabb nyilvánulása éppen az elhatározás.
16. Nézeteltérések jelentkezhetnek sokszor a barátságnak a fölényen alapuló formáiban is: mindkét fél azt kívánja, hogy többet kapjon, márpedig ha ez így van, akkor könnyen felbomlik a barátság. Az erkölcsileg jobb fél úgy vélekedik, hogy őt megilleti az, hogy többet kapjon: az erkölcsileg jó embernek általában többet is szoktak juttatni. S ugyanígy gondolkodik az is, aki nagyobb hasznot tud nyújtani, mint a másik fél; úgy fogja fel a dolgot, hogy aki semmi hasznot sem tud nyújtani, annak nem is szabad a másik féllel egyenlő arányban részesednie; hiszen ha a baráti szolgáltatások nem a végzett teljesítmények értékéhez igazodnának, akkor nem is barátság, hanem tiszteletbeli állami teherviselés lenne a dologból; mert úgy vélekedik, hogy valamint az anyagi természetű társulásokban minél többel járul valaki az üzlethez, annál többet kap belőle - éppúgy kell ennek lennie a barátságban is. Ámde a szükségben levő s erkölcsileg rosszabb ember éppen fordítva gondolkodik: szerinte a jó barátnak kötelessége segíteni azon, aki erre rászorul; hiszen - így okoskodik -mi haszna van akkor valakinek abból, hogy egy jellemes vagy nagy hatalmú embernek a barátja, ha tőle semmi segítséget sem várhat? Nyilván mindkettőnek az igénye jogos, s csakugyan mindkettőnek többet is kell juttatni a baráti viszony alapján - csakhogy nem ugyanabból, hanem a feljebb levőnek több tisztelet jár, viszont a szűkös helyzetben levőnek több anyagi haszon: az erénynek és a jótétemény gyakorlásának a tisztelet a jutalma, a szükségnek pedig az anyagi haszon a segítsége. Különben így van ez az állami életben is. Itt sem részesülhet kitüntetésben az, aki a közösségnek semmi jót sem nyújt. Mert a közösség előnyeit annak szokták juttatni, aki a közösséggel jót tesz, a közösség előnye pedig éppen a kitüntetés. Nem is lehet a közösségtől egyszerre pénzt is meg kitüntetést is várni. Mert minden tekintetben senki sem hajlandó a rövidebbet húzni, tehát aki anyagiakban megrövidül, annak kitüntetést szoktak juttatni, aki viszont szívesen fogadja az ajándékokat, annak pénzt; így aztán az érdem szerinti értékelés - mint már mondottuk - egyensúlyt teremt, és megőrzi a barátságot. Ezt kell az egyenlőtlenekkel való érintkezésben is szem előtt tartani; aki anyagi vagy erkölcsi tekintetben valakiből hasznot húzott, ezt tiszteletadással kell viszonoznia, megadva mindazt a tiszteletet, amit csak tud. Mert a barátság úgyis csak annyit kíván tőlünk, amennyire képesek vagyunk, nem pedig azt, ami valójában járna; hiszen ez minden esetben nem is lehetséges, mint pl. az istenekkel és a szülőkkel szemben kötelező tiszteletadás esetében: nincs olyan ember, aki valaha is meg tudná nekik adni az érdemük szerint kijáró tiszteletet; tehát aki tehetségéhez képest szolgálja őket, az már becsületes embernek számít. Éppen ezért nem is tarthatjuk megengedhetőnek, hogy a gyermek az apját megtagadhassa, azt ellenben igen, hogy az apa a gyermekét kitagadhassa. Mert a gyermek mindig tartozik az apjának, s ezt meg is kell fizetnie; de még ha ezt megteszi is, akkor sem tett távolról sem olyasmit, ami a vele szemben előzőleg megmegnyilvánult jótéteményekhez fogható volna, úgyhogy tulajdonképpen örökké adós marad; akinek persze valaki tartozik, annak jogában van ezt elengednie - tehát az apának is. Ugyanakkor azonban senki sem válik meg szívesen a gyermekétől, hacsak ez nem túlságosan elvetemült: nem is szólva a természettől belénk oltott érzelemről, az ember nem szívesen taszítja el magától a segítséget. Bezzeg a gyermek - ha gonosz indulatú - igyekszik kibújni a kötelezettsége alól, vagy legalábbis nemigen töri magát azért, hogy az apján segítsen! Mert a jótettet a legtöbb ember szívesen elfogadja, de aztán hogy maga tegyen jót, az elől igyekszik kitérni, mert ez nem jelent neki hasznot. - Ennyit ezekről a kérdésekről.