1945. december ötödikén enyhe, tiszta idő volt a floridai Fort Lauderdale-ben, amikor délután az öt Avenger torpedóbombázó belehasított a levegőbe. Szokásos őrjáratukra indultak, tehát semmi ok nem volt az aggodalomra. Mindent gondosan ellenőriztek, feltöltötték őket üzemanyaggal. Mindegyiknek volt rádiója, és rendelkezett minden, a második világháború idején kifejlesztett és kibróbált korszerű navigációs műszerrel. A gépek délután negyed háromkor tűntek el az égbolton, Floridától keletre; két órán belül kellett visszaérkezniük. Másfél órával később azonban az irányítótoronyban izgatott hangot lehetett hallani:
- Bajban vagyunk. Úgy tűnik, elvesztettük az irányt. Nem látunk földet... ismétlem... nem látunk földet.
- Adja meg a pozícióját - kérte a torony.
- Nem tudom megadni. Nem tudom, hol vagyunk. Azt hiszem eltévedtünk.
Ez elképesztő és érthetetlen volt. Annak, hogy egy repülős egység eltévedjen Florida partjainál, körülbelül annyi volt az esélye, mint hogy egy babakocsit toló dajka eltéved a Hyde Parkban vasárnap délután.
- Menjenek nyugat felé - javasolta a torony.
- Nem tudjuk, merre van nyugat. Minden műszer megbolondult. Még az óceán sem úgy néz ki, mint máskor.
A torony semmit nem értett az egészből. Ha mágneses vihar zavarja meg a műszereket, a pilótának egyszerűen a Nap felé kell repülni, s akkor délre tartva eléri Florida partjait.
A repülésirányító négykor úgy döntött, másnak adja át a szolgálatot. Váltója fél öt előtt öt perccel azt mondta a toronynak:
- Nem tudjuk, hol vagyunk.
Ha a gépek négy órán belül nem találják meg a helyes irányt, elfogy az üzemanyaguk és nem tudnak visszatérni, kénytelenek a vízen landolni. A mentőakció beindult. Az utolsó üzenet után néhány órával egy hatalmas Martin Mariner hidroplánt indítottak el a gépek utoljára megadott pozíciója felé. Sem a Martin Mariner, sem az öt Avenger soha nem tért vissza. Nyomtalanul eltűntek, akárcsak több más repülőgép és hajó abban a körzetben, ami a Pokol háromszöge, illetve Bermuda-háromszög néven ismeretes.
Hogy végül mi történt velük, nem rejtély. Az idő elromlott aznap délután; a hajók erős szélről, háborgó tengerről tettek jelentéseket. A 19-es járat és a megmentésére indult másik gép üzemanyaga nyilván elfogyott, a vízen landoltak. Az igazi rejtély az, hogy miért tévedtek el, miért nem tudták megállapítani, hol vannak.
Felettébb különös, de ez a tragédia nem irányította rá a hatóságok figyelmét, hogy van valami félelmetes és veszélyes a Florida és annak partjaitól mindössze nyolcvan kilométernyire levő Bahama-szigetek között elterülő tengerszakaszon. A hatóságok akkor kétségtelenül osztották sok mai kételkedő nézetét, és véletlenek egybeesésének tulajdonították a gépek eltűnését: a rossz időjárásnak, a műszerek elektromos interferenciájának, a pilóták tapasztalatlanságának (közülük négy kezdő volt), továbbá annak, hogy Charles Taylor repülésvezető csak nemrégiben került Fort Lauderdale-be, ezért nem ismerte kellőképpen a helyi viszonyokat. Ami a Martin Marinert illeti, aznap este 7.50-kor, huszonhárom perccel a hidroplán indulása után egy robbanásról tettek jelentést, aminek oka esetleg egy benzingőzben meggyújtott gyufa lehetett...
Hasonló magyarázatokat adtak a következő két évtizedben előfordult összes többi hasonló tragédiára vonatkozóan is: 1947-ben egy Superfortress tűnt el, 1948 januárjában egy négymotoros Tudor IV-es, 1948 decemberében egy DC-3-as, 1949-ben egy másik Tudor IV-es, 1950-ben egy Globemaster, 1952-ben a brit York utasszállító, 1954-ben a tengerészet Super Constellation gépe, 1956-ban egy másik Martin hidroplán, 1962-ben a légierő egy tartályhajója, 1963-ban két új Stratotanker, 1965-ben egy teherszállító gép, 1966-ban egy kereskedelmi teherszállító, 1967-ben egy másik teherszállító, megint egy másik 1973-ban... Az e gépekkel együtt eltűnt személyek száma jóval meghaladja a kétszázat.
Meglehetősen furcsa, de az első ember, aki felmérte, hogy mindez milyen riasztó rejtéllyé terebélyesedett, egy Vincent Gaddis nevű újságíró volt; 1964 februárjában jelent meg „A halált hozó Bermuda-háromszög” című cikke az Argosy nevű amerikai folyóiratban. Ő adta tehát a titokzatos térségnek az azóta közismertté vált elnevezést. Egy évvel később, a tenger rejtélyeiről írott Invisible Horizons (Láthatatlan szemhatár) című könyvének „A halál háromszöge” fejezetébe belevette a történetet. E fejezetben a körzetben eltűnt hajók hosszú listája is megtalálható az 1840-ben eltűnt Rosalie-tól kezdve egészen az 1956-ban eltűnt Connemara IV-es jachtig bezárólag. Az utolsó fejezetben Gaddis a tudományos fantasztikum világába kalandozik, olyan téridő kontinuumok létéről elmélkedik, melyek körülvesznek bennünket a Földön, behatolnak a mi ismert világunkba. Ezzel arra céloz, hogy az ismeretlen sorsú repülőgépek és hajók egy része esetleg valamiféle negyedik dimenziós kürtőkben tűnt el.
Könyve megjelenése után nem sokkal Gaddis levelet kapott egy Gerald Hawkes nevű embertől, aki a Bermuda-háromszögben, 1952-ben szerzett tapasztalatairól számolt be neki. Hawkes az Idlewild (ma Kennedy) repülőtérről indult Bermuda felé, amikor a gépe egyszer csak mintegy hatvan métert zuhant, nem orral lefelé, hanem vízszintes helyzetben, mintha valami különös húzóerő vitte volna le, majd ismét fölemelkedett. „Olyan volt, mintha valami óriási kéz ragadta volna meg a gépet, lerántotta, majd fölemelte volna”, és a gép szárnyai a madáréhoz hasonlóan csapdostak volna. A pilóta azt is megírta, hogy képtelenek voltak megtalálni Bermudát, és sem az Egyesült Államokkal, sem Bermudával nem sikerült rádióösszeköttetést teremteniük. Körülbelül egy órával később rádión sikerült kapcsolatba lépniük egy hajóval, így be tudták tájolni magukat, és eljutottak Bermudára. Amikor kiszálltak a gépből, megállapították, hogy tiszta az idő, csillagos az égbolt, szélcsend van. A pilóta továbbra is azon morfondírozott, nem olyan közegbe kerültek-e, ahol „tér és idő megszűnni látszik”.
Manapság már minden pilóta tud a légzsákokról, ahol a hirtelen nyomásváltozás feldobja, majd zuhanásra készteti a repülőgépet, meg a légörvényekről, melyekben a madárszárnyéhoz hasonlóan „csapdosnak” a gép szárnyai. Ami ebben az esetben különös, az a rádiókapcsolat teljes megszűnése.
Ez a jelenség az ufó- vagy repülőcsészealj-kutatókat is foglalkoztatta, akik egészen hajmeresztő elméleteket dolgoztak ki ama 1947. júniusi nap óta, amikor egy Kenneth Arnold nevű pilóta kilenc fényes, lemezszerű tárgyat látott a Washington állambeli Mount Rainier fölött elhaladni. A repülő csészealjak lelkes híveitől ered az az érdekes elgondolás, miszerint földünk felszínén számos olyan furcsa örvény működik, melyekben a gravitáció és a földmágnesség valamilyen oknál fogva a szokásosnál gyengébb. Ha pedig a Földön kívüli értelmes lények történetesen ismerik ezeket az örvényeket, könnyen meglehet, hogy éppen e helyeket találják a legalkalmasabbnak emberpéldányok begyűjtésére, hogy majd távoli bolygóikon kedvükre tanulmányozhassák őket...
Ivan Sanderson, Gaddis barátja és a titokzatos földi jelenségek kutatója úgy vélte, hogy ez elrugaszkodás a valóságtól. Tudományos képzettsége inkább arra késztette, hogy a világtérképen bejelölje azokat a körzeteket, ahol a furcsa eltűnéseket észlelték. Van például egy másik „Pokoli háromszög” a japán Honshu szigettől délre is, ahol szintén eltűntek hajók és repülőgépek. Valaki levélben számolt be Sandersonnak a Csendes-óceán nyugati részén lévő Guam felé való repülése során átélt különös élményéről, amikor réges-régi, légcsavarmeghajtású gépe szélcsendben óránként mintegy ötszáz kilométert, azaz az átlagosnál háromszáz kilométerrel többet tett meg. Később kiderült, hogy ebben a körzetben sok gép tűnt el.
Miután Sanderson bejelölte a térképen ezeket a helyeket, azt állapította meg, hogy ezek rombusz alakúak, a rombuszok pedig szimmetrikusan futnak körbe a földgolyón, két gyűrűt alkotva, melyek 30-40 foknyira helyezkednek el az Egyenlítőtől északra, illetve délre. E „csalafinta” helyek közül tíz egymástól 72 foknyi távolságra található. George Rouse földrengésszakértő álláspontja szerint a földrengések egy bizonyos földfelszín alatti rétegben keletkeznek, és arra a következtetésre jutott, hogy a Föld középpontja körül egyfajta árok fut körbe, mely meghatározza a szeizmikus tevékenység irányát. Rouse e szeizmikus mozgásokat feltüntető térképén a körzetek gyakorlatilag egybeestek Sanderson „rombuszaival”. Ebből kiindulva Sanderson azt feltételezte, hogy ha valóban ezek az „örvények” nyelik el a repülőgépeket és hajókat, akkor egyszerű fizikai jelenségről van szó, amit a föld „csuklási" hajlama okoz.
Sanderson elmélete 1970-ben, az Invisible Residents (Láthatatlan lakók) című könyvében látott napvilágot. Három évvel később egy űjságírónő, Adi-Kent Thomas Jeffrey igyekezett összegyűjteni minden adatot a Bermuda-háromszöggel kapcsolatban, könyvét egy kis pennsylvaniai kiadó jelentette meg. Művére sajnálatos módon nem figyelt fel a nagyközönség. Egy évvel később a híres nyelviskola alapítójának unokája, Charles Berlitz szintén egybegyűjtötte a Bermuda-háromszögre vonatkozó információkat - neki viszont az üzleti alapon működő Doubleday Kiadót sikerült megnyernie a vállalkozáshoz, s könyve a megjelenés után egy csapásra az amerikai bestsellerlisták élére került. Történt pedig mindez a 19-es járat eltűnése után húsz évvel, és tíz évvel azután, hogy Vincent Gaddis kitalálta a „Bermuda-háromszög” elnevezést. Ugyanakkor Berlitz tette világszenzációvá, és ő volt az első ember, aki ebből hasznot húzott.
Berlitz Bermuda-háromszögről szóló könyve igen olvasmányos, de a tudományos pontosság tekintetében adós marad, még indexe sincs. Népszerűségének egyik oka, hogy felettébb merész szellemi kalandokba bocsátkozott, ufókról, térbeli és időbeli ugrásokról, földönkívüliekről, Von Daniken módra istenek szekereiről és más effélékről közölt fejtegetéseket. Leghajmeresztőbb okfejtései Morris K. Jessup „ufológus” esetéből indulnak ki. Jessup titokzatos körülmények között halt meg, miután véletlenül tudomást szerzett egy bizonyos rejtélyes „philadelphiai kísérletről”. E kísérletet állítólag 1943-ban, Philadelphiában készültek végrehajtani, amikor a tengerészet egy olyan eszközt akart kipróbálni, mely erős mágneses burokkal vette volna körül a hajót. Jessup arról számolt be, hogy ködszerű zöld fény borult a hajóra, melynek körvonalai elmosódtak, majd a hajó eltűnt, s aztán az onnan több száz kilométernyire lévő, Virginia állambeli Norfolk kikötőjében bukkant fel újra. A legénység tagjai közül néhányan meghaltak, mások megőrültek. Jessup úgy mondja, amikor elkezdte vizsgálni az esetet, a tengerészet felajánlotta neki, hogy közreműködjön egy másik, hasonlóképpen titkos kísérletben, de ő nem élt a lehetőséggel. 1959-ben holtan találták autójában, a kipufogógáz végzett vele. Berlitz úgy véli, azért „hallgattatták el”, hogy ne tudja nyilvánosságra hozni felfedezéseit.
Mi köze mindennek a Bermuda-háromszöghöz? Csupán annyi, hogy a philadelphiai kísérlet olyan mágneses örvény létrehozását célozta, amilyet Sanderson javasolt, s amely (Jessup szerint) térbeli és időbeli ugrásnak teszi ki a hajót, ami így több száz kilométerrel távolabbra kerül.
Az ilyesfajta okoskodás magától értetődően felháborította a kételkedőket, rövid időn belül cikkek, könyvek és tévéműsorok egész sora tűzte ki célul, hogy lerombolja a Bermuda-háromszög nimbuszát. Ezek mind a tengerészeti hatóságok 1945-ös, a józan ész jegyében megfogalmazott álláspontját követik, azaz természeti jelenségekre, elsősorban rendkívüli erejű viharokra vezetik vissza az eltűnéseket. Ám ha áttekintjük a körzetbeli eltűnések hosszú listáját, amikor se roncsok, se holttestek soha nem kerültek elő, e magyarázat nem látszik kielégítőnek.
Akkor viszont létezik-e olyan, a józan ész és a merész gondolkodás sajátosságait egyesítő magyarázat, mely minden eltűnésre egyaránt alkalmazható? Létezik, s olyan emberek által elmondottakból építhető fel, akik élve kerültek ki a Bermuda-háromszögből. 1964 novemberében egy Chuck Wakely nevű pilóta Nassauból tartott a floridai Miami felé, és kétezer méter magasságban repült. Gépe szárnyain halvány csillogást észlelt, amit a pilótafülke fényei okozta optikai csalódásnak tulajdonított. A csillogás azonban egyre erősödött, és minden elektronikus berendezés megzavarodott. Kénytelen volt manuálisan irányítani a gépet. A fény egy időre teljesen elvakította, majd lassanként elhalványult, s a műszerek ismét normálisan kezdtek működni.
1966-ban egy délután Don Henry kapitány tiszta időben kormányozta mentőhajóját Puerto Ricóból Fort Lauderdale felé. Kiáltást hallott, s a parancsnoki hídra sietett. Ott azt látta, hogy az iránytű az óramutató járásával egyező irányban pörög. Furcsa sötétség ereszkedett le, és a szemhatár eltűnt: „Úgy látszott, mintha minden irányból jönne a víz.” Bár az elektromos generátorok tovább működtek, minden villamos energia eltűnt. A pótgenerátort nem lehetett beindítani. A hajót valami ködszerűség vette körül. A motorok szerencsére nem álltak le, és a hajó egyszer csak kijutott a ködből. Henry döbbenten látta, hogy a köd egy jól körülhatárolható alakzatot formáz, s azon belül a tenger örvénylik, körülötte pedig csendes. Henry megállapította, hogy az iránytű ugyanúgy viselkedik, mint a Kingstonban lévő Szent Lőrinc-folyón, ahol nagy tömegű vasérc vagy meteorit befolyásolja a tű mozgását.
Földünk, mint tudjuk, egy óriási mágnes, és a mágneses erővonalak furcsa szabályszerűséggel futnak körbe a felszínén. A madarak és más állatok ezen erővonalak alapján tájékozódnak, és a varázsvesszős vízérkeresés is ezek segítségével történik. Ugyanakkor vannak a Föld felszínén olyan körzetek, ahol a madarak eltévednek, mert az erővonalak valahogy kioltják egymást, és mágneses anomáliát vagy örvényt hoznak létre. Az 1930-as tengerészeti évkönyv felhívja az érintettek figyelmét, hogy a Sumbawához közeli Tambora vulkán környékén mágneses zavarra kell számítani, mely az egyik hajó iránytűjét hat ponttal eltérítette. 1932-ben az Australia nevű gőzhajó kapitánya, Scutt mágneses zavart észlelt Fremantle közelében, mely a hajó tényleges irányához képest 12 fokkal térítette el az iránytűt. William Corliss amerikai kutató számos ilyen anomáliát gyűjtött össze és dokumentált Unknown Earth (Az ismeretlen Föld) és Strange Planet (A különös bolygó) című könyvében. Corliss hívta fel a figyelmemet az ottawai dr. John de Laurier kutatásaira, aki 1974-ben Kanada északi részén, úszó jégtáblákon sátrat verve tanulmányozta egy hatalmas, közel hetven kilométernyi terület mágneses eltéréseit, melyek kiindulópontja szerinte a földfelszín alatt körülbelül harminc kilométerre lehet. De Laurier úgy véli, hogy az ilyen anomáliák a föld tektonikus rétegeinek gyűrődése következtében jönnek létre, ez egyben a földrengések kiváltó oka is.
Mindebből az a tanulság szűrhető le, hogy földünk nem egyszerű rúdmágnes, melynek mezője szimmetrikus és jól körülhatárolható, hanem tele van mágneses „csapdákkal” és anomáliákkal. A tudósok nem tudják egészen pontosan, miért van a földnek mágneses mezője, de az egyik elmélet szerint az izzó vasmag mozgásainak köszönhető. Ezek a mozgások alakítják ki a mezők különböző szabályszerűségeit, és okozzák azokat a mágneses viharokat, melyeket a napfoltokban zajló napenergiakitörésekhez lehet hasonlítani. Ha tehát a mágneses változások a Föld belső mozgásaival és ily módon a földrengésekkel függnek össze, akkor feltételezhetjük, hogy ugyanúgy meghatározható, jól behatárolható zónákban jelentkeznek, mint a földrengések. Milyen hatást okoz a mágneses tevékenység hirtelen, földrengésszerű kitörése? Például megforgathatja az iránytűt, mert tulajdonképpen olyasmi történik, mintha egy óriási mágneses meteor törne fel a Föld középpontjából. A tengeren rendkívül heves vihar keletkezhet, mert ugyanúgy hat a vízre, ahogy a Hold előidézi az apályt-dagályt, csak éppen szabálytalanul, úgy, mintha a víz „minden irányból” jönne. Az örvény beszippanthatja a felhőket, a ködöt, és az jól körülhatárolható alakzatot formázhat. Egy elektromos szerkezet könnyen megbénulhat...
Közeledvén a huszadik század végéhez legalább vannak már eszközeink e hipotézisek ellenőrzésére. A kétszázötven kilométer magasban a Föld körül keringő műholdak segítségével lehetővé válik e mágneses viharok ugyanolyan pontos feltérképezése, mint amilyen részletességgel a szeizmográfok rögzítik a földrengéseket. Képesek leszünk elég pontosan megfigyelni gyakoriságukat és intenzitásukat, hogy előrejelzéseket adhassunk. Akkor viszont nem csupán a Pokoli háromszög titkát fejthetjük meg, hanem ami ennél talán fontosabb, a jövőben meg tudjuk majd előzni a tragédiákat.
A LEVEGŐ TITKAI
Az összes repülő csészealjakkal kapcsolatos eset közül a legszomorúbb az, amelyik Thomas Mantell, az Egyesült Államok légierejének kapitánya halálával végződött a Kentucky állambeli Fort Knox-nál. Ez a történet a század nagy rejtélyének megfejtésére tett bátor kísérletről, egy hirtelen félbeszakadt drámai beszélgetésről, egy jól képzett pilóta vezette repülőgép hatezer méter magasból való lezuhanásáról szól. Mindez Fort Knoxnál, a Godman repülőtér fölött, 1948. január 7-én történt, mely napot az akkor ott tartózkodók bizonyára soha nem felejtik el.
Minden úgy kezdődött, ahogy rutinszerű gyakorlatozásnál szokott, ráadásul szép, tiszta időben. A repülő csészealj kifejezés még csak eszébe se jutott senkinek. Ám ez csak addig volt így, míg az ösz-szes telefon egyszerre el nem kezdett csengeni, a Godman-torony-ból rádión elhangzottak a pergő utasítások, a Fort Knoxban lévők mind kirohantak az épületből, és elkezdték kémlelni az eget.
Odafönn, valahol a láthatóság ködbe vesző határán valami olyasmi volt, amit „óriási, piros tetejű fagylalttölcsémek” írtak le, s aminek nyomában máris négy F-51-es gép indult el a kifutópályáról. A levegőt hasító egyik gép fedélzetéről Mantell kapitány izgatottan tudósított:
- Ott van! Iszonyú magasan. Fémnek látszik... elképesztően nagy!
A másik három gép pilótája nem jelentette, hogy ilyesmit látna, de Mantell rádión azt mondta, hogy a „valami” gyorsan emelkedik.
- Hatezer méterig követem, ha addig nem jutok hozzá közelebb, tovább nem megyek...
A földön egy ideig vártak, aztán kétségbeesetten próbálták öt hívni. Mantell kapitány hangját többé már nem lehetett hallani, és öt magát is csak holtan látták azok, akik a pár kilométerrel arrébb lezuhant gép roncsai közül kihozták. Eközben az a „tölcsér”, amit a többi pilóta nem is látott, eltűnt. Hogy pontosan mi történt odafenn, máig kétséges. Vannak, akik azóta is úgy vélik, Mantell túl közel került valamiféle, a Földön ismeretlen erőhöz, túl sokat látott, s ezért az elpusztította.
Mindössze fél évvel korábban kerültek be a köztudatba a repülő csészealjak abban az értelemben, ahogyan egyesek ma is felfogják. Egy Kenneth Arnold nevű amerikai üzletember 1947. június 24-én indult el szokásos útjára egy magángépen, Washingtonból Idahóban lévő otthona felé. Hósapkás hegyek vonulata fölött repült, amikor egyszer csak - legnagyobb meglepetésére - egy furcsa, ezüstös, repülő tárgyat látott körözni a hegycsúcsok között. Mivel ehhez hasonló látványban még soha nem volt része, jelentette is, amint elérte úti célját. A megfigyelt valamit „egybekapcsolt csészealjszerű tárgyként” határozta meg.
Mr. Arnold beszámolóját először nem vették komolyan, de a „csészealj” szó megragadta az emberek fantáziáját. Rövidesen más csészealjakról is érkeztek hírek Amerika minden részéből, a világ minden tájáról. Senki nem tudta megmondani, mik voltak ezek, s mind a mai napig senki nem tudja bizonyosan. A legizgalmasabb elmélet értelmében az űrből érkezett különös látogatók vezette repülőalkalmatosságok.
„Egy másik világ figyel bennünket?” - tették fel az ehhez hasonló kérdéseket az újságok főcímeiben. Rajzolók éjt nappallá téve alkották meg ábrázolataikat. Az egészet jó viccnek lehetett felfogni a Fort Knoxban történt esetig. Attól fogva azonban a repülő csészealjak - melyeket időközben új névvel ruháztak fel: Unidentified Flying Objects (Azonosítatlan repülő tárgyak), röviden ufók - egy csapásra nagy rejtéllyé, sőt fenyegetéssé váltak szerte a világon.
Azok, akik akkor sem hitték, hogy a csészealjak űrből jött repülőeszközök, mindmáig kitartanak ama nézetük mellett, hogy Mantellt nem idegenek lőtték le, hanem oxigénhiány következtében elájult, s úgy zuhant le, hogy már nem is tért magához. Hát az ufó, amit üldözőbe vett? Lehetett kutatóléggömb, amit később egy erős széllökés odébb sodort. Vagy lehetett olyan fényjelenség, amit a Mantell gépénél jóval magasabban haladó felhőkben lévő jégkristályok és a napfény együttesen hoznak létre.
Mantell repülőgépén semmi olyat nem találtak, ami választ adhat a kérdésre, amire mind a mai napig nem tudunk felelni. Az eset mindenképp az egész repülőcsészealj-rejtély sarkalatos pontja. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy ha Mantell nem hal meg, a csészealjak halnak ki helyette. Mantell halála viszont új korszakot nyitott a rejtély történetében, amikor minden észlelés nyomán ismét felborzolódtak a kedélyek.
Az ufók nem csupán korunk sajátosságai. Amióta történetírás létezik, az emberek mindig láttak furcsa dolgokat a levegőben. Például már 1646-ban megjelent egy Strange Signes from Heaven (Furcsa jelek a mennyboltról) című könyv, melyben számos olyan jelenség észlelését rögzítették, amire minden további nélkül ráillik a repülő csészealj meghatározás; még a Bibliában is történik utalás régebbi korból való emberekre.
Ha tehát a repülő csészealjak egy másik világból érkezett űrhajók, akkor utasai az idők kezdete óta érdeklődnek irántunk. Mostanában annyira a közfigyelem középpontjába kerültek a repülő csészealjak, hogy hiába lepleződnek le az egyes esetek, a következő észlelés mindig újabb izgalmat kelt. Ennek nem is lesz vége mindaddig, míg általános érvényű, elfogadható magyarázat nem születik, azaz míg a bolygóközi utazás valósággá nem válik, tehát el nem jutunk messze túl a Holdon, hogy a saját szemünkkel láthassuk, mi folyik ott.
Az ufókultusz atyja, már amennyiben csupán kultuszról van szó, kétségkívül a néhai George Adamski, az 1953-ban megjelent Flying Saucers Have Landed (Repülő csészealjak szálltak le) című könyv egyik szerzője. Elsőként ő állította, hogy kapcsolatba lépett egy másik világból jött lénnyel. A lengyel szülőktől származó és az 1890-es években az Egyesült Államokba emigrált Adamski amatőr csillagász volt, és a Mount Palomar lejtőjén lakott, ahol a világ legnagyobb teleszkópjai találhatók, ő pedig sok csillagászati megfigyelést végzett a környéken saját távcsövével.
Adamski és barátai épp ebédjüket költötték el a szabadban 1952. november 20-án, amikor a történet szerint egy nagy, szivar alakú tárgy bukkant fel egy hegygerinc fölött. Adamski számára ez csakis azt jelentette, hogy a tárgy - nyilvánvalóan űrhajó - ismeretlen utasai meg akarnak vele ismerkedni.
Két társát megkérte, vigyék el őt az autóúton egy olyan helyig, ahol fel tudja állítani teleszkópját, amit éppen ilyen esetleges észlelés céljából hozott magával. Amikor aztán a műszer már készen állt, elküldte két társát, arra kérve őket, hogy kellő távolból figyeljenek. Ahogy később elmondta, pár másodperccel ezután villanást látott az égen, s nyomban ezt követően, nyilvánvalóan a nagyobb légijárműből előjött egy kis „felderítő űrhajó”, és úgy másfél kilométernyire, két hegycsúcs között leereszkedve egy domb mögött, nem látható helyen landolt.
Adamski úgy mondta, rövid időn belül észrevett egy embert, aki a pár száz méternyire lévő szurdok tövében állt. Ahogy Adamski közelebb ment, látta, hogy a férfi valami síruhához hasonlót viselt, szőke, hosszú haja a válláig ért. A látogató jó szándékúnak látszott, Adamski egy cseppet sem félt tőle, bár tudatában volt annak, hogy az illető egy másik világból érkezett. Talán nem meglepő, de az idegen nem beszélt angolul, ám e számottevő hátrány ellenére rendkívül ügyesen megérttette magát.
Adamski és az idegen egy jó órán át beszélgettek, többnyire jelek és telepátia segítségével. Adamski többek között arról értesült, hogy a látogató a Vénusz bolygóról érkezett, a földiekkel szemben a lehető legőszintébb barátsággal viseltetik, bár némiképp aggasztják tudományos eredményeink, különösen az atomenergia alkalmazása. Az űrbéli elkísérte Adamskit a dombhoz, mely mögött a járműve várakozott, de ennél több nem történt, azt leszámítva, hogy amikor Adamski véletlenül túl közel lépett a gép fémgyűrűjéhez, enyhe áramütést érzett. A barátságos hangvétel ellenére a Vénuszról jött látogató elhárította a földi ember kérését, hogy hadd menjen el egy rövid útra. Ezek után a látogató visszatért járművére, és hangtalanul távozott.
Adamski barátai, akik a felszólításnak engedelmeskedve figyeltek, később azt mondták, hogy látták őt beszélgetni egy barnaruhás emberrel. Azt is állították, hogy két különböző méretű lábnyomsort láttak a homokban, az egyik kétségtelenül a barátjuké volt, a másik, kisebb lábtól származó pedig nem folytatódott azon a körön túl, ahol a csészealj landolt.
Ezzel még nem lett vége a dolognak, mert Adamski szerint a csészealj pár héttel később visszatért, és a Palomar Gardensben, attól harmincméternyire ereszkedett le, ahol ő állt. Adamskinek ezúttal sikerült néhány közeli felvételt készítenie, mely fényképek hitelességét azóta is vitatják. Bár e képek leginkább lámpa árnyékához hasonlítanak, mégis bejárták a világot, s általában ilyennek képzelik az emberek a repülő csészealjakat. Legjobb tudomásom szerint eddig senkinek nem sikerült manipulált eszközökkel hasonlót előállítani.
Adamski könyve minden adottsággal rendelkezik, ami a szenzációvá válás záloga, a szerző be is járta a világot, előadásokban ismertette az ufókkal kapcsolatos elméleteit.
Amikor 1964-ben Londonban járt, felhívtam telefonon a kis szállodában, ahol megszállt, és szívesen állt rendelkezésemre egy interjú erejéig. Szelíd, halk szavú embernek ismertem meg, aki barátságosan, türelmesen válaszolt minden kérdésemre, egyik elől sem akart kitérni, s ha még tovább faggatom, bizonyára akkor is készségesen, kimerítően felelt volna.
A szikár, napbarnította, sűrű ősz hajú férfi könnyedén, minden bizonytalankodás nélkül adta meg a válaszokat figyelemre méltó állításaival kapcsolatos kérdéseimre. Még jóval azelőtt, hogy elköszöntünk volna egymástól, én már tudtam, hogy semmiképpen nem fogom rossz hírét kelteni. Ha csaló, akkor ő a legfondorlatosabb és legokosabb csaló, akivel valaha összehozott a sors. Amikor pedig néhány évvel később az én feladatom lett nekrológot írni róla, szomorúság vett rajtam erőt.
Sok más kételkedővel egyetemben én sem hittem el George Adamski történetét, ahogy alapvető fenntartásaim vannak mindazok elbeszéléseivel szemben is, akik állítólag találkoztak „űrbéli testvéreinkkel”. Ha viszont elfogadjuk azt a fantasztikus elképzelést, hogy ufók érkezhetnek űrhajóikon távoli világokból, akkor már egyáltalán nem nehéz továbblépni és elhinni, hogy alkalmasint felkeresnek bennünket űrutazók, akik kapcsolatba akarnak lépni velünk.
Mégis mi teszi ezt nehézzé? Csupán az, hogy tudjuk, mennyi hamisítvánnyal árasztottak el - és még fognak is elárasztani - bennünket?
Néhány évvel ezelőtt az ufókról írandó könyvem kapcsán vizsgáltam egy esetet, amikor egyszerre nem kevesebb, mint hat repülő csészealjat észleltek Anglia Clevedontól délre eső megyéiben, a Bristoltól a Sheppey-szigetig képzeletben húzható vonal mentén. Az észlelés tényéhez kétség nem fért. A csészealjak valóban ott voltak. Nemcsak látni, fényképezni lehetett őket, hanem megérinteni is, hisz ott álltak a földön.
A felbolydulás mindössze néhány órán át tartott, de ez idő alatt rendőri egységek, tűzszerészek, a légierő helikoptere és tudósok tucatjai sereglettek köréjük, hogy az egyszerű kíváncsiskodók tömegéről ne is beszéljünk. A csészealjak talán kiábrándítóan kicsik voltak (alig több, mint egy méter átmérőjűek és középen körülbelül fél méter vastagok), de mind a klasszikus formát mutatták, s ahogy ezüstfehéren csillogtak a fűben, még kísérteties bip-bip hangjeleket is adtak.
Kiderült, amit aztán az egész ország megtudott, hogy a rejtélyes tárgyak a legkevésbé sem „kicsi zöld emberkék” kormányozta űrhajók, hanem a Famborough műszaki főiskola diákjai készítették csínytevési hajlamaiknak engedve, és az éj leple alatt helyezték el utak és gyalogjárók mentén, hogy másnap reggel majd észrevegyék az emberek. A csíny kétségkívül sikert aratott, bár azok az emberek, akiket e „csészealjak” indokolatlanul hátráltatták munkájukban, bizonyára nem lelkesedtek.
A második világháború óta számos szervezet jött létre szerte a világon az ufókkal kapcsolatos észlelések kivizsgálása és dokumentálása céljából. A jelekből ítélve igen sok a dolguk. Az igazi szakértők pontosan tudják, milyen könnyű észleléseket manipulálni, és nagy gondot fordítanak arra, hogy a csalásokat leleplezzék.
Az ablaküvegre festett csészealj meglehetősen egyszerűen fotózható úgy, hogy az égen haladónak látsszon. Faágra cérnával is lehet modellt rögzíteni, és hasonló hatás érhető el. Aztán fel lehet dobni a levegőbe egy lapos kalapot, autókerék dísztárcsáját, hamutartót vagy más hasonló alakú tárgyat, és alulról, egy magas épület tövéből kell lefényképezni. Profi fotóst azonban ilyen trükkel ritkán lehet becsapni.
No és azok az emberek - márpedig számuk egyre nő -, akik azt állítják, hogy úgynevezett harmadik típusú találkozásban volt részük, azaz valamely másik világból érkezett látogatóval beszélgettek, sőt utazást is tettek bolygóközi csodaűrhajójukon?
Az egyik ilyen eset, mely már több mint harminc éve rejtély, Cedric Allingham nevéhez fűződik, aki azt állította, hogy egy Marsról jött emberrel találkozott 1954-ben, amikor a skóciai Lossiemouth közelében nyaralt. A kalandról beszámoló könyvében Allingham még egy homályos felvételt is közölt a marslakóról. A történet szerint Allingham épp madarakat figyelt egy néptelen tisztáson, amikor fényesen csillogó repülő csészealjat látott közeledni az égen, s miután az földet ért, ő minden félelem nélkül odasietett, hogy üdvözölje a vendéget. Akárcsak Adamski látogatója, ez a férfi is síruhához hasonló öltözéket viselt. Ennek az embernek viszont rövid, sötét haja volt, s valamiféle légzőkészüléket használt, melynek csövei az orrlyukaiba csatlakoztak. Allingham úgy mondta, telepátia és egy jegyzetfüzetbe rajzolt ábrák segítségével társalogtak. A marslakó vidám fickónak mutatkozott, azt a benyomást keltette, mintha csak egy délutánra ruccant volna át a Föld nevű bolygóra.
A korábbi londoni Evening News tudományos rovata munkatársaként kaptam egy korrektúrapéldányt Allingham könyvéből, hogy kritikát írjak róla, s olvasás közben egyre jobban elcsodálkoztam. Mielőtt azonban interjút kérhettem volna tőle, megtudtam, hogy betegen külföldre távozott, és hirtelen meghalt.
Adamski és Allingham állítólagos találkozásai még azelőtt estek meg, hogy az első kutatóűrhajó eljutott volna a Vénuszra és a Marsra. Abban az időben még meglehetősen keveset tudtunk arról, milyen is ez a két bolygó. A földi teleszkópok a Marson növényzetnek vélt sötét foltokat és folyóknak vélt halvány vonalakat mutattak. A Vénuszt körülvevő vastag felhőrétegen pedig nem lehetett átlátni. Nem volt nehéz elképzelni, hogy az élet valamilyen formája kifejlődött e két bolygón, netán értelmes lények lakják. Ma már azonban szinte teljesen egyértelműen úgy ítéljük meg, hogy sem a Mars, sem a Vénusz nem tudja a mi fogalmaink szerinti élet feltételeit biztosítani. Ugyanez érvényes a Naprendszer többi bolygójára is.
Az ufók iránti érdeklődés mégsem látszik alábbhagyni. A tömegtájékoztatásban esetleg kevesebb az ilyen hír, de szinte nem telik el nap úgy, hogy ne jelentenék újabb rejtélyes csészealj észlelését. Végső soron valóban nem zárható ki, hogy a mi galaxisunkon, a Tejútrendszeren kívül, a végtelen világegyetemben számtalan másik világ is létezik, talán máshol is kifejlődtek értelmes lények, akik szeretnének kapcsolatba lépni velünk és a hozzánk hasonlókkal.