Az egész olyan különös volt, hogy nem akartak róla beszélni. Olyannyira, hogy először még egymásnak se merték bevallani, mit láttak vagy véltek látni. Mindkét hölgy köztiszteletben állott, és a képességeihez méltó állást töltött be. Egyikük az oxfordi St. Hugh’s College vezetője, másikuk a Londonhoz közeli Watford jó nevű leányiskolájának igazgatója volt. Miss Anne Moberley az elismert tudós - a Winchester College igazgatója, később Salisbury püspöke George Moberley leánya volt, aki túl korán (1846-ban) született áhhoz, hogy egyetemre járhasson. Azok kapui akkor még nem nyíltak meg a nők előtt. De mivel tudósnak született, a maga erejéből oly magas szintű képzettségre tett szert, hogy az oxfordi egyetem a tiszteletbeli bölcsészdoktori címet adományozta neki, és kinevezte három női kollégiuma egyikének élére.
A nála fiatalabb Miss Eleanor Jourdain 1863-ban született egy lelkész leányaként. Az oxfordi Lady Margaret Hallban induló, ragyogó tudományos pályafutását újkori történelmi diplomával, a párizsi egyetemen doktorátussal ismerték el. Szakterületéül a francia irodalmat választotta, párizsi lakása pedig 1900-ban angol diákjai számára amolyan továbbképző intézménnyé vált. Mindig hangsúlyozta, hogy nem rendelkezik kellő jártassággal a francia történelemben, de ezt tartotta magáról barátnője, Miss Moberley is, aki 1901-ben nála töltötte a nyári vakációt.
Az energikus viktoriánus hölgyek egy napon elhatározták, hogy bebarangolják a Napkirály, XIV. Lajos építtette csodálatos versailles-i palota hatalmas parkját. A dicsőség napjai már rég elmúltak. Miután a francia királyi család 1789 októberében, a forradalmi tömegek fenyegetéseitől megrémülve visszatért Párizsba, a parkkal körülvett palota leginkább múzeum, s alkalmanként nemzetközi tanácskozások színhelye lett. A nagyszerű épületek, a szobrok, szökőkutak, a Nagy-csatorna, a Svájci-tó, a pálmaház mind csak a hajdanvolt pompa élettelen emlékműveivé váltak.
A palota egyik és másik része közt hatalmas volt a távolság, de a két angol hölgy túracipót vett fel, s még a borús, ködös idő sem riasztotta el őket a kirándulástól. Először mentek Versailles-ba, s a lehető legtöbbet akarták látni belőle. Megnézték a Grand Trianont, Lajos király nagyravágyó szeretője, Madame de Montespan díszes lakhelyét, majd elgyalogoltak az ahhoz képest kicsi és szerény, de az angol látogatók szemében még így is impozáns Petit Trianonhoz.
XV. Lajos ezt szeretője, Madame de Pompadour számára építtette, és szegény Madame du Barry is időzött itt, de leginkább Marie Antoinette jut róla eszébe az embernek, aki tragikus bukása előtt ide menekült az udvari pompa elől, és egy valódi falu kicsinyített másában játszadozott barátnőivel.
Az útikönyv szerint, melyet minden jól felkészült angol utazóhoz hasonlóan ők is mindenüvé magukkal vittek, egyenes út vezetett a Petit Trianonhoz. Miss Jourdain azonban azt javasolta, hogy inkább a látványokban gazdagabb kerülőúton menjenek. Ez elhanyagolt és szemmel láthatóan elhagyatott gazdasági épületek előtt vezetett, bár az egyik ablakban egy nő épp kirázott valami fehér terítőt.
Miss Jourdain arra gondolt, talán mégis a főúton kellett volna menniük a Petit Trianonhoz. Az az érzése támadt, mintha eltévedtek volna, s ez némiképp kedvét szegte, azonkívül Miss Moberleyn is valami hasonló látszott. Vajon az ő franciául remekül beszélő barátnője miért nem kérdezte meg az utat az ablakban álló nőtől? Talán nem akart megzavarni egy idegent, gondolta.
Rövidesen másokkal is találkoztak. Két kertész végezte a munkáját; Miss Moberley felfigyelt különös, zöld egyenruhájukra, melyhez háromszögletű kalap tartozott, sőt később arra is visszaemlékezett, hogy egyikük hegyes végű ásót használt, és talicska volt náluk. Amikor Miss Moberley megkérdezte az utat a kertészektől, azok egyenesen előre mutattak, és a hölgyeknek az volt az érzésük, hogy furcsán, gépiesen beszélnek.
Miss Jourdain észrevett egy közeli ház ajtajában álldogáló asszonyt és leányt is. Fölkeltette érdeklődését különös öltözékük: mindketten a mellükön keresztezett és a ruha derékrészébe tűrt kis vállkendőt viseltek. A leány nem lehetett több tizennégy évesnél, szoknyája mégis bokáig ért; Angliában jóval rövidebbet viselne. Épp egy kancsót vett át az asszonytól. Miss Moberley nem tett megjegyzést rájuk vagy furcsa öltözékükre.
A kertészek által megadott irányt követve egy erdő szélén álló kis kör alakú kerti pavilonhoz vagy nyári lakhoz értek. Egy férfi ült odabenn, félelmetes külleme mindkét hölgyet megijesztette. Fekete köpenyében, arcát beárnyékoló puha kalapjában úgy festett, mint egy bandita valamelyik színdarabból, és még szerencse, hogy úgy nézett keresztül a hölgyeken, mintha ott se lennének, mert sebhelyes, zord arca, gonosz tekintete bizony elborzasztotta volna őket.
Egyszer csak valakit hallottak futva közeledni, s az illető máris ott termett, megállt mellettük. Ellentétben a nyári lakban látott alakkal, ezt a fekete, göndör hajú, sötét színű köpenyt és csatos cipőt viselő, jóképű férfit kifejezetten úriembernek vélte Miss Moberley. Izgatottan, hadarva beszélt hozzájuk, mindössze ennyit értettek szavaiból:
- Mesdames, Mesdames (vagy talán azt mondta: Madame?), ’il ne faut pas passer par la. Par ici - cherchez la maison! (Hölgyeim, hölgyeim, nem szabad erre menniük. Erre keressék a házat!)
A francia beszélt nyelvben igen otthonos Miss Jourdain felettébb különösnek találta az akcentusát. A férfi furcsán mosolygott, aztán eltűnt, mintha köddé vált volna, bár a lépteit hallani lehetett, amint futva távozott. A két hölgy ezúttal sem említette egymásnak, amit látott.
Egy kis vízesés melletti dísztelen hídon átkelve abban a parkban találták magukat, melyre a híres Petit Trianon hosszúkás ablakai néztek. Az épületet körülvevő teraszon egy hölgy rajzolgatott; Miss Moberley arra gondolt, talán turista, s egy kicsit még zokon is vette, hogy ott látja, hiszen a turisták általában nem szívesen találkoznak egymással. Csakhogy ő is a kor divatjánál jóval hosszabb ruhát és az ajtóban álldogáló lányhoz és asszonyhoz hasonlóan vállkendőt viselt, az övé halványzöld volt. Amikor a két angol hölgy elhaladt előtte, fölemelte a fejét, Miss Moberley elég szépnek, de nem igazán bájosnak találta arcát, már nem lehetett fiatal.
Miss Jourdain nem figyelt a művésznőre, bár az igen furcsa módon igazgatta a szoknyáját, miközben elhaladtak előtte. Miss Moberleynek eközben igen kellemetlen érzései támadtak, mintha álmodna, és természetellenes, baljós csend venné körül. Ugyanezt érezte, amikor az épület bal oldalához csatlakozó földszintes ház ajtajában megjelent egy fiatalember. Miss Moberley szerint úgy viselkedett, mint egy inas, bár nem úgy volt öltözve; ugyanakkor szinte gúnyosan, megvetően nézett rájuk. Ezzel együtt kielégítően elkalauzolta őket a Petit Trianon bejáratához.
Ott aztán legnagyobb örömükre egy esküvői ünnepség kellős közepén találták magukat. Szívesen látták őket a vendégek sorában, így - ahogy Miss Moberley később megfogalmazta - ismét jókedvre derültek. Amikor úgy érezték, már eleget időztek ott, visszatértek teázni a Hotel des Réservoirs-ba.
A furcsa történet talán legfurcsább mozzanata, hogy egy hét is eltelt, mire Miss Moberley megkérdezte Miss Jourdaint:
- Nem gondolja, hogy a Petit Trianonban kísértetek járnak?
Miss Jourdain pedig úgy felelt:
- De igen.
Mind a két hölgy ódzkodott az üres fecsegéstől. Mindkettejüket nyugtalanította, hogy valami olyat láttak, amit nehéz megmagyarázni, és féltek olyasmiről szólni, amit esetleg csak képzeltek. 1901-ben a két igen művelt hölgy egyaránt gondosan ügyelt a maga józan eszéről a másikban kialakult kép megőrzésére. Végül mégiscsak megtört a jég, és elkezdték kicserélni tapasztalataikat.
Nem pontosan ugyanazt észlelték. Miss Moberley nem látta az ajtóban álló asszonyt és leányt, Miss Jourdain viszont nem látta a teraszon ülő rajzolót, bár az volt az érzése, van valaki a közelben, ezért önkéntelenül megigazította a szoknyáját. Mindketten érzékelték a baljós légkört, a természetellenes csöndet. Miss Moberley beszámolt barátnőjének arról, hogy a nyári lak mögött, ahol a sebhelyes arcú ember ült, az erdő olyan volt, mintha egy „falikárpitra lenne hímezve... se fény, se árnyék, se egyetlen apró nesz”. Miss Jourdain egyetértett vele, Miss Moberley pedig még azt is elmondta, hogy úgy érezte, mintha álmodná az egészet, és rendkívül nyomasztóan hatott rá.
Feltámadt a kíváncsiságuk. Elhatározták, hogy ha nevetségessé válnak is, netán értékes idejüket pocsékolják el, akkor is a végére járnak a dolognak. Először is beköltöztek az oxfordi Bodleian könyvtárba, és egymástól teljesen függetlenül kezdtek el utánajárni mindannak, amit tapasztaltak, nehogy később az a vád érhesse őket, hogy befolyásolták egymást.
Végigolvastak minden, Versailles múltjáról és jelenéről szóló tanulmányt és forrásmunkát. Ezek alapján rájöttek, hogy az általuk látott öltözékek a tizennyolcadik századból, a forradalom idejéből valók, a festmények is ezt támasztották alá. A jelenkori rajzok, térképek és leírások egyáltalán nem olyannak mutatták a helyszínt, amilyennek ők látták, viszont az adott korból származók mind azt támasztották alá, hogy a kis erdő, a nyári lak, a vízesés ott volt XVI. Lajos idején.
Visszatértek Versailles-ba, de nem találtak rá korábbi útvonalukra. Minden megváltozott, még a Petit Trianon is máshogy nézett ki, és nem találkoztak egyetlen tizennyolcadik századi ruhába öltözött emberrel sem. A történelemkönyvekhez fordultak magyarázatért, mellyel Julie Lavergne Légendes de Trianon című műve szolgált.
Ebben olvashattak egy 1789 októberében lezajlott eseményről. Amikor Marie Antoinette királyné éppen a Petit Trianon előtti „angolkertjében” rajzolgatott, egy hírnök jött sietve, hogy figyelmeztesse őt: forradalmár nőkből álló csőcselék tart Párizsból Versailles felé. Mint mondta, a királynénak vissza kell mennie a palotába, de nem azon az úton, ahol összetalálkozhat velük. Erre az epizódra egy kertész Marianne vagy Marion nevű leánya emlékezett, aki épp annyi idős lehetett, mint az a lány, akit Miss Jourdain látott a ház ajtajában. A királyné megfogadta a tanácsot, és akkor meg is menekült a csőcselék haragjától, négy évvel később azonban már nem kerülhette el végzetét, és a királlyal együtt neki is a guillotine jutott osztályrészül. A portrékon ábrázolt Marie Antoinette és a rajzolgató hölgy nagyon hasonlított egymásra. A királyné 1789-ben ugyan még csak harmincnégy éves volt, de a forradalom előszele miatti aggodalom kiült az arcára, ez tette öregessé hajdan szép arcvonásait.
Miss Moberley és Miss Jourdain nagy érdeklődéssel és örömmel olvashatta, hogy az ő élményük nem volt egyedi eset. Mások is látták a rajzolgató királynét, a háromszögletű kalapot viselő kertészt és a parkot olyannak, ahogyan egykor festett. Marie Antoinette-et állítólag mindig augusztusban látták ott.
A két hölgy felettébb találékonyan adta meg „kísértettörténete” magyarázatát. Mint mondták, nem kísérteteket láttak, hanem impressziókat kaptak. 1792. augusztus 10-én támadták meg a Tuileriákat, a királyi családot pedig a Temple börtönébe zárták. Miért ne hagyhatott volna lenyomatot a királyné rémülete és végső elkeseredése a Petit Trianonon, ahol egykor oly boldog volt, és miért ne idéződhetne fel az ő és környezete emlékképe a guillotine felé tett első lépései évfordulóján? Azon a napon, amikor a két angol hölgy „látta” őt a Petit Trianonnál.
Úgy okoskodtak, hogy a futva érkező férfi, a hírnök a királynét látta, nem őket, és azt mondta: „Madame”, nem pedig, hogy: „Mesdames”. A furcsa akcentus, amire Miss Jourdain felfigyelt, osztrák lehetett, mivel a királyné sok szülőhazájából származó emberrel vette körül magát. A sebhelyes arcú, félelmetes férfit a hölgyek de Vaudreuil grófnak gondolták, aki korábban Marie Antoinette barátja volt, de akkor gonosztettet készült elkövetni ellene.
Hát az inasként viselkedő fiatalember, aki a Petit Trianon bejáratához kalauzolta a hölgyeket? Nemigen tudták eldönteni, ő ki lehetett, talán a jelenkorból került oda. Viszont az ajtó, ahol kijött, már egy évszázada le volt zárva. A kertészek ruházata és az általuk használt szerszámok szintén az 1780-as évekből valók voltak.
A Moberley-Jourdain történetet soha nem bizonyították, de nem is cáfolták. Versailles kísérteteinek „észleléséről” azóta senki más nem számolt be, az ő esetükre viszont sokféle magyarázat is született. Például, hogy egy filmforgatás kellős közepébe csöppentek bele. Ismereteink szerint viszont abban az időben ott senki nem forgatott kosztümös filmet, de ha mégis, legalább néhány, az akkori idők hétköznapi viseletébe öltözött embert lehetett volna látni, például operatőrt vagy esetleg zenészt, aki korhű zenét szolgáltatva segített volna a színészeknek, hogy beleélhessék magukat szerepükbe.
Miss Moberley és Miss Jourdain átlagon felüli műveltséggel rendelkező, kiegyensúlyozott hölgy volt, nem tartottak igényt rá, hogy ily módon kerüljenek az érdeklődés középpontjába. Amikor könyv formájában közreadták tapasztalataikat, annak az An Adventure (Egy kaland) címet adták. Talán valóban az is volt: egy különleges, de hihető kaland az Időben.