Amikor a nem mindennapi hölgy, Helena Blavatsky 1891-ben meghalt, az emberek többsége az arcátlan vén csalót látta benne, akit sikerült leleplezni. Ugyanakkor több ezernyi híve szerte a világon továbbra is messiásnak tekintette, akit a materialista kor azért utasított el, mert ki merte mondani az igazságot. Kár tagadni, hogy a „messiásoknak” gyakorta jut ilyen sors osztályrészül. Madame Blavatsky annyiban különbözik társaitól, hogy az ő követői táborába számos magasan képzett, intelligens ember tartozott, és most, halála után száz évvel még mindig akadnak, akik komolyan veszik. Személyisége megmaradt titoknak, melynek nyitját az azóta eltelt idő sem tárta fel.
Madame Blavatskyra későn köszöntött a hírnév, s élete addig nehéz, zűrzavaros és kalandokban bővelkedő volt. Helena Petrovna Hahn 1831 -ben született Oroszországban egy hercegnő, egyben ünnepelt írónő lányaként. Édesanyja, Helena Hahn harcos feminista volt, és valószínűleg idegesítette őt örökké nyugtalan, sérülékeny leánya. A kis Helena a folytonos evéssel pótolta a szeretet hiányát, és alaposan elhízott. Tizenhat éves korában, az utált nevelőnő (édesanyja akkor már nem élt) tiltakozása ellenére eljegyezte magát egy Nikifor Blavatsky nevű földbirtokossal, aki huszonnégy évvel volt idősebb nála. A család gyakorlatilag belekényszerítette Helenát a házasságba. Amikor a pap az esküvői szertartáson azt mondta, tisztelnie kell a férjét, és engedelmeskedni neki, ő azt felelte: „Soha!” Helena rövidesen megszökött, mert elborzadt attól, hogy a férje megkísérelte elvenni a szüzességét.
Az életrajzírókat igen nehéz feladat elé állította annak kiderítése, mi történt a tizennyolc évesen, 1849-ben otthonról elszökött lánnyal 1873-ig, amikor 42 éves fejjel megérkezett New Yorkba. Egyik legutóbbi életrajzírójának, Marion Meade-nek viszonylag sok mindent sikerült megtudnia, de az ő ismeretei sem tesznek ki többet harmincöt könyvoldalnál. Őszintén be is vallja, továbbra is rejtély számára, miből tartotta fenn magát Helena, miután elhagyta Oroszországot. Annyit tudunk, hogy húszéves korában Konstantinápolyban pénzszerzés céljából indult egy akadályversenyen, melynek során ráesett a ló, és bordatörést szenvedett. Az is valószínűnek látszik, hogy több gazdag hölgy fizetett társalkodónője volt. Kairóban kígyóbűvöléssel próbálkozott, Párizsban egy gazdag orosz hercegnő kíséretéhez tartozott, társaságában eljutott Londonba. Onnan valahogyan Amerikába került, majd továbbment Japánba és Indiába. Később azt állította, hogy járt Tibetben, de az életrajzírók zöme vitatja e kijelentés valóságtartalmát.
Annyi bizonyos, hogy valamikor az 1850-es években ismerte fel saját valódi küldetését, amikor először hallott az akkor rendkívül nagy népszerűségre szert tett spiritiszta mozgalomról.
Azzal kezdődött az egész, hogy 1848-ban a New York államban élő Fox család otthonában hangos kopogásokat hallottak. Odasereglettek a szomszédok, hogy fültanúi legyenek az erős zajoknak, s egyikük megkérdezte a láthatatlan kopogtatót, nem szellem-e. A lény koppantások segítségével hozta az érdeklődők tudomására, hogy ő az épületben egykor meggyilkolt házaló kísértete. A család két leánya, Kate és Margaret a jelek szerint bármikor képes volt kopogtatásra bírni a „kísértetet" szellem pedig egy szép napon bejelentette, hogy „beköszöntött az új kor hajnala. Ezt meg kell tudnia az egész világnak!”
Emberek gyűltek össze a később „szeánszoknak” elnevezett eseményekre, s amikor Kate és Margaret is megjelent, láthatatlan ujjak pendítettek meg gitárhúrokat, tárgyak lebegtek a helyiségben, asztalok emelkedtek fel és ereszkedtek le. Rövidesen mások is felismertek önmagukban a Fox lányokéhoz hasonló képességeket, egyesek még materializálni is tudták a szellemeket, s elbeszélgettek a megjelentekkel. Azokat az embereket, akik úgymond közvetítettek a „szellemvilág” felé, „médiumként” kezdték emlegetni. A szellemek kinyilvánították szándékukat, miszerint be akarják bizonyítani, hogy halál valójában nem létezik, hanem az élet más formában folytatódik. Emberek milliói várták kíváncsian az üzeneteket; a spiritizmus szélsebesen elterjedt először Amerikában, aztán Európában.
Ezen a ponton föl kell tennünk az alapkérdést: csalás-e a spiritizmus, s csupán az emberek hiszékenysége a táptalaja? Ezt a nézetet senki nem tudja teljes mértékben elfogadni, aki komolyan foglalkozott a témával, még ha a végsőkig kételkedő alkat is. Valóban se szeri, se száma a csaló médiumoknak. Még abban is joggal kételkedünk, hogy a hiteles médiumok „bizonyítani” tudják a szellemvilág létezését. Manapság sok tudós vallja, hogy a spiritizmus jelenségei a tudatalatti sajátos megnyilvánulásai, s talán nekik van igazuk. Talán egyes emberek rendelkeznek olyan telepatikus vagy látnoki képességekkel, melyeknek a többség nincs birtokában. (Ugyan kivel nem fordult még elő, hogy egyszer csak az a határozott érzése támadt, még aznap levelet kap Florence nénitől, s a levél valóban megérkezett.) Egy dolog világos: az, aki az okkult jelenségeket teljes egészében csalásnak tekinti, elhamarkodottan ítélkezik.
Helena Blavatsky ezt nyilván jól tudta, mert egyértelműen bizonyítható, hogy ő már akkor is természetes „médium” volt, amikor a szó még be sem került a köztudatba. Gyermekkorában „látott szellemeket”. Egy alkalommal pedig, amikor tollal a kezében üldögélt, és csak bámult a semmibe, egyszer csak hibátlanul kezdett írni németül, mely nyelven alig tudott pár szót. Még a kézírás sem olyan volt, mint Helenáé. A „közlő” Tekla Lebendorffnak nevezte magát, aki a Helena apja ezredéhez tartozó egyik tiszt nagynénje volt. Az apát az eset felháborította, és befolyásos ismerősei révén nyomoztatott a kormány iratanyagában. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy minden igaz volt, amit Tekla Lebendorff elmondott: születési helye és időpontja, gyermekei száma, halálának időpontja.
Ennél furcsább dolgok is történtek. Egyszer Helena elment a szóban forgó tiszthez, Tekla unokaöccséhez. A tiszt elmondta, hogy Tekla nagynénje nem halt meg, alig pár napja kapott tóle levelet. A magát Teklának nevező" „szellem” által közölt információk egyébként helytállók. Ha viszont a „szellem” nem Tekla Lebendorff, ugyan ki más lehetett? Nyomban be kell vallanunk, ez is egy olyan kérdés, amire nincs kielégítő válasz.
Az azonban egyértelműnek látszik, hogy Helena valóban médium volt. Egyszer úgy akart elérni egy falra akasztott képet, hogy asztalokat rakott egymásra, ezek azonban megbillentek, s ő leesett a földre. Ott tért magához, nem sérült meg, az asztalok pedig a szokott helyükön álltak. A keze nyoma viszont megmaradt fenn a falon, tehát valóban felmászott oda.
Amikor Helena először hallott a spiritizmusról, úgy érezte, a sors dob neki mentőövet. Addig csak hányódott ide-oda a világban, semmivel nem tudott kitűnni. Ha a Fox lányok és tucatnyi más médium híressé válhatott, és meglehetősen jó életkörülményeket biztosíthatott magának, ezt Helena Blavatsky is elérheti. Haladéktalanul fel is kereste a kor leghíresebb médiumát, Daniel Douglas Home-ot, de az enervált, búskomor Home idegesítőnek találta a nyughatatlan teremtést, és nemigen segített neki. Helena tehát kénytelen volt ismét útra kelni, és 1873 júliusában azzal az eltökélt szándékkal érkezett New Yorkba, hogy híres és gazdag lesz.
Eközben szinte éhezett; a New York-iak nem sok figyelmet fordítottak az elhízott orosz nőre, aki arról nevezetes, hogy kopogó hangokat tud előidézni, és láthatatlan csengettyűket szólaltat meg. Már-már elvesztette minden reményét, amikor ráköszöntött a szerencse. Egy újság kiküldte hozzá komoly, szakállas tudósítóját, az ügyvéd, de újságírással is foglalkozó Henry Steel Olcottot. Az úriembert lenyűgözte az orosz akcentussal beszélő, hatalmas szemű, nem mindennapi teremtés. Elragadtatással írt róla, így más újságok is készítettek vele interjút. Helena beszélt nekik tibeti útjáról, a spiritizmus iránti életre szóló elkötelezettségéről, s hogy találkozott olyan „mahatmákkal”, egyelőre rejtekező nagy lelkekkel, akik egyszer majd a világ urai lesznek. Ezek Luxor testvéri szövetségnek nevezték magukat. A Luxor-testvérek mondták Olcottnak, hagyja el feleségét, és szentelje magát Madame Blavatsky és a Lelkiség Igazsága ügyének. Így is tett, bár Olcottnak és Madame Blavatskynak soha nem volt egymással viszonya (ez utóbbi azt állította, hogy képtelen ilyesmire, mert egy „görbe uborka” van a hüvelyében).
Madame Blavatsky terjedelmes könyv írásába kezdett; Olcott ott ült vele szemben, és figyelte, hogy telnek meg az oldalak olyan sebességgel, mintha valami láthatatlan lény vezetné az írónő tollát. A mű az Isis Unveiled (Ízisz fátyol nélkül) címet kapta, s amikor 1877 szeptemberében megjelent New Yorkban, óriási sikert aratott, szerzőjét pedig híressé tette.
A könyv szerint nem az ember az első értelmes lény a földön, hanem az ötödik „alapfaj”. Az első füstködből állt, a negyedik pedig az Atlantiszon élt, ami több ezer évvel ezelőtt pusztult el... A kételkedők persze tekinthették - meg is tették - mindezt egy vallást alapítani szándékozó okos nő elmeszüleményének. Ugyanakkor még az igen felszínes olvasás közben is kitetszik, hogy ez a mű merőben más, mint az önjelölt messiások „bibliái”, melyek csupán az Ótestamentum gyönge utánzatai. Madame Blavatsky könyve hatalmas ismeretanyagról tanúskodik, elképzelései egyediek és lélegzetelállítók. Ha hamisítvány, akkor már-már zseniális a maga nemében.
Mire az Isis Unveiled megjelent, Madame Blavatsky Olcott-tal már megalapította a nevével egybeforrt Teozófiai Társaságot, melynek jelmondata értelmében: „Az igazságnál nincs magasabb rendű vallás”. A könyv sikere rengeteg új tagot toborzott a társaságnak. Helena Blavatsky azonban az elért eredmények és hírnév dacára egyre rosszabbul érezte magát a harsány és elanyagiasodott Amerikában. Hagyományokkal rendelkező, kifinomult közegre vágyott. Amikor értesült róla, hogy Indiában egy, az övéhez hasonló eszméket hirdető vallási mozgalom indult el, úgy döntött, hátat fordít Amerikának.
Rémálomba illő, tengeribetegséggel és gondokkal megkeserített út után érkezett meg Bombaybe, 1879 februárjában, de a meleg fogadtatás mindenért kárpótolta. Az új mozgalom, az Aria Szamaj hívei lelkesen üdvözölték, s azzal büszkélkedtek, hogy a Nyugat végre komolyan veszi az indiai kultúrát. Bár a nézetkülönbségek hamar felszínre kerültek, a Teozófiai Társaság gyökeret vert, és kétségtelenül sikeres lett. Madame Blavatsky médiumi képességei is fejlődni látszottak, ennek többször adta tanújelét a nyilvánosság előtt, egy alkalommal például rózsák hullottak rá az égből.
Egy új tanítvány, Alfred Sinnett engedélyt kért rá, hogy levél útján kapcsolatba léphessen a Himalája egy távoli részén rejtőző „mahatmákkal”, Madame Blavatsky hozzájárult és megígérte, hogy továbbítja a levelet. Sinnett néhány nappal később levelet talált az íróasztalán, melyet egy Koot Hoomi nevű „mahatma” írt alá. Sinnett és egy másik tanítvány, A. O. Hume hosszas levelezést folytatott Koot Hoomival, mely levelek idővel kötetnyire rúgtak.
Minden jel arra utalt, hogy Madame Blavatsky elismerést vívott ki magának mint a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb vallásalapítója. Ám a baj eközben feltartóztathatatlanul közelgett. Egy hajdani, Emma Coulomb nevű ismerőse hallott Madame Blavatsky sikereiről, és Bombaybe ment, hogy a házvezetőnője legyen. Helena végzetes hibát követett el. Madame Coulomb mogorva, földhözragadt nőszemély lévén hamar megutálta munkaadóját. Rengeteg indulat gyűlt fel benne. 1884-ben Madame Blavatsky Európába utazott, ő pedig ez idő alatt Londonba ment. Az újonnan alakult pszichológiai kutatóintézet azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy hadd „vizsgálják meg”, ő pedig erre azonnal ráállt, így elküldték hozzá egy Richard Hodgson nevű, kiváló fiatalembert. Emma Coulomb mindenáron bosszút akart állni. Azzal vádolta Madame Blavatskyt Hodgson előtt, hogy az égvilágon minden tette hamisítás. Elmagyarázta, hogyan hullottak a „mahatmalevelek” az égből, és Hodgson rátalált arra a boltra, ahol a tibeti mesterek „küldeményeinek” nevezett tányérok és vázák megvásárolhatók. Az „ereklyetartóról”, melyben a mesterektől származó üzenetek szoktak megjelenni, kiderült, hogy van egy nyílása Madame Blavatsky szobája felől.
Hodgson lesújtó jelentést írt, úgy látszott, mindaz, amit Madame Blavatsky kínkeservesen felépített, egyik napról a másikra romba dől. Azonnal visszatért Indiába, és kártérítési pert akart indítani, de erről az ügyvédje lebeszélte, mondván: egy „médiumnak” nem sok esélye van a bíróságon. Ellenségei, a Teozófiai Társaságot elítélő keresztény misszionáriusok a saját táborán belül indítottak ellene háborút, perbe fogták becsületsértésért. Madame Blavatsky kénytelen volt szégyenszemre Európába menekülni.
Ezzel tulajdonképpen lezárult pályafutása. 1887-ben Londonban telepedett le. W. B. Yeats, a költő tanítványa lett, aki szórakoztató, jó humorú és józan gondolkodású teremtésnek tartotta. (Madame Blavatsky egyébként nem működő kakukkos órája egyszer megszólalt a költőnek, amikor egyedül tartózkodott a szobában.) A leghűségesebbek kitartottak Madame Blavatsky mellett, és a Teozófiai Társaság sem indult hanyatlásnak, mert a tanítványok váltig hittek benne, hogy a Coulomb házaspár csalt és hazudott, ők idézték elő a bajt. (E nézettel kapcsolatban sok mindenre lehet gondolni, például arra, hogy a férj ács volt, tehát akár ő is készíthette az „ereklyetartó” titkos nyílását.)
Madame Blavatskyt súlyos betegség kínozta, mégis éjt nappallá téve dolgozott az első könyvénél is nagyobb lélegzetű művén, mely már csak a halála után, erősen szerkesztett változatban jelent meg The Secret Doctrine (A titkos doktrína) címmel. Szív- és vesebetegsége, reumás köszvénye együttesen okozta 1891. május 8-án bekövetkezett halálát. Egyik tanítványa, Annie Besant került a Társaság élére, mely mind a mai napig sikeresen működik.
A rejtély talán legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázata, hogy Madame Blavatsky valódi médium volt, ám egyáltalán nem valódi „messiás”. Aligha lehet komolyan venni Koot Hoomi és a többi mahatma létezését. Ugyanakkor, ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa könyveit, az nem tekintheti egyszerűen csalónak. Lenyűgöző meglátások és mély bölcsességek lelhetők bennük. Nézetei nagy hatást gyakoroltak a kiváló fiatal német tudósra, Rudolf Steinerre, aki később megalkotta a teozófia keresztény változatát, mely antropozófia néven vált ismertté. Maga Steiner is Madame Blavatskyhoz hasonló rejtély: az a nagy tudású gondolkodó, akinek haladó, előremutató pedagógiai és gazdálkodási elképzeléseit ma már széles körben elismerik, mindeközben az Atlantiszról, Lemuriáról és korábbi fajokról olyan furcsa meséket írt, mintha a tudományos fantasztikus regények szerzője lenne.
Még az sem igaz, hogy minden értelmes ember tagadja a „mahatmák” létét. Néhány évvel ezelőtt szerkesztettem egy kötetet, mely különböző médiumokról és okkultistákról szólt, s ennek Madame Blavatsky-fejezetét a jeles bíró, Mr. Christmas Humphreys írta. Meglepetten olvastam, hogy e figyelemre méltóan okos ember egy pillanatig sem vonja kétségbe a tibeti mesterek létezését. Találkoztam más, általam nagyra becsült emberekkel is, akik ugyanezen a véleményen voltak. Ami engem illet, be kell vallanom, minél jobban elmélyedtem Madame Blavatsky műveiben, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy nem lehet őt egyszerűen önbizalom-túltengésben szenvedő teremtésnek tekinteni. Annyit mindenképpen el kell ismerni - ahogy egyik életrajzírója, John Symonds fogalmazott -, hogy „a valaha élt legfigyelemreméltóbb nők egyike”.