Amikor Eric Shipton, a Mount Everest kutatója 1951-ben hazafelé repült Karachiból, legnagyobb meglepetésére a légikisasszonytól arról értesült, hogy seregnyi riporter várja a repülőtéren. Sir Edmund Hillary és Tenszing, a serpa csak két évvel később jutott fel a csúcsra, s tette a Mount Everest meghódítását világszenzációvá. Shipton akkor jött rá, miért a nagy nyüzsgés, amikor már földet ért Londonban: a felfedezett lábnyom a hóban. A Menlung-gleccseren való átkeléskor Shipton és társai hatalmas lábnyomok sorát vették észre; Shipton ezek egyikét fényképezte úgy le, hogy a méret érzékeltetése végett jégcsákányt tett melléje. A harminckét és fél centiméter hosszú, negyvenöt centiméter széles lábnyom alakja is furcsa volt: három kisebb lábujj és egy óriási, megközelítőleg kör alakú nagylábujj lenyomatából állt. A léptek két lábon járó lényre utaltak, nem lehettek farkasé vagy medvéé. Az egyetlen állat, amely ehhez valamelyest hasonló lenyomatot hagy, az orangután, de annak a nagylábujja jóval hosszúkásabb.
Amióta európai utazók kezdtek járni Tibetbe, gyakran lehetett hallani egy óriási, majomszerű lényről, melyet metokangminak neveztek el. Ez körülbelül annyit tesz: visszataszító, undorító havasi ember. Hatalmas területen láttak ilyeneket, a Kaukázustól a Himalájáig, a Pamírtól Mongólián át egészen Oroszország legkeletibb csücskéig. Közép-Ázsiában meh-teh vagy jeti a nevük, Kelet-Azsia néptörzseinél pedig alma. Nyugaton először valószínűleg a nepáli udvarban szolgáló brit helytartó, B. H. Hodgson számolt be róla 1832-ben, aki elmondta, bennszülött vadászait hosszú sötét szőrű „vadember” riasztotta meg. Jó fél évszázaddal később, 1889-ben a Himaláját mászta meg, amikor 5000 méter magasságban hatalmas lábnyomokat látott a hóban; kísérői azt mondták, azok a jeti nyomai. A helybeliek szerint a jeti veszedelmes lény, képes megtámadni és elhurcolni az embert, hogy élelemhez jusson. Csak úgy lehet elmenekülni előle, ha az ember lefelé fut a lejtőn, mert a jetinek olyan hosszú a szőre, hogy a szemébe hull és elvakítja, amikor lefelé szalad.
1921-ben a Howard-Bury ezredes vezette expedíció először tett kísérletet a Mount Everest északi oldalának megmászására, s ekkor a Lhaptala átjárónál távolról több nagy, sötét színű állatot láttak a havon átgázolni. A tibeti kísérők szerint jetiket. 1925-ben pedig a királyi földrajzi társaság egyik tagjának, N. A. Tombazinak kis híján sikerült lefényképeznie egy ruhátlan, két lábon járó lényt a Zemu-gleccseren, de mire ő beállította a gépet, eltűnt. A civilizált világba továbbra is érkeztek hírek észlelésekről, de ezeket a tudósok mindig kétkedéssel fogadták, tévedésre vagy lódításra gyanakodtak. Shipton 1951-es felvétele azért lett szenzáció, mert tudományos expedíció tagja készítette, aki nyilván nem akarta meghamisítani a tényeket. A fénykép egyébként őt igazolta.
No végre, gondolták sokan. Nem így a British Museum természet-tudományi részlege, melynek egyik vezető szakértője, dr. T. C. S. Morrison-Scott rövidesen kifejtette nézetét, miszerint a lábnyom a himalájai langur néven ismert állatfajtól származott. Véleményét Tenszingnek a jetiről adott leírására alapozta, a serpa egy körülbelül másfél méter magas, két lábon járó, hátrafelé csúcsosodó koponyájú, vörösesbarna szőrzetű állatot látott. Dr. Morrison-Scott szerint a leírás ráillik a langurra. Ennek ellentmond az a tény, hogy a langur a majomfélékhez hasonlóan többnyire négy lábon jár, továbbá a langur lábujjai igen hosszúak, míg a fényképen megörökített lenyomatok kör alakúak. Morrison-Scott elméletét jogos felháborodással fogadták, de ettől még nem jutottunk közelebb a különös lény azonosításához.
Ennél ötletesebb elgondolással állt elő Bemard Huevelmans dán zoológus Párizsban, 1952-ben megjelent cikksorozatában. Beszámol róla, hogy dr. Ralph von Koenigswald 1934-ben egy gyógyszereket árusító hongkongi boltban régi fogakat talált - a kínaiak gyógyszerként használják a porrá őrölt fogakat. Ezek közül az egyik emberi őrlőfogra hasonlított, de kétszer akkora volt, mint egy kifejlett gorilla őrlőfoga, tehát egykori tulajdonosa mintegy három és fél méter magas lehetett. E gigantopithecus néven ismeretessé vált óriás feltehetően félmillió évvel ezelőtt élt. Huevelmans elképzelése szerint a Shipton lefényképezte lábnyom a gigantopithecus kései, két lábon járó óriási rokonáé. Ezt az elméletet azonban kevés tudós vette komolyan.
A Daily Mail 1954-ben expedíciót szervezett a jeti befogására vagy legalább lefényképezésére. Majd négy hónapon át taposták a havat a Himalája lejtőjén, de egy árva havasi embert se láttak. Az expedíció azonban legalább érdekes információval gazdagodott. Mint megtudták, több kolostorban is őriznek ereklyeként tisztelt „jetiskalpokat”. A skalpok közül többet is megvizsgáltak, és igen érdekesnek találták őket. Mindegyik hosszúkás, hátrafelé kicsúcsosodó volt, mint a püspöki süveg, mindegyiket szőrzet borította, középen egy lófarokszerű, hosszú hajtinccsel. Az egyik skalp hamisítványnak bizonyult, ezt állatbőrdarabokból varrták össze, de a többi egyetlen bőrdarabból állt. Az ezekből kihúzott szőrszálakat szakértőknek küldték el elemzésre, akik megállapították, hogy ismeretlen állatfajtól származnak. Úgy tűnt, végre bebizonyosodott a jeti létezése, de nem így történt.
Sir Edmund Hillary, aki a tibetiek körében igen nagy tiszteletnek örvendett, kölcsönkapott egy skalpot, amit Bemard Huevelmans-nak alkalma nyílott a megvizsgálnia. A háború előtt az állatkertben látott, déli serownak nevezett kecskefajra emlékeztette. Ez a kecskefaj megtalálható Nepálban, a havasi ember őshazájában. Huevelmans ráakadt egy példányra Brüsszelben, melynek segítségével megállapította, a jetiskalp ugyanilyen állattól származik. Felgőzölték és kisimították. Persze nem szándékos hamisításról volt szó. Tibetben bizonyos vallási szertartások során viselték, az évek folyamán feledésbe merült, honnan származik, s idővel kinevezték jetiskalpnak.
A kétkedőknek ez már elég volt ahhoz, hogy a jetit egyszerűen legendának tekintsék, de elhamarkodottan ítélkeztek. A havasi ember felkutatására indult európaiak időnként távolról megpillanthattak egy hóban gázoló sötét színű élőlényt; nyomait rengetegen látták és sokan le is fényképezték. A francia Bordet abbé több nyomsort is követett 1955-ben. Lester Davies repülőőrnagy ugyanabban az évben hatalmas lábnyomokat örökített meg filmen. Don Whillans hegymászó 1970 júniusában látott egy majomszerű állatot az Annapurnán, és Lord Hunt további jetinyomokat fényképezett le 1978-ban.
Oroszországban még érdekesebb dolog történt. Vargen Karapet-jan alezredes 1958-ban olvasott egy jetiről - vagy ahogy Oroszországban nevezik: almáról - szóló cikket egy moszkvai újságban, és fölkereste a legnevesebb szovjet szakértőt, Borisz Porsnyev professzort, s elmondta neki történetét. Az alezredes egysége 1941 decemberében a németek ellen harcolt Bujnakszk környékén a Kaukázusban, amikor néhány partizán arra kérte, nézzen meg egy embert, akit foglyul ejtettek. A partizánok elmondták Karapetjannak, a pajtában láthatja az „embert”, mert amikor fűtött helyiségbe vitték, patakzani kezdett róla a verejték, különben is csupa tetű. Az „ember” leginkább majomra hasonlított, ruhátlan, mocskos és elhanyagolt volt, féleszűnek látszott, és sűrűn pislogott. Meg sem próbált védekezni, amikor Karapetjan szőrszálakat húzott ki belőle, de a tekintete olyan volt, mintha könyörületért esedezne. Az emberi beszédet egyáltalán nem értette. Karapetjan végül is azzal távozott, döntsenek a partizánok belátásuk szerint sorsa felől. Pár nappal később hallotta, hogy a „vadember” megszökött. Ilyen történetet persze ki lehet találni, de a dagesztáni belügyminisztérium jelentése az ellenkezőjét tanúsította. A „vadembert” hadbíróság elé állították, és dezertőrként végezték ki.
Dr. Alekszander Pronyin, a leningrádi egyetem tanára 1958 januárjában jelentette be, hogy almái látott. A Pamír egy sziklacsúcsán megpillantott egy alakot, amelynek emberszerű testét vörösesszürke szőr borította. Több mint öt percen át figyelhette, három nappal később pedig ismét látta ugyanott. A marxisták valamilyen oknál fogva nem akarták elfogadni a „vadember” létezését, mégis annyi adat gyűlt össze, hogy Borisz Porsnyev végül is elhatározta, hogy rendszerezi az észleléseket. Az általa összeszedett lenyűgöző mennyiségű információ egy részét Odette Csernyin belevette a jetiről szóló könyvébe.
Ha létezik a havasi ember, vajon csak Tibetben és Közép-Ázsiában él-e? A hatalmas kutatómunka eredményei alapján alkotható válasz egyértelműen: nem. Az amerikai kontinensen Ecuadorból, Venezuelából és Kanadából is vannak adatok. A legmeggyőzőbb bizonyítékok némelyike Kalifornia északi részéből származik, ahol a „vadembert” az 1920-as évek sajtója alkotta néven nagylábúnak nevezik. Kanadában a görbehátú nevet kapta. Az egyik jellegzetes észlelés Oregonban történt, amikor három favágó egy őket figyelő emberszerű alakot látott. Izmos testét tetőtől talpig sötét szőrzet borította, de határozottan inkább emberre, mint majomra hasonlított. Amikor közeledtek hozzá, befutott az erdőbe. A nagylábúra vonatkozó leírások, márpedig százával vannak ilyenek, mind ráillenek a jetire.
1967-ben a fényképész Roger Patterson egészen közel került ahhoz, hogy döntő bizonyítékkal szolgáljon a nagylábú létezéséről, épp kéznél volt a filmfelvevője Kalifornia északi részén, a Bluff-patak közelében, amikor a fák közt meglapuló jókora lényt látott. Több felvételt is készített, mielőtt az állat eltűnt volna. A filmet teljes egészében levetítették Arthur C. Clarke Titokzatos világ című tévéműsorában. A legjobb snittek nagy keblű, gömbölyded ülepű, határozottan nőies alakot mutattak, mely olyan kacsázva, imbolyogva járt, hogy nehéz lenne King Kong-jelmezbe bújtatott embernek vélni - a filmet megtekintő amerikai és orosz kutatók mégis emellett törtek lándzsát. Az ugyanarra a helyre állított emberekkel való egybevetés alátámasztotta, hogy a lény mintegy két méter magas lehetett.
A Bluff-patak környékén talált lábnyomok 35-37 centiméter hosszúságúak. Hasonló lábnyomok százait vizsgálták meg olyan vidékeken, ahonnan ilyen lények felbukkanását jelentették. Az átlagosnak tekinthető méret a 40-45 centiméteres hosszúság, és a nyomok mélységéből száztól akár háromszáz kilóig terjedő testsúlyra lehet következtetni.
Akik azt állítják, hogy egy nagylábú közelében voltak, vagy olyan helyeken fordultak meg, ahol az előzőleg járhatott, mind ugyanarról a rendkívül erős szagról számolnak be, amilyenről Karapetjan is beszélt. Az ecuadori Guacomayo környéki észlelés alátámasztja, a nagylábúnak igen erős testszaga van akár hideg, akár forró éghajlat alatt él. Pino Turolla olasz régész 1970-ben társával mély barlangot tárt fel, amikor erős állatszagot érzett. A barlag kiöblösödése előtt megálltak rágyújtani, amikor fülsiketítő üvöltést hallottak, és egy szikladarab hullott le közvetlenül mellettük. Amikor a döngő léptekkel elfutó hatalmas alakot egy pillanatra meglátták kézilámpájuk fényében, mindketten kirohantak a barlangból. Turolla felkapott egy kerek, lapos tárgyat, ami a napvilágnál stilizált arcot ábrázoló, vésett amulettnek bizonyult; ebből arra következtet, hogy a barlanglakok nem majmok, hanem primitív emberek lehetnek.
Mindent egybevetve a jeti, nagylábú, alma vagy bárhogy másképp nevezett lény létezésére vonatkozó bizonyítékok meggyőzőnek látszanak, az észlelések százai arra engednek következtetni, mindez aligha lehet kitaláció. Ha viszont hajlamosak vagyunk elhinni a létezésüket, az a kérdés, mik lehetnek valójában?
Dr. Myra Shackley, a leicesteri egyetem archeológiatanára úgy véli, tudja a választ. Meg van róla győződve, hogy a jeti tulajdonképpen a Neander-völgyi ember. A szovjet adatok alapján Odette Csernyin is erre a következtetésre jutott.
A Neander-völgyi ember a mai ember elődje. Valószínűleg százezer évvel ezelőtt jelent meg a földön. Jellegzetes előreugró homlokával és állkapcsával a mai embernél kisebb és majomszerűbb volt. Barlangokban élt, és az ezekben talált állati csontmaradványok mennyiségéből ítélve a Neander-völgyi háziasszony nem lehetett túl pedáns, a lakóhelyek nyilván bűzlöttek. Nem vetette meg az emberhúst sem. Mégsem tekinthetők állatnak. A Neander-völgyi barlangokban talált színezőanyagok arra utalnak, kedvelték a színeket, megfestett virágokból szőttek képeket. Mivel pedig ezeket a halottakkal együtt eltemették, valószínűleg hittek a halál utáni életben. A lakóhelyeken talált titokzatos kerek kövek azt sejtetik, a napnak hódoltak.
Közvetlen elődünk, a crő-magnoni ember ötvenezer évvel ezelőtt jelent meg a földön, ő készítette a híres barlangfestményeket. A Neander-völgyi ember teljesen eltűnt a következő húszezer év alatt, kihalásának oka mind a mai napig rejtély. Az általános nézet szerint a crő-magnoni ember pusztította el (William Golding Az utódok című regénye kettejük összecsapásáról szól).
Stan Gooch pszichológus érdekes gondolatot vet fel The Neanderthal Question (A Neander-völgyi kérdés) című könyvében, nevezetesen, hogy a Neander-völgyi ember nem halt ki teljesen, asszonyaik alkalmasint crő-magnoni férfiaknak szültek gyermeket. E kereszteződésből jött létre később a zsidó faj. (Mellesleg maga Gooch is zsidó.) Gooch szerint a Neander-völgyi ember érzékenyebb pszichikumú volt, mint a crő-magnoni, ezt a mai ember Neander-völgyi őseitől örökölte.
Akár elfogadjuk Gooch elméletét, akár nem, elképzelhető, a Neander-völgyi emberek közül maradt néhány túlélő, s leigázóik elől kedvezőtlen éghajlatú vidékekre menekültek. Myra Shackley elutazott a mongoliai Altaj hegységbe, és talált bizonyítékot az almák létezésére. Barlangokban élnek, vadásznak, kőeszközöket használnak, állatbőrt és szőrmét viselnek. Megemlíti, hogy egy orosz orvos 1972-ben találkozott egy almacsaláddal. Odette Csernyin számos ilyen esetről szól. Porsnyev professzor sok olyan hegyek közt élő emberrel beszélt, akik tudnak a „vademberek” létezéséről; az abházok máig mesélnek történeteket, hogyan kergették el a vadembereket az általuk meghódított területekről. Csernyin előembereknek nevezi őket.
Porsnyev foglalkozott egy nőstény alma esetével, akit a 19. század közepén Ocsamcsira környékén fogtak el. Vadászok találtak rá a „vadnöre”, akinek majomszerű vonásai voltak, testét szőr borította, és több, fogságban töltött év után is annyira harcias maradt, hogy nem lehetett a közelébe menni, az ételt is behajították neki. Zanának nevezték el. Porsnyev sok idős emberrel, köztük egy 105 éves férfival beszélt, akik még emlékeztek Zanára. Elmesélték, hogy szelídítették meg, végül egyszerű feladatokat, például kukoricamorzsolást is rá lehetett bízni. Nagy melle, erős kar- és lábizmai, vastag ujjai voltak, nem bírta elviselni a meleget. Imádta a szőlőt, de a bort sem vetette meg: felöntött a garatra, aztán órákig aludt. Ez ad magyarázatot arra, hogy tették különböző apák többször is anyává. Gyermekei általában meghaltak, mert jeges folyóban mosdatta őket. (Lévén félig emberi lények, nyilván nem rendelkeztek az anyjuk elképesztő hidegtűrő képességével.) Később elvették tőle az újszülötteket, akik a faluban cseperedtek fel. Nem úgy, mint anyjuk, ők megtanultak beszélni, és ember módjára éltek. Közülük a legfiatalabb 1954-ben halt meg (Zana 1890 körül). Porsnyev két unokájával is beszélt, akiknek sötét bőre, negroid vonásai voltak. A fiúunoka, Salikula állkapcsába annyi erő szorult, hogy a foga közé fogva föl tudott emelni egy széket a rajta ülő emberrel együtt. Mindez a „vadember” létezésére vonatkozó meggyőző bizonyítéknak tetszik
Dr. Shackley feltett szándéka találni egyet. Furcsa belegondolni, ha neki vagy más tudósnak végül is sikerül, abba a kivételes helyzetbe kerülhetünk, hogy szemtől szembe találjuk magunkat egy harmincezer évvel ezelőtt, oly titokzatos körülmények között eltűnt lénnyel.