Alámerült volna egyetlen nap leforgása alatt? Egy jókora kontinens lesüllyedt a tenger mélyébe! Igazán remek kiindulópont a gazdag fantáziájúak és a fantáziálók számára. Nem csoda tehát, ha a legendás Atlantiszt övező számos rejtélyt oly sokan próbálták megfejteni.
Platón görög filozófus leírta, hogy az Atlantisz a Földközi-tengeren és Héraklész oszlopain (akkoriban így nevezték a Gibraltári-szorost) túl volt. A korszerű geológiai kutatások azonban kimutatták, hogy az Atlanti-óceán középső részén nem létezhetett, illetve nem süllyedhetett el nagyobb kontinens, amióta ember él a Földön. Szóval csak Platón találta volna ki az egészet? Vagy ahogy nyomatékosan kijelentette, kuszán és nem pontosan emlékezve rögzítette volna a történetet? Egyik elődjére, Szolónra hivatkozik értesülései forrásaként, aki i.e. 570-ben Egyiptomban járt, s ott papok tanították neki a történelmet. Platón halála után műveinek kiadója, Krantor tudakozódott az egyiptomi papoknál, akik azt válaszolták, hogy az elveszett kontinensre vonatkozó adatok helytállók.
Szolón feljegyzései nyomán Platón két dialógust alkotott. A rövidebb, Timaiosz című művében Atlantisz szigetét vagy szigeteit olyan nagynak írja le, mint Líbia (ez alatt Észak-Afrika Egyiptomtól nyugatra eső részét érti) és Kis-Ázsia együttvéve. Királya csodálatos birodalmat hozott létre, mely belenyúlt a Földközi-tenger nyugati részébe is. Aztán földrengések és árvizek pusztítottak. Atlantisz lesüllyedt a tenger mélyére. Történt ez Szolón ideje előtt 9 000 évvel.
A Kritiaszban részletesebben ír. A birodalom fővárosa egy kis sziklás, meredek partú, kerek szigeten épült. A másik és sokkal nagyobb szigeten álló királyi palota méretével és szépségével egyaránt lenyűgözte a szemlélőt. Voltak ott hideg-melegvizes fürdők is. A Poszeidónnak szentelt templom bővelkedett aranyban és ezüstben. A kormányzók négy-öt évenként itt gyűltek össze törvénykezni, vadászni és bikát áldozni. Idővel azonban kapzsik és hatalmaskodók lettek, Zeusz ezért úgy határozott, elpusztítja őket. Ezt megelőzően egy athéni sereg készült megvívni az atlantisziakkal, de velük valamilyen természeti katasztrófa végzett. Az atlantisziak már az Athén és Egyiptom elleni háborút fontolgatták.
Atlantisz jól szervezett állam volt, ahol tudatosan gondoskodtak a kikapcsolódásról is, fejlett építészet, gazdag művészet, írásbeliség, bronzkori társadalmi berendezkedés jellemezte, harcias nép lakta, mely Egyiptom és Athén meghódítását tervezte. Szolón előtt 9000 évvel ilyen állam nem létezett. Vagy az egyiptomi papok, vagy maga Szolón tévedett a dátumot illetően, amikor évezredekkel és nem évszázadokkal i.e. 590 előttre tette a katasztrófa időpontját; 900 év reálisabbnak tűnik. Ez esetben Atlantisz pusztulása i.e. 1500-ban következett volna be. Athén, bár még nem görög városként, de már létezett akkor, és Egyiptom épp virágkorát élte.
Hol volt tehát Atlantisz? Hogy nem lehetett messze Görögországtól és Athéntól, arra abból következtethetünk, hogy az atlantisziak készültek meghódítani, és hogy egy athéni sereg igyekezett meghiúsítani e szándékukat. Mégis sok hely merült föl Atlantisz földjéül: Mexikó, Közép-Ázsia, a Szahara, Spanyolország, Grönland, Új-Foundland, sőt még Anglia is.
Geoffrey Ashe Camelot and the Vision of Albion (Camelot és Albion víziója) című művében Atlantiszt Britanniába helyezi, mely Platón idején a görögök szemében az „északról valók” földje volt. Az i.e. ötödik században író Abdérai Hekataiosz szerint állt ott egy csodálatos, Apollónnak szentelt templom - valószínűleg Stonehenge -, lakói pedig „a valaha élt legszebb, legnemesebb fajból” származtak. Britannia az Atlanti-óceán olyan szigeteinek egyike volt, ahonnan az óceán körülölelte másik kontinensre el lehetett jutni, ahogy Platón leírta Atlantiszt. Topográfiai adalékai ráilleni látszanak az Amerikába - Izland, Grönland és Új-Foundland felé - vivő északi-tengeri útra. Ashe nem arra gondol, hogy Britannia elsüllyedt, hanem hogy az idő tájt, amikor Stonehenge építése javában zajlott, szorosabbak lettek a kapcsolatok az Égei-tengerrel, Britannia pedig lassanként beleveszett az északi ködbe és elfelejtődött. Szerinte Platón Britannia elveszett dicsőségének romantikus történetét használta fel eszményített állama ábrázolásához. Ashe ugyanakkor elismeri, hogy a krétai elméletek szélesebb körben terjedtek el.
S talán meggyőzőbbek is. Vajon a minószi Kréta tekinthető-e az atlantiszi birodalom központjának, Thíra vulkánja pedig pusztulása okának? Ezt a lehetőséget K. T. Frost angol tudós vetette fel 1907-ben. Sir Arthur Evans Knósszoszban, az 1920-as években végzett ásatásai, valamint Michael Ventris és J. Chadwick 1960-as lineáris B-írás megfejtése azt támasztotta alá, hogy a krétai minószi civilizáció virágkora tetőpontján, látszólag minden ok nélkül, egyik pillanatról a másikra pusztult el i.e. 1500 körül. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a Krétától 104 kilométerre északra lévő Thíra vulkánja épp abban az időben tört ki igen nagy erővel.
Szpiridon Marinatosz professzor, a görög archeológiai társaság vezetője 1939-ben kezdte kutatni a thírai vulkánkitörés és Atlantisz pusztulása közti kapcsolatot. Munkájához mások is hozzájárultak kutatási eredményeikkel, többek között dr. Ninkovitch és B. C. Heenen amerikai geológusok - akik a Földközi-tenger keleti részén vettek mintát a tengerfenék vulkáni hamut tartalmazó üledékéből valamint A. G. Galanopoulosz professzor, az athéni egyetem szeizmológiai intézetének igazgatója. Eredményeiket J. V. Luce professzor, Platón és az ókor jeles szakértője összegezte.
Ezen elmélet értelmében Krétát a thírai vulkán nagy erejű kitörése nyomán keletkezett hatalmas árhullám borította el, termékeny talaját pedig a rázúduló vastag hamu- és habkőréteg tette tönkre. A katasztrófáról az elmenekültek számoltak be Egyiptomban, ahol Szolón 900 évvel később már csak töredékesen értesült a történtekről. Kréta egyiptomi nevét (Keftui) Szolón Atlantisznak fordította azon leírásból kiindulva, mely szerint a hegyekkel borított szigetet, az „oszlop földjét” az óriás termetű titán, Atlasz emelte a magasba. Platón, nem tudván, hogy a történet Krétára vonatkozik, Atlantiszt a Földközi-tengeren kívül, a szintén Atlasz nevét viselő óceánban képzelte el, azt hívén, hogy a Földközi-tenger vidékén nem lehetett akkora hatalommal bíró ország, mely Athénra és Egyiptomra egyaránt veszélyt jelenthetett.
Ezen elmélet igazolásához három kérdésre kell választ adni. Milyen erősségű volt a thírai vulkánkitörés? Mi bizonyítja, hogy Krétát is sújtotta? Milyen párhuzamok vonhatók a minószi krétai civilizáció és Platón Atlantisza között?
Az i.e. tizenötödik századi vulkánkitörés előtt, mely kettétörte Thírát (korábbi nevén Szantorint), az egyetlen, 16 kilométer átmérőjű sziget volt, vulkáni kúpja pedig 1600 méter magas. Valószínűleg a történelmi idők legnagyobb erejű, legnagyobb pusztítást hozó kitörése volt ez, mely felülmúlta még a Krakatau híres, 1883-as kitörését is. Míg a Szumátra és Jáva között, a Szunda-szorosban lévő Krakatau szigete 21 négyzetkilométernyit veszített el területéből, Thíra négyszer akkora területtel lett kisebb, mivel kalderája 83 négyzetkilométer. A kaldera az a kráter, mely a kitörés következtében kiürült magmakamra beomlásakor keletkezik. Hatalmas üreg jön létre ilyenkor, melybe beáramlik a tengervíz, majd robbanásszerű erővel lökődik ki onnan.
A Krakatau esetében a robbanás nyomán támadt szökőár végigsöpört a szoroson, magassága elérte a 36 métert, városokat és falvakat, mintegy 36 000 embert temetett maga alá. Messzire továbbgyűrűzött, a La Manche csatorna vízszintjét például öt centiméterrel emelte meg. A kilökődött habkő, a magmakitörés jellegzetes kísérője, elborította Szumátrát és Jávát, a tengeren úszó szigeteket hozott létre. A hamu porfelhőt alkotott, mely a szorosokban megrekedve három napon át sötétségbe borított mindent, aztán körbejárta a földet, két éven át lebegett a légkörben, és változásokat eredményezett az éghajlati viszonyokban. A Krakatau „nagy durranása” az Indiaióceánon 4800 kilométernyi távolságba is elhallatszott. Egy másik jávai vulkán, a Tambora által 1815-ben kilökött habkő és hamu terméketlenné tette a talajt, az éhínség és betegség következtében 80 000 ember halt meg.
A thírai kitörés sokkal erősebb volt, így a hatása is nagyobb hatósugarú. A Thírán végzett ásatások azt támasztják alá, hogy a szigetet két fázisban érte a katasztrófa. Először rendkívüli mennyiségű habkő és vulkanikus hamu borította be. A vulkáni törmelék lerombolta a lakóépületeket, maga alá temette a minószi kultúra építészeti, iparművészeti emlékeit, freskóit. A húsz méter vastag habkőréteg eltávolítása után tárult fel a bronzkori Pompeji, mely felett ugyanúgy megállt az idő, csak itt holttestek nem maradtak. A legalsó rétegben sem találtak emberi maradványokat és személyes tárgyakat. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy Thíra népének a vulkán működésbe lépése után volt még ideje elmenekülni. Feltehetően Krétán kerestek menedéket, amelynek Thíra afféle előretolt állása vagy gyarmata lehetett.
Thíra valamikor i.e. 1500 és 1470 között élhette virágkorát, erre utal az agyagtárgyak és a romba dőlt házak gerendáiból vett minták karbonos kormeghatározása. A vulkán belsejében izzó magma a levegőbe röpítette saját tetejét. Akkora erővel tört ki, hogy sötétségbe borította a Földközi-tenger keleti részét, „nagy durranását” valószínűleg körben, az egész tenger partján lehetett hallani. Hatalmas szeizmikus hullámot, úgynevezett tengerrengést indított el. Az óriási, nyilván több száz méter magas szökőár pedig végigsöpört a tengeren, és elárasztotta Kréta partjait is.
A régészeti kutatások eredményei arra utalnak, hogy Kréta keleti részén minden kikötő, város és palota egyszerre pusztult el, és azután nem építették újjá. Csak a főváros, Knósszosz élte túl a katasztrófát, mert az a parttól öt kilométernyire, a szárazföld belsejében épült, és egy hegy vonulat is védte. A habkő és a hamu terméketlenné tette a talajt. Amniszoszban, Knósszosz északi parti kikötőjében Marinatosz professzor a szökőárra vonatkozó bizonyítékokat talált. Épületek dőltek romba, és a tengerből származó habkő töltötte ki a repedéseket. Az úgynevezett Freskóvilla falai befelé dőltek a rájuk zúduló hatalmas mennyiségű víztől. A többi kikötőben és városban már elvégzett feltárások szintén azt igazolják, hogy a víz és a hamueső hirtelen pusztított. A Kato Zakro tengeri kijárata melletti mészkőszurdok visszavette korábbi nevét: Holtak Völgye.
I.e. 1500 előtt a minószi Kréta uralta a Földközi-tenger keleti részét. Félelmetes hadiflottája szükségtelenné tette szárazföldi védvonalak kiépítését. Egyetlen ország sem mert szembeszállni vele a tengeren. Aztán szinte egyik napról a másikra gyakorlatilag megszűnt létezni. A tengeren többé nem tudta megvédeni önmagát, az addig termékeny talaj tönkrement, s így könnyű prédájává vált a Görögországból érkező mükénéi hódítóknak. Az egykor hatalmas minósziak természeti katasztrófa áldozatául estek. Ez a legvalószínűbb magyarázat.
Luce professzor ókori mítoszokból és legendákból gyűjtött bizonyítékokat arra, hogy milyen léptékű lehetett a Thíra okozta pusztulás. Görög versek említik Kréta hirtelen elnéptelenedését. Hérodotosz szerint Kréta eltűnt még a trójai háború, azaz i.e. 1400 előtt. Az a hatalmas árvíz, amit a pároszi márványtábla i.e. 1529 körülre keltez, arra enged következtetni, hogy sok égei-tengeri szigethez hasonlóan Görögország szárazföldi részét is sújtotta az áradás. Plutarkhosz feljegyzi, hogy Poszeidón Lycia szigetéről hatalmas hullámot küldött, mely a magasba csapott, és elárasztotta a földet. A rodoszi nagy áradás is sok emberéletet követelt. A számoszi trákok még évszázadokkal később is áldozatot mutattak be a szigeten azon a vonalon körben felállított oltárok előtt, mely a tengerből jött nagy áradás határát jelezte. Még a híres argonautákat is sújtotta a katasztrófa utóhatása. Kréta mellett elhajózva laszónt és társait sűrű sötétség vette körül, kövek záporoztak rájuk.
Az egyiptomi szövegek kevés konkrétumot tartalmaznak, valószínűleg az egyiptomiak adatoktól való ódzkodása miatt. Az Ipuwer papirusz azonban utal rá, hogy a Krétával folytatott kereskedés hirtelen szűnt meg a thírai vulkán kitörése idején. Furcsa, hogy egyébről nem szólnak, mert a nagy erejű vulkánkitörés minden bizonnyal érzékelhető volt 1000 kilométeres távolságban. Az egyiptomi partokhoz közeli tengerfenéken vett mintákban is találtak vulkáni port.
A legfőbb kérdés azonban továbbra is válaszra vár. Azonos volt-e Atlantisz Krétával? A párhuzamok figyelemre méltóak. Mindkét sziget civilizációja hirtelen tűnt el, természeti katasztrófa következtében.
Platón szerint Atlantiszon monarchikus osztálytársadalom volt. A nőket nagyra becsülték, az emberek tudtak írni, olvasni, élvezték fejlett technikájuk és hideg-meleg vizes fürdőik előnyeit, rendszeresen vadásztak egy templom melletti területen tartott bikákra. A szigeteket meredek sziklák védték, az egyik sziget kicsi és kerek, a másik nagy és szögletes volt.
A vulkánkitörés előtt Thíra szigete kicsi és kerek volt, talán maga a legendás főváros. Kréta hosszúkás és keskeny, hegyek vannak rajta, északi részén pedig nagy síkság, ahol Knósszosz, a királyi palota épült. Minósz király száznál több város felett uralkodott. Akárcsak Atlantiszon, a kormányzók itt is ötévente gyűltek össze törvénykezni és a templomhoz tartozó területen tartott bikákra vadászni. A legenda szerint az athéni Thészeusz elment Knósszoszba, hogy megszabadítsa népét Kréta zsarnokoskodásától. Meg kellett küzdenie a híres, félig bika, félig ember Minótaurosszal, és a freskó tanúsága szerint szarvánál fogva vonszolta ki a már élettelen bikát a labirintusból.
Sir Arthur Evans knósszoszi ásatásai magas szintű kultúrát, az ókori világ legfejlettebb civilizációját tárták fel, ahol virágzott az építészet, a képző- és iparművészet, az országot jól szervezett, központosított hatalom irányította, a törvények a férfiakéval egyenlő jogokat biztosítottak a nőknek, és megkülönböztettek osztályokat. Források táplálták a melegvizes fürdőket, a mosdókba a falból jött a hideg víz. Kiterjedt öntözőrendszer gondoskodott a jó termésről. A minósziak agyag- és üvegedényei, fegyverei és freskói az Iráklion Múzeumban láthatók.
K. T. Frost a Kréta és Atlantisz közti hasonlóságokról már 1913-ban, jóval a két civilizáció egybevetése előtt azt mondta, hogy az a leírás, amit Platón a Timaioszban és a Kritiaszban ad Atlantiszról, oly mértékben ráillik a minószi birodalomra, hogy ennyi mindent még Platón sem találhatott ki. Platón a nagy és csodálatos birodalmat uraló szigetről szóló beszámolója tökéletesen ábrázolja Knósszosz „politikai státusát”.
Egy szakfolyóiratban megjelent tanulmányában K. T. Frost azt írja, hogy például a nagy forgalmú kikötő, ahová a világ minden tájáról érkeztek kereskedők, vagy a fürdők, a bikaáldozat bemutatása nem kizárólag a minószi kultúra jellemzői, de amikor arról olvasunk, hogy a bikákra Poszeidón templomában fegyver nélkül, rabszolgák és kötél segítségével vadásztak, az már csakis knósszoszi bikaviadalra vonatkozhat, melynek csodájára jártak az idegenek, s amelyből a Minótaurosz legendája is eredt. Platón olyan részletességgel írja le a vad bikák befogásának sajátos minószi módszereit, melyek a világ minden más bikaviadalától megkülönböztették a knósszoszit, hogy az nem lehet véletlen.
Az ifjú Frost nem érhette meg elmélete beigazolódását. Elesett az első világháborúban. Ugyanakkor úgy tűnik, Platónnak is igaza volt: bár még csak nem is sejtette, de pontos leírást adott a minószi Kréta civilizációjáról.
A TENGER TITKAI