A

PA KÉT HÓNAPIG NEM HAGYTA EL az ágyat, kivéve, ha valamelyik bátyám kiemelte belőle. Üvegbe pisilt, és folytatódtak a beöntések. Még miután nyilvánvalóvá vált, hogy életben marad, akkor sem tudtuk, milyen élet lesz az. Nem tehettünk mást, csak vártunk, és hamarosan úgy tűnt, minden, amit tettünk és teszünk, csak egy másik formája lenne a várakozásnak; várunk arra, hogy megetessük, hogy kicseréljük rajta a kötést. Várunk arra, hogy meglássuk, mennyi nő vissza az apánkból.

Nehéz egy Apához hasonlóan büszke, erős, aktív embert tartósan rokkantnak elképzelni. Eltűnődtem azon, vajon meddig bírja, hogy Anya felvágja neki az ételt; élhet-e majd boldog életet, ha nem lesz képes kalapácsot fogni a kezébe? Annyi mindent elveszített.

De a szomorúsággal keveredve remény is támadt bennem. Apa mindig kemény ember volt; olyan, aki mindenről tudja az igazat, és nem érdekelte, másoknak mi a véleménye róla. Mindig mi hallgattuk őt, soha nem fordítva. És ha éppen nem beszélt, akkor csendet követelt.

A robbanás átalakította; az örökös prédikálóból megfigyelő lett. A beszéd nehezére esett - részben az állandó fájdalom

miatt, de azért is, mert a torka megégett. Így aztán figyelt, hallgatott. Nap nap után, heteken keresztül csak feküdt, éber tekintettel, összeszorított szájjal.

Néhány héten belül apám, aki évekkel korábban még csak megbecsülni sem tudta, hány éves lehetek, mindent tudott az egyetemi kurzusaimról, a barátomról, a nyári munkámról. Én semmit sem mondtam neki, de odafigyelt arra, mit beszélünk Audrey-val, mikor a kötést cseréltük rajta, és mindenre emlékezett.

- Szeretnék még hallani azokról az órákról - közölte reszelős hangon a nyár vége felé. - Egészen érdekesnek tűnnek.

Olyan érzés volt, mint egy lehetőség kezdete.

Apa még mindig ágyban fekvő beteg volt, mikor Shawn és Emily bejelentették az eljegyzésüket. Vacsoraidő lévén a konyhaasztal körül gyűltünk össze, amikor Shawn azt mondta, végül mégis lehet, hogy elveszi Emilyt feleségül. A bejelentést csend követte, csak a villák kocogása hallatszott a tányérokon. Anya megkérdezte, komolyan beszél-e, mire Shawn azt felelte, hogy nem, mert reméli, hogy talál valaki jobbat, mielőtt a végső lépést megtenné. Emily ezalatt ott ült mellette, arcán zavart mosollyal.

Aznap éjjel nem aludtam. Állandóan a reteszt ellenőriztem az ajtómon. Úgy tűnt, mintha a jelen sebezhető lenne, mintha a múlt elsöpörhetné; ha pislantok egyet, mire kinyitom a szemem, újra tizenöt éves lennék.

Másnap reggel Shawn azt mondta, Emilyvel húsz mérföldes [32 km-es] lovas túrát terveznek a Bloomingtontóhoz.

Mindkettőnket megleptem, amikor azt mondtam, én is menni akarok. Kicsit ideges lettem, mikor elképzeltem, hogy olyan sok időt töltök Shawnnal a vadonban, de félresöpörtem az aggodalmamat. Volt valami, amit meg kellett tennem.

Ötven mérföld lóháton ötszáznak tűnik, főleg akkor, ha az üleped inkább székhez szokott, nem nyereghez. Mikor megérkeztünk a tóhoz, Shawn és Emily fürgén leszálltak a nyeregből, és előkészítették a táborhelyet; tőlem mindössze annyi telt, hogy leakasztottam Apollóról a nyerget, majd egy kidőlt fatörzsre rogytam. Csak néztem, ahogy Emily felállítja a sátrat, amelyet majd megoszt velem. Magas volt és valószerűtlenül vékony; hosszú, egyenes haja annyira világos szőke volt, hogy szinte ezüstnek tűnt.

Tüzet raktunk, és tábori dalokat énekeltünk. Kártyáztunk. Aztán elmentünk lefeküdni. Ébren feküdtem a sötétben Emily mellett, és hallgattam a tücsköket. Próbáltam megtalálni a módját, hogyan lehetne beszélgetésbe elegyedni vele - hogyan mondjam meg neki, hogy nem szabad feleségül mennie a bátyámhoz -, amikor megszólalt.

-    Beszélni szeretnék veled Shawnról. Tudom, hogy vannak problémái.

-    Vannak.

-    Ő lelki beállítottságú ember - mondta Emily. - Isten megszólította, és speciális feladatot rótt rá. Hogy segítsen az embereknek. Elmesélte, hogyan segített Sadie-nek. És hogy neked is segített.

-    Nekem aztán nem segített! - tört ki belőlem. Többet is akartam mondani, elmagyarázni Emilynek mindent, amit a püspök mondott nekem. De azok a püspök szavai voltak, nem az enyémek. Nem voltak saját szavaim. Azért jöttem velük harminc kilométeren át, hogy beszéljek Emilyvel, és most megkukultam.

-    Az ördög őt jobban megkísérti, mint másokat - mondta Emily. - A képességei miatt, mivel fenyegetést jelent a Sátán számára. Ezért vannak a problémái. Az igaz hite miatt. - Felült. A sötétben láttam hosszú lófarkának körvonalát. - Azt mondta, engem is bántani fog. Tudom, a Sátán miatt. De néha félek tőle, félek attól, mit tesz majd velem.

Mondtam neki, nem lenne szabad feleségül mennie olyan valakihez, akitől fél. Senkinek sem lenne szabad. De a szavak mintha élettelenül hulltak volna alá a számból. Hittem ugyan bennük, de nem értettem őket eléggé ahhoz, hogy életre tudjam kelteni őket.

Bámultam a sötétbe, próbáltam kivenni Emily arcát; próbáltam megérteni, miféle hatalommal bír fölötte a bátyám. Tudtam, hogy egykor rajtam is így uralkodott, sőt valamennyi hatalma még mindig volt fölöttem. Már nem álltam teljesen a hatása alatt, de még nem is szabadultam meg tőle.

-    Ő a lélek embere - ismételte Emily. Azzal bebújt a hálózsákjába, én pedig tudtam, hogy a beszélgetés véget ért.

Néhány nappal az őszi szemeszter megkezdése előtt tértem vissza a BYE-re. Egyenesen Nick lakásához hajtottam. Az utóbbi időben alig beszéltünk. Valahányszor telefonált, mindig éppen szükség volt rám: kötést kellett cserélnem, vagy kenőcsöt kellett készítenem. Nick tudta, hogy az apám megégett, de hogy milyen súlyos a sérülése, azt nem. Több információt tartottam vissza, mint amennyit adtam; például soha nem mondtam el, hogy robbanás történt, mint ahogy azt sem, hogy amikor „meglátogattam" az apámat, nem a kórházba mentem, hanem a nappalinkba. Nem beszéltem arról, hogy megállt a szíve, nem meséltem el, hogyan torzult el a keze, nem említettem a beöntéseket, a több kiló elfolyósodott szövetet, amit lekapartunk a testéről.

Bekopogtam, és Nick kinyitotta az ajtót. Meglepettnek látszott.

- Hogy van az édesapád? - kérdezte, miután letelepedtem mellé a kanapéra.

Visszatekintve, valószínűleg ez volt a legfontosabb pillanat a barátságunkban, az a pillanat, amikor választhattam volna a jó megoldást, megtehettem volna valamit, de én a másik megoldás mellett döntöttem. Most először találkoztam Nickkel a robbanás óta. Most kellett volna elmondanom neki mindent: hogy a családom nem hisz a modern orvostudományban; hogy otthon kezeljük az égést balzsamokkal és homeopátiás szerekkel; hogy rémisztő az egész, sőt még a rémisztőnél is szörnyűbb; meg hogy amíg csak élek, nem leszek képes elfelejteni az égett hús szagát. Mindezt elmondhattam volna neki, letehettem volna a magammal cipelt terhek egy részét, hagyhattam volna, hogy a kapcsolatunk vigye tovább, és erősödjék általa. Ehelyett én nem osztottam meg vele semmit, megtartottam a terheket magamnak, amivel a Nickhez fűződő barátságom, mely máris vérszegénynek, alultápláltnak és kihasználatlannak tűnt, szépen tovább sorvadt, míg végül elenyészett.

Azt hittem, helyrehozhatom a kárt most, hogy újra itt vagyok, ez lesz az életem, és nem számít majd, hogy Nick semmit sem ért abból, ami a Bak-orommal kapcsolatos. De a hegy nem mondott le rólam. Ragaszkodott hozzám. Az apám mellkasán éktelenkedő fekete kráterek gyakran tűntek fel előttem a táblákon, s a tankönyveim oldalain is szájának tátongó üregét láttam. Ez az emlékvilág valahogy sokkal élőbbnek tűnt, mint az a fizikai világ, amelyben valójában léteztem; én pedig valahol a kettő között rekedtem. Amikor Nick megfogta a kezem, akkor egy pillanatig ott voltam, csak vele; meglepve éreztem bőrömön a bőre érintését. De amikor összekulcsolódó ujjainkra néztem, valami félresiklott bennem, és a kéz már nem Nick keze volt többé. Véres volt, hosszú karmokkal, nem is emberi kéz.

Amikor aludtam, teljesen átadtam magamat a hegynek. Luke-ról álmodtam, ahogy kifordult a szeme, míg végül csak a fehérje látszott. Álmodtam Apáról, tüdejének reszelős hörgéséről. Álmodtam Shawnról, arról a pillanatról, amikor eltörte a csuklómat a parkolóban. Álmodtam magamról, amint mellette sántikálok, és szörnyű, mesterségesen magas hangon vihorászom. De az álmaimban hosszú, ezüstös hajam volt.

Az esküvőre szeptemberben került sor. A templomba ideges energiával eltelve érkeztem, mintha valami katasztrofális jövőből küldtek volna vissza ebbe a jelenbe, ahol a cselekedeteimnek még súlyuk van, a gondolataimnak következményei. Nem tudom, milyen céllal küldtek vissza, így csak a kezem tördeltem, és rágtam a szám belsejét, várva a döntő pillanatra. Öt perccel a szertartás kezdete előtt hánytam a női mosdóban.

Mikor Emily kimondta az igent, minden életkedv elszállt belőlem. Újra szellem lettem, visszalebegtem a BYE-re, bámultam a Sziklás-hegység csúcsait a hálószobám ablakából, és szíven ütött, mennyire valószínűtlennek tűnnek. Mint egy festmény.

Egy héttel az esküvő után szakítottam Nickkel. Szégyenkezve vallom be: csúnyán. Sohasem beszéltem neki a korábbi életemről, soha nem vázoltam fel neki azt a világot, amely megszállta és megsemmisítette azt, amelyiken mi ketten osztoztunk. Megmagyarázhattam volna. Elmondhattam volna neki, hogy az a hely a markában tart, olyan erősen, hogy talán soha nem fogok tudni kiszabadulni. Ezzel a probléma gyökeréhez jutottunk volna. Ehelyett én belesüppedtem a múltba. Már túl késő volt ahhoz, hogy mindent elmondjak Nicknek, és együtt menjünk tovább, bármerre vigyen is az utam. Így hát búcsút mondtam neki.

Ha nő lennék

A    .

zért mentem a BYE-re, hogy zenét tanuljak, s hogy egy nap majd templomi kórust vezethessek. Abban a szemeszterben viszont - a harmadik évem őszi szemeszterében - egyetlen zenei kurzust sem vettem fel. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért hagytam ki a haladó szintű zeneelméletet a földrajz és az összehasonlító politológia kedvéért, vagy miért iratkoztam fel a zsidóság története kurzusra a blattolás helyett. De mikor azokat az órákat megláttam a kínálatban, és hangosan kimondtam a kurzusok nevét, hirtelen megérintett a végtelen, és szerettem volna egy kis ízelítőt ebből a korlátlanságból. Négy hónapon keresztül földrajz-, történelem- és politológia-előadásokra jártam. Tanultam Margaret Thatcherről, a 38. szélességi körről és a kulturális forradalomról; parlamenti politizálásról és a különböző választási rendszerekről. Tanultam a zsidó diaszpóráról, a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveiről. A szemeszter végére a szememben óriásinak látszott a világ, és nehéz volt elképzelni, hogy valaha visszatérhetek a hegyre, a konyhába, vagy akár a konyha melletti szobában álló zongorához.

Mindez egyfajta válságot idézett elő bennem. A zeneszeretetem, a vágyam, hogy komoly szinten foglalkozzam vele, mind remekül összeegyeztethető volt a bennem kialakult

képpel arról, mi is a nő. A történelem, a politika és a világesemények iránti érdeklődésem viszont nem illett a képbe. És mégis nagyon vonzottak.

Néhány nappal az év végi vizsgák előtt Josh barátommal egy órát üldögéltünk az egyik üres teremben. Ő a jogi karra írt jelentkezését csiszolgatta, és pedig a következő szemeszter kurzusai közül próbáltam válogatni.

-    Ha nő lennél - kérdeztem -, akkor is jogot tanulnál?

Josh fel sem nézett.

-    Ha nő lennék, nem akarnék jogot tanulni.

-    De hiszen mióta ismerlek, másról sem beszélsz, mint a jogi tanulmányokról. Végül is ez az álmod, nem?

-    De igen. Viszont ha nő lennék, nem ez lenne. A nők máshogy vannak összerakva. Nekik nem ilyen ambícióik vannak. Ők gyerekekre vágynak. - Úgy mosolygott rám, mintha tudnom kellene, miről beszél. Tudtam is. Visszamosolyogtam, és néhány másodpercig egyetértő hallgatásban üldögéltünk.

-    De mi lenne, ha nő lennél, és mégis pontosan úgy éreznél a jog iránt, ahogy most?

Josh egy pillanatig a falat bámulta. Komolyan átgondolta a kérdést.

-    Akkor tudnám, hogy valami nem stimmel velem - mondta végül.

A szemeszter kezdete óta, mióta meghallgattam az első előadást a nemzetközi események tantárgyból, tűnődtem rajta, vajon minden stimmel-e velem. Hogy lehet az, hogy nő létemre ilyen nem nőies dolgok érdekelnek?

Tudtam, hogy valaki biztosan tudja a választ, ezért elhatároztam, megkérdezem az egyik professzoromat. A zsidó történelem kurzus professzorát választottam, mert halk szavú ember volt. Az alacsony, sötét szemű, komoly arcú dr. Kerry a legnagyobb hőségben is vastag gyapjúzakóban tartotta az előadásait. Halkan kopogtattam az irodája ajtaján, mintha abban reménykedtem volna, hogy nem nyitja ki. De hamarosan ott ültem vele szemben. Nem tudtam, mit kérdezzek tőle, ő sem kérdezte, mit akarok. Inkább általános érdeklődést tanúsított irántam, kérdezett a tanulmányi eredményemről, meg hogy milyen kurzusokat vettem fel. Megkérdezte, miért választottam a zsidó történelmet, én pedig meggondolatlanul kiböktem, hogy mindössze néhány szemeszterrel korábban hallottam először a holokausztról, és meg akartam ismerni a történet többi részét.

-    Mikor hallott először a holokausztról?

-    Már itt a BYE-n.

-    Az iskolában nem tanítottak róla semmit?

-    Valószínűleg tanítottak. Csak én nem voltam ott.

-    Miért, hol volt?

Amennyire tudtam, megmagyaráztam, hogy a szüleim nem hisznek az állami oktatási rendszerben, és otthon tartottak bennünket. Mikor befejeztem, összefűzte az ujjait, mintha komoly problémán törné a fejét.

-    Szerintem egy kicsit ki kellene tágítania a határait. És megnézni, mi történik.

-    Kitágítani a határaimat? De hogyan?

Hirtelen előrehajolt, mint akinek éppen támadt egy ötlete.

-    Hallott már Cambridge-ről? - Nem hallottam. - Egy angliai egyetem. Az egyik legjobb a világon. Szervezek oda egy külföldi ösztöndíjprogramot. Nagy a versengés, és rendkívüli erőfeszítéseket követel az embertől. Lehet, hogy nem választják be a programba, de ha mégis, esetleg tisztába jöhet a képességeivel.

A lakásom felé sétálva végig azon tűnődtem, mire véljem a beszélgetést. Erkölcsi tanácsot akartam. Valakit, aki össze tudja egyeztetni azt a részemet, amelyik feleség és anya szeretett volna lenni, azzal a vágyódással, ami más irányba szólított. De ő mindezt félresöpörte. Mintha azt mondta volna: először tudjam meg, mire vagyok képes, majd utána döntsem el, ki is vagyok valójában.

Jelentkeztem a programba.

Emily babát várt. A terhesség nem alakult jól. Az első harmadban majdnem elvetélt, és most, hogy a huszadik héthez közeledett, kezdett görcsölni. Anya, aki a bábaasszony szerepét is betöltötte, közönséges orbáncfű főzetét és más gyógyhatású készítményeket is adott neki. Az összehúzódások enyhültek ugyan, de azért folytatódtak. Mikor karácsonykor hazaértem a Bak-oromhoz, arra számítottam, hogy Emilyt ágyban pihenve találom. De nem így történt. A konyhapultnál állt, és hat másik asszonnyal együtt gyógyfőzeteket szűrt. Alig beszélt, még kevesebbet mosolygott, csak jött-ment a házban, nagy halom kányabangitát és oroszlánfarkat cipelve. Annyira csendes volt, hogy szinte észrevétlenné vált, és néhány perc múlva el is felejtettem, hogy ott van.

Hat hónap telt el a robbanás óta, és bár apa ismét talpon volt, nyilvánvalóvá vált, hogy soha nem lesz ugyanaz az ember, aki volt. Alig bírt átmenni a szobán anélkül, hogy levegő után ne kapkodott volna, annyira megsérült a tüdeje. Az arca alsó felén újra kinőtt a bőr, de vékony és viaszszerű lett, mintha valaki fogott volna egy smirglit, és addig dörzsölte volna, míg szinte áttetszővé nem vált. A füle egészen megvastagodott a hegektől. Az ajka sokkal keskenyebb lett, a szája széle lefelé görbült, ami sokkal idősebbnek mutatta a tényleges koránál. De igazából a jobb keze volt az, ami még az arcánál is jobban magára vonta a tekintetet; mindegyik ujja külön pózba merevedett, az egyik egészen begörbült, a másik hátrahajlott, torz madárkaromra emlékeztetve. Meg tudott ugyan fogni egy kanalat, úgy, hogy a hátrafelé feszülő mutatóujja és a tenyere felé zsugorodó gyűrűsujja közé ékelte, de nehezen evett. Mégis eltűnődtem rajta: vajon bőrátültetéssel el lehetett volna-e érni ugyanazt, amit Anya a kámforos-lobéliás gyógyírral elért? Mindenki azt mondta, ez az eredmény kész csoda, és ezt a nevet adták Anya kenőcsének is. Apa megégése után Csodabalzsam néven vált ismertté.

Az első otthon töltött estémen, a vacsoránál, Apa úgy írta le a robbanást, mint az Úr könyörületességének megnyilvánulását.

-    Áldás volt - mondta. - Igazi csoda. Az Úr megkímélte az életemet, és nagy feladatot bízott rám. Hogy tanúsítsam az Ő hatalmát. Hogy megmutassam az embereknek, van más út is az egészségügyi rendszeren kívül.

Elnéztem, ahogy megpróbálta - sikertelenül - ujjai közé dugni a kés nyelét, hogy fel tudja vágni a sültjét.

-    Soha, egy pillanatig sem voltam veszélyben - mondta -, és ezt be is bizonyítom nektek. Ahogy át bírok menni az udvaron anélkül, hogy el akarnék ájulni, fogok egy hegesztőpisztolyt, és levágok egy újabb tankot.

Másnap reggel, amikor kimentem reggelizni, kisebb tömeg vette körül az apámat. Az asszonyok csillogó szemmel hallgatták, ahogy Apa beszámolt nekik az égiek látogatásáról, miközben élet és halál között lebegett. Angyalok segédkeztek körülötte, mint a régi próféták esetében. Volt valami a nők nézésében, amikor felé pillantottak. Valami imádathoz hasonló.

Egész délelőtt figyeltem az asszonyokat, és észrevettem, apám csodás életben maradása milyen változásokat idézett elő bennük. Korábban az anyámnak dolgozó nők mindig természetesen közeledtek hozzá, és konkrét kérdéseket tettek fel a munkával kapcsolatban. Most halkan, tiszteletteljesen beszéltek. Kisebb drámák játszódtak le, ahogy vetélkedtek egymással anyám elismeréséért, apám figyelméért. A változást egyszerűen meg lehetett fogalmazni: korábban alkalmazottak voltak, most követőkké váltak.

Apám megégésének története egyfajta alapító mítosszá vált; újra és újra elmesélték, az újonnan érkezőknek és a régi látogatóknak egyaránt. Igazából szinte lehetetlen volt úgy eltölteni egy délutánt a házban, hogy az embernek ne kellett volna végighallgatnia a csoda valamelyik verzióját, és időnként ezek a történetek eléggé messze jártak az igazságtól. Egyszer hallottam, amint Anya azt mondja egy csoport áhítattal figyelő arcnak, hogy Apa felsőtestének hatvanöt százalékán harmadfokú égést szenvedett. Én nem így emlékeztem. Tudomásom szerint a sérülés zöme csak a bőrt érintette; a karja, a háta és a válla szinte egyáltalán nem égett meg. Csak arcának az alsó része és a keze szenvedett harmadfokú égést. Mindezt persze megtartottam magamnak.

Most először a szüleim mintha azonos hullámhosszon lettek volna. Anya nem finomította többé Apa kijelentéseit, miután ő kiment a szobából, s nem fűzte hozzájuk csendesen a saját véleményét. Ő is átalakult a csoda hatására - átalakult Apává. Eszembe jutott, milyen volt fiatal bábaként, milyen gondos, milyen szerény, mennyire körültekintően vigyázott azokra az életekre, amelyek fölött akkora hatalma volt. Most nem sok maradt benne abból a szerénységből. Hiszen maga az Úr irányította a kezét, és balszerencse csak az Úr akaratából történhet.

Karácsony után néhány héttel a Cambridge-i Egyetem küldött egy levelet dr. Kerrynek, amelyben közölték, hogy elutasították a jelentkezésemet.

-    Nagyon éles volt a verseny - mondta dr. Kerry, amikor meglátogattam az irodájában.

Megköszöntem neki, és felálltam, hogy induljak.

-    Egy pillanat - mondta. - A Cambridge-i Egyetem felhatalmazott, írjak nekik, ha súlyos méltánytalanságot tapasztalok.

Nem értettem, ezért megismételte.

-    Csak egyetlen diáknak állt módomban segíteni. Felajánlottak magának egy helyet, ha elfogadja.

Hihetetlennek tűnt, hogy valóban megkapom a lehetőséget, és Cambridge-be mehetek. Aztán rájöttem, útlevélre is szükségem lesz, és hogy valódi születési bizonyítvány nélkül nem valószínű, hogy megkapom. Olyan valakinek, mint én, nincs semmi keresnivalója Cambridge-ben. Mintha a világmindenség is tudatában lett volna ennek, meg is próbálta akadályozni azt a szentségtörést, hogy oda kerülhessek.

Személyesen kérvényeztem az útlevelet. Az ügyintéző hangosan fölnevetett, amikor meglátta az utólagos születési bizonyítványomat.

-    Kilenc év! - csodálkozott. - Kilenc év az nem kis késleltetés. Van valami más dokumentuma?

-    Igen. De más rajtuk a születési időpont. Az egyiken még a név is más.

Még mindig mosolygott.

-    Más időpont és más név? Na nem, ez így nem megy. Ki van zárva, hogy így útlevelet kaphasson.

Ugyanazt a tisztviselőt még számos alkalommal fölkerestem, egyre kétségbeesettebben, míg végül találtunk egy megoldást. A nagynéném, Debbie, elment a bíróságra, és hivatalos nyilatkozatot tett, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam. Megkaptam az útlevelem.

Februárban Emily megszülte a babát. Ötszázhatvanhat grammot nyomott.

Mikor Emily karácsonykor görcsölni kezdett, Anya azt mondta, a terhesség Isten akaratának megfelelően alakul majd. Az Úr akarata pedig, mint kiderült, az volt, hogy Emily otthon

szüljön, a terhesség huszonhatodik hetében.

Azon az estén hatalmas hóvihar tombolt. Azoknak az erős hegyi viharoknak egyike, amely kiüríti az utakat és bezárja a városokat. Emilynél már javában tartottak a szülési fájások, amikor Anya ráébredt, hogy kórházba kell vinni. A baba, akit Peternek neveztek el, néhány perccel ezután megszületett. Olyan könnyedén csusszant ki Emilyből, hogy Anya azt mondta, inkább csak elkapta, mint világra segítette. Az újszülött nem mozdult, és hamuszürke volt. Shawn azt hitte, halott. Akkor Anya érzett egy parányi szívverést - valójában inkább látta a szív lüktetését a vékony, filmszerű bőrön keresztül. Apám kirohant a furgonhoz, elkezdte lekaparni róla a havat és a jeget. Shawn ölben kivitte Emilyt a kocsihoz, és lefektette a hátsó ülésre. Anya Emily mellkasára helyezte az újszülöttet, majd alaposan betakargatta, ezzel mintha egy ideiglenes inkubátort alakított volna ki. Később kenguruerszényes ellátásként emlegette.

Apám vezetett a tomboló viharban. Idahóban fehér fergetegnek nevezzük; a szél olyan vadul kavarja a hóesést, hogy szinte fátylat borít a tájra, fehérrel takarja be az utat. Nem látod az aszfaltot, a földeket, a folyót; semmit sem látsz, kivéve a kavargó fehérséget. Havon és jégen csúszkálva, csak sikerült valahogyan beérniük a városba, de az ottani kórház jelentéktelen kis vidéki intézménynek számított, amely nem volt megfelelően felkészülve egy ilyen alig pislákoló élet kellő szintű ellátására. Az orvosok azt mondták, amilyen gyorsan csak lehet, Ogdenbe kell szállítani a babát, a McKay-Dee Kórházba. Nincs vesztegetni való idő. Helikopterrel nem küldhetik a hófúvás

miatt, így mentővel szállították. Valójában két mentőt küldtek vele; a másodikat arra az esetre, ha az első elakadna a viharban.

Több hónap telt el, mire a baba szívén és tüdején elvégzett számtalan műtétet követően Shawn és Emily hazahozhatták a kórházból azt a kis piszkafa kinézetű csomagot, amelyről állították, hogy az unokaöcsém. Addigra már túl volt az életveszélyen, de az orvosok szerint lehetséges, hogy a tüdeje soha nem fog teljesen kifejlődni. Lehet, hogy mindig beteges lesz.

Apa szerint a születés Isten akarata szerint történt, mint ahogy a robbanás is. Anya ugyanazt fújta, sőt ő még azt is hozzátette, Isten fátylat bocsátott a szemére, hogy ne tudja megállítani az összehúzódásokat. - Peternek az volt megírva, hogy így jöjjön erre a világra - mondta. - Ő Isten ajándéka, Isten pedig úgy osztogatja az ajándékait, ahogy neki tetszik.

Pygmalion

^\^Iikor először pillantottam meg a King's College épületét Cambridge-ben, csak azért nem gondoltam azt, hogy álmodom, mert a képzeletem soha nem volt képes ilyen csodálatos dolgot kitalálni. Pillantásom először az óratornyon és a kőfaragványain időzött. Odamentünk a toronyhoz, áthaladtunk alatta, be magába az intézménybe. Tökéletesre manikűrözött pázsit fogadott, majd a zöld fűtengeren túl egy elefántcsontszínű épület, amiről halványan úgy rémlett, mintha klasszicista stílusú lenne. Ez a száz méter hosszú, harminc méter magas gótikus kápolna uralta a képet.

Elmentünk a kápolna mellett, be egy másik, épületekkel körülvett belső udvarra, majd felmentünk egy csigalépcsőn. Kinyitottak egy ajtót, és azt mondták, ez lesz az én szobám. Majd otthagytak, hogy kényelmesen berendezkedjek. Az a kedves férfi, aki ezt javasolta, nem tudhatta, mennyire lehetetlen dolgot kér.

Másnap a reggelit a nagy teremben szolgálták fel. Hatalmas, boltozatos mennyezetével olyan volt, mintha egy templomban ennék. Olyan érzésem volt, mintha folyamatosan megfigyelnének, mintha a terem érezné, hogy ott vagyok, és tudná, hogy nem kellene ott lennem. Egy hosszú asztalt

választottam, amelyet teljesen körülültek a BYE-ről érkezett diákok. A lányok azokról a ruhákról beszélgettek, amelyeket magukkal hoztak. Mikor Marianne megtudta, hogy felvették a programba, elment vásárolni.

-    Európában másfajta darabokra van szüksége az embernek -mondta.

Heather egyetértett vele. Az ő repülőjegyét a nagymamája fizette, így azt a pénzt a ruhatára felfrissítésére fordította.

-    Itt az emberek sokkal kifinomultabban öltözködnek -mondta. - Itt nem úszhatod meg néhány farmerral.

Megfordult a fejemben, visszarohanok a szobámba, hogy levegyem a hosszú ujjú pólómat és a teniszcipőmet, de nem volt mit felvennem helyette. Semmi olyasmim nem volt, mint amit Marianne és Heather viselt: élénk színű kardigánok, finom selyemsálakkal kiegészítve. Én nem vettem új ruhákat Cambridge miatt, ahhoz is diákhitelt kellett felvennem, hogy a tandíjat kifizessem. Különben is, tudtam, még ha lennének is olyan ruháim, mint Marianne-nak és Heathernek, nem tudnám, hogyan kell viselni őket.

Megjelent dr. Kerry, és bejelentette, hogy megtekinthetjük a kápolnát. Még a tetőre is felengednek bennünket. Általános mozgolódás támadt, ahogy visszavittük a tálcáinkat, majd követtük dr. Kerryt. Én a csoport végére maradtam, ahogy átvágtunk az udvaron.

A kápolnába belépve elállt a lélegzetem. A terem - ha egy ekkora teret lehet egyáltalán teremnek nevezni - hatalmas volt, talán egy egész óceánt képes lenne befogadni. Bementünk egy kis faajtón, majd fel egy keskeny csigalépcsőn, melynek kő lépcsőfokai mintha a végtelenbe emelkednének. Végül a lépcső a meredek, fordított V alakú, kő mellvédfallal körülvett tetőre vezetett. A heves szélrohamok felhőket kergettek az égen. Lenyűgöző látvány tárult elém; alattunk a város miniatűrnek tűnt, szinte eltörpült a kápolna nagyszerűsége mellett. Elfeledkeztem magamról, felmásztam a meredek tetőn, majd fent sétáltam a gerincen, hagyva, hadd cibáljon a szél, miközben a görbe utcákban és lekövezett udvarokban gyönyörködtem.

- Látom, nem fél, hogy leesik - mondta egy hang. Megfordultam. Dr. Kerry volt az. Utánam jött, de elég bizonytalanul állt a lábán, megingott minden széllökésre.

-    Lemehetünk - ajánlottam, azzal végigszaladtam a tetőgerincen, egészen a pillér melletti közlekedőig. Dr. Kerry ismét követett, de nagyon furcsán lépdelt. Ahelyett, hogy előrelépkedett volna, elfordította a testét, és oldalra araszolt, mint a rák. A szél tovább támadott. A professzor annyira bizonytalannak látszott, hogy az utolsó néhány lépésre odanyújtottam a karom, ő pedig elfogadta.

-    Csak közöltem a megfigyelésem - mondta, mikor sikerült lejutnunk. - Itt áll maga, kihúzott háttal, zsebre dugott kézzel. -Majd a többi diák felé mutatott. - Látja, hogyan húzzák össze magukat? Hogyan tapadnak a falhoz?

Igaza volt. Néhányan felmerészkedtek a tetőgerincre, de nagyon óvatosan, ugyanúgy esetlenül mozogva, mint dr. Kerry, hajolgatva, ingadozva a szélben; mindenki megroggyant térdekkel, előrehajolva, erősen kapaszkodott a kő mellvédbe, mintha nem tudnák eldönteni, rendesen lépjenek, vagy inkább négykézláb másszanak.

Felemeltem a karomat, és megragadtam a falat.

-    Nem kell ezt tennie - mondta. - Nem kritizálni akartam.

Abbahagyta, mintha nem lenne biztos benne, hogy folytatnia

kellene.

-    Mindenki megváltozott - mondta végül. - A többi diák teljesen oldott volt egészen addig, amíg fel nem jöttünk ide a magasba. Most kényelmetlenül érzik magukat, idegesek. Maga pedig pontosan ellenkező irányú utat tett meg. Most először láttam úgy, hogy otthonosan érzi magát a bőrében. Látszik azon, ahogy mozog; mintha egész életében ezen a tetőn mászkált volna.

Szélroham söpört végig a mellvéden, és dr. Kerry billegve egyensúlyozott, a falat markolva. Felléptem a tetőgerincre, hogy hozzá tudjon simulni a támpillérhez. Várakozva nézett rám, mint aki magyarázatra számít.

-    Elég sok szénapajta tetején dolgoztam már - mondtam végül.

-    Ezért erősebbek talán a lábai? Azért tud ilyen biztosan megállni a szélben?

Gondolkodnom kellett a válaszon.

-    Azért tudok megállni a szélben, mert nem próbálok ellenállni neki - mondtam. - A szél, az csak szél. A földön minden további nélkül elviseljük az ilyen lökéseket, tehát a levegőben is el kell tudnunk viselni őket. Nincs semmi különbség. Csak az, amit az ember az agyában kreál.

Kifejezéstelen arccal bámult rám. Nem értette.

-    Én egyszerűen csak állok. A többiek mindannyian megpróbálnak kompenzálni; megpróbálják alacsonyabb helyzetbe hozni a testüket, mert a magasság megrémíti őket. De a leguggolás és az oldalazás nem természetes mozgás. Sebezhetővé teszi az embert. Ha a pánikot kontrollálni tudják, a szél egyáltalán nem zavar.

- Mint ahogy magát egyáltalán nem zavarja.

Én egy tudós elméjét szerettem volna a magaménak tudni, úgy látszott azonban, hogy dr. Kerry csak a tetőfedő elméjét látta bennem. A többi diáknak ott volt a helye a könyvtárban, nekem egy darun volt a helyem.

Az első hét előadásai szinte összemosódnak az emlékeimben. A második héten mindenki mellé kijelöltek egy felügyelőt, aki irányítja a kutatómunkánkat. Az én segítő tanárom, mint megtudtam, a kiváló Jonathan Steinberg professzor lett, aki korábban egy másik cambridge-i college helyettes igazgatója volt, és aki nagy hírnevet szerzett a holokausztról írott cikkeivel.

Első találkozásunkra néhány nappal később került sor. A kapusfülkénél várakoztam, míg megjelent egy vékony férfi, és előhalászva egy nehéz kulcscsomót, kinyitotta a kőfalba süllyesztett faajtót. Követtem. Egy csigalépcsőn felmentünk magába az óratoronyba, ahol egy világos, napsütötte szobát találtam, egyszerű berendezéssel: két szék és egy faasztal.

Ahogy leültem, szinte hallottam, hogyan dobol a vér a fülemben. Steinberg professzor a hetvenes éveiben járt, mégsem mondta volna rá senki, hogy öreg. Ruganyosan mozgott, tekintete érdeklődéssel pásztázta a szobát. Megfontoltan, de gördülékenyen beszélt.

- Steinberg professzor vagyok - mutatkozott be. - Mivel szeretne foglalkozni?

Motyogtam valamit a történetírásról. Elhatároztam, hogy nem magát a történelmet, hanem a történelemírókat fogom tanulmányozni. Gyanítom, érdeklődésem abból a talajtalanságérzésből fakadt, melyet azóta éreztem, hogy hallottam a holokausztról és a polgárjogi mozgalmakról; mióta rádöbbentem, hogy amit az ember a múltról tud, az nagyon korlátozott, és mindig is arra fog korlátozódni, amit mások mondanak neki. Én tudom, milyen az, mikor egy tévképzet elmúlik; egy olyan méretű tévképzet, amely ha változik, megváltoztatja az egész világodat. Meg kellett értenem, hogyan tudtak a történelem nagy kapuőrei belenyugodni saját tudatlanságukba és részlehajlásukba. Azt gondoltam, ha el tudom fogadni, hogy amit a nagy krónikások írtak, az nem abszolút igazság, hanem beszélgetések és átértékelések szubjektív folyamatának az eredménye, esetleg én is bele tudok nyugodni a ténybe, hogy az a történelem, amiben a legtöbb ember egyetért, nem az a történelem, amit nekem tanítottak. Apa tévedhetett, mint ahogy a nagy történészek, Carlyle, Macaulay és Trevelyan szintén tévedhettek, de vitáik hamvaiból fölépíthettem egy olyan világot, amelyben élhetek. Annak tudatában, hogy a talaj egyáltalán nem szilárd talaj, remélhettem, hogy meg tudom vetni rajta a lábam.

Kétlem,    hogy mindebből bármit is sikerült megértetnem

Steinberg professzorral. Mikor befejeztem, egy pillanatig rajtam felejtette a szemét.

-    Meséljen a tanulmányairól. Hova járt iskolába?

Mintha kiszívták volna a levegőt a szobából.

-    Idahóban nőttem fel - mondtam.

-    És ott járt iskolába.

Így visszatekintve felmerül bennem, hogy valaki beszélhetett Steinberg professzornak rólam, talán dr. Kerry. De az is lehet, észrevette, hogy nem válaszoltam a kérdésre, és ez felkeltette a kíváncsiságát. Bármi volt is az oka, addig nem nyugodott, míg be nem vallottam neki, hogy soha nem jártam iskolába.

-    Milyen csodálatos! - mosolygott. - Mintha Shaw Pygmalionjába csöppentem volna.

Két    hónapon keresztül hetente találkoztam Steinberg

professzorral. Soha nem adott kötelező olvasnivalót. Csak azzal foglalkoztunk, amit el akartam olvasni, legyen az egy egész könyv, vagy csupán egyoldalnyi szöveg.

A BYE-n egyetlen oktatóm sem vizsgálta meg olyan módon az írásaimat, ahogyan Steinberg professzor tette. Nem volt olyan vessző, pont, melléknév vagy határozószó, amely ne tarthatott volna igényt a figyelmére. Nem tett különbséget a lényeg és a nyelvtani helyesség; forma és tartalom között. Egy tökéletlenül megfogalmazott mondat tökéletlen gondolatot tükröz, és álláspontja szerint a nyelvi logikát ugyanúgy javítani kell.

- Árulja el, miért tette ezt a vesszőt ide? - kérdezte gyakran. Milyen kapcsolatot próbál kifejezni ezek között a kifejezések között? - Mikor megmagyaráztam, néha azt mondta: „Nagyon helyes." Máskor viszont hosszas szintaktikai magyarázatokkal kiegészítve javított ki.

Miután egy hónapon át konzultáltam Steinberg professzorral, írtam egy tanulmányt, amelyben összehasonlítottam Edmund Burke és Publius munkásságát. Az utóbbi álnév alatt írta James Madison, Alexander Hamilton és John Jay A föderalista című cikksorozatot. Két hétig szinte semmit sem aludtam; amikor nyitva volt a szemem, vagy olvastam, vagy az olvasott szövegeken rágódtam.

Apámtól azt tanultam, a könyveket vagy tisztelni kell, vagy teljesen száműzni. Az istenes könyveket - melyeket vagy a mormon próféták, vagy az Alapító Atyák írtak - nem annyira olvasni, tanulmányozni kell, mint inkább féltve dédelgetni mint önmagukban tökéletes alkotásokat. Azt tanultam, a Madisonhoz hasonló emberek szavait úgy kell olvasnom, mintha azok öntőformák lennének, melyekbe belefolyatom a saját elmém képlékeny anyagát, hogy az az ő hibátlan mintájuk szerint formálódjék újjá. Azért olvastam őket, hogy megtanuljam, mit gondoljak, nem azért, hogy hogyan gondolkodjak saját magamról. A nem istenes könyveknek tiltólistán a helyük, mert azok veszélyt jelentenek; nagy ravaszul erőteljesnek és ellenállhatatlannak tűnnek.

Az esszém megírásához másképpen kellett olvasnom a könyveket; anélkül, hogy teljesen átadnám magam akár a félelemnek, akár a csodálatnak. Mivel Burke a brit monarchia védelmére kelt, Apa nyilván azt mondta volna rá, hogy a zsarnokság ügynöke. Biztosan nem tűrte volna meg a könyvét a házban. Volt valami borzongatóan izgalmas abban, hogy én értelmezhettem a szavakat. Ugyanazt az izgalmat éreztem Madison, Hamilton és Jay olvasásakor, főleg olyankor, amikor elvetettem az ő érvelésüket, és helyette Burke következtetéseit részesítettem előnyben; vagy amikor arra jutottam, hogy az elképzeléseik nem is annyira a lényegüket tekintve különböztek, csak a formájukban. Ebben a fajta olvasásban csodálatos feltételezések rejtőztek: egyrészt, hogy a könyv nem trükk, másrészt, hogy én nem vagyok teljesen erőtlen.

Befejeztem a tanulmányt, és elküldtem Steinberg professzornak. Két nappal később, mikor a következő megbeszélésünkre érkeztem, szokatlanul visszafogottnak találtam. Hosszan nézett rám az asztal túlfeléről. Már szinte vártam, mondja ki, hogy a dolgozatom kész katasztrófa, egy tudatlan elme szüleménye, hogy túl sokat próbáltam markolni, és túl kevés anyagból túl sok következtetést vontam le.

- Harminc éve oktatok Cambridge-ben - mondta -, és ez az egyik legjobb esszé, amit olvastam.

Kritikára, sértésekre fel voltam készülve, de erre nem.

A professzor nyilván mondott mást is a dolgozatomról, de semmit sem hallottam belőle. Agyamat görcsbe rántotta valami kényszerítő szükség, hogy kijussak a szobából. Abban a pillanatban már nem voltam ott, a cambridge-i óratoronyban. Tizenhét éves voltam újra, egy piros dzsipben, és a fiú, akibe szerelmes voltam, hozzáért a kezemhez. Én pedig elmenekültem.

A kegyetlenségnek bármilyen formáját jobban viseltem, mint a kedvességet. A dicséret nekem valóságos méreg volt;

fuldokoltam tőle. Azt akartam, a professzor kiabáljon velem. Annyira akartam, hogy szinte szédültem a kiabálás elmaradása miatt. A bennem lakozó csúfságnak kifejezésre kellett jutnia. Ha a professzor nem adott hangot neki, a saját hangomon kell kifejeznem.

Nem emlékszem rá, hogyan jöttem el az óratoronyból, vagy hogyan töltöttem a délutánt. Aznap este elegáns, kötelező nyakkendős vacsorára voltunk hivatalosak. A teremben gyertyák égtek, gyönyörű látványt nyújtottak. Engem azonban más okból vidítottak fel: én nem viseltem alkalmi öltözetet, mint a többiek, csak egy fekete nadrágot fekete inggel, és azt gondoltam, a halvány megvilágításban az emberek majd nem veszik észre. A barátnőm, Laura, később érkezett. Mentegetőzött, hogy a szülei meglátogatták, és elvitték Franciaországba. Csak most ért vissza. Mályvaszínű ruhát viselt, a szoknyarészén levasalt hajtásokkal. Az alja néhány centivel a térde fölött végződött, és egy pillanatra azt gondoltam, kicsit kurvás, míg azt nem mondta, hogy az apukája vette neki Párizsban. Egy ajándék, amit az ember az apjától kapott, nem lehet kurvás. Egy apától kapott ajándék a számomra egyértelmű jele volt annak, hogy az illető nem kurva. Egészen addig ezzel az ellentmondással - kurvás ruha, amit az imádott lányának vesz egy apa - küszködtem, míg a vacsorát be nem fejeztük, és a pincérek elvitték a tányérokat.

A következő megbeszéléskor Steinberg professzor azt mondta:    amikor majd a mesterképzésre jelentkezem,

gondoskodni fog róla, hogy felvegyenek, bármelyik intézményt válasszam.

-    A Harvardon járt már? - kérdezte. - Vagy esetleg Cambridge-et jobban szereti?

Elképzeltem magam Cambridge-ben, amint mesterképzéses hallgatóként, bokáig érő, suhogó fekete talárban haladok céltudatosan az ősrégi folyosókon. Majd a fürdőszobában görnyedtem, karom a hátam mögé csavarva, fejem a vécékagylóban. Próbáltam inkább a diákra koncentrálni, de nem tudtam. Nem tudtam elképzelni a lányt a bokája körül hullámzó fekete talárban anélkül, hogy ne láttam volna azt a másik lányt. Tudós, vagy kurva? Mindkettő nem lehetett igaz. Az egyik nyilván hazugság volt.

-    Nem jelentkezem - mondtam. - Nem tudom kifizetni a tandíjat.

-    A tandíjjal ne foglalkozzon - mondta Steinberg professzor. - Majd én elintézem.

Késő augusztusban, a Cambridge-ben töltött utolsó esténkén búcsúvacsorát tartottak a nagyteremben. Egy terítékhez több kés, villa és pohár tartozott, mint amennyit valaha láttam; a falon sorakozó képek kísértetiesnek hatottak a gyertyák fényében. Úgy éreztem, az elegancia miatt kicsit sebezhetőbb vagyok, ugyanakkor minta furcsán láthatatlanná váltam volna. Bámultam a mellettem elhaladó diákokat, szemügyre vettem minden selyemruhát, minden erősen kifestett szemhéjat. Felzaklatott a szépségük.

Vacsora közben hallgattam barátaim jókedvű fecsegését, közben a szobám magánya után vágytam. Steinberg professzor az emelvényen álló nagy asztalnál ült. Akárhányszor pillantottam rá, mindig azonnal életbe lépett a régi ösztön bennem; az izmaim megfeszültek, készen arra, hogy menekülnöm kell.

Ahogy a desszertet felszolgálták, otthagytam a nagytermet. Megkönnyebbülést jelentett, hogy elmenekülhettem végre ettől a sok kifinomultságtól és gyönyörűségtől; hogy szabadon lehettem nem vonzó, ugyanakkor nem képeztem kontrasztot. Dr. Kerry meglátta, hogy távozom, és utánam jött.

Besötétedett. Fekete volt a pázsit, az ég még feketébb. Krétaszínű fényoszlopok nyúltak fel a földről, és világították meg a kápolnát, amely holdként sugárzott az éjszakai égbolt előtt.

-    Nagy benyomást tett Steinberg professzorra - mondta dr. Kerry, miközben hozzám igazította a lépéseit. - Remélem, ő is gyakorolt magára valamilyen hatást.

Nem értettem.

-    Erre jöjjön - fordult a kápolna felé. - El kell mondanom valamit magának.

Mögötte mentem. Észleltem lépéseim csöndjét, és tudatában voltam, hogy az én Keds cipőim nem kopogtak olyan elegánsan a kövezeten, mint a többi lány által viselt cipők sarka.

Dr. Kerry azt mondta, figyelt engem.

-    Úgy viselkedik, mint valaki, aki valaki mást személyesít meg. És mintha azt gondolná, az élete múlik rajta.

Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért nem mondtam semmit.

-    Magában soha föl sem merült, hogy ugyanolyan joga van itt lenni, mint bárki másnak. - Magyarázatra várva elhallgatott.

-    Jobban élveztem volna a vacsorát, ha felszolgálnom kell, nem pedig megennem.

Dr. Kerry elmosolyodott.

-    Bíznia kellene Steinberg professzorban. Ha ő azt mondja, maga tudósnak való, hogy „színtiszta arany", ahogy többször is hallottam a szájából, akkor higgye el, hogy az.

-    Ez a hely varázslatos - mondtam. - Itt minden ragyogó.

-    Ezt a fajta gondolkodást abba kell hagynia! - emelte meg a hangját dr. Kerry. - Maga nem holmi bolondok aranya, amely csak bizonyos fényben csillog. Bárki legyen magából, bárkivé formálja magát, az ugyanaz lesz, aki mindig is volt. Ez mindig megvolt magában. Nem Cambridge-ben. Magában. Maga színtiszta arany. Az, hogy visszatér a BYE-re, vagy akár arra a hegyre, ahonnan származik, nem fogja megmásítani azt, aki valójában. Megváltoztathatja azt, ahogyan mások látják magát, esetleg azt is, ahogyan maga látja saját magát, elvégre még az arany csillogása is tompább lehet bizonyos megvilágításban, de az az illúzió. És mindig is az volt.

Hinni akartam neki. Bele akartam kapaszkodni a szavaiba, hogy újraformálhassam magam, de soha nem volt meg bennem az a fajta hit. Nem számít, milyen mélyre zártam el az emlékeimet, milyen szorosan hunytam be a szemem, hogy ne lássam őket, mikor magamra, az énemre gondoltam, mindig annak a lánynak a képe jelent meg; a fürdőszobában, a parkolóban.

Dr. Kerrynek nem beszélhettem arról a lányról. Nem mondhattam el neki, hogy az igazi ok, amiért nem térhetek vissza Cambridge-be, az, hogy az ittlétem még élesebben kirajzolja életem összes erőszakos és megalázó pillanatát. A BYE-n szinte teljesen meg tudtam feledkezni róla; hagyhattam, hogy a régmúlt keveredjen az akkorral. Itt azonban túl éles volt a kontraszt, a szemem előtt kibontakozó világ túl fantasztikusnak tűnt. Az emlékek reálisabbak, hihetőbbek -voltak, mint az itteni toronysisakok kősüvegei.

Azzal áltattam magam, más okai is vannak annak, hogy úgy érzem, nem vagyok Cambridge-be való; társadalmi osztállyal és helyzettel kapcsolatos okok; mert szegény vagyok, szegényként nőttem fel. Mert a kápolna tetején álltam a szélben, megingás nélkül. Az a személy volt az, akinek semmi keresnivalója nem volt Cambridge-ben, a tetőfedő, nem a szajha. „Járhatok én iskolába - írtam aznap délután a naplómba. - És vehetek új ruhákat is. De akkor is Tara Westover vagyok. Olyan dolgokat kellett csinálnom, amilyet egyetlen cambridge-i diáknak sem. Bárhogy öltöztessenek fel bennünket, akkor sem leszünk egyformák." A ruhák nem hozhatják helyre mindazt, ami nem stimmelt velem. Valami rohadt belül, és a bűz túl átható volt ahhoz, hogy puszta öltözködéssel leplezni lehessen.

Hogy vajon dr. Kerry sejtett-e ebből valamit is, nem tudom. De azt megértette, hogy az öltözködést fixáltam okként, miért nem vagyok ide való, és miért nem fogok soha Cambridgebe tartozni. Mielőtt elsétált, és ott hagyott a grandiózus kápolna mellett földbe gyökerezett lábbal, megdöbbenve, a következőt mondta:

- Azt, hogy az ember kicsoda valójában, leginkább az határozza meg, ami belül van. Steinberg professzor szerint magában egy Pygmalion rejtőzik. Csak gondolja végig a történetet, Tara. - Szünetet tartott. Tekintete vad szenvedéllyel villogott, a hangja átható lett. - Eliza nem volt más, mint egy külvárosi virágáruslány gyönyörű ruhában. Amíg nem kezdett el hinni magában. Aztán már egyáltalán nem számított, milyen ruhát viselt.

Diplomaosztó

A program véget ért, én pedig visszatértem a BYE-re. Az egyetem ugyanúgy nézett ki, mint mindig, tulajdonképpen könnyű lett volna elfelejteni Cambridge-et és visszazökkenni a régi életembe. Steinberg professzor azonban elhatározta, hogy nem engedi. Küldött egy jelentkezési lapot valamihez, amit Gates Cambridge Ösztöndíjnak neveznek, amely - mint elmagyarázta - olyasmi volt, mint a Rhodes Ösztöndíj, csak nem Oxfordba, hanem Cambridge-be szólt. Minden költségemet fedezné, ami a cambridge-i tanulmányaimmal kapcsolatos: tandíjat, szállást és étkezést. Ami engem illet, szerintem egy magamfajtának teljesen elérhetetlen volt, ő azonban erősködött, hogy nem, így végül megpályáztam.

Nem sokkal később újabb különbséget észleltem magamban, újabb változást. Egy barátommal, Markkal töltöttem az estét, aki klasszikus nyelveket tanult. Hozzám hasonlóan, és mint szinte mindenki más a BYE-n, Mark is mormon volt.

-    Szerinted az embernek kell egyháztörténetet tanulnia? -kérdezte.

^{-    I}g^en.

-    De mi van, ha boldogtalan lesz tőle? - Azt hiszem, értettem, mit akart mondani, de azért vártam, magyarázza meg.

- Sok nőben inog meg a hit, amikor szembesülnek a poligámiával - mondta. - Anyámmal is ez történt. Szerintem soha nem értette.

- Nekem sem sikerült megértenem - mondtam.

Feszült csend következett. Ő arra várt, hogy mondjam ki, imádkozom a hitért. És valóban meg is tettem, számtalan alkalommal.

Lehet, hogy mindketten a saját történetünkre gondoltunk, de lehet, hogy csak én tettem így. Eszembe jutott Joseph Smith, akinek negyven felesége volt. Meg Brigham Young, ötvenöt feleséggel és ötvenhat gyermekkel. Az egyház 1890-ben megszüntette ugyan a többnejűség időleges gyakorlatát, de magát a doktrínát soha nem vonta vissza. Gyerekként azt tanították nekem - főleg apám, de a vasárnapi iskolában is azt hallottam -, hogy amikor eljön az ideje, Isten visszaállítja a poligámiát, és az élet utáni létben én is feleségtárs leszek. A feleségnővéreim száma attól függ majd, mennyire volt igaz ember a férjem; minél nemesebb életet élt, annál több feleséget kap.

Soha nem tudtam megbékélni ezzel a gondolattal. Kislányként gyakran képzeltem el magam a mennyországban, fehér ruhában, gyöngyházfényű ködben, szemben a férjemmel. De mikor a kamera nagytotálra váltott, mögöttünk még tíz feleség álldogált, ugyanolyan fehér ruhában. A fantáziámban én voltam az első feleség, de tudtam, erre nincs semmi garancia; könnyen lehetek sokadik a feleségek hosszú sorában. Amióta vannak emlékeim, a paradicsomi állapotról szóló képzelgéseim középpontjában ez a kép állt: a férjem és a feleségei. Ebben a matematikában volt egy fájó pont; az a tudat, hogy a mennyek isteni matematikájában egy férfi egyenlő számtalan nővel.

Emlékszem az üknagyanyámra. Akkor hallottam először a nevét, amikor tizenkét éves voltam. Ez az a kor, amikor a mormonoknál megszűnsz gyermeknek számítani, és nő lesz belőled. Tizenkét éves kortól a vasárnapi iskola oktatásában megjelentek olyan szavak, mint tisztaság és szűziesség. Szintén ez az életkor volt az, amikor az egyházi feladatok részeként arra kértek, tanulmányozzam valamelyik felmenőm életét. Megkérdeztem Anyát, szerinte melyik ősömet kellene választanom, és ő gondolkodás nélkül Anna Matheát nevezte meg. Én is kimondtam a nevet hangosan. Úgy lebegett le a nyelvemről, mint egy tündérmese kezdete. Anya azt mondta, azért is tisztelnem kellene Anna Matheát, mert kaptam tőle egy nagy ajándékot: a hangját.

- Az ő hangja volt az, amely családunkat az egyház oltalmába vezette. Hallotta, ahogy mormon misszionáriusok a norvég utcákon térítenek. Ő is imádkozott, és Isten megajándékozta a hittel és azzal a tudással, hogy Joseph Smith Isten prófétája. Minderről beszámolt az apjának, aki azonban mindenféle történeteket hallott a mormonokról, és nem engedte, hogy megkeresztelkedjen. Ezért énekelni kezdett neki. Elénekelte azt a mormon zsoltárt, amely úgy kezdődik: „Ó, Atyám". Mikor befejezte, az apja szemét elfutották a könnyek. És akkor azt mondta, bármelyik vallás, amelyben ilyen gyönyörű zene van, csakis Isten műve lehet. Apát és lányát egyszerre keresztelték meg.

Miután Anna Mathea áttérítette a szüleit, a család meghallotta Isten hívását, hogy jöjjenek Amerikába, és találkozzanak Joseph prófétával. Elkezdtek spórolni az útra, de két év múltán is csak annyi jött össze, hogy a család felét tudták magukkal hozni. Anna Matheát otthon hagyták.

Az utazás sokáig tartott, és nagy megpróbáltatást jelentett. Mire Idahóba értek, egy Worm Creek nevű mormon településre, Anna édesanyja már haldoklott. Utolsó kívánsága az volt, hadd lássa még egyszer a lányát, így az apja írt Annának. Könyörgött neki, fogja, ami kis pénze van, és jöjjön utánuk Amerikába. Anna addigra már szerelmes volt, és kitűzték az esküvőt, de a levél hatására Norvégiában hagyta a vőlegényét, és nekivágott az óceánnak. Az anyja azonban meghalt, mielőtt elérte volna az amerikai partokat.

A család kétségbeejtő helyzetbe került. Arra nem volt pénz, hogy Anna visszatérjen a jegyeséhez és férjhez mehessen, ahogy tervezték. Anyagilag terhet jelentett az apja számára, így a püspök rábeszélte, legyen egy gazdag farmer második felesége. Az első feleség meddő volt, és mikor Anna terhes lett, féltékenységi rohamában dühöngeni kezdett. Anna attól tartott, az első feleség kárt tehet a megszületendő gyermekében, így hazaköltözött az apjához, ahol ikreket szült, közülük azonban csak az egyik élte túl az első kemény telet az amerikai Nyugaton.

Mark még mindig várt. Aztán feladta, és végül ő motyogta el azokat a szavakat, amelyeket nekem kellett volna kimondanom. Hogy bár nem érti teljesen, de tudja, hogy a poligámia Istentől eredő elv.

Egyetértettem vele. Kimondtam a szavakat, és felkészültem rá, hogy elönt a szégyen, a megalázottság hulláma; hogy az a kép, amelyiken ott állok a számos feleség egyikeként egy arc nélküli férfi mögött, elárasztja az agyam - de nem történt meg. Kutattam az elmémben, és ott egy új meggyőződésre bukkantam: soha nem leszek egy férfi számos felesége közül az egyik. Egy hang megingathatatlan bizonyossággal közölte mindezt; én pedig a kinyilatkoztatás hatására reszketni kezdtem. Mi van, ha ez Isten rendelése?, kérdeztem. Soha nem tennéd meg, válaszolta a belső hang. És tudtam, hogy igazat mond.

Ismét Anna Matheára gondoltam, eltűnődve, vajon milyen világ volt az, amelyikben a prófétát követve ott tudta hagyni a szerelmét, átkelt egy óceánon, második feleségként felvállalt egy szeretet nélküli házasságot, majd eltemette az első gyermekét; hogy majd az unokája két generációval később átkeljen ugyanazon az óceánon, de már hit nélkül. Anna Mathea örököse vagyok. Tőle örököltem a hangom. Vajon nem hagyta rám örökül a hitét is?

Felkerültem a Gates-ösztöndíj várományosainak listájára. Februárra tűzték ki a meghallgatást Annapolisban. Fogalmam sem volt, hogyan készüljek rá. Robin elvitt Park Citybe, ahol volt egy olcsó Ann Taylor outlet, és a segítségével vásároltam egy sötétkék nadrágkosztümöt hozzáillő cipővel. Retikülöm nem volt, Robin adta kölcsön a sajátját.

Két héttel az interjú előtt a szüleim meglátogattak a BYE-n. Korábban soha nem jöttek el hozzám, de most Arizonába menet útba esett a város, és megálltak, hogy együtt vacsorázzunk. A lakásunkkal szemközti indiai étterembe vittem őket.

A pincérnő egy pillanattal tovább bámulta apám arcát, mint ildomos lett volna, aztán szinte kiguvadtak a szemei, amikor pillantása a kezére esett. Apa megrendelte a fél étlapot. Mondtam neki, három főétel elegendő lesz, de kacsintott, és azt mondta, a pénz nem számít. Úgy tűnt, apám csodás gyógyulásának híre ment, újabb és újabb ügyfeleket szerezve számukra. Anya termékeit a Hegyi Nyugat [Mountain West] államaiban már szinte mindegyik bába és természetgyógyász árusította.

Miközben az ételre vártunk, apa az óráim felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy franciául tanulok.

- Az szocialista nyelv - mondta, majd húsz percen keresztül papolt a huszadik század történelméről. Azt mondta, Európában a zsidó bankárok titkos megállapodásokat kötöttek, hogy elkezdődjék a második világháború, és hogy összejátszottak az amerikai zsidókkal, hogy ők fizessenek érte. Ők okozták a holokausztot, mondta, mert pénzügyileg jól jártak egy világméretű felfordulással. Pénzért a saját népüket küldték gázkamrába.

Ezek a gondolatok ismerősnek hangzottak, de beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hol hallottam őket korábban. Dr. Kerry tartott egy előadást a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveiről. Az 1903-ban megjelentetett anyag állítólag a világuralomra törő befolyásos zsidók titkos gyűléséről készült jegyzőkönyv. A dokumentumról bebizonyították, hogy hamisítvány, mégis ismertté vált, tovább tüzelve az antiszemitizmust a második világháború előtti évtizedekben. Adolf Hitler is írt a Jegyzőkönyvekről a Mein Kampfban, azt állítva, hogy azok eredetik, és hogy leleplezik a zsidó nép igazi természetét.

Apa hosszasan és hangosan beszélt. Egy hegyoldalon rendben lett volna, itt az étteremben azonban úgy hatott, mint a mennydörgés. A szomszéd asztaloknál ülők abbahagyták saját beszélgetéseiket, és csendben ültek, bennünket hallgatva. Már bántam, hogy a szállásomhoz ilyen közel fekvő éttermet választottam.

Apa a második világháborúról áttért az ENSZ-re, az Európai Unióra és a világ közelgő pusztulására. Úgy beszélt, mintha a három fogalom egymás szinonimája lenne. Megérkezett a curry, és teljes figyelmemet annak szenteltem. Anya is belefáradt az előadásba, és kérte Apát, beszéljünk valami másról.

-    De nyakunkon a világvége! - mondta. Már kiabált.

-    Persze. De ne vacsora közben beszéljük meg.

Letettem a villámat, és csak bámultam rájuk. Az elmúlt fél óra összes furcsa állítása közül ez volt az, amely végképp sokkolt. A puszta létük ténye még soha nem rázott meg ennyire. Eddig mindennek, amit tettek, volt értelme számomra; olyan logikát követett, amelyet én is megértettem. Talán a háttér miatt: a Bak-orom az ő világuk volt, és jó álcázásnak bizonyult; tehát mikor ott láttam őket, gyerekkorom durva, kiabáló relikviái által körülvéve, a környezet mintha beitta volna őket. Legalábbis elnyelte a zajt. De itt, ilyen közel az egyetemhez, annyira valószínűtlennek látszottak, hogy szinte már mitikusnak tűntek.

Apa rám nézett, arra várva, hogy mondjak véleményt, de mintha elidegenedtem volna önmagamtól. Nem tudtam, ki legyek. A hegyen minden gond nélkül bújtam a lány, a tanítvány szerepébe. Itt azonban mintha nem találtam volna rá arra a hangra, amely a Bak-orom árnyékában könnyen jött.

Elsétáltunk a szállásomig, és megmutattam nekik a szobám. Anya becsukta az ajtót, ezzel láthatóvá téve Martin Luther King poszterét, melyet négy évvel korábban raktam föl, mikor a polgárjogi mozgalmakról tanultam.

- Az Martin Luther King? - kérdezte apám. - Nem tudod, hogy kommunista kapcsolatai voltak? - rágta a viaszos szövetet, ahol korábban az ajka volt.

Nem sokkal később távoztak, hogy aztán majd egész éjszaka vezessenek. Néztem, amint elhajtanak, majd elővettem a naplómat. „Elképesztő, hogy régebben mindezt a legkisebb gyanakvás nélkül elhittem", írtam. „Az egész világ tévedett, csak Apának volt igaza."

Eszembe jutott valami, amit Tyler felesége, Stefanie mondott néhány nappal korábban a telefonon. Azt mondta, évekbe telt, míg rá tudta beszélni Tylert, engedje, hogy a védőoltásokat beadassa a gyerekeknek, mert Tyler valahol legbelül még mindig hitt abban, hogy a védőoltások az egészségügyi kormányzat összeesküvése. Most, hogy mindez felidéződött bennem, dühös lettem a bátyámra. „Hiszen ő tudós!", írtam. „Hogy-hogy nem látja, mennyire paranoiások?" Végigolvastam a bejegyzést, és a haragomat fölváltotta egyfajta irónia. „Másrészt persze", folytattam, „talán jogosabb lenne a haragom, ha nem épp most jutott volna eszembe, hogy mind a mai napig én sem kaptam egyetlen védőoltást sem."

A Gates-ösztöndíjjal kapcsolatos elbeszélgetésre az annapolisi St. John's College-ban került sor. A kampusz tökéletesen ápolt pázsitjaival, gyarmati stílusú épületeivel szinte megfélemlített. Idegesen ültem a folyosón, vártam, hogy beszólítsanak az interjúra. Éreztem, mereven mozgok a nadrágkosztümben, és esetlenül kapaszkodtam Robin táskájába. De Steinberg professzor olyan hatásos ajánlólevelet írt, hogy szinte semmi teendőm nem maradt.

Másnap megkaptam a megerősítést:    elnyertem az

ösztöndíjat.

Elkezdődtek a telefonhívások - kezdve a BYE diáklapjával és a helyi médiával. Fél tucat riportot készítettek velem. Szerepeltem a tévében. Egyik reggel arra ébredtem, hogy az én arcom virít a BYE honlapján. A BYE történetében én voltam a harmadik hallgató, aki Gates-ösztöndíjat kapott, az egyetem pedig a legteljesebb mértékben kihasználta a sajtó kínálta lehetőséget. Kérdeztek a gimnáziumi tanulmányaimról, és hogy a középiskolai tanáraim közül kik voltak azok, akiknek a sikeremet köszönhetem. Kikerültem a választ, mellébeszéltem, ha kellett, egyenesen hazudtam is, de egyetlen újságírónak sem árultam el, hogy soha nem jártam iskolába.

Nem tudtam, miért nem akartam elmondani nekik. Egyszerűen nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy az emberek hátba veregessenek és dicsérjenek, milyen mély benyomást tettem rájuk. Nem akartam Horatio Alger lenni senkinek az amerikai álom előtti könnyáztatta tisztelgésében. Azt akartam, hogy az életemnek legyen értelme, az ő szövegeinek pedig számomra nem volt semmi értelmük.

Egy hónappal a diplomaosztás előtt hazalátogattam a Bakoromhoz. Apa olvasta az ösztöndíjamról szóló cikkeket.

-    Nem említetted az itthoni tanulást - mondta. - Az ember azt hinné, hálásabb vagy azért, hogy az anyáddal kivettünk abból az iskolából, tekintve, mennyire bevált a dolog. El kellene mondanod az embereknek, hogy ez az itthoni oktatás érdeme!

Nem szóltam semmit. Apa bocsánatkérésnek fogta fel a hallgatást.

Nem helyeselte, hogy Cambridge-be megyek.

-    Az őseink az életüket kockáztatva keltek át az óceánon, hogy eljöhessenek azokból a szoci országokból. Erre te mit csinálsz? Csinálsz egy hátraarcot, és visszamész?

Megint csak nem szóltam semmit.

-    Már alig várom a diplomaosztódat - közölte. - Van néhány válogatott feddő kifejezésem, amelyeket az Úr akaratából közölni fogok a professzoraiddal.

-    Nem teszel semmi ilyesmit - mondtam halkan.

-    Ha az Úr úgy irányít, akkor felállok és beszélek.

-    Nem teszed! - ismételtem.

-    Nem megyek olyan helyre, ahol az Úr eszméjét nem fogadják szívesen!

Ennyi volt a beszélgetés. Reméltem, majd lecseng, de Apa annyira megbántódott, amiért az otthoni iskolát nem említettem az interjúkban, hogy ez az újabb sérelem fájó sebet hagyott.

A diplomaosztó előtti estén volt egy vacsora, ahol át kellett vennem a Történelem Tanszék által nekem ítélt „A legkiválóbb hallgató" díjat. A bejáratnál vártam a szüleimet, de nem jelentek meg. Felhívtam Anyát, gondolván, hogy késésben vannak. Azt mondta, nem jönnek. Én azért elmentem a vacsorára, és megkaptam a plakettet. Az egész teremben csak az én asztalomnál maradt üres hely. Másnap délben fogadást adtak a kiemelkedő eredménnyel végzett hallgatók tiszteletére, ahol a dékánnal és a doktori program igazgatójával ültem egy asztalnál. Ismét volt két üres szék. Azt mondtam, elromlott a szüleim autója.

A fogadás után telefonáltam Anyának.

-    Apád nem jön, ha nem kérsz tőle bocsánatot - közölte. - És én sem.

Bocsánatot kértem.

-    Azt mondhat, amit akar. Csak kérlek, gyertek el.

Az ünnepség nagy részét elmulasztották. Azt sem tudom, látták-e egyáltalán, amikor átveszem a diplomát. Arra emlékszem, hogy mielőtt elkezdődött a zene, a barátaimmal várakoztam, és elnéztem, amint az apák kattintgatták a fényképezőgépeket, az anyák pedig a lányok haját igazgatták. Emlékszem, a barátaim színes virágfüzéreket és újonnan kapott ékszereket viseltek.

Az ünnepség után egyedül álltam a pázsiton, és elnéztem a többi diákot a családjaikkal. Végül megpillantottam a szüleimet. Anya megölelt. A barátnőm, Laura, készített rólunk két fényképet. Az egyiken Anyával én mosolygok erőltetetten, a másikon a szüleim közé ékelve állok, és úgy nézek ki, mintha összepréselnének, agyonnyomnának.

Este magam mögött hagyom a Hegyi Nyugat régiót. A poggyászomat még az ünnepség előtt bepakoltam. A lakást kiürítettem, a csomagjaim az ajtó mellett sorakoztak. Laura felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, de a szüleim megkérdezték, nem vihetnének-e ki ők.

Arra számítottam, kitesznek a bejáratnál, de Apa ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjenek velem a terminál épületébe. Megvárták, míg feladom a poggyászomat, majd követtek a biztonsági kapuig. Mintha Apa még egy utolsó lehetőséget akart volna adni, hogy meggondoljam magam. Csendben ballagtunk. Mikor a kapuhoz értünk, megöleltem őket és elköszöntem tőlük. Levettem a cipőmet; a laptopot és a fényképezőgépet is rátettem egy tálcára, majd átmentem az ellenőrző ponton, összeszedtem a dolgaimat, és elindultam a terminál belseje felé.

Csak ekkor pillantottam vissza, és láttam meg Apát, aki még mindig ott állt a kapu mellett, és figyelte, amint eltávolodom tőlük; két keze zsebre dugva, vállai meggörnyedve, szája elernyedve. Integettem, ő pedig tett egy lépést előre, mintha követni akarna. Belém villant az a pillanat, évekkel korábbról, amikor magasfeszültségű vezetékek zuhantak rá az autónkra, benne Anyával, Apa pedig ott állt mellette, ugyanilyen tehetetlenül, sebezhetőn.

Még akkor is ugyanabban a testtartásban állt, mikor befordultam a sarkon. Azt a képet az apámról örökké őrizni fogom az emlékezetemben: a szeretet, a félelem és a veszteség tükröződését az arcán. Tudtam, mitől fél. Kicsúszott a száján a Bak-oromnál töltött utolsó estémen, amikor azt mondta, nem jön el a diplomaosztásomra.

- Ha Amerikában vagy - suttogta -, érted tudunk menni. Bárhol legyél is. Négyezer liter üzemanyag van tartályokban elásva a mezőn. Mikor eljön a végítélet napja, érted tudok menni, haza tudlak hozni és biztonságba helyezni. De ha átkelsz az óceánon...

Harmadik rész

A Mindenható keze

A Trinity College bejáratát kőkapu zárta el. A kőkapuba kis faajtót süllyesztettek, ezen át léptem be a főiskola területére. Fekete nagykabátot és kerek tetejű fekete kalapot viselő kapus vezetett körbe, át a nagy udvaron, amely az összes közül a legnagyobb, majd kövezett járdán egy érett búzakalászra emlékeztető színű kövekből épített fedett folyosóra.

- Ez az északi kerengő - mondta a kapuőr. - Ez az a hely, ahol Newton dobbantott a lábával, hogy megmérje a visszhang idejét, ezzel a történelem során először kikalkulálva a hang terjedési sebességét.

Visszatértünk a nagy kapuhoz. A szobám pontosan vele szemben volt, három lépcsősor magasan. Miután a kapus magamra hagyott, ott álltam a két bőrönd - mint két könyvtámasz - között, és csak bámultam a kis ablakon keresztül a legendás kőkaput és a nem is e világi pártázatot. Cambridge pontosan olyan volt, mint amire emlékeztem: ősi és gyönyörű. Én viszont más voltam. Most nem látogatóként, nem vendégként érkeztem. Az egyetem polgára vagyok. A nevem ott virított az ajtón. A papírok szerint itt volt a helyem.

Az első előadásra sötét színű ruhadarabokat vettem fel, remélve, hogy nem lógok ki a többi diák közül, de szerintem

még így sem sikerült úgy kinéznem, mint nekik. Az biztos, hogy a beszédem hangzása erősen elütött az övékétől, és nem csak azért, mert ők britek voltak. A mondataiknak olyan lendületes kádenciája volt, ami engem inkább éneklésre emlékeztetett, mint beszédre. A fülem műveltnek, kifinomultnak hallotta őket - én viszont hajlamos voltam a motyogásra, és ha ideges voltam, még egy kicsit dadogtam is.

Kiválasztottam egy széket a nagy, szögletes asztal mellett, és hallgattam, ahogy a közvetlenül mellettem ülő két diák megvitatta az előadás témáját, ami nem más volt, mint Isaiah Berlin kétféle szabadságfelfogása. A közvetlen szomszédom azt mondta, Oxfordban már tanulmányozta Isaiah Berlin munkásságát; a másik pedig közölte vele, ő pedig ugyanennek az előadónak a Berlinnel kapcsolatos gondolatait hallotta, amikor alapképzésre járt Cambridge-ben. Én még csak nem is hallottam Isaiah Berlinről.

Az oktató elkezdte az előadást. Nyugodt tempóban beszélt, de nagyon gyorsan haladt az anyagban, mintha azt feltételezte volna, hogy már ismerjük. Feltételezését a többi diák meg is erősítette, mert szinte egyáltalán nem jegyzeteltek. Én igyekeztem minden szót leírni.

-    Tehát mi Isaiah Berlin két koncepciója a szabadságról? -kérdezte az előadó. Majdnem mindenki felemelte a kezét. Az oktató azt a diákot szólította fel, aki Oxfordban tanult.

-    A negatív szabadság - mondta - nem más, mint a külső korlátozás vagy kényszer hiánya. Ebben az értelemben az egyén szabad, ha fizikailag nem akadályozzák a cselekvésben. - Egy pillanatra Richard jutott az eszembe, aki mindig pontosan

tudott idézni bármit, amit egyszer elolvasott.

-    Nagyon jó - dicsérte az előadó. - És a második?

-    A pozitív szabadság - válaszolta egy másik hallgató - a belső kényszertől való szabadság.

A meghatározást leírtam a jegyzeteimbe, de nem értettem.

Az előadó megpróbálta tisztázni a fogalmakat. Azt mondta, a pozitív szabadság az önuralom; az én kontrollja önmaga felett. A pozitív szabadság azt jelenti, hogy irányításunk alatt tartjuk a saját elménket, s ily módon megszabadulunk irracionális félelmeinktől és hiedelmeinktől, függőségeinktől, babonáinktól és az önkényszerítés minden más formájától.

Fogalmam sem volt róla, mi az az önkényszerítés. Körülnéztem a teremben. Senkin sem láttam értetlenséget, zavarodottságot. Rajtam kívül kevesen jegyzeteltek. További magyarázatot szerettem volna kérni, de valami megállított - az a bizonyosság, hogy ha megtenném, az olyan lenne, mintha szétkürtölném az egész teremben, hogy én nem vagyok ide való.

Az előadás után visszatértem a szobámba, ahol újra csak bámultam ki az ablakon a kőkapura és az oromzatra. A pozitív szabadságra gondoltam, és hogy mit jelenthet vajon az önkényszerítés, míg a fejem monoton lüktetéssel fájni nem kezdett.

Hazatelefonáltam. Anya vette fel a kagylót. A hangja izgatottan elvékonyodott, mikor felismerte a sírós üdvözlést:

-    Szia, Anya! - Mondtam neki, nem kellett volna Cambridge-be jönnöm, és hogy nem értek semmit. Azt mondta, végzett egy kis izomválaszpróbát, és felfedezte, hogy az egyik csakrám nincs egyensúlyban. Helyre tudja állítani, mondta.

Emlékeztettem rá, hogy ötezer mérföldre [8000 km-re] vagyok tőle.

-    Nem számít - mondta. - Majd Audrey-nál kiegyensúlyozom a csakrát, és átröppentem hozzád.

-    Mit csinálsz hozzám?

-    Röppentek. Az élő energiának nem jelent semmit a távolság. Innen át tudom küldeni neked a megfelelő energiát.

-    És milyen gyorsan utazik az energia? - érdeklődtem. -Hangsebességgel, vagy inkább mint egy sugárhajtású repülőgép? Átszállás nélkül röppen ide, vagy Minneapolisban várakoznia kell?

Anya nevetett, és letette.

Délelőttönként általában a főiskola könyvtárában tanultam egy kis ablak mellett. Akkor is ott ültem, amikor Drew, egy barátom a BYE-ről, e-mailben küldött egy dalt. Azt írta, egy klasszikus, de én még sohasem hallottam. Az énekesről sem. A fejhallgatómon keresztül játszottam le, és azonnal magával ragadott. Újra és újra végighallgattam, miközben az északi kerengőt néztem.

„Szabaduljatok fel az agyrabszolgaságból

Csak mi szabadíthatjuk fel az elménket"

Ezt a két sort felírtam minden jegyzetfüzetbe, minden esszé margójára. Ezen a két soron gondolkodtam, miközben mást kellett volna olvasnom. Az interneten olvastam a Bob Marley lábán felfedezett tumorról. Azt is megtudtam, hogy rasztafari volt, és hogy a rasztafarik azt vallják, a testnek egészben kell maradnia, ezért nem engedte meg, hogy műtéti úton eltávolítsák a láb- ujját. Négy évvel később, harminchat éves korában meghalt.

Szabaduljatok fel az agyrabszolgaságból. Marley ezt a sort egy évvel a halála előtt írta, talán ugyanabban a pillanatban, amikor a műthető melanomája áttétet képezett a tüdejében, a májában, a gyomrában és az agyában. Elképzeltem, amint egy hegyes fogú, csontvázujjú kapzsi sebész győzködi Marley-t, amputáltassa le a lábujját. Visszahőköltem az orvos és korrupt módszereinek e rémisztő képétől, és csak ekkor vált világossá számomra, ahogyan korábban soha, hogy bár elutasítottam az apám világát, annyi bátorságot soha nem sikerült összeszednem, hogy a sajátomban igazán éljek.

Visszalapoztam a jegyzeteimben a negatív és a pozitív szabadsághoz. Az egyik sarokba azt írtam:    „Csak mi

szabadíthatjuk fel az elménket". Felvettem a telefont, és tárcsáztam.

- Szeretném megkapni a védőoltásokat - közöltem a nővérrel.

Szerda délutánonként egy szemináriumra jártam, ahol észrevettem két nőt: Katrinát és Sophie-t, akik szinte mindig együtt ültek. Soha nem beszéltem velük, míg az egyik délután, néhány héttel karácsony előtt meg nem kérdezték tőlem, nincs-e kedvem bekapni velük egy kávét. Addig még soha nem kaptam be kávét - valójában még soha nem kóstoltam kávét, mert a mi

egyházunk tiltja -, de azért követtem őket az út túloldalán lévő kávézóba. A    pénztáros türelmetlennek    látszott, így

véletlenszerűen választottam. Egy kiskanalat és egy Barbie-léptékű csészét nyomott a kezembe, benne egy evőkanálnyi iszapszínű folyadékkal, én pedig vágyakozva néztem a habos itallal teli bögréket, amilyet Katrina és Sophie kapott. Ők az előadás kérdéseit fontolták meg, én pedig azt fontolgattam, megigyam-e a kávémat.

Könnyedén    használták a komplex kifejezéseket.

Néhányukat, mint például azt, hogy „második hullám", már hallottam korábban, még ha nem is tudtam, mit jelent; másokat viszont, mint például „maszkulin hegemónia", kimondani sem tudtam, nemhogy megérteni. Belekóstoltam néhányszor a szemcsés, keserű italba, mire rájöttem, hogy a feminizmusról beszélnek. Úgy bámultam rájuk, mintha múzeumi tárgyak lennének. Eddig még soha nem hallottam, hogy valaki ne elítélőn használja a „feminizmus" szót. Ha valakinek a BYE-n azt mondták: „Ez úgy hangzott, mintha feminista lennél", az a vita végét jelentette. Egyben azt is, hogy vesztettél.

A kávéházból a könyvtárba mentem. Öt perc online keresgélés, majd néhány, a könyvespolcokig tett forduló után ismét ott ültem a szokásos helyemen egy csomó olyan szerző által írt könyvvel, akikről már tudtam, hogy második hullámos írók: Betty Friedan, Germaine Greer, Simone de Beauvoir. Mindegyik könyvből mindössze néhány oldalt olvastam, mielőtt becsaptam a fedelét. Korábban soha nem láttam a „vagina" szót ki-nyomtatva, és soha nem mondtam ki hangosan.

Visszatértem az internethez, majd a polcokhoz, ahol a második hullám könyveit kicseréltem azokra, amelyek az első hullám előtt keletkeztek: Mary Wollstonecraftra és John Stuart Millre. Átolvastam az egész délutánt, majd az estét is, és most először találtam szavakat arra a kényelmetlen érzésre, amelytől gyerekkorom óta szenvedek.

Mióta először ráébredtem, hogy a bátyám, Richard fiú, én pedig lány vagyok, azóta szeretném elcserélni az ő jövőjét az enyémmel. Az én jövőm az anyaság volt, az övé az apaság. Nagyon hasonlónak hangzottak, de nem hasonlítottak. Egyiknek lenni azt jelentette, te döntesz. Te ülsz az asztalfőn. Te rendszabályozod a családot. A másiknak lenni pedig azt, hogy rólad döntenek, téged szabályoznak.

Tisztában voltam vele, hogy a sóvárgásom nem normális dolog. Ez a tudás, akárcsak a magamról kialakított kép sok eleme, azoknak az embereknek a hangjából származott, akiket ismertem, akiket szerettem. Ez a hang velem volt annyi éven át, suttogva, kételkedve, aggódva. Hogy valami nem stimmelt velem. Hogy az álmaim perverziók. A hang különböző hangszíneken, különböző töltetekkel szólalt meg. Néha az apám hangja volt, gyakrabban a sajátom.

A szobámba vittem a könyveket, és átolvastam az éjszakát. Imádtam Mary Wollstonecraft szenvedélyes oldalait, de volt egyetlen, John Stuart Mill által írott sor, amely megrengette az egész világomat:    „Ez olyan téma, amelyről semmi

végérvényeset nem lehet tudni." A téma pedig, amiről Mill beszélt, nem más volt, mint a nő természete. Azt állította, a nőket hízelgéssel, csábítással, lökdöséssel és presszúrával sok évszázadon keresztül egy sor olyan női torz formába kényszerítették, hogy ma már teljesen lehetetlen meghatározni természetes képességeiket és törekvéseiket.

Friss vérrel pezsgett az agyam, erőteljes adrenalinlöketet kapott, ahogy a lehetőségek kitágultak, a határok kitárultak előttem. A nő természetéről semmi végérvényeset nem lehet tudni. Még soha nem találtam ennyi vigasztalást a tudás sötét hiányában. Mintha azt súgta volna: bármi legyél is, nő vagy.

Decemberben, miután beadtam az esszémet, vonattal Londonba utaztam, majd felszálltam egy gépre. Anya, Audrey és Emily elém jöttek a repülőtérre Salt Lake Citybe, és együtt csúszkáltunk az autópályáig. Éjfélre járt, mire megpillantottam a hegyet. Épp csak ki lehetett venni nagyszerű formáját a tintafekete égbolt előtt.

Mikor a konyhába léptem, hatalmas, tátongó nyílás fogadott az egyik falban. Egy új szárnyhoz vezetett, melyet Apa most épített. Anya átkísért a nyíláson, és felkapcsolta a villanyt.

- Hát nem elképesztő? - Az elképesztő megfelelő szó volt rá.

Egyetlen, hatalmas szoba volt, akkora, mint a kápolna a templomunkban; több mint öt méter magasba törő, boltíves mennyezettel. A szoba mérete annyira nevetségesnek tűnt, hogy időbe telt, míg a berendezést is észrevettem. A falakat vakolatlan kőlapok borították, melyek látványos kontrasztot alkottak a mennyezet faburkolatával. A pecsétes kárpitozott ülőke mellett, amit Apa sok évvel korábban mások által kidobott dolgok közül halászott ki, most vörös kecskebőr

kanapék terpeszkedtek. A pad-ló egyik felét vastag, puha, bonyolult mintázatú szőnyegek borították, a másik fele nyers beton volt. Több zongorát láttam, melyek közül csak egy tűnt olyan állapotban lévőnek, amelyen játszani is lehet, valamint egy ebédlőasztal méretű televíziót. Az egész szoba tökéletesen tükrözte apám személyiségét:    valószerűtlenül hatásos,

ugyanakkor csodálatosan, kiszámíthatatlanul logikátlan.

Apa mindig is mondogatta, hogy építeni akar egy akkora szobát, mint egy tengerjáró hajó, de soha nem hittem, hogy lesz rá elég pénze. Anyára néztem magyarázatért, de Apa volt az, aki válaszolt. Az üzlet hatalmas siker, magyarázta. Az illóolajok egyébként is népszerűek, és Anya készítményei a legjobbak a piacon.

- A mi olajaink annyira jók - mondta -, hogy már a nagy cégek érdekkörét is kezdjük sérteni. Idahóban mindenki ismeri a Westover-féle termékeket. - Apa elmesélte, az egyik kozmetikai cég annyira megijedt Anya olajainak sikerétől, hogy felajánlották, kivásárolnák hárommillió dollárért. A szüleim még csak fontolóra sem vették. Nekik elhivatottságuk volt, hogy gyógyítsanak. Nincs annyi pénz a világon, ami ettől eltéríthette volna őket. Apa elmagyarázta, hogy a haszon jó részét kivonják a vállalkozásból, majd készleteik feltöltése formájában újra Istennek szentelik: élelmiszert, üzemanyagot halmoznak fel, még egy bombabiztos óvóhelyet is építettek. Alig bírtam elfojtani a vigyorgásomat. Amennyire meg tudtam állapítani, Apa jó úton haladt, hogy ő legyen a Hegyi Nyugat leggazdagabb őrültje.

Richard jelent meg a lépcsőn. Most végezte az utolsó évét az

Idahói Egyetem vegyész szakán. Csak karácsonyra látogatott haza, és magával hozta feleségét, Kamit, valamint egy hónapos fiukat, Donavant is. Mikor egy évvel korábban, nem sokkal az esküvő előtt találkoztam Kamival, teljesen megdöbbentett, mennyire normális. Mint Tyler felesége, Stefanie, Kami is kívülálló volt:    mormon ugyan, de olyan, amit Apa

„középutasnak" nevezett volna. Megköszönte anyánknak a gyógyfüvekkel kapcsolatos tanácsait, de nem vett tudomást az elvárásukról, miszerint kerülnie kellene az orvosokat. Donavan kórházban született.

Eltűnődtem, vajon Richard hogyan tud manőverezni normális felesége és abnormális szülei között. Aznap este figyeltem, és nekem úgy tűnt, mintha megpróbálna mindkét világban egyszerre létezni, hűnek maradni mindkettő elveihez. Mikor apám becsmérelte az orvosokat, mint a Sátán alattvalóit, Richard Kami felé fordult és nevetett, mintha Apa csak viccelt volna. Mikor azonban Apa felvonta a szemöldökét, Richard arckifejezése azonnal megváltozott, komolyan elgondolkodóvá és egyetértővé vált. Mintha folyamatos átmeneti állapotban lenne; ki-be járkálna a dimenziók között, nem tudván eldönteni, az apja fia legyen-e, vagy a felesége férje.

Anya feje fölött az ünnepi megrendelések miatt összecsaptak a hullámok, így napjaimat a Bak-oromnál ugyanúgy töltöttem, mint gyerekkoromban: a konyhában, homeopátiás szereket készítve. Kitöltöttem a desztillált vizet, hozzáadtam tizenöt cseppet az alapfőzetből, majd az üvegcsét a hüvelyk- és mutatóujjam által formált gyűrűben mozgattam, míg elszámoltam ötvenig vagy százig, majd folytattam a következő üveggel.

Apa bejött egy pohár vízért. Mikor meglátott, elmosolyodott.

- Ki gondolta, hogy Cambridge-be kell küldenünk ahhoz, hogy oda kerülj, ahová való vagy: a konyhába?

Délutánonként Shawnnal felnyergeltük a lovakat, és felküzdöttük magunkat a hegyre. A lovaknak sokszor a hasukig érő hótorlaszokon kellett keresztülvergődniük. A hegy gyönyörű volt és ropogós, a levegőben bőr és fenyő szaga terjengett. Shawn a lovakról beszélt, a betanításukról, a tavasszal esedékes csikókról, és eszembe jutott, hogy mindig akkor mutatta a legjobb oldalát, ha lovak között volt.

Körülbelül egy hete voltam már otthon, amikor a hegyet intenzív hideghullám fogta szorításába. A hőmérséklet zuhant, először nulla fokra, majd még tovább. A lovakat pihenőre fogtuk, mert tudtuk, ha megdolgoztatjuk őket, az izzadság azonnal odafagyna a hátukra. Az itató teljesen befagyott. Feltörtük rajta a jeget, de nagyon gyorsan újra befagyott, így minden lónak külön vödörben hordtunk vizet.

Aznap este mindenki bent maradt a házban. Anya olajokat kevert a konyhában. Apa az új toldalékban volt, melyet én viccesen kápolnának kezdtem hívni. A karmazsinszínű bőrkanapén hevert, hasán egy Biblia pihent, miközben Kami és Richard zsoltárokat játszott a zongorán. Én a kétszemélyes ülőkén kuporogtam, ölemben a laptoppal, és hallgattam a zenét. Éppen elkezdtem egy üzenetet írni Drew-nak, amikor valami koppant a hátsó ajtón. Az ajtó kivágódott, és Emily zuhant be

rajta.

Vékony karjával próbálta átölelni magát. Reszketett, és levegő után kapkodott. Nem volt rajta kabát, sem cipő, csak egy régi farmer, amit még én hagytam otthon, és az egyik régi hosszú ujjú pólóm. Anya odatámogatta a kanapéhoz, bebugyolálta a legközelebbi takaróba. Emily csak zokogott, és néhány percig még Anya sem tudta kiszedni belőle, mi történt. Mindenki jól van? Hol van Peter? Ő nagyon gyöngécske volt, feleakkora, mint amennyinek lennie kellett volna, és oxigénpalackra volt kötve, mert a tüdeje nem fejlődött ki rendesen. Összeomlottak volna az aprócska tüdők, és a kisfiú nem kap levegőt?

A történet akadozva jutott el hozzánk, fogvacogások és el-elcsukló sírás közepette. Amennyire ki tudtam venni, délután Emily bement a Stokesba bevásárolni, de nem a megfelelő kekszet vette Peternek. Shawn pedig robbant.

- Hogyan fejlődhetne, ha még megfelelő kaját sem tudsz venni neki? - üvöltötte, majd megragadta, és szó szerint kidobta a lakókocsijukból, bele egy hókupacba. Emily verte az ajtót, hogy engedje be, majd felrohant a dombon a házhoz. Miközben mindezt elmesélte, a meztelen lábát bámultam. Olyan vörös volt, mintha megégett volna.

A szüleim odaültek Emily két oldalára a kanapéra, veregették a vállát, szorongatták a kezét. Richard mögöttük járkált fel-alá. Frusztráltnak és idegesnek tűnt, mintha azonnal tenni akarna valamit, csak visszafogná magát.

Kami még mindig a zongoránál ült. Zavartan meredt a kanapén összebújó csoportra. Nem értette Emilyt. Nem értette,

Richard miért járkál, és miért áll meg néhány másodpercenként, hogy Apára pillantson, mintha egy szóra vagy gesztusra várna -valamilyen jelre, hogy mit kellene tennie.

Kamira néztem, és összeszorult a szívem. Haragudtam rá, amiért tanúja lett ennek. Magamat képzeltem Emily helyébe -ami nem volt nehéz -, és a következő pillanatban már ott voltam a parkolóban, kotkodácsolva nevetve, próbálva meggyőzni a világot, hogy nem éppen most törték el a csuklómat. Mielőtt felfogtam volna, mit teszek, átmentem a szobán, megragadtam a bátyám karját, és odahúztam a zongorához. Emily még mindig zokogott, és a zokogását használtam arra, hogy elfojtsa a suttogásomat. Azt mondtam Kaminak, nagyon személyes dolognak lettünk tanúi, és Emily holnap majd zavarban lesz miatta. Emily kedvéért, mondtam, mindnyájunknak a szobánkba kellene távoznunk, és Apára bízni a dolgot.

Kami felállt. Úgy határozott, megbízik bennem. Richard habozott, hosszú pillantást vetett Apára, majd követte a feleségét a szobájukba.

Velük tartottam, majd a folyosó közepén visszafordultam. Leültem a konyhaasztalhoz, és néztem az órát. Eltelt öt perc, majd tíz. Gyerünk már, Shawn!, mormoltam magamban. Gyere már!

Arról győzködtem magam, hogy ha Shawn megjelenik a következő néhány percen belül, akkor azért jön, hogy meggyőződjék róla, Emily épségben eljutott a házba, nem csúszott el a jégen és törte el a lábát, nem fagyott halálra a szabadban. De Shawn nem jött.

Húsz perccel később, amikor Emily abbahagyta a reszketést,

apa felemelte a telefont.

-    Gyere át a feleségedért! - kiáltotta bele a készülékbe. Anya a vállához ölelte Emily fejét. Ahogy elnéztem hármójukat, amint ott ültek összebújva, az a benyomásom támadt, hogy mindez már máskor is megtörtént, és mindenki sokszor elpróbálta a szerepét. Én is az enyémet.

Sok évvel később értettem csak meg, hogy mi is történt azon az éjszakán, és mi volt benne az én szerepem. Hogy mikor szólaltam meg, amikor inkább csöndben kellett volna maradnom, és mikor fogtam be a szám, amikor beszélnem kellett volna. Amire szükség lett volna, az egy forradalom; a megtörése azoknak az ősi, megmerevedett szerepeknek, amelyeket gyerekkorom óta játszottunk. Amire szükség lett volna - amire Emilynek szüksége lett volna -, az egy emancipált nő, egy nő, aki kiszabadult a tettetés, a látszat hálójából, egy nő, aki megmutatja, hogy tud férfiként viselkedni. Képes véleményt alkotni. Aki cselekszik ahelyett, hogy tisztelettel behódolna mások előtt. Amilyen egy apa.

Az apám által beszerelt hatalmas üvegajtók csikorogva nyíltak ki. Vastag hótaposóban és meleg télikabátban Shawn csoszogott be. A vastag gyapjú ráncaiból Peter bukkant elő, akit Shawn bebugyolálva védett a hidegtől, és azonnal Emily felé nyújtotta a karját. Emily kétségbeesve kapaszkodott belé. Apa felállt. Intett Shawnnak, üljön Emily mellé. Felálltam, és a szobámba mentem. Csak annyi időre álltam meg, hogy egy pillantást vessek apámra, aki mély lélegzetet vett, nyilván hosszas prédikációra készülve.

-    Ez nagyon kemény volt - bizonygatta Anya húsz perccel később, mikor megjelent az ajtómnál, nem tudnék-e kölcsönadni Emilynek egy pár cipőt és egy kabátot. Odaadtam őket, majd a konyhából néztem, amint a bátyám átkarolja a vállát, és összesimulva eltűnnek a szemem elől.

Tragédia, majd bohózat

F    ,    ,

gy nappal azelőtt, hogy visszarepültem Angliába, hét mérföldet [több mint 10 km-t] vezettem a hegyvonulat mentén, majd ráfordultam egy keskeny földútra, és megálltam egy babakék ház előtt. Egy lakóbusz mögött álltam le, amely szinte nagyobb volt, mint a ház maga. Bekopogtam. A nővérem nyitott ajtót.

Flanelpizsamában, csípőjén egy csecsemőt egyensúlyozva állt ott, a lábába két kislány kapaszkodott. Hatévesforma kisfia mögötte leskelődött. Audrey oldalt lépett, hogy beengedjen, de a mozdulatai merevek voltak, és nem nézett egyenesen rám. Mióta férjhez ment, kevés időt töltöttünk együtt.

Bementem a házba. Hirtelen megálltam, amikor megpillantottam az egyméteres nyílást, mely a pincefödémben tátongott. Kikerültem a lyukat, és bementem a konyhába, amely Anya olajainak illatával volt tele: nyír, eukaliptusz, aromás babér.

A beszélgetés lassan, akadozva folyt. Audrey nem kérdezett Angliáról vagy Cambridge-ről. Nem volt semmi vonatkozási alapja az életemmel kapcsolatban, így az ő életéről beszélgettünk, hogy mennyire korrupt az állami oktatási rendszer, ezért itthon tanítja a gyerekeit. Hozzám hasonlóan

Audrey sem járt soha állami iskolába. Mikor tizenhét éves volt, tett egy futó kísérletet, hogy megszerezze az érettségit. Még az unokatestvérünk, Missy segítségét is igénybe vette, aki Salt Lake Cityből utazott fel hozzánk, hogy Audrey-t tanítsa. Missy egy egész nyáron át foglalkozott vele, majd az időszak végén kijelentette, hogy Audrey tudása valahol egy negyedik és ötödik osztályos általános iskolás szintje között lehet, és az érettségi szóba sem jöhet. A szám szélét rágva bámultam a kislányát, aki hozott nekem egy rajzot, s közben azon tűnődtem, vajon milyen oktatásban reménykedhet szegény egy olyan anyától, akinek magának semmilyenben nem volt része.

Reggelit készítettünk a gyerekeknek, majd játszottunk velük a hóban. Sütöttünk, végignéztünk néhány krimiepizódot, majd gyöngyös karkötőket terveztünk. Olyan volt, mintha átmentem volna a tükrön, és annak az életemnek egy napját élném, melyben akkor lett volna részem, ha a hegyen maradok. De nem maradtam. Az én életem eltért a nővéremétől, és most úgy éreztem, nem találunk közös nevezőt. Teltek az órák, már délután volt, de Audrey-t még mindig távolinak éreztem, még mindig kerülte a tekintetemet.

A gyerekeknek egy kis porcelán teáskészletet hoztam ajándékba, és mikor veszekedni kezdtek a teáskanna miatt, összegyűjtöttem a darabokat. A legnagyobb lány emlékeztetett rá, hogy ő már ötéves, túl idős ahhoz, hogy elvegyenek tőle egy játékot.

- Ha gyerekesen viselkedsz - mondtam -, akkor úgy is kezellek, mint egy gyereket!

Nem tudom, miért mondtam. Valószínűleg Shawn járt az eszemben. Azonnal megbántam a szavaimat, amint elhagyták az ajkam, és utáltam magam, amiért kimondtam őket. Megfordultam, hogy a készlet darabjait odaadjam Audrey-nak, tegyen igazságot a lányok között, ahogyan jónak látja, de mikor megláttam az arcát, majdnem elejtettem őket. Tökéletes kört formázó, hatalmasra tátott szájjal bámult rám.

- Shawn mondta ezt mindig - nézett egyenesen a szemembe.

Arra a pillanatra mindig emlékezni fogok. Az eszemben járt, amikor másnap repülőre szálltam Salt Lake Cityben, és akkor is ott járt az eszemben, amikor leszálltam Londonban. Az egész döbbenetét nem tudtam lerázni magamról. Valahogy soha fel sem merült bennem, hogy előttem a nővérem is az én életemet élhette.

Abban a trimeszterben úgy tapadtam az egyetemhez, mint gyanta az ács kezéhez. Azt hittem, újrateremthetem magam, újraprogramozhatom az agyam. Kényszerítettem magam, hogy barátkozzam a többi diákkal; ügyetlenül újra és újra bemutatkoztam nekik, míg végül kialakult egy kis baráti kör. Akkor nekiláttam, hogy módszeresen lebontsam a korlátokat, amelyek elválasztanak tőlük. Először kóstoltam vörösbort, és a barátaim nevettek a grimaszaimon. Kidobtam a zárt blúzaimat, és elkezdtem divatosabb fazonokat viselni: karcsúsított, gyakran ujjatlan felsőket, kicsit mélyebb kivágással. Az ebben a korszakomban készült fotókon a szimmetria a legszembetűnőbb: ugyanúgy nézek ki, mint a többiek.

Áprilisban elkezdtek jól menni a dolgaim. Írtam egy esszét

John Stuart Mill szabadságfelfogásáról, és a konzultánsom, dr. David Runciman, azt mondta, ha a diplomamunkám is hasonló minőségben készül el, esetleg bekerülhetek egy doktori iskolába is Cambridge-ben, és megszerezhetem a PhD-t. Megdöbbentem. Én, aki úgy lopóztam be erre a grandiózus helyre, mint egy imposztor, most a főkapun léphetek be! Nekiláttam a disszertációmnak, témaként ismét Millt választva.

A harmadév vége felé, a könyvtár kávézójában ebédeltem, amikor észrevettem egy csoport diákot, akik ugyanabban a programban vettek részt, mint én. Egy kis asztalnál ültek. Megkérdeztem, csatlakozhatnék-e hozzájuk, mire egy magas olasz fiú, Nic, bólintott. A beszélgetésből azt szűrtem le, hogy Nic meghívta a többieket, látogassák meg Rómában a tavaszi szünetben.

-    Te is jöhetsz - mondta.

Beadtuk a kurzuszáró dolgozatainkat, majd gépre szálltunk. A Rómában töltött első esténken megmásztuk a hét domb egyikét, és lenéztünk a metropoliszra. A bizánci kupolák légballonokként lebegtek a város fölött. Már majdnem alkonyodni kezdett; az utcák borostyánszínű fürdőben lubickoltak. Nem egy modern, csupa acél, csupa üveg, csupa beton város színe volt, hanem a naplemente színe. Nem is tűnt valóságosnak. Nic megkérdezte, mit szólok a szülővárosához, és mindössze annyit tudtam válaszolni:

-    Nem tűnik valóságosnak.

Másnap a reggelinél a többiek a családjukról meséltek. Az egyikük apja diplomata volt, a másiké professzor Oxfordban. Kérdeztek az én szüleimről is. Azt mondtam, apámnak

autóbontója van.

Nic elvitt bennünket a konzervatóriumba, ahol hegedülni tanult. Róma központjában állt; hatalmas lépcsősorral, visszhangzó termekkel, gazdagon berendezve. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett ilyen helyen tanulni, minden reggel márványlapokon járni, és nap mint nap lehetőséget találni arra, hogy a tanulást a szépséggel társítsuk. De a képzelőerőm cserben hagyott. Az iskolát csakis úgy tudtam elképzelni, ahogy most megtapasztaltam; mint egyfajta múzeumot, valaki más életéből itt maradt relikviát.

Két napig fedeztük fel Rómát. Ez a város egyszerre élő szervezet és őskövület. A kortól megfakult építmények hevertek kiszáradt csontokként a modern élet lüktető artériái, dübörgő forgalom és vastag kábelek közé ágyazottan. Megnéztük a Pantheont, a Forum Romanumot, a Sixtus-kápolnát. Az ösztönöm azt súgta, ide imádattal és hódolattal kell belépni. Így éreztem az egész várossal kapcsolatban: hogy üveg mögött kellene tartani, csak távolból gyönyörködni benne, soha nem érni hozzá, soha nem változtatni rajta. A társaim másként viszonyultak a városhoz; tisztában voltak a jelentőségével, de nem nyomasztotta őket. Nem nézték csendes áhítattal a Trevi-kutat, nem akadt el a szavuk a Colosseum láttán. Ehelyett ahogy egyik nevezetességtől a másikhoz sétáltunk, ők a filozófiáról vitatkoztak: Hobbesról és Descartes-ról, Aquinói Szent Tamásról és Machiavelliről. Volt egyfajta szimbiózis köztük és e grandiózus helyek között; életet adtak az ősi építményeknek azáltal, hogy a vitáik hátteréül szolgáltak, hogy nem voltak hajlandók térdre borulni előttük és imádni őket, mintha halott

dolgok lennének.

A harmadik éjszaka vihar támadt. Nic erkélyén álltam, néztem, ahogy villámok cikáznak az égen, nyomukban a robajló mennydörgéssel. Olyan volt, mintha a Bak-ormon álltam volna - ugyanazt az erőt éreztem a földben is, az égen is.

Másnap reggel egyetlen felhő sem volt az égbolton. Piknikezni mentünk a Villa Borghese kertjébe, bort és süteményeket vittünk magunkkal. Forrón sütött a nap; a sütemények akár az ambrózia. Nem emlékszem rá, hogy valaha is éreztem volna ennyire jelenlévőnek magam. Valaki mondott valamit Hobbesról, én pedig gondolkodás nélkül idéztem egy sort Millstől. Természetesnek tűnt, hogy ezt a hangot a múltból behozom a jelen pillanatba, amelyet máris annyira átsző a múlt, még ha az a hang keveredik is a sajátommal. Kis szünet támadt, miközben mindenki ellenőrizte, ki szólt, aztán valaki megkérdezte, honnan való az idézet, majd a beszélgetés folytatódott.

A hét hátralévő részében úgy tapasztaltam meg Rómát, ahogy ők: mint történelmi helyszínt, de ugyanakkor mint az élet, az ételek, a forgalom, a konfliktusok és a mennydörgés helyszínét is. A város már nem tűnt múzeumnak, ugyanúgy élt számomra, mint a Bak-orom. A Piazza del Popolo. Caracalla fürdői. Az Angyalvár. Ezek ugyanolyan valóságossá váltak az agyamban, mint a Hercegnő, a piros vasúti vagon, a vasvágó gép. Az a világ, amelyet képviseltek; a filozófia, a tudomány, az irodalom világa - egy egész civilizáció -, más életet jelentett, mint az, amelyet én ismertem. Mikor a Galleria Nazionale d'Arte Antica épületében ott álltam Caravaggio festménye, a

Judit lefejezi Holofernészt előtt, egyáltalán nem jutottak eszembe a csirkék.

Nem tudom, mi okozta az átalakulásomat, miért tudtam hirtelen megérteni a múlt nagy gondolkodóit, ahelyett hogy továbbra is fenntartás nélkül, némán tiszteltem volna őket. Volt azonban valami ebben a közlekedési lámpákkal telerakott városban - a fehérmárvány szobraival és épületeivel, a fekete aszfaltjával, a rákérgesedett történelmével -, ami megmutatta nekem: a múltat anélkül is lehet csodálni, hogy hagynánk elnémítani magunkat. Még mindig éreztem az ősi kövek leheletét, amikor Cambridge-be érkeztem. Felszaladtam a lépcsőn, minél előbb ellenőrizni akartam az e-mailjeimet, mert tudtam, hogy biztosan jött üzenet Drew-tól. Mikor bekapcsoltam a laptopot, láttam, Drew valóban írt. Da valaki más is: a nővérem.

Megnyitottam Audrey üzenetét. Egyetlen hosszú bekezdés volt az egész, néhány központozási és sok helyesírási hibával, és eleinte ezekre a nyelvtani helytelenségekre koncentráltam, hogy csillapítsam a szöveg hatását. De az írást nem lehetett elhallgattatni; a szavak szinte kiáltottak hozzám a képernyőről.

Audrey azt írta, sok évvel ezelőtt meg kellett volna állítania Shawnt, mielőtt velem is megtette ugyanazokat, amiket korábban vele tett. Azt mondta, mikor fiatalabb volt, el akarta mondani Anyának, segítséget akart kérni tőle, de azt gondolta, anyánk nem hinne neki. És igaza volt. Az esküvője előtt rémálmokkal és felvillanó emlékképekkel küzdött, és beszámolt róluk Anyának, aki erre azt válaszolta, azok az emlékképek hamisak, lehetetlen, hogy olyasmik megtörténhettek. „Segítenem kellett volna neked", írta Audrey. „De mikor a saját anyám nem hitt nekem, kezdtem én sem hinni magamnak. "^[8]

Ez olyan hiba volt, amit szándékában állt korrigálni. „Azt hiszem, ha nem akadályozom meg, hogy Shawn másokat is bántson, Isten számon fogja kérni rajtam", írta. Szembe akart szállni vele és a szüleinkkel, és arra kért, álljak mellé. „Mindenképpen megteszem, akár veled, akár nélküled. De nélküled biztosan veszíteni fogtá."

Sokáig ültem a sötétben. Haragudtam, amiért írt. Úgy éreztem, kiszakított egy világból, egy életből, amelyben boldog voltam, és visszarángatott egy másikba.

Válaszoltam neki. Megírtam, hogy igaza van, természetesen meg kell állítanunk Shawnt, de arra kértem, addig ne tegyen semmit, amíg vissza nem tértem Idahóba. Nem tudom, miért kértem arra, hogy várjon, mit gondoltam, milyen előnyöket adhat az idő. Nem tudom, mire számítottam, mi változik, ha beszélünk a szüleinkkel, de ösztönösen éreztem, mi forog kockán. Amíg nem kértük, hihettük azt, hogy majd segítenek. De ha mindent elmondunk nekik, kockáztatjuk az elképzelhetetlent: kockáztatjuk annak a bizonyosságát, hogy ők már rég tudták, mi folyik nálunk.

Audrey nem várt, még egy napot sem. Már másnap reggel megmutatta az e-mailt Anyának. Nem tudom elképzelni a beszélgetés részleteit, de Audrey számára biztosan nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy Anya elé tehette a szavaimat, és végre kimondhatta:

- Nem vagyok őrült! Ugyanez történt Tarával is!

Anya aznap végig ezen rágódott. Aztán úgy döntött, hogy azokat a szavakat tőlem kell hallania. Idahóban késő délután volt, Angliában azonban már majdnem éjfélre járt, mikor Anya, aki nem tudta, hogyan kell nemzetközi telefonhívást indítania, végül online ért utol. A képernyőn megjelenő szavak kicsik voltak, a kereső egyik sarkában felugró szövegdobozba szorítva, valahogy mégis mintha elnyelték volna az egész szobát. Azt mondta, elolvasta a levelem. Igyekeztem felvértezni magam a dühe ellen.

„Fájdalmas dolog szembesülni a valósággal", írta. „Rádöbbenni, hogy ott volt a szemem előtt valami rondaság, és én nem voltam hajlandó meglátni."

Többször el kellett olvasnom a sorokat, mielőtt felfogtam őket. Mielőtt megértettem, hogy nem dühös, nem engem okol, és nem próbál meggyőzni arról, hogy csak képzelődtem. Hitt nekem.

Mondtam neki, ne hibáztassa magát. Az agya soha nem volt a régi a baleset után.

„Lehet", mondta. „De néha van egy olyan érzésem, hogy mi magunk választjuk a betegségünket, mert az valahogy hasznunkra van."

Megkérdeztem, miért nem akadályozta meg soha, hogy Shawn bántson.

„Shawn mindig azt mondta, te kötöttél bele, én pedig, azt hiszem, el akartam hinni, mert úgy könnyebb volt. Mert te erős voltál és észszerű, azt pedig mindenki láthatta, hogy Shawn nem az."

Ennek így nem volt értelme. Ha én észszerűnek tűntem, miért hitt Anya Shawnnak, mikor azt mondta, én kötözködtem vele? Hogy meg kell rendszabályoznia, hogy móresre kell tanítania?

„Anya vagyok", írta. „Az anyák védelmezik a gyermekeiket. Shawn pedig sérült volt."

Akartam mondani neki, hogy ő az én anyám is, engem is kellett volna védelmeznie, de végül nem tettem. Azt hiszem, Apa ebből semmit nem fog elhinni, írtam helyette.

„De igen, el fogja hinni", írta. „De nem könnyű neki. Arra emlékezteti, a bipoláris zavara milyen károkat okozott a családunknak."

Még soha nem hallottam, hogy Anya elismerte volna: Apának mentális problémái vannak. Évekkel korábban elmondtam neki, mit tanultam a pszichológiai kurzuson a bipoláris zavarról és a skizofréniáról, de csak legyintett rá. Az, hogy most így beszélt róla, felszabadulásérzést adott. A betegség újabb célpontot nyújtott: már nem csak Apát támadhattam, így mikor Anya megkérdezte, miért nem fordultam hozzá korábban, miért nem kértem segítséget tőle, őszintén feleltem.

Mert mindig hagytad, hogy Apa uralkodjon rajtad, mondtam. Nem volt szavad a házban. Apa irányította a dolgokat, és ő nem segített volna.

„Most erősebb vagyok", mondta. „Már nem vagyok ijedt kisegér."

Mikor elolvastam a szavait, elképzeltem fiatal nőként. Ragyogó volt, energikus, de egyszersmind aggódó és alkalmazkodó is. Aztán a kép változott; a teste elvékonyodott, megnyúlt, hosszú haja ezüstként csillogott.

Emilyt is terrorizálják, írtam.

„Igen", válaszolta Anya. „Mint valaha engem."

Ugyanabban a helyzetben van, mint te voltál.

„Valóban. De már okosabbak vagyunk. Át tudjuk írni a történetet."

Megkérdeztem egy régebbi emlékemről. Azokban a hetekben történt, mielőtt elmentem a BYE-re. Shawnnak különösen rossz hangulata volt. Megríkatta Anyát, majd lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Anyát a konyhában találtam, zokogva könyörgött, ne menjek el a BYE-re.

- Egyedül te vagy elég erős ahhoz, hogy kezelni tudd -mondta. - Én nem bírok vele, és apád sem. Csak te maradsz.

Lassan, vonakodva gépeltem be a következő mondatot: Emlékszel rá, mikor azt mondtad, ne menjek egyetemre, mert én vagyok az egyedüli, aki kezelni tudja Shawnt?

„Igen, emlékszem."

Rövid szünet következett, majd újabb szavak. Szavak, amelyekről nem is tudtam, hogy muszáj hallanom, de miután leírva megpillantottam őket, rájöttem, egész életemben rájuk vártam.

„A gyermekem voltál. Meg kellett volna védenem téged."

Abban a pillanatban, amikor elolvastam ezeket a sorokat, leéltem egy egész életet. De nem azt az életet, melyet ténylegesen megéltem. Másik személy lettem, aki egy másik gyermekkorra emlékszik. Nem értettem a szavak varázserejét, mint ahogy még most sem értem. Csak azt tudom, hogy mikor az anyám azt mondta, nem volt az az anya, aki bárcsak lett volna, először sikerült azzá az anyává válnia.

Szeretlek, írtam neki, majd lezártam a laptopot.

A beszélgetést egyetlenegyszer hoztuk szóba, egy héttel később, amikor telefonon beszéltünk.

- Intézzük a dolgot - mondta. - Beszéltem apáddal arról, amit Audrey-val mondtatok. Shawn kap majd segítséget.

Nem foglalkoztam többet az üggyel. Anya kézbe vette a dolgot. Ő erős. Felépített egy sikeres vállalkozást rengeteg alkalmazottal, amely mellett eltörpült nemcsak apám üzlete, hanem a város valamennyi vállalkozása. Benne, a könnyen irányítható, engedelmes feleségben olyan erő lakozott, amelyet mi, többiek, el sem tudtunk képzelni. És Apa. Megváltozott. Valahogy lágyabb lett, könnyebben nevetett. A jövő lehet másmilyen, mint a múlt. Még a múlt is lehet másmilyen, mint a múlt, mert az emlékeim megváltozhatnak. Már nem jutott eszembe, hogy Anya a konyhában hallgatta, amikor Shawn letepert a földre és elszorította a légcsövem. Már nem jutott eszembe, hogy félrenézett.

Átalakult az életem Cambridge-ben. Illetve inkább én alakultam át olyan személlyé, aki elhiszi, hogy ott a helye Cambridge-ben. Szinte egyetlen éjszaka alatt elszivárgott belőlem a családom miatt régóta érzett szégyen. Életemben most először tudtam nyíltan beszélni arról, honnan jöttem. A barátaimnak beismertem, hogy soha nem jártam iskolába. Elmeséltem nekik, milyen a Bak-orom a roncstelepeivel, istállóival, karámjaival. Még a búzafűmezőben rejtőző, felhalmozott tartalék élelmiszerrel dugig tömött veremről is beszéltem nekik, ahogy a régi istálló mellett földbe ásott benzintartályról is.

Elmondtam nekik, mennyire szegény voltam, mennyire tudatlan, és közben a legkisebb szégyent sem éreztem. Csak ekkor értettem meg, miből fakadt a szégyen: nem abból, hogy én nem márványkonzervatóriumban tanultam; nem abból, hogy az én apám nem volt diplomata. Nem azért éreztem szégyent, mert apám félig őrült volt, vagy mert az anyám mindenben engedelmeskedett neki. A szégyenem abból fakadt, hogy olyan apám volt, aki a vasvágó gép zabáló pengéi felé tolt, ahelyett hogy elhúzott volna előlük. Azokból a pillanatokból eredt, mikor a földön feküdtem, tudván, hogy anyám ott van a szomszéd szobában, de nincs számomra füle, sem szeme; hanem arra a pillanatra inkább azt választja, egyáltalán nem is az anyám.

Újraformáltam a magam számára a történelmemet. A vadászatokról, lovakról, az autóbontásról, az erdőtüzek oltásáról szóló történeteimmel népszerű vacsoravendég lettem. Meséltem a briliáns anyámról, a bábáról és vállalkozóról; különc apámról, a roncstelepesről és fanatikusról. Úgy gondoltam, végre őszintén beszélek a korábbi életemről. Nem volt ugyan százszázalékosan igaz, de nagyobb léptékkel mérve mégis: abban az értelemben volt igaz, hogy ezután, a jövőben így lesz, most, hogy minden jobbra fordult. Most, hogy Anya megtalálta magában az erőt.

A múlt csak kísértet; anyagtalan, lényegtelen, hatástalan. Súlya, jelentősége csak a jövőnek van.

Az az asszony dolga!

^\^Likor legközelebb hazalátogattam a Bak-oromhoz, már ősz

volt, és a Lenti Nagyi haldoklott. Kilenc évig küzdött a csontvelőjét tönkretevő rákkal, és a küzdelem most a végéhez ért. Éppen akkor tudtam meg, hogy Cambridge-ben felajánlottak számomra egy helyet a doktori iskolában, ahol megszerezhetem a PhD-t, mikor anya írt.

-    Nagymama ismét bekerült a kórházba. Gyere gyorsan! Azt hiszem, ez az utolsó alkalom.

Mikor a repülő földet ért Salt Lake Cityben, nagymamám az idő felében nem volt öntudatánál. Drew kijött értem a repülőtérre. Addigra már többet jelentettünk egymásnak, mint sima barátok, és Drew azt mondta, elvisz Idahóba, a városi kórházba.

Azóta nem jártam ott, hogy évekkel korábban Shawnt kellett beszállítanom. Ahogy végigmentem a fehér, fertőtlenítőszagú folyosón, nehéz volt nem gondolni rá. Megtaláltuk a Lenti Nagyi szobáját. Nagyapa az ágya mellett ült, és fogta májfoltokkal pöttyözött kezét. Nagyi szeme nyitva volt. Rám nézett.

-    Az én kis Tarám, egyenesen abból a távoli Angliából -mondta, aztán lecsukódott a szeme. Nagyapa megszorította a

kezét, de már elaludt. Egy nővér azt mondta, valószínűleg órákig aludni fog.

Drew felajánlotta, hogy elvisz a Bak-oromhoz. Én beleegyeztem, és csak akkor kezdtem azon gondolkodni, nem követtem-e el hibát, amikor megpillantottam a hegyet. Drew hallotta ugyan a történeteimet, mégis volt kockázata annak, hogy magammal hoztam. Ez itt nem egy történet, és voltak kétségeim, hogy bárki eljátssza majd azt a szerepet, melyet rá írtam.

A házban káosz fogadott. Mindenhol asszonyok nyüzsögtek. Néhányan telefonos rendeléseket vettek fel, mások olajokat elegyítettek vagy főzeteket szűrtek. A ház déli oldalához új részt toldottak, ahol a fiatalabb nők palackokat töltöttek, és a szállításhoz készítették össze a rendeléseket. Drew-t a nappaliban hagytam, én pedig elmentem a fürdőszobába - a ház egyetlen helyiségébe, amely még mindig ugyanúgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Mikor kijöttem, szinte nekiütköztem egy vékony, idős asszonynak, akinek drótszerű haja volt, és nagy, szögletes szemüveget viselt.

-    Ezt a fürdőszobát csak a felső vezetés használhatja -közölte. - A palackozóknak a szárnyépületben lévő illemhelyet kell használniuk.

-    Én nem dolgozó vagyok.

Csak bámult rám. Hát persze hogy itt dolgozom. Mindenki itt dolgozik.

-    Ez a fürdőszoba a vezetőségé - ismételte meg, teljes magasságában kihúzva magát. - Maga nem hagyhatja el a toldaléképületet.

Azzal otthagyott, mielőtt válaszolhattam volna.

Még mindig nem láttam egyik szülőmet sem. Az embereket kerülgetve visszamentem a nappaliba, ahol Drew a kanapén mellette ülő nőt hallgatta. Az asszony azt magyarázta neki, hogy az aszpirin terméketlenséget okozhat. Megragadtam Drew kezét, és magam után húztam, átvágva a rakás ismeretlen között.

-    Ez a hely igazi? - álmélkodott.

Anyát az alagsor egyik ablak nélküli szobájában találtam. Volt egy olyan érzésem, hogy bujkált. Bemutattam őket egymásnak. Anya melegen Drew-ra mosolygott.

-    Hol van Apa? - kérdeztem. Gyanítottam, hogy betegen fekszik, mivel eléggé hajlamosnak bizonyult különböző tüdőbetegségekre, mióta a robbanásban megsérült a tüdeje.

-    Biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb felfordulás közepén - mondta szemével a plafon felé intve, amely szinte rengett a lábak dobogásától.

Anya feljött velünk a földszintre. Ahogy megjelent a lépcső tetején, jó néhány alkalmazott azonnal bombázni kezdte a megrendelők kérdéseivel. Mintha mindenki az ő véleményét akarta volna hallani - az égéséről, a ritmuszavaráról, a kis súlyú csecsemőjéről. Elhessegette őket, és nyomult előre. Olyan benyomást keltett, ahogyan mozgott a saját otthonában, mintha egy híresség lépett volna be egy zsúfolt étterembe, és igyekezett volna észrevétlen maradni.

Apám íróasztala akkora volt, mint egy autó. A káosz kellős közepén. Éppen telefonált. A kagylót a válla és az arca közé szorította, hogy ne csúszhasson ki viaszos bőrű ujjai közül.

-    Az orvosok nem tudnak segíteni a cukorbajon - kiabálta, szerintem túl hangosan. - De az Úr igen!

Oldalt pillantottam Drew-ra, aki mosolygott. Apa lerakta a telefont, és felénk fordult. Széles mosollyal üdvözölte Drew-t. Szinte sugárzott az energiától, mintha a nálunk uralkodó őrültekházából táplálkozott volna. Drew azt mondta, mély benyomást tett rá a vállalkozás, és Apa legalább tíz centit nőtt.

-    Áldás van rajtunk, amiért az Úr munkáját végezzük -mondta.

A telefon újra csöngött. Legalább három alkalmazottnak az volt a dolga, hogy felvegye, de apa úgy csapott le rá, mintha nagyon fontos hívást várna. Soha nem láttam ennyire élettel telinek.

-    Isten hatalma a földön - kiabálta a telefonba. - Ez az, amit ezek az olajok jelentenek. Ez Isten patikája!

A lárma a házban nagyon zavaró volt, így Drew-t felvittem a hegyre. Átsétáltunk a vadbúzamezőkön, majd onnan a hegy lábánál zöldellő fenyőerdőkig. Az ősz pompás színei megnyugtatón hatottak rám, és órákig ott maradtunk, szemlélve a csendes völgyet. Késő délutánra járt, mikor visszatértünk a házba, és Drew elindult Salt Lake Citybe.

Az üvegajtón keresztül léptem be a kápolnába, és meglepett a csönd. A ház kiürült, minden telefon kihúzva, minden munkahely üres volt. A szoba közepén Anya ült egyedül.

-    Hívtak a kórházból - közölte. - Nagyi elment.

Apa elvesztette lelkesedését az üzlet iránt. Kezdett egyre később

felkelni az ágyból, és ha végre talpon volt, mintha csak azért tette volna, hogy valakit sértegessen vagy gyanúsítgasson. Shawnnal a bontó miatt kiabált, Anyával azért, ahogyan az alkalmazottakkal bánik. Audrey-ra ráüvöltött, mikor ebédet próbált készíteni neki, rám azért vicsorgott, mert túl hangosan gépelek. Mintha mindenképpen veszekedni akart volna, hogy megbüntesse magát a Lenti Nagyi haláláért. De az is lehet, hogy a büntetést az életéért szabta ki magára, a köztük dúló szakadatlan konfliktusért, ami csak most ért véget, hogy az anyja meghalt.

Lassan újra megtelt a ház. A telefonok megint működtek, és asszonyok bukkantak elő, hogy fogadják a hívásokat. Apa íróasztala üres maradt. Ágyban töltötte a napjait, bámulta a stukkós mennyezetet. Bevittem neki a vacsoráját, mint gyerekkoromban, és most is, mint akkor, azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogy ott vagyok.

Anya tíz ember vitalitásával dolgozott. Tinktúrákat készített, olajokat kevert, irányította az alkalmazottakat, közben intézte a temetést, és főzött minden unokatestvérnek, nagynéninek és rokonnak, aki csak váratlanul beugrott, hogy megtárgyalják a Lenti Nagyival kapcsolatos emlékeiket. Gyakran találtam kötényben, egybesült hús fölé hajolva, mindkét kezében egy-egy telefonnal; az egyiken ügyféllel beszélt, a másikon egy-egy rokon vagy barát hívta, hogy részvétet nyilvánítson. Mindezek közepette az apám ágyban maradt.

A temetésen viszont beszélt. Húsz percet prédikált Isten Ábrahámnak tett ígéreteiről. Nagymamát kétszer említette meg. Egy idegen számára úgy tűnhetett, alig érintette meg az anyja elvesztése; de mi, akik jobban ismertük, láttuk rajta a romlás nyomait.