Mielőtt belecsapnánk a sűrűjébe, tisztáznunk kell a fogalmakat, hogy pontosan értsük, miről is beszélünk (és miről nem), amikor irigységről van szó. A köznyelvben ugyanis gyakran szinonimaként használjuk a féltékenység és az irigység szavakat, miközben ezek két különböző jelenséget takarnak (bár vannak közös vonásaik, és olyan helyzetek is előfordulnak, amelyekben a kettő szinte kibogozhatatlanul összefonódik).
Irigység alatt alapvetően azt értjük, ha összehasonlítva magunkat a másik emberrel (például külső-belső tulajdonságaival, társadalmi státuszával, vagyonával, életmódjával, teljesítményével, sikereivel), úgy ítéljük meg, hogy alulmaradtunk, és ez gyötrő, ellenséges érzést ébreszt bennünk; ha szenvedünk attól, hogy a másik embernek van valamije, ami nekünk nincs, és esetleg azt kívánjuk, hogy ő is fosztassék meg tőle, neki se legyen.
Az irigység tárgya tehát mindig valamilyen dolog, tulajdonság, képesség vagy absztrakt érték, miközben féltékenyek a szeretteinkre, tehát személyre (esetleg a kis kedvencünkre) lehetünk. Féltékenység az, ha attól tartunk, hogy egy harmadik személy veszélyezteti a fontos másikhoz fűződő kapcsolatunkat, ellophatja tőlünk a számunkra kedves lény szeretetét, figyelmét, idejét.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy az irigység olyasmire irányul, amivel nem rendelkezünk, a féltékenység viszont abból a félelemből ered, hogy elveszítjük azt, ami már a miénk, vagy amire hitünk szerint jogosan tartunk igényt. Ahogy a magyar nyelvben a szó tövéből is kiderül: féltjük. Ezen a ponton joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a helyzet például akkor, ha egyoldalúan szeretünk valakit, aki ezt az érzést sosem viszonozta, hanem valaki mást tüntet ki a figyelmével. Ebben az esetben jellemzően inkább irigységet érzünk a szerencsés másikkal szemben, mint féltékenységet a vágyott személy iránt, hiszen nem félthetjük, ami nem is volt a miénk - arra legfeljebb vágyhatunk. Ám nem feledkezhetünk meg azokról az esetekről sem, amikor valaki olyan mélyen elköteleződött rajongása tárgya felé, hogy úgy érezheti, már hozzá tartozik. Ebből adódhatnak azok a tragikus események is, amikor a fanatikus rajongó inkább bántja vagy bántani akarja a szeretett személyt, hogy az ne lehessen másé sem. Érzéseiben ilyenkor keveredik a féltékenység, hogy ne szeressen mást az illető, illetve az irigység, hogy egy harmadik személy ne kaphassa meg azt, akire ő vágyik.
A társadalom általában elfogadóbban tekint a féltékenységre, mint az irigységre, mert sokkal könnyebb azonosulni valakivel, aki csak meg akarja tartani, ami az övé, aki attól fél, hogy elveszíti a számára fontos személyt, mint azzal, akinek egyszerűen fáj, hogy a másiknak van valamije. Persze a nyugati kultúrában a féltékenységnek sem kifejezetten rózsás a megítélése, gyakran inkább taszítónak találjuk, amikor valaki azt képzeli, hogy jogot formálhat a másik érzelmeire, kvázi birtokolni akar egy emberi testileg, lelkileg. Mégis, ebben az érzésben sok pozitív elemet is felfedezhetünk (például szeretetet, szenvedélyt, elkötelezettséget), amelyekkel nem nehéz empatizálni. Ha ellentmondásos dologról van is szó, a féltékenység kimondható, elismerhető, és többnyire lesz, aki kínunkban együtt érez majd velünk.
Az irigységgel más a helyzet: ez úgyszólván felvállal hatatlan érzés. Mindig árnyékba burkolózik, mert természetéből adódóan szégyellni és tagadni kell. Mivel éppen abból fakad, hogy az ember úgy érzi, valakivel összehasonlítva alulmaradt, ezt kimondani egyenlő lenne az amúgy is nehezen elviselhető vereség és kisebbrendűség nyilvános elismerésével, ami csak még nagyobbra növelné a pozíciók közötti szakadékot. Ráadásul az irigység rendkívüli ellenszenvet kelt másokban, nincs a világnak olyan kultúrája, amely el ne utasítaná, ezért pontosan tudjuk, hogy jobb hallgatni róla. Ez az érzés szinte mindig valami másnak álcázva jelenik meg a többi ember előtt - általában az igazságérzet vagy a büszkeség köntösében találkozhatunk vele.
Talán az sem véletlen, és mindenképpen nagyon érdekes, hogy az irigységnek - más pszichológiai és szociológiai témákhoz viszonyítva, illetve saját jelentőségéhez képest - eléggé szegényes a szakirodalma. A könyvírásra készülve szinte mindent beszereztem, amit fel lehetett lelni róla, de jóval kevesebb anyagot találtam, mint amire számítottam, és ezek legtöbbje erre a tényre maga is rácsodálkozik. Mintha erről a témáról még a társadalomtudósok is szemérmesen hallgatni akarnának, pedig olyasmiről van szó, ami alapvető mozgatórugóink közé tartozik, és mivel a kényszerű tagadás miatt kevéssé tudatosul, annál mélyebben hat. (Amit nem tudunk kimondani, és ezáltal tudatos kontroll alá vonni, annak sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva.)
De térjünk vissza még egy kicsit az irigység és féltékenység viszonyára, mert mint említettem, a kettő bizonyos esetekben szinte szétszálazhatatlanul összefonódhat. Ennek legnyilvánvalóbb példája a testvérek közötti versengés. Többgyerekes szülők pontosan tudják, hogy a második baba érkezésével szinte biztosan megjelenik a családban a testvérféltékenység. Ez teljesen normális, természetes jelenség: a nagyobbik gyereknek kényszerűen osztoznia kell szülei addig osztatlanul neki jutó figyelmén, szeretetén, amit nem könnyű elviselni, ezért időnként ellenséges indulatokat élhet meg a kistestvérével szemben. Sok szülő mesélhetne arról, amikor a nagytestvér javasolja, hogy a kicsit vigyék vissza a kórházba, esetleg dobják ki a kukába, sőt, még az is előfordulhat, hogy bántani próbálja. Később a helyzet általában javulni szokott, de azért a legtöbb családban még hosszú évekig számolni kell a gyerekek közötti kölcsönös féltékenység különböző megnyilvánulásaival. Van, ahol ez a probléma csak mérsékelten jelenik meg, máshol azonban egészen ádáz küzdelem alakulhat ki a szülők figyelméért, a szívükben betöltött első helyért.
Ám ha kicsit közelebbről nézzük a dolgot, gyakran felfedezhetjük, hogy valójában nemcsak féltékenységről van szó, hanem ezekben a konfliktusokban félreérthetetlenül megjelenik az irigység is. A testvérek, akik már eleve természetes vetélytársaknak tekintik magukat a szülői érzelmekért és erőforrásokért folytatott vetélkedésben, más versenyszámokban is a rajthoz állnak.
Mint azt később még bővebben is tárgyalni fogjuk: irigység leginkább a hasonló helyzetű emberek között alakul ki. Mivel ennek a kínzó érzésnek a csíráját mindig az összehasonlítás rejti magában, ezért főként akkor jelenik meg, ha két ember vagy két dolog összemérhető egymással, és legalább elméletileg reális esély van arra, hogy versenyre keljenek a másikkal. Ha például kamaszként énekesi ambícióim vannak, akkor nem annyira Beyonce sikere fog fájni nekem (holott a műfajban ő van a csúcson), sokkal inkább azé az osztálytársamé, aki két ponttal jobban szerepelt a megyei énekversenyen, mint én. Beyonce ugyanis beláthatatlan, elérhetetlen távolságban van tőlem, míg az osztálytársamnál akár jobban is szerepelhettem volna.
Ha két ember helyzete alapvetően különbözik, akkor a kudarcot vagy a szerényebb eredményeket meg lehet magyarázni az egyenlőtlen feltételekkel is, azzal, hogy a másiknak eleve aránytalanul nagyobb sansza volt. Az ilyesmit ezért bizonyos értelemben könnyebb érzelmileg elfogadnunk. Ám ha hasonló körülmények közül indulunk, és a másik így köröz le minket egy, számunkra is fontos területen, akkor nincs megnyugtató magyarázat, és sokkal jobban birizgál minket a gondolat, hogy nekünk is lett volna esélyünk, mi is lehetnénk most ott, ahol ő van. De nem mi vagyunk... És máris belobbanhat az irigység, melynek kulcsmondata: „Miért ő, és miért nem én?”
A fentebb emlegetett testvérkapcsolat ennek látványos terepe lehet, hiszen olyan emberekről van szó, akiknek nemcsak a szocioökonómiai hátterük, de még a genetikai állományuk is nagyon hasonló. Persze pontosan tudjuk, hogy ennek ellenére két testvér között mindenféle tekintetben óriási különbségek lehetnek - előfordulhat például, hogy az egyikük sokkal előnyösebb külsejű vagy jobb képességű, tehetségesebb, vagy éppen barátságosabb, nyitottabb természet, akit jobban kedvelnek az emberek. Ez pedig nagyon tud fájni annak, aki az összehasonlításból vesztesen kerül ki. Még ha szereti is a testvérét, akkor is rossz érzést ébreszt benne, hogy a másiknak van valamije, ami neki nincs. Bár az ilyen különbségekről tényleg senki nem tehet, aki a rövidebbet húzta, óhatatlanul úgy érzi, hogy igazságtalanság történt -amit tovább súlyosbít, ha a szülő (akár rejtetten, tapintatosan is, de) jobban lelkesedik a szerencsésebb adottságú gyerekért. Ugye látjuk, hogy ebben a helyzetben irigység és féltékenység egyszerre, egymásba szövődve jelenik meg? Ennek klasszikus példája Káin és Ábel története, akik mindketten áldozatot mutattak be az Istennek, ám az Úr csak Ábel ajándékát fogadta el. Az az indulat, amely Káint ekkor testvérgyilkosságba sodorta, egyszerre volt az irigység dühe, amiért fivére fölénybe került vele szemben, másrészt féltékenység az isteni (atyai) szeretetre.
De irigység és féltékenység sajátos elegye természetesen nemcsak a testvérviszonyban jelenhet meg, hanem más kapcsolatokban is. Ha például egy társaságban arra leszek figyelmes, hogy a partnerem nagyon nézeget egy csinos nőt, akkor egyszerre önthet el a féltékenység (megjelenik bennem a veszélyérzet, hogy valami akár ki is alakulhat közöttük), és lehetek irigy a nőre, aki megítélésem szerint jobban néz ki, mint én.
Vagy egy másik tipikus példa: több olyan női kliensem volt, akik egy-egy társtalan életszakaszukban szabadidejük nagy részét a legjobb barátnőjükkel töltötték. Vele beszélték meg bizalmas dolgaikat, őt hívták fel a nehéz pillanatokban, vele csináltak programokat - ahogy mondani szokták, igazi véd- és dacszövetséget alkottak. Amikor aztán ez a (korábban szintén szingli) barátnő egyszer csak összejött valakivel, és hirtelen kevesebb ideje lett számunkra, elképesztően erős indulatokat tudtak megélni vele kapcsolatban. Egyrészt féltékenyek voltak az idejére, a figyelmére, ami addig szinte kizárólag az övék volt, ám most kiszorultak a privilegizált pozícióból. Ez nagy veszteség ám valaki számára, akinek a barátnője aktuálisan a legfontosabb, legbizalmasabb kapcsolata, pajzs a magány ellen. Másrészt - de ezt már csak célirányos kérdésekre vallották be - rettentően irigyek is voltak, amiért a másik nőnek sikerült az, ami nekik nem: talált magának partnert. Nem konkrétan az a férfi kellett volna nekik, akivel a barátnőjük összejött, hanem valaki, akit ők szerethetnének, akivel kézen fogva sétálhatnának a parkban, akivel együtt kelhetnének-fekhetnének, akivel a közös jövőt tervezgethetnék. Ők ezekre a dolgokra voltak irigyek - egy vágyott élet meghitt pillanataira, amelyeket a barátnőjük éppen átélhetett, míg ők nem. No meg arra - de ezt már végképp nem szívesen ismerték be -, hogy a barátnőjük (velük ellentétben) „elkelt a piacon”, kellett valakinek, vagyis visszaigazolást kapott arról, hogy vonzó, vágyható, szerethető nő. Amikor az ember saját magával kapcsolatban éppen mélységes kétségeket él meg, amikor nem arat sikereket, akkor megnyugtatóbb azt látni, hogy a másiknak se jobb a helyzete, tehát talán nem vele van a baj, hanem ilyen a világ, a kor, a férfiak... Meg aztán, szeretet ide, szeretet oda, nem jó érzés valakivel szemben alulmaradni, mert az ember alapvetően hajlamos arra, hogy összehasonlítsa magát másokkal, és lehetőleg jó magasan szeretné elhelyezni magát a képzelt vagy valós hierarchiában. (Ennek okaira a következő fejezetben visszatérek.)
Ilyen epizódok miatt fontos kapcsolatok mérgeződhetnek meg átmenetileg vagy véglegesen, mert az irigység kikezdi az érzelmi közelséget, a szerencsésebb fél meg jó eséllyel azt fogja érezni, hogy miféle barát az, aki ellendrukkere az ő boldogságának, vagy legalábbis nem tud vele örülni...?
Alapvetően ezért szoktam úgy fogalmazni, hogy számomra az igazi barátság kevésbé a bajban, mint inkább a szerencsés fordulatok megélése kapcsán mutatkozik meg. A belénk nevelt „illő” empátia miatt sokan segítőkésznek mutatjuk magunkat bajba jutott barátainkkal szemben (még ha később nem is feltétlenül segítünk nekik). Jóval árulkodóbb, hogy milyen érzés jelenik meg bennünk akkor, ha az adott barátunk sikerről, meggazdagodásról, előléptetésről, egy szép autó vagy ház megvásárlásáról vagy egy álomutazásról számol be. Akikkel erről beszélgettem, azoktól mindig megkérdeztem: egészen őszintén, hány olyan ember van, aki örömének, gyarapodásának szívből tudsz örülni? Akire gondolva akkor is jó érzéseid támadnak, ha olyan dolgokat ért el, amik neked nem sikerültek? Minden esetben jóval kevesebb ilyet találtunk, mint olyat, akinek segítenének, ha nehéz helyzetbe kerülne. Egyszerűbben fogalmazva: az összehasonlítás miatt könnyebb megélni, ha valaki lejjebb van nálunk, hiszen így hozzá képest mi vagyunk jobb pozícióban - ezzel persze nem szeretném kizárni a tiszta, önzetlen segítség lehetőségét. Inkább azt érdemes megvizsgálni magunkban, hogy miként reagálunk barátaink, szeretteink felemelkedésére.