Könyvem borítóján egy rosszkedvű zöld szörnyecske ül, aki sárga, epebajos tekintettel mered az olvasóra. Az irigység ugyanis - a német filozófus, Max Scheler szavaival — „a lélek önmérgezése”, belső izzású, toxikus kis pokol, melyet mindig titkolni, rejtegetni kell. Amíg ártó szakaszba nem lendül, gyakran semmi más külső jele nincs, mint egy sunyi, sötét pillantás. Ha megvizsgáljuk a latin irigység (invidia) szó etimológiáját: invidere azt jelenti, hogy ferdén nézni. Ez a gyűlölettel átitatott szenvedés pillantása, az úgynevezett „gonosz szem”, amelytől évezredek óta szinte minden kultúrában nagyon féltek az emberek, és különböző babonás eszközökkel igyekeztek védekezni ellene. Azt tartották, hogy akinek nagyon jól megy a dolga, az vonzza mások irigységét, és a rá irányuló mérgezett pillantások tönkreteszik a szerencséjét, romboló erőket aktiválnak. Ha például Görögországba vagy Törökországba látogatunk, még ma is minden második utcasarkon megvásárolhatjuk a jellegzetes kobaltkék, koncentrikus körökből álló amuletteket, amelyektől tradicionálisan azt remélik, hogy megvédenek az ártó tekintet hatásaitól, „visszaverik az átkot”. A Közel-Keleten erre a célra a stilizált kezet formáló Hamsza a leggyakoribb védelmező talizmán, míg a buddhizmus, a kabbalizmus és a hinduizmus követői piros fonalat kötnek a bal csuklójukra. De a magyar néphagyományban ugyanúgy fellelhetjük azokat a rituális cselekedeteket - például a füstölést, mágikus mosdatást, ráolvasást -, melyekkel a „szemmel verés” ellen próbáltak védekezni.
Az irigység tehát szimbolikusan a „szem bűne”, mely a másét kívánja, és más kára láttán örvendezik. A kereszténységben is így jelenik meg - Jézus az embert beszennyező, belülről jövő gonoszságok között sorolja fel az „irigy szemet” is (Márk 7:22). Azt pedig, hogy ez a vétek milyen súllyal esik latba, jelzi, hogy a kereszténység alapvető erkölcsi iránytűjeként szolgáló Tízparancsolatban is szerepel a rá vonatkozó tiltás. Az irigység a hét főbűn egyike -és ezek közül az egyetlen, amiből a bűnösnek semmi öröme nem származik. A gőgös legalább élvezheti saját nagyszerűségének tudatát, a haragos az agresszió kiélését, a torkos és a buja a test, az érzékiség gyönyöreit, a fösvény a birtoklás kéjét, a rest pedig a kellemes semmittevést. Az irigység viszont, ahogy Spinoza megállapítja, szomorú, élvezet nélküli szenvedély, vagy Cervantes szavaival „rágcsáló féreg”, amely megfoszt az elégedett öröm minden lehetőségétől.
Ennek ellenére bizonyos értelemben olyan, mint a drog - hiába okoz egyre nagyobb szenvedést és gyakran rombolást, pusztulást, aki egyszer rákapott, az nagyon nehezen tud „lejönni róla”. Szabó Magda Az őz című regénye nagy művészi erővel mutatja meg belülről ezt a lelket elemésztő folyamatot. Hősnője, Encsy Eszter egész életét az irigység őrületében éli le, még akkor is az egészről mit sem sejtő, képzeletbeli „konkurensével”, Angélával van elfoglalva, amikor végre igazán boldog és elégedett lehetne. Kényszeresen összehasonlítgatja kettejüket, a másik nő tökéletességének, körülrajongottságának gondolatával kínozza magát, és elvakult gyűlöletében kétszer is olyan tragédiát okoz, melyeknek saját maga is áldozatává válik. Angélával hadakozik, de nem Angéla teszi szerencsétlenné, hanem a saját irigysége.
Akárcsak a drogfüggő, a megszállottan irigy ember is annyira rabja szenvedélyének, hogy kész miatta saját magának is ártani. Sőt, bármilyen megdöbbentőnek és irracionálisnak tűnik is, nem ritka, hogy a saját javánál fontosabbnak tartja mások kárát. Van egy híres tantörténet, amelyet, úgy látszik, több nemzet is a magáénak érez, mert én eddig három forrásban találkoztam vele, és az egyik német, a másik szlovén, a harmadik pedig örmény eredetűként azonosította. Ebből is látszik, hogy univerzális. A jó tündér ajánlatot tesz a földművesnek: választhat, vagy ad neki egy tehenet és a szomszédjának kettőt, vagy elvesz tőle egyet, és a szomszédjától kettőt. A földműves gondolkodás nélkül a második opció mellett dönt. A történetet mi, magyarok is jól ismerjük, olyannyira, hogy a csattanója mifelénk szállóigévé is vált: Dögöljön meg a szomszéd tehene is!
Ennek a sztorinak azonban van egy még durvább verziója is. A jó tündér ebben azt ajánlja fel a földművesnek, hogy bármit megad neki, amit csak kér - de a szomszédjának kétszer annyit ad. Mire a földműves így szól: „Szúrd ki az egyik szemem!”
Vajon mi lehet a lélektani mozgatórugója egy ilyen abszurdnak tűnő, önártó mechanizmusnak? A magyarázat abban rejlik, hogy - mint már említettem - az irigység mindig az összehasonlításban születik meg: valakihez képest vizsgáljuk és ítéljük meg önmagunkat, és a másikhoz viszonyítva érezzük úgy, hogy alulmaradunk. Éppen ezért, ha kapunk egy tehenet, de a szomszéd kettőt kap, akkor az objektív helyzetünk ugyan jobb lesz, de a relatív pozíciónk nem javul: a másikhoz képest még mindig vesztésre állunk.
Évekkel ezelőtt egy ismerősömmel informálisan közölték a munkahelyén, hogy átszervezésre készülnek, és az ő munkakörében az addigi két dolgozó helyett csak egyet kívánnak tovább foglalkoztatni. A főnökség ezért két opciót fontolgat: vagy őt fogják elbocsátani, vagy a kollégáját egy magasabb pozícióba helyezik, kibővített feladatkörrel, és akkor ő is maradhat. Az ismerősöm totálisan kiborult attól az ötlettől, hogy akivel addig mellérendelt helyzetben dolgozott, azt fölé emeljék, holott a kollégája így sem vált volna a főnökévé, és a kinevezése az ő helyzetét semmiben sem befolyásolta volna. A történet azonban hamarosan újabb fordulatot vett, ugyanis a cégvezetés úgy döntött, hogy az egész üzletágat leépíti, és mindkettejüket kirúgták. Az ismerősöm megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy mennyivel jobb így, holott elveszítette a jól fizető állását, míg a másik esetben megtarthatta volna.
Ha ez az érzelmi reakció irracionálisnak tűnik is, valójában nem az. Az ő önérzetét ugyanis az eredetileg felmerült két opció bármelyike megsértette volna: akár őt rúgják ki, akár a másikat emelik fölé, az addig vele azonos szinten dolgozó kollégájához képest mindenképpen vesztes helyzetbe kerül. Márpedig az ismerősöm számára ez különösen érzékeny téma, hiszen a családjában a testvére volt a „bezzeggyerek”, akihez képest ő mindig alulmaradt, ezért egy későbbi hasonló élményt (a főnökök a kollégáját emelték ki vele szemben) érthetően nagyon rosszul élt meg. Ilyen szempontból az, hogy mindkettejüket kirúgták, még a lehető legjobb megoldás volt számára.
Az irigy ember tehát még csak nem is arra (vagy elsősorban nem arra) vágyik, hogy ő is lehessen mindaz, ami a másik, hanem kifejezetten arra, hogy neki legyen több, ő lehessen fölényben, ő helyezkedhessen el magasabban a hierarchiában - és ez gyakran az irigyelt személyre vonatkozó ártó szándékkal is összekapcsolódik. Szélsőséges esetben érzelemvilága akár egészen nihilistává is válhat: „Ha én nem kaphatok meg valamit, a világ se kapjon semmit! A világ ne legyen semmi!” - fogalmazta meg az érzést Nietzsche, aki ezt nevezte az irigység csúcspontjának. Inkább legyünk egyformák a pusztulásban, mint úgy különbözőek, hogy neked jobb, mint nekem!
De vajon honnan jöhet az összehasonlítgatásnak és a versenynek ez az eszeveszett kényszere, amely akár még attól a lehetőségtől is megfoszt, hogy józanul, racionálisan mérlegeljük a saját érdekünket? Minden bizonnyal nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy az ilyen mértékű irigység az önbecsülés hiányából, a kisebbrendűségi érzésből fakad, és jelentős szerepet játszik benne a tehetetlenségérzés.
Fontos leszögezni: abból, hogy valaki versenyző alkat, még egyáltalán nem következik, hogy feltétlenül irigy is lenne. A versenyszellem gyakran nagyon is hatékony motiváló erő, amely jobb teljesítményekre, kreatívabb megoldásokra sarkall, számos területen az eredmények egyik legfontosabb előmozdítója - de csak akkor hasznos, ha építő, aktív cselekvéssel jár együtt. Ennek hiányában önemésztő és másokra is veszélyes indulattá válhat.
Ahogy Max Scheler megállapítja: az irigység legmélyebben a gyengéket és a tehetetleneket érinti, akik képtelenek a szabad, hatékony cselekvésre, csak titokban átkozódnak vagy rombolnak.
Valamennyien ismerünk olyan embereket, akik mindenáron győzni akarnak, de be sem mernek szállni egy nyílt megmérettetésbe, csak a partvonalról gyűlölködnek, vagy éppen kilépnek a szabályos verseny keretei közül, és becstelen eszközökhöz nyúlnak. Miért? Nyilvánvalóan azért, mert feltételezik (vagy éppen pontosan tudják): tisztességes módon nem nyerhetnének, mert a vetélytársuk valószínűleg lekörözné őket. Az igazán mély, emésztő irigységben éppen ezért valóban nagyon hangsúlyos motívum a tehetetlenség érzése, hogy nincs esélyünk eljutni oda, ahol a másik van, nincs esélyünk megszerezni azt, amivel ő is rendelkezik, vagy legyőzni őt egy becsületes küzdelemben. Salvatore Natoli olasz filozófus ezért az irigységet a tehetetlenség kínjának nevezi.
Mi szokott történni ezekben a helyzetekben? Nagyon gyakran azt láthatjuk, hogy az irigységtől szenvedő ember megpróbálja leértékelni azt, amire egyébként vágyna, hibákat keres benne, vagy szembeállítja valami mással, amit viszont felmagasztal. Ezt lehet egyedül, önvigasztalásként is űzni, de gyakoribb, hogy az illető közönséget is szervez hozzá. Ha például egy nő megirigyli egy másik nő szépségét, akkor szinte menetrendszerűen beindul a társasági fikázás, és hamarosan a barátnőkkel közösen megállapítják, hogy a szóban forgó hölgy voltaképpen nem is néz ki olyan jól: a szája nyilvánvalóan fel van töltve, narancsbőrös a combja, és különben is rémesen közönséges a stílusa. Azért csinálják ezt, mert ha elismernék, hogy az adott nő tényleg nagyon attraktív, akkor ezzel csak még jobban fölemelnék, miközben éppen az fáj nekik, hogy külsejét tekintve eleve fölényben érzik saját magukhoz képest, vagy legalábbis ijesztő vetélytársat látnak benne a férfiak figyelméért folyó küzdelemben. Igen ám, csakhogy indirekt formában így is elismerik ugyanazt, mert ezzel a fajta fölajzott rosszindulattal annak szoktunk nekiesni, aki birizgálja bennünk azt az érzést, hogy valamilyen tekintetben fölöttünk áll. Ki a fene állna neki habzó szájjal kritizálni egy nőt, aki tényleg csúnya...? Minek... ? Jó, látjuk, hogy nem előnyös a külseje, de ennek emlegetése túl sok haszonnal nem jár, és nem is vált ki szenvedélyes indulatokat. Ha egy nő csattogó fogakkal szidja egy másiknak a testi adottságait, akkor abból már tudhatjuk: vetélytársnak tekinti, és megpróbálja lehúzni. De az is előfordul, hogy egy nem annyira előnyös külsejű nő magabiztos fellépést mutat, és ezért kezdi ki a többi: ez esetben a lehúzás célja az, hogy „nehogy már azt higgye magáról...!”. Ilyenkor az irritálja a többi nőt, hogy az illető rendelkezik azzal a pozitív önbecsüléssel, ami lehetővé teszi számára, hogy olyannak szeresse magát, amilyen - ez elképesztően vágyott dolog lehet az irigyei számára. A cinkosok bevonására pedig azért van szükség, mert az ő megerősítésük révén nyer igazolást a cikizés tartalma, meg lehet vigasztalódni, ki lehet ereszteni a gőzt.
Persze van, amikor az irigy ember nem éri be azzal, hogy így vezesse le a feszültségét, hanem aktívan romboló üzemmódba lép. Rosszindulatú, lejárató pletykákat terjeszt a másikról, rágalmazni kezdi, minden lehetőséget megragad, hogy titokban ártson neki. Fontos, hogy titokban, mert az irigységből fakadó destruktív cselekedetek a legritkább esetben nyíltak - ezek sokkal inkább burkolt, közvetett, alattomos stratégiák (például hazugság, csalás, árulás), melyeket éppúgy rejtegetni és szégyellni kell, mint magát az érzést.
Jó példa erre az a hölgy, aki egyszer azzal keresett fel, hogy szeretne változtatni az élethelyzetén, mert régóta társas magányban él a férjével. Mellékszálként megemlítette, hogy ő afféle kerítőnőt játszik a barátnői életében, hiszen minden szingli ismerősét megpróbálja összehozni valakivel. Fény derült azonban arra is, hogy ennek során a férfiakkal is hosszas beszélgetéseket folytat arról, hogy mi nehéz az adott nővel, és sokszor - saját bevallása szerint szégyenletes módon, de -, örömmel hallgatta, hogy a barátnői nem elég izgalmasak, okosak, vagy nem elég jók az ágyban, mert így megkönnyebbült. Ha azonban az udvarló túlságosan odavolt a nőért, és magasztalta jó tulajdonságait, azt annyira nehezen viselte, hogy hátrányos történeteket kezdett mesélni, olyanokat, amelyek által negatívabb képet kapott a barátnőről a férfi. A közös munka során beismerte, hogy tulajdonképpen mások által meg akarta élni a kalandozás izgalmait, de azt már nem bírta volna elviselni, hogy barátnői sokkal jobb életet éljenek, hogy őket jól szeressék, mert akkor még nyomorúságosabbnak látta volna saját helyzetét.
Az Amíg alszol című rettentő nyomasztó spanyol pszichotriller ennek a jelenségnek egy extrém változatát mutatja be. Főhőse, a totálisan örömtelen, depresszív házmester nem bírja elviselni mások boldogságát, ezért válogatottan aljas eszközökkel tör a lakók életére. Fájdalmas monológjából megtudhatjuk, hogy ő soha nem volt képes megélni semmiféle vidámságot, oldottságot, derűt, ezért mások önfeledtségének a látványa olyan kínszenvedés a számára, amitől megsemmisül. Egyetlen életcélt fogalmaz meg önmaga számára: hogy letörölje mások arcáról a mosolyt, mert ha ők is boldogtalanok, akkor az egy kicsit megnyugtatja. A ház lakói közül különösen egy könnyed, optimista fiatal nő irritálja, aki a nehézségekhez is laza lelki tartással áll hozzá, ezért tulajdonképpen alig sikerül neki bosszúságot okozni. A házmester egyre agresszívebb módszerekkel igyekszik őt kicsinálni: távollétében belopózik az otthonába, és megfertőzi a nő arckrémjét, testápolóját, amitől durva kiütések lepik el a bőrét; csótányokkal, poloskákkal árasztja el a lakást; vőlegénye távollétében pedig különböző szerekkel elkábítja, és alvó állapotban megerőszakolja. Bár alapvetően mindent nagyon ügyesen és óvatosan csinál, a vőlegény előbb-utóbb mégis rájön, hogy mi történik, és számon kéri. A házmester szorult helyzetében a végsőkig elmegy, és (a halálesetet öngyilkosságnak álcázva) meggyilkolja a férfit. Így végre sikerül az, amire mindig is vágyott: a nő teljesen összeomlik. Ez a korábban örökvidám, életerőtől duzzadó fiatal lány egy megtört ronccsá válik, aki édesanyja által támogatva, hamuszürke arccal hagyja el a házat. A filmnek azonban még nincs vége. A lány ugyanis ekkor már terhes - bár kicsit gyanús, hogy a baba a vőlegénye pár hetes távolléte idején fogant, mégis azt hiszi, hogy tőle, hiszen senki mással nem volt együtt. Amikor néhány hónappal később megszületik a gyereke, aki újra felszítja benne az életörömöt, hiszen legalább benne, általa tovább élhet a szerelme, jön a csattanó: a házmester levélben közli vele, hogy a gyerek tőle van, és miféle körülmények között fogant. Ezzel felteszi az i-re a pontot - az utolsó utáni lehetőséget is elveszi a fiatal nőtől, hogy boldog lehessen. A lány legyőzetett, a házmester révbe ért.
Ez persze egy extrém szörnyű történet, de jól szemlélteti az irigység természetrajzát, az irigy ember feszültségét, kétségbeesését, tehetetlenségéből születő forrongó indulatát - és a bosszú rejtőzködő, visszataszító, alantas módjait.
Egyébként az irigységből elkövetett bűntettek nem ritkák. Ezekből Helmut Schoeck ad érdekes ízelítőt a témával foglalkozó társadalom elméleti művében. Egy Stephen Nash nevű sorozatgyilkos például így vallott motivációjáról: „Mindig csak az élet maradékait kaptam, és amikor már ezt sem tudtam megkapni, elkezdtem valamit elvenni mások életéből.” A férfit az igazságügyi szakértő beszámíthatónak nyilvánította.
Egyes értelmezések szerint Kennedy elnök is azért lett Oswald áldozata, mert az USA jóképű, fiatal vezetőjeként mindaz volt és mindazt birtokolta, ami a mindig kudarcos Oswald sosem tudott lenni, és amit sosem tudott birtokolni.
De hogy ne csak a legsúlyosabb vétségekkel foglalkozzunk: a vandalizmus tipikusan irigy bűncselekmény. Értelmetlen pusztítás, amelyből a tettesnek semmi haszna nem származik, kivéve azt az örömet, amelyet a megkárosított tulajdonos bosszúsága, vesztesége felett érezhet. Egy bűnelkövető, aki gépkocsikat gyújtott fel, így magyarázta tettét: „Nem engedhetek meg magamnak autót, és nem szeretném, hogy valaki másnak legyen.”
De vannak egészen groteszk, komikus példák is - mint az az angol szakszervezetis, aki azért bénította meg gyakran sztrájkkal az üzemét, mert amikor szép idő volt, és munka helyett horgászni akart menni, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az adott napon is dolgozó kollégái több fizetést vigyenek haza, mint ő. Vagy ott van a régi német jogban az úgynevezett neidbau, az „irigy építés” fogalma, amikor „valaki tervezett épületét nyilvánvalóan szomszédja kárára, sürgős szükség nélkül kezdi el, vagy az ilyen épületből csekély vagy semmilyen előnye nincsen, a szomszédnak ellenben levegőben és fényben nagy kára és vesztesége van.” Láthatjuk: elemi indulatokat megmozgató érzésről van szó, amely nagyon kisstílű, de akár egészen tragikus jelenségekhez is vezethet. De mi lobbantja be? Mikor és kire leszünk elsősorban irigyek? A következő fejezetben ezt vesszük szemügyre egy kicsit közelebbről.