Senkit sem akarok elkeseríteni, de az irigység potenciálisan mindenütt jelen lehet. Bárhol felütheti a fejét, ahol legalább két ember tud egymásról, csak a hegyi remeték vannak tőle teljes biztonságban (de még erre sem vennék mérget, végül is korábban nyilván nekik is voltak kapcsolataik...). Bizonyos körülmények azonban kétségkívül valószínűbbé teszik a megjelenését, mint mások. Ahogy korábban is leszögeztük, az egyik ilyen a közeliség, a hasonlóság - az angol nyelvben létezik is egy olyan kifejezés, hogy invidious proximity, azaz irigységet keltő közelség. Általában kevésbé irigyeljük azokat, akiket önmagunknál jóval magasabban helyezünk el a képzeletbeli hierarchiában - „királyra csak király irigykedik”, írja Bacon. Ám ha valakivel igazán hasonlónak, egyenrangúnak érezzük magunkat, akkor a másik legkisebb előnye is zavaró lehet, nem is beszélve arról, ha jelentősen elrugaszkodik onnan, ahol eredetileg mindketten voltunk. Így válhatnak irigységünk és utálatunk ideális alanyaivá szomszédaink, rokonaink, osztálytársaink, munkatársaink - minden olyan ember, akivel hasonló platformról indultunk, hasonló sanszokkal, de a másik valamiben előrébb jutott. Mindenki, akiről az juthat eszünkbe: ez nekem, is sikerülhetett volna. (A Facebook-oldalam első igazán vehemens fikázója egy, a szülővárosomból származó, korombeli nő volt...)
Egy ilyen helyzet ugyanis nemcsak arra hívja fel az ember figyelmét, hogy mije nincs, de arra is, hogy mi az, amit esetleg nem tett meg azért, hogy legyen, vagy amiben kudarcot vallott. Ekkor pedig viszonylag kevesen lépnek az önvizsgálat és az önfejlesztés irányába, sokkal gyakoribb, hogy gyűlölni kezdik a másikat, aki a „sokságával” reflektorfénybe helyezi az ő „kevésségüket”. Mivel a másik személyéhez kapcsolódóan ébred fel bennük ez a rossz érzés, önismereti munka helyett őrá haragudnak. Amikor pedig megpróbálják az ő érdemeit kisebbíteni, vagy éppenséggel ártani neki, tulajdonképpen a rossz érzés forrását akarják elapasztani. Úgy is mondhatnám, hogy a saját lehetetlenségérzetükből adódó feszültséget azzal igyekeznek csökkenteni, hogy a másik emberre hárítják a felelősséget a frusztrációjukért. Max Scheler állapítja meg, hogy az irigység hátterében gyakran egy oksági tévedés is áll, mégpedig, hogy nekünk azért nincs valamink, mert a másiknak van, mi azért nem vagyunk valamilyenek, mert a másik olyan. Gyorsan szögezzük le, hogy ez azért nem minden esetben tévedés, mert vannak helyzetek, amikor korlátozottak az erőforrások, és ha az egyik megszerez valamit, akkor a másiknak már tényleg nem jut belőle, illetve zéró összegű játszmák, amikor az egyik csak úgy nyerhet, ha a másik veszít. És persze vannak égbekiáltó igazságtalanságok is, amikor valaki úgyszólván eléli a másik ember életlehetőségeit. Ám gyakran akkor is a másikat okoljuk a saját frusztrációnkért, amikor valóban csak rajtunk múlna, hogy meddig jutunk el, és senki semmit sem tesz azért, hogy nekünk rosszabb legyen. Ez a gondolati torzítás a primitív társadalomban élő ember mágikus világképéből maradt ránk, aki például úgy hitte, hogy a szomszéd aratásának csak azért lehet jobb eredménye, mert rontás révén képes volt az övét kisebbíteni. Mivel ez a séma sajnos a mai napig velünk él, vehemensen tudjuk utálni mindazokat, akik a „mieink” közül feljebb lépnek. Idézzük csak fel Vincze Lilla régi slágerének szövegét!
A város felelt éppen Júlia lebeg.
Ámuldozunk, és mint annyi mindent, ezt se értjük.
Nincs semmi baj, nem is kérdezősködünk,
Ha lebeg, hát lebeg, nagy dolog, mi is jövünk.
Hátrébb megyünk, innen nekifuthatunk,
Próbálkozunk, vajon éppen nekünk miért ne menne.
Refr.: Júlia nem volt erős vagy több mi nálunk,
Júlia nem volt se jó, se szép.
Most Júlia nem akar a földön járni,
Fölszállt inkább a fejünk fölé.
Próbálkozunk, kézzel-lábbal csapkodunk,
Úgy verdesünk, hogy már jobban nem tudunk.
A város felett még mindig Júlia lebeg,
Szép könnyedén, ahogy szombat délben szállni illik.
Nem megy, tudom, de ha már szállni nem lehet, Megmozgatunk itt lent minden követ.
Célozgatunk, egyszer még eltalálhatunk.
Júlia, kedves: jobb lesz önmagodtól földet érni.
A multicégeknél sem véletlenül kezelik hétpecsétes titokként, hogy a munkatársaknak mekkora a fizetésük. Amikor ugyanis valahogy kiderül, hogy két hasonló pozíciójú kolléga közül az egyik kicsit többet keres vagy nagyobb prémiumot kap, az a rosszabbul járó dolgozóban még akkor is óriási feszültséget kelthet, ha addig teljesen elégedett volt a jövedelmével. Egyszerűen nem jól viseljük, ha a velünk azonos szinten lévők kicsit is többhöz jutnak, mint mi.
Különös módon még akkor is rendkívül irritálóvá, szinte elviselhetetlenné válhat a hozzánk hasonló másik ember által élvezett minden apró előny, amikor nagyon nehéz körülmények között, határhelyzetekben vagyunk. Sőt, az irigység annál részvétlenebb lesz, minél inkább a puszta létfenntartás egyenlőtlenségeire terjed ki. Holokauszttúlélők beszámolóiból tudjuk, hogy ez a jelenség még a koncentrációs táborok poklában, a végsőkig kiszolgáltatott foglyok között is megjelent. Viktor Franki írja, hogy az emberek a szenvedés legsötétebb bugyraiban is összehasonlítgatják magukat a sorstársaikkal, és - ha akár csak pillanatokra is, de - gyűlölni tudják azt a másikat, aki munka közben talpat sértő, durva föld helyett puha, agyagos talajon járhat; vagy azt, aki éppen kevésbé szadista felügyelőhöz kerül; vagy aki fürödhet és kap fogkefét. Edith Eva Eger pedig elmeséli, hogy amikor megérkezett a lágerbe, egy fiatal lány, aki már régebb óta ott volt, durva mozdulattal kitépte a füléből a fülbevalót. Amikor megkérdezte tőle, hogy miért tette ezt, a lány azt válaszolta, hogy azért, mert Eger még bőven otthon lehetett és boldogan táncolhatott, amikor ő már régen a táborban szenvedett. Az extrém helyzet extrém reakciókat hív elő: ahogy ismerjük a koncentrációs táborok emberfeletti hőstetteit is, mint például, amikor Maximian Kolbe önként vállalta a halált, hogy egy többgyerekes családapa életben maradhasson, úgy ezek a felkavaró megnyilvánulások is hozzátartoznak az ember lehetőségeinek teljességéhez.
Ha most egy picit kitágítjuk az optikát, és megnézzük, hogy a hozzánk hasonló ember előnyein túl mi az, ami még erősen felszíthatja az irigységet, azt mondhatjuk, hogy szinte minden olyan helyzet, amikor csak egy folyamat tetszetős végeredményét látjuk, de az odáig vezető út nehézségeit, buktatóit, áldozatait nem ismerjük. Ahogy egy orosz közmondás tartja: „Az irigység csak a hidat látja, de a mocsarat, amelyen átvezet, nem.”
Nemrég volt egy érdekes élményem. Egy kis egyetemista közösség meghívott beszélgetni, és azt kérték, hogy a saját pályafutásomról meséljek nekik. Belemelegedtünk a témába, és előkerült a fiatalkori nélkülözéseim és küszködéseim időszaka is, amikor nagyon egyszerű körülmények között éltem, mert jobbra nem telt; amikor a nappali szak mellett dolgoznom kellett, ezért csak éjszaka tudtam tanulni; amikor totálisan ki voltam éhezve valami kis érzelmi támogatásra, de a családom is nehézségekkel küzdött. Emellett természetesen még sok másról is szó esett, mégis, néhány nappal később kaptam tőlük egy e-mailt, hogy számukra ez volt a beszélgetés legfontosabb része, mert most, hogy tudják, honnan indultam és milyen nehézségeken mentem keresztül, sokkal szerethetőbb számukra, amit képviselek. Egy pillanatra meghökkentem, mert az jutott eszembe, hogy azon, amit képviselek, vajon mit változtatna, ha történetesen kipárnázott helyzetből indultam volna? Azért ismerik el a szakmai identitásomat, mert betekintést nyertek az attól teljesen független fiatalkori magánéleti nehézségeimbe? De a jelenség persze érthető: könnyebb megkedvelni valakit - és ezáltal mindazt, amit képvisel -, ha nemcsak az eredményeit látjuk, hanem a küzdelmes utat is, amit addig megtett. Amikor valakivel már „megérkezett” állapotában találkozunk, hajlamosak vagyunk úgy képzelni, hogy könnyen érte el azt, amit elért. Sőt, ezen sokszor egyáltalán nem is gondolkodunk, csak a végeredményt nézzük, ami felszítja bennünk az irigységet - az eszünkbe sem jut, hogy ennek mi lehetett az ára, és hogy azt is hajlandók lennénk-e megfizetni. Vajon az, aki irigyli az olimpiai bajnokok diadalát, kész lenne-e az eredményeikért ugyanannyit áldozni az életéből, mint ők...?
Irigységet - egyfajta elővételezett irigységet — válthat ki belőlünk az is, ha valaki a megszerzett pozíciónkat, privilégiumunkat, a megszolgált előnyünket veszélyezteti. Vegyük azt a nagyon egyszerű példát, hogy a padtársunk puskázni szeretne rólunk, mert nem érti a dolgozat egyik feladatát, mi viszont jók vagyunk matekból. Megengedjük neki? A mi osztályzatunk ettől nem lesz rosszabb, de rajta segíthetünk. Sokan nem engedik meg, mert nem szívesen mondanának le a nekik járó előnyről: ők a jobbak, hát akkor látszódjon is meg az érdemjegyeken a különbség!
Ha az ember megír egy dolgozatot, amire csillagos ötöst kap, míg mindenki más kettest, hármast, akkor egészen kimagaslónak érezheti magát. Ha néhányan puskáznak róla, és ők is megkapják az ötöst, akkor az övé már nem olyan nagy szám. De facto vesztesége nincs, ám a kitüntetett helyzete megszűnik. Az ilyesmibe nem szívesen egyezünk bele önként, olyasvalaki kedvéért, aki még csak nem is tett erőfeszítést azért, hogy jól járjon. Ennek természetesen van - vagy sok esetben lehet - etikai vetülete is, mert tényleg nem igazságos, hogy az egyik ingyen, ügyeskedés által kapja meg azt, amiért a másik keményen megdolgozott. Ám amikor például a küszködő, bukdácsoló padtársunk kettese múlna a segítségünkön, és mégis megtagadjuk tőle, akkor nagyon valószínű, hogy nem az igazságérzetünk lépett működésbe. Iskoláskoromból egyébként arra emlékszem, hogy a gyöngébb és közepes tanulók szívesebben segítettek másoknak, ha tudtak valamit, míg az eminensek inkább megtartották maguknak a tudományukat.
Ezt a mechanizmust igazolja egy másik területen a Queen Mary University of London friss kutatásának eredménye is, mely szerint az alacsonyabb státuszúak jobb szívvel hajlandóak beleadni a közösbe, mint a magasabb pozíciójúak, akik szinte zokon veszik, ha elvonnak az általuk megszerzett javakból közcélokra. Utóbbiak közül pedig azok vonakodnak a leginkább, akik alacsonyabb szintről verekedték fel magukat. Nem annyira rokonszenves, de érhető dolog: ők sokat tettek bele abba, hogy mások fölé kerüljenek, hát minden erejükkel ellenállnak annak, hogy ez a különbség csökkenjen, és újra azok közelébe süllyedjenek, akik közül kiemelkedtek.
A luxusipar néha egészen extrém megoldásokhoz nyúl, hogy a kisebb pénzűek semmiképp se juthassanak hozzá a szupergazdagoknak szánt kiváltságokhoz, nehogy a legvagyonosabbak úgy érezzék, elveszítették privilegizált helyzetüket. Ez hívja életre azt a jelenséget, amit én csak otromba luxusnak nevezek. Például a dubaji Burj Al Arab luxushotelnek még a lobbijába sem nyerhet bebocsátást az, aki nem a szálloda vendége, hogy már aki belép, úgy érezhesse: rendkívüli helyzetben van. Nemrég pedig az egész világon óriási felháborodást keltett a Burberry márkastratégiája, miszerint inkább elégettek tízmilliárd forint értékű eladatlan ruhát, mint hogy ezeket az eredeti árnál olcsóbban értékesítsék, vagy ne adj’ isten, jótékony célra adományozzák. A cég azt nyilatkozta, hogy az imidzsük miatt nem szeretnék, hogy olyan emberek hordják a ruháikat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy az eredeti áron megvásárolják azokat. Aki Burberryt visel, annak kiváltságosnak, a legmagasabb „kasztba” tartozónak kell éreznie magát. Vagyis itt már nem maga a tárgy (vagy szolgáltatás) a fő érték, hanem az, hogy csak kevesen juthatnak hozzá. (Egyébként a cég a közfelháborodás miatt azóta rákényszerült, hogy változtasson ezen a gyakorlatán.)
Az irigység intenzíven fellángolhat akkor is, amikor egy új referenciacsoportba kerülünk, amelyben mások az erőviszonyok, vagy éppen más az értékelés szempontja, mint abban, amelyben addig voltunk. Vegyük azt az egyszerű példát, hogy szülés után valaki eljár egy kifejezetten kisbabás anyukáknak meghirdetett órára tornázni, hogy visszanyerje az alakját. Akikkel ott találkozik, mind hasonló helyzetben vannak, és ugyanazon az úton haladnak, amelyen egyébként általában nagyon kedvesen támogatják egymást. Egy idő után az illető már úgy érzi, hogy eléggé megerősödött és újra egész jól néz ki, hát elmegy egy „normál” alakformáló órára — és ott rossz érzéssel szembesül a nála nagyságrendekkel feszesebb és fittebb fiatal lányokkal. Ilyenkor szoktak kifakadni az irigység által felkavart nők, hogy „Én hülye, mit áltatom magam azzal, hogy már tartok valahol, ezekhez a csajokhoz képest egy disznó vagyok.” (Nemrég hallottam azt a verziót is, hogy „sertésjelmezt húztam”.) „Akik nem szültek, azoknak persze könnyű.” Természetesen azonban - épp a hasonló esélyek miatt - azokra a nőkre a legirigyebbek, akik szintén szültek, mégis minden erőfeszítés nélkül, könnyedén visszanyerik az alakjukat.
Ehhez hasonló jelenetet mutat be (hogy igazi klasszikust idézzek) a Született feleségek című sorozat is, amikor Lynette a gyerekek felnövése után eldönti, hogy újra nekivág az egyetemnek, és végre kamatoztatja szakmai ambícióit is. Összefutva egy gyerekkori iskolatársával, megörül, hogy újra együtt ülnek be ennyi idős fejjel az iskolapadba, mire kiderül, hogy a barátnője fogja tanítani. Lynette azzal próbálja menteni a helyzetet, hogy ő a gyerekvállalást helyezte előtérbe a karrierrel szemben, mire kegyelemdöfésként barátnője elmondja, hogy ő maga is több gyermeket nevelt fel eközben. Addig ugyanis csak olyanokkal barátkozott, akik szintén otthon maradtak hosszú időre, és megnyugtatták egymást, hogy ezt nem is lehet másképp, ám most szembesült azzal, hogy van, akinek mégis sikerült.
Vagy nézzünk egy másik példát, amelyet egyik kliensem mesélt nekem. Egy kellemes, középkorú, értelmiségi nőről van szó, aki korban és intellektusban hozzá hasonló emberekkel jár össze. Ebben a társaságban nagyon népszerű, becsülik az okosságát, élvezik a humorát, szeretik az érdekes történeteit. A férfiak csinosnak és vonzónak is tartják. Egy alkalommal úgy érezte, hogy különösen jól rakta össze magát, volt is valami vicces sztorija, szóval éppen a társaság középpontjában sziporkázott. Az este egy pontján azonban megérkezett valaki a nagyon fiatal, feltűnően szép új barátnőjével, és hirtelen minden szem az ifjú bombázóra szegeződött. A férfiak szemlátomást felpezsdültek, az ő önbizalma pedig a porba hullt. Azt élte meg, hogy kiütötték a nyeregből, lepipálták, hogy most kiderült: az ő tájékozottsága, beszédkészsége, humora, kellemes külseje, minden, amire büszke volt, tulajdonképpen nem is számít olyan sokat, mert úgyis mindenkit csak a feszes fiatal nők tudnak lenyűgözni. Mondanom sem kell, hogy elemi irigység lobbant fel benne, és hirtelen úgy meggyűlölte ezt a nőt, ahogy csak kevés embert életében.
Itt tulajdonképpen az történt, hogy a kliensem egyszer csak egy másik koordináta-rendszerben kezdte vizsgálni magát, mint addig. Abban a közösségben, ahova tartozott, ugyanis magasan helyezkedett el a hierarchiában - de ide hozzá hasonló korú és hátterű emberek jártak, akik elsősorban az intellektusuk és az üzleti sikereik alapján mérték össze magukat. Azzal, hogy megjelent köztük egy huszonéves, modell-alkatú nő, hirtelen egy másik versenyben találta magát, és mivel látta, hogy ebben nem nyerhet, hirtelen legyőzöttnek, értéktelennek érezte magát. Igaza volt? Nem volt igaza. Vagyis annyiban igen, hogy ennél a nőnél ő nem lesz sem szebb, sem fiatalabb, tehát, ha csak ez a szempont a fontos, akkor tényleg a másik „nyert”. De miért csak ez a szempont lenne fontos...? Oké, a fiatal nő egy időre elszipkázta előle mások figyelmét, az adott pillanatban tényleg minden érdeklődést magára vont, hiszen új ingert jelentett, és a külseje elsöprő hatást gyakorolt másokra. De vajon még a következő alkalommal is mindenki csak ővele foglalkozott, vagy a kezdeti szenzáció lecsengett, és a társaság tagjai visszafordultak, hogy tovább hallgassák a szórakoztató történeteket? Elárulom: az utóbbi történt. A kliensemben azonban a bizonytalanság megmaradt, és - amit korábban sohasem tett - különböző fiatalító és átalakító plasztikai beavatkozásokat vett fontolóra. Vagyis elkezdett kacsingatni a „másik verseny” felé, amelyben pedig tényleg nem érdemes részt vennie, mert ő nem abban a legerősebb.
Az ehhez hasonló helyzetekben a figyeleméhségünk miatt kezdhetünk el olyan dolgokra vágyni, amelyekre korábban semmi szükségünk nem volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ezek azonban nem a saját vágyaink, csupán azért kattanunk rájuk, mert fellobban bennünk az irigység, amikor azt látjuk, hogy általuk más több figyelmet kaphat, mint amennyit mi kapunk. Erre később majd még bővebben is visszatérek, mert korunk egyik nagy témájáról van szó, amelyre több milliárd dolláros iparágak épülnek.
Mindeddig főként olyan esetekkel foglalkoztunk, amikor valaki azért irigy egy másik emberre, mert valami olyasmit kívánna magának, amivel ő nem rendelkezik, de a másik igen. Az irigységnek azonban létezik egy speciálisabb formája is, amelyet Elena Pulcini színtiszta irigységnek nevez. Ekkor az irigység valójában nem a tárgyra (tulajdonságra, helyzetre) irányul, sokkal inkább a személyre, aki az adott dolgot birtokolja. A tárgyra csak azért vágyunk, mert az adott illetőhöz tartozik, akit csodálunk. Ilyenkor a mimetikus vágy hajt minket, olyanok szeretnénk lenni, mint a másik ember - ám mivel számunkra elérhetetlen, ami neki megvan (vagyis ami ő maga), végül riválisunkká válik, és irigységünk céltáblája lesz. Scheler ezt egzisztenciális irigységnek nevezi, amelyet nem valamely tárgy, hanem a másik puszta létezése vált ki. „Mindent meg tudok neked bocsátani, kivéve azt az egyet, hogy vagy, és hogy az vagy, ami vagy. Hogy én nem az vagyok, ami te vagy, sőt, hogy én nem te vagyok.”
Ez persze ilyen formában nem tudatosul abban az emberben, aki eszelősen hajt a másik által is birtokolt különböző értékekre, de ha sikerül ezekből valamit megszereznie, érthető módon nem nyújtanak neki igazi kielégülést, mert ő valójában nem ezekre vágyik. Erre a mechanizmusra épül a napjainkban óriási reklámpénzeket megmozgató influencer biznisz is. A közösségi média által kitermelt újkori vélemény vezérek gondosan megkomponált képeken mutatnak be egy olyan életet, amelyre könnyű vágyakozva tekinteni: gyönyörű emberek, szép környezet, luxus, felszabadult boldogság... (Arra, hogy mindez puszta illúzió, amely mentálisan rendkívül sokat árt a társadalomnak, a későbbiekben még úgyszintén visszatérek.) Amikor valaki elkezd az influencerek által ajánlgatott termékekre sóvárogni, voltaképpen a legritkább esetben vágyik a tárgyra, sokkal inkább arra a könnyed, örömteli életérzésre, amit a képeken lát, a töméntelen mennyiségű lájkra, amit az influencer a rajongóktól kap, és egy olyan személyiségre, akinek minden ilyen lazán, sikeresen megy. Vagyis: olyan szeretne lenni, mint ő. Az szeretne lenni, aki ő. Ezért az influencerekre a rajongás mellett nagyon sok negatív indulat is zúdul, mert sokan elsősorban azt látják bennük, ami nekik sohasem sikerülhet.
Időnként az is előfordul, hogy ez az egyébként nagyon elfedett, tudattalan jelenség, hogy valaki a másik ember identitását irigyli, olyan intenzívvé válik, hogy kilép a napfényre. Volt olyan kliensem, akitől a bébiszittere jószerével az egész életét megpróbálta elrabolni: nyíltan ráhajtott a férjére, és igyekezett érzelmileg nagyon erősen magához láncolni a gyerekeit. Minden kellett volna neki, ami a kliensemhez tartozott. A történet elég nyomasztó volt, és sajnos nem is annyira egyedi ebben a műfajban. Hiszen adva van egy esetleg sivár érzelmi miliőből érkező, szeretetre vágyó fiatal lány, aki megérkezik egy (jó esetben) boldog családba. Beköltözik egy szép házba, de az nem az ő otthona. Egész nap helyes gyerekekről gondoskodik, de azok nem az ő gyerekei. Egy fedél alatt él egy akár vonzó férfival, aki néha még flörtölget is vele, de az nem az ő férje. Minden olyan, mintha az övé lenne - hiszen akár az övé is lehetne! -, de nem az övé, hanem egy másik nőé. Mi lenne, ha elvenné tőle...? Hiszen ez az egész élet tetszik neki, legjobb volna egy az egyben belecsücsülni ebbe a kész identitásba.
Egy másik történet is ezt a jelenséget mutatja be. Itt a férfi menyasszonya volt mérhetetlenül irigy a leendő sógornőjére, azaz a vőlegénye húgára, aki ügyvédként dolgozott. Nem bírta elviselni, hogy jövendőbelije húga sikeres, jól keres, megbecsülik, ráadásul sokszor az egész család őt méltatja. Egy ideig csak beszólásokkal, kritikával és a lenyomás különböző eszközeivel élt, de ezzel nem érte el, amit szeretett volna.
Ő ugyanis azt akarta, ami a sógornőjéé volt, ezért - bár egész más végzettséggel rendelkezett - mindenki megdöbbenésére beadta jelentkezését a jogi karra, hogy belőle is ügyvéd váljék. Az első félévben előadta a családnak, hogy ő ezen az egyetemen jóval rangosabb tanároktól tanul, mint hajdan a sógornője, így előnyben érzi magát vele szemben. Nagyjából fél év után azonban - felmérve az előtte álló sok esztendőt, amivel mégiscsak hátrányban van - dühösen feladta a tervét, és nem folytatta a képzést.
Több híres film is feldolgozza ezt az ijesztő jelenséget, amikor valaki megpróbál bekebelezni, ellopni egy másik életet. Ilyen például A tehetséges Mr. Ripley, melynek főhőse gazdag playboy barátja pénzét, lehetőségeit, barátnőjét kívánja meg - hát megöli, hogy a helyébe léphessen. Vagy az Egyedülálló nő megosztaná, melyben az albérlőként beköltöző fiatal lány irigyli el szállásadója identitását - eleinte csak a ruháit, arcfestékeit próbálgatja, később elolvassa és eltünteti a leveleit, magához veszi a hitelkártyáit, végül már békülni szándékozó barátját is megpróbálja elcsábítani.
De a saját életemből is tudok mondani olyan történetet, amely kétségkívül ebbe az irányba indult el. Néhány évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy keresek egy munkatársat a különböző adminisztratív és szervezési ügyeim intézésére. Az egyik jelentkező egy fiatal nő volt, aki maga is pszichológia szakon végzett, de nagyon lelkesen állította, hogy kifejezetten szívesen foglalkozna ezzel, és szeretne nekem dolgozni. Azt javasoltam, hogy mielőtt elköteleződnénk, ismerkedjünk meg egy kicsit jobban - kísérjen el az egyik vidéki előadásomra, útközben lesz időnk beszélgetni. El is jött velem. Előadás után aztán szokás szerint nekiálltam könyveket dedikálni. Ilyenkor mindig van néhány ember, aki valójában nem aláírást szeretne, hanem az aktuális problémáját megosztani velem, hogy részesítsem valamiféle mini terápiában. Időszűkében és az adott körülmények között természetesen nem sokat lehet tenni, legfeljebb pár általános mondatot tudok mondani, vagy útbaigazítást adok, hogy kihez érdemes fordulni a problémával. Ezúttal is jött valaki egy ilyen kérdéssel, amelyre röviden válaszoltam. Az adminisztratív munkára jelentkező nő, aki legnagyobb megdöbbenésemre a dedikálás alatt mindvégig mellettem állt, ekkor egyszer csak megszólalt, hogy bocsánat, de szeretné kiegészíteni az általam elmondottakat, valamit egyébként máshogyan lát, és ha gondolja, a hölgy akár fel is keresheti a problémájával. Hű, gondoltam, még az a szerencse, hogy a színpadra nem állt fel mellém, hogy közös estet tartsunk! Utólag már kifejezetten viccesnek találom ezt a sztorit, de ott eléggé lemerevedtem, mert akkor esett le a tantusz, hogy a hölgy valójában nem adminisztratív feladatokat szeretne ellátni, hanem az szeretne lenni, abból részesedni, aki én vagyok (csak lehetőleg kihagyva a célba jutás előtt azt a mintegy másfél évtizednyi munkát, amit én beletettem).
Vannak esetek, amikor a fellobbanó irigységről nehéz mást mondani, mint hogy a puszta gonoszság arcát hordozza. Mivel az illető élete szerencsétlen alakulásáért nem tud elégtételt venni a sorson, keres valakit, akinek ugyanazt a szenvedést kívánja, és esetleg meg is próbálja ráidézni. („Ha nekem rossz, ne lehessen jó neked se!”) Rafael Karsten, a világhírű finn tudós és felfedező a hivaro indiánokkal élve tette azt a megfigyelést, hogy a törzs esővarázslást mindig csak gonosz indítékból végzett: azért, hogy társaiknak kellemetlenséget és szenvedést okozzanak. Amikor egyszer a hetekig tartó esőzések úgy megárasztották a folyót, hogy iszonyatosan nehéz volt rajta épségben célba érniük, az egyik indián közölte Karstennel, hogy varázslás révén további esőt fog előidézni: legyen a többieknek is ugyanolyan életveszélyes útjuk, mint nekik!
Ha egy ilyen gesztusra bármilyen érthető magyarázatot szeretnénk adni, akkor azt mondhatnánk, hogy az ember a nehézségek idején is sorsközösséget keres másokkal, hiszen még a mondás is azt tartja, hogy megosztott szenvedés fél szenvedés. Egy életveszélyben levő ember ilyenformán elirigyelheti a másiktól a puszta létezését is. Ez mutatkozik meg azokban a tényleg hátborzongató esetekben, amikor például egy katasztrófa túlélői az egyik menekülési utat választva igyekeznek felszámolni az alternatív mentési lehetőségeket, nehogy másoknak, akik esetleg azokkal próbálkoznának, több esélyük legyen, mint nekik. Egy Walter Gibson nevű férfi a második világháború idején a holland Roseboom gőzösön utazott, amikor a hajót megtorpedózták és elsüllyesztették. Gibson The Boat című könyvében számol be arról, hogy azok, akik egy idő után, feladva a reményt, vízbe ugrottak a mentőcsónakból, rossz néven vették, hogy mások a túlélés esélyével maradtak hátra, ezért igyekeztek léket ütni a csónakon és a maradék élelmiszereket a vízbe dobni.
Végül ki kell térnem még egy jelenségre, ami szintén rendkívül irritáló tud lenni, és manapság nagyon gyakori: ha valaki mögött nincs sem tisztességes munka, sem kimagasló adottságok, mégis jobban érvényesül, mint azok, akik erre érdemeik alapján méltóbbak lennének. Ezekben az esetekben azonban valójában nem irigységet érzünk, sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy az igazságérzetünk támad fel. A kettő közötti különbséget talán Nietzsche megközelítése ragadja meg a legjobban: míg az irigység önző, a megérdemelt szerencse láttán is szenvedést érez, kizárólag a saját nézőpontját veszi figyelembe, és csak annak érvényesítésére törekszik, addig az igazságérzet pártatlan módon, az önzés torzító hatásai nélkül ítél, és jogos felháborodást érez a javak elosztásának igazságtalansága láttán. Ahogy Arisztotelész írja, ez a fajta felháborodás kizárólag akkor jelentkezik, amikor valakinek a sikere nyilvánvalóan alaptalan, és érdemtelenül jut előjogokhoz (máskülönben irigységről lenne szó).
Ha például egy középkorú mentőorvost rossz érzés tölt el amiatt, hogy a húszéves iskolázatlan gyerek, aki letolja a gatyáját a valóságshow-ban, jelentősen többet keres, mint ő, aki hosszú éveket tanult és naponta életeket ment, azt nem nevezném irigységnek, mert itt egyértelműen egy társadalmi igazságtalanságról van szó. És ilyenekkel ma telis-tele van az életünk, ezért nemcsak az irigység megnyilvánulásai sokasodnak körülöttünk, hanem a megsértett igazságérzet jogos tiltakozásai és lázadásai is.