Ki ne ismerné a mondást? „Inkább legyen száz irigyem, mint egy, aki sajnál!” Amikor azonban az ember már tényleg ott tart, hogy száz irigye van (de ne legyünk telhetetlenek, elég sokkal kevesebb is), akkor az esetek jelentős részében nagyon szívesen megszabadulna az összestől. Mások irigysége ugyanis általában inkább nyomasztó és szorongáskeltő élmény, mintsem öröm vagy büszkeség. (Persze vannak ellenpéldák is, azokkal majd a következő fejezetben foglalkozom.)
Ha csak a több ezer év óta használatos védelmező talizmánokra gondolunk, könnyen beláthatjuk: a mások irigységétől való félelem egyetemes emberi élmény. A német szociológus, Helmut Schoeck sok érdekes példát gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy a különböző régi társadalmakban miként igyekeztek az emberek elkerülni mások „gonosz pillantását”. Ha például Polinéziában több férfi halászott együtt egy csónakban, de csak az egyiküknek sikerült halat fognia, akkor a fogásából semmit sem tarthatott meg, különben rosszindulatú pletykát kockáztatott volna. Ennek a gyakorlatnak külön nevet is adtak (te pi o te kaimeo), ami annyit tesz, hogy „az irigység gátolása”. Természeti népeknél, például a hadzáknál az volt a szokás, hogy a vadászott vagy gyűjtögetett élelmet egyenlően kellett elosztani a törzs tagjai között - ha valaki hazafelé a zsákmány egy részét mégis elrejtette, és erre fény derült, az illetőt szigorúan megbüntették. A navahók kultúrája a személyes siker és az egyéni teljesítmény fogalmait nem is tudja értelmezni, ezért az ő elképzelésük szerint gazdaggá valaki csak a többiek rovására válhat. A jobb helyzetű navahókra ezért folyamatos társadalmi nyomás hárult, hogy a vendégeiket pazarló bőkezűséggel halmozzák el, és ajándékokat osztogassanak nekik. Úgy tartották, ellenkező esetben „az irigység hangja rontó varázslatot suttogna ellenük, hogy életük kellemetlen és feszült legyen”. De a bolíviai sziriono indiánok viselkedtek a legkülönösebben: ők rendszerint éjszaka, egyedül ettek, hogy táplálékukat ne kelljen senkivel megosztaniuk, és mégis elkerüljék a törzsbeliek irigységét. Ha valaki nappal evett, néhányan köréje gyűltek, és irigykedve bámulták. Bár ilyenkor szinte senki nem adott a többieknek semmit, a bámulás mégis zavarta őket. Egy idő után az őket megfigyelő amerikai antropológus, Allan Holmberg is kénytelen volt követni ezt a szokást, különben nem tudott volna nyugodtan enni. A szirionok egyébként kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy élelmiszert raktároznak, és valóban mindenki elrejtett minden ehetőt, amihez csak hozzájutott.
Mások irigységét - hacsak nem kifejezetten keressük - ma is igyekszünk elkerülni, mert a ferde, rosszindulatú pillantások, a hát mögötti összesúgások és esetleg a szándékos károkozás kísérletei érzelmileg rendkívül megterhelőek annak, aki mindezt elszenvedi. Alig van olyan kliensem, csoporttagom, ismerősöm, akitől ne hallottam volna már ilyen vonatkozású fájdalmas történeteket - és persze nekem magamnak is vannak ilyen élményeim.
Amikor elkezdtem időként felbukkani a tévében, előadásokat tartani, könyveket írni, vagyis látható lettem a nyilvánosság számára, belőlem is olyan protekciós felület vált, akire sok ember indulatokat, adott esetben irigy indulatokat tud vetíteni. Az elmúlt néhány év során ezt számos esetben kénytelen voltam megélni (nem véletlen, hogy ihletet kaptam ennek a könyvnek a megírásához), és személyes tapasztalatként arról számolhatok be, hogy mások irigysége sohasem büszkeséget és jó érzéseket keltő élmény a számomra, hanem egyértelműen teher és bosszúság.
Tavaly év végén az egyik nagy autógyártó cég felkért arra, hogy legyek a márkanagykövetük. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy egyéves használatra kölcsönkapok tőlük egy (gyönyörű) autót, én pedig néhány interjúban elmesélem, hogy az adott típussal járok és mik a tapasztalataim. Mi tagadás, nagyon örültem a felkérésnek - a saját kocsim épp akkor vált megbízhatatlanná (márpedig ez számomra az előadások miatt munkaeszköz), szóval igazán jókor jött lehetőség volt. Meg is jelent az első cikk, amelyet a szakmai Facebook-oldalamon is megosztottam - túlnyomórészt kedves, velem örülő, gratuláló kommentek érkeztek. Kicsit meg is lepődtem, mert ismerve a Facebook-kultúrát, ez ritkaság, általában sokkal rosszabbak jönnek. De azokra sem kellett sokáig várnom.
Éppen a kiadómban ültem, és a készülő könyvről beszélgettem a szerkesztőmmel, amikor pittyent a telefonom, és rápillantva azt láttam, hogy egy zárt Facebook-csoportban, amelynek tagja vagyok, terítékre került az autóügy. A hozzászólók a tekintetben igyekeztek dűlőre jutni, hogy vajon jó-e a világnak az, hogy én egy évig ezt a kocsit vezetem, és lehetek-e még ettől hiteles szakember. A téma elképesztően népszerű volt, folyamatosan pittyegett a mobilom, ahogy jöttek az újabb és újabb kommentek, de azt egyetlen hozzászóló sem tudta levezetni, pontosan miképpen ronthatná a szakmai teljesítményemet az, hogy egy évig egy kölcsönautóban ülök. Nem voltak színvonalas érvek, csak köpködés és személyeskedés, harci indulatukról a Valahol Európában című film legendás mondata jutott eszembe: „Könyörgöm, akasszuk fel!” Egyszerűen megvadultak attól a ténytől, hogy átmenetileg vezethetek egy olyan autót, amelyet én éppúgy nem tudnék megvásárolni, mint ahogy ők sem. A telefonomat tartó kezem alatt éppen a könyvem borítóterve feküdt, rajta a címmel: Irigység, kibeszélés, rosszindulat...
Egyébként a legvehemensebb fikázóra külön rákerestem: nem túl meglepő módon egy segítő foglalkozású férfi volt, aki szintén igyekezett néha előadásokat tartani. Ő azon aggódott, hogy vajon a klienseim megfelelően tudnak-e a személyemre projektálni, ha közszereplőként látnak a médiában. Arra gondoltam - végül már nem csak én -, hogy ha ez neki is ennyire jól sikerült, akkor talán a klienseim is meg tudják oldani, illetve hogy ezt a kommentelést olvasva vajon mit éreznének az ő kliensei, hiszen annyira sokat elárul valakiről egy ilyen reakció. A beszélgetés amúgy néhány napig (!) tartott, majd amikor már össznépileg majdnem kivégeztek, néhányan védelmemre keltek, így nagy nehezen megnyugodtak a kedélyek, és mindenki elment a dolgára.
(Széljegyzetben teszem hozzá: a tapasztalatok szerint Magyarországon sokak lelke mélyén él egy olyan meggyőződés, hogy csak az lehet igaz ember és tisztességes szakember, aki akár mindennapos anyagi nehézségekkel küszködik. Ez nyilván azzal a nemzeti karakterológiával is összekapcsolódik, amit a bevezetésben ismertettem, mely szerint itthon a sikerhez jellemzően az agresszió, a tisztességtelenség, a gátlástalanság, az eltiprás fogalmait társítjuk. Ha valaki - legyen az egészségügyi dolgozó vagy segítő szakember - a munkája keretében olyasmit is csinál, ami valamivel jobb megélhetést biztosít, az már sokak szemében „eladta magát”, „bizniszben utazik”, ami „nem is igazi gyógyítás”. Miközben egyértelműen az lenne kívánatos, hogy minden olyan szakember, aki mások testilelki egészségéért visel felelősséget, legalábbis stabil, biztonságos egzisztenciális körülmények között élhessen, hogy a saját megélhetési problémái ne vonják el a figyelmét a munkájáról.)
Az én történetemnél azonban talán még jellemzőbb az egyik kliensemé. Mivel tehetős családból származik, és a férje is jól keres, mindig minőségi ruhákban, szép autóval járt munkába. Tekintettel arra, hogy a pozíciója nem tett volna lehetővé ilyen körülményeket, a többiek kivetették maguk közül, és végül el kellett jönnie arról a munkahelyről. Ekkor kitalálta, hogy valami szociális területet keres, ahol segíthet más embereknek, és lelkesen végzi is a munkáját, ám a rosszindulatú megjegyzések itt még nagyobb mennyiségben árasztják el. Nem szeretik a kollégák, hogy ő jobban él, ezért a munkáját is ennek tükrében értékelik, pedig nyilvánvaló, hogy a kettő nem nagyon függ össze egymással.
Ha egy közösségben így (és gyakran még sokkal ígyebbül) reagálnak valakinek az örömére, eredményére vagy sikerére, az nyilvánvalóan a konformizmus irányba hat, mert ezeket az élményeket a legtöbben szeretnék megspórolni maguknak. Az ilyen társadalmakban az emberek igyekeznek beleolvadni a tömegbe, nem kiríni, senki irigységét fel nem piszkálni, mások elvárásai szerint alakítani az életüket, elidegenedni, bezárkózni. Inkább lemondanak bizonyos lehetőségekről, ha úgy érzik, hogy azokat megragadva rájuk zúdulhatna mások irigy gyűlölködése. Eszembe jut, hogy édesanyám mennyire igyekezett lebeszélni kamaszkoromban egy feltűnő miniszoknyáról, „nehogy nézzenek az emberek”. Én ezt akkor nem is értettem - hiszen éppen azért öltöztem fel így, hogy nézzenek! Benne azonban az munkált, hogy inkább semmivel se keltsünk feltűnést, véletlenül se irritáljunk másokat, nehogy a végén még megszóljanak minket, és ártani akarjanak nekünk.
Ugyanez a félelem is szerepet játszhat abban, amikor nagyon gazdag emberek olyan házat építettnek maguknak, amely az utcafront felől nézve egy hétköznapi épület képét mutatja, míg hátulnézetből és belül kacsalábon forgó palota. Az egyszerű homlokzat azért kell, hogy a ház ne adjon okot annyira intenzív irigységre. (Meg nyilván lopásra se, de a lopás is lehet az irigység következménye.) A környéken, ahol mindenki ismeri őket, egy átlagos, középkategóriás autóval közlekednek, az igazán exkluzív sportkocsiba csak akkor ülnek be, amikor messzebbre utaznak. Bizonyos ékszereket szinte mindig elzárva tartanak, és csak olyan körökben veszik fel ezeket, ahol nem irritálóak. Ez nem kizárólag szerénység, visszafogottság a részükről, hanem a kiegyenlítés gesztusa, amely az irigységtől való félelemből fakad.
Szocialista múltú országokban, mint amilyen a miénk is, ez a félelem sokkal erősebb, mint például az Egyesült Államokban, ahol hagyományosan a siker mítosza mozgatja az embereket. Bár ez ma már sajnos nyilvánvalóan ott sem igaz, az amerikai gondolkodásmód sok évtizeden keresztül arra épült, hogy mindenkinek megvan a lehetősége a kiugrásra, bárki megvalósíthatja az „amerikai álmot”. Ez a hozzáállás pedig lényegesen kevésbé gerjeszti a feszültséget, mint az az egalitárius társadalomeszmény, hogy mindenkinek egyformának kell lennie. Ahol az erőfeszítést díjazzák, és kemény munkával elvileg a senkiből is lehet valaki, ott az irigység kezelhetőbb méretekben jelenik meg.
Nálunk számos, a múltból és a jelenből egyaránt eredeztethető oka van annak, hogy mások sikerét általában nem a teljesítményüknek tulajdonítjuk, hanem automatikusan valami tisztességtelenséget gyanítunk mögötte. Ez sok esetben sajnos jogos, más esetekben viszont igazságtalan feltételezés, amit gyakran ürügyként is használunk arra, hogy megnyugtassuk magunkat: nem a mi tunyaságunk vagy szerényebb tehetségünk az oka, hogy helyettünk valaki más érvényesült, hanem az, hogy az egész „meg volt bundázva”, vagy a közösség nem vevő az „igazi értékekre”. A sikeresekre pedig pusztító dühvei ugrunk rá.
Éppen ezért minden okunk megvan arra, hogy féljünk mások irigységétől, és igyekezzünk elkerülni azt - például úgy, hogy a sikereinket, az eredményeinket, a szerencsénket elkezdjük bagatellizálni. Önismereti csoportokban erre zseniális példákat szoktam látni. Az egyik lány egy alkalommal nagyon jó frizurával érkezett, mire a többiek megjegyezték, milyen királynői megjelenést kölcsönöz neki a konty. Erre ő: ,Jaj, de drágák vagytok, de ne vicceljetek már: csak zsíros, azért tűztem fel.” Egy másik nőnek a remek alakját dicsérték meg. Erre ő: „Azért van ám rajtam jó pár kiló plusz, csak ügyesen öltözködöm: ez a gatya ápol és eltakar!” Valaki megjegyezte, mennyire irigyli azt a fiatal srácot, aki már most háromszor annyit keres, mint ő. Mire a srác: „Hülyére gürizem magam érte, rabszolga vagyok. A fél karomat odaadnám, hogy annyi szabadidőm lehessen, mint neked.” Ezt annyira ösztönösen és rutinosan csináljuk, hogy a társasági érintkezés szinte kötelező fordulatává vált, amit el is várunk egymástól. Kíváncsi lettem, mi történik, ha az ember megtöri ezt a rutint, és amikor egy alkalommal megdicsért az egyik barátnőm, hogy „nagyon jól néz ki a gatyád, és jól is áll neked”, azt válaszoltam: „köszönöm, szerintem is”. Egy pillanatra meglepve elhallgatott, aztán kicsit idegesen felnevetett, pedig ebben semmi vicces nincs. Azért reagált így, mert nem a várt választ adtam, ilyenkor ugyanis hagyományosan hárítani kellene a bókot, hogy „turkálóban vettem”, vagy „már ősrégi, és egyébként is nagy benne a fenekem”. De ha belegondolunk: miért is kellene egy ilyen helyzetben szabadkoznom? Én ugyanis - mint gondolom, minden más nő - úgy szoktam magamnak gatyát választani, hogy elmegyek a boltba (esetleg többe is), és megnézem, melyik nadrágok néznek ki jól. Ezeket felpróbálom, és közülük azt vásárolom meg, amelyik jól is áll. Tehát, ha valaki azt mondja nekem, hogy jól néz ki a gatyám és jól is áll, akkor ezzel egyet tudok érteni, hiszen azért vettem meg! Miért viselnék egy nadrágot, amelyik szerintem is csúnya vagy előnytelen? És miért ne fogadhatnék el egy jóleső bókot ahelyett, hogy az illetőt győzködni próbálnám arról, hogy mekkorát téved?
Az, hogy az ilyen reakciót természetellenesnek, esetleg kifejezetten modortalannak érezzük, elárul valami fontosat a működésünkről. Az irigységkerülés ugyanis olyan zsigeri szinten munkál bennünk, hogy amint csak felmerül, hogy a másik esetleg megkívánhatja azt, ami a miénk, ösztönösen elkezdjük a magunkét kicsinyíteni - és esetleg az övét nagyítani -, nehogy irritáljuk őt. Ez a stratégia azonban sokszor csak még irritálóbbá tesz minket. Az egyik csoportomba járt például egy minden szempontból kimagasló nő. Úgy nézett ki, mint egy modell, három diplomával rendelkezett, nagyon jól keresett, és veleszületett tehetsége volt egy csomó dologhoz. Ez a nő folyamatosan azon igyekezett, nehogy a többiek soknak tartsák és fellobbanjon bennük az irigység. Például újra meg újra elmesélte, mennyire nincs önbizalma, és milyen eszméletlen csúnyának látja magát időnként. Ám ez így már végképp sok volt, és a szerényebb külsejű csoporttársakban kimondott ellenérzéseket keltett, ahogy ez a párductestű nő a hasán - szerinte - fodrozódó hurkákra panaszkodott. Úgy érezték, azt akarja kipréselni belőlük, hogy kezdjék el cáfolni az abszurd önkritikáját, és biztosítsák arról, hogy igenis gyönyörű. Ők viszont ebbe a játszmába nem akartak belemenni, mert a nő látványosan a legcsinosabb volt köztük, semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy ezt még bizonygassák is, és ezáltal még feljebb emeljék. Sőt, dühösek lettek rá, amiért mindenáron szimpátiát próbált nyerni, és még azt sem akarta hagyni nekik, hogy megélhessék az irigységből fakadó rossz érzéseiket. Ha már annyival felettük áll, legalább szeretni ne kelljen! A nő bizonytalansága viszont éppen abból fakadt, hogy a „soksága” miatt szinte senki nem tudta jó szívvel megadni neki azt az elismerést, amire vágyott, őhozzá mindig ellentmondásos érzésekkel közeledtek, ezért próbálta leértékelni önmagát, ami érthetővé teszi a magatartását.
Sok kiváltságos (értsd: különlegesen gazdag, szép, tehetséges vagy sikeres) ember él meg hasonlót, nevezetesen, hogy míg egyesek elomlóan hízelegnek nekik, másokban zsigeri elutasítás és gyűlölet él velük szemben. (A mélyben gyakran azokban is, akik a felszínen elomlóan behízelgik magukat.) Egy ilyen körülrajongott ember ugyanis a puszta lényével egy csomó olyan dologra hívja fel mások figyelmet, amire ők maguk hiába vágynak, és ettől a személye egy kissé elviselhetetlenné válik. Ha ő megjelenik valahol, a többieknek rögtön a saját életükkel kapcsolatos hiányok jutnak eszükbe - és ilyenkor általában nehezen szánják rá magukat arra, hogy mondjanak neki egy jó szót. Már csak azért is, mert feltételezik, hogy másoktól úgyis annyi elismerést kap. Inkább csak azok dicsérik, akik azon a területen éppen nem versenyeznek, amiben ő kiváltságos, vagy akik akarnak tőle valamit.
Visszakanyarodva az irigység megszelídítésére használt stratégiákhoz: a tradicionális brit kultúrában egyenesen az elvárt jó modor része az understatement, vagyis a beszéd visszafogottsága. Ezt Popper Péter hajdan úgy ragadta meg, hogy míg az újgazdag magyar azt mondja, hogy vásárolt egy jachtot, az angol arisztokrata úgy nyilatkozik, hogy vett egy csónakot - és ugyanarról a hajóról van szó. Természetesen eredetileg az understatement is az irigység elhárítására szolgáló stratégia volt, ám aztán nemzetkarakterológiai sajátossággá vált - ha egy angol úr azt mondja, hogy „nem rossz”, az valójában azt jelenti, hogy „nagyon jó”, ha azt, hogy „egyáltalán nem rossz”, akkor valószínűleg szinte meghaladhatatlan tökéletességgel állunk szemben. Az angol humor legjava is arra épül, hogy emberek extrém helyzetekre is understatementtel reagálnak. Ugyanez a magyar kultúrára általában nem jellemző, de ha arról van szó, hogy szeretnénk megúszni mások irigységét, akkor mi is szívesen nyúlunk a kicsinyítés, a bagatellizálás eszközéhez. Sőt, az is elfordul, hogy kifejezetten sajnáltaim próbáljuk magunkat, ám a „lehet, hogy Porschéval járok, de belerokkantam, mire idáig eljutottam” típusú megnyilatkozások általában inkább visszatetszést szoktak kelteni. Az önsajnáltató ember ugyanis úgy állítja be, mintha neki az élet csapásai után jogosan járnának a kiváltságok - ám azok, akik ugyanolyan nehézségeket éltek át, mégsem jutnak hasonló magaslatokra, ezt kifejezetten irritálónak találhatják.
Nehezebb a dolgunk - mert az ilyesmire valahogy sosem számítunk igazán -, amikor életünk egy kedvező fordulata után addigi támogatóinkból, jóakaróinkból, barátainkból válnak irigy ellendrukkerek. Ezek olyan emberek, akik csak addig kedvelnek minket, amíg hozzájuk képest megnyugtatóan alacsonyan helyezkedünk el a hierarchiában, de ha valamilyen oknál fogva feljebb kerülünk, veszélyeztetni kezdjük szituatív fölényüket, és ellenünk fordulnak.
Női csoportjaimban nemegyszer tapasztaltam, hogy amikor egy kevésbé nőies megjelenésű lány az előnytelen adottságaira panaszkodik, akkor a nála sokkal vonzóbb társai elképesztően támogatóak vele szemben. Dicsérik, vigasztalják, a belső kisugárzás fontosságáról szónokolnak neki, sőt, akár el is küldik a fodrászukhoz vagy a sminkesükhöz, kicsit „csajosítani”. Ám láttam egy-két olyan esetet is, amikor a „rút kiskacsa” egyszer csak döbbenetesen kikupálódott, mert ahogy az önismereti munka során rátalált a saját útjára, a nőiségéhez való viszonya is megváltozott. Ezek a kiviruló hölgyek viszont meglepve tapasztalták, hogy az őket addig lelkesen ajnározó társak szeretete hirtelen alábbhagyott - mivel versenytársnak kezdték őket tekinteni, megjelent az irigység és elfordultak tőlük. Egyikük szomorkás mosollyal mesélte, hogy míg az elmúlt tizenöt évben sosem nézett ki jól, zsákruhákban járt görnyedt háttal és nulla önbizalommal, addig a barátnők mindig dicsérték és csupa jót mondtak róla. Amióta ő maga is látja, hogy végre vonzó nő lett belőle, érdekes módon csak kritikák jönnek, és olyan tanácsokat kap, hogy „ez a kivágott felső talán nem az ő világa”. A zsákruhák világát viszont már ő nem érzi a magáénak...
De tudok erre példát a saját szakmám világából is. Kedves kolléganőm mesélte, hogy amikor kezdő pszichológusként bekerült az első munkahelyére, egy állami intézetbe, nagyon szívélyes, szinte baráti viszonya alakult ki az egyik ott dolgozó szakemberrel. A kolléganőmnek imponált az idősebb munkatárs tapasztalata, magabiztossága, és megtisztelve érezte magát, amiért ez a kiváló ember ővele ennyire befogadóan és bátorítóan viselkedik. Amikor befejeződött a klinikai szakképzés ideje, az idősebb kolléga még néhány klienst is küldött neki a gyógyszeres kezelés melletti kiegészítő pszichoterápiára, hogy el tudja kezdeni érdemben gyakorolni a szakmát. Itt kezdődtek a bajok, ugyanis két kliensnél annyira jó eredményeket hozott a pszichoterápia, hogy okafogyottnak érezték a gyógyszerszedést, és jelezték, hogy leállnának vele. Az addig oly támogató viselkedésű idősebb szakember ekkor egy pillanat alatt élesen szembefordult a kolléganőmmel. A kis kezdő első sikerei láttán ugyanis megrémült, hogy még a végén egy rivális nő fel mellette, márpedig ő ebben a kapcsolatban csak addig tudott jóindulatú maradni, amíg az alá-fölé rendeltségi helyzetüket távlatilag sem veszélyeztette semmi. Bár mind pozícióban, mind szakmai tapasztalatban-beágyazottságban rendkívül messze álltak még egymástól, a nárcisztikus alkatú idősebb kolléga egyfajta elővételezett irigységet élt meg, mert meglátott valami olyat a fiatal munkatársban, amit saját magára nézve veszélyeztetőnek érzett. Úgyhogy a szakmai támogatásból szakmai üldöztetés lett, amely a kolléganő mindennapi boldogulását akadályozta.
Nagyon érdekes, hogy miközben elemi módon vágyunk arra, hogy a sors kegyeltjei legyünk, és jobban menjen a sorunk, mint másoknak (ha ez nem így volna, nem lenne irigység), amennyiben ez tényleg sikerül, mélységes bűntudatot élhetünk meg. „Kellemetlen érzésem van, hogy egészséges vagyok, miközben olyan sok beteg van, hogy boldog vagyok, miközben olyan sokan boldogtalanok, hogy pénzem van, miközben másoknak nincs, hogy érdekes hivatást gyakorlok, miközben sokan mások gyűlölt munka terhe alatt sóhajtoznak” - írta Paul Tournier, a svájci orvos és pszichoanalitikus, aki ezt az érzést hamis bűntudatnak keresztelte el. (Azért hamis, mert nem tudunk felelősséget vállalni az egész világért, és bizonyos egyenlőtlenségeken egyszerűen nem áll hatalmunkban változtatni.) A hamis bűntudat elválaszthatatlanul összekapcsolódik a mások irigységétől való félelemmel, és elrontja az örömünket azzal kapcsolatban, ami megadatott nekünk. Ez egy nagyon érdekes lelki mechanizmus, voltaképpen a tudattalan irigységkerülés, irigységcsillapítás módja, hiszen ha már fölényben vagyunk másokhoz képest, legalább nem élvezzük annyira, és így valamelyest kiegyenlítjük az igazságtalannak érzett helyzetet.
Maga Tournier egyébként extrém módon félt mások irigységétől. Egy alkalommal például nyaralni készült a családjával, és mivel rettegett, hogy orvoskollégái rossz szemmel nézhetik az ő luxusutazását, egészen abszurd önmegnyugtatáshoz folyamodott. Egy este átvonult a szomszédos gyár egyik munkáscsoportjához, bemutatta nekik bankkivonatait, háztartási számláit és adóbevallását, majd kikérte a véleményüket a tervezett hajóútról. Miután a munkások, akik természetesen nem tudtak volna megfizetni egy hasonló nyaralást, úgy vélték, ennyi még belefér, tehát társadalmilag engedélyezték az utat, Tournier hozzá hasonlóan jól kereső kollégáival kapcsolatos szorongása is enyhült. (Ezek szerint nem volt tisztában azzal, hogy az ember épp a hozzá hasonlókra irigy csak igazán...)
Ahogy Max Weber megállapította: egyetemes emberi szükséglet, hogy a szerencsénket legitimálni akarjuk saját magunk és mások szemében is. „Teljesen általános, hogy a szerencsés ember nem éri be azzal a ténnyel, hogy a kevésbé szerencséssel szemben neki kedvezett a szerencse, hanem ezenfelül még jogot is akar formálni a szerencséjére, arra a tudatra vágyik, hogy - a kevésbé szerencséssel szemben - ő »megszolgálta« a szerencséjét, míg a másik valamiképpen minden bizonnyal »rászolgált« a szerencsétlenségére” - írta.
Ha semmiképpen nem tudunk megnyugtató magyarázatot találni arra, hogy miért érdemeltük meg a jó helyzetünket, az súlyos lelki terhet jelent. Balesetek, katasztrófák túlélői például gyakran küszködnek elviselhetetlen bűntudattal, amiért mások meghaltak, ők viszont életben maradtak. „Miért én menekültem meg? Miért én érdemeltem többet? Miért én élek, és nem a férjem vagy az a kisgyerek...?” Ezekkel a kérdésekkel ilyenkor iszonyatosan nehéz megbirkózni, mert az ember úgy érzi, olyan előnyhöz jutott, ami nem jár neki. Mint ahogy valószínűleg így érzik a lottónyertesek is, akik szinte mind rövid idő alatt elveszítik vagy elkótyavetyélik a nyereményüket. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy előzetesen nem tanultak meg bánni a pénzzel, de minden bizonnyal hozzájárul az az érzés is, hogy ezt a vagyont ők nem érdemelték meg. (Ami persze racionálisan butaság, mert egy lottónyereményt vagy senki sem érdemel meg, vagy éppen az érdemli meg, aki megnyeri.) Mindenesetre a „nem dolgoztam meg érte, könnyen jött, könnyen ment” érzésvilágban is ott kavaroghat az érdemtelen előnyszerzés miatti bűntudat és a mások irigységétől való félelem is.
A hamis bűntudattól csak akkor szabadulhatunk meg, ha felismerjük: bármink is legyen és bármit is képviseljünk, soha nem tudunk úgy élni, hogy azzal valakiből ne váltsunk ki rossz érzéseket. Minden, mégoly kicsi és elkerülhetetlen különbség is okot adhat irigységre - hiszen láttuk, hogy még a koncentrációs táborban is meg lehet irigyelni egy kevésbé kegyetlen munkafelügyelőt. El kell fogadnunk, hogy mindig lesz, aki ferde szemmel nézhet ránk, és azzal, hogy mi rosszul érezzük magunkat az előnyünk miatt, más még nem kerül jobb helyzetbe. Ha irracionális módon korlátozzuk magunkat mások irigysége miatt, akkor fontos életlehetőségekről mondunk le. Ha azzal kezdünk foglalkozni, hogy mások miért irigyek, vagy azon tipródunk, hogy mivel adtunk okot erre, máris átvettük az irigyek terhét. Ahelyett, hogy haladnánk a célunk felé vagy élveznénk a pillanatot, amiatt gyötrődünk, mert a másik számára ez nehéz, pedig ezt nem nekünk kell megoldani. Egyszerűen fogalmazva, így végül ők nyernek, mert elérték, hogy - akár ha rövid időre is, de - mi se élvezhessük azt, amink van, mitöbb, inkább lemondjunk egy-egy lehetőségről, csak azért, hogy nekik könnyebb legyen. Olyan fájdalmat veszünk át, ha velük foglalkozunk, ami nem a miénk, csupán ránk vetítik, mert elkövettük azt a hibát, hogy eszükbe juttattuk, mi hiányzik az életükből. Ahogy Tournier fogalmaz: „A mások ítéletétől való félelem az, ami visszatart bennünket attól, hogy önmagunk legyünk, hogy olyannak mutassuk magunkat, amilyenek vagyunk, hogy ízlésünket, vágyainkat és meggyőződéseinket kifejezésre juttassuk, s természetünknek megfelelően szabadon fejlődjünk és kibontakozzunk. A mások ítéletétől való félelem megakadályoz bennünket abban, hogy sikerrel járjunk, és elvégezzük azt a feladatot, amelyre hivatottak vagyunk.”