Láthattuk: sokan annyira félnek a többiek irigységétől, hogy bármit megtennének, csak sikerüljön azt elkerülniük. Ugyanakkor szemlátomást vannak olyanok is, akik annyira vágynak a többiek irigységére, hogy bármit megtennének, csak sikerüljön azt kiprovokálniuk.
Jellemzően így értelmezhető, amikor valaki a repülőtérről minden alkalommal becsekkol a Facebookon, hogy az ismerősei tudják: éppen hova indul megint. Amikor leszállás után azonnal posztolja a gépen készült képet, amin pezsgőspoharat emel a magasba a business classon. Amikor a szállodába való beköltözés után rögtön feltölt egy újabb fotót, amin épp az asztalon pihenteti a lábát a luxushotel lakosztályában, előtérben az óceánnal. Mi mást is üzennének ezek a gesztusok, mint hogy „én akkora király vagyok, hogy így élek, ezt is megengedhetem magamnak”? Persze egy-egy fotót a lelkesedés hevében is készíthetünk, de kifejezetten a drága dolgok és a luxus rendszeres megosztása valószínűleg nem más, mint az irigységtudatos provokálása.
A legtöbben persze visszautasítják ezt a feltételezést, és azt állítják, hogy eszük ágában sincs provokálni senkit, egyszerűen csak meg akarják osztani az örömüket. Ez elméletben jól is hangzik, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a szüleinken és a közelebbi hozzátartozóinkon-barátainkon kívül a többiek általában nem annyira örülnek az ilyesfajta örömeinknek. (Ha kevésbé szerencsések vagyunk, akkor még ők sem.) Amikor valaki büszkén közreadja a legtöbbek számára elérhetetlen nyaralásáról készült képeket, általában maga sem gondolja komolyan, hogy a tizenöt éve nem látott osztálytársai vagy a jelenlegi munkatársai ujjongani fognak az örömtől, amiért ő naponta őrült összegekért élvezi az életet egy egzotikus szigeten. Sokkal inkább arra számít, hogy irigyelni fogják érte - és valójában ezért is csinálja az egészet, hiszen magát az élményt nem azzal tesszük emlékezetessé, ha mások számára dokumentáljuk, hanem ha megéljük.
A jelenség „nagyon mai”, de nem új. Adam Smith, akit a modern közgazdaság-tudomány atyjának tartanak, már a 18. század második felében rácsodálkozott arra, hogy a gazdagok minden gátlás nélkül hivalkodnak a kiváltságaikkal, mert élvezik azok csodálatát és irigységét, akik olyanok akarnak lenni, mint ők. Ez azonban akkor még távolról sem volt annyira kiterjedt jelenség, mint ma, a nárcizmus korában, amikor az önmagát hol törpének, hol óriásnak érző, instabil ember mások irigységében keresi saját fontossága és nagyszerűsége igazolását. Ha a többiek sóvárogva tekintenek az ő életmódjára, önmegjelenítésére, birtoktárgyaira, akkor ez azt bizonyítja számára, hogy ő „valaki” - amit ő elért, arra mások is vágynak, ezek szerint tehát az ő élete mégiscsak jó, tartalmas és fontos. (Ezt ugyanis a lelke mélyén feltehetően nem érzi, pedig nagyon szeretné.) Mivel legbelül mindig bizonytalan abban, hogy valójában elég értékes-e, szerethető-e, érdekes-e, folyamatosan mások visszajelzésére van szüksége: irigykedő-csodáló pillantásokra, rajongógyűlölködő megjegyzésekre, lájkokra és kommentekre.
Bizonyára sokan találkoztak már az Instagramon a „Rich Kids” jelenséggel. Dúsgazdag családok tinédzserkorú és húszas éveikben járó gyerekeiről van szó, akik ordenáré fotókon fitogtatják a szüleik vagyonából vásárolt luxust: pénzzel teli kádban fürdenek, drága sportkocsi tetején ülve Dom Perignon pezsgővel locsolják le magukat, magánrepülőgéppel utaznak, vagy akár nagy címletű bankjegyeket égetnek el. Ezek olyan fiatalok, akik beleszülettek az anyagi jólétbe, de nem kaptak elegendő szeretetet és figyelmet (ha kaptak volna, garantáltan nem lenne szükségük erre a görcsös magamutogatásra), és a saját erejükből semmi olyasmit nem tettek még le az asztalra, ami alapján mások érdeklődését felkelthetnék. Ám irritáló képeikkel sikerül elérniük, hogy irigy tömegek kövessék őket az Instagramon, akik gyakran gyűlölködve ugyan, de figyelnek rájuk, és szívesen lennének a helyükben, hogy élvezhessék az anyagi lehetőségeiket. Ez adja meg számukra azt a megnyugtató önigazolást, hogy - bármennyire is üresnek, magányosnak és céltalannak érzik magukat - voltaképpen fontosak, érdekesek, sőt mások felett állnak. Még a rájuk ömlő gyűlöletet is inkább készek vállalni, mint az esetleges érdektelenséget, mert ők valójában identitást keresnek. „Ki vagyok én egyáltalán? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a valaki akarok lenni, akire figyelnek, és akit csodálnak az emberek!”
Az Örült, dilis szerelem című (egyébként remek!) vígjátékban van egy jelenet, amelyben az ifjú sikerember egy középkorú férfi topis külsejét, fehér tornacipőjét kritizálja. „Mi vagy te, Steve Jobs? Mert ha nem, akkor soha többé ne jelenj meg ilyen tornacsukában!” Itt ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha mindenki tudja rólad, mennyire vagyonos és fontos ember vagy, akkor már bármit megengedhetsz magadnak, míg ha nem tartasz itt, akkor nagyon is oda kell figyelned a külsőségekre. Ezt most kifordítom úgy, ahogy én igaznak tartom: ha belül már „megvagy”, akkor megengedheted magadnak, hogy magasról tegyél a külsőségekre, míg ha fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, vagy a lelked mélyén úgy érzed, hogy nem vagy senki, akkor nagyon sokat kell foglalkoznod a díszletekkel és a kellékekkel, hogy valakinek tűnj. Ahogy Popper Péter mondta: bizonygatni azt kell, ami bizonytalan.
Ha valaki nem érzi úgy, hogy a belső tartalmai alapján elég lehet másoknak, akkor külső mankókban próbál megkapaszkodni. Ilyen lehet például az aktuálisan irigyeltnek számító életforma követése, azonosulás mindazzal, amit éppen menőnek tart a társadalom. Az ilyen emberek a reklámipar ideális célpontjai, mert a különböző termékek és szolgáltatások egyfajta identitásprotézist jelentenek - ezek által anélkül tűnhetsz valamilyennek, hogy igazából olyan lennél. Ráadásul a divat (ez alatt nemcsak az öltözködési divatot értem, hanem általában a trendek világát, az éppen felkapott sportoktól kezdve a menő éttermeken, kulturális programokon, utazási szokásokon át a vágyott autómárkákig) szinte az egyetlen olyan terület, ahol úgy lehet presztízst nyerni, hogy az nem igényel különösebb képességeket. Egyszerűen csak követni kell, ami kizárólag pénz kérdése, mert amúgy minden életterületen pontosan lehet tudni, hogy mit kell csinálni és birtokolni ahhoz, hogy az irigyelt kasztba tartozhassunk.
Az identitáskeresés, a nagyfokú figyelem- és szeretetéhség ezért a fogyasztás kényszerével kapcsolódik össze. Egyik kliensemen keresztül személyes bepillantást nyerhettem egy olyan dúsgazdag baráti társaság mindennapjaiba, ahol egy időben mindenki kabrióval járt, ahogy azonban közeledett a tél, az egyik férfi vett a feleségének egy városi terepjárót is. Ezzel ők átmenetileg a barátaik fölé tudtak kerekedni, mert az a típus akkor még csak nekik volt. Persze a többiek se akartak alulmaradni, úgyhogy elkezdte az összes férfi megvenni a feleségének az adott terepjárót. Rövidesen már mindenkinek volt, így ez alkalmatlanná vált arra, hogy a társaságban bárkit is a többiek fölé emeljen. Ekkor az egyik hölgy kijelentette, hogy a városi terepjáró már „eléggé kommersszé vált”, és beszerzett magának egy valamivel még drágább Jeepet. Ezt természetesen gyorsan követte körükben a második és a harmadik hasonló márkájú autó is... Valójában azért kellett folyamatosan emelni a tétet, mert mindenki arra bazírozott, hogy valami olyat szerezzen, ami a barátoknak még nem volt. Ha ez sikerült, és megcsillanni látták a többiek szemében az irigységet, akkor legalább átmenetileg megnyugodhattak, hogy mégiscsak különlegesek, mégis ők a legmenőbbek. Mivel azonban az összes család hasonló anyagi lehetőségekkel rendelkezett, előbb-utóbb mindenki utol tudott érni mindenkit, és egymást hajszolták bele egy otromba fogyasztási versenybe.
Volt valami mélyen elszomorító abban, ahogy ezek az emberek egy vagyon pénzt költöttek el arra, hogy megkülönböztessék magukat egymástól, vagy legalább felzárkózzanak egymáshoz, de sosem tudták hosszan megőrizni a vágyott pozíciót, és szinte folyamatos frusztrációt éltek meg. Egyébként, ha valakinek történetesen sikerült is volna tartós fölénybe kerülnie, a legalapvetőbb problémát az sem oldotta volna meg, ők ugyanis lényegében azt a fajta értelmet, értéket és egyediséget próbálták külsőségek által megszerezni, ami vagy belül tud megszületni, vagy sehol.
Minden trendi cucc csak addig izgalmas, amíg még új, amíg nincs mindenkinek, amíg kicsit elérhetetlennek tűnik. Amikor már szinte mindenki beszerezte, akkor ami eleinte kuriózum volt, az többé nem adja meg a különlegesség, a menőség érzetét, és váltani kell. Ilyenkor a korábban annyira felkapott holmi egy laza csuklómozdulattal megy a kukába - ebből is látszik, hogy valójában mennyit ér. Ha tehát úgy szeretnénk valakivé válni, hogy a divatot követjük, futóhomokra építünk házat. Akkor is, ha mások közben irigyen bámulnak ránk. Ezek csak identitáspótlékok, amelyek átmenetileg mintha azzá tennének, akik lenni szeretnénk, de amint lejár a szavatosságuk, kiderül, hogy ez csak illúzió volt.
Ehhez még arra sincs feltétlenül szükség, hogy valami kimenjen a divatból - elég, ha elveszíti az exkluzivitását, mert hirtelen többen hozzá tudnak férni. A Louis Vuitton például a nagyon gazdagok márkája, több százezer forintba kerül egy cipő vagy táska. Amint azonban döntötték a piacot a jó minőségű hamisítványok, a metrón utazó és aluljárókban sétáló nőkön is egyre gyakrabban lehetett látni a jellegzetes mintájú darabokat. A kisebb pénzűekben ugyanis éppolyan elképesztő vágy él a sikeresekkel való azonosulásra, mint a gazdagokban, és ha megvesznek egy ilyet (hiába tudják, hogy a replika nem ugyanazt képviseli, mint a valódi), kicsit úgy érezhetik, hogy hozzájuk hasonlóvá váltak. Ez pedig rendkívül irritáló azok számára, akik kemény pénzeket fizettek azért, hogy a kiváltságosok közé tartozhassanak. A hivalkodó életmódot folytató gazdagok egy része ugyanezért utálja annyira a leárazásokat és az outieteket is - az ő pazarló költekezésük legfőbb hajtóereje ugyanis az, hogy azt érezhessék: amijük van, az mások fölé emeli őket. Ezért ha a kisebb jövedelműek bármilyen módon hozzá tudnak férni az általuk birtokolt státuszszimbólumokhoz, akkor azok számukra elveszítik identitásképző értéküket.
Ebből is látszik, hogy nem maga a tárgy az érték, hanem az, ha csak kevesen juthatnak hozzá. Nem véletlen, hogy a korábbiakban már emlegetett Burberry mindent megpróbált, hogy a termékeit semmiképp se lehessen olcsóbban megszerezni - a prémiummárkák ugyanis veszítenek az értékükből, ha nem tudják garantálni a vásárlóiknak, hogy az ő modelljeiket viselve kivételesnek érezhetik magukat.
Tárgyaktól azonban önmagában még nem lesz kivételes senki. Az utánzási, vásárlási, fogyasztási versenyt a megfelelő önismeret és önbecsülés hiánya ajzza. Az ilyen ember azért kívánja azt, amit más kíván, mert nem tudja, hogy neki magának, kifejezetten neki mire lenne szüksége a személyes beteljesüléshez és boldogsághoz. Az álszükségletekre viszont hiába is próbál választ adni, a tárgyak protézisvilága nem tudja betölteni azt a belső űrt, ami az értelmes, tartalmas, jelentésteli élet hiányában tátong benne.
Ha tehát valaki szándékosan igyekszik az irigységünket provokálni, akkor jusson eszünkbe: nem tenné ezt, amennyiben nem lenne rá elemi szüksége ahhoz, hogy önmagát fontosnak és értékesnek tudja látni. Aki tényleg elhiszi magáról, hogy valahova eljutott és valamit képvisel, annak nem kell izzadságszagban erőlködnie, hogy mások pillanatonként erősítsék meg ebben.
Más kérdés, hogy ha a hivalkodó viselkedés belső mozgatórugóit megértve arra is jutunk, hogy ez nem egy irigylésre méltó lelkiállapot, a megsértett igazságérzetünk ettől még nem feltétlenül nyugszik meg. Ha ugyanis egy társadalomban végletesen igazságtalan a javak elosztása, és olyan emberek, akik mögött gyakran valóban semmilyen teljesítmény nem áll, egy átlagos hétvége alatt elkölthetnek annyit, mint amennyit mások tisztességes munkával egy év alatt se keresnek meg, akkor az a társadalom veszélyes helyzetben van. Ez pedig most a világ jelentős részére igaz.