Az irigység, a rosszindulat és az ezekből születő ártó szándékú cselekedetek egyidősek az emberiséggel, tehát finoman szólva sem meglepő az, amit ma magunk körül (és magunkban) tapasztalunk. Ám kétségkívül van benne valami új is.
A közösségi média ugyanis, mely csupán az elmúlt néhány évben terjedt el a világon, alapvetően torzítja el a valóságészlelésünket. Abba most nem is megyek bele mélyebben, hogy a különböző politikai és gazdasági nagyhatalmak ezeken a csatornákon keresztül tudatosan és rendkívül hatékonyan manipulálnak minket a saját érdekeik mentén, mert ez egy olyan hatalmas téma, ami minden bizonnyal külön könyvet igényelne. Arra azonban érdemes picit rátekinteni, hogy maguk a felhasználók hogyan gerjesztik és fokozzák egymás irigységét akár az extrémitásig a virtuális tér sajátos közegében.
Amíg ugyanis a háromdimenziós világban az ember a maga összetettségében, előnyös és előnytelen vonásaival, kellemes és kellemetlen tulajdonságaival, erősségeivel és gyöngeségeivel együtt jelenik meg, az internet lehetőséget ad arra, hogy nagyjából úgy mutassa be magát mások előtt, ahogy csak szeretné. A Facebookon és az Instagramon ezért a soha nem létezett tökéletes élet idealizált képei jelennek meg: ismerőseink mindig gyönyörű sminkben, belőtt frizurával nyaralnak, futnak, főznek, testépítenek és buliznak. Sokuk közösségi oldala úgy néz ki, akár valami menő márka katalógusa, míg párkapcsolati problémáikról, munkahelyi nehézségeikről, családi konfliktusaikról, érzelmi válságaikról általában nem értesülünk, ezekről a többség diszkréten hallgat. Nem látjuk őket sápadtan, zsíros hajjal, sírva, nyöszörögve, veszekedés közben, csak diadalmas pillanataik beállított, retusált képeivel találkozunk.
Ennek hatására elkezdjük magunkat rosszul érezni a bőrünkben. A megkomponált és agyonfilterezett fotók árnyékában ugyanis bármilyen valóságos élet szürkének és kudarcosnak tűnik, ezeket nézegetve önmagunkat kevésnek érezzük, és (bár tudjuk, hogy az ilyen képek hogyan készülnek) elhisszük, hogy az ismerőseink tényleg sokkal sikeresebbek és boldogabbak, mint mi. Hogy egy kicsit felturbózzuk az önbizalmunkat, megpróbálunk legalább a látszat szintjén versenyre kelni velük, és mi is feltöltjük a magunk beállított és retusált képeit. Ettől egy rövid időre valóban jobban érezzük magunkat a bőrünkben, még akkor is, ha valójában sohasem laktunk abban a luxushotelben, amelynek lobbijában a fotót készítettük, és a képen mosolyogva ölelt partnerünkkel a kapcsolatunk éppen válságban van. Egyébként könnyen elképzelhető, hogy ezzel pontosan ugyanígy van a Facebook-ismerősünk is, de azért elszántan mutogatjuk egymásnak sikeres életünk bizonyítékait, és kölcsönösen provokáljuk ezt az egyre nyomasztóbb, üres versengést. (Erről eszembe jut egy régi vicc: az idős bácsi orvoshoz lordul, mert nem megy neki a szex, miközben a hasonló korú férfibarátai azt mesélik, hogy egymás után kétszer, háromszor is... Mire az orvos: mesélje maga is!)
Nem túl meglepő, hogy számos kutatás eredménye szerint a túlhajtott Facehook-használat kifejezetten boldogtalanná, depresszióssá teszi az embereket - és jelentős mértékben felszítja bennük az irigységet is.
A közösségi média voltaképpen csapdába ejt, mert a lájkok és a pozitív kommentek dopaminlöketekkel (köznyelven: boldogsághormonnal) árasztják el az agyunkat, tehát jutalmat kapunk, ha sikerül magunkból olyasmit mutatnunk, ami az ismerőseinknek tetszik. Ebben a rendszerben ráadásul pontosan mérhető, számszerűsíthető a siker, így folyamatosan érdekeltté vagyunk téve abban, hogy „tartsuk a szintet”, és egyre ütősebb nyaralós, főzős, sportolós, bulizós képeket töltsünk fel magunkról. Ám miközben a pozitív visszacsatolásra számot tartó tartalmakat gyártjuk, egyáltalán nem biztos, hogy jól is érezzük magunkat a bőrünkben, mert a pillanat önfeledt élvezete és a piacképes fotó gondos megkomponálása gyakran nehezen hozható összhangba. Ilyenkor voltaképpen az történik, hogy „termékesítjük” saját magunkat, és a produktumot megpróbáljuk minél jobban értékesíteni. Minél több lájk, „gyönyörű vagy”, „ejha”, „wow”, „gratula”, „respect” érkezik, annál jobb áron adtuk el a terméket, és az agyunk csak úgy fürdőzhet a dopaminban - egy rövid ideig. Mert aztán a hatás lecseng, és hamarosan már a következő adag elismerésért kell küzdenünk. Miközben azonban egyre pontosabban tudjuk, hogy mi tetszik másoknak, és egyre simulékonyabban teszünk eleget a pillanat követelményeinek, elveszíthetjük a saját céljainkat és egyéniségünket. Ahelyett, hogy azt csinálnánk, amire valódi belső indíttatást érzünk, folyton a közönségünk kielégítésével vagyunk elfoglalva - így válhatnak belőlünk olyan futószalagemberek, akik egymás képére teremtik magukat, és szorongva faragnak le magukról minden egyénit. Ezzel a működésmóddal döbbenetesen kiszolgáltatjuk magunkat másoknak.
Gyakran ráadásul minden erőfeszítésünk ellenére is úgy érezhetjük, hogy az összehasonlításokból vesztesen kerülünk ki, és ennek rendkívül negatív, gyengítő érzelmi hatása lehet. Zenész ismerősöm mesélte, hogy mostanában kevesebb a fellépése. Éppen azon törte a fejét, milyen új repertoárt kellene összeállítania, amivel jobban megnyerhetné a közönséget, amikor a Facebookon szembesült a nagy riválisa frissen meghirdetett több tucat koncertjével és az ezeket övező hatalmas érdeklődéssel. Hogy pontosan idézzem, azt mondta, olyan volt, mintha egy lapáttal fejbe verték volna. Ettől a felfedezéstől több hétre teljesen inaktívvá és búskomorrá vált, mert úgy érezte, nincs értelme próbálkoznia, ha már úgyis megelőzték és elvitték előle a lehetőségeket. Ez természetesen egy abszurd következtetés volt, mert az ő területén nem ennyire szűkösek az erőforrások - attól, hogy mást is szeret a közönség, még neki is lehetnek sikeres fellépései, végül is egy vidéki hakni nem az elnöki szék, amiből csak egy van. Öt valójában nem a másik zenész gyengítette, hanem önmaga, amikor a saját előrehaladása helyett a riválisa sikereivel foglalkozott. Klienseimnél látom, hogy ez ma nagyon gyakori jelenség - sokan szinte mazochisztikus gyakorisággal klikkelnek rá exük aktuális partnerének vagy a szakmai konkurensünknek a Facebook-oldalára, és ez rendkívül negatív, demotiváló hatással van rájuk. Ahogy olimpiai bajnok sportolónk, Hosszú Katinka is többször elmondta: aki azt nézi, hogy a másik sávban hol tartanak, az nem fog tudni a saját úszásával foglalkozni, és elveszíti a versenyt. Az, ha éppen van valaki előtted, csak egy pillanatnyi állapot - és ha nincs, az is. Ha sikeres akarsz lenni, elsősorban a magad teljesítményére kell fókuszálnod, nem pedig másokéra, pláne, ha az összehasonlítás nem a becsvágyat ébreszti fel benned, hanem zsibbasztó hatással van rád.
A Facebookon ugyanakkor nemcsak az idealizált élet katalógusszerűen beállított képei terjednek, hanem rendkívül ellenséges, sokszor gyűlöletbe csúszó megnyilvánulások is, amelyeket gyakran szintén az irigység - vagy az irigység is - tüzel. Erre csupán egyetlen, számomra szimbolikus jelentőségű példát szeretnék hozni.
Már javában írtam ezt a könyvet, amikor a világsajtóban kipattant a Zimbardo-botrány. Ha valaki esetleg nem hallott volna róla: Philip Zimbardo a szociálpszichológia egyik nagy atyamestere, 85 éves, hatalmas formátumú szakember, aki az 1971-es stanfordi börtönkísérlettel vált világhírűvé. Ebben teljesen átlagos egyetemistákat kért fel „rabok” és „börtönőrök” szerepére, az alagsorban berendezett „börtönben” pedig olyan körülményeket igyekezett teremteni, amelyek között a rabok elszemélytelenedtek, míg az őrök úgy érezhették, hogy hatalom van a kezükben. Az eredetileg kéthetesre tervezett kísérletet a hatodik napon le kellett állítani, mert az őrök annyira embertelenül bántak a rabokkal, ami már azok testi és szellemi épségét veszélyeztette. A kísérletből Zimbardo azt a következtetést vonta le, hogy bizonyos körülmények között bárkiből ki lehet hozni a gonoszt, a szadistát, mert a hatalmi alá-fölé rendeltség radikálisan megváltoztatja az emberek viselkedését. Akik hatalommal rendelkeznek, agresszívvá és kegyetlenné válnak, míg az egyéni identitásuktól megfosztott alárendeltek passzívvá és lázadóvá. A viselkedés változását tehát pusztán a szituáció idézi elő.
Ez a kísérlet közel ötven éven át a szociálpszichológia egyik alapkövének számított, míg 2018 tavaszán meg nem támadta egy Ben Blum nevű szerző, aki azt állította cikkében, hogy - röviden szólva — csalásról van szó. Blum szerint ugyanis a kísérlet eredménye manipulált volt, kifejezetten utasították az őröket a kegyetlen bánásmódra, hogy a Zimbardo által elképzelt végkövetkeztetésre juthassanak. Zimbardo húszoldalas, rendkívül részletes közleményben cáfolta Blum állításait, nem tagadva azt sem, amit 1971-ben nem vett észre, amiben hibázott, és amit ma már másképpen csinálna. Ezeket egyébként hosszú évek óta rendszeresen el szokta mondani az előadásaiban is.
Nagy vonalakban tehát arról van szó, hogy valaki rendkívül agresszíven beleszállt egy széles körben ismert kísérletbe, amely ugyan korántsem hibátlan, de csalásnak vagy érvénytelennek azért semmiképp sem nevezhető. Természetesen nem árt időről időre még a legalapvetőbbnek tekintett gondolatokat és kísérleteket is megkérdőjelezni, mert a tudomány így halad előre. Harcias, rosszindulatú stílusa alapján azonban kevés kétség férhet ahhoz, hogy ezt a cikket alapvetően a karaktergyilkosság szándékával írták. (Valamint Blumnak éppen megjelent egy kriminológiai tárgyú könyve, szüksége volt némi hírverésre...) Ám az ügynek számunkra nem is ez a legérdekesebb vonatkozása, hanem az, ahogy a közvélemény a cikkre reagált. Az emberek ugyanis — laikusok és szakmabeliek egyaránt - kéjes örömmel rontottak neki az addig piedesztálra emelt Zimbardónak, és törölték bele a cipőjüket. Hosszú napokon keresztül újabb és újabb oldalak kommentszekciójában állapították meg a „szakértők”, hogy Zimbardo nem is tudós, csak egy showman, egy médiasztár - sőt, igazából csak egy csaló, egy senki! Az egyik újságíró a jelenség láttán úgy fogalmazott, hogy „tömeges igény mutatkozik a szellemi lincselésre”. (Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, bár szerintem nemcsak a szellemi, hanem mindenféle lincselésre tömeges igény mutatkozik.) Maga Zimbardo azt nyilatkozta, hogy teljesen váratlanul érte a támadás, de nyilvánvaló számára, hogy ilyesmi nemcsak vele fordulhat elő, hanem bárkivel. „Online jelenség ez, amely bárkit tönkretehet. Négy-öt blogger leírja, hogy hazug vagy. Az információ szélsebesen terjed az interneten. Rövidesen azt veszed észre, hogy a tisztességedet megkérdőjelezték, tudományos munkádat agyagba döngölték. Mivel az internet a kattintások számára épít, így egy-egy okfejtésből a legszenzációsabb sorokat emelik ki. Az eredeti, hosszabb blogbejegyzésből mára csak az maradt, hogy a kísérlet kamu volt, Zimbardo hazudik és erre építette a karrierjét” - elemezte a helyzetet a Heti Válasznak.
Zimbardóval együtt én is úgy gondolom, hogy ez a nyilvános lincselés bárkivel megtörténhet, és nagyon sokakkal meg is történik. Ugyanakkor az ügy annyiban speciális, hogy itt egy király fejéről ütötték le a koronát. Zimbardo évtizedeken át a szakma legmagasabb polcán ült, olyan tekintélyszemélynek számított, akit szinte mindenki jó szívvel elismert - mint már leszögeztük, aki több szinttel felettünk áll, azt sokkal kevésbé irigyeljük, kritizáljuk. De mi van, ha egyszer csak támadási felület kínálkozik az érinthetetlennek hitt imázson? Akkor hirtelen sokaknak eszükbe juthat, hogy akit addig hatalmasnak és elmozdíthatatlannak láttak, talán nem is olyan nagy, és igenis elmozdítható... Az a bizonyos trón esetleg meg is üresedhet... És akkor elkiáltják magukat: a király meztelen!
Félreértés ne essék: nem meztelen a király. Zimbardo nagyszerű szakember, akinek volt egy zseniális gondolata (amelyet sajnos a történelem is számos esetben igazolt), ám a bizonyításba módszertani hibák csúsztak. Ezeket ő maga is elismeri. Semmi olyasmi nem derült ki, ami megkérdőjelezné az életműve értékét vagy a személyes hitelességét. Az, hogy most megpróbálják megtaposni, nem Zimbardóról szól, hanem egyrészt az emberekben felgyűlt rendkívüli feszültségről, amelynek levezetésére romboló, pusztító utakat keresnek. Másrészt arról a mechanizmusról, hogy ha mi nem tudtunk valamilyen téren eléggé érvényesülni, akkor ennek frusztrációját verjük le azokon, akik tudtak. Ha nem tudunk felemelkedni, akkor rántsuk le azokat, akik fenn vannak. Csak érdekességként teszem hozzá, hogy a szakmabeliek részéről érkező vehemens támadásokat akár úgy is nézhetjük, mint az irigy gyerekek szimbolikus apagyilkosságát...
A Facebookon mutatkozik meg talán a legmarkánsabban korunk egyik jellegzetes tünete, a figyelemre való felfokozott éhség és irigység is. Mivel folyamatos ingeráradatban élünk, egymás figyelmét egyre nehezebb felkelteni és lekötni, márpedig olyasmiről van szó, amire elemi módon vágyunk, és amire nagy szükségünk is van az élet számos területén. A szakemberek egyenesen úgy fogalmaznak, hogy ma már figyelemgazdaságban élünk, mert hiányából adódóan az utóbbi években ez vált az egyik legértékesebb árucikké. A közösségi oldalakon ezért elkeseredett küzdelem folyik mások figyelméért, és rettentő irigyek tudunk lenni, ha valakinek sok jut belőle.
Hajdan, amikor még kis közösségekben éltek az emberek, a környezetükben mindenki tisztában volt azzal, hogy kik is ők: az utcán a nevükön szólították őket, az étteremben tudták, mit szoktak fogyasztani, az üzletben rákérdeztek, meggyógyult-e már az édesanyjuk és hogy van a feleségük. Mindez azt az érzést keltette bennük, hogy figyelnek rájuk és megbecsülik őket, fontos és értékes tagjai egy közösségnek. Ma, amikor a nagyvárosi civilizációban az egyén névtelenné és jelentéktelenné vált, esetleg még a közvetlen szomszédja sem ismeri, gyakran az „újkori faluban”, a Facebookon próbálja megszerezni magának a mindennapi betevő figyelmet - ezért végtelen frusztrációt élhet meg, ha ott sem sikerül. Márpedig nem könnyű begyűjteni, mert millióan vannak érte versenyben - nem csoda, ha más népszerűségét látva úgy érzi, ő lett megrövidítve, mert a figyelemből is csak véges mennyiség áll rendelkezésre, mindenki nem részesedhet belőle.
Ez ráadásul nem is az a fajta értékes, személyes, tápláló figyelem, amire valójában vágyunk. Nem egy kliensem mesélte frusztráltan, hogy míg az online társkereső oldalakon beállított, retusált fotókkal naponta legalább húsz-huszonöt új megkeresést kap, addig természetes képekkel talán csak kettőt vagy hármat. A figyelem tehát nem a személynek szól, hanem a látszatnak - éppúgy, mint a Facebookon és az Instagramon. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor mások online sikerei valószínűleg kevésbé tűnnek majd irritálónak és irigylésre méltónak, elvégre az illúziók világában nincsenek hús-vér győztesek.