The introductory quotation to Radnóti’s first published volume of poems is by Henri Barbusse (born May 17, 1873, Asnières, France; died, August 30, 1935, Moscow). Barbusse was a French novelist and neo–Symbolist poet best known for his novel, “Le Feu” (1916) written about his experiences in World War I. He moved to Moscow in his thirties and joined the Bolsheviks, and upon his return to France was active in the French Communist Party. At first he was a pacifist who espoused the need for moral regeneration, linking Christ’s goodness and self-sacrifice with the highest aspirations of communism. He sought to right the injustices visited upon the poor and advocated for the fair distribution of wealth. Later on, Barbusse became more militant and supported the overthrow of capitalism through revolution. Many of the young Hungarian intellectuals who embraced his less radical thinking were secular Jews, and while they were activists supporting various forms of change, they were also ardent patriots aspiring to resurrect Hungary’s once mythic glory. Pagan Salute was published by Kortárs in Budapest in 1930 and consists of 24 poems written mostly between nineteen and twenty years of age. The book is in five sections: “Pagan Salute” (6 poems), “Psalms of Devotion” (one poem with eight distinct sections), “The Cry of Gulls” (six poems), “Variations on Sorrow” (four poems), and “Days of Piety” (seven poems). These early poems are characterized by free verse. It is of note that the young Radnóti, raised in a society where anti–Semitism was deeply ingrained, chose lines from Henri Barbusse’s “Jesus” to introduce his inaugural work. Although he wrote a significant number of other poems between 1925 and 1929, most notably his “Landscapes” and poems written during his stay in Reichenberg, Radnóti decided not to include these in the book, and they were published posthumously (see “Miscellaneous Unpublished Early Poems”). It seems that Radnóti wanted as the framework for his first published volume of poems the pastoral voice and sentiment that he had been developing.
14. Oú vas-tu, petit?
15. Vers l’oeuvre de douceur.
16. Il dit encore: non. puis á moi qui partais, il dit: quand beaucoup de jours se seront perdus, tu revien-dras ici, un jour
(H. Barbusse: Jésus. Chapitre VI. 36.)
14. Where are you going, little boy?
15. Toward the deeds of kindness.
16. He said again: No. And then to me as I was leaving: After many days have been lost, you will return here some day.
(H. Barbusse, Jésus. Chapter VI. 36.)
Most már a kezedet csókolom,—így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,
szigorú táblán szerelmi címer,—hogy
bókol a tájék! bókolva előtted
csúszik a porban a messze torony!
Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
csók virágzik ujjaid csúcsán és
tenyeredben megszületik az árnyék!
Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel
köszöntsd a napot, mert most még
feléfordúlva állunk és lelkes
földeken, csillanó földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
1929. október 8.
I kiss your hand,—like this, like a
shuffling peasant basking in the sun, while
in fields pregnant with passion, the raucous
unhinged stalks of wheat burst into blossom!
And look! Where we just lay the stalks are bent,1
a stern reminder of our love—and how
the world bows! And the distant tower bows
and grovels at your feet in the dust!
A sleepy afternoon has come: let us welcome it in silence!
a kiss blooms upon your fingertips,
the palm of your hand gives birth to shade!
And let us be thankful! with palms open like a supplicant’s,
and let us thank the sunlight, where we stand
twirling and disheveled, in fields animated
and gleaming with passion, where the raucous
unhinged stalks of wheat burst into blossom!
October 8, 1929
1. Human activity has altered nature. This interplay is a recurrent theme in Radnóti’s poems.
A pásztor is lassan lejön a hegyről,
karámba zárva fehéren torlódik
a nyáj és napbafürdött szűzek is a
dombról ringó csipőkkel lefelé jönnek,
jószagúan s álmatagon, mint minden
ősszel, ha halnak fekete ég alatt a
fák, naptestü szűzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé.
Megtörünk mi is, asszonyainknak
tükrös szeme alatt feketébb lesz az
árnyék s csókunkból ránkhavaz a tél:
hajunk is balúl homlokunkba hull és
senki sem simitja meggyulladt szemünk,
csak naptestü szűzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé, hol
terhes felhőkben már összegyűlt a bánat.
1929. október 13–november 24.
The shepherds slowly come down the mountain,
as the white flock gathers in the closed corral,
and virgins bathed in sunlight, with swaying
hips descend the hill as well; they are fragrant
as in a dream, and come each autumn, when the trees
wither beneath darkening skies, the virgins
bathed in sunlight, the shepherds, and the flock
wend their way slowly toward the village.
And we shatter as well, beneath the mirrored
gaze of our women’s eyes, as the shadows darken
and winter plants its snow-cold kisses down
upon us; our hair tumbles over our brow,
and there is no one to soothe our feverish eyes,
only the virgins bathed in sunlight, the shepherds, and the flock,
shuffling slowly toward the village, where
the clouds float pregnant with regret and sorrow.
October 13–November 24, 1929
Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk; előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,—előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.
1929. szeptember 4.
We will bend our heads softly, like this,
and doze like tiny birds among the
bushes, and then rustle like a young
buck with his bones crackling, as he
stretches in his sleep and dreams upon
the lawn; he seems our friend now, and
perhaps in a few weeks his horns
will be emblazoned with small knobs,
and as he whimpers in his sleep,
we will awaken with alarm;
long before the flowers open their mouths
to drink in the dew, long, long, before
the birds raise their drunken voices
in their morning prayers, but oh!
daybreak is still nowhere near;
and so we will lie here among the shadows,
tearing at the leaves with trembling fingers,
our eyes haunted and wide, as we stare
with idolatry into each other’s eyes.
September 4, 1929
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizén, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
1929. november 12.
See!
how our happy kisses
echo among the trees1
and the land anoints
our bodies with shade! Can you hear,
how the light twirls upon the grass
and the fallen branches
crackle and snap with song! Listen, how the
loud chattering of crickets
rises in cacophony
to praise the entire
world with joy! and look,
how upon the waters,
and the distant shores
our springtime dalliance shines
in the dimming twilight! for
we have become the grass,
and the trees, and the shore, and have been
blessed by the soft-spoken benediction
of the land!
November 12, 1929
1. Heightened sensitivity to sound is a recurrent motif in his work, seen also in line 9 “…loud chattering of crickets.”
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csörgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
1930. január 11.
Look! how the wind roosts upon the heads
of ancient trees pinched with frost,
and how the pealing towers1 toll
and sway in pious prayer!
And how our gentle calf drools
as he ambles dumbly behind our cart
and we no longer speak in high-flown
words or mouth a pallid amen!
We have cleansed ourselves! between the towers,
and bathed in light breezes among the ancient trees;
we have drowned in wild kisses, and given birth
with pied and pagan eyes to spring!
Look at our bodies! how they ripen like buds,
and our flesh trembles beneath our sun-drenched kisses,
as hoarse-throated and with joyous voices raised,
we stand godless,2 and howl at the heavens and the sky!
January 11, 1930
1. Symbol of the Catholic Church or conservative establishment against which the sexual freedom and eroticism celebrated in this poem stand in defiance
2. The uninhibited pagan spirit
Fütyölni jó s jó lenne dúdolva
megmarkolni a kedves fejét mint
vénasszony motyogva ha játszik a
hempergő macskát kapunk előtt
itt a kazlakat hordják s a tarlón
már sikongva jár a lány ha fúj a
szél szoknyák alatt kemény a combja
s a kedves haja is (csak csókolom)
dalos karom között aranykazal!
1930. január 16.
It is good to whistle and sing to oneself
and softly caress her head like a shuffling
old crone gently stroking the cat by our gate
they are carrying the haystacks off the stubble
field where a girl wanders about screeching
as the lunatic wind takes a peek at her firm
muscular thighs beneath her skirt
and her bright hair (that I am kissing now)
is like a golden haystack in my song-filled arms!
January 16, 1930
1
Szakadt, dúlt ajkunk között forgó
feszülő szavaink is csókká
gömbölyödve bujdosnak itt a
díszes pillák között egymásba—
akadt csodáló szemünkben és
elhalnak hang nélkül; amire
születnek az cifra ajándék,
zsoltáros látás és tudós csók
terebélyén sárga rigóknak
szárnyas, csattogó ölelése.
1929. augusztus 27.
2
Régen lehozott fénylő
csillagok akarnak szökni
az ujjaim közül
mert nagyon szeretlek látod
őszi bokrok duzzadó
bogyófürtjein feszül
életem kedve, érett
kalászoknak terheit
érzem és éjjelenként
csókos nyelvem alkonyi
pirossát rácsókolom
némán a tenyeredre.
1928. december 10.
3
Hűs néha forró kezednek
csúcsos ujjai zenés tornyai
karcsú életemnek,—mely oly
gazdag párás szinekben mint
dús csókjaink a csendben—
ha csipkésen kíséri sóhajos
lihegésed és nedves nagy
fogaim szerelmes vacogása.
1929. május 26.
4
Karcsú ujjaid között aranyló
narancs az életünk régi kedve,
mert valamikor mi együtt csodáltuk
csurranó, csodás ligetek alján
forró, szines madarak
daloló fészekrakását.
Tenyered gödrén forró ligetek
mesélnek elhagyott egekről,
ahonnan együtt zuhantunk
két fehér ártatlan szűzek,
bimbóban elnyílott pompás virágok:
mert ölelés nélkül fogamzott
csodásszép égi gyermekünk,
hullató, lombos erdők ölébe.
1929. február 7.
5
Mint új istenben kék egekből most
széphangú orgonák zúgnak bennem,
álomhegyeim sorra beszakadnak,—
most eljöttél hozzám hullottan mint
a csillagok ősszel, mert úgy szeretlek
szememben hordva fehérszakállú
istenek végtelen életét és
úgy tanulom meg a csókjaidat
hivőn!
mint vénasszonyok a kártyavetést.
1929. június 25.
6
Csak körmeink sápadt félholdja ragyog
és szemünk súlyos függönyét leeresztve
vak kezeinkkel játszunk szerelmet, mert
lila madarak ülnek a ködben
a lámpák alatt és ha felnyitjuk
ködfalak nyílnak néma szemünkben és
már csak körmeink félholdja ragyog.
1929. március 5.
7
Néha harapunk. Fényes fogaink
vértjén csattogva törik a csók
és apró vércseppek koszorúja
lebben a homlokunk felé.
Csak kúszik, kúszik egy csillag
az égen és szerelmünk alatt
bókolva hajlik a fű, tapadnak,
tapadnak a bokrok a szélben,
mint néha szelid szeretők nyelve
tapad, ha csókban összeér.
1929. július 9.
8
Földszagú rét vagy, a lihegésed egyszerű
mint a szeretkező béresparaszté és a
földanya átkos erejét hordozza tested.
Néha csak vágyad harangja kongat
és misére hív a lélekző csöndben
ziháló sötétnek tornya alatt.
Szerelmed rámhúll kerengve, mint hulló
nagy vadgesztenyelevél. Most is.
A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.
1928. július 12.
1.
Torn, our faces are anguished masks,
shredded by harsh words, but then our lips
curve into secret kisses, as beneath
our ornate lashes our eyes entwine
and lock in wonder. Then rude words
softly die without a sound, and by
the time these gaudy gifts are born,
our whispers of devotion and practiced kisses
will have flown like the yellow thrush
spreading its wings, in a fluttering embrace.
August 27, 1929
1. A cycle of eight poems characterized by an interplay between the sacred and the profane.
2.
Radiant stars snatched long ago
from the sky seek to escape
from between my fingers
for I am madly in love you see;
the berry clusters swell upon the
autumn boughs as my fancy strains,
I have come to understand
the secrets of the ripened corn,
and each night I feel
my tongue swell with fire,
as I dumbly place the reds of sunset,
with passionate kisses, in your palm.
December 10, 1928
3.
Your hands are sometimes cool, but then they burn,
as your delicate fingers rise like musical spires
to celebrate my slender existence,—their
opulence sets the stage for our
abundant kisses in the heaving dark—
as I accompany your moans and gasps,
like a lace-adorned retinue trembling
with moist chattering teeth, and love’s shudder.
May 26, 1929
4.
Our love was once like golden fruit
that you held between your delicate fingers,
and we sat marveling at streams
that trickled through magical groves in the
scorching heat, while colorful birds
built their nests and sang joyously.
The hollows of your burning palms
told a tale of an abandoned paradise
from which we plummeted
like two pure and innocent virgins
about to bloom into riotous flowers:
then gave birth without coupling
to a beautiful heavenly child,
and fell headlong into the forest’s lush embrace.
February 7, 1929
5.
Like a new-born god from the blue skies above
I feel the thrill of organ music within me
then feel my pinnacled dreams melt away,—
you came to me one autumn like a fallen
star, and I will carry you in my eyes forever
like the cherished immortal lives
of white-bearded gods, and vow to study
each and every one of your kisses,
reverently!
like an old gypsy-woman reading fortunes.
June 25, 1929
6.
In the dark the only glow is that of the half-moon
of our nails as we lower the heavy drapery of our eyes
and with blind and fumbling hands play at love,
indigo birds perch in the gathering fog
beneath the streetlamps, and if we were to open
our glazed eyes now, the thick fog would part,
and the half-moon of our nails would gleam through the night.
March 5, 1929
7.
Sometimes we bite. And our lips are crushed
against the armor of our bright, chattering teeth,
and then we kiss, as droplets of blood flutter
like garlands across our feverish brow.
The stars inch and crawl across the sky,
as the grasses curtsy and kneel in awe
in recognition of our love, and the bushes cling
to one another in the wind,
like our tongues, that of gentle lovers,
meeting in a kiss.
July 9, 1929
8.
You are a plowed field that smells of earth, and your panting
is like that of the hired hand making love as you bear
the weight of the entire world upon your back.
And sometimes your desire is like a deafening bell
that beckons me to Mass beneath the towers
of the dark and panting night.
And then you shower me with love,
like a wild chestnut shedding its leaves. And even now,
amidst this grief cleansed by the diaphanous dawn,
you are still the earth, and the flesh, and the blood
and everything and all, is but like child’s play beside you.
July 12, 1928
Élő anyámnak
Vészes sirálysikollyal ha fölsikoltok
nem hallja senki pedig
testvéreim
a milliók
sikoltanak akik meghalnak valahol
és milliók
akik helyett élek és szeretem árván
az adott asszonyt
s milliók
akik helyett álmodom az álmot
és támadok fel Krisztusként
vérszínpiros rossz hajnalokon
a bűnre és a vágyra
alázatra és tisztaságra
s a születések szeretések és
temetések
testvéreim
miattam szépek!
1928. november 3.
For my living mother1
I may sound the alarm like a screeching gull
but none will hear
dear brothers and sisters
though millions
are weeping and dying somewhere
millions
in whose stead I live an orphan
who loves his given mother
millions
in whose stead I dream dreams
and rise Christ-like resurrected
each blood-red vicious dawn
and all this for sin and desire
shame and purity
for births and loves
and burials
dear brothers and sisters
all these are beautiful because of me!
November 3, 1928
1. Dedicated to his step-mother, Ilka, who died in Auschwitz in 1944 at the age of fifty-nine. Radnóti’s biological mother died in childbirth.
Hugomnak
Testvérem, látod mennyi a koldus és
nyomorúlt és mennyi az úri rongyszedő,
csak mi vagyunk ketten; zártkezü koldusok
és néma nyomorúltak.
Testvérem, add ide a kezed, sok autó
jár itt és sok úriember és vigyázni kell;
sötét kapualjak elölelnek, ha eleresztlek.
Testvérem, látod ketten vagyunk: egy apa
álma és két anya kínja sikoltoz bennünk.
Két szép ölelésnek emlékeképen, látod,
ittmaradtunk, két nagy álomemlék és álmaink
a reggelbe csúsznak, nappali tarlón álmodunk
és karonfogjuk egymást ha járunk.
1928. október 12.
For my sister1
My little sister, you see how many beggars there are,
and how many wretches and dignified rag-pickers,
while we two are alone, closefisted beggars
and silent wretches.
My little sister, give me your hand, for many cars
pass by here, as well as so-called gentlemen, and the
dark entryways will swallow you whole, were I to ever let you go.
My little sister, we are alone: and the dream of one father,2
and the anguish of two mothers3 shriek within us.
Look how sweetly we embrace in this photo, you can see
we have survived, like two dreams recalled, and as our
dreams slide into morning, beyond the bright fields of day,
we will take each other by the arm and walk on.
October 12, 1928
1. Dedicated to his younger half-sister, Ágnes, who died in Auschwitz in 1944 at the age of twenty-nine.
2. Refers to his biological father who died when Radnóti was twelve.
3. Refers to his biological mother and his step-mother.
Testvér, én éjjelenként füstfürtös, fekete
tűzfalak tövén aludtam a szegénység és
gyűlölet álmaival s kiforgatott zsebekkel
ordítottam a szegénység dalát az aranyméhű
kazánok felé!
A gyűlölet szerető, gömbölyű szavai forgatták
az áttételek lomha kerekét, amikor telthúsu
fehér álmok szorúltak be a szijak közé!
Kezeim kemény munkáskezek súlyával csapdosták
a combjaimat és a gyárak lányait szerettem,
akik őszi seregek remegő fáradságát cipelték
a szegénység és gyűlölet hegyére s ujjaim a
csorduló olaj ázott útjai tapadón markolták
a semmit!
Verejtékkeresztektől görnyedő ráncokkal terhes
Golgotha volt a szememalja, ahol az éjek
szénporos Krisztusai feszültek kéken.
1928. október 11.
My brother, many a night I have slept by the base
of black firewalls stained by curly-haired smoke,
and dreamt of poverty and hate with turned out pockets
then shouted at the top of my lungs the song of privation
at the gold-wombed furnaces!
Seductive rounded words of hate turned
the transmission’s sluggish wheels, where full-fleshed
white dreams were trapped between the strap belts!
My calloused hands with which I slap my thighs were those
of a hardened laborer, and I was in love with the girls from the factories,1
lugging their tremulous weariness like autumn armies
to the heights of poverty and hatred as I reached with sticky fingers
to touch the highways drenched with oil but grasped
at nothing!
Beneath sweating crucifixes my wrinkled eyelids became
a sagging Golgotha, as the coal-dust Christs
of long nights stretched far into the blue.
October 11, 1928
1. Refers to Radnóti’s time in Reichenberg where his uncle sent him to learn the textile business.
Tejízű fehér gyermekek álmait
alszom s reggelre a szivem ragyog
mellem furcsa, csillogó táján.
Ma nyájat őriztem a jóság
dombjain éjjel, de hajnalra
elveszítettem és most egyedül vagyok.
Mellemre hajtom csöndben a fejem
és szegény szivemet leejtem ilyenkor
egy-egy koldus halálos tenyerébe.
1929. május 16.
I dream the dreams of milk-flavored innocent
children and in the morning find my heart aglow
within the strange radiant landscape of my chest.
Today I was guarding a flock of sheep in the hills
of goodness in the dead of night, but come the dawn
had lost my herd and found myself alone.
At times like this I lean my head silently
upon my chest and drop my aching heart
into the skeletal hand of each and every beggar.
May 16, 1929
(M. l. 4., 8)
G. D.-nek, bátyámnak
Ábel, testvérem, tegnap fölkeltett az ősi bűn,
megöltem hófehér álmaidat és hajszoltam magam
kárhozottan a hiábavalóság éjjeli útján, fagyott
szomorú fáknak glédája között a reggel elébe.
Napszagú földjeim párázva sirtak utánam,
kiűzött testem lihegő éji sebekkel világitotta
arcomra a megbánás piros rózsáit és koldulón
hívtalak átokbontó, nagy találkozásra.
Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett,
amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen
zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le
mint első levél az átkotnyögő keserű fáról.
És lettem Káin, domború mellemen kelt fel a nap
és térdeim fáradtsága hozta az alkonyt amikor
öltem s amikor szórtad utánam kergetőszavú
fájdalmaid és elémdöntötted éji futásom őreit
a fagyott, szomorú fákat.
Megbotoltam, fölhasadt a húsom a gáton és
elestem s ujra futottam feketén, bibliáson:
Káin vagyok és tegnap fölkeltett az ősi bűn,
Káin vagyok és te vagy az Ábel!
1928. október 26.
(Genesis 4:8)
For D.G., my uncle1
Abel, my brother, yesterday I was awakened by my ancient sin,2
for I had murdered your snow-white dreams, and ever since
I have pursued myself unsparingly on this dark road to damnation,
wandering among the frozen grieving trees in the cool lap of morning.
My sun-scented fields wept their misty dews for me and my
exiled body lit the world with the wounds of the panting night
illuminating my face with the blood-red roses of my regret while like
a mendicant I called out for us to meet and dispel this wretched curse.
You were a saint, and piety wafted over you from birth
like a votive offering; but my ancient days have borne the resounding
murderous weight of the sky, torn from the tree of life
like the first leaf torn from the groaning tree of bitterness.
And I became Cain, and the sun rose over my rounded chest
as my weary knees gave way and brought on
the murderous dusk, and you scattered your words and torment before me
and placed the heartbroken frozen trees to stand over me like watchmen
through my evening flight.
With each step I take I stumble, my flesh cleanly split upon the gate,
I stand, fall, and run, again and again, darkly, as in the scriptures:
For I am Cain, and yesterday my ancient sin awoke me,
I am Cain, and you are Abel!
October 26, 1928
1. Dedicated to Dezső Grosz, Radnóti’s maternal uncle and guardian after his father’s death.
2. Reflects his profound guilt over the death of his twin brother and mother during delivery.
Én is csak ma látom a tegnapot,
mert szegény szemeim betegek és
csak asszonyra és könnyre lettek,
pedig testvéreim
tegnap a májusi igazság járt az
uccátokon, virágokkal fölcicomázva.
Asszonnyal és könnyel szememben
a májusi igazság útját taposom
a kőfalak között virágosan és
barnaszemű őzek jönnek hozzám,
megnyalják lecsüngő kezem és
cinkék raknak fészket a hajamba:
mert testvéreim,
utam átkozott őszi vetés, késői vetés
mulasztott májusokba.
1928. december 3.
It was not until today that I could see yesterday,
for my poor eyes had been ailing,
meant for only women and tears,
but my brothers and sisters,
yesterday May’s truth finally marched
down the streets, decked out in flowers.
With my eyes filled with women and tears,
I now tread the path of truth with May
between the stone walls and flowers,
as brown-eyed fawns come
to lick my dangling hand,
and swallows build their nests in my hair,
brothers and sisters,
my once accursed path sown with winter corn, now yields the belated harvest of neglected Mays.
December 3, 1928
(lassan énekelve, szomorúan.)
Meghalunk szegény barátom igen,
vétkesek vagyunk és
kacér szemünkkel most hazatértünk
fehér angyalok parázna szemeiből
s állunk a szélben is már,
kiforditott tenyerek sápadt
tükrei közt, bizony elkésett
bánatok halmán hiába! már
fölöttünk szivárványszíntógás
biráknak fehér szakállát
lengeti látod a szél szegény,
szegény kacér szemünket
hunyjuk le végre, hogy lássunk.
1929. október 30.
(to be sung slowly, sadly)
My poor friend, we will surely die one day,1
for we are all accountable, and from
the lecherous eyes of snow-white angels
our flirtatious eyes will lead us home
where we will stand wind-blown,
between the pale mirrors of our upturned palms,
and our woes shall be heaped up belatedly in vain!
for already the sage judges in their rainbow gowns
hover above us with their white beards
fluttering in the wind,
and we will close our impoverished
and seductive eyes
so that we may finally see.
October 30, 1929
1. The poem is infused with the strains of melancholy that characterize many of Radnóti’s poems.
Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sirást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!
És kelőhajnali színeken is sírtam
ha épen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sirásom csorgott szűz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
1929. június 8.
Look, I just arrived from the garden of sorrows
with its river of tears leaf-shedding groves
and its mournful meadows quaking with sobs.1
Yes, I just arrived from the garden of sorrows
where the wind and the sun and the rain
conspire to bring tears along with
the fog and the moon and the snow
and the sky sky sky!
In the gathering tint of dawn I wept
for the ripened apple wearied of life
that jingled and fell from the bough
and for the bird that plunged
to the earth only to disappear
somewhere deep within the swaying forest.
I just arrived mute from the river of tears
with its mournful groves and quaking meadows
while between my silences the tears trickle
down my saintly face and in the sallow
dawn the lifeless moon
scurries and hides in shame
only to disappear into the dawning dawning sky.
June 8, 1929
1. Once again he conjures an auditory world as in various poems such as “A Verse of Lovers in Springtime.” See also “jingled” line 3 second stanza.
Te, ez olyan jó,—ez a matató
hallgató, szomorú játék,
éjjeli játék szomorú szívvel
és szemekkel, magamellé
szeliden, hosszan odaejtett
szomorúujjú fehér kezekkel,
amikor egy bútor görbe lába
ernyős lámpám világa alól
csillan, mint néha léha szobákban
bronzfényü aktok sima háta.
1929. május 12.
You must admit, that this is good—this meandering
silent, sad game we play,
this night-time game we play with heavy hearts
and downcast eyes, just us two,
ever so sweetly, our pale hands
and fingers fumbling mournfully,
while the crooked leg of the
the table glints beneath the shaded lamp,
and in our idle room the smooth silken back
of the bronze nude gleams ever so bright.
May 12, 1929
Most már elhiszek mindent csöndben:
éjjel Mondschein szonátát és Áve
Máriát hallgattam egy szál
csöpögő gyertya mellett,—az
ablakon át fények feszültek a
falra furcsán,—imára kulcsolt
szivvel és kezekkel űltem,—ave,
ave!—a gyertya is tövig ég majd,
de a kedves keze mégis szép,
hosszú, keskeny, úgy szeretem
és ül rajtam a szerelem
mint régi templomok falán
fehér szentek fején megűlő
fényesszemű és szelid galambok.
1929. április 15.
In this sweet after-glow I will surrender to the silence:
for I had been listening to the strains
of the Moonlight Sonata and the Ave Maria by the light of a dripping candle,—through
the windows the lights flicker mysteriously
on the wall—and I clasp my hands together
as if in prayer while my heart sings,—“Ave!
Ave!”—the candle continues to burn,
and I think of how just earlier I had glanced at your
long, delicate fingers, and was overcome
with a buoyant love that fluttered
like bright-eyed, timid doves
come to roost on the heads of pale saints
in the shadow of a crumbling church.
April 15, 1929
1. An early poetic tour de force written close to the age of twenty.
Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
Már nem húz madarak búbos szerelme
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.
Valamikor az asszonyom leszel
és átkozott költők rettentő téli
danákkal valahol a hegyeknek
alján hiába énekelnek.
Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon:
ne félj.
Csak a februári egyszerűség
érett most bennem szerelemmé
és teljes vagyok már, mint nyáron
egy zengő égszakadás!
1930. február 2.
Are you cold? wait, I will cover you with the
sky, and the embroidered stars will cluster
in your hair as I breathe
a moon upon your lids.
The love of tufted birds no longer enchants me
as the houses open their lamp-radiant laps
to the wind and love sways among the
soundless trees.
One day you will become my wife and all
the cursed poets huddled in their dreadful
winter hovels in the foothills
will then sing in vain.
A glorious sorrow furrows my brow
and the blackening landscapes
reflect darkly on my chattering teeth;
but don’t be afraid.
It is merely the artlessness of February
that has ripened into love,
and I have become whole and complete, like
a thundering cloudburst in summer!
February 2, 1930
1. Christian holiday celebrating the presentation of the infant Jesus, Jesus’ first entry into the temple, and the Virgin Mary’s purification.
Hilbert Károlynak
A város felé jövök a hegyről, nagy tele holddal a fejem fölött,
szegényen, mint régi próféták, szendergő ösvény a lábam alatt,—kincseim:
a cifra esteli város és az asszony, aki most jön gyerekkel a hátán és
megáll mellettem, köszön. Fiatal asszony, a szeme szép, a szememet rajtafelejtem.
Megy tovább. Fogait mutatja, nevet, a gyerek pedig búcsut integet a hátán.
Most nekikadnám papoknak örülő, mosolyos szivét, melyet este igy magamban hordok,
de már késő van, sötétek az árkok. Kaszált füvek közt görnyedt hátakkal viszik
az álmot és megszólalnak már mindenütt, énekes hangon az esti kutyák.
1929. június 22.
For Károly Hilbert1
I come toward the city from the mountains, a full moon looming above my head,
penniless, like the prophets of old, with the dozing paths beneath my feet,—my treasures:
the luxuriant night-time city and the woman, who now comes with a child upon her back, and who stops beside
me, and says hello. A young woman, whose radiant eyes make me forget that I am staring.
She moves on. Flashes her teeth, and brightly smiles, as the child waves farewell from her back.
I would offer them the smiling, joyous hearts of priests, such as I carry within me through the night,
but it is late, and the ditches by the roadside darken. Between the mowed grass with sagging backs they carry
their dreams as their voices rise from everywhere—the hounds of evening baying through the night.
June 22, 1929
1. Radnóti’s tutor when he was sixteen and an early supporter of his interest in poetry and literature. He met Fanni in Hilbert’s home.
Béke legyen most mindenkivel:
jámbor öregek járnak az
első hó sarában és meghalnak
mire megjön a hajnal.
Hó, hó! fekete szemekben
sötéten fénylik az ég, rossz
bánat sír a lámpák alól és
száll elárvúlt terhes asszonyok
foganó átka, holdas
pocsolyákból a férfi felé.
Tél, tél! fél most a gyerek s
fél az üvegesházban markos
marokkal nevelt gyönge virág;
az anyák gondja kiköltözött
az ereszekre és sipog, sipog:
leesett már az első hó,
irgalom és béke, béke legyen
már mindenkivel.
1929. december 17.
May there be peace on earth for everyone:
as pious old men trudge through the
mud and the first winter snow
only to die with the coming dawn.
Snow, snow! deep within black eyes
the sky gleams dark, and a malevolent
sorrow sobs beneath the street lamps
then takes flight as the curses of abandoned
pregnant girls standing in moonlit puddles
soar accusingly toward their careless men.
Winter, winter! a child cringes in fear
as delicate flowers raised with beefy hands
cower in the hothouse;
the deep dread of mothers fades away
and whistle, whistle beneath the eaves:
the first winter snow has fallen,
and brings with it mercy and peace,
oh, let this peace drift over everyone.
December 17, 1929
Ó nézd! Zsolozsmás tiszta a reggel
és szerelmes szavainkkal elszáll
a köd és minden tiszta lesz.
Ragyogj!
Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon
cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel!
Imádkozz! és
mutasd meg magad, mert
üvegpartokon állunk és
átlátszók vagyunk. Vérünk
mint szentelt, metszett pohárban
aranyszinü bor: csillog hidegen.
Imádkozz, imádkozz értem!
Ó csengenek a partok és remegnek;
torkunk áhitatot küld a ködök után
és megsimogatjuk a napot a
szemeinkkel és a szemeink fájnak!
Zenés üvegpartokon szeretlek
és imádkozz
ó imádkozz értem!
mert csillogó reggeleken is kiáltom
hogy érted csillognak a megcsengő
partok és érted a napszemü távol!
1929. február 2.
O look! How the morning intones the day
and our amorous words disperse the fog
while the whole world glows with purity.
Glisten!
And look, how the sea glimmers on the transparent shore
and the hewn waves peal beneath the chanting sun!
O light, brilliant, sun-swept morning!
Pray! and
reveal yourself, as we stand
on these transparent shores
diaphanous and clear. Our blood
is like golden wine in a consecrated
chalice of etched glass; twinkling icily.
Pray, pray for me!
O how the shores peal and quake;
as our parched throats yearn
for the fog, and we caress the sun
with our aching eyes!
I love you on these transparent
song-filled shores o pray
pray for me!
as I lift my voice on this glittering morning
and the pealing banks gleam for you
for you alone and the sun-swept beyond!
February 2, 1929
Megy vézna fenyővel a hóna alatt
a sárban szegény; kalapja körül a
kedve leng ijedten, mint nyáron, sárló
tehénnek feje körül a méla bánat!
(Tán gyerek is még ő és félti a
mennyből az angyalt; tegnap még kis
szőke szakálla fölött az ajkain
néha fölpattant a lázas öröm!)
De ma már csak megy vézna fenyővel
a hóna alatt; fáradt két lába
két érett gyümölcs a sárban csattog!
és énekel szegény!
1929. december 23.
Poor man, he slogs through the mud, dragging a
ragged pine beneath his arm, his hat pulled low;
his frightened spirit billowing, like the pensive sorrow
of a rutting steer in summer!
(Perhaps he is still a child and fears the
angels in heaven; only yesterday, he was
overcome with such feverish joy, that it singed
his cheeks above his blonde and scraggly beard!)
But today he limps home with a stunted
pine tucked beneath his arm; while his
legs slosh like two over-ripe fruit through the mud,
and yet, despite everything, the poor man still sings!
December 23, 1929
1. Holy season in the Christian calendar, the time of preparation for the birth of Christ and the Second Coming.
Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli—
marja a hegyek felől a szél:
ébredő utak között, színes vetések és
virágos mákföldek fölött lengetem
hajnali szomorúságom.
Kedvesem messze van és
hogy szép maradjon, fürdetem néha
könnyeimben: füveket hordok a fogaim
között és szembenézek a nappal ha
rágondolok.
Déli árnyékos heverőn,—evés után—
ha elönt a bánat,
parasztlányok kibontott mellén
játszik szótlan a kezem és este
hazatérek nagyokat lépve,
a hallgató kertek alatt.
Mintahogy szarvakat bimbózó
borjakkal és nagy sáros tehenekkel
hazafelé ballag—ha eljön az este—
a jámbor.
1929. július 31.
I rise with the sun, as the wind from the
mountains brushes and scrapes my hair:
and walk along the waking paths, as my dawn-born
sorrow flutters above the colorful pastures
and flowering fields of poppy.
My love is far away, and so that she remain
beautiful, I occasionally bathe her memory
with my tears: I hold grasses between
my teeth and gaze into the bright eyes of the sun
whenever I think of her.
At noon I sprawl in the shade,—and after eating—
still overcome with sorrow,
my hands silently play with the budding breasts
of peasant girls
then head for home striding through the
hushed gardens in the night.
Like calves with budding horns
and cattle covered in mud
I shuffle home—as the evening falls—
a man cloaked in piety.
July 31, 1929
Forgács Antalnak
Éjfélre szült az anyám, hajnalra
meghalt, elvitte a láz és én a
mezőkön szülő erős anyákra
gondolok cifra szavakkal.
Apámat éjjel elvitte egyszer
a kórházi ágyról, szájtátó
orvosok közül a gond; akkor
otthagytam a vörösszemű
embereket, egyedül éltem
és élek a házakon kivül
régóta már.
Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.
Néha csók közben azt hiszem, hogy
rossz ő, pedig meddő csak és
szomorú, de szomorú vagyok
én is és ha hajnalban a
csillagok hívnak, egymást karolva
mégis, együtt indulunk ketten
a napfény felé.
1929. szeptember 28.
For Antal Forgács
My mother bore me by midnight, but by dawn
was dead, carried away by a fever, and I
think of the fierce women who give birth in the fields
in these, my fanciful words.
My father was also carried away
in the night, wrested from his sick-bed,
and the arms of his incredulous doctors;
and it was then that I retreated from
those bleary-eyed men, to live my life alone
and have been living ever since
outside of houses.
I have forgotten my ancestors,
and have no desire for progeny,
and as I embrace my love’s barren lap
beneath the pale moons I question
whether she ever truly loved me.
And sometimes between kisses, I may think
that she is bad, when she is merely sad
and barren, but then I am sad as well,
and if at daybreak the stars
were to call out to me, then arm in arm
the two of us would set out
toward the gleaming sun.
September 28, 1929
1. Dedicated to Antal Forgács (1910–1944) poet and co-founder with Radnóti of the literary journal, “Kortárs.”