The fourth book of poetry published by Radnóti during his lifetime.
Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a réműlt legelőn szét.
S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve,—
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda—
és lassan, szomorun bőg a kövér levegőben.
Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.
1933. augusztus 22.
LIKE A BULL1
Till now I have lived my life like a young bull,
lying in the field among the cows, bored to death, flaunting
his potency, running about and playing in the sweltering
noonday sun, his frothy saliva fluttering in the breeze.
He tosses his head and stamps his hooves upon the tortured grass,
as the earth sprays up to bespatter the terrified pasture,
and the thick air crackles and settles over his horns.
Yes, I have lived like a bull, like a bull that has
stopped dead in its tracks in the cricket-filled meadow to sniff the
air. Sensing, that in the mountain forest the roebuck has come
to a halt to listen intently, and then sprint away with the wind,
for the air carries the scent of a wolf-pack on the prowl,—
the bull sniffs and snorts, but does not flee like the deer; but rather
imagines the coming hour when he will fight a desperate battle only
to fall, his bones scattered over the fields by the ravenous horde—
slowly, sorrowfully, bellowing into the thick air.
This is how I will do battle, and how I, too, will fall, and let this
be a lesson for future generations, and let the earth guard my bones.
August 22, 1933
1. Radnóti wrote this poem at the age of twenty-four. In it he introduces a theme that recurs in many of his poems: that of the poet dying a heroic death as a sacrifice for mankind and for the oppressed. The poet as a mythic figure and as a symbol of resistance against tyranny has ample precedent in Hungarian literature best exemplified by Sándor Petőfi the great poet of the ill-fated Hungarian revolution against Austria in 1848 who died at the age of twenty-six in battle. This is one of the earlier poems where Radnóti presents a fatalistic vision of himself, a vision that persists to the end and is famously presented in his final poem, “Razglednica (4)” discovered on his corpse in a mass grave.
Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is,
asszonyom kicsi huga, nénje és annak a férje.
Sokan haltak meg és hirtelenül
s álmainkban, ha sokat vacsorázunk,
halljuk, hogy sírjuk alatt harsogva
nő a köröm még és szisszenve a szőr.
Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal;
asszonyom járkál a szobán szoknyája kis neszével
és fényes szemmel rendezi tárgyainkat.
Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái
s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják.
Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,
mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon
és kegyetlen is,
mint mellettük a lassútekintetü kés.
1933
My mother died, and my father and twin brother, too,
then my darling’s little sister, her aunt, and her husband.
Many have died, some suddenly in their sleep,
and sometimes, in our dreams, when we have eaten a full dinner,
we can hear how in their screeching graves beneath the ground,
their hair hisses, and their fingernails continue to grow.
We lead clean lives with easy smiles,1 and my love
strolls about our room with her skirts rustling ever so slightly,
as with bright and radiant eyes she rearranges our modest things.
She already knows that the dogs of the wealthy will bite,
and that whoever dies, will be scratched forever from the register.
Our life is as simple, and without dread,
as this paper, or this cup of milk on our table,
but is perhaps as ruthless and as cruel,
as this shifty knife, lying here beside us.
1933
1. The young married couple lives a pure and unpolluted life but danger looms just beyond their intimate and simple domesticity.
Kapetánovics Pero, montenegrói férfit dicsérje a vers ma,
ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,
míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke
jövendő férfiak útján s késő koroknak hirdeti tiszta életét.
Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére
szagolja a sziklát és néha nagyot fuj. Így áll itt a család
és körben állnak a sziklák, sűrü szakáll rajtuk az esteli
árny; kenyér a gondjuk, vajra sose telt s a szomszéd
falu számukra a messzi világ.
Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként
óva nehéz hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.
És kevés! Minden falatja hétszer fordul a szájban és
nyelés előtt óvatosan dagadoz.
Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,
nem könnyít sorsunkon az esti beszéd: sziklák között
ritka a jókedv és sok a tennivaló: lopós férfi élhet csak
pihenősen!
*
Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Ádria
öblén esti helyet keresve forognak a bárkák;—emez se,
az se könnyű kenyér.
Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyü
cipókon lovagolnak; ó más se könnyü! még csak
a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul
idővel a kékje!
Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a bánat.
1933. október 7.
This poem praises Pero Kapetanovics, a man from Montenegro,
who lives up here in the heights, fighting a losing battle against the wind and stones,
that is, until they bury him; when his memory will lash like a banner
on future men’s paths, and pronounce his pure and simple life to the ages.
Behind him stand his wife and young son, and his mule
that sniffs the air on the cliffs, and snorts. Here stands a family,
about them only rocks, as the thick-whiskered shadows of evening
slowly gather; they worry about bread, and have never had enough for butter,
and the neighboring town for them, has always been but a distant world.
This is how they scrape by, their meager lands protected by walls from the wind,
root by root, their lives as harsh as a grown man’s sobbing.
And as dark and empty! chewing each morsel of food seven times
before they carefully swallow.
They live, just like you and I, only somewhere else, like others do,
and no evening conversation lightens our loads among the barren stones,
and peace and happiness come but rarely, there is only work: and only a thief
finds time for rest!
*
An eagle circles overhead, going about its business, while far down
in the Adriatic bay small boats search for a place to anchor for the night;—
and believe me none of this makes for easy bread.
The shadows of the Nikitas2 drift through the dark air, cantering lightly
in soft slippers, but then nothing else is light! except
for the eyelids of the dead, frozen wide, their blue tint
yellowing with time!
But then, all this is just, though our burdens are ponderous and heavy.
Heavier than salt, thicker than sorrow.
October 7, 1933
1. Montenegro and Serbia fought against the forces of Germany and the Austro-Hungarian Empire in World War I.
2. Refers to Nicholas I (1841–1921) who reigned as King of Montenegro (1910–1918). (personal communication, Győző Ferencz.) The poem describes the meager existence and back-breaking labor of the poor. In contrast, the thieving ruling class finds “time for rest.” The young Radnóti increasingly identifies with the oppressed, i.e. “The Black Man Who Went into Town,” John Love in “April 24, 1932,” the Chinese poor in Shanghai in “July 7, 1932.”
Az ormon üldögélsz s térdeden néked ért
ifjú asszony alszik, mögötted szakállas
haditettek, vigyázz! kár lenne éltedért
s kár világodért, mit enmagad kapartál
tíz kemény körömmel életed köré, míg
körötted körbe-körbe lengett a halál
és íme újra leng! s lepotyognak a kert
fészkei rémülten a fák tetejéről
s minden összetörik! figyeld az eget, mert
villámlás rengeti már s cibálja a szép
kisdedek ágyát s mint ők oly vékonyán és
sírva sírdogál most az alvó férfinép;
hogy álmára fú a szél, forog; dörmög és
fölriad! s bámul rád, ki ébren üldögélsz
míg szálldos körötted körbe röpke dörgés,
mert takaros csata készül itt, a cifra
szél beszél felőle fennen és a felleg;
jó lesz szerelmed terítni asszonyodra.
1934. április 18.
You sit on a hill and in your lap a ripe young woman
sleeps peacefully; but beware, for behind you, your bearded
deeds of combat lie! and it would be a shame if the life,
if the sad little world, the one you scraped together
so pitifully with your ten hardened fingernails, were
to end in death, like the one that circles above you now and
flutters like a bird of prey! the nests rain
down from the terrified treetops in the garden and everything
falls apart! so keep a watchful eye on the sky, for
it trembles with lightning, and the cradles of all
the pretty infants are tossed about, as grown men
cry out like babes in their fitful sleep;
the wind blows upon their dreams, and stomps, whirls,
and growls, then starts up again! and stares at you as you sit up
wide awake, while the booming thunder flits all around you.
a tidy little battle is being rehearsed here, as the fanciful wind
and clouds herald its start; don’t you think the time
has come to lean over gently and wrap your love in your love.
April 18, 1934
Sík Sándornak
1.
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyű ábra volt, füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2.
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3.
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933. július 30.
For Sándor Sík1
1.
I traced my life in the sand with a broken branch,
sometime around nightfall, where two roads met.
It was an appalling chart, one that smoldered like
rotten eggs placed upon the desolate table of paupers
pointing the way toward oblivion and death:
a funerary kerchief bound up my chin,
and my whiskers continued to sprout
as I decayed in the silken air.2
And on the slope beyond the road a bird
landed on a trembling branch, and flapped
to maintain its balance, as with threadlike
whistles it sang my requiem.
2.
I sit alone at home on this lame Sunday as it turns into night,
while my serene and bellicose books squat above me
on the shelves as a vague terror peeps through the keyhole
of my desk and searches the house like a tottering nightmare;
then with tiny piercing shafts of light
it coyly asks: shall I ignite now, or shall I wait a little longer?
Oh, knock yourself out and burst into flames! And let your
nightmares surround me! for I am haunted by the memory
of two men dangling from the disgraceful gallows3
as the plaited rope unraveled its delicate strands
and frayed beneath their swaying weight.
And like new twigs that slip from inside the branches
with the coming dawn, so my grief slips
from within me in this poem like the song
of wild doves lamenting their fate.
3.
With each new day I live with new-born horrors
and a desperate unease. Even my love’s embrace
cannot dispel my disquiet as my sorrows
grow more and more wild and brutish within me.
But sometimes, when she thinks that I am
unaware, she calls out secretly to some god
and pleads pitifully for my soul.
July 30, 1933
1. Dedicated to Sándor Sík, prominent Piarist priest and writer who was Radnóti’s mentor and protector.
2. Radnóti foresees his death. Early on the intimations of death are the musings of a young, self-absorbed writer, but later on the personal becomes universal and predicts the carnage and destruction of World War II and the genocide to come in six years.
3. Refers to the execution of the leaders of the Hungarian working-class movement, Sándor Fürst and Imre Sallai on July 29, 1932. Sallai helped found the underground Communist Party of Hungary in 1918 and was a member of its Central Committee. Fürst joined the party in 1926 and later became a member of its Central Committee and leader of the Communist Youth League.
Ősz férfi fogta a kezemet ma s mondta, hogy
téged is ösmert és közben, ahogy nézett,—esteledett.
Tizenkét éve a temetőben fekszel apám
s hogy emlékeztünk, mondta, már ő is arrafelé tart
a fél tüdejével.
Ha élnél, néked is már a halál zászlaja, ősz haj
lengene a fejed ormán
és a világ is reszketne körülötted!
de szőkén kerültél a lepedőbe te akkor
s férfifiad rád úgy emlékezik immár,
mint társára a harcos, ki
egyedül tér vissza a hosszú csatából falujába
s kettőjük tetteit meséli pipaszónál.
Nagy csata volt bizony az!
hogy haldokoltál, a kisgyerek én,
nagy diófaággal hajtottam rólad a halált s a
legyeket! s meghaltál mégis és én
egyedül tértem vissza, hírül hozni elested.
S bár mostani férfifiadnak már
asszony a gondja, sok gondja mögött
s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed;
tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik
majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán
rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
1933. augusztus 4.
A gray haired man held my hand today and said he knew you,
and then stared straight ahead- as evening came.
Father, you lie in your grave twelve years now,
and as we reminisced, he said he was on his way there as well,
only with half his lung.
And if you were alive, your gray hair would be fluttering
like a banner of death on the crown of your head
and the whole world would quake around you!
but your son still remembers you blonde and young
when they wrapped you in the winding sheet, remembers you
like a warrior remembers a fallen comrade, then
returns to his village after the long battle alone
and tells of their deeds while leisurely smoking his pipe.
It was indeed a great battle!
as you lay there dying, but I was but a small boy,trying to drive death away from you with an oak branch as well as the
flies! but you died anyway, and I returned
home alone, to bring the news that you had fallen.
And now your boy is grown and has a woman
to take care of, and among his tears and many
woes is knowing he has not placed a wreath upon your grave;
and knowing that one day, he too, will lose the battle and will
fall! and that is why he rarely says your name,
and when he does, he clenches his lips tightly together.
August 4, 1933
1.
Férfifene ez a magos egyedülség;
asszony se, kutya se értheti ezt.
Jár benned, mint nehéz, őszi gyümölcsben
járkál a nap melege,
szinte hallani benned áradását,
tolakodó víz neszez így a száraz partokon
és a hófodru szél járása is hasonló.
2.
Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy
s boldog dolgaid között orvul szurokkal önt nyakon
a csókoddal ojtott asszony is,
s e hajlongó tréfája mögött
még kést is dugdos előled.
Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt
az éjszaki rideg erdőn, mikor félfarra dőlt
és fürészelő nyögéssel tépte
a húsbapólyált bordát oldalából,
hogy nőstényt teremtsen magának,
kivel együtt futhat a fák közt
s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak!
és szedte, marta egyre kíjebb a bordát
szörnyű türelemmel s nem segített néki senkisem.
És mégis mindennap ujrakezdte!
Te is naponta kezded és egyedül vagy,
csak szavaid szálas indái karolnak.
És nőttön nő süvöltő kedved körül
a borostás magány.
1933. május 9.
1.
It is a man’s curse, this lofty loneliness1;
one that neither woman, nor dog can understand.
It lurks and strolls about inside, like the sun’s warmth
that promenades in fruit weighed down with autumn,
one can almost hear it surge and swell,
as it thrusts the rustling waters unto the dry shores,
perhaps the footsteps of the snow-ruffled wind are as familiar.
2.
Just howl bravely, for after all you are a man,
and among your happy affairs, your love
treacherously pours hot tar down your neck like a Judas kiss,
while behind her jokes, and obsequious bowing and scraping,
she conceals a knife from you.
You should know, that you are alone, like the first wolf
in the frigid northern forests, when he leaned back on his rump
and groaning in agony, like a rasp, ripped
a meat-swaddled rib from his side,
so he could create for himself a female to propagate his kind,
and with whom he could run through the woods,
and who could drop and scatter his kind about like scraps and leavings!
and he tore, and clawed deeper and deeper with a horrible persistence at that rib, and there was no one there to help him.
And yet, with each coming day he began anew!
Just like you, starting each day alone,
with only the thread-like tendrils of your words to comfort you.
And all around you howling spirits rise
bristling with loneliness.
May 9, 1933
1. The pervasive element in the poem is the loneliness and isolation that haunted Radnóti throughout much of his life despite his attempts to link himself to various groups and movements.
Ignotusnak
Bőven lesz szilva nékik az idén,—
pöttyenti asszonyom s meleg gyerekszáján
fürge gonddal az idegen fára fölnéz;
nékik bőven lesz szilva az idén,—igen,
s bőven nekünk is, évenkénti termés:
jaj, baj és ügyész! most igaz, csak
egy hasas kutyánk van s így lesznek kutyakölykek,
de egyre kölykező harci kedvünket ápolgathatod,
ha kerítésünket átléped és megkóstolod
igaz szándékkal fényes és puszta kenyerünket;
nehéz és ékes az, mint egy áldomás!
1933. július 13.
For Ignotus1
My love tells me that there will be
plenty of plums this year,—her warm, child-like mouth
puckering as she looks up anxiously at a stranger’s tree;
yes,—there will be plenty of plums for them this year,
and plenty for us as well, an annual crop:
of pain, trouble and the censor! it’s true, we may only have
our pregnant dog, and she is about to have puppies,
but you can always nurse your whelping, fighting spirit,
with true purpose and conviction, and if you were to step over
our fence, you will have a taste of our shiny, desolate bread;
as heavy and ornate as a sacred blessing!
July 13, 1933
1. Dedicated to Ignotus, pseudonym for writer Hugo Veigelsberg, one of the founders and editors of the journal “Nyugat” (George p. 368).
Zápor marsolt át a gyönge erdőn,
tükrösre lépte a fák levelét,
négyet villantott még és égi,
enyhe csúcsokon gurult tovább a dörgés.
Csöppekkel motozott még a táj ott,
szuszogva ivott a papfejü domb; búvásából röpült föl madár
és fújatta az édes széllel a tollát.
*
De fák mellén ráncolt lassan a bú,
gólyás vidék vizét ráncolja így
kotyogva zöldes békabánat
és savanyodott szélben a madár lehull.
Kutyák lábnyoma gyászos paszomány
a vékonyka sáron köröskörül
és lánc, mely csöngve köti össze
fa, madár és szél szipogó ijedelmét;
*
két csendőr, kiket árnyékuk kisért,
jött a szántáson tollasan által.
1933. március 15.
A shower marched across the tender forest,
stepping on the leaves until they shone like mirrors,
and the lightning glinted four times more as the thunder
rumbled further on over the gentle celestial peaks.
Its droplets rummaged through the countryside,
and wheezing, headed for the papal-headed hill to take a drink;
while from its hiding place a bird flew up into the sky,
as the sweet wind ruffled its feathers.
*
But slowly, sorrow wrinkled the breasts of trees,
like the sorrow of a green clucking frog
wrinkles the waters where struts a stork,
and in the acrid wind birds plummet to the ground.
Dogs’ paw-prints form a mournful
braided lace in the delicate mud,
and the whimpering fears of tree, and bird, and wind;
are lashed together by a pealing chain;
*
two gendarmes,1 accompanied by their shadows,
cross the ploughed field: in plumed hats.
March 15, 1933
1. Poem ends on an ominous note as the gendarmes cross the field.
Járkálsz és lábad nyoma perzsel.
S ha ujra elindulsz: lábad nyoma áld!
Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk,
s ha ujra elindúlsz: virúlva nőnek a fák!
Járkálsz és győzöl, náladnál nincs erősebb;
mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavu tűz te!
Mélység tüze és magosság tüze te,
holdban ragyogó fény és napban ragyogó!
Csillag, te szikra éjszaka; hullócsillag, ki fényt hasít!
Égzengés szelleme, viharnak csillanó szeme,
nap tüze te, akiből surran a fény!
Mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavu tűz te,
néked áldozok én!
1933. november 26.
1. Változat egy áfrikai néger versre.
You walk and your footprint scorches the earth.
And when you start up again: your footprint sanctifies!
The fresh trees catch on fire and only their ashes remain,
and when you set off again: the trees wildly bloom!
You walk about in triumph, there is nothing stronger;
grazing in the pastures of depths, the pastures of heights
great light-uddered beast
whose words crackle like fire!
You are the fire in the depths, the fire on the heights,
the gleam of the moon, the glow of the sun!
The star, that sparks the night; a falling star, that cleaves the light!
The thundering spirit of the sky, the glint in the storm’s gleaming eye,
the sun’s inferno, from wherein glides the light!
grazing in the pastures of depths, the pastures of heights
great light-uddered beast
whose words crackle like fire!
I sacrifice to you!
November 26, 1933
1. A variation on an African verse.
2. Radnóti traveled to Paris for the first time July–August, 1931 where he visited the Colonial World Exposition and was exposed to African culture and art. It had a profound effect on him and led to his writing the “Song of the Black Man Who Went to Town” (1932), and to translations in 1943–44 of African fairytales. This African influence can be seen in this poem and in “A Sunday in Summer” that utilizes a similar voice.
Tüzes koszorú te!
szőke hajak gyujtogatója,
fényes esőket ivó
égi virág!
Fényesség bokra te!
folyóknak déli sziszegése,
kisded állatokat nevelő
sugaras anyaemlő!
Búzát nevelő te!
futosó gyerekek piritója,
fiatal testekkel tegeződő
ravasz szerető!
Égnek arany szöge te!
ébredező táj viditója,
pörkölve símogató
tűzkezü szentség!
Érted térdepel és
jámboran vallja a titkát
hajbókolva
a büszke vidék!
O, fiuk és lányok vad serege
járkálgat itt és boldogan izzad
s hüsölni időnként a vízre lejár!
Ragyogó vállaikon apró napokat
hoznak ki magukkal
és guruló, arany gyöngyszemeket,
hogy nyomuk maradjon a fű közt,
ahol letakarva, búcsúimákat
mormol az enni- és pusmog az innivaló!
Ó, fiuk és lányok ragyogó vállán
csuszkál rikoltva az ünnepi nyár
s futtuktól táncosan fordul a hő levegő
és horzsol ahogy dől.
S pattog a fény a parti csónakok
fenekén és köztük barna hajónk:
Mütyürke is ott ül!
Ül és nézi magát a víz síkos tükörében,
hol vakkan ijedten a fény és
borzolva ér ide hozzánk
s elnyugovó szuszogással
pihenni a fűre lefekszik.
Ó, csipkés inggé lett a távoli telken
a deszkapalánk és benne aludni
készül az este futó fiatal szél
s csak a hőség duruzsol
itt az arany levegőben.
Fölébredt a fiatal szél s füttyent
s markolászva végigfut a parton,
hírét hozza, hogy keleten már
feketülő vízben mosakodnak a fák;
hosszú lábakkal a hold jön fölfele lassan,
csomót köt a tájra s—este van.
1933. november
You are a fiery wreath!
a blond-haired arsonist,
you drink up the rain,
bright heaven’s flower!
You are a bush of brilliance!
the hiss of southern rivers,
you suckle the earth’s creatures
on your ray-beamed breast!
You raise up the wheat!
and roast running children,
an intimate of young bodies
a cunning lover!
You are the sky’s golden nail!
that cheers waking fields,
a fire-palmed saint
with a scorching caress!
And before you bows
the proud countryside
and devoutly kneels
to confess its secrets!
O, a wild army of girls and boys wanders about here
and perspires joyously, resting in the shade, going
down from time to time to the waters to cool down!
On their shoulders sparkle miniature suns
that they have brought with them
and that trickle like golden drops of pearl,
and their traces linger between the blades of grass,
their food murmuring like a pilgrim’s prayer
their drinks whispering and grumbling!
O, on the shoulders of gleaming boys and girls
the shrieking summer holiday whirls
and the warm air scampers
as it tumbles in a wild bruised dance.
And the light crackles at the bottom
of the boats moored by the shore, among them
Mütyürke: our small brown boat!
It gazes at its reflection in the water’s smooth mirror,
where the frightened disheveled light
seeks respite and softly breathes
as it rests its head,
and lies down upon the grass.
O, the fences far away seem like
an embroidered lacy blouse,
and as the youthful wind runs to bed down
for the night, only the heat still murmurs
in the gold and gilded air.
A young breeze awakens and whistles,
and bounds along, clutching at the shore,
it brings with it a message, that in the east the trees
now bathe in darkening waters,
as the long-legged moon slowly rises,
to tie a knot over the landscape—and to usher in the night.
November 1933
Arany késként villan a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az úton a friss nyomokon
s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,
síkos arany domb őrzi ott örömét!
O, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s a havon vékony repedés
jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással
takarítgat utána a szív.
Nézd! asszonyod arany kontya s két síje
külön megcsillan a lejtőn s eltünik lobogón;
lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.
Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!
(Este)
Jó fáradság pirul és szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte
az égen sötét koszorúba gyűlik a holnapi hó.
1934. január 5.
Like a golden knife the sunlight glints between
the trees and glides vaporously over the fresh tracks
down the road, then cleaves slices out of the stiff air
while in the distance a smooth golden hill shields its joy!
O, our torpid woes are slippery as well, sliding and whistling
from the sun’s warmth, while in the stillness in the
snow only a slight crack remains to mark its tracks,
swept up by a calm and throbbing heart.
Look! how your love’s golden hair1 and two skis
glint on the slope then disappear, fluttering,
hidden by the snowdrifts below and the gentle curve in the road.
O, whet your skis upon the snow! and let the forest open up before you,
then let the wind clasp its hands behind you as the conferring
trees by the side of the road watch you disappear!
(Evening)
The flush of love and delicious fatigue are on women’s faces,
while outside, on the walls of the house, the dripping skis
are aligned in the fog. This is a world of silver nights! and
tomorrow’s snow gathers in dark garlands in the sky.
January 5, 1934
1. Fanni is once again described as having golden hair. In many poems she is seen in association with the sun and sunlight.
Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.
Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap
búvik magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.
Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;
s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.
(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)
1934. szeptember
It was nine minutes past eight
when a fire ignited beneath the water
and the willows on the banks grew stout,
as shadows crowded in between.
Night has come, and the Tisza
laps against a bulky raft,
as the veiled sun, too sluggish to swim,
watches: and hides
lurking among the tall grasses
then comes to rest over the sloping fields,
only to scatter suddenly in the air
as darkness settles over the paths.
Two poppies faithfully demonstrate,
not minding they can still be seen,
but are quickly punished by the sky:
that sends word in a bayoneted breeze
as the soft flittering
darkness smiles upon the flowers
that gently bend and refuse to break
or abandon their crimson faith.1
(This is how the sunset
ages into night as twilight
blinks and stares blackly at the Tisza
as its breath befogs the shore.)
September, 1934
1. The image of the poppies that refuse to abandon “their crimson faith” suggests a veiled allusion to revolution.
Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül
üresen világít a környék és szuszog,
de dong és csomókban hull már a napfény
s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.
Kövér fényesség hintál ázott deszkáknak
és fortyog a világ a hirtelen
melegben; tükröző fák közt száll könnyü szellő
s a záporeső már a teli gyökérben él.
És bomlik a hőség s imbolyog! hajlott
fűvek közt dudoló fény kisérgeti útját;
talpát feni és csúszkálva elindul,
pára marad itt csak és szövött nyugalom.
Héthatáron túl csillámlik háta fénye már,
elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény
éjszaki sark is,—ha eléri, megszőkül tőle
a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.
1933. június 20.
Applauding, the shower dispersed, and all about me
my surroundings wheeze and gleam vacantly
while the sunlight drones and falls in knots,
and like a golden bear licks at the fiery puddles.
The dense light swings above the drenched timbers
and the world boils in the sudden heat;
as a light breeze flits between the reflecting trees,
and the rain shower takes up residence in the dozing root.
The heat staggers and disintegrates! as the crooning light
kneels in the grass and escorts it on its way;
then rocks on its heels, shuffles, and starts up again,
and only the fog remains in the braided silence.
Beyond seven borders the retreating light gleams,
burnishing the frozen cliffs to gold, perhaps even as far
as the harsh North Pole,—were it to journey that far,
then turns fair beneath a fragile rainbow, there in the wide expanse.
June 20, 1933
Két arcán két pipaccsal
pirúlt, hogy jődögélve jöttünk,—a rét;
s mint asszony, ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.
Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhaju zápor esett
és csattogva szerteszállt;
tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.
Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik s végigfut a lombon
és végigfut a fán,
a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.
Nyár szusszan ujra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.
Száll a hó s a fáján
fénytől hajladoz ág;
ránktekint ravaszdi
mosollyal a száján
s csucsorít a világ.
1934
She blushed with two poppies
on her cheeks, as she came to greet me,—the meadow;
and the light lingered like a woman waiting
for her distant lover: on the gently rolling hill.
The sky rumbled and the clouds crackled,
as a long-haired shower fell,
then clattered and dispersed;
a battered butterfly lay struggling in a
puddle with drowning insects
swirling in the water.
Now a drying wind scurries over
the shower’s glowing remains
as the sun peers through golden clefts in the sky
and scampers down the branches
running over tree trunks,
and kneeling bushes
as the entire countryside
and amnesic sky rapidly forget.
The summer gasps into the air
as a panting light settles on the grass.
And in the stillness the grass bows
as a frilled warmth settles everywhere.
The heat alights, and the branch bows
before the sunlight on the tree;
and the world gazes upon us
cunningly and smiles
as it purses its lips.
1934
Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja, és
napjának multán mosolyog;
totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.
Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros.
Göndöríti fodrászó szél
felhőink így estefele
s a kacsanyom vízzel tele,
csipke a tócsa szélinél.
Minden göndör lesz és arany,
lomb s a lomb közt a zöld dió,
szundi madárka tolla; s jó
hogy nemsokára este van.
Az asszonyod már szendereg,
sötétség üt körül tanyát
s a fán telihold ugrik át,
mint egy riadt, pufók gyerek.
1934. augusztus 18.
A fish moves silently in the pond
and flaps its tail as it prepares for sleep,
it buries its nose in the mud, and
seemingly smiles at the end of the day;
thirteen little ducks waddle
merrily in a row, and on
their golden rumps each takes home
the sun of the waning day.
Slowly the scarlet sky gives way to dark
and all that had been pure and white
gives way to blackness as well,
like this scrap of paper darkening beneath this poem.
The frilled wind curls
the clouds as evening falls
and ducks’ footprints filled with water,
shimmer at the edges like lace.
Everything bends and curls, the gold
on the branches, the green walnuts
between the boughs, the feathers of a drowsy bird;
and all this is good, for soon it will be night,
Your love has drifted off to sleep,
as darkness settles over the camp,
and the full moon leaps over a tree,
like a frightened, pudgy child.
August 18, 1934
1. Refers to “Indian Summer” (George p. 369).
Az asszonyom pipacsot lát
és füttyent nekem az úton át
s hogy visszafüttyentek, lehajol.
Két ujja végigcsúszik a szár
szőrén s a fű közt megáll. És már
kezében lángol a lenge virág.
Újra füttyentek; füttyömbe boldog
madár füttye vág s ő mosolyog:
Pipacspirossal zendüljön a világ!
1933. június 13.
My love has found a poppy
and whistles to me from across the road
then bends down, as I whistle in reply.
Her fingers slide down its furry stem
pausing in the grass. And then the heavenly
flower blazes in her hand.
I whistle once more as a bird’s joyous
whistle slices into mine, and then she smiles:
Oh, let the earth mutiny with the scarlet of poppies!
June 13, 1933
Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.
Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.
S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.
S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.
1934. április 8.
The new moon in the sky is delicate and slight,
like a tiny wound carved unto the water’s
surface by the wing of a flitting swallow
oblivious of the pain it caused.
The garden readies for bed,
as drowsy insects crawl into the flowers
and the sassy tulip bends over
its bower then promptly falls asleep.
And as I step softly I think to myself,
how the bun on my wife’s neck is like
a breathless golden period
that punctuates the end of a joyous poem.
And as I say my poem out-loud it strains
to burst from my mouth, like a dependable
breath after a passionate kiss, or like new-grown
grass among a litter of leaves.
I arrive with poem in hand, as my wife
runs to greet me, and her hair unravels
over her snowy neck, and flutters
in the sun like a golden banner.
April 8, 1934
Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte,—
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.
De nap kacsingat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsímit a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.
1934. október 3.
Fanni sleeps beside me underneath the oak,
where so many acorns have fallen since she fell asleep,
that I have had to quarrel with every branch on her behalf—
for she had asked me to guard her and watch her sleep.
The insolent sun peers through the branches,
as angry wasps buzz overhead with rage,
and the tree replies with a shower of acorns,
that leap impatiently from the bough.
Then Fanni wakes and her sleepy eyes are blue,
her hands as beautiful and delicate as a saint’s,
and she calls for a truce between me and the branches,
as she places her finger on my three biting teeth,
and then she gestures for me to be still, as another silence
begins, a silence born of hissing rains,
as a six-day torrent comes to wash the acorns away,
and covers us in the black cloak of November.
October 3, 1934
Itt hordta az anyja, mielőtt született,
köszönd meg a tájnak,
hogy óvta őt és körül a vastag árnyak
hűsét is köszönd, s hajló lombját a fáknak;
mind néked tartogatták! napod egére
napnak és harcodhoz
lobogónak, mely szökkenve véd a gonosz
vermektől s nehéz munkádnak diadalt hoz.
Napod és lobogód! s itt is mindenben úgy
érzed lélekzetét,
mint mikor melletted alszik s füledbe két
kicsi hanggal szuszogja szíves életét.
Szerelme egyre egyszerűbb és szemében
már nincsen félelem,
figyeli munkád, mosolyog és hangja sem
hallik, úgy örül, ha napodon vers terem.
Szűk holmidat vidáman összetartja és
széttúr a gondodon
s mint nap, zápor vizét az ázott lombokon,
ráncaid úgy tünteti el homlokodon.
Karolva óv s karolva óvod, míg körül
leskel rád a világ
s végül hosszu késeivel megöl; virág
nem hull majd és furakodva féreg se rág,
ha meghalsz s tested égetni lebocsátják.
De mint esti harang
hangjára toronyból a sok fehér galamb,
a hangja száll utánad s csapdos majd ott alant.
1933. szeptember
Her mother brought her here, before she was born,
so you can thank the countryside
for shielding her, and the thick cooling shades that
enveloped her, and the bending limbs of the trees2;
and this was all for you! a sun for your darkening
days and a banner for your
battles, to shield you from the evil trenches,
and assure you victory for your arduous labor.
Your sun and your battle flag! in all things you can
feel her fragrant breath,
as she sleeps beside you and with two
diminutive notes blows her precious life into your ears.
Her love grows simpler every day, and in her eyes
there is no longer fear,
she just smiles, and watches you work, as her voice
fades away with joy, while you sit immersed writing your poems.
She cheerfully tends your humble clothes,
and dispels your cares and woes
and like the sun, or sudden rain that drowns the branches,
she smoothes the furrowed wrinkles in your brow.
And you shield one another in each other’s arms,
as the marauding world spies upon you
and kills you with its pointy knives, and no flower
will fall and no worm shall gnaw that burrows in the ground,
as they lower your body into the earth to be burned.
And like the evening bell that rousts
a flock of white angelic doves to soar, so her voice
will flutter after you way beyond the grave.3
September, 1933
1. A neighborhood in the western part of Budapest where Fanni’s parents rented an apartment for the young couple during the summer.
2. Fanni is once again closely identified with nature.
3. Though only twenty-four, Radnóti foresees his death.
Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed,
ki kétfelé nyílik fektében előtted
és mégis körülzár s őrzi életedet
kemény karikában; úgy őrzi, hogyha nősz,
csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt
ez az erdő s köszönt napos kalappal!
S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdő,
hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta,
de mégis dalolós ragyogás vonul át,
ha fölébred a szél s megfujja a lombot;
a szerelem téged is így ragyog által
s vigyázó keze óv sűrü bajoktól!
1934. február 23.
These woods are much like your compliant love,
sprawled out in her sleep and opening wide before you,
and yet she enfolds and guards your precious life
in an unyielding circle, that’s how she shelters you,
so that you can grow, grow upward, like these trees
that grow upward and greet you with their sun-burnished caps!
And your sweetheart is much like these woods,
where in the shadow-stained silence the sap freezes,
and yet a song-swept glow still reflects through the limbs,
as the wind awakens and blows upon the leaves;
this is how your love illuminates you
and how her hand shields you from a thicket of woes!
February 23, 1934
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, a növelő közösségnek, a barátaimnak.
Surranva kell most élned itt, sötét
vadmacskaként, ki néma hittel ugrik
és karmol is szörnyen, tíz feszes körömmel;
ki hogyha alszik, félig alszik, és
szembehasal a vésszel akkor is
s villanva eltünik, ha fáj a küzdelem.
Vagy sárként kell majd tapadnod orvul,
lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán
s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled
és hogy mily becses néked ez emlék!
medália hátadon s az asszonyod
ott a piacon, délidőn róla dicsekszik.
*
Ha ezt követed, élhetsz valahogy;
bólinthatsz meleg ételek fölött
és az esti csöndben leköpheted magad!
*
Vagy föllázadsz, mindezt ha nem tudod
és híredet most itt nem hirdetheti
semmise akkor és legelső fürdőd is—
hiába volt! Mert mocskol e kor. De
híred jövő, fiatal korokon
vonul át égi fényeknél fényesebben!
Gondold el! hogyha lázadsz, jövendő
fiatal koroknak embere hirdet
s pattogó hittel számot ad életedről;
számot ad és fiának adja át
emlékedet, hogy példakép, erős fa
legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!
1934. február 5.
To the Szeged Youth Arts College, the supportive community, and my friends.
To survive here you need to scurry about like
a shadowy wildcat, that leaps with silent abandon
and scratches horribly, with its ten stiff claws;
that always seems asleep, but sleeps only halfway, and
crouches and stares danger in the face
then vanishes in a flash, whenever injured in a fight.
Or else you must stick like mud, fawn, and
softly lick their feet, as they step on you,
then show your backside, so they can see how you bear
the mark of their boots on your rump like a precious trophy!
a medal of valor on your back of which your wife
can brag in the market-square at noon.
*
If you follow this, you may somehow survive,
and nodding off over your warm evening meals
you can spit on yourself when you’re finally alone!
*
Or if you cannot stomach this, you can rebel,
but if you surrender your fate to infamy
then even your first bath—
will have been in vain! For this age can defile you.
But if you resist, your fame will shine more bright
than all the celestial lights in the coming ages!
Think of it! If you rebel humanity and
coming ages will account for your life
with a crackling faith;
fathers will hand down your memory to their sons
and by example your life will be a powerful tree
upon which tender vines can climb!
February 5, 1934