The fifth book of poems published by Radnóti during his lifetime. In 1937 he was awarded the prestigious Baumgarten Prize for the collection.
A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.
Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
pucéran áll és félig halottan,
gyönge barackág ropog fölöttem
s terhével lassan a földre roggyan.
Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos kört röpül
köröttem egy elkésett, szőke méh.
S fiatal férfi te! Rád milyen halál vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?
Álmában lélekzik már a kert, hiába
kérdezem, de kérdem újra mégis.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.
1936. július 20.
The summer is asleep and drones, as the bright sky
covers itself with a gray and delicate veil,
and my dog bristles, growls, then bolts away, chasing
the bounding shadows over the fleeing bushes.
A fading flower undresses and peels off its petals
one by one, then stands naked, half-dead, as the
delicate branch of the peach-tree cracks overhead
then slowly falls to its knees upon the ground.
O, this garden makes ready for death and sleep as
it sets its fruit before the somber autumn.
And as darkness falls, a tardy blond bumblebee
enacts its death-dance as it solemnly circles above me.
And for you, young man! What kind of death awaits you?
perhaps a bullet buzzing like an insect will
find you, or a shrieking bomb that burrows deep into
the ground will shred your flesh and scatter it about?
The garden breathes softly in its sleep, and though
I know I ask in vain, I ask once more
as the noonday sun revolves within the ripening fruit,
and the cool sprinkling of the chilly night unfurls.
July 20, 1936
1. Fanni’s parents rented an apartment for the young couple during the summers on Istenhegy.
Ó, alkonyoknak könnyü vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.
1936. június 14.
O, light transgressions of the sunset’s gloaming:
where amidst idleness and a momentary stillness
the evening slowly spills its swaying rivers
over the bowed heads of the drowsy mountains.
The clamor of the day drifts far away,
as I step gingerly and walk in whispers,
while the muffled light runs on cat’s paws,
and the dense shade gives birth to dim-lit shadows.
The flesh of those long-dead has turned to grass,
to grass and flowers, that I happen upon everywhere;
and I linger among their delicate fragrances,
having become impervious to fear.
The rows of acacia are like ruffled smoke,
as the eavesdropping dark leans gently over them,
and the indolent moon rolls into view
then stops and hesitates above my upheld finger.
Evening’s peace, I turn to welcome you,
as the dust of my burdensome day drifts over the road;
it is at times like this that in my waking heart
death softly slumbers, and relentlessly prepares.
June 14, 1936
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
1935. március 17.
Only a serpent can evoke such revulsion from a spotless tree
by shedding and abandoning its skin, almost as sickening
as this spinning world and the brutish men that disgust
me. I started out by begetting flowers, but then trained killers
taught me the art of war, and I became accustomed to fighting
and to stand my ground and not run away like some gutless coward.
It is true, it feels good to pummel them now and then, but
to live in peace and to write by example that would be the best.
I need this reassurance, or else I would hide and fade away,
to live somewhere buried in work in a simple workplace.
O, I think of you more and more, with pen in hand and have come
to finally understand your words, Kazinczy,1 my ancient master.
March 17, 1935
1. Ferenc Kazinczy (1759–1831) Hungarian writer credited with revitalizing the Magyar language. Studied law and was conversant with German and French and translated classical works into Magyar. He was a pioneer in the language reform movement that created new words to keep up with science and also retrieved forgotten words. In 1788 he was involved in creating the first literary magazine in Magyar.
Gyökér vagy és törzs,
teli lomb s gyümölcs,
hűs fuvallat vagy
s meleg nap érlelő,
kötöző gyökér,
iramodó vér,
vékonyszárú törzs,
széllel barátkozó,
karom lombja vagy,
karomba szaladj,
mellem virága,
szívemen takaró,
ébresztő napom
s napos hajnalon
lombom gyümölcse,
mellettem ébredő,
mellettem alvó,
szívemre hajló
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,
szépszavú forrás,
kezdő sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó,
árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék a fényben,
s felhő is, füstölő,
csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló testeddel
karolón ringató.
Te harcon áldás,
búvó mosolygás,
aki a földön
régen fehérlő
csontjaimban is majd
ott bujkálsz mindörökkön.
1935. március 8.
You are the trunk and the root,
winter’s branch and fruit,
a cooling breeze
the warm sun ripening,
an earth-bound root,
the rush of blood,
a slender tree,
the wind’s companion,
you are the bough of my arm,
the one you rush into,
the flower of my bosom,
the veil on my heart,
the sun that wakes me,
on each sun-swept dawn,
the fruit of my bough,
that stirs beside me,
you sleep beside me,
and lean on my heart,
my peace and calm,
my silent throbbing,
a seething word,
the birth of a scream,
a breath taking wing,
a flailing soul,
you are the shadow
and the slicing light,
a luxuriant shade
a puff of smoke
the wink of an eye
the final lightning
a body unfolding
its shielding arms,
You are the blessing
before battle,
a shrouded smile,
lurking forever
amidst my long-whitening bones
strewn upon the earth.1
March 8, 1935
1. These lines echo the final line in “Like a Bull.”
Nem alszik még a fa,
benéz az ablakunkon;
most is, mint minden éjjel
pislog s vigyázza velem
Fanni könnyű álmát.
Alvó arca körül
csillog és ring a párna,
haja két kósza szála
csiklándja orromat.
Halk hangot ád a fény,
a párkány éle pendül
s Fanni már a földre lép,
száján hosszúszárú, szép
mosolygás hajladoz.
Úgy jár-kel és fütyöl,
mint ünneplő boldogok,
haja és inge lobog
s kezdi vad nappalát!
Paskold hajnali víz
és szárogasd gyermeki nap!
Úgy illesd ajakát kóbor
szellő, mint az aranyló bor
rég szomjúhozókét!
Mert vad, vad a nappal,
útjain fázik a lélek,
védd meg és simogasd ének,
szálas gondjai közt.
1936. január 23.
The tree is not yet asleep
and peers through our window,
as it has each and every night;
it blinks and together we guard
Fanni and her buoyant dreams.
About her dreaming face
the pillows drift and gleam
as two stray locks of golden hair
tickle my nose.
The light makes a muffled sound
and echoes off the window-sill,
as Fanni steps unto the floor,
and about her lips a long-stemmed
lovely smile wavers.
She wanders about and whistles
like joyous celebrants,
while her hair and blouse flutter
as she starts her unruly day!
Spank her dawn waters and
dry her childish sun!
and wandering breeze brush
her lips lovingly like golden wine
that wets the lips of those thirsting so long!
For the daytime is untamed, and wild,
and the soul shivers on its roads,
so protect and caress her with song,
amid her budding cares.
January 23, 1936
Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.
Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.
1936. január 27.
On your burnished lips your smile is like a fugitive
sun that shines on me lovingly, and keeps me warm.
At the sound of your voice the brooks
squeal like whelps as they swell in the downpour.
The grass grows beneath your gaze, and the dry
branches drive you away as your blood reddens.
When you die, I will die as well, and from our
dust the twirling wind will braid a tower.
January 27, 1936
1. Poem illustrates the strong interplay of images between Fanni and nature characteristic of many of Radnóti’s poems including the previous “Secret Song and Magic.” This fusion of the beloved with nature is a recurring theme he develops until the very end.
Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.
A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dudoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.
Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,
nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át;
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:
halihó ha-hó ha-hó halihó!
1935. február 1.
Slowly drifts the gray and the blue ever
more slowly, as it trickles through the sky,
and in the woods the branches sway
in the twilight like sea-grass beneath the water.
The gray dissolves, and the triumphant blue
swallows every wisp of smoke in the sky,
as two dark-legged and youthful trees,
dash off to meet the murmuring dawn.
Shrill curls of light hang over the countryside,
as threads of gossamer flutter on the boughs
and the forest wanders about, glittering
and prancing with joy, as it turns weightless;
then the moist daybreak starts up its joyous
dance, and now none can cross the meadow,
as the ponds bloom with silvery fish
and the strident sharp-voiced morning shouts:
haliho, ha-ho, ha-ho, haliho!
February 1, 1935
Ragyogó rügyre ült le most a nap
s nevetve szamárfület mutogat.
Madárfi erre eltátja csőrét,
hunyorg feléje a nevető rét
s a bárány is csodálkozik. Csoda,
hogy nem billen ki száján fogsora.
*
Ragyogó rügyön álldogál a nap,
indulni kész, arany fején kalap.
Fiatal felhő bontja fönt övét
s langyos kis esőt csorgat szerteszét,
a rügy kibomlik tőle és a nap
pörögve hull le és továbbszalad.
1935. április 10.
The sun sits and rests on a lustrous bud
rolling with laughter, and in reply a
fledgling opens its beak and the
laughing meadow flutters its eyes,
even the lamb marvels. It is no small miracle
that his teeth do not fall out of his mouth.
*
The sun lingers over a gleaming bud, then
stands to leave, a cap on its golden head.
Above, a young cloud loosens his belt,
and a lukewarm rain trickles to the ground,
the bud bursts open and the sunlight
scatters like pearls then moves on.
April 10, 1935
Április aranyként
hull a fán át,
a bujdosó
levélke szopja ágát,
sikongó hangot ád
s lihegve nő
körül a fű
és peng a sziklakő,
fáról szirom hull,
csippenti szél,
sok katona
vígan mendegél,
por száll, bombás gép száll
a por felett,
gáz pólyálja
a gyönge gyermeket,
föld emészti el majd
s ha jő a nyár,
virágot hajt
szivéből a halál.
1936. április 18.
April trickles like gold
through the trees,
as the leaves play hide-and-seek
and nurse on the branches,
they squeal and wail
as the panting grass grows
and the distant cliffs
ring and resound,
a petal falls from a tree,
pinched off by the wind,
as soldiers march
merrily below,
a bomber flies overhead
and the dust flies,
as gas swaddles
an innocent child,
the earth will consume him
and when summer comes,
death will coax a flower
from his heart
April 18, 1936
Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.
A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.
Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.
Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.
Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.
Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.
Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.
Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.
Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül
és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.
1935. április 1.
The wind steps into a
puddle, whistles and runs
away, then suddenly
turns and slams the gate.
The puddle flattens and blinks
as out of the blue
the lazy trees
open their bird-like mouths.
Amid the chaos and noise,
even the branches mumble,
as the dust swirls
to form tiny towers.
A squirrel-brown monk halts
upon the road
as a brown squirrel
scampers over his back.
Then mindful of all
that moves: the land
stiffens with cold and wears
the sky on its head like a cap.
And a silence falls,
but not everything is peaceful,
as the wind elbows its way
into the shrubs to sleep.
And the well-fed meadow
starts to laugh then smiles,
swaying gently
as my love comes trundling.
She’s seen me and runs
through the weaving grass
as the sun takes a golden-streaked
bite out of her fluttering hair.
The day clears
and quiets bit by bit,
as the banished light
returns and sits down
and the land that once wore
the sky like a cap:
now stands bareheaded
and beckons waving a cloud.
April 1, 1935
Ilyen hőség sem volt itt már régen,
mesélik, még a vaj is elalélt
és olvadni készült lenn a jégen
ma délelőtt még s most beborult. Már
aprót söpör a ház előtt a szél
s körül minden figyelmesen föláll
a tolongó porban s záport remél.
A nyugágy háta is hassá dagad
és elszakad a szárító kötél.
Két ing repül el róla, két madár,
utána kap a szolga kerítés
és csúnya szájjal szitkot kiabál.
Mindent elhord a szél s a kert haját
hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki
és a hasaló kerten úgy fut át,
hogy villámlik sarkának friss nyomán
s a vastaglábú dörgés léptitől
kék foltokat mutogat a homály.
Sűrü szagok csúszkálnak szét elébb,
a felhő később érkezik, köszön
s a száját nagyratátó kertbe lép.
Körültekint ott, pislant, komolyan,
villogó zápor zuhan belőle
és mint hulló szög, a csöppje olyan.
(Elállt az eső s a szűk csatornán
víz zúg. Visszatér és hajladozva
jár a gyönge fény a fa ormán.)
1935
It has been a long time since we had
such a heat-wave, and they say even
the butter faints and melts on the ice
this morning the sky was overcast. And
a puny wind sweeps up the leaves by our house,
as the entire countryside listens intently
and in the stampeding dust everyone prays
for a pelting rain, and even the lawn chair’s canvas
belly swells to its back as the clothesline snaps.
Two shirts fly off like two doves, and the
fence catches them like a maidservant
yelling colorful curses.
And then the wind carts everything away, and with
long fingers combs out the garden’s hair,
then runs between the flowers that lie face down,
and over its footprints lightning crackles
as the thick-legged thunder pounds its fists
and the twilight proudly displays its bruises.
A thick fragrance glides over the land as the
clouds arrive and greet the garden that
thirstily opens its mouth to drink.
The clouds blink, and survey the countryside,
then with a sudden flash the gleaming
rain crashes to the earth like razor-sharp nails.
(The rain has stopped, and through the narrow
drains the water rumbles. Then a soft bending light
gingerly returns and walks over the crowns of the trees.)
1935
A vastag déli nap a fán addig tolong,
amíg a lombon át kis piszokba nem lép.
A kis piszok fölött hét kis legyecske dong.
A rozsdás tyúkok gödrükben elpihennek,
kakas kapar csupán.
A tyúkok hunyt szemén a hártya oly fehér,
mint most e délután.
Itt alszik kedvesed
és vele alszik lába nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan símogató a világ néha mégis.
A héja fekete kört ír az égre fel,
fölriad az udvar és sápadt port emel.
Minden fölfelé néz, kinyílnak a szemek,
a dúc két léce közt a könnyű toll remeg.
A délután szakálla nagyra nőtt
s motyog belé, úgy mint a gyönge vén.
Aludna már, hát kérdi az időt.
S a kút felel: esti itatáshoz
pántos vödör csattan a fenekén.
Fölébred most a táj,
megered a szava,
madarakkal fején
meghajlik könnyedén
s csörögni kezd a fa.
Torony költi még hitét fehéren,
de langyos este mossa már tövét.
Figyelj. Semmi sem mozdul az égen,
mégis szirmokban hull a vaksötét.
1935. június 15.
The plump noonday sun jostles the trees,
then steps through the leaves into a speck of dirt,
above which buzz seven tiny flies.
The rust-colored chickens doze in their ditches,
a lone rooster scratches half-heartedly.
The whites of the hens’ eyes are as pale,
as this idle afternoon.
Here sleeps your love
and with her sleeps a fly on her great toe.
Be careful! For if you laugh, you will wake her.
Sometimes the world can be this loving and kind.
A hawk traces ominous circles in the sky,
as the barnyard squawks and the pale dust rises.
Eyes wide with fear gaze up at the sky,
in the henhouse between two planks a delicate feather trembles.
The afternoon’s whiskers have grown long
and he mumbles into it, like a wizened old man.
He longs for sleep, and asks for the time.
And the well answers: as the hinged bucket smacks
the water and gets ready for the evening’s sprinkling.
The countryside wakes
and begins to chatter
with birds roosting on its head
the tree takes a graceful bow
and starts to rattle.
A tower reaffirms its white faith,
as the lukewarm night bathes its chiseled base.
Listen. Nothing stirs or moves in the sky,
yet the unseeing dark falls like petals.
June 15, 1935
Olyankor vagyok csak boldog én,
mikor fölszáll a hajnali köd
és ringatózom benne félig ébren,
míg a nagy nap szenderegve még,
fölfelé lépked az égen.
Mert éjjel fúró férgek árja rémít,
miattuk fekszem ébren én itt,
hideg húsuk érzem húsomban
s csiklandós lábam szára csontján
az összeforrt szilánk is újra roppan.
Ébren fekszem én itt és kérdezem: lehet
nehezebben élni életet?
a tél hideg s kevés a rongya,
medvényi gond áll most mögöttem,
meleg bőrök és csizmák lomha gondja.
És álltam soká a tenger sík jegén,
kunyhómban nem volt étel, se prém,
kövér halak kerülték horgom,
hálóm a szél könnyen lengeté;
minden új gond túltett a régi gondon
s túltesz ma is! és ha olvad nyáron át,
mikor űzöm, ízes vad nyomát
követve illó kis ételem,
akkor is gond olvad alattam
s gondokkal alszik a fáradt értelem.
Olyankor vagyok csak boldog én,
mikor fölszáll a hajnali köd
és ringatózom benne félig ébren,
míg a nagy nap szenderegve még
fölfelé lépked az égen.
1935. december 13.
The only time I ever feel joy
is when I see the morning mist rising
and I am rocked in its endless embrace half-asleep
until the great dozing sun
takes its first awkward steps in the sky.
At night boring insects torment me
and keep me awake, their
cold flesh digging into mine
while along my ticklish shin
my splintered wound breaks open.
And I lie awake and ask: can anyone
have a harder life than this?
The winter is freezing and its rags are few
and my bearish woes stand behind me
in their warm skins and boots.
There was a time I stood on the slippery ice
on the ocean, with no food nor pelts in my hut
as plump fish circled my fishing line,
and the careless wind tangled my nets;
each new worry worse than the last.
and today is the same! though I dream
of hot pursuit and tasty game once summer comes,
and of finding a morsel of food so that my
worries can melt with the thaw beneath me, but I fall asleep
with an exhausted mind knowing my woes are unending.
The only time I ever feel joy
is when I see the morning mist rising
and I am rocked in its endless embrace half-asleep
until the great dozing sun
takes its first awkward steps in the sky.
December 13, 1935
Illendőn gyászol e föld:
nem mutogatja gyászát,
nem száll bánat a rögre;
csak fényes héja ropog
szomorubban az esti
kenyérnek s a tengerek
lassúdad reggeli tánca
lett nehezebb, de jól tudod,
ez sem örökre.
Halottaival úgy bánik e föld,
ahogyan kimenős matrózok
a kocsmák poharával,
ha fölforr bennük a nyelt rum:
hosszan nézegetik,
aztán odacsapják!
Így bánik a testtel e föld is.
De elnyugszik a zajgás;
te tudod és tudom én,
mint van az!
Csöndes beszédben évek
és évszázak után is
élőkről szólnak először,
holtakról azután csak,
de róluk hosszasabban,
s a szavakon lassan
csörög az örök koszorúk levele
s ebből tenéked is jut,
ki földbeszállsz és néma
emlékedet óvja
majd az időtlen idő!
1935
Gently the earth mourns:
humble in its grief,
no sorrow ever burdens the clod;
only the bright crust of the evening’s
bread crackles more sadly,
and only the deliberate morning
waltz of the sea is more grave,
but as you know full well,
nothing lasts forever.
The earth deals lightly with its dead,
like sailors on leave for shore
tossing a tavern’s mugs against the wall,
as their throats burn with rum:
and they stare for a long time
then flippantly smash their mugs!
That’s how the earth deals with the body.
But the noise always dies down,
and you and I both know,
how this will go!
In whispered conversations years
and centuries from now, they
will speak first of the living,
and only afterwards of the dead,
speaking in reverent measured words
over which the wreathed leaves
of eternity shall rustle,
and this will be your fate as well,
to sink into the earth where the
timelessness of time shall forever guard
your voiceless memory!
1935
1. A powerful elegy that alternates between the lofty and the sublime, the pedestrian and banal.
Immár a félelem sokszor sziven érint
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik gyermeki
korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes
felhő falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
fiatal feleséged.
Nyugodtan alszom immár
és munkám után lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között útépítők,
akik, ha könnyü házuk
fölöttük összedől elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek:
körül borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az őr, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
lélek!
kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog
és hangom messzehordja
hűvös csillag és hűvös esti szél.
Az ablakon haldokló darázs repül be,
alvó asszonyom álmában beszél,
a barnuló felhők széleire fehér
fodrokat fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg,
s amott az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen,
lenn, parázsló levelek tövében
ülnek a borszagu, sárga bogyók.
A síkos égen ereszkedik a nap,
korán jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába leste:
ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,
az este a fák ága között forog
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig, egy barna pillanat
s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat.
1936. január 8.
Fear clutches your heart more frequently now, and at
times it seems that distant events decide your fate;
and only these ancient trees watch over your
childhood memories like a precious keepsake.
Between paranoid mornings and ominous nights,
you have lived half your life amid wars,2
and those in power are forever pointing their
glinting knives3 at you.
But sometimes in your dreams you catch a glimpse of home,
where your poetry was born, and where the scent of peace
hovers over the meadows, and in the mornings when you wake,
you can still recall its perfume.
And rarely, when you are working, half-heartedly,
and sit there trembling at your desk, as if you were mired in quicksand,
suddenly your pen-adorned hand glides across the paper
grimly with resolve.
And as this world careens toward yet another war, and
ravenous clouds devour the blueness of the genial sky,
your young wife collapses and sobs in the gathering
gloom as she holds you in a desperate embrace.
After a day’s work, I take my time,
and sleep peacefully for now:
though planes, gas, and bombs, conspire
against me, but I can neither cry nor feel fear,
for I live a hard life, like the men that build roads
high up in the frozen mountains,
and who sleep in their flimsy huts
and stubbornly rebuild them whenever they collapse,
and who crumple on their beds of fragrant wood chips
to dream their dreams
and in the mornings dip their faces
in the chilled waters of dazzling streams.
*
I live in the heights and take stock:
of everything around me.
Like standing in a ship’s prow in a storm,
beneath the glow of lightning
as the watch cries out, sensing land nearby,
well, I have this feeling now, sensing that a shore
some men call the soul is near!
and I call out with a pure white voice.4
And at the sound of my voice a dead star
begins to glow, and the cool evening wind
carries my voice wide and far.
A dying wasp flies through the window
as my wife mutters in her sleep,
and a gentle wind blows white frills
at the edge of the browning clouds.
What is there to say? winter is coming, and war is on its way
and I will soon lie broken, with no one there to see me;
the earth, crawling with vermin shall fill my mouth and eyes,
and the roots shall transfix my body,
*
Oh, cradling afternoon, bring me peace,
so I may lie down, and later do some work.
Your sun’s light sags from the bushes,
as evening approaches over the hills.
They just murdered a cloud, and its blood drips
through the sky, while below, in the glowing lap
of the leaves, perch yellow berries, fragrant like wine.
The sun lowers itself down the slippery sky,
as the early-risen night saunters down the road.
In vain did the keen-edged moon see it coming:
as tiny vapors drift and fall.
The hedgerow awakens, and cuffs a weary vagabond,
as the night twirls between the branches,
then drones on, as these lines appear
and lean on one another.
A frightened squirrel pops up in my quiet room,
and runs about like two iamb-and-a-half lines.
Scurrying from wall to window, a fleeting brown
moment that then vanishes without a trace.
And with it vanishes this darting peace; as worms
crawl silently over distant fields
and slowly gnaw the endless rows
of corpses into scraps.
January 8, 1936
1. A cycle of four poems written at the age of twenty-six that anticipates the war to come and his own death.
2. By addressing “you” in these poems when writing about himself Radnóti universalizes his fate with that of mankind.
3. The knives pointed at him are pointed at all mankind.
4. The poet is portrayed as a seer, perhaps a prophet.
A dinnye húsát már belehelte az ősz,
nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs
szavakat ejteget s szelíden reped el,
de a szilvák arany ölén még feszesen
ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs,
olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!
És ének dicsérjen szegényt etető nyár,
asztalomon maradékod: száraz magok,
kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen,
de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz,
ázott hajában hét halott bogár ragyog
és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.
(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm,
addig asszonyom elaludt heverőjén,
szertehagyva esti tettei dús sorát:
angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea.
De motozásomra úgy ébred és ragyog
s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér,
vagy alvó virágunk, ha az ablakon át
rásüt a betolongó, déli verőfény.)
1935. szeptember 22.
The melon’s flesh is animated by autumn’s breath,
and does not cry out when caressed by the edge of my knife,
but softly splits in two, dripping words of wisdom one by one,
while in the golden lap of the plum the pit
sits secure! Oh, let songs praise these humble fruit, that
adorn an inexpensive dinner by the pound!
Yes, and let songs praise the summer, that feeds the poor,
that has set these leavings upon my table: dry seeds
and small mounds of fruit gilded and bejeweled with grubs,
as the cool-fingered autumn comes with newly ripened fruit,
while nestled in her dripping hair lie seven dead glinting
scarabs, as she metes out her gifts and walks about in silence.
(And while I was preoccupied with fruit and with this
poem, my love had fallen asleep on our couch,
leaving her work scattered about in opulent disarray:
her English dictionary, cool tea, a clasp for her hair.
But now she wakes, disturbed by my puttering, and she
shines so bright, as she sheds her weightless dreams, that she
is like a fairy sprite on our dozing flowers as the sun
barges through our humble window to set her aflame.)2
September 22, 1935
1. Poem celebrates the humble domesticity of a simple day.
2. Once again, Fanni is linked to the sun and poem ends on a transmutation that appears in other poems.
Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborut ujságol a vérszagú ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.
*
Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az ujság,
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra, szakadj le alá.
Gyere le szellő,
már hajlik az ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.
1935
I have been lying around since early morning,
to my left is a chestnut tree, and spread out to my
right is a paper scented with blood that tells of war.
The sun gleams through a leaf and its thick veins
show. This ancient tree, under whose arms life
stirs anew as a delicate twig begins to flutter.
I stare, and it stares back; trembling slightly,
as a frail child-like breeze sprawls upon its head.
I cock my head to listen and hear something move
deep within the earth, a thousand-fingered
root scratching, straining to grow, and I also hear
what seems the snap of a grasshopper about to leap.
*
Look, the thrush runs, and fluffs up its feathers,
as the breeze comes down
and the branches bend,
peace is on the run, rumors stir,
so let the breeze come down,
and swell into a storm,
then tread upon the boughs, come crashing down.
Let the breeze come down
and the branches bend
peace is on the run, the world ignites.
1935
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség
szállott a parton hullongva végig,
lencsés a víz és alatta sík halak
készülnek lassan elpihenni s máris
sűrü és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát
a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan,
fölébred minden újra és az álmos
part fái kormos ingüket ledobják
s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul
és szipogva alszik minden újra el,
tücskök lélekzetén alszik a vidék
s álmában szól: kezük szívükre téve,
szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van,—gurul az álomi szó s telek
igérete száll távol hegyek ormán.
Ülök, a nedves szél arcon simogat,
a rendre gondolok s szemem mögött
igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul,
púpoz, majd eltűnik: a fűben apró
zizzenés emlékszik kis testére még,
álom szökell át most a réten és
alsó karomra s onnan szememre lép.)
1935. szeptember 5.
The sun has set in the clouds, and darkness
swiftly falls and glides along the riverbank,
on the water sways the lenticular moon and
beneath the surface slippery fish prepare
for sleep as they slip into the murky waters.
The sun steps out of the clouds, and dangles its
broken leg in the water, you can hear it splash,
as everything wakes anew and the drowsy
trees toss their soot-stained gowns upon the earth
as a light mist covers their naked limbs.
The icy water proves too much for the sun, and
he moves on, sniffling, then the countryside sleeps once more, and the
land falls asleep to the cricket’s breathing,
as the fields talk in their sleep: rousing the
violets that fold their hands over their hearts.
Fall has come,—and dream-conjured words
drift toward the distant mountains. And here
I sit, with the moist wind caressing my face,
and think of order and harmony, while behind my eyes
draft horses give chase to wild coachmen.
(On the riverbank a sleek, restless cat
arches its back then disappears: as the
rustling grass recalls its tiny feral form,1
and someone’s dream prances across the meadow
and lands on my arm, softly coming to rest on my lids.)
September 5, 1935
1. Radnóti suggests that all things leave a trace, and nothing is forgotten. Even the momentary presence of a scampering cat in the grass leaves its mark. (See similar sentiment in “Welcome the Day!”)
Nyitott szájjal szalad a gyilkos,
szájából röpköd a lihegés.
A hóba mélyet ír és felfüstöl a vér
s a csiklandós kés szívéig ér a holtnak.
És fölötte összehajolnak
a hallgatag hó s a pletyka szél.
1936
A killer flees with gaping mouth,
the breath fluttering from his lips.
The sizzling blood writes deep into the snow,
as the ticklish knife plays with the victim’s heart.
And all the while, huddled above,
lean the whispering snow and gossiping wind.
1936
Darvak írkálnak változó
betüket az égre s hangjuk
úgy potyog, kopogva, mint a jég,
utánuk pillant most az ég
s megáll a támolygó idő.
Az ősz emlékké válik és
szikrázva élesül a szó
mit lomb közt pirosan ejt a szél,
szinte fütty már, mi ide ér,
olyan sikoltva ejti el.
Mert fagy készül itt, utána
hull a hó majd s alákerül
kegyetlen a földi mozgalom,
de bujdos ott s egy hajnalon
az új fű kidugja tőrét.
Törvény ez, eddig ér; erős
a tél, de sűrü lázadás
tör majd belőle föl tömötten.
Velünk tartasz-é?—mögöttem
súgva kérdez így a tájék.
Bólintok s érzem arcomon
elégedett szelét, piros
láng a lomb és int, hogy nem felejt.
Figyelj te is. Levelet ejt
eléd is. Várja válaszod.
1935
Cranes are scribbling ever-shifting
letters in the sky as their voices
drip, and splinter like ice;
the sky casts a knowing look
and time reels as it grinds to a halt.
Fall is but a memory now, and
the whetted word, dropped by the wind throws
sparks through the branches, red and scorched,
and what arrives here, is but a faint murmur,
tossed by the shrieking wind.
Here, the frost prepares, and the
snow falls, mercilessly burying
the harmonious movement of the earth,
that may lie hidden now, but one day at dawn
the new grass will thrust out its roots once more.
This is the law, passed down through time: that
though winter may be strong, a staunch rebellion
overcomes it and shoves it aside, thrusting upward.1
Are you with us?—whispers
the countryside behind me.
I nod, and on my face feel the
contented wind, as the blazing branch
flutters like a red flame, saying she will never forget.
You should look and see. For she has dropped
a leaf by your feet. It awaits your answer.
1935
1. Nature is a veiled metaphor for rebellion against tyranny.
A vastag ég szobánkba lép
és puhán feldőlnek tőle mind
aprócska tárgyaink.
Ó, vasárnap reggel, te édes!
hat érdes reggel gondja ring
s kiúszik ablakunkon.
Mert hó ragyog kint és pehely
szöszös pehelyre szálldos ujra,
fehérre hófehér.
Az utcai csenden át gyerek
piroska orráról beszél
sok gyöngyös szippanás.
Ó, lassú ébredés, óra
csengése nélkül, jó piszmogás
és hűvös, tiszta ing.
S mint a szabadság szerszámai,
csendben várnak ránk léceink
mélázó szíjaikkal.
*
Az ég a földig ér!
vonulj a hallgatag erdők felé,
komisz jövőd úgyis kisér
és sorsod úgyis lankadó,
mint holtrasebzett őzeké.
És holnap már lehet,
hogy utólszor tétováz ajkadon
elillanó lehelleted
s halott arcodra sávokat
a hulló bombák árnya von.
1936
The impenetrable sky steps
into our room, and our humble belongings
softly topple over without a sound.
Oh, Sunday morning, how dear you are to me!
the cares of six wretched mornings sway,
and drift out our window.
The soft snow glistens outside, as
fluffy down alights on fluffy down,
and the white snow alights on whiteness.
In the empty streets, the only sound is
that of the sniffling child with his reddened
nose festooned with moist pearls.
Oh, lazy awakening, without
a clock’s alarm, I fiddle about,
as I don my cool, clean shirt.
And like freedom’s tools, our skis
await our animating touch to snap
them out of their reverie.1
*
The sky touches the ground!
advance and glide toward the taciturn forests
where your abject future and your
defeats and waning fate await you,
like a mortally wounded fawn.
And perhaps tomorrow,
your fragrant sputtering breath may linger
for the last time on your lips,
as the shadows of the falling bombs
trace their arc upon your lifeless face.
1936
1. Written during a skiing trip.
Enyhe lejtő és sziszegő hó
visz tova s pattog a
megrakott fákon az ág.
Két hófaru őz fut a zajtól
s leveri a téli
fákról a bő takarót
s a hó kezd mindenhol a hóra
zuhanni és Fanni
kicsit ijedten néz rám.
Hull az alkony, siklik a hóléc,
vonuló nyoma jó
jeleket hagy az úton
s a táj kemény arcára puha
sötét száll és körénk áll
az álmos erdő lassan.
Tűnik a nappal, útja villan,
lusta folt fönt a hold
s tömötten néz a fán át,
ritkul az erdő, a fekete
feketébb és enyhébb
lilaszín lesz a fehér.
Tündér vasárnap tűnik el most
s a városnak sáros
útja síró szakadás,
vállakra kerülnek a lécek
s íme már, mint a sár
a hétfő úgy ragad ránk.
1935. január 19.
A gentle slope and hissing snow
carry us forward, as the heavy
branches crackle overhead.
Two white-tailed deer run from the noise
as they knock the flowing winter blanket
off the trees,
and snow falls upon snow everywhere
as Fanni looks at me
quizzically with fear.
Twilight falls, and our skis glide,
and leave their marks upon the paths
like a processional,
and the soft darkness settles
on the hardened face of the countryside
as the drowsy forest slowly surrounds us.
The daylight fades, its path glimmering,
and the moon is a lazy stain in the sky
gazing limpidly through the trees,
the forest thins, and the black
turns blacker still, as the white turns
a softer violet.
The fairytale Sunday fades
and the city’s muddy roads
become a lane of tears,
and we arrive with our skis upon our
shoulders, as the mud already clings
to us like Monday.
January 19, 1935
Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékszik
az évre, csak mint a gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.
Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régente: erős vár
volt és kincses város a dombon.
Város a dombon és búgó harsonaszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is,
igyekezz lélek és
törj föl fiatal év.
Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Ádrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.
Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.
1935. január 4.
This year fades as well, and the soul coolly
cleanses itself as it turns a frosty blue
and from its ancient hues remembers
the year, but no more than a child recalls
for the soul expects nothing, and makes no greeting,
and perhaps our scarlet freedom may never come,
and a hesitant landscape and a harsh
year may be all that we can hope for.
O, the soul forgets, though you bring with you
a joyless New Year. And it aches, no longer heroic
like it was so long ago: when it was a mighty fortress
filled with riches, in a city, on a hill.
City on a hill, a bugle is calling.
Oh, struggling soul, may you be mighty once again,
for it’s your fate to burn like cold iron,
and to be as hard and as obstinate,
so persevere my soul,
and thrust ever upward in the New Year.
I stand on your shores young year,
like I once stood on a boat in the Adriatic,1
it was a stern dawn with a clawed sky,
and the rain stroked the water with a gentle
hand and covered its mirrored face.
Then the large ship began to sail,
its prow softly cleaving the gray dawn,
as fishermen, solitary souls,
stood on the shore, with enormous hands.
That’s how I stand today, a solitary soul,
breaking through the dawn, parting the New Year.
January 4, 1935
1. Radnóti recalls his trip to Pirano in the Adriatic that he took with his maternal uncle at the age of eighteen after his graduation.
Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta rémülten fészkel a mag;
fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert bitó, hősi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.
Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.
Világíts, távol égő tartomány!
hideg van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan vacognak
tegnap még símogató patakok.
Őrizz magány, keríts be lusta ősz,
új szégyent ró szívembe az idő,
s rágódva régi, díszes őszökön,
konokon élek, szívós téli tő.
A lélek egyre többet elvisel,
holtak között hallgatag ballagok,
újszülött rémek s hitek kisérnek
és a vándorlófényű csillagok.
1936
Autumn has come to those places now
where the banners of freedom are falling,
where blood trickles from the leaves and glows like embers
beneath which nestles the terrified seed
too weary to sprout! But were it to do so
the pile-driven gallows, the heroic corpse, or perhaps
a machine of war would unearth its balmy nest
and it would lie undressed waiting for the frost.
Citadels and blades of grass lie scorched,
as death rages overhead untamed by the wind,
and at noon, among the ashes and the smoke
an alarmed bat flies blindly about.
So spread your light, oh distant burning countryside!
for it is cold, and a strapping darkness eddies and swirls,
and the brooks, that just yesterday offered a warm caress
now shudder beneath the ashen trees.
Guard me my loneliness, and lazy autumn enfold me,
for time has carved a new indignity on my heart,
and I brood on ancient, ornamented autumns,
while living a hard life like a tenacious winter root.
The soul seems to endure more and more,
as I plod closed-mouthed among the dead
with only my new-born terrors and stalwart beliefs beside me
led by the radiant and meandering stars.
1936
Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző nagy farkasok.
1936
March on, those condemned to die!
into the brambles that the wind and cat
have scaled, where the dark columns
of trees part before you: and the road
arches its back and turns pale with dread.
Shrivel leaves of autumn!
and shrivel horrible world!
the cold hisses from the sky
and spills unto the stiff, rusty grass,
where the geese cast their shadows.
O, poet, you must live a pure life now,
like the inhabitants of wind-swept snowy peaks,
and be as blameless and without sin
as tiny infant Jesuses
staring down from their ancient icons.
Then, be as resolute as great wolves
bleeding from their countless wounds.
1936
1. Commemorates the Spanish Civil War.