The sixth book of poems that Radnóti published during his lifetime. It contains twenty-five poems.
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska,—gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
1937. szeptember 23.
I was a loathsome, stubborn infant,
and my twin-bearing mother’s murderer!
was he dead when he was born, or did he
survive five minutes, I’ll never know,
but amidst the screaming and the blood,
they lifted me up to the bright lights
like a triumphant, wild beast
who had shown his worth after its first battle:
leaving behind him two dead.
Two dead behind me,
before me, the world,
rising from the depths
like a bandit;
an orphaned soul rising
from the murky depths,
to live here, atop the
ringing, unforgiving, vast,
and wind-swept roofs of freedom.
How deep was my childhood,
and yet how cold.
Instead of your sweet voice, a serpent
hissed at me during my hours of play,
and at night, terrified,
I found bloodstains on my pillow,
instead of drawing comfort from the
goose-down snowy covers.
How deep was my childhood,
and how lofty my youth!
But did this justify two deaths!
I called out to the portrait
that shone on the wall of my room.
You were twenty- eight back then,
and in the portrait perhaps twenty-five,
a solemn young woman,
serious, lost in thought.
Yes, you were twenty-eight back then,
the same as I am now,
and twenty-eight years have passed since you are gone,
my dear mother! my blood-soaked fugitive!
My dear mother, my blood-soaked sacrifice,
I have grown into a man,
and the bright sun blinds me,
wave to me with your moth-winged hands
to let me know I turned out well, and that you know,
that my sorrowful life has not been all in vain.
September 23, 1937
1. The opening poem to his sixth book that ends with “Twenty-Nine Years.”
E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság.
Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban
legtöbbje mégis úri vendég;
emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal,
és már nem oldoz fel tüskés harag,
virrasztva várom és reménytelen,
mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök,
a régi villongó költőfiút
konok, nehézkes férfi váltja fel,
akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót
új váltja fel, halálos, hős orom,
széljárta sziklaszál felé vivő
vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit,
fütyölni kezd a fölriadt eresz;
az ifju asszony arcát fény legyinti,
felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén
az éber értelem villan megint,
álmára gondol s készül a vadnál
vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze
néhányszor végigröppen arcomon,
elalszom, fáradt szívem szíve mellett
s szememre fú a jólismert lehellet.
1937. december 13.
This is a rarely soaring word, this terrifying title,
is this it then, my supposed productive manhood?
I cried out: I live in this dreadful age, a shadow in the shade;
but can no longer recall who or where I am.
Oh, I am but a shadow in the shade, wordless amid the silence.
My pen rustles, and stalks line after line.
Waiting for wild poems, yet surrounded by a stultifying stillness,
like the hum of mosquitoes among languid willows.
Oh, how many friends now mutely lie
as honored guests of time, amid all this pain;
I lie here on my back sifting through memories,
a compliant pupil ripening for death.
Not even the velvet darkness can console me,
nor can my prickly anger give me release,
as I stay up all night tossing in despair,
and wait for daylight to dawn upon the walls.
I have grown old among these desperate days,
and a stiff-necked wearisome man has replaced
the once young and fiery poet,
who gasped for breath over the worn and ancient roads.
Who gasped for breath, but each new heroic summit
now calls out to this reluctant mountaineer
to scale the treacherous windswept cliffs
that may lead beyond this age of despair.
And now the wind arrives with its far-off tales,
and the panicked eaves begin to whisper;
as a gentle light caresses a young wife’s face,
as she cries out in her sleep and stirs awake.
And in her soft sleepy eyes
the light of reason glints once more,
as she reflects on her dreams, and prepares
to enter the wild chaotic world once more.
She looks about, and her cool protective hand
flutters gently over my face,
and as I fall asleep, with my tired heart beating next to hers,
I feel the breath I have come to know so well on my lids.
December 13, 1937
Két felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél van, összebotlik ép
siralmas szerda és hitvány csütörtök.
Fű nő, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.
Gyöngy pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,
hajadban kislányos, hamis
fogócska izgató emléke hál még.
Oly szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg csodállak,
hogy vár talán még diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!
1937. április 23.
Two clouds squat in the lush dark mane
of the evening sky and growl at one another,
it’s midnight, and this pitiful Wednesday
and wretched Thursday fall over each other.
The grass grows, the buds perspire, while in
the laps of reticent cocoons, butterflies prepare
for birth, and the stream rocks and cradles
its fish, as a pearly mist settles over the dreaming mountains.
The pearly mist alights on your lashes as well,
and on your lips a pinioned, tantalizing shade,
while in your hair the provocative faded memory
of a young girl playing tag still lingers.
You are so beautiful and young!
and as I dwell upon this thought, I bow before you,
and think that perhaps some triumphs still
await me beside the eloquent palms!
April 23, 1937
1.
Az este már a fák közt markolász,
mikor a mélyben feltűnik a ház
s a síkos lejtő aljában tömör
hagymaszaggal s meleggel üdvözöl.
Míg léceim a falnak állitom,
hóförgeteg fut át a kis hidon,
hajamba kap s az ajtóhoz közel,
akár egy búcsuzó lány, átölel.
2.
Gőzölnek benn a fáradt emberek,
a kandi lámpán fenn egy régi ág,
Szilveszterről maradt fagyöngy remeg
s az esti ablak csupa jégvirág.
Visszatérek hozzád, mert kivánlak
és úgy kiáltok majd, ahogy
fényben kiált a sarkok Nansene,
mikor a messzi fénylő célt eléri.
Ó, mily régóta is szeretlek!
Két napja már, hogy nem ölelsz meg!
Körmöm lehellem és már írom is:
„szeretni foglak túl a síron is!”
Körmöm sikolt s a fényes üvegen
szép neved betűi megmaradnak,
s a ringató betük virágos alján
érzelmesen könnyezni kezd az ablak.
3.
„Eszem, iszom, iszom, eszem,
mit is tehetnék én,
szeretnék itt egy-két órát
üldögélni békén…”
S míg dúdolok
a fáradság
lassan rámszakad.
Foszlik a szó,
s alattam már
alvásra vár a pad.
4.
Az utak is sötétbe vesztek,
este van s a fekhelyem kemény,
de tollam még ne maradj veszteg,
épülj tovább álmos költemény!
5.
Az ember a hóban vándorol,
léceit fel- és lecsatolja,
betér egy házba, eszik, iszik,
s elernyed, nincsen semmi dolga.
Az ember eszik csak és iszik,
aztán számolgat lassan húszig,
elalszik s langy tengerben úszik,
álmait vigyázza téli ég,
ékes szavak alusznak benne
s felette kisded hópihék.
6.
Elül a szél és ujra hull a hó,
hullása ringó, ringató.
Puhán alusznak lenn a hegy meleg
sarában a szakállas gyökerek,
szuszognak és felsírnak néha,
álmukba lobban nyári ágaik
zöldfényü könnyü buboréka.
1937. február 1.
1.
The evening has already gripped the trees,
when through the dense growth my house appears,
and greets me at the bottom of the incline,
with warmth and the sweet smell of onions.
As I lean my skis against the wall,
a snow-gust wildly races across
the bridge, and grabs me by my hair near
the gate, like a girl saying farewell.
2.
The exhausted men steam up the room, as the prying
lamplight floats above the ancient trees. The mistletoe
left over from the New Year trembles,
and the windows are covered with flowers of ice.
I swear I will return to you, driven
by desire, and shout at the top of my voice
at the heavens like Nansene of the poles,1
as he neared his elusive shining goal.
Oh, I have loved you for a long, long time!
It’s two days since I felt your embrace!
I blow on my frozen fingers and write:
“I will love you forever from beyond the grave!”
I shudder and scrape my fingernails over
the glowing glass, and watch as the letters
of your dear name melt like flowers of ice,
and the window overcome with grief begins to cry.
3.
“I eat, I drink, I drink, I eat,
what else can I do,
I would love to sit for an hour
or two in peace and quiet…”
I hum to myself,
as fatigue
overtakes me.
My words fray,
as this kindly bench waits
for me to fall asleep.
4.
The mislaid roads are swallowed by shadows
as night falls and I collapse on my bed,
but my pen, it is not yet time for sleep
for you must keep building your drowsy poems!
5.
You wander through the snow,
latching and unlatching your skis,
and then return home to eat, and drink,
and slump down, with nothing more to do.
Then you eat and drink once more,
and count slowly to twenty,
and as you fall asleep and float in a
warm sea, with your dreams protected by the wintry sky,
precious words sleep within you,
as tiny snowflakes drift above your head.
6.
The wind dies down and the snow falls once again,
as the lingering snowflakes cradle and rock us.
The ancient whiskered roots softly sleep
in the warm ooze of the mountains,
and let out an occasional startled cry,
as in their dreams the summer blazes amidst the
blistering, emerald-burnished branches.
February 1, 1937
1. Refers to Norwegian explorer, Fridtjof Nansen, who won the Nobel Peace Prize in 1922. Zoologist and oceanographer he explored Greenland and the Arctic and spearheaded the independence of Norway from Sweden in 1905, later becoming its representative at the League of Nations. Negotiated release of half-million prisoners of war held in Russia in 1920 and became a champion of displaced refugees throughout the Caucasus organizing relief for millions dying of famine. Later mediated in the Greek-Turkish War and attempted to save Armenians during the genocide. Died in 1930.
1.
Odakinn már setteng a reggel
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.
2.
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3.
Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.
1937. január 7.
1.
The morning already strolls outside,
while beyond the riverbanks in the distant hills
the golden-winged zephyrs carouse.
I lie here, cradled in the half-light of dawn,
while the current sleeps in the bud
and the sun stirs and rises;
then rummages through my bed
as the window trembles,
a humming rectangle, a gibberish of fire,
a streaming banner, in the fleeing light.
2.
If you were to peek unobserved, you would see
the flowerpot awaken on the table and take
three steps to the left and three to the right,
and the panicked water glass scribbling madly
on the walls as the untamed thoughts
of our dreams chase our nimble cares away.
3.
Yesterday’s newspaper lies crumpled on the floor,
and as I reread its dormant headlines,
the world and all its loathsome Politics
comes splashing and kicking through my comfy room.
I watch these events from afar,
and as each word marches gravely across the page,
my limbs shed their stupor,
and anxiety runs down to my fingertips.
January 7, 1937
Dicsérlek zöldelő!
a mélyből törsz elő
s messze síkra áradsz,
te áradó!
A fénytől szinte vak
csordák tolonganak
s csupa zöld ragyogás
a legelő.
Te öntözöd, folyó!
s a földig roskadó
fákról szedegethet
a kolduló,
a vándorló szegény,
aki a kőkemény
rend alján háborog
s villongva nő.
Hempergő jóság vagy,
termést bőséggel adj,
tömöttre tömd a csűrt,
adakozó!
Dicsérlek zöldelő
Nikis, illatozó!
a mélyből törsz elő
s a naptól lángoló
messze síkra áradsz,
te áradó!
te bőven áradó,
halaktól hemzsegő,
hajóktól duzzadó,
partokra szökkenő
búgó szelídség,
feltörő harag!
téged dicsér a hold
s téged dicsér a nap!
1936
I praise you verdant flame!
crashing from the depths
surging toward a distant plain,
a flooding being!
In the dazzling light
cattle jostle nearly blind
as the pastures are bathed
in your green brilliance.
River, you irrigate the land!
and bend the branches
to the ground from which
the beggar can dull his hunger,
and you listen to the wandering
poor, living at the bottom of
the stone-hard order as they
grumble with discontent.
You are goodness flowing with plenty
and offer your abundant harvest,
with an open bounteous hand
to fill the granaries!
I praise your green brilliance,
and fragrant perfume!
that springs from depths
ablaze with the sun
surging toward a distant plain,
a flooding presence!
plenteous flooding being,
that swarms with fish,
your billowing waves toss ships like toys
as you leap on shore,
humming with sweetness,
drenching the farms with anger!
even the sun worships you
and even the moon sings your praises!
1936
Kőszent mozdul meg oszlopán, nyolc óra már,
a tompa fény hulló sötétre vár.
S hang szól magasból: testben éltem én,
de mégsem test szerint vitézkedém.
Éj leselkedik; a szent beáll a sorba
holt kőnek ujra most. Az álla csorba,
Vihar harapta ki, vagy vasfogu pogány?
Eltünt.
Kezében tábla volt és fény a homlokán.
1937
A stone saint stirs on his column, it is eight o’clock,
and the dim light waits for the plummeting darkness.
A voice calls out from above: “I was made of flesh once,
but it was not through flesh that I saw warfare or valor.”
The night eavesdrops, as the saint retakes
his place in the lifeless stone. Was it a storm or an iron-toothed
heathen that once chipped his face?
He has vanished.
His hand once held a tablet,1 a light once shone upon his face.
1937
1. Saint holds a tablet suggesting the statue is of Moses.
A vonaton a lámpa haldokolt,
a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,
szemközt katona ült, szivén egy szőke lány
világitott. A lány mosolygott, könnyű álma volt.
Felforr a tó és tükre pattan,
kövér halakból dől az ikra,
karcsu lányok nézik mozdulatlan,
arany csöppek hullnak lábaikra.
A gyermekek turkáló ujjain
még vígan perg a friss homok,
de hívogatják őket már kötéseik
mögül a tűkkel dolgos asszonyok.
Kislány futott el épen,
almát tartott kezében.
Piros, nagy alma volt,
a kislány ráhajolt.
Lehellet még az égen,
olyan halvány a hold.
Dobd el a rémes ujságot, vidám
fehér felhőt lenget a Notre-Dame;
ne gondolj másra, ülj le, nézelődj,
figyelj! mert holnap úgyis nélküled
bomlik a tér fölött a szürkület.
1937. augusztus 7–szeptember 7.
On the lurching train the lamp dies out,
and the moon sticks to the trembling window;
a soldier sits, a blonde girl leaning on his chest,
she flickers, smiles, and is lost in dreams.
The pond boils as its mirror cracks,
and roe pours from the fattened fish,
while slender girls watch motionless,
as golden droplets tumble about their feet.
The children joyously twirl the fresh dirt
between their groping fingers,
interrupted by women
with busily knitting hands.
A young girl just ran by
with an apple in her hand.
It was a plump, red apple,
and she bent over it.
The moon is so dim tonight,
that it is but a faint breath in the sky.
For now throw away that dreadful paper,
joyous white clouds flutter over Notre-Dame;
forget everything, and just sit, watch,
and listen! for tomorrow another dawn will surely
break over this empty square without you.
August 7–September 7, 1937
Barátaim, ha rövid a papír,
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A világot már nem érted,
s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
Esni kezd s a sarkon egy
kövér asszonnyal trécsel egy
kisértet.
Fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a versre, melyhez épp
egy-egy szállongó sort vetek.
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
jobbra a konyha, kérj magadnak,—
bíztat rokonom, a jó Eduárd.
S én kérek, újra kérek s nagy kerek,
zsírba mártogatott kenyerekkel
settengek és a konyha-némberek
szivét lágyítva hangosan nyelek.
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon.
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű,—az megmaradt?
Este lett a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?
Halálra rémiti
a rég alvó fasort
egy felriadt kuvik.
A tócsa loccsan és a hold
a víz alá bukik.
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.
1938
My friends, when all you possess is a scrap of paper,
then write a short poem;
believe me, the shorter the better,
One day when I’m dead, all will be but scraps anyway.
In the drifting dust on the road
only the morning wind twists and turns.
On the shores of shimmering streams
men strip down to their waists
to bathe in the golden light.
The smack of water cleaves the air
and in the far-off hills the sun ignites its bonfires.
You no longer understand the world,
and it seems no one understands you.
It starts to rain; on the street corner,
beneath a streetlamp, a ghost leans, and gossips
with a fat woman.
Above my head a termite meditates
and chews on the rotting shingles.
A fine dust sprinkles over my head
as I slowly begin to write, and toss a line
here and there into this poem.
Never expect to be served here,
the kitchen’s on the right, so go serve yourself,—
this is how my kind and gentle relative, Eduard, provoked me.
But I continued to whine, and asked once more, and was given
a large round slice of bread dipped in goose fat
then having softened the hearts of the kitchen-folk
I slunk away to bolt down my food, gulping aloud.
Venus twinkles in the blue dusk
and the old moon rises.
The apples twirl darkly on their boughs,
as the wind sweeps up the dust.
Get ready, and prepare. Alone,
for when you stumble through death, you will fall, alone.
I lived a simple life of piety and poverty
until they came to bury me.
I always knew I would die one day:
Behold!
I lived, but in living was only half-alive, and I knew
full well that in the end they would bury me here,
and that year would pile upon year, clod upon clod, stone upon stone,
while deep below my flesh would swell and decay, and in the
cold darkness even my naked bones would shiver.
Above, the rustling, fleet-footed years shall rummage through my work,
while I sank deeper and deeper into the earth.
All this I know. But tell me, the poetry,—did that at least survive?
Evening has arrived and the termite
sleeps in the dry ache of the crumbling roof.
In the twilight the flowers sway
and the bees buzz overhead.
The geese tuck their beaks beneath their wings,
as the scent of jasmine drifts through the night.
“Swaying” rhymes with “droning.”
I wrote it down but I’m afraid
to look up now. I’m just waiting, laying low;
will my old masters come and rap me on the knuckles?
The cry of an alarmed owl
has frightened the sleeping
stand of trees half to death.
The puddle splashes
as the moon slips beneath the water.
A limb snaps, as the wind rages through the garden
and shrieks up at the trembling house.
In the silvery forest, over the slippery moss, a white-fanged wolf
tracks a fleet-footed fawn.
1938
Aj, feszeskemellü
fecskenyelvü régi lány,
te régi költemény,
most életem delén
kérlek, ne légy goromba,
fuss karomba és kivánj!
A napból méz pereg,
oly rég nem néztelek,
fellebben lebke inged,
penderinted, szerteszáll,
kis pára messze fenn
és látlak meztelen,—
aj, a fény remeg még,
tíz éve emlék vagy te már!
1937. december 18.
Ah, my tiny-breasted
swallow-tongued girl of years gone by,
the muse of my youthful poetry,
I ask you at this noontime of my life,
to be kind,
and to rush once more into my arms with longing!
The light drips from the sun like pearls,
and though I’ve not laid eyes on you for years,
I can still see you with your blouse
and clothes littering the ground,
floating like a vapor in your
nakedness above me,—
ah, how the light still trembles,
though ten years have passed, and you’re but a memory!
December 18, 1937
1. Commemorates a meeting with Tinni ten years after their affair in Reichenberg. (See note in Miscellaneous Poems 1925–1929 on “Die Liebe Kommt Und Geht.”)
Mezítláb lépeget
a víz szinén a hold,
bárkája mély ölén
hever a holt halász.
Megmerevedett két
fogsora mögött még
a kósza szélből ül
egy végső harapás.
Fölötte tapsoló
vitorla térdepel,
nyitott szemén ezüst
ködökből szőtt lepel.
Gyöngyöt izzad rajta
a már parányi hő
s testére hűvöset
leheli a hűs idő.
1937. április 3.
The barefoot moon steps
gingerly on the water,
in the deep lap of his boat
lies a dead fisherman.
From between his clenched
teeth, the stray wind
can still wheedle an
instinctive, vengeful bite.
Above him the sail applauds
and kneels on the soggy deck,
as the silver fog knits a veil
to shade his vacant eyes.
In the waning heat his
sweat glistens like pearls,
as the cool autumn breeze
comforts him with its breath.
April 3, 1937
1. Radnóti visited Pirano with his maternal uncle, his guardian after the death of his father. The town is in southwestern Slovenia on the Adriatic and is noted for its medieval architecture.
Sok barna forradás
fut füstös testén végig,
földönfutó, sötét
bozótok védik;
de hogyha visszatér,
fölkél a jajduló nép,
alatta akkor táncos és
szakállas lábu ló lép.
1937
Countless brown scars
run down his smoky body,
as the dense ivy, and dark
thickets watch over him;
but were he to return,
those grieving would rise,
and beneath him would prance
a stallion with feathered fetlocks
1937
Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az uccán béke lengett s valami borzalom.
1938. június 30.
As I walked outside the gate, the clock struck ten,
and the baker shot by in his shiny wagon singing,
a plane droned overhead, the sun shone, and it was ten,
and my dead aunt came into my head and all those
I had ever loved and lost floated above me,
and the dark mute cavalcade of the dead flew by,1
when suddenly, a shadow fell upon the walls of our house.
There was silence, and the morning stopped dead in its tracks, it was ten,
and fluttering in the streets, was a kind of peace and a touch of horror.
June 30, 1938
1. Nightmarish visions increasingly characterize his poems as Radnóti absorbs more and more the horrors of the war in Spain and the significance of the rise of Nazism and fascism. Also seen in “The Forest in October” and more obliquely in “From Dawn to Midnight,” especially in “A Stirring in the Night” and “Midnight Storm.”
Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyü felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
1938. július 3.
My wife steps quietly out
of the sleeping house, just
as a feathery cloud floats by
overhead in the sky.
She sits down beside me and the
dawn grass, moist with dew,
squeals with delight; you can hear
the stems of the reticent flowers
as they turn toward the strolling light
that shines upon them, and then
there’s a slight movement here, a feather
glistening there, as a small rooster crows.
A thrush whimpers its reply, and the garden
whispers, beneath every bush
there is a soft rustling,
and the cool leaves unfold,
as a single stalk of straw glimmers
in the grass, while between two branches
flutter the glinting gossamer of tiny spiders.
We sit in the light, and listen,
while above our heads the sun revolves,
and with its breath dries
our shoulders, moistened with dew.
July 3, 1938
A bokron nedves zűrzavar
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik,—s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek.
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
1937. január 17.
A moist confusion covers the bushes,
and where just yesterday there had been
a bed of golden leaves, there is now dark mud
beneath the trees, covering bud, and worm, and snail,
and the shattered, abandoned armor of scarabs;
you look about for comfort in vain,
but then a horror permeates everything,
the terrified squirrel shrieks at you with rage,
and drops his tiny, precious meal by your
feet,—then leaps, and scrambles up the twisted tree;
and you must learn from this, to protect yourself
from the world, for not even winter’s laws can shield
you now, no archangels can guard you,
a pearly light shimmers in the sky
while your loved ones slowly fade and die.
January 17, 1937
Kosztolányi Dezső temetésén
A sír felett szitái az őszi köd,
korán van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút fon a súlyos fáklyafüst
s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyüszárnyu felleg,
melyre forró csillagok lehelnek.
A test pihen vermében hallgatag,
rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s zöld lobogással tér újra vissza,
törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.
Őrizd Uram, a lélek útjait.
1936. november 9.
At the burial of Dezső Kosztolányi1
The autumn fog drizzles above the grave,
and though early in the day, the night has come.
Slowly the thick smoke rising from the torches
weaves a silver-tinted wreath in the darkening sky;
a startled bird cries mournfully overhead!
And the soul flushed from its hiding place, readies
for flight like the cool light-winged cloud that floats above,
animated by the breath of the blazing stars.
The body lies silent in its restful chamber,
and shares its serene fate with the clumps of earth,
then dissolves, as thirsty roots drink it up,
only to return one day in vernal splendor;
this has all been ordained! by an awful, ghastly law,
that that which had been a single world, must now orbit as two!
but perhaps the wisdom eludes me? this wisdom of the corpse.
Guard it well my Lord, the uncertain pathways of the soul.
November 9, 1936
1. Dezső Kosztolányi (1885–1936) Hungarian poet and writer born in what is now Serbia but had been part of the Austro-Hungarian Empire. Wrote novels and short stories and translated the works of Shakespeare, Lewis Carroll, Thorton Wilder and Rilke into Hungarian.
Öt évig laktam városodban költő,
s nem láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel,
esőtől nedves deszkaszál takar.
Régóta már csak éjjel, ablakodból
néztél az égre és a fellegek
futása ért a szívedig talán;
tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
mint hallgató barát, ki megfogadta;
oly némán éltél és szakállasan,
ahogy kegyetlen szárán él a barka.
Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente útrakelnek.
1937. május 5.
Poet, I lived in your city for five years,
and yet never met you. For you lived in seclusion
between four walls in the gnarled darkness,
without concern for this earthly kingdom
nor for the hollow triumphs others incessantly pursue;
but you now lie in the lap of the ghastly mud,
covered by a single plank soaked through with rain.
For a long time you gazed at the sky
from your window in the night, and perhaps
the rush of clouds touched your heart;
I know, that like a silent monk, who had taken a vow,
you had not spoken for years,
and lived mute with whiskers as dark and unruly,
as the cruel and bearded stem of a pussy-willow.
It is spring, and the bottomless Tisza gleams
and flows flooding your wretched
farms and destitute fields; it seems nothing has changed
since they gingerly laid you in the ground:
it is as if you were still alive, seeing how the clouds
march on and the white blossomed trees
send their fragrances nightly on their way.
May 5, 1937
A felleg zsákja pattan,
víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.
Villámok tőre surran,
dörgés gurul le túlnan,
de máris kékbe hull.
A záporfelleg öccse,
földönfutó ködöcske
a sárban hentereg.
Napfény lehellget rája,
megég apró ruhája
s pucéran füstölög.
A földre ázott, fényes
levél alatt szemérmes
szamóca bujdosik.
Gödörbe gyűlve néhol
kis tócsa bugyborékol
és tudja, meddig él.
S ki tudja meddig élek?
lebbenj csak, könnyű ének,
vidám lehelletem!
1936. november 29.
The cloud’s sack is torn,
the rain spills, and
a frightened ant runs for its life.
The lightning’s dagger glints,
as the thunder rolls in from afar,
then plummets into the blue.
The storm cloud’s younger brother,
the drifting fog,
wallows in the mud.
The sunlight breathes on it,
and its tiny clothes catch on fire
as it runs away disrobed.
On the ground, beneath soaked
leaves, the wild strawberry
lies chaste and coy.
In a ditch a tiny
puddle bubbles up,
knowing how long it will live.
But who knows how long I will survive?
so flutter on my weightless song,
my joyous breath!
November 29, 1936
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajkú szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936. november 25.
Yesterday a chill rain fell
and from beneath the kneeling bushes
two purple-lipped lovers popped up
and strolled across the meadow;
but today evil cannons, mired in mud,
and steaming-wet soldiers arrived in the morning,
their helmets covering their faces,
followed by strong fragrances,
the heavy banners of our male destinies.
(My fair-haired boyhood, how far you have flown!
and my white-haired senility, I will never live to see you!
for the poet stands knee-deep in blood
and every song he sings may be his last.)
November 25, 1936
Városok
lángoltak,
robbantak
a faluk!
légy velem
szigoru
Habakuk!
Kihűlt már,
fekete
a parázs;
bennem még
lánggal ég
a tüzes
harapás!
Ételem,
italom
keserű.
Kormozz be
talpig te
fekete düh!
1937. október 6.
The cities
are ablaze,
the villages
explode!
come to me
vengeful
Habakuk!
The fires
die down
the ashes smolder;
yet a fire
rages
in my burning
mouth!
My food
my drink
taste bitter.
Smear me
with black rage
from head to toe!
October 6, 1937
1. Prophet mentioned in the Hebrew Bible credited as the author of the “Book of Habakkuk.”
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
1937. november 2.
They are always killing somewhere,
whether in some drowsy valley’s
lap, or atop a searching mountain,
it never seems to matter, and though you
comfort yourself by saying, that it’s far away!
Shanghai,1 or Guernica2
are as near my heart,
as this, your trembling hand,
or even somewhere up there, Jupiter!
So don’t bother to look up at the sky,
nor to look down upon the earth, just sleep!
Death races through the dust
of the glittering Milky Way
sprinkling its silvery sparks of light
over the savage plummeting shadows.
November 2, 1937
1. The Japanese invaded Shanghai.
2. Basque village bombed April 26, 1937 by Franco’s Nazi and Fascist allies during the Spanish Civil War. The raid by the Condor Legion of the German Luftwaffe and the Italian Aviazione Legionaria caused great destruction and hundreds of civilian deaths. One of the first air raids to target a civilian population, it was the subject of Picasso’s famous painting commemorating the bombing of Guernica.
Il faut laisser maison, et vergers et jardins,—
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául;
il faut laisser,—mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi téreken madárhad vé-je úszkál
és néha eltünik a lassu szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser,—susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.
1938. október 7.
Il faut laisser maison, et vergers et jardins,—
Ronsard began one of his final poems with this line,
I murmur to myself, as the brown dusty bridle-path perks up
its ears, and here and there a petal falls from the rose,
two naked bushes stare at me wistfully;
it seems that the garden comprehends a bit of French;
il faut laisser,—murmurs the ancient oak as if it were reciting
a poem, then drops its tired acorns on the steaming forest floor.
The sun straddles the clouds, as a tethered billy-goat
bleats mournfully, and goes round and
round pawing at the puddles like a bearded sage,
while in the expansive sky a flock of birds floats lazily
only to disappear into the languid twilight;
amidst the sparse branches a rain shower flutters like a veil,
il faut laisser,—whispered Ronsard, before they placed him in the ground,
one day the dew from the sweating earth will freeze and cover you as well.2
October 7, 1938
1. Takes its title from a poem published in 1586 written by Pierre Ronsard (1524–1585) the great French poet. Suggests the spirit is more important than the body.
2. Builds up the myth of the poet as a necessary sacrifice in the impending war against fascism.
Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
1937
In my dreams a wind blows every night, as snow-white
sails glint in the blazing sun, and snap and
swell as I prepare for my distant journey.
It seems my poems slip from me like boats
shoving off from shore, or like a man who sets out
for an uncertain life, and writes his poems in the
sand with a leafless branch in far-off Africa.
And from throughout Africa1 comes a terrible
cry; as she suckles her ghastly
infants in the scorching sun, and the
night sleeps between her livid breasts.
But what do words matter between two
dreadful wars, and what matter I, a scholar
giving birth to precious impotent words, when
any fool can cradle a bomb between his hands!
The flames rise and lick the sky, and only a
madman can fail to read the signs as a
great suffering gathers like the pale clouds,
or like salt on the strand when the tide goes out.
Oh, guard and protect me, my pure white senses,
come stay with me, my deep white ache: may my
heartfelt words never be corrupted2 by this
terror that rises like black smoke in the sky!
1937
1. The continent is being exploited and destroyed by the imperialist European powers.
2. Develops the persona of the poet who must remain pure and uncorrupted so he can be a seer and prophet.
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most újra, merre vagy? hová
tűntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szivek ellen,—ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló száju boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett majd surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
1938. február 9.
You are fleeting hope, a fugitive light,
a precious ornament of the whirling
centuries, with sonorous words I rhapsodize
endlessly about you, oh, gently striding peace!
I call out once more, where are you! where have you
gone, fled far from this harsh winter
that preaches about you, and whets its cold steel against
our hearts,—against you! In the grape sleeps the wine
just like you who lurks deep within us now.
Come spring forth! an image from long ago urges us
to raise our voices and sing like saints with melodious
mouths; but then, do we still know how to sing?
Come, bring your breezes, drafty March!
with each morning there still comes a bracing frost,
oh, winter sun, mother of shivering forests:
breathe your warm breath on the trees crushed beneath the snow,
then stop above us, for we are all freezing here,
in this bleak winter scorched by flames of war,
where the incorruptible soul, too frail to resist
is taught about fists, and the ways of the world.
We dream of summers and how our forests
will bloom with lush foliage, and how good
it will be to walk beneath the walnuts ready
to fall from the branches, in gardens thick with perfume!
and to walk beneath golden suns, where swirling troops
of children swarm and squeal around snapping balls;
while in the meadows gleaming horses
frolic with their manes fluttering like banners,
as they gallop toward the falling sun!
and above our heads the glinting eaves darken
and the chimney swallows lie in their nests, twittering!
Is this how it will be? Yes, like this! For there shall be peace at the end.
So hold out my soul ’til then, and protect yourself!
February 9, 1938
Quippe ubi fos versum atque nefas: Tot bella per orbem, tam multae scelerum facies:…
Vergilius
Pásztor:
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szavak végre?
Költő:
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
Pásztor:
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak,—
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
Költő:
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj,—undorodom csak.
Pásztor:
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
Költő:
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
Pásztor:
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
Költő:
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
Pásztor:
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?
Költő:
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó,—várja, de addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
1938
Quippe ubi fas versum atque nefas: Tot bella per orbem, tam multae scelerum facies…
Virgil
Shepherd:
How long has it been, was it the thrush’s song that lured you out?
Poet:
I listened, and heard its song above the din of the woods, spring is here!
Shepherd:
No, it’s not yet spring, the sky toys with us, just look at that stagnant pool,
it may be smiling now, but come the night, its mirrored face will freeze
into a scowl! This is April, and you must never trust the fool,—
all the tiny tulips have been hoodwinked and now lie dead and frozen.
But tell me, why the sad face? Would you like to sit here on this stone?
Poet:
I’m not sad, I became accustomed long ago to this awful world,
and there are even times I feel no pain,—I’m just filled with disgust.
Shepherd:
I’ve heard that on the untamed heights of the Pyrenees, perspiring
cannons argue back and forth among the corpses frozen in blood,
and that wild beasts and soldiers flee together from the battlefield,
while armies of old men, women, and children run clutching their bundles
and throw themselves to the ground, as death drones and circles overhead,
and there are so many bodies, there is no one to bury the dead.
But tell me, perhaps you knew him,1 did Federico at least get away?
Poet:
No, he never did. And it’s two years since they killed him in Granada.
Shepherd:
Lorca dead! But how can that be, when no one ever told me!
News travels fast in time of war; so how can such a poet vanish
into thin air! But tell me, Europe felt the loss and mourned him?
Poet:
No, no one noticed or took note, except perhaps the wind poking
through the ashes of his grave that came upon some broken lines of verse
and committed them to memory, for future generations.
Shepherd:
So he didn’t flee. Just died. But then, where is a poet to go?
Atilla2 also never ran, just stiffened his back and said “No”
to those in power; so no one cried for his untimely death?
But how do you live! Do your words at least echo through this age?
Poet:
Amidst cannon fire? Charred ruins, orphaned and abandoned towns?
And yet, this is where I must live and write, in this world gone mad,
like an ancient oak knowing he’ll be cut down, a white cross on his trunk
marking him for destruction, and come the dawn the lumberjacks will
come,—but he stands unfazed still growing, sending out new shoots and leaves.
But you seem well my gentle friend, and you seem to have peace for a little while,
the wolf rarely comes around, and months go by till your master calls,
and though the flock you guard, is not your own, you are ever vigilant.
Perhaps one day, I too, shall be blessed like you by this peaceful sky,
where a butterfly flutters as it rubs the silvery twilight from its wings.
1938
1. Poem eulogizes Federico Garcia Lorca (1898–1936), thirty-eight year old Spanish poet murdered by fascists during the Spanish Civil War. His remains have never been found.
2. Attila József (1905–1937) great Hungarian poet who grew up and lived in poverty. Struggled with schizophrenia and died at thirty-two, most likely a suicide. Infused his poetry with surrealism and had a deep influence on many poets of his generation.
Ortutay Gyulának
Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyü fordulót, de aznap
nem békitett meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj, utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána: harminc. Mozdul év az éven:
a szív ijedt, régóta kínzom,
már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak hunyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hűvös vize szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az ablakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd?—szóltam magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény
az vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve egyre folynak,
s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,
víz álmodik a sűrü ringó
nád közt s a fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.
1938. május
For Gyula Ortutay1
Twenty-nine years! a week ago this
Thursday, and I marvel that I even
reached this day; for years I have celebrated
by writing a poem to mark this monstrous
turning-point, but on this day in particular,
I could find no peace, I was in shock,
and no one and nothing could comfort me.
I paced about like a madman counting
until dawn, bemoaning my fate, as I said
good-bye to my twenties, for
after this, comes only thirty and
woe. Year followed by year; it seems that I have lived
this way for years, tormenting my desperate heart,
living in a wilderness like an innocent
Robinson Crusoe, who patiently built and
built, but learned that no matter how high
he built his fortress there was nothing to
protect him from the thunderous horde
that would come one day to topple its fragile frame, beneath the blood-
red eyes of the sun, as murderous
soundless hunters eavesdropped in silence.
Unable to sleep I tossed about, shaky
and faint, while from the sky, drowsy, insubstantial
lights drifted upon my closed lids and face;
and then came a sudden rain, the night
flooded, cool water barged into my room
as stunned moths were tossed inside and tremulous
starlight flowed over my windowpane.
A moth with only hours to live landed
on my arm, as a timeless star looked on:
so what matter then, these
paltry years I’ve lived? twenty-nine? cradled
by a snow-white decay, that lifts me up and rocks
me like the leisurely wind stirs a light
feather, with an unhurried, terrible ease.
And then I awoke, while outside the dawn tottered
over the hunch-backed mountains, and I leaned
against my window to look out: twenty years
ahead of me? maybe ten? or perhaps nothing
at all? what does it matter?—I muttered
to myself, after all, you have nothing more
to gain here, precious things never crammed your
pantry nor filled your shelves, and though there is no
evil in your heart, yet, they hound you,
perhaps a knife or a cancer lurking inside,
might finish you off, but what would it matter, tell me? or
perhaps your poems will be used to feed some hungry bonfire,
so if you were to write nothing more, because
nothing more remains, who would give a damn?
The moth finally dies, and yet, behold! heaven’s light
still wanders through eternity, as the
great rivers flow on endlessly only to
disappear, their deltas filled with mud, ringing
with ruffled waves, as the waters dream
amid the dense swaying reeds, and in the glow,
toward the sun, a pink flamingo takes flight.2
May, 1938
1. Dedicated to Gyula Ortutay close friend from school-days in Szeged. Radnóti addressed his Bor notebook found on his corpse in a mass grave to Ortutay.
2. One of Radnóti’s great poems with some of the echoes of acceptance seen in Keats’ “Ode to Autumn” that ends with “And gathering swallows twitter in the skies.”