Published by Fanni two years after Radnóti’s death. Contains many poems that he would have published if not for the censors and for the difficult circumstances of his final years and the restrictive anti–Jewish laws that defeated all his efforts to find employment and publication for his works. The appearance of “Frothy Sky” brought him to the attention of the broader Hungarian public and established his reputation as a major Hungarian writer.
Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,
Páris tetői fénylenek,
felhő telepszik asztalomra
s arcomra nedves fény pereg.
Házak fölött, de mélyben állok mégis itt,
rámsír az esővert korom,
s szégyenkezem e lomha sártól
s hírektől mocskos alkonyon.
Ó suhogó, feketeszárnyu háború,
szomszédból szálló rémület!
nem vetnek már, nem is aratnak
és nincsen ott többé szüret.
Madárfió se szól, az égből nap se tűz,
anyáknak sincsen már fia,
csupán véres folyóid futnak
tajtékosan, Hispánia!
De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,
akár a vad forgószelek,
sebzett földekről és a bányák
mélyéről induló sereg.
Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod énekelték
az ázottarcu párisi szegények.
1937. augusztus 6.
It’s been raining two days now, as I open my window
and look down upon the roofs of Paris glistening
in the rain, a cloud settles on my desk,
and a moist radiance trickles down my face.
I stand above the houses, yet languish in the depths,
as the rain-beaten soot falls upon me like tears,
and the shame of the alarming headlines
is like the indolent mud of this filthy twilight.
O! Dark-winged war that swoops,
and spreads its terror across the border!
where they no longer reap nor sow,
and where the grape and harvest lie abandoned.
The fledgling birds are silent, and the sun’s fire is gone,
and women give birth to sons no more,
as your churning rivers run red
with bloody foam, Hispania!
And yet, new armies arise conjured
like a whirlwind from the empty air,
from wounded fields and depths of mines
a vast, resolute, unyielding host.
And the people shall cry out for freedom!
for their destiny, I can hear their strident voices rising
from the streets below, singing of your mortal struggle,
the wretched poor of Paris drenched with rain.2
August 6, 1937
1. This poem would have appeared in “Steep Road” (1938) but could not be included because of the censors and authorities. Published posthumously. During his second trip to Paris in July 1937 he witnessed and participated in rallies and demonstrations in support of the Spanish Republicans fighting the Falangists (Nationalists) led by General Francisco Franco.
2. The Spanish Civil War was fought from July 17, 1936 to April 1, 1939 and ended with the victory of Franco’s fascist forces that led to his rule as absolute dictator of Spain for the next 36 years. It began with a coup started by generals in the military against the elected government of the Second Spanish Republic with the support of the church, monarchists, and right-wing fascists. The Nationalists received aid from Hitler, Mussolini, and Portugal while the Republicans were supported by the Soviet Union and Mexico. Tens of thousands were killed, many of them civilians, and the civil war became a testing ground for Nazi armaments and as to how Hitler would conduct his war starting in September 1939. Many recognized that the civil war had become the front line against international fascism and volunteer brigades were formed in many countries to fight along side the Republicans. Volunteers arrived from many countries including France, Poland, Hungary, Canada, Germany, Ireland, the United Kingdom and included the American “Abraham Lincoln Brigade.”
Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők,—
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál,—megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
1937
Because Spain loved you
lovers recited your poems,—
and when they finally came, what else could they do,
but kill you, for after all you were a poet,
and now the people must fight on without you,
Federico Garcia Lorca!
1937
1. Poem commemorates the poet’s death and murder at the hands of the Spanish fascists in August 1936 soon after the start of the Civil War. He was already well-known internationally as a poet and dramatist but Radnóti first became aware of him and his martyrdom on his first trip to Paris. The poem would have appeared in “Steep Road” (1938) but could not be included because of the censors and authorities.
Nagy Etel emlékének
Hány súlyos őszt és hány halált,
halálok vad sorát értem meg eddig én!
a süppedő avar szagával mindig
tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad,
míg rá nem hull a hó,
földönfutó és tömzsi páros illat,
kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat,
a földrehulló nyár futó szagát
s egy jámbor illatét…
lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég
tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik
és síkos már a rét,
körötted hét szép csillag ég,
hét csillag ég körötted és
tested körül most hirtelen
suhogó kört szalad
hét bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te?
falak tövéből, nyirkos, mély sötétből!
S miféle szárnyas akarat emelt?
mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd?
te lélekűzte test,
te röppenő és dobbanó!
a gyertyák lángja és a friss
lehellet táncol most helyetted s—érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test?
te dobbanó és röppenő!
ki könnyü voltál, mint a szellő,
súlyos vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld.
S nem úgy, mint mókust rejti odva,
vagy magvait a televény
csak télen át—
örökre! mint emlékedet
e tépett költemény.
1939
In memory of Etel Nagy1
How many deaths, how many autumns,
how many ferocious deaths have I seen!
the scent of decaying leaves rises
like incense from the damp forest floor.
Did I say rises? No, rather dips and
glides until covered over with snow, and the dense
earth-bound fragrance of death and autumn become
a paired, farewell valediction.
Yes, the twilight cradles only two memories
now, the fleeting scent of summer as it scatters
about its sacred perfume…
and that of you, as the faithless sky offers you up
to the cool earth and loam.
*
The forests have disrobed
and the meadows are slippery with dew,
may seven stars shine upon you,
and may seven stars surround you
while about your corpse
seven velvety moles run circles
beneath the ground.
*
O, how did you come to dance into this light?
from what depths, and damp, and tangled darkness!
What winged intent spurred you on?
what visions did you see, what heavenly signs?
And what has become of you?
oh soul-encumbered flesh,
once soaring wildly, deeply throbbing!
your vital breath like a candle’s flame
flickering both within you—and beside you.
Yes, what have you become, oh soul-encumbered flesh?
once so deeply throbbing, soaring wildly!
you, who were once as light as air,
now as grave and heavy as stone.
*
You lie finally hidden by the earth,
Not like the den that conceals the squirrel,
nor the black loam that hides its pilfered seeds,
but like this winter’s chill—
that hides you away forever! or like your memory
shrouded in this torn poem.
1939
1. Dedicated to the dancer Etel Nagy (George p. 380).
Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
Némuljak én is el? mi izgat
versre ma, mondd! a halál?—ki kérdi?
ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
sírba se tesznek, a völgy se ringat,
szétszór a szél és—mégis a sziklaszál
ha nem ma,—holnap visszadalolja majd,
mit néki mondok és megértik
nagyranövő fiak és leányok.
1939. január 10.
I once lived high up in the wind, where the sun shone,
but now you’ve locked your broken son in a valley,
oh, my homeland! you have cloaked me in shade, and no longer
console me with your twilight’s heavenly games.
Above me lie only cliffs, and in the distance a bright sky,
while I inhabit the depths, among the silent stones.
Shall I be silent as well? but then what incites me
to write today! is it death?–tell me, who is it that asks?
who is it that asks me for an accounting, to make excuses for my life,
or to justify this poem were it to remain a mere fragment, forever?
But know this! not one voice will be raised in protest,
when they tuck me in the grave, nor will any valleys resound,
for the wind scatters and tosses everything away and—yet the cliffs,
if not today,—then tomorrow will echo back
all that I have said, and then the sons and daughters
growing up today will be there to understand.
January 10, 1939
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világitott az asztalon,
feljött a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
„Matróz lehetnél”—szólt,—„szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!”
Az is vagyok,—nevettem, ó a költő
minden lehet!
és minden is, mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy merre van kelet!
„Jó, jó, tudom. De tudod-é?” Tudom!
„Dehogy tudod!”—
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
„ott arra távol,—még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringatóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
Odamegyünk!”—Hörpintett. „Jössz velünk?
olyat se láttál még, te zöld varázsló!”
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem,—feleltem és maradtam.
Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.
1939
I once sat with Tristan above the riverbank,
how many years has it been?
he was bragging that he was the top-dog on the King!
Our red wine sparkled on the table,
as the moon rose.
And the stars trickled over the water
as night arrived.
“You could be a sailor.”—he said—“Windswept, clean of heart,
and live between the
blue of twilight and the blue of the shimmering sea!”
“That is what I am,”—I laughed, “for a poet
can be anything!
and everything, so in response to your harangue
would you like me to cast a spell?”: “Huh! you don’t even know
where the sun rises, or the way to the East!”
“Oh, but I know, I know. Do you?”
“Yeah, like hell you know!”—
and then he looked at me with contempt and lifted his hand:
“It’s there, in the distance,—toward the Twin Reefs,
and beyond,
where the islands are cradled by the shining surf.
And among them lies Borneo, like a dark flower!”
“We’ll go there!” he said—and then took a swig. “Are you coming?
I guarantee you’ve seen nothing like it, you green enchanter!”
Then he drained his cup, and his glass clicked its heels.
“I’ll just picture it in my mind,”—I answered, “and stay behind.”
Then he left, and the islands called to him,
from the Twin Reefs and the gleaming surf.
And ever since they often call to me as well,
like a dark and secretive flower,
and among them, Borneo.
Where the sky mirrors the sea,
and the sea mirrors the sky.
1939
New-Yorkban egy kis szállodában
hurkot kötött nyakára T,
ki annyi éve bolyg hazátlan,
tovább bolyonghat-é?
Prágában J M ölte meg magát,
honában hontalan maradt,
P R sem ír egy éve már,
talán halott egy holt gyökér alatt.
Költő volt és Hispániába ment,
köd szállt szemére ott, a bánaté;
s ki költő és szabad szeretne lenni,
egy fényes kés előtt kiálthat-é?
Kiálthat-é a végtelen előtt,
ha véges útja véget ért;
a hontalan vagy láncon élő
kiálthat-é az életért?
Mikor harapni kezd a bárány
s a búgó gerle véres húson él,
mikor kigyó fütyül az úton,
s vijjogva fujni kezd a szél.
1939. május 26.
In New York in a small hotel
T1 tied a noose around his neck,
he had been homeless for years,
where is he wandering now?
In Prague, JM2 killed himself,
an exile in his own land,
and PR3 has not written for over a year,
perhaps lying silent beneath a gnarled root.
He was a poet and went to Spain,
and it was there that sadness clouded over his eyes;
for how can a poet seeking to be free,
shout down a glinting knife?
At least he can rail at eternity
when his finite path comes to an end;
are not the homeless and the chained,
justified in pleading for their lives?
It will come to pass when the lamb bites,
and the gentle dove gorges on bloody meat,
when the serpent whistles from the road,
and the wind lashes and shrieks with rage.
May 26, 1939
1. Ernst Toller (1893–1939), German Expressionist playwright who espoused pacifism and whose work flowered during the Weimar Republic. For six days he was the president of the Bavarian Soviet Republic. Imprisoned afterwards for long periods and broken mentally and physically left Europe for New York where he committed suicide.
2. Jiří Mahen (1882–1939) Czech novelist and playwright who committed suicide in response to Hitler’s invasion of Czechoslovakia.
3. Pierre Robin, French Communist writer who Radnóti befriended in Paris (George p. 381).
Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
U—U—U—sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.
1939. június 1.
I am a poet and no one needs me,
not even when I murmur without words:
U—U—U—but no matter, let meddling devils
sing in my stead.
But believe this, if only for me,
there is logic in viewing me with mistrust!
for I am a poet, fit for the stake,
and a troublesome witness for truth.
I am one who knows that snow is white,
that blood is red, and poppies are red as well.
And that the downy stem of the poppy is green.1
One who will be killed in the end,
for he himself never killed nor raised a hand.
June 1, 1939
1. Red, white and green are the colors of the Hungarian flag.
1.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyű por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin,—
suttogom,—s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár…
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
1939. június 4.
1.
I sit in a meadow, where the whispering grass
sways and reaches to my shoulders. A butterfly flits about.
Then amidst the rustling my sadness melts away
as the dust rises from the road toward the sun.
The grass sits down beside me, jostled by the radiant wind,
as the blue plaits of heaven wrinkle above,
and feeble sounds and fluffs of gossamer hover
between the trees, where I have come to write this poem.
2.
The words gently brush my face: and I whisper,—
“Meadow Anemone, and you, Sparkling Primrose,
St. George’s Flower, and you, Peter’s Key!
like an undulating smudge on the riverbank!
And when you are no more, another will take your place,
oh, Sweet William, with your tiny sparks of light!”
3.
I rise and the meadow rises with me.
The wind dies down. A primrose winks.
I start out, and on the other side of the field
the falling blossoms of the dwarf pear
proclaim, there is no mercy.
4.
Others will take their place. And I, too, shall go away
and others will take mine. So, this is how it is?
As if a slender-footed bird had forgotten
its footprints in the radiant star-lit snow…
The winter landscape awaits the summer!
and the hint of summer crackles anew.
*
A bush stirs and the terrified feather of a small bird
flutters down the wind-coroneted rays of the sun.
June 4, 1939
Búbánattól ütötten
járkálok most naponta
hazámban számüzötten;
s oly mindegy merre, meddig,
jövök, megyek, vagy ülök,
hisz ellenem sereglik
az égi csillag is,
az égi csillag is
felhő mögé buvik,
sötétben bukdosom
a szittyós partokig,
a szittyós partokig
már senki sem kisér,
már régen nem kisér
a táncos szenvedély,
már régen nem követ
a bársonyorru őz,
mocsárban lábalok,
szinéről száll a gőz,
szinéről száll a gőz
és egyre süppedek,
fölöttem nedvesen
egy kondorpár lebeg.
1939. június 7.
Struck by a deep pain
I walk about each day
an exile in my homeland;
it doesn’t matter where, how far,
I just come, and go, and sit,
while the winking stars
rise up against me,
rise up against me
then hide behind the clouds,
as I stagger about in the dark
toward the reed-swept riverbank,
toward the reed-swept riverbank
with no one beside me
not even my prancing ardor
that leaves me alone,
no one beside me, not even
the velvet-nosed fawn,
as I wade through bogs
and the mist rises from the surface,
the mist rises from the surface
as I sink deeper and deeper into the mud,
and overhead a pair of sodden
vultures hover casually.
June 7, 1939
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
1939. október 2.
Up there in the foam-ruffled sky the lazy sun stands still,
then coolly beckons and swims on.
And here in your eyes, the pearly, delicate sunshine
drizzles like a fine mist through the blue firmament.
And the yellow trail leads on,
covered long ago by a thick bed of leaves!
Fall is here. And they are knocking the walnuts
off the trees, as silence drips down the walls of our rooms,
let the turtle-dove that daydreams on your shoulder take flight,
for the leaves are falling, and the frost approaches
as the numbed meadows topple to their side,
and you hear their muffled fall.
Oh guardian of the seasons, my dear and gentle love!
I shall never love another.
October 2, 1939
Hanga,—mondom, nézd, az hanga ott,
jól nézd meg, ritka erre.
Hanga?—kérdi s odanéz a gyermek.
A füvek vékonyka hangon énekelnek.
Hallod?—kérdezem.—Mit?—kérdi nagy, kerek
szemmel a gyermek.
Apró, arany láng ugrik,
nézd csak, fecskefű!—kiáltok.
A fecske hű?—csodálkozik,—
hisz ősszel Afrikába vándorol!
S elhallgat. Hallgatok már én is.
Az estikék kinyílnak körbe mégis.
Hallgatok, pedig szivemben nő az árnyék.
A gyermek futna már,
de illedelmes. És unottan áll még.
1939. november 6.
“Heather,”—I say, “Look, that’s heather over there,
look closely, for it’s rarely seen.”
“Heather?”—asks the child, and turns to see.
Meanwhile, the delicate grasses sing in wraithlike voices.
“Can you hear?”—I ask.—“What?”—says the child
with eyes wide open.
Then a tiny, golden flame streaks by
and I shout, “Look, there’s a swallow!”—
“A wallow?”–he asks with wonder,—
“Yes, and once fall comes he’ll be leaving for Africa!”
And then the child falls silent. And I fall silent, too.
And as night comes, all the violets open.
I listen, but a shadow has settled over my heart
for I know full well that the child would like to run away,
but is much too polite. And so he stands beside me, bored, and silent.2
November 6, 1939
1. Two months before the poem was written Hitler invaded Poland starting World War II.
2. The child should be closer to nature than the adult but has difficulty relating to it. Perhaps this alienation is a portent of things to come.
1.
Az este loccsant és a hosszú fák
elúsztak benne s már a köd mögött
az ébredő Nagy Medve dörmögött,
sötét lett és téged se látlak itt,
pedig mellettem állsz e lomb alatt,
de elrepülsz, kibontod szárnyaid.
Már tested sincsen. Angyal vagy talán?
hiába hagysz itt, visszatérsz, tudom.
Már tested sincs? rád is szitál a köd
s megősziti hajad a homlokod fölött.
2.
S mint bánya mélyén rejlő barnaszén,
úgy rejtezik a lomb is most a ködben,
megbillen néha és arcomba csöppen
egy-egy sötét csöpp róla hűvösen
Gondolj a köd mögé!—borzongatom magam,
örülj, hogy a világ most ködbe öltözött
és semmit se látsz!—Semmit se látnék?
Hiába ringat és hiába leng felém
a fényes gombaillat, ó jaj!
hiába áll körém a köd!
Hűvös, rothadó avarban állok,
kibomló látomásaim között.
1939. november 23.
1.
Evening splashes as the slender trees
swim through the night, while behind the gathering fog
the Great Bear awakens and growls,
in the darkness I can no longer see you,
though you stand beside me beneath the trees,
perhaps you have unfurled your wings, and flown away.
You are formless now. Have you become an angel?
and though you take your leave, I know you will return.
Have you no body? look how the fog drizzles
and turns your hair to gray above your brow.
2.
Like black coal hidden in the depths of the mine
the branch hides behind the gathering fog,
then sways now and then as dark droplets fall
on my face, in the cool of evening.
What lies behind the fog!—I shudder and frighten myself,
be glad, for the merciful world is arrayed in mist,
and you can see nothing!—And can see nothing ahead.
In vain the bright fragrance
of mushrooms cradles and rocks me, and, oh!
the fog gathers around me in vain!
I stand on the cool earth upon rotting leaves,
as my dark prophecies unfurl like blossoms.
November 23, 1939
Lángok lobognak és kihunynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre;
egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,
míg itt a hőség hajlong, amott a fagy sikolt;
a hánykódó hajók ágyúinál honvágytól részeg
és sárga félelemtől rókázó tengerészek!
aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll;
holt férfiak kisérik ringva és széttépett delfinek,
a hajnal ott is fölkél, de nem kell senkinek;
egy gép dörögve száll az égen és sötét árnyéka lenn
némán kiséri röptét a sanda tengeren;
örvény sziszeg felé, jelek szaladnak szét a víz felett,
a zátony vért virágzik tüskés koral helyett;
egész nap bőg a vész, olaj csorog a pontos gépeken,
mögöttük vak düh bujkál s visszhangzó félelem,
majd füstbe fúl a nap s akár a hosszuszárú fájdalom,
úgy hajladoz a hold már a másik oldalon
s lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre.
1939. december 20.
The flames flicker then slowly die as soldiers’ souls
fly toward eternity and the bright meridians;
they are all identical souls! And who cares who this was, or that,
with one from a land of warmth, the other from a land of bitter cold;
by the guns of tossing ships sailors stagger about drunk with
homesickness, and yellow with terror and fear!
as thin-skinned death keeps watch, and mines float everywhere,
and sometimes when the tide’s out he steps ashore with his slippery body;
escorted by dying dolphins and the lurching dead,
but then dawn comes even here, though there is no need;
a plane rumbles overhead, accompanied by its dark shadow below
that silently follows its flight over the treacherous cock-eyed sea;
a whirlpool hisses toward it, as light-signals burst and scatter over the water,
and the reefs bloom with blood instead of spiny coral;
the tempest shrieks all day long, as oil drips from the precise machines,
while behind them lurks blind rage and a resounding fear,
the sun drowns in smoke, while on the other side
the moon sways, like a long-limbed exquisite pain
and the flames flicker then slowly die as soldiers’ souls
fly toward eternity and the bright meridians.
December 20, 1939
1. A nightmare vision of the world gone mad. Commemorates Germany’s invasion of Norway in 1939 (George p. 381).
Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.
1940. január 5.
The door titters with laughter when she arrives,
and the flowerpots tiptoe with delight
while a drowsy blond highlight
peeps in her hair like a startled sparrow.
Even the demented electric cord lets out a cry,
as it drags its clumsy body toward her,
and the whole room spins, and I can jot nothing down.
She just got home, after wandering about all day;
and clutches a large red poppy in her hand,
with which to shoo death away.
January 5, 1940
1. Radnóti once again utilizes the grotesque genre derived from surreal influences.
Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
s döfködi partját.
Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,
sír a kis őz is.
Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém
s rázza a fákat.
Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,
mint a verejték.
Így lépdelget eléd most ez a versem is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd
hallgat utána.
1940. február 27.
A stillness has fallen over my heart and a sullen darkness covers me,
as the frost softly clinks, and the river crackles by the
path in the woods as its gliding mirror comes painfully to a halt
and stabs at the shore.
How long will this winter last? the bones of long-dead
beautiful lovers freeze and crumble in the earth below.
And in the lap of its deep cave the rumpled bear moans,
while somewhere a fawn is weeping.
The fawn weeps beneath the wintry leaden sky,
as tassels dangle from the clouds, blown by the cold, dark wind,
and the moonlight flares, as snow-colored apparitions flit
and agitate the branches.
Slowly the frost, as humorless as death, bends down to play,
while the delicate flowers of ice crackle on the window,
and you would almost think it lace, as it slides down the glass
like beads of sweat.
And this is how my poem gently sidles up to you,
soft and unexpected as each word appears, swoops, and soars,
somewhat like death. And like the rustling, winter
silence that always follows.
February 27, 1940
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
1940. június 8.
The moon lurches in the frothy sky,
and I marvel that I’m still alive.
In this age where death wanders tirelessly,
and all he comes across, are picked clean and white.
Sometimes the year looks around and shrieks,
and then looks around, and faints.
And all the while autumn skulks behind my back,
as I await the dull gray ache of winter!
The forests bleed as time whirls,1
and with each hour that passes bleed some more.
As enormous darkening numbers
are scribbled by the wind into the snow.
I have finally lived to see all this;
the thick air suffocates me,
and I am embraced by the tepid silence
like the rustling in the womb, before I was born.
I pause by the foot of a tree,
whose branches buzz with rage.
A limb bends down. Is it to grab me by the throat?
but then I am neither a coward, nor weakling,
merely spent. I stand still. The branches
grope and muss my hair.
I know I should forget, but when have I ever
forgotten anything.
The froth dribbles from the moon,
as a green poison stains the sky.
I roll myself a cigarette, and slowly,
cautiously, I begin to live.
June 8, 1940
1. An example of how nature mirrors Radnóti’s psychological state in many poems.
Talán ha gyermek lennék ujra…
Vagy tán bolond lehetnék?
A világ egyre tágasabb.
Már játszanék, lebegnék,
már ujra tűz a nap,
már fényben ég a távol.
A rend hálója enged,
majd ujra összezárul.
*
Gyermek lennék, ámde fáj az emlék.
Csalán csíp, apró ujjaimban szálka.
S az eperfán nagyon magas a lomb.
Vagy talán szíves bolond lehetnék
s élhetnék fenn a sárga házban sárga
virágok közt, nyakamban kis kolomp…
S csak nézelődöm. Itt az árok.
Járok, tünődöm, állok, ujra járok.
És egyre hosszabb telekre várok.
Palinódia
És mégse hagyj el karcsú Ész!
ne éljek esztelen.
Ne hagyj el meggyalázott,
édes Értelem.
Ne hagyj el, hadd haljak merész
és tiszta, szép halált,
akár az Etna kráterébe hulló
mosolygó Empedoklész!
1940. július 12–14.
Perhaps if I were a child again…
Or have I gone crazy?
The world would feel immense.
And I could flit and play,
and the sun would blaze again,
and scorch the land with light.
And the web of harmony would part,
and fold up once more.
*
If I could be a child again, but then I remember only pain.
The nettle stings, and thorns pierce my tiny fingers.
And the berries are always out of reach overhead.
Or I could be the harmless village idiot,
living in a yellow house surrounded
by yellow flowers, with a cowbell dangling from my neck…
I would stare vacantly. Jump over ditches.
Walk about, daydream, stand, and walk some more.
And wait patiently for longer and longer winters.
Palinode1
Willowy Reason do not abandon me
to live my life mindlessly!
And do not leave me disgraced,
sweet Intellect.
Do not abandon me, but let me die a pure,
audacious, fearless death,
like smiling Empedocles as he fell headlong
into Mount Aetna’s much longed-for crater!
July 12–14, 1940
1. An ode that retracts a prior sentiment.
Emlékeimben lépdelő virágok…
meglebbenő esőben álldogálok,
két nő jön nedves, villogó fogakkal,
majd két galamb. Kövér,
fontoskodó begyük egész a földig ér.
Egy éve már. Senlis felé az úton,
langy, esős alkonyat volt s furcsa módon
egy pillanatra boldog voltam ujra;
köröttem zöld falak,
páfrányos erdők hajladoztak hallgatag
s Ermenonville felől a fiatalka
nyíres futott elénk, akár egy balga
fehérszoknyás kislány s a fordulónál
katona állt a sár
felfénylő fodrain. Foga közt rózsaszál.
Az égen mintha fényesség suhanna…
Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna,
mellettem Fanni, kék szemén a tájék
vonult s fejünk fölött
a gépkocsi vidám sörénye röpködött
s estére várt reánk a drága Páris.
Elzúgott arra már a gyors halál is
azóta és megszedte tarka csokrát.
A nyíres még meleg
holtak közt véresen s pirulva ténfereg
s a katona, hűs vermek hős lakósa
hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa.
Hazája ég. A lángok közt tünődő
temetők ringanak,
körül görcshúzta fák és izzadó falak.
Fölöttük kormosan csak ég az ég is,
a csillagok megjönnek este mégis
s harmattal rívó hajnalok szaladnak
a néma nap felé.
Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?
Emlékeimben lépdelő virágok…
meglebbenő esőben álldogálok;
asszonyhad jő az úton gyermekekkel,
fölöttük égi füst,
felhőfodor. Már oszlik. Könnyü és ezüst.
1940
In my memories there were once strutting flowers…
when I stood beneath fluttering showers, as two women
drenched with rain approached, their teeth glistening,
and then two white doves, their plump,
pompous crops sagging to the floor.
It has been a year. And on the road to Senlis,1
the dusk was light and humid, and in a strange way
I was happy again for a moment;
surrounded by the thick green
forests of fern swaying silently,
it was above Ermenonville,2 where young
birches ran up to greet us like foolish
young girls in white skirts, and at the turn of the road
a soldier stood where ripples
of mud glistened. A rose clenched playfully between his teeth.
In the sky there was a brilliant light…
as Gyula sat facing me with shy Suzanne,3
and Fanni sat beside me, while the entire countryside
rushed by in her blue eyes and above our heads
the automobile’s mane fluttered joyously,
and my beloved Paris awaited our arrival in the dark.
And yet, since then death has come swiftly
to deliver his gaudy bouquet.
And the birches now stroll between
the still warm, blushing, bloodied, corpses
and the soldier, too, is gone, the heroic tenant of
a cool chamber where he now decays, a thorny rose driven through his heart.
His homeland is aflame. And in the flames graveyards
daydream and sway,
surrounded by gnarled trees and perspiring walls.
And above, though the soot-smudged sky’s on fire,
the cold stars still rise at night,
and with every dew comes a weeping dawn rushing
headlong toward a silent sun.
And if I were to question the land, would the land reply?
In my memories there were once strutting flowers…
when I stood beneath fluttering showers;
but now women and children march over the dusty roads
while above them the smoke-filled sky is frilled with clouds.
And everything dissolves. Turning weightless and silver.
1940
1. Located in the province of l’Oise in the region of Picardie in the north of France.
2. Located in the province of l’Oise in the region of Picardie.
3. Gyula and Zsuzsanna Ortutay were close friends who accompanied Radnóti and Fanni to Paris.
Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.
Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.
Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
1941. április 6.
With your right hand on my neck, I lay next to you last night,
and since the day’s woes still pained me, I did not ask you take it away,
but listened to the blood coursing through your arteries and veins,
Then finally around twelve sleep overcame me,
as sudden and guileless as my sleep so long ago,
when in the downy time of my youth it rocked me gently.
You tell me it was not yet three when I was startled awake
and sat up terrified and screaming,
muttering strange and unintelligible words,
then spread out my arms like a bird ruffled with fear
flapping its wings as a dark shadow flutters through the garden.
Tell me, where was I going? And what kind of death had frightened me so?
And you held me, my love, as I sat up half-asleep,
then lay back in silence, wondering what paths and horrors awaited me.
And then went on dreaming. Of perhaps a different kind of death.
April 6, 1941
Megcsöndesült az út és rajta mint
egy terhes asszony, holló billeg át.
Sóhajt az út,—no végre holló!
és ellocsogja néki bánatát.
Hallgatja őt a megsebzett vetés,
a harcra tört vidék pillája rebben,
még nem felejtett, bár az alkonyat
altatja egyre s folyton édesebben.
Apró veremben apró akna bú,
méregtől csillog, szétröppenne, de
már nem merészel. Őrzi rosszalón
a káposzták sötét tekintete.
S a bölcsrekókadt napraforgók
mögött és ott az ifju fák tövén
acélkék köd lebeg vízszintesen:
a vérre váró sűrü drótsövény.
De hajnalban, ha harmat űli meg
(szelíd gyujtózsinór a szára)
nagy óvatosan közte kúszik el
s kinyit a tök arany virága.
S a csönd majd ujra permetezni kezd,
a sáncok ormán néha gólya áll,
a futóárok nyúl tanyája ma
s már holnap átszánt rajta Flórián.
És visszatérnek mind a mívesek,
aki takács volt, ujra szőni fog
és éjjel szép fonállal álmodik,
míg fel nem keltik gyöngyös hajnalok.
S az asszonyok is hajladoznak ujra,
lábuknál nődögél egy új világ,
hiú, mákszínruhás lánykák zajongnak
s kicsiny fiúk, kis öklelő gidák.
S a föld bölcs rendje visszatér, amit
ó csillagok szakállas fénye áztat;
állatok s kalászok rendje ez, nehéz
s mégis szelíd szolgálati szabályzat.
1941. január 17.
The road falls silent and a raven
waddles across like a pregnant woman.
The road sighs,—well, finally a raven!
then pours out all its troubles and woes.
The wounded winter corn listens intently,
as the countryside, shattered by war, haunted
by memories, flutters its lashes, and the obliging dawn
lulls it to sleep ever more sweetly.
A small landmine holed up in a tiny pit
glints with poison, and would shatter and take flight,
but does not dare. For the cabbages look on
dark with disapproval.
Behind the sage wilting sunflowers
near the base of the youthful trees
a steel blue fog flutters horizontally,
where waiting for blood—lies dense barbed wire.
But come the dawn, weighed down with dew
(its stalk a gentle detonation fuse)
the squash creeps cautiously close to the ground
and unfolds its golden blossoms.2
Then silence sifts over the earth,
as an occasional stork stands on the ramparts,
and though the trenches may be a home for hares
by tomorrow Florian3 will plow over them.
And the craftsmen will return, and he
who was a weaver, will weave again
and when night falls will dream of fine-spun yarn
until awakened by the pearly dawn.
And the women will bow and sway anew,
as a new world rises at their feet,
and vain little girls in poppy-colored dresses cavort
as young boys butt heads like billy-goats.
And then sanity will return to the earth once more,
bathed in the bearded light of the stars;
and there shall be harmony between beasts and ears of corn,
and the ponderous yet mild service regulations.
January 17, 1941
1. A region in central Romania close to where Radnóti cleared mines with his forced-labor battalion.
2. Suggests that despite man’s destructiveness and corruption nature is regenerative.
3. Perhaps the name of a Romanian peasant plowing over the trenches and reclaiming the earth for growing crops (George p. 382).
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
1941. január 30.
The rain falls. Then dries. The sun shines. A horse whinnies.
Consider the tiny agitations of the world.
In the sweatshop a lamp glows, a cat meows,
and girls with clouded fingernails giggle and sew.
They’re eating cucumbers. Scissors snap. The day blares.
And they forget, how lackluster their Monday and Tuesday were.
On the corner a perfume merchant sells his wares,
and I happen to know his wife by her fragrance.
His first wife was ancient when she kicked the bucket. And like
everyone else, was quickly forgotten. Like the square root of twelve.
Men are good at forgetting. And yesterday’s dead are
nicely frozen and wrapped in their hearts by the end of the day.
A newspaper flutters: the wind twirls a cap.
And there’s the poet they forgot. But I know he’s still alive.
He frequents coffee houses. Where I see him now and then,
with dandruff on his frayed dark suit.
What else can I write about? Or is it time to abandon this poem,
like an ancient palm tree shedding its leaves?
They’ll forget it anyway. Nothing on earth will change that.
Consider the tiny agitations of the world.
January 30, 1941
Égy hírlapíróra
Úgy nyögdécseltél, panaszolkodtál, nyavalyogtál,
mint aki már nem is él.
Szántalak is, hisz rút, fecsegő humanista vagyok csak,
könnyen békülök én.
Meggyógyultál és nyakig ülsz te megint a mocsokban
és amit írsz, ujra
nagy pofonért kiabál.
Most is hát kiderült, hogy joggal utáltalak eddig:
elvihetett volna
s undorodott a halál.
1941. február 11.
To a journalist
How you whined, complained, and moaned,
like one already dead.
And I went along, like a pathetic, chatty humanist,
quick to forgive.
But it seems that you are well again, and up to your neck
once more in filth, and what you write
begs for a great big smack on the head.
It has become eminently clear that I had good cause to hate you:
death should have dragged you away by now,
but is much too filled with disgust.
February 11, 1941
Felnőtt vagy,—szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza,—szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már?—kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél?—
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
„Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
1941. március 15.
You are an adult,—and at times filled with disgust,
but you can do nothing about it, so admit it finally.
Go back,—says a voice at times like this,
and just sit on the ground and speak to the sky.
You mean you can’t?—it asks, almost crying.
Just start from the foot of the chair, and look! To the left lies China
and to the right, the eternal hunting grounds, and clover.
O, come, where is that old Indian pride?
you say you no longer care from whence the wind blows?—
And that you’re content to grow old, teach, and write poetry…
“Just sit on the ground and speak to the sky.”
But he refuses to sit. And will not talk.
And so he grows up, but never knows why.
March 15, 1941
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
1941. április 20.
In your two arms I rock
silently.
In my two arms you rock
in silence.
In your two arms I am a child,
sleeping.
In my two arms you are a child,
listening.
In your two arms you enfold me
when I’m afraid.
In my two arms I enfold you
and I no longer fear.
In your two arms
even death’s silence
cannot frighten me.
In your two arms I
overcome death
as in a dream.
April 20, 1941
Repülő:
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltűnt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap újra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Irtál-e tegnap óta?
Költő:
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd, hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltűnnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska—
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodól, míg szállsz fejünk felett?
Repülő:
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?
Költő:
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27.
Pilot:
We traveled far last night, and I cackled with rage as the
interceptors buzzed overhead like a swarm of bees, then
took pot-shots at us, but our defense was powerful
and our reinforcements showed up over the horizon.
They almost picked me off and swept the floor with me,
but I’ve come back! And I’ll return again tomorrow, and
cowardly Europe will just have to crawl into its cellar…
but anyway, I’ll let it go for now! Have you written since yesterday?
Poet:
I did, what else could I do? A poet writes, a cat mews
and a dog howls while tiny fish flirtatiously scatter
their roe about. I write down and document everything,
just for you, so you can know how I’m doing down here
amid your bomb-bursts, while between the crumbling houses
and bloody carnage the moonlight staggers about and the
terror-stricken fields curl up as the countryside holds its
breath, and the sky is sick to its stomach with disgust and
your planes keep coming, and vanish only to return like
a death-rattle, then smash their closed fists down once more!
I write, what else can I do? A poem is dangerous,
and if you only knew how one whimsical, delicate line,
even that takes courage, see, a poet writes, a cat mews
and a dog howls while tiny fish—
but then you know the rest… Then again, what do you really know?
Nothing! you just listen to your engine hypnotized, your ears
buzzing, then you’re deaf; don’t deny it, my friend! For I am
your twin. What are you thinking of when soaring overhead?
Pilot:
Promise you won’t laugh. I’m terrified up here. And long for
my love and to close my eyes and stretch out in my bed.
To mutter her name between my teeth in the steamy
confusion of the canteen. Whenever I’m up here
I want to land! But soon long to fly again, I no longer
find comfort in this world. I know every screw and bolt
in my machine and my love for it is unnatural,
but our hearts pound to the same rhythm and pain up here…
But you know all this! so write! then it won’t be a secret
anymore, I who was once a man, am now a murderer,
homeless between the earth and sky. Who can ever understand…
Will you write of me?
Poet:
If I’m still alive. And if there’s anyone left to hear.
April 27, 1941
Az április megőrült,
még nem sütött a nap,
egy hétig folyton ittam,
így lettem józanabb.
Az április megőrült,
fagyot suhint ma rád,
egy író ír s hetente
eladja a hazát.
Az április megőrült,
csikorgó hó esett,
sokan már elfutottak
s a szívük megrepedt.
Az április megőrült,
vonít a fagy felett,
három barátom elment
s mindhárom elveszett.
Az április megőrült,
vad zápor hullt időnként,
az egyik él, bolond,
s nem sejti, hogy mi történt.
Az április megőrült,
s kiöntött sok folyó,
a másik az nem él már,
agyában két golyó.
Négy napja, hogy megölték.
A harmadik fogoly.
Gyümölcseink lefagynak.
Szájam körül mosoly.
Vigyázz magadra,—hallom,
hogy mindent megtorolj!
1941. május 18.
April has gone mad,1
the sun never once appeared,
and I drank an entire week
just to stay sober.
April has gone mad,
flicking ice everywhere,
and each week some writer
sells his country down the river.
April has gone mad,
a screeching snow had fallen,
and many ran away
with their poor hearts broken.
April has gone mad,
the frost howled endlessly,
and of my dear friends who left
all three have disappeared.
April has gone mad,
torrential rains fell out of season,
one may be alive, but crazy,
not knowing where he is.
April has gone mad,
the rivers overflowed,
my second friend is dead,
with two bullets in his brain.
It’s four days, since he’s dead.
The third’s languishing in prison.
Our fruit trees died of frost.
And I find I’m always grinning.
But be careful,—I’ve been told,
the day will come for vengeance!
May 18, 1941
1. The moral center of the world is crumbling.
Csodálkozol barátném,—miért vagyok sovány,
világok gondja rajtam, világok gondja fáj.
Vajúdik fönn a hegység, a hágók omlanak,
és itt e völgyben is már repednek a falak.
S holnapra tán a szőke tehénkék nem lelik
a langyos aklot este s kinn bőgnek reggelig,
amíg a gazda mocskos, kis árkokban lapul,
s fölötte érthetetlen rend és halál az úr.
És árván üldögélnek, erdőkben, fák alatt,
idegen pitvarokban, a hűvös hold alatt
a vérük váró csöndes magános asszonyok,
sápadtan ülnek s érzik, a gyomruk hánytorog
s dalolnak összegyűlvén, akár az angyalok.
Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok,
rögeszméim között ím lobogva futkosok,
de háború van, látod, s utána rom, mocsok
marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok?
az álom nem vigasztal, a hulló hajnalok
ébren találnak folyton, soványabb így leszek,
a fény fáradt szememben fájdalmasan rezeg,
s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert
a földbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt.
Rád gondolok barátném s szerelem, szerelem,
egy tigrisléptü álmos szeszély játszik velem.
1941. május 20.
You wonder my dear,—why I’m fading away, and why all the
woes of the world and its pains weigh heavily upon me.
The mountain ranges labor as the narrow passes crumble,
and here in the valleys the granite walls are cracking.
Perhaps tomorrow the small pied cows will no longer
find their lukewarm stalls at night but bellow outside till dawn,
as the farmer hides and lies down in a filthy ditch,
while above him an enigmatic law and death are rulers.
Orphaned they lounge in forests beneath the trees, and on
the alien terraces of strangers beneath the moon: pale
and lonely women, waiting expectantly for blood,
as their barren bellies heave with nausea
and they gather together to sing like angels.
Oh, if I could only convince myself that I am stark raving mad,
caught between obsessions and screwball delusions running
amok like a flame, but a war is swirling all around me,
and we’re mired in filth and ruin, where nothing matters:
tell me, will I survive? or die? my dreams no longer comfort me,
and the plummeting dawns find me awake, I keep fading away,
and the light in my eyes trembles with anguish, and yet,
I still smile from time to time, for even hibernating
seeds finds joy in having survived the winter.
And I think of you my love, my friend, as this furtive love1
toys with me, and comes on a whim, like a stalking tiger.
May 20, 1941
1. Radnóti began a one-year affair in April 1941with the artist Judit Beck. This poem is written to her.
Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények…
s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifju
régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…
csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi, de egy-két
versünk hogyha marad… szerelemről írhatok én még?
Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!
1941. június 12.
Come Pastoral Muse, and keep me company, as I seek
refuge in this sleepy cafe, while out there the light scurries through
the fields as a mole digs patiently in silence, and the earth arches
its back like a hunchback, as strapping, tanned fisherman with glistening teeth
dream in the holds of their slippery barges after their dawn’s labors are done.
Pastoral Muse, stay with me here, by this tree-lined grove in the city
where seven loud-mouthed salesman kick up a row, but do not let them
frighten you away, for believe me there is plenty on their minds, poor lads…
their cares weigh heavy on their hearts, and look, the lawyers to your right,
though none will ever play a shepherd’s pipe, how they puff on their cigars!
Stay with me! For I must teach, but between lessons we shall soar on
the dusky wings of smoke to contemplate the strange miracles of love.
And just like a cockeyed wisp of a bird can resurrect a dried-out
tree with its song, so I shall be lifted up to the sky, beyond the ancient
roofs, then hurled into a savage state by my youthful desires.
Pastoral Muse help me! The shrieking bugles of daybreak blare!
their vaporous, whiskey-soaked voices rising to celebrate her form,
her flesh that yields and glows, the flashing smile upon her lids,
the sigh that waltzes from her lips as they part, and how she moves
when she cradles me, and stares in rapture at the swaying moon!
Pastoral Muse save me! My voice has been hijacked in the service
of love, I am clawed by torment, as ever new sorrows pursue
me through this world! Over and over, certain to be destroyed.
The trees twist and bend, the mouths of salt mines leer then cave in, and even
bricks shriek from inside the walls; these are the dreams that haunt me in my sleep.
Pastoral Muse save me! in this senseless age when poets must die…2
I feel the sky is falling, and know no monument shall mark our
grave nor noble Greek amphora, merely one or two poems, if they
survive … but shall I write a few lines more about my secret love?
Look how her body gleams and blinds me, oh, Pastoral Muse, save me now!
June 12, 1941
1. Poem is written for Judit Beck.
2. May refer to Federico Garcia Lorca and the Hungarian poet, Attila József.
Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.
Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.
Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szoritást, a szerelmet!
Emlékezik és gyötri a bánat.
Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.
1941. július 2.
You were right to run! The stream is swollen with grief.
The wind shudders. The clouds have torn their moorings.
The rain pounds the surface of the lake with its fist,
The raindrops turn to dust. I watch as you go.
The raindrops turn to dust. My body longs for yours,
my muscles, my sinews, that guard the memory
of our wild couplings, the crush of our unruly love!
Flesh remembering flesh, tortured by sorrow.
I long for you, torn and tormented by grief,
my soul takes flight, fluttering after you, and before you;
and then nothing matters anymore! for not even rain
can wash away this fierce and raging desire.
July 2, 1941
1. Written for Judit Beck.
Babits Mihály Halálára
1.
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom, Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
O, requiem aeternam dona ei… Domine!
2.
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testü fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang,—
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyü gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3.
Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szivet dobogtató.
4.
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis…
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá?—lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már…
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj…
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem,—
mint egymástól mi,—évek óta már,
mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”
5.
Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.
1941. augusztus–szeptember
On the death of Mihály Babits1
1.
Take note, how after so much suffering
his cool brown flesh is finally at rest.
He was mere skin and bones and pain.
And like a ravaged and uprooted tree
that bares its growth-rings,
he, too, revealed his tortured years.
His body was mere skin and bones.
Just like this nation, that has become
mere skin, and bones, and pain. And you, St. Blaise,
whom he once implored, take him in your arms!
“O, requiem aeternam dona ei…Domine!”
2.
Words, come and gather around him
like foam on the breakwaters of pain!
all of you, that stumble about in the dim-lit
recesses of my grief-stricken mind,
stay with me a while:
come and mourn him crumbling clod,
you can weep over his grave now!
And come, oh, delicate veil
cover him over gently,
and you, that lost your voice so long ago,—
mourn him, tolling bell,
and you, fluttering soul, and you, perfect pearl,
mourn, oh, mourn for him once more
then come bright word, and come bright star
and you, slow-dawdling moon,
all of you! all of you!
3.
We knew for a long time that all was lost, and that cancer
was tearing you apart, for in your eyes there already
glowed a distant world wove of eternity,
and you had become timeless like the far-away galaxies.
We knew you were dying, and that we would be left
orphaned without you, your Work our only inheritance.
Its greatness our touch-stone. Its soaring heights.
Its dizzying reach. That still make our hearts quicken and pound.
4.
Who will watch over us now whenever we grip our pens,
for even when he was ill and shattered, and yet…
and who will be our living Measure now?
Look how broken he is with pain,
just like this poem.
Tell me, what would you say?—to the young
and upcoming poet, writing cautiously,
would you say: published Work is the only measure.
How can a stranger ever understand our orphaned state,
as we nod and mutter under our breath: he’s gone…
for he never knew you, never sat by your bed,
never shared your table.
How can he know our anguish and deep pain…
for he can never ask, nor can we ask of him,—
as we asked of one another,—for years,
like some secret password, “Who went to see him?
Who knows how Mihály Babits is doing?”
5.
His dead hand no longer holds a pen,
his closed eyes no longer see the night.
He is an eternal brightness, an unfurling flame,
that through the impenetrable mist takes flight.
August–September, 1941
1. Dedicated to Mihály Babits (1883–1941), great Hungarian poet and editor of the prestigious journal, “Nyugat.” At first he was critical of Radnóti’s poetry but later came to support him. Radnóti is mourning the death of his spiritual father.
Vasszinü, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek; az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikitó betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet;
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok
partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
És súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes;
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem.
1941. október 10.
Impatiently the sun peers out of the haze
and unfurls its wild, rust-colored banners,
as its vapors sway, and its fluttering light
takes a bite out of the fog.
The disheveled clouds float by, and the wind ruffles
the mirrored sky, as the blue drifts away,
and the low-flying swallows trace their shrieking letters
into the palpitating air as they prepare to leave.
Restless comes the fall, its rusty banners
rise then sink over the branches,
and its cool and heavenly breath
no longer warms, but merely smokes up the sky
as the sunlight sighs.
A skink scampers up the mausoleum walls
and the flesh-plundering rage of the sweet-toothed
wasps drones on in the autumn’s glow.
Men dangle their legs over the edges
of ditches and watch
as death’s deep flames consume
the thickly fragrant litter of leaves.
The flames flee down the road
and flutter! half radiant light, half blood!
as the brown burning leaves
flitter in the wind.
And the vines bend, and the shoots shrivel,
as the stems of yellow flowers
crackle, and the seeds tumble out.
The meadow floats by in the twilight fog
as in the distance wild wagons
creak and rattle shaking the last leaves
from off the trees.
And the countryside prepares for sleep
as death swoops in a beautiful white arc,
and the sky gently
nurses the garden.
And look, in your hair! a golden leaf has fallen,
a tear from the weeping tree.
O, blaze like the fall, and celebrate death
my Dear, and lift me up as well;
if only for today, let us be wise,
wise with kisses, and hungry for dreams.
Love me gaily, and do not abandon me, but plummet
with me into the dark firmament of dreams.
And let us sleep. Like the thrush that sleeps outside,
where the walnuts have fallen on their bed of leaves
without a sound. And an innate sense unfurls.
October 10, 1941
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst—
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,—
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
1941. november 16.
You remind me of a whispering tree
whenever you lean over me,
and your taste is mysterious
like the bitter poppy,
and you are endless, like spiraling time,
and inflame me and
provide comfort like a
tombstone that comforts the grave,
you are like a friend I once played with,
but can no longer recognize,
despite the cloudy fragrance
of your luxurious hair,
and when you are sad, I fret you may
leave, like a vagabond wisp
of smoke—and you frighten me,
when you take on the color of lightning,
and like a heaven-born tempest:
of dark-gilded shadows,—
whenever you’re angered, you
contort like the letter u,
your voice sonorous, dark, and booming,
and it’s at times like this
that from your wavering smile I trace
a burnished noose to surround you.
November 16, 1941
Lélekzetem gyorsan tünő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében,
épen szivem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)
1942. január 15.