Gy. F.
A fájdalommal ujra egyedül élek,
mert elmaradtál most mellőlem lányom
nagy, szőke fejeddel és kacagva
tapsoló, törpe bokrokat ölelsz;
Nem tudod, hogy a szűz is asszonnyá
örülve öleli magát, csak utána
rejti énekesen titkát sikoltó,
vérdíszes ingét az anyja elől és
csak fájó ölét babrálva érik
teherré benne a figyelő szomorúság.
Látod, nehéz ez egyedül: kulcsoljuk
össze az ujjainkat lányom, jó
némasággal épül fölöttünk fénnyel
az ég: így nagylombú fa alatt
árnyék és megáldozott öröm
festi a tájat, nézz körül!
Föléd kivánkozik a szél s
gyertyásan csak a jegenye áll és
egy öregember éretten ott csak
ráhajlik az útra, ahol szitálva
leng a szomorúság; imádkozz
lányom most zengő imákkal értem!
1930. február 16.
Gy. F.1
I am left once more alone with my pain,
for careless and unthinking you left my side,
your blond hair tangled and wild, wrapping your arms
around the stunted shrubs that applaud and cackle.
You seem unaware that a virgin hugs herself
and rejoices in her womanhood, and only afterwards
hides her blood-stained skirt from her meddlesome
mother as it screeches its secrets, and only then
does a fleeting sadness come over her
as she gently strokes her aching lap.
You can see, it is hard to do this alone: so let us
twine our fingers my love, as the brilliant light
soundlessly builds hushed edifices
in the sky: while underneath the looming branches
the shadows paint a landscape with
sacramental joy, yes, just look around you!
Even the errant wind blows and yearns for you, as
the poplars flicker like votive candles
and an old man mellowed with age bends over
the winding road, where sorrow sifts
and sways; just say a benediction for me my love
and lift me to the heavens with your resonant prayers.
February 16, 1930
1. Dedicated to Fanni.
Gy.F.
A júliusi tarlón pattanó
szöcskéken ámúltam szaporán
s tenyerem alatt a kedves gyönyörű
kamaszmellei értek vidáman.
Most mélyül már szemében a kék
és zsákos gabonák tömött csudái
előtt hajtjuk le őszi fejünket.
Csókok gondjától sulyosúl a ház
s költöző madarak nehéz
tollaitól fordúl emlékezőre
a táj éretten és régi mesékre:
valamikor, ha messzi jártam tőle,
földről pipacsok véres pöttyeit
s az égről csillagokat akartam
a hajára hozni néki.
1930. augusztus 11.
Gy. F
I marvel at the bounding crickets
in the stubble-fields of July, while
beneath my palm my love’s budding
adolescent breasts ripen merrily.
The blue deepens in her eyes,
as we solemnly bend our autumnal heads
before sacks swollen with golden grain.
The house grows ponderous with the weight of
our frantic kisses while the feathers of migrating
birds lead the earth to sift through its seasoned
memories and recollect ancient tales:
there was a time, when I traveled far,
and sought to bring her the blood-red drops
of poppies from the earth, and pull the stars
from the sky to weave into garlands for her hair.
August 11, 1930
Fán űl a telihold és az ágon
vörösen himbálja magát. Boros
munkás tántorgó hangja süvölt.
Denevérek húznak a fák közt s
fekete rendőr is közelebbre
sípolja a társát. Szél indúl a
kocsmák felől és porból tornyokat
épít az útra, ahol szerelmesen
négy zsemlyeszín agár szalad. Asszonyok
félnek most hazatérő embereikben
megfeszült, eljövendő gyermekeiktől!
1930. szeptember 28.
The full moon dangles from the trees
and swings red-faced from the branches.
A drunken workman staggers about howling.
The bats flit between the trees as
a dark policeman whistles for
his partner to come. The wind blows
over the taverns and builds sandcastles on the road,
where four amorous whippets the color of hot breakfast
buns frolic. Women lie in fear of their men
about to come home and anxiously carry
their unborn agitated infants!
September 28, 1930
Fiatal vakok járnak
a nedves falakon s
lábuk nyomán fekete
rózsa virágzik!
Csillag költözik szűz
lányaink hajára,
akik imádni jönnek
gitárral egy most született
csecsemőt, mert életük
elfagy ez ősszel!
Már verébtől díszes
a fa melegen és télen,
elhaló farkasainkért
lassú eső imádkozik
csak s az angyalok
fehér koszorúja!
Szeged, 1930. október 23.
Blind youths clamber up
the slippery walls and
in their footprints
black roses bloom!
Stars nestle in the hairs
of our virgin daughters
who have come strumming their guitars
to worship a newborn babe
and whose lives will
freeze by autumn!
The sparrows warmed by the
winter sun adorn the trees, and only
the slow-falling rain offers up
a prayer for our dying wolves
and weaves for them
the white wreaths of angels.
Szeged, October 23, 1930
Zápult, kis költők írják meg
ujra verseimet s alattam
növekednek borus kukacokká!
még kukacokká sem! mert csak
annyik ők, mint legyeknek
piszka szentkép karimáján,
amit húsvétkor nagytakarítva
a hívők levakarnak!
1931. január 24.
Brain-dead, small-minded poets are
rewriting my poems again and grow
beneath me into miserable maggots!
no, less than maggots! more like fly-
shit on an icon’s
soiled frame that simpering
believers wipe off at their
annual Easter cleaning!
January 24, 1931
(a Sacré Coeur fölött állok mellettem
a rossz veszprémi festő párisi élete
virággá bomlott ki a naptól
és hangzik mint asszony szava kinek
megejtett lánya álmában éjjel
kibeszéli titkát s gondját a szomszéd
biccentve hallja biccentek is)
—van asszonyod?
(szemeim lassan hazatérnek)
= van tán fönn összeveszett
a hegytetőn most a fiatal meg
az öreg erdő de nála zászlózó
mókusokat húzgál a nap lenn
fáink oldalát és szemeit aranyozva
—Veszprém felé csönd van s így
délfelé madártól gurúl csak
a domboldali rög jaj
= sírsz?
—sírok és bokrétát
tűzök a kalapomra.
(és párisi életünk virággá
bomlott ki a naptól s hangzott
mint asszonyok szava
aki elöl lányok rejtették
sokáig vérdíszes ingüket titkon
és ahogyan ők is rejtették
régen az anyjuk elől)
Páris, 1931. július 18.
(I stand above the Sacré Coeur while beside me
the Parisian life of that god-awful painter from Veszprém
blossoms beneath the sun
and echoes like the words of a woman
whose pregnant daughter spills her secrets in her sleep
and then sits with her nodding neighbor who
listens to her troubles and I nod, too)
“Do you have a lover?”
(my eyes drift toward home)
“I do.” Perhaps in the mountains
the old and virgin forests have quarreled
but now the sun yanks at the
fluttering squirrels to gild
the bark and the hollow eyes of our trees
—toward Veszprém there is silence and
about noon only a bird can entice the
clod to roll down the hill oh
“Are you crying then?”
“Yes, I’m crying,” and I pin a
nosegay to my hat.
(and our Parisian lives blossom
beneath the sun and echo
like the voices of women
whose daughters have hidden
their blood-stained skirts and their dark secrets
from them as they once hid
their skirts from their mothers long ago)
Paris, July 18, 1931
Jóllakott ablakokon koppannak szemeink és ingyen
nézzük a holdat, de kegyelmes kenyerünk felével
mégis, úri halakat hízlalunk a parkok alatt;
barátom mérnök s nemrég vassisakkal szaladt még bom-
ló mezőkön, hol tompán fröccsent a föld kaszák iste-
nes füttye helyett és ellőtt ólom bújt ott szíve alá;
sokszor esik szó köztünk ösmerős emberekről, együtt
élünk Párisban itt és füstöl homlokunkról a honvágy,
törkölyös borokat szeretnénk szopni pohos, otthoni
üvegekből;
o még nem felejtette el az anyja nevét, én már néha
igen, kicsit öregszünk és elnehezednek a hajnalaink
hétfőktől, szombatokig;
tudjuk, hogy a gazdagok szíve szőrös s mi harcosok
vagyunk prolik seregében és a társadalmi rend pipa—
csos tábláit takarjuk el a naptól;
este, alvás előtt, modern házakat építünk alattunk
elhullott régi asszonyok csontjaiból s mint díszített
köpés vágódik szerte fogunk közűl a káromlás, kövéren;
s vasárnapok dudája mellett társaink olcsó szeretőit
dicsérjük szemmel, szegénynegyedek árnya alatt.
Páris, 1931. augusztus 25.
We tap on well-fed windows with our hungry eyes
but we get the moon for free, as we graciously toss half our precious bread
to the fancy carp in the park to fatten them up;
my friend the engineer ran not so long ago in a steel helmet through crumb-
ling meadows, where scythes with a divine whoosh once be-
spattered the earth but now a spent bullet lies burrowed beneath his heart;
often our conversations turn to old friends, and we live
here in Paris with our homesickness rising like smoke from our heads
longing to sip homegrown wines from plump goblets
made at home;
he has not yet forgotten his mother’s name, but I occasionally
have, as each day we age a bit more and our mornings grow burdensome
from Mondays to Saturdays;
we know full well that the rich have hardened their hearts
and that we are soldiers in a people’s army and hide
our placards with red poppies from the glare of the sun,
but come evening, before falling asleep, we build modern houses
from the bones of old women buried and lying beneath our feet
unceremoniously spitting out curses and raging from between our teeth,
and when Sunday comes with its fanfare we praise our comrades’
cheap lovers with our eyes, deep within the shadows of the crumbling slums.
Paris, August 25, 1931
1. An early poem expressing leftist sentiments.
Lányaink a tőke kontyolta asszonyává,
minket csak a csókuk zsíros szaga fullaszt! igaz,
kutaink csöndje szétrepedt immár és hajnal
dumál párkányról verebeknek s igaz, hogy
fák a szélnek most vicsorítva felelnek, de
a hegyek, fiú! felhőt legelnek, hiába vársz!
vágd arcul a régi világot s dalold, dorongot
simítva vagy éhes szeretőt, mint anyádban,
mielőtt elszülettél, a magzati nagy dalt:
lázadás! lázadás drága, te forradalom!
1931
Filthy profit braided our daughters into women
and we choke on the smell of their greasy kisses! it’s true
the silence of our wells is now broken and dawn
blabbers at the sparrows from the windowsill and it’s also true, that
the trees answer the wind with a toothy grin, but
the mountains, my boy! they graze on the clouds, despite your waiting!
cuff the old world on the ears and sing, stroking
a cudgel or hungry lover, like you once did inside your mother,
before you were born, the great song of progeny:
rebellion! dear rebellion, you sainted revolution!
1931
1. An early poem expressing his youthful socialist sentiments.
Hogy megjött a pirosfülü tél,
angyalok szárnypihéi közé
sok szegény bújt melegedni csibésen,
de tovább fázott még a többi szegény,
jövő melegekről karban üvöltve
és zsebeikben pattanva kinyíltak
a bicskák!
Most hű ujjak alatt pörköl
a bicska nyele és sokfelé
néznek égre az udvarokon,
maflák szájából is szikrázva
úgy csihhan a jó szó, hogy éveink
bóbitái susmogva összehajolnak
fenekedni!
1931. október 9.
Now that the red-eared winter has arrived
and many a poor wretch hides like a chick
seeking warmth between the feathered wings of angels,
the others go on freezing,
as they howl in unison seeking future warmth
as their jackknives pop open
in their pockets!
Now beneath loyal fingers the knife handle
smolders and everywhere in the courtyards
they look up at the sky
and good words fly like sparks
even from the mouths of screeching knuckleheads so that the
plumed crests of our years can murmur and lean together
nursing a grudge!
October 9, 1931
1. An early poem expressing his youthful socialist sentiments.
Férfiöklökön kiüt a penész s
fehéren hahotázik; gyerekanyák
száját fekete éhség üli vacogva,
mert mérges réten legel régen a ló is,
vörösredagad fájó fogatája;
ágon kínjában pörg az almavirág
és jajjá válva röpül el Moszkva felé;
korgóhasu felhő lustán hegyen ül,
de sötét lábaközén bagózó viharok
régi fegyvereket kalapálnak és
fülüket néha lehajtva a földre
vigyáznak a messzi dudákra.
1931. október 9.
Men’s fists are overgrown with mold and
turn white as they shriek with laughter; on the mouths
of child brides sits a black hunger with its teeth chattering,
even the horse has been grazing on poisoned pastures,
its painful gums swollen and bleeding;
on the branch the apple blossom contorts with pain
as its cries reach all the way to Moscow;
a cloud with its stomach rumbling squats lazily on a hill,
while storms gather about its feet hammering
ancient weapons as every now and then
they place their ears to the ground
while guarding distant trumpets.
October 9, 1931
1. An early poem expressing his youthful socialist sentiments.
Bennünk reked még a szerelmes
lehellett is, égnek puffasztja
dühös hajunkat a nemzetes
kórság, mert szuronyok közt élünk
pukkadásig!
De hijj! borjak nyakában lóg még
a jó kötél és vöröslő ég
alatt állnak üresen, ravasz
utakon szerte még, magos és
kemény jegenyék!
1931–1932
Even the hint of love sticks
in our craw, and our raging hair
is puffed up to the sky by patriotic
fervor for we live among bayonets
and are about ready to explode!
But hey! a strong rope still dangles
from the necks of cattle and
beneath a reddening sky, on cunning
roads everywhere, there still stand the tall
resolute poplars bearing seeds!
1931–1932
1. An early poem expressing his youthful socialist sentiments.
most fölfujom a mellem és kiengedem a hangom
zengjen
sokszor megtettem eddig is már
az írástudók most whitmani és kassáki pózról beszélnek majd
s nem lesz igazuk
jótüdejű epikus ez a kettő
de mindent otthágy a helyén
én pedig ha éhes vagyok csillagot vacsorálok és asszonyom hajára is
lehozom ha kell hogy szebb legyen tőle és hogyha fázik az éggel
takarom s holdat lehellek a szeme fölé
igen ezek a képek rekvizitumok régi verseimből
vállalom őket
néhány dolgot szeretnék elmondani most csak magamról és az
emberekről
akikkel együtt élek
elmondani, hogy boldog ember vagyok én és keserű lázadó is
a nincstelenekhez tartozom de asszonyom van
szőke
kékszemű
akivel házasra költözöm holnap vagy holnapután
költő vagyok de a kenyeret és az asszonyt hirdetem
ha eljöttök velem
megőszült fákat mutatok néktek hogy lássatok és kammogó hegyeket
akik letérgyepelnek
tudom
semmi sincsen jól úgy ahogyan van
de boldog vagyok mert harcolok hogy jól legyen minden
és a harc lombját egyszer majd megsüti a napfény
ebben hiszek
az asszonyom harcol velem együtt és így vagyunk
száz karral szeretném megölelni de két karral is magamba ölelem
nézzétek
egyszerre zeng a testünk és egyszerre pihen el ha lép—
csőn jár egyszerre lép velem és egyszerre szusszan
tanítsátok magatokhoz az asszonyokat mert
ők a ti igazságotok és ők a ti címeretek
1931. november 20.
I will now inflate my chest and cast my voice
let it ring
something I have done many times before
the scholars will speak of Whitmanesque and Kassák-esque attitudes1
but they will be proven wrong
for though these two have powerful and epic lungs
they never seem to move anything along
I on the other hand eat stars for dinner whenever I’m hungry and pull them down
to decorate my love’s hair and make her more beautiful and whenever she is cold
I cover her with the sky and breathe a moon over her eyes
these may be images I’ve recycled from my early poems
but I stand behind them all
and now there are a few things I would like to tell about myself
and about the others
with whom I live
I wish to say, I’m happy but also bitter and rebellious
and find myself on the side of the destitute and I have a lover
who is blonde
and blue-eyed
and who I plan to marry tomorrow or the day after
I am a poet and I sing of bread and of my woman
and if you were to come with me
I would show you the ancient trees and heavy-footed mountains
kneeling down
I know
that everything is wrong now
but I am happy for I struggle to make things right
and know that one day the sun will shine on my struggle
these are my beliefs
and my love fights beside me and this is how we spend our days
if I could I would embrace her with a hundred arms but two must do for now
and look
sometimes our bodies sing and sometimes they come to rest and when we
walk the stairs we walk and breathe in unison
so teach your women to cleave to you
for they are your truth and your shield.
November 20, 1931
1. Refers to the free verse of Walt Whitman and the Hungarian poet Lajos Kassák (1887–1967), who greatly influenced the young Hungarian poets of the 1920s. Kassák, a poet from a working-class background is considered the father of the Hungarian avant-garde and was an ardent leftist. While Radnóti championed free verse in his earliest poems he later turned his back on it and experimented for much of his life with various classical metric forms.
Mi vagyunk a farkasok,
Farkasok a kopogós téli mezőkön
Hol csúszkál a szélütött hideg
És ólakba zárt húsokról hord meleg híreket!
Üvöltő farkasok vagyunk
S húsok meleg szaga alatt
Száraz gyomorral futkosunk
És kopogunk szemeinkkel!
Hangunkra behúzza farkát a falu
És puskásokat küld nyakunkra
Mikor a havon hasalunk!
Állj mellénk szorosan és indulj el velünk
A falu felé! A falu felé! Nézd!
Darazsak ezek csak nem puskagolyók!
Énekeld túl testvér a dongást:
Mi vagyunk az üvöltő farkasok
És miénk lesz a falu majd
És alvó szalmákkal az ólak is!
Miénk a város a meleg húsokkal
És jóllakunk és melegünk lesz
És mi leszünk majd az éneklő farkasok
És énekelünk! Énekelünk!
1931–1932
We are the wolves,
Wolves running through the knock-kneed fields of winter
Where the palsied frost slithers
And the locked-up meat in the folds bears good news!
We are the wolves, the howling wolves
Racing amidst the warm smell of flesh
Our stomachs shrunken and cramped
Knocking on bolted doors with our starving eyes!
The village sends its hunters to track us down
And pulls in its tail at our howling
As we lie hidden and crouched in the snow!
So come let us march together as we advance
On the village! The village! And look!
These are but hornets not bullets!
So raise your voices my brothers to drown out their sound:
We are the wolves, the howling wolves
And one day the town will be ours
With its beds of straw and its sleeping pens!
Yes, one day the town will be ours with its bloody meat
And we will eat our fill and stay warm
And then we will be the singing wolves
And how we will sing! How we will sing!
1931–1932
1. Ferenc Hont, director of the theater in Szeged and friend of Radnóti’s, encouraged collective presentations or “choruses” by performers and audiences as an extension of political gatherings and giving voice to the proletariat. Both Bertolt Brecht and Erwin Piscator had experimented with mass performances and encouraged the use of speech choirs as part of social agitation. Various speech choirs performed throughout Hungary in the early 1930s. Both “Winter Chorus” and “Steel Chorus” hint at a coming revolution of the oppressed masses.
Az éhség kórusa mondja most a verset szemetekbe;
az éhség kórusa, mely nem énekelt soha még
csak dolgozott
és igával körbejárt,
mint jár a kerge barom;
munkájának még sosem maradt föle,
csak dolgozott,
és maga ráadás volt,
kócos ágynál
és kopasz asztal fölött!
dolgozott,
most penészes ökle hull le;
szelet sodor,
mint az induló vihar feketén
és úgy ejti szombatja mellé a vasárnapot,
mint üres tál mellé ejthetne rózsabimbót.
északon
északon
délen
nyugaton
nyugaton
és keleten
áll a kórus és mondja a verset!
fehéren
feketén
sárgán
és véresen,
fehérek
feketék
sárgák
és véresek!
véresek, mert Távolkeleten száraz türelemmel
sárga prolik öldösik egymást
s a dalos faluk népe füstölve tolakszik az úton!
vágóhídi borjak ünnep előtt a véres hely korlátai közt
így bökik egymást és hangzanak, mint a csúszós hideglelés!
vasakkal egymásra köpködnek a sárga prolik
és egymást keresve, napokat menetelnek!
jó volt a háború!
jobb sose volt!
kövér profit csorog!
csordogál! ó ezért!
ezért ropogós gyarmatot zabái az anyaország!
Elfántcsontpartokat, vagy Indiát,
vagy ha akarod Madagaszkárt!
ha akarod, a néger fiú sikolt feléd
kit a filmrendező törzsétől megvett egy ócska pipáért
és a tigrissel szétmaratott!
szép fölvétel volt,
a tigrist napokig korgatta elébb
s veszettfeneként ugrott az akkor!
hangosfilm volt
s a mozik népe
a néger halálos hangjától hidegen borzongva
térhetett nyugovóra;
ó, ne féltsd az álmát!
Velence teréről álmodik majd a polgár,
hol mézes hetet evett
és galambot etetett!
ne félts te semmit,
csak tanuld meg szorosan tartani elvtársad kezét
s az öklöd gyakorold!
akár a puffanó bárányfelhők hasán,
ha máshol nem lehet
és lassan egyél, ha enni akad!
sétáljon szét benned az illetett erő!
az éhség kórusa mondta most a verset szemetekbe
és az éhség kórusa folyton növekszik
éjjel és nappal
éjjel és nappal
mint a gyerek,
kit fúj a szél és ver az eső
fúj a szél ver az eső
és ver az eső és fúj a szél
növekedj kórus!
és növekszik a kórus
mint a taposott sár, feketén;
feketén mint
feketén a taposott
feketén sár
és ráfuj a téli szél
és kemény lesz!
és kemény lesz
mint a kő!
és még keményebb:
mint a vas?
keményebb
mint az acél!
1931. november–december
The chorus of hunger recites this poem into your eyes;
the chorus of hunger, that has never sung before
only sweated and toiled
beneath a heavy yoke,
staggering about like an ox
whose back-breaking work is never done,
and yet keep on working,
and collapsed in the bargain
on a filthy bed
and crumpling over a barren table!
he toiling endlessly,
flailing his moldy fists by his side;
twisting in the wind,
like a dark departing storm,
turning his back on Saturdays and Sundays,
like placing a rosebud beside an empty plate.
to the north
the north
the south
the west
the west
the east
the chorus stands and recites this poem!
white
black
yellow
bloodied,
white
black
yellow
bleeding!
bleeding, while in the Orient the yellow proletariat
slaughter one another with a terrifying patience,
as crowds flee the singing villages like smoke!
like stockyard cattle shuffling toward the slaughterhouse before a holiday,
between the bloody rails, bellowing and tripping over each other like
slippery fits of ague! Spitting on each other, wielding iron,
hunting each other down, marching endlessly for days!
each one convinced his war is just!
but then it was never about justice!
it was about fat profits!
jingling in someone else’s pockets! it was all for this!
for this the motherland devoured its crispy colonies!
for this, it devoured the Ivory Coast, India,
Madagascar!
and if you want you can even purchase a black boy to scream for you
like the film director that once bought a boy from his tribe for a worthless pipe
to be torn apart by a tiger in his movie!
the boy was a bargain,
and the director tormented the tiger for days
so it would leap on the helpless victim at the appointed time!
it was a talkie
and the audience
listened to the boy’s death-rattle, and perhaps some even shuddered,
but then all went home for the night;
so have no concern about their dreams!
for the good citizens slept well, dreaming perhaps of Venice
where they once spent an idyllic honeymoon
and fed the white doves in the square!
but fear nothing,
and grip your partner’s hand
and pump your fists!
for you can punch away at the soft underbelly of the clouds,
and if you have nothing better to do
you can eat slowly, even if you have nothing to eat!
and let indelicate thoughts eat at your gut!
the chorus of hunger recites its poetry in your eyes;
the chorus of hunger, that is always changing and growing
night and day
day and night
just like a little child,
blown by the wind, hammered by the rain
blown by the wind hammered by the rain
hammered by the rain blown by the wind
so rise up chorus, and grow!
and the chorus grows
from the trampled mud, dark and black;
blackly like
blackly the trampled
blackly the mud
and the frozen wind blows
and the chorus hardens!
hardens
like stone!
harder
than iron?
no, harder
than steel!
November–December, 1931
Naptól kunkorodott az idő és
a meleg türelem vele együtt,
még zsíros fű alatt aludt
az izzadó tücsök s aprót
lehellt alvó proli fülébe.
Tücsök már mennyei réten
udvarol, mert bokrok nyakig
csücsülnek most a hóban s fagyott
Tisza hátán fölfordul a szél,
lábával az égre kalimpál.
De tollasok elől surrantott
beszédet vigyáz a nyári alvó s
haragja pörg, mint guta este
a bokrok alján, ki kócosan
nappal odukba lapul.
1932. február 19.
The weather is crinkled by the sun
that keeps patience warm,
and the perspiring cricket sleeps
beneath the plump grass breathing tiny
breaths into a worker’s ear.
The cricket is now courting in celestial
meadows, for the bushes are up
to their necks in snow and on the back
of the frozen Tisza the wind capsizes,
and kicks its feet up at the sky.
But summer’s sleeper conceals
his angry words from the plumed gendarmes
though his rage spins like the apoplectic night
crouching beneath the shrubs, while during
the day he lies in wait disheveled in deep hollows.
February 19, 1932
Elpihenő, rozsdás tyúkoknak szemén
a hártya fehér volt akkor délután,
s hogy ledőltél aztán, a koraestén
macska udvarolt csak a pincelukán
és máris szirmokban hullt a vaksötét.
Nagyot aludtál s mélyet, mint a medve,
langyosmeleg felhőbe gömbölyödtél
népem és korogtál nagyokat nyelve!
talpaid hiába vakarta a tél,
türelmes orrodon lágyan légy aludt.
Most fölébredtél népem, hát nézz körül:
a reggelen már fákat rajzolgat át
a minden proliknak anyja és örül,
hogy hallhatja szemeid kopogását
és elinduló, biztos motozásod!
A fák előtt már süvöltenek s rázzák
kócos sörényüket az új, nyeritő
szeretők és minden mezitelen ág
telifutva pörgő virággal, hintő
dühöket ott gyorsan szálltat a széllel!
Most, hogy fölébredtél népem, végre hát
bő csipáidat is zsákokba rakod
és étel után indulsz az úton át;
látod: távol a fagy már hátrakapkod,
mert olvadó farát félti dühödtől!
Ajánlás
Ó ügyészség! oly szelid ma ez a vers
és surranó. Gyorstollú, ritka madár
karmos kezem alól; elringató vers
de öklös öklömön is fütyölő már
s ha megdagad, lesz majd még trombitaszó!
1932. november 6.
The glistening membrane in the eyes of the resting
rust-colored chickens was white that afternoon
as you lay down to take your nap, and in the early evening
only the cat courting by the cellar door was awake
when suddenly the unseeing dark scattered its petals.
You slept deep and well, like a bear
curled up into a lukewarm cloud, and my fellow citizens
your stomachs grumbled loudly while you swallowed!
and the winter scraped at your feet in vain,
while a patient fly landed and slept on your nose.
And now that you are awake, look around:
for in the morning the mother of all proletariats
will be sketching the trees and rejoicing
to hear your stomachs growl with hunger
and seeing you take your first confident steps!
Beneath the trees fresh lovers howl and
neigh and shake their disheveled manes
as each naked branch is overrun
with delirious twirling blossoms, while the wind
somersaults and scatters its fury!
And now, that you are awake, you can
stuff the rheumy film from your eyes into a sack
and after eating your fill take to the road;
for as you can see: far off in the distance the frost is
backtracking, to protect his melting rump from your rage!
Dedication
Oh, censor! this poem is gentle and rustles softly.
Though it may be a swift, exotic bird pinned
beneath my taloned hand, today it is but a tender lullaby
thrashing and whistling beneath my fist, but if it were
to puff up with anger, there would be hell to pay!
November 6, 1932
1. An early poem expressing youthful socialist sentiments.
Kórust tanítottam délután
s megyek utána hazafelé most;
lányok és fiúk hangja ül
a fákon is.
Tanítok
és vallom a harcot is!
költő is vagyok,
meg proletár.
Kórust tanítottam délután
s megyek utána hazafelé most
és mint hétszer hét útu veszedelem;
a sarkon dekli áll.
Tanítok
és vallom a harcot is!
költő is vagyok,
meg proletár.
Lányok és fiúk hangja ül
a fákon is és a magosságból
lecsavarog s köröskörül gyalogol
velem egy támolygó hóesés.
Tanítok
és vallom a harcot is!
költő is vagyok,
meg proletár.
Lányok és fiúk hangja ül
a fákon is és így megyek.
Szemlél a polgár s messziről utál;
a sarkon dekli áll és nehéz vagyok.
Tanítok
és vallom a harcot is!
költő is vagyok,
meg proletár.
És ígérem:
ha mindezt nem tudom már,
leüttetem a jobbkezem!
1932. december 27.
I taught a chorus in the afternoon
and now I’m headed for home;
and the voices of the girls and boys still
perch atop the trees.
I teach
and also embrace the fight!
for I am a poet
and a proletarian.
I taught a chorus in the afternoon
and now I’m headed for home
the dangers on the road have multiplied;
and on the corner stands a cop.
I teach
and also embrace the fight!
for I am a poet
and a proletarian.
The voices of the girls and boys still
perch atop the trees and from the heights
there falls a reeling snow that
staggers about with me everywhere.
I teach
and also embrace the fight!
for I am a poet
and a proletarian.
The voices of the girls and boys still perch
atop the trees as I wander along.
A citizen eyes and hates me from afar;
on the corner stands a cop and I am filled with rage.
I teach
and also embrace the fight!
for I am a poet
and a proletarian.
And I vow with every fiber of my being:
that if I ever forget what I have seen,
I will have my right hand cut off!
December 27, 1932
Fekete ikreket szült a barifelhő,
lengedező hó pólyált a két gyereken
és most sikkantja őket a tél a jegen,
mert prolifelhő volt az a barifelhő!
Esőt nem szült, csak gyereket szült a jámbor,
havat se szült, csak gyereket mifenének
s reggeltől estig csavarog most az ének
és a téli zajból jó messzi kilángol.
Locsolták a két legénykét ó hitekkel,
de feketék voltak, mert anyjuk árnyon élt
és körülfújta őket a bojtos sötét,
amint siklottak lobogó kezeikkel.
Felhő szülte őket, utánuk vér esett,
pirosat sírtak s a vérbe megfürödtek,
piros szél fújdogált s ők ropogva nőttek
és seregek nőttek ím, a hátuk megett!
Ajánlás
Ó, elvtársak! a prolifelhő seregünk
anyja ma s vezérlő ura a két iker,
sose hagyjon el minket a harci siker
és taposott sárként dagadjon seregünk!
1932–1933
A cumulus cloud gave birth to black twins,
and the fluttering snow swaddled the two infants
and now the winter pushes them on the ice as if on sleds
for the cumulus cloud is a proletarian cloud!
She did not give birth to rain, and she did
not give birth to snow, but to twins,
and from morning til night her song wanders
and blazes up far from winter’s cacophony.
And she watered the two lads with her faith
and they became black, for she lived among shadows,
and they were wind-swept by the tasseled dark,
as they slid on the ice with waving hands.
Born from a cloud, and watered by blood,
they wept crimson tears and bathed in blood,
and the wind blew red as they swiftly grew
and then great armies rose, behind them!
Dedication
O, comrade! Today the proletarian cloud is
the mother of our troops, and the twins are our leaders,
may victory never abandon us
and like the trampled mud may our armies swell!
1932–1933
Szeretőd hajnaltól tanít,
este lehuppan az ágyra,
alig, hogy evett valamit.
Szeretne ellakni veled
akár négy szál pipacs között
s tűrné az éji meleget,
de birtok a föld és a ház,
dühödt eb sikos fogakkal,
csámpás csősz furkóval vigyáz.
Így bicskás rokonok nyakán
éltek és homlokotokra
beszédjük árkokat dumál.
Ők a rend s a társadalom,
szuszogástok is ellesik,
s bogaruk mászik a falon.
De figyeljétek a tüskés
világot folyton s legyetek
gazdagok torkán rossz nyelés,
ijedt hajnali íz! sütött
libamájon keserű görcs;
s mert lustul az, ki rég ütött,
hát üssetek s hegyes kések
lessenek a jelre, mitől
felröpül majd a kedvetek!
1932–1933
Your love teaches from morning til night,
and come the evening collapses on her bed,
though she’s hardly eaten anything.
She would love to live with you
even if it were among four poppies
and would even put up with the heat,
but the house and the grounds are not yours,
and a rabid slick-toothed mutt
and a knock-kneed guard with a club stand watch.
So you live on the backs of ruffian relatives
carrying knives whose foolish babble
carves deep wrinkles in your brow.
They are the pillars of society in your town
and can even hear you breathe,
like insects crawling on the wall.
So be forever on your guard in this
prickly world, and make swallowing difficult
for the rich so that they choke on you,
and be a disgusting after-taste! like the bitter
bile on fried goose liver, and remember, that
he grows soft, who hasn’t struck back in a while,
so strike then with your pointy knives
and watch for the sign from which you
take your cue and blithely fly away!
1932–1933
Ikreket szült anyám,
meg is halt ott nyomban,
az öcsémmel együtt
nyugszik nyugalomban.
Meghalt az apám is,
a munka megnyomta,
föl is boncolgatták
s a templomtoronyra,—
hogy el ne érhessem—
fölrakták a lelkét,
azóta figyelem
s várom, hogy leessék.
Átsüt rajtam a nap,
kis ereje ha van,
egy dagadt is tegnap
pöszörödött rajtam.
Orcáján szánalom
rakódott lilára,
szeretőm tanítom
köpni a világra.
1932–1933
My mother gave birth to twins,
then died right there on the spot
may she rest in peace with my brother
in their common grave.
My father died as well,
it seems that the work did him in,
first came the autopsy
and then the church steeple,—
and so I could not reach him,—
they piled high his soul,
and I have been waiting ever since
for it to fall.
The sun shines through me,
whenever it musters some strength,
and just yesterday some fat little guy
took pity on me.
His purple face
reeked with compassion
and I am now teaching my love
to spit on the world.
1932–1933
Odakint sík jeget símogat ilyenkor a szél
s havat kuporgat lágyan az égnek fölső polcán;
most hallgatja melegedő fülekkel a polgár,
hogy csipog nála mégis, jófajta kályhai szén.
Zsíros nyakát karolja át a hempergő meleg
s teli fenékkel űli őt vezéri hatalom;
bácsik, nénik s pókok kussolnak lógva a falon
és vigyázzba állnak előtte a régi telek.
De szőr ijed borzasra szép hasán, mert ácsorgó
proli fejebúbjáról didergő bolha pattan
s koppintja szobája falát a kis daganattal,
mit néki kivánt föl így a lenti napramorgó.
Ugrik, hogy mentse méla dolgait, amíg lehet;
kenyeret talál, ráharap és a nyála csepeg,
de fogai közt a kenyér undorral csicsereg,
kiköpi hát: s hízlal az most ím, finom legyeket.
Oda a pihés nyugalom, hogy rágná a kórság,—
sóhajtja és vacakokat fut dugni, hiába!
át a kövér falakon már lassan a szobába
bévonul a tájról az illő, téli komolyság.
1933. január 25.
At times like this the wind fondles the slick ice outside
and gently rakes the snow to the upper shelves of heaven;
and a good citizen listens intently with warm ears,
as the coal chirps away in his kindly stove.
The wallowing heat throws its arms about his greasy neck
while the powers-to-be sit their fat asses in his lap,
and aunts uncles and spiders hang from the wall and cower
as ancient winters stand stiffly at attention before him.
But the hair on his fine belly stands on end from fright
as a shivering flea leaps from the head of a proletarian
and he flings the swollen bug onto the wall of his room,
as is wished upon him by the low-lying sun.
He leaps to save his humble belongings while he can;
finds some bread, takes a bite and salivates,
but between his teeth the bread chirps with disgust,
and he spits it out so it can fatten some tasty flies.
So much for downy peace, sickness will chew him up,—
he sighs and hurries to hide some junk, but all in vain!
for slowly, as is befitting, through the thick walls of his room
winter enters from the barren fields in deadly earnest.
January 25, 1933
Izzad a késem s ugrálva villan át a harci poron,
melyet fölrúgtam e súnyó vidéken,
hol régóta élek bujdokolva
s kúszok szálkás karókra, mint a kerti bab;
ha fölállok itt, hát orvul támad az ellen
vagy szemes pofával figyeli suhanásom!
És mégis teli tenyérrel fogom a késemet immár,
bujdosva, de fennen villog ha nézed
s így villog mindig az! emléked árkán is,
fiatal korokon majd, mikor szembe támad
ki ellened kél és kígyók marásától
jó csizmád véd akkor, mely a combodig ér!
Ó, fiatal korok lakósai, ti boldog földekről
növekedtek a pintyes levegőbe!
gondoljátok el: körbe harcoltunk,
összetámasztva hátunkat társainkkal;
kúsztunk és buktunk s ha kellett
mései süvegekkel röpültünk láthatatlan!
Ó, fiatal korok elvtársai! hősi kor ez!
hát hősmódra, késsel és durván énekelem!
1933. április 2.
My knife sweats and frolics and glints in the battle dust
that I kicked up in this shifty countryside,
I have lived here for a long time in hiding
creeping up splintery stakes, like beans up a bean pole,
and when I stand, the enemy mounts its treacherous attack
or else watches with vigilant face as I scurry about!
I grip my knife with the whole palm of my hand
and hole up as it gleams almost blinding with its brilliance,
and it always gleams like this! even in the dark recesses of your memory,
and in years to come, when those that rise up against you
stare you squarely in the face, your knee-high boots will be
the only thing standing between you and the serpent’s bite!
O, happy dwellers of years to come, who will rise from
joyous lands into the finch-enchanted sky!
think on this: that we once fought in a circle
beside our comrades back to back;
and crept and stumbled and if need be we turned invisible
wearing our magical caps as in fairytales!
O, gallant comrades of years to come! these are heroic times!
and so I will sing heroically, while roughly clutching my knife!
April 2, 1933
Kedvetlen űlök itt, hol vastag déli nap
szorong a fák között és sok szundi levélről
fejemre szálán lecsusszan a pók;
megül és figyel pillanatig, de lábal már
lefele, mert készülő kedvem noszogatja.
Hiába setten hozzám az erdei állat,
meg-megszagolgat csak s tovaillan az is;
érzi kerek dühömet, mely csattan,
mint pántos vödör a hűvös kút
vizének tetején várja, hogy telitődjék.
Ordögtojta világ ez,
kövérek bőre alá való pirulásnak!
nagy fene faldossa körül életemet most
s életem is apró fenékkel él!
Így várom időm, hogy hangom kieresszem,
hasasodik tőle az akkori szél
s fényes jegekkel társalkodva majd,
baltaként röpül a légen át!
1933. június 9.
I sit here, dejected, where the thick noonday sun
squeezes between the trees and where from the nodding leaves
a spider slides down its thread unto my head;
sits, watches for a moment, then clambers
further down, goaded by my imminent mood.
The prowling animals of the woods sidle
up to me in vain, to sniff me and then amble on;
for they sense in me a circumscribed rage, that slaps,
like a hinged bucket slapping the water
in a cool well waiting to be filled.
This is a world born of the devil, created in shame,
to be shoved beneath the greasy skin of over-fed gluttons!
As damnation nibbles away slowly at my life from all sides
and I live moving from one tiny hell to another!
But I wait for the time I can release my voice,
and at that time the wind will be pregnant with rage,
and my rage shall commune with the gleaming ice,
and fly like a hatchet through the air!
June 9, 1933
O, hős öregember!
holt testedet dér
öltözteti tiszta ruhába
s ravatalodon kemény levegő
bugyolál nyugalomra,
míg a fehér hír szívemig ér.
Szálldos a lélek még;
de holnap pihenni
egy fára leül tán,
vagy emlékként búvik meg
a férfiak szíve alján,
ó, hosszú aggastyán!
Illőn gyászol e föld:
nem mutogatja a gyászát,
nem száll bánat a rögre.
Csak fényes héja
ropog szomorúbban
az esti kenyérnek
és a tengerek lassúdad
reggeli tánca lett nehezebb,
de jól tudod, ez se örökre.
Halottaival úgy bánik e föld,
ahogyan kimenős matrózok
a kocsmák poharával,
ha fölforr bennük a nyelt rum:
hosszan nézegetik, aztán odacsapják!
így bánik a testtel e föld is.
De elnyugszik a zajgás;
te tudod és tudom én,
mint van az!
Csöndes beszédben évek
és évszakok után is
élőkről szólnak először.
Holtakról azután csak,
de róluk hosszasabban,
s a szavakon lassan
csörög az örök koszorúk levele
s ebből néked is jut majd
ó, hosszú aggastyán!
1934. január 4.
O, brave old man!
look how the frost has swaddled you
in fresh-washed clothes
and on your bier the hard air
bundles you up for rest,
as the white news reaches my heart.
The soul still flies freely about;
but by tomorrow perhaps it will
have come to roost in a tree,
or like a precious keepsake shall lie
concealed in the depths of men’s hearts,
o, slender ethereal greybeard!
The earth mourns respectfully,
and makes no show of its grief
for the sod knows no sorrow.
And only the gleaming crust
of the evening’s bread
crackles more sadly,
even the labored morning dance
of the sea has slowed, but then you always
knew that none of this could last forever.
The earth deals with its dead,
like drunken sailors on shore-leave
with a tavern’s mugs,
as rum burns a hole in their guts as they stare
vacantly, and smash their mugs against the wall!
that is how the earth deals with flesh.
But then the noise subsides;
and you and I both know
what that means!
And centuries and years from now
when they speak in whispers,
they will speak first of the living,
and only afterwards of the dead,
with reverence
weighing each word
as the wreaths of eternity rustle, and
be assured, some words will be said for you
o, slender ethereal greybeard!
January 4, 1934
Oly szelíd e könyv ma, ó jámbor emberek,
szépszemű madár ez, karmos kezem alól,
fölfelé röpül és hangja föntről pereg
le mint a gyöngy, vagy fű között bú, mint a jól
lefojtott indulat. De kezemen immár
új madár üldögél, fiatal. Nézdel és
az is szállani kész. Csőre tőr. Hangja kés.
1935. április 9.
O virtuous men, this book lies so peaceful today,
a bird with kindly eyes, resting beneath my clawed hand,
and then it flies, its voice drifting to the ground and glistening
like pearls, and then it takes refuge between the blades of grass like
repressed emotion. But now another bird
is perched upon my hand. It looks about, and it, too, prepares
to fly. Only its beak is a dagger. Its voice is a knife.
April 9, 1935
Két napja hogy lefogták fönnakadt szemed
és puha kendővel állad felkötötték.
Nyirkos testedet megmosták fürge kezek
és most tisztán fekszel, tiszta élted után.
Balkezed melledre tették, a balkezedre
tollas jobbkezed, Így fekszel. Hallgatagon
vonul a nép előtted el. Két napja, hogy
halott vagy és holnapra már tenyérnyi por.
Tenyérnyi por csak, de számos eljövendő
mozdulatnak apja a harcban, mely közös.
S a harc után a hajló nyárban lobogva
fölmutat majdan az ifjú emlékezet.
Oly messze vagy. Fedetlen fővel hallgattam,
hogy elért a hír s már régóta ülök itt.
Nehéz köd száll le lassan, minden eltünik
s pólyában lélegzik az újuló világ.
1935. szeptember 2.
It’s two days since they shut your vacant eyes
and gently bound up your chin with a soft scarf.
Then bathed your dank body with lively hands
and you lie cleansed, after a lifetime of purity.
They placed your left hand on your chest, and on that
they placed the right, the one that held your pen. And you lie
here as the mournful crowds shuffle by in reverent silence. It’s two days
since you’re gone, and by tomorrow you will be but a handful of dust.
Mere dust to fit into one’s palm, and yet you are the father
of countless future revolutions and of a battle that we hold in common.
And after the battles are fought in the kneeling summer
your memory will still be fresh and billow like banners.
You are truly gone. I listened with my head uncovered to the
awful news and then sat for a long, long time.
A thick fog settles on the ground as everything disappears
and in its swaddling clothes a new age begins to breathe and stir.
September 2, 1935
1. Communist poet and novelist (1874–1935). Radnóti’s first book, “Pagan Salute” opens with a quote by Barbusse.
Holdsarló
nézi csak
reggelig,
végül a
vándorló
pásztorok
meglelik.
Jászol a
bölcseje
fényekkel
úgy teli!
Állnak és
csodálják
feketén,—
s köztük két
hű tehén
leheli
a gyerek
csillogó
bőre tükrét.
1937. október 20.
The crescent
moon watches
him till dawn,
when finally
wandering
shepherds
find him.
The manger’s
his cradle
flooded
with radiance!
They stand and
gaze at him in wonder
darkly,—
and between the two,
a faithful cow
gently breathes
on the infant’s
silvery skin
glistening like a mirror.
October 20, 1937
Egy Sík Sándor-ünnepély prológusa
Ötven év?
kit ünnepeltek, annak nincs kora
A költő hangja száll,
visszhangja támad s hallható
a néma s mégis harsogó időben.
Mit is jelenthet húsz, vagy ötven év?
múlt és jövendő századok sora?
A költő oly idős, amennyi a világ,
foglyul nem eshet, s röptének néha tág
a horzsoló közel s a föld felett
a csillagrendszerek hona
moccanni néki szűk lehet.
Egy költőt ünnepeltek itt,
ki Krisztust kiált, mikor
az erőst is megtörte már a próba,
s bárány helyett a farkast hirdeti
s kemény öklére büszke Európa.
Egy költőt ünnepeltek itt,
ki mindenkit megért és sohasem itél,
s „csak tiszta test, akár az encián,
és lélek, mint a fenyvesormi szél”.
Virág és szél a hegytetőn…
ösvény vezet felé, erős kapaszkodó,
de hangot hallotok, vigasztalót,
s elétek villan fönn a régen áhitott világ,
s egy napsütötte tó.
Ötven év?
nem azt köszöntöm én a költő ünnepén,
költőnek nincs kora.
Ma gyermek még és új játékra kész,
egy pillantás, és újra régi mester,
aki a gyermek századot tanítja,
tapasztalt bölcshöz illő türelemmel.
Társát köszönti most a gyermek,
lélek a lelket, aki eretnek
hadak között hűségre példakép;
fiú köszönti apját, egy hitvány
korban lelkéhez hű tanítvány!
1939. február 3.
Prologue to a celebration honoring Sándor Sík1
Fifty years?
he who is being celebrated knows no age
for the voice of the poet soars,
and echoes everywhere
in this shrill yet voiceless age.
Tell me, what do twenty or fifty years mean
amidst the sweep of past and future centuries?
The poet is as old as the earth,
and cannot be held captive, his flight sometimes
grazing the ground or soaring high above the earth
and even the vast territory of constellations
is too narrow and confining.
You are celebrating a poet here,
he who praises Christ when even the strong
are broken and tested mercilessly,
and instead of the lamb haughty Europe
worships the wolf and the hard fist.
You are celebrating a poet here,
he who understands everyone and never judges,
he who is “clean of body, like the gentian,
and whose soul is like the pine-scented wind.”
Both the flower and the wind on a mountain peak…
where clinging, resolute trails lead,
and you hear a consoling voice,
while in front of you gleams the longed for world,
and a sunlit lake.
Fifty years?
That is not what I have come to celebrate,
for the poet is ageless.
Today he is a child preparing for new adventures,
and with the blink of an eye, he is once again the wise master,
who teaches the youthful century,
with patience befitting a seasoned sage.
The child greets his companion,
and soul greets soul, as he remains a symbol
of faith among heretical armies;
the son greets the father in this wretched age
and stays true to his spirit, a constant pupil!
February 3, 1939
1. Dedicated to his friend and mentor the Piarist priest, Sándor Sík, whose intervention with the authorities during Radnóti’s obscenity trial over “Song of Modern Shepherds” helped save him from imprisonment and expulsion from the university.
Ilonának
Kérdeztek volna magzat-koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol,—
ellenemre van!
És mégis itt vagyok.
A fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni,—
aztán kiköpött a tó…
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág—
nem nyílik még húsomban most a rák.
Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is:
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek…
Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.
Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám… a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak—megfojt.
Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.
S te nem vagy te s nem vagy ő sem:
Pénz vagy. Hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én…
megcsúszom a végén!
Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segíts, vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de már a vihar leheli,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyű szél sodorja, száll.
Érik bennem, kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!
1941 tavasza
For Ilona1
If you had only asked me when I was but a seedling…
Oh, you know, when I was so certain! when I knew everything!
I cried out: “I have no need for the world! It’s vile!
it doesn’t suckle or comfort me,
it is my enemy!”
And yet I’m still here,
with my head seemingly secure atop my neck
convinced I owe it all
to my interminable whining.
The bloody waves of measles
and scarlet fever tossed me to the shore to break me.
And the world tried its best to swallow me whole,—
only to spit me out…
And somehow my heart, my liver, my two pinioned lungs,
and all that lubricated inscrutable machinery
have conspired to keep me going … and why? Even
the riotous bloom of cancer seems to shun me.
I was born. I’m here.
I grew up. But for what?
“Did they ever promise you anything?”
I once asked myself
when I was but a fledgling.
and I immediately answered:
“No. No one promised me a thing.”
No one did, and none know why.
Desire casts me to the bright heights like the errant wind
while below the belching marsh awaits me.
I find the love of mute plants more forgiving.
Perhaps only a bird understands what freedom is
as it soars beneath the wind
and rocks atop the waves of heaven.
And perhaps only mountains understand dignity,
when at dawn, and twilight,
they lie down and bask in indolence…
If I could have only been a bird or plant…
such a soothing, fleeting thought,
a momentary glimpse of heaven. And yet today
all of creation collapses around me.
Did they ask me? Out of consideration.
Oh, my mouth … how cool and indifferent!
I matter nothing, neither hated, nor loved,
merely—strangled.
Look, it’s me. Not one, not two
not three and not one hundred and twenty-three.
I’m all alone in the world.
I am me.
And you are not you, and you are not someone else.
You are a machine. And you hiss in vain. I made you.
I exist. And because of me so do you. In vain you hiss.
I exist. If I take you apart then you are no more,
and you shall get no more oil, you’ve grown too large.
And you shall serve me, so hiss all you want!
I am I. I am me. I’m myself.
And you are not you and you are not she:
You are merely money. And you hiss in vain!
I am I. I am me,
I am clearly going insane,
I am me, I am I…
I will slip and fall in the end!
I am I to myself,
and to you I am you.
And to yourself you are I,
two separate kingdoms.
And together we are we.
But only if I agree.
Oh, let me find my home at last!
help me soothing, fluttering thought!
There is silence for now, but a storm is brewing,
and the ripe fruit swings gently on the bough.
The easy wind sweeps the butterfly along, that then flies away.
And death ripens and circulates within me.
The fruit sways and will fall to the earth when fully ripe.
And death will send its signal. But I want to live.
For I am a soul. And the heavenly rage of archangels
burns within me, but I am frightened of the world.
A thick forest surrounds me, and a distant flock is swallowed
by a cloud of dust. Like dust-wreathed soldiers.
Oh, die, die, drop dead world.
Cradle me, oh earth, so full of memories.
And sky, cover and protect me with lightning!
My memories, come lift me up!
For I am a soul. And I wish to live!
Fall, 1941
1. Dedicated to the actress Ilona Görög, wife of Ferenc Hont, head of the theater in Szeged (George p. 397).
A fákra felfutott a szürkület.
Lengett a lomb között, majd este lett.
Tested fölé göröngyöt sírt a föld,
hervadó koszorúkat az ország.
S mi élünk itt tovább,—de nélküled.
1941. szeptember 1.
The dusk scampered up the trees.
And swayed in the branches, then the evening came.
And over your corpse the earth wept clods,
and the land cried withered wreaths.
And yet we go on living,—only this time, without you.
September 1, 1941
Nem dolgozom.
A versíró kedv megjő?
Hallgatok. Kezem zsebemben,
Csak gondolom, hogy: itt van.
S várok. Vár a kedv is.
Majd tovaillan.
I am doing nothing.
When will inspiration come?
I remain silent. My hands in my pocket.
I think: she’s here.
I wait. The mood lingers.
Then evaporates.