Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme (John Lukacs előszava)

Budapesten, a Parlament előtt Károlyi Mihály gróf 1918. november 16-án kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

Előszó a magyar kiadáshoz

Ez a könyv a londoni Haus Publishing Ltd által megjelentetett A modern világ megalkotói: az 1919—1923-as békekonferenciák és következményeik című sorozat számára készült. A sorozat 32 kötetből áll, mindegyik azzal foglalkozik, milyen szerepet játszott a konferencián az azon részt vevő 32 állam, és hogy a konferencia döntései milyen hatással voltak az adott országra. A sorozat megalkotója, szerkesztője, dr. Barbara Schwepke úgy gondolta, hogy a téma érdekesebb lesz, és jobban fogja vonzani az átlagolvasót, ha minden kötet életrajzi jellegű, és olyan személyre vagy személyekre összpontosít, akik a legszorosabb kapcsolatban álltak országuk részvételével a konferencián és a konferencia következményeivel. Az eddig már megjelent kötetek közül megemlítem a következőket: David Lloyd George: Nagy-Britannia; Georges Clemenceau: Franciaország, Woodrow Wilson: Egyesült Államok.

A jelen kötet elkészítésénél gondot okozott az életrajzi vonatkozás, mivel Magyarország csak későn és túl rövid időre kapcsolódott be a párizsi békekonferencia munkájába. Ezenkívül a magyar delegáció vezetője, Apponyi Albert gróf már visszavonult az aktív politizálástól, és nem is játszott szerepet a konferencia utáni időkben. Ezért úgy határoztam, hogy ezt a kötetet két magyar államférfi, Károlyi Mihály gróf és Bethlen István gróf szerepe köré építem fel. Bár Károlyi Mihály nem vett részt a békekonferencián, szorosan követte a Magyarország és a konferencia közötti kapcsolatokat; és bár nem Bethlen István vezette a magyar küldöttséget, annak fontos tagja volt, és később reá, mint miniszterelnökre hárult a feladat, hogy megbirkózzék a konferencia döntéseinek a következményeivel.

Az a tény, hogy ez a kötet egy sorozat része, mást is jelent. Akár egy csapatnak, egy sorozatnak is belső fegyelemre van szüksége. A kiadó ezért szigorúan megszabta a terjedelmet, és felkérte a szerzőket, hogy egy bizonyos szerkezeti felépítéshez tartsák magukat. Pl. minden kötet első fejezete a szóban forgó ország történelmét foglalja össze 1914-ig. Ezeknek az eszközöknek köszönhetően a sorozat kötetei jelentős mértékben hasonlítanak egymáshoz, a lényeges tartalmi különbségek ellenére is.

Örömmel fogadtam ezt a lehetőséget, hogy jobban megismertessem egy széles körű, angolul beszélő olvasóközönséggel a trianoni békeszerződés genezisét és következményeit, és nagyon boldog vagyok, hogy a magyar olvasók is - akik természetesen eleve jól ismerik a témát - most saját nyelvükön vehetik kezükbe könyvemet. Ezért rendkívül hálás vagyok a kiadónak, Balogh Katalinnak, az Officina ’96 Kft.-nek, és lelkes, tehetséges fordítómnak, Bánki Veronikának.

Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme

Sir Bryan Cartledge a magyar kiadás számára írt előszavában tiszteletre méltó őszinteséggel számol be azokról a korlátokról, melyekhez írás közben igazodnia kellett, tekintve, hogy műve egy könyvsorozat egyik darabjául készült. Ennek következtében Cartledge munkája két témával foglalkozik: az 1919-1920-ban bekövetkezett magyar tragédia két főszereplőjével és a trianoni „békeszerződés” körülményeivel.

Károlyi Mihály és Bethlen István jellemrajzait - melyek inkább emberi vonásaikat, mintsem életük minden eseményét idézik fel e két ember Trianon előtti és utáni szereplését Cartledge a munka keretének megszorításai miatt csak röviden vázolhatta.

Magyar történelmi - pontosabban: történetírói - szempontból e munka érdeme elsősorban nem új életrajzi adatok feltárásából áll, hanem írójának szerteágazó műveltségéből és mély emberismeretéből fakadó két jellemrajza minőségéből. Bethlen Istvánhoz hasonlítva Károlyi Mihály nem rendelkezett államférfiúi képességekkel; politikai pályafutása rövidebb volt, mint Bethlené, akinek a szerepe végül el is halványult, és élete tragikus véget ért, Engedtessék meg nekem, magyar születésű történetírónak, hogy hozzáfűzzem: szomorú, hogy Károlyinak szobra és utcaneve van Budapesten, míg Bethlennek hagyományos sírja sincs.

Cartledge könyvének fő értéke és érdekessége Trianon előzményeinek, még inkább következményeinek új adatokkal és mélyreható összefüggésekkel gazdagított leírása, főleg az akkori angol szemszögből. Aránylag kevés magyar munka merítette ki a korabeli francia, angol, olasz és kisebb mértékben amerikai antantpolitika Magyarországot illető tényezőit és vonatkozásait. Angol nyelven jelentősek e szempontból Harold Nicolson (Peacemaking) naplójegyzetei, és Margaret Macmillan (Párizs, 1919) kitűnő összefoglaló könyve; most mindezekhez lényegesen hozzájárul — és magyarszimpátiája miatt különbözik is - Cartledge jelen munkája, leginkább annak a párizsi tárgyalásokról szóló része. Ez, valószínűleg nem véletlenül, a leghosszabb fejezet. Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek.

Mindehhez jelentősen hozzájárult az elvesztett magyar presztízs és a háborút követő siralmas magyar események sora - ezt én fűzöm hozzá Sir Bryan Cartledge országunk történelmét mélyen megértő könyvéhez.

Bevezető

Budapest, 1896. június 8. Ünneplőbe öltözött a magyar főváros ezen a szép nyári napon. Ferenc József osztrák császár és magyar király ritka látogatásai egyikére érkezett királyságába és második fővárosába. Erzsébet királynét, a melankolikus szépséget, akiről köztudott volt, hogy jobban kedvelte a tágas magyar mezőket és a tüzes lovakat, mint a Hofburg hideg formalitását, és aki a császár-király oldalán ült, a magyarok tömegei különleges melegséggel üdvözölték. 1700 lovas, hagyományos öltözékben, a megyei bandériumok és a nemzet feudális milíciája képviseletében kísérte az állami díszhintót a királyi palotából a koronázó Mátyás-templomba, majd a Dunán át a gótikus stílusban épült új Parlamentig. Még a londoni Times tudósítóját is - aki az alkalomra Becsből leutazott Budapestre - lenyűgözte a látvány:

„Reménytelen vállalkozás volna, hogy teljes képet kíséreljünk meg adni a szivárvány minden színében pompázó sok száz egyenruháról és viseletről. A kíséretnek csaknem két órába tellett, amíg átjutott a Dunán a túlpartra. A 80 városi és megyei bandérium a huszáregyenruha számos változatát mutatta be, volt ott sok paraszti viselet, és voltak, akik szemes páncélinget viseltek, fokossal és ólmosbottal. A ruházatok bemutatták a színskála minden árnyalatát, az izmos parasztok ruhái visszafogottabb színeitől [...] a legvadabb skarlátvörösig és kénsárgáig, azúrkékig és vakító fehérig, az ibolyaszíntől, a bíbortól az aranyig, a karmazsinvörösig és rubintvörösig. Sokan hanyag eleganciával leopárd- vagy párducbőrt vetettek a vállukra.”

Ahogy a menet lassan levonult a Varból, és átkelt a Margit hídon, fanfárok harsogtak és ágyúk dörögtek, üdvözölték az uralkodót és hitvesét. A budapestiek és a királyság minden részéből a fővárosba érkezett magyarok, amikor nem az uralkodó osztály pompás felvonulását csodálták, jóllakhattak a Vérmezőn egy tömeges pikniken, ahol ökrök forogtak a nyársakon, vagy a Városligetben felállított rengeteg pavilonnál. Az ünnepségek alatt 5600 liter bor és 32000 pár virsli fogyott naponta.

A magyar nemzet a millenniumot ünnepelte, annak az ezredik évfordulóját, hogy Kr. u. 896-ban a magyar törzsek szövetsége elfoglalta a Kárpát-medencét. A menetben, a súlyos díszmagyarban izzadó sok nemesúr között ott lovagolt Magyarország két későbbi miniszterelnöke is: Károlyi Mihály gróf, megyéjének a bandériumában, és Bethlen István gróf, budapesti joghallgató, a népes erdélyi csoportban. Mindkettőre vezető szerep várt a legszörnyűbb eseménysorban, amely valaha is lesújtott a magyarokra. Egyikük majd segíteni fogja az országot a talpra állásban.

Bethlen István gróf, Magyarország miniszterelnöke, 1926.

Magyarország ezer éve

Más, szerencsésebb nemzetek történelme diadalokkal és győzelmekkel van megtűzdelve, Magyarországé szerencsétlenségekkel és vereségekkel. A magyarok erőssége a túlélés és a talpra állás.

Száz esztendővel az után, hogy a magyar törzsszövetség elfoglalta a termékeny Kárpát-medencét, és fél évszázaddal az után, hogy a magyarok kalandozó rabló hadjáratai, amelyek Brémától Bolognáig rettegéssel töltötték el Európát, I. (Szent) István király megvetette egy európai keresztény királyság alapjait. Bár rendkívüli katonai tehetséget árult el, amikor legyőzte azokat, akik szembeszálltak hatalmával, I. István mindenekfelett a béke és a rend embere volt. Nyugat felé irányította országát, amikor a római, és nem a bizánci ortodox kereszténységet választotta. Olyan közigazgatási szervezetet adott az országnak, amelynek központi eleme, a megye mind a mai napig működik. Politikai eredményei teljes mértékben indokolják azt a tiszteletet, amellyel a magyarok ezer év múltán is adóznak emlékének. A Szent Korona, amelyet II. Szilveszter pápa küldött Istvánnak az 1000. év karácsonyán lezajlott koronázására, a magyar államiság legfőbb jelképévé vált, és az is maradt. Istvánt 1083-ban avatták szentté.

István öröksége túlélte Magyarország első nagy megpróbáltatását, a tatárjárást, amikor a XIII. században mongol hordák rohanták le az országot, kifosztották a városokat, falvakat, és megtizedelték a lakosságot. IV. Béla, a kevés tehetséges Árpád-házi uralkodók egyike, újjáépítette a királyságot, fejlesztette védelmi rendszerét, helyreállította a törvény uralmát, és az Árpádokat követő Anjou királyokra egy élhető, a szomszédjai által tisztelt királyságot hagyott, amely már nemcsak a Kárpát-medencére terjedt ki, hanem magában foglalta Horvátországot és a dalmát partvidéket is. Erre az örökségre építve az Anjouk Magyarországot Európa egyik legerősebb államává tették. I. (Nagy) Lajos perszonálunió formájában uralkodott Magyarországon és Lengyelországon. I, (Anjou) Mária királynő férje, Luxemburgi Zsigmond pedig az első olyan magyar uralkodó volt, aki viselte a Német-római Birodalom császári koronáját is.

Magyarország ereje azonban csak látszólagos volt, nem valódi. A magyar korona olyan nagy területekre terjesztette ki fennhatóságát, ami jócskán meghaladta azt a képességét, hogy ellenőrizze vagy meg is védje azokat. Nőttek a belső, feloldhatatlan ellentmondások - a korona és a túlságosan nagy hatalomhoz jutott bárók, a túl sok kiváltsággal rendelkező nemesek és a túlságosan megterhelt parasztok között -, ehhez járul a csekély népesség és egy kevéssé fejlett gazdaság: mindez komolyan akadályozta Magyarország fennmaradási lehetőségeit, hiszen beszorult két, fellendülőben levő birodalom, északon a Habsburgok Ausztriája és délen az oszmán törökök közé. Magyarország gyakran tragikus történelme során nem utoljára a hübriszt követte a nemezis, az elbizakodottságot a végzet: 1526-ban a mohácsi csatamezőn Nagy Szulejmán hódító törökjei megsemmisítették II. Lajos seregét. A király is elesett, Magyarország bárói és nemesei zömével együtt. Az összeomlott Magyarország területe csatamezővé vált, amelyen a törökök és a magyar koronára vágyó vetélytársak harcoltak és fosztogattak.

Csaknem két évszázadon át Magyarország — Caesar Galliájához hasonlóan - három részre volt felosztva: egy nagy középső és déli területet a törökök foglaltak el, északnyugaton egy félhold alakú terület az osztrák Habsburgok uralma alá került, akik megnyerték a magyar koronáért folytatott küzdelmet, és a Tiszától keletre ott volt Erdély autonóm fejedelemsége, ahol az egymást követő magyar, de török protektorátus alatt uralkodó fejedelmek elevenen tartották a magyar függetlenség lángját, és tovább fejlődhetett a magyar kultúra. Erdély lett az a kiindulópont, ahonnan a XVII. század folyamán többször is kísérletek indultak ki - a törökök jóváhagyásával vagy anélkül - az idegen Habsburgok eltávolítására, és egy egységes, független Magyarország megteremtésére. E kísérletek mindegyike kudarcot vallott, de becsületet szerzett a magyaroknak, és időnként még az esetleges győzelem szikrája is felvillant. A XVIII. század elején Rákóczi Ferenc nyolc évig tartó szabadságharcában egy zömmel protestánsokból álló sereg élén küzdött az osztrákok ellen. A harc elvileg döntetlennel végződött, de Rákóczinak nem sikerült kiűznie az osztrákokat az országból.

A XVII. század végén az osztrákok és a lengyelek legyőzték a törököket Bécs alatt, ezt követte Buda felszabadítása (amely akkor még nem egyesült Pesttel). Mindez végül 1699-ben a törökök Magyarországról való végleges kiűzéséhez vezetett, de egyben a Habsburg-uralom megerősödéséhez is, amely ellen egy évszázadon át nem voltak megmozdulások.

Az a tény, hogy senki sem szállt nyíltan szembe a Habsburgokkal, egyáltalán nem azt jelentette, hogy a magyarok passzív alávetettségbe süllyedtek. A kétkamarás diéta, amelyen keresztül Magyarország nemesi uralkodó osztálya - a mágnások és a köznemesek - kifejtették a kormánynak nézeteiket, és szükség esetén meg is védték érdekeiket a korona ellenében, a XVIII. század folyamán elszántan védte alkotmányos jogait, és azokat a kiváltságokat, amelyeket az egymást követő magyar királyok megadni kényszerültek. Ezek között a legkiemelkedőbb és a legellentmondásosabb a magyar nemesség adómentessége volt. Ez ürügyet adott a Habsburg-uralkodóknak arra, hogy kemény, diszkrimináló vámokkal sújtsák a birodalom többi részébe irányuló magyar exportot. Mária Terézia és fia, II. József kísérletei, amelyekkel megpróbálták rákényszeríteni a nemeseket arra, hogy vegyék ki részüket a királyság védelméből, és valósítsák meg az igencsak szükséges társadalmi és gazdasági reformokat, olyan feszültséget teremtettek Magyarország és Bécs között, amely valószínűvé, ha nem is elkerülhetetlenné tett egy esetleges szakítást. A század végén Magyarország társadalma még mindig feudális volt, elmaradott paraszti gazdasága nagy részben a jobbágyság középkori intézményén alapult. A társadalom heterogén volt, amelyben az etnikai magyarok a 8,6 milliós népességnek csak a 39%-át alkották. Az etnikai kisebbségek, az úgynevezett nemzetiségek (szlovákok, románok, horvátok, ruszinok, szerbek és németek) számbeli növekedése újabb feszültségforrást jelentett a vidék gazdasági nélkülözése és szegénysége mellett. A felvilágosodás eszméi nyomán gyors fejlődésnek indult a magyar nemzeti gondolat és a hazafiság.

A magyar szóval lehet jelölni a magyar állam minden lakosát, beleértve a „nemzetiségeket”: a szlovákokat, románokat, szerbeket, horvátokat, németeket és a ruszinokat is. A magyar szó azonban elsődlegesen azokra az országlakosokra vonatkozott, akiknek magyar volt az anyanyelve, és akik a honfoglaló magyarok távoli leszármazottadnak tartották magukat. A XVIII. század derekától kezdődően a felvilágosodás hatást gyakorolt Magyarországra, érdeklődést és lelkesedést ébresztett a magyar nyelv iránt. Magyarországon a politikai és az irodalmi nyelv, amelyet a művelt osztályok a magánbeszélgetéseken kívül igen sok célra használtak, Európában egyedülálló módon még mindig a latin volt. A felvilágosodás korának vezető magyar költői nemcsak irodalmi nyelvvé tették a magyart, de összekapcsolták a nyelvet a hazafisággal és a nemzeti eszménnyel, megvetve ezzel a nacionalizmus alapjait. A századfordulóra a magyar nyelv iránti lelkesedésbe negatív felhangok is vegyültek; a nem magyarul beszélő etnikai csoportokat megvetéssel kezelték. Megszületett a „nemzetiségi kérdés”, amely az elkövetkező másfél évszázadban kártékony hatást gyakorolt a magyar politikai életre.

Nyugtalanító módon a felvilágosodás bátorítására a „nemzetiségek” között is fejlődni kezdett a nemzeti azonosság és kulturális büszkeség érzése. A szlávok által körülvett magyarokban mindig is élt a külső fenyegetettség tudata; ettől kezdve azonban egyre inkább érzékelték a belső fenyegetettséget is.

A gazdasági elmaradottság, a napóleoni háborúk után a mezőgazdasági árak összeomlása okozta sebezhetőség az egyre növekvő társadalmi feszültséggel együtt elgondolkodtatták a magyar nemesi osztály művelt tagjait - az írókat, a költőket és a politikusokat akik megérezték, hogy tenni kell valamit. A XIX. század első felében ez a szükség irányította egy csoport kiemelkedő ember tevékenységét, közülük Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc nevét kell megemlíteni. Ők a reformkor idején hazájuk történelmének fényes lapjait írták.

Széchenyi István gróf 1791-ben született Magyarország egyik legkiemelkedőbb mágnáscsatádjából. Rövid, de kiváló katonai pályafutás után lelkes utazó lett, erős és értelmes kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje más országok működését is.

Angliai látogatásai nyomán mélységesen csodálta az angol politikai intézményeket, a társadalmi mobilitást és életmódot. Egyetértett Jeremy Benthammel abban, hogy a régi törvények és szokások, bármilyen tiszteletreméltóak is, elvetendőek, ha többé nem hasznosak: a holtak nem gyakorolhatnak zsarnokságot az élők felett. Nem volt demokrata, úgy vélte, hogy a földbirtokos osztályok folyamatos túlsúlya az egyetlen biztosítéka a nemzet fennmaradásának. Ugyanakkor szenvedélyesen hitt abban, hogy Magyarországon sürgető szükség van a fokozatos, konszenzuson alapuló, társadalmi és gazdasági reformokra. Azzal érvelt, hogy a földbirtokos, éppúgy, mint a paraszt, annak a feudális rendszernek a rabja és áldozata, amely még mindig Magyarországra nehezedett. Erőfeszítéseivel és három átütő erejű könyvével, amelyek közül a Hitel a legismertebb, igyekezett meggyőzni saját osztályát. A földbirtokosokat meg kellett szabadítani az Ősiség törvénye béklyóitól, amely megakadályozta, hogy hitelt kapjanak beruházásaikhoz, mert nem kínálhatták fel birtokukat biztosítékként. Széchenyi nemcsak az elméletek embere volt, hanem gyakorlati reformer is: hozzájárult a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához és finanszírozásához, meghirdette a Budát és Pestet összekötő Lánchíd tervét, szorgalmazta Magyarországon a lótenyésztést és a lóversenyek bevezetését, és Pesten megalakította az első angol típusú klubot. Életére azonban gyakori depressziós időszakok vetettek árnyékot, ezek végül aláásták az egészségét, és 1860-ban öngyilkosságot követett el. Ennek ellenére teljes mértékben megérdemelte azt a kitüntető jelzőt, amellyel a nála radikálisabb Kossuth Lajos, későbbi ellenfele illette, amikor a „legnagyobb magyar"-nak nevezte őt: ez az elsőbbsége máig elvitathatatlan.

Az 1840-es évek derekára a reformkor nagyjainak parlamenti munkája, írásai, retorikája egy sor gazdasági, társadalmi és közigazgatási reformot eredményezett, amelyek lebontották a feudalizmus intézményeit, és megvetették a polgári társadalom alapjait. A magyar országgyűlés megtapasztalta, hogy a hatáskörébe tartozó politikai területeken aktívabb ellenőrzést tud gyakorolni, egyben ott voltak a különféle európai forradalmi mozgalmak példái: mindez felbátorította a magyar országgyűlést arra, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal olyan területeken is, amelyeken hagyományosan az uralkodó előjogai érvényesültek. V. Ferdinánd király, akinek az idegeit megrendítették az 1848 márciusában Bécs és Pest utcáin kitört forradalmak, vonakodva bár, de szentesítette az „áprilisi törvényeket”, egy törvénycsomagot, amely beteljesítette Magyarország átalakulását birodalma elmaradott, stagnáló tartományából erőteljes, megreformált, csaknem független állammá.

„..bírjuk inkább elszánt hazafiságunk ’s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország — volt; én azt szeretném hinni-, lesz!”

Néhány hónappal később - amikor elmúlt a trónját fenyegető veszély, és a Horvátország vezette nemzetiségek egyre ellenségesebben viseltettek a magyar országgyűlés iránt — Ferdinánd visszavonta a szentesítést, felbátorította a horvátokat, hogy támadják meg Magyarországot, és ezzel elkerülhetetlenné vált a háború Ausztria és Magyarország között. 1848 szeptembere és 1849 augusztusa között a Kossuth által felállított magyar nemzeti haderő, a honvédség legyőzte a horvátokat, és olyan erővel harcolt az osztrákok ellen, hogy a küzdelem holtpontra jutott. Az új császárnak, Ferenc Józsefnek orosz segítséget kellett kérnie, amelyet I. Miklós cár boldogan meg is adott. Magyarország utolsó és legnagyobb szabadságharca esélyei ezzel megsemmisültek. Megadta magát az oroszoknak, a megadást osztrák részről kegyetlen bosszú követte, amely megbénította a legyőzött Magyarországot és megbotránkoztatta Európát. A magyarok azonban ismét tanúbizonyságot tettek kivételes rugalmasságukról, és arról a képességükről, hogy talpra tudnak állni.

Az elkövetkező két évtized során Magyarország és Ausztria óvatosan tapogatózva, gyakori kudarcokkal haladt egy olyan elrendezés felé, amelyet mindkét fél szükségesnek ítélt. Földrajzi helyzetük, közös történelmük a két országot olyan boldogtalan házasságra ítélte, amelyből egyik sem léphetett ki, nem engedhette meg magának a válást. Magyarország nélkül Ausztria nem számíthatott a nagyhatalmi státusra, Magyarország pedig Ausztria nélkül a nagyhatalmak kénye-kedvére lett volna kiszolgáltatva. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország független és elméletileg egyenlő partnere lett Ausztriának a kettős monarchiában: cserébe beleegyezett, hogy osztozik Ausztriával a felelősségben a külügyek, a hadügy és az e területekkel kapcsolatos pénzügyek területén. A magyar politikát 1914-ig és még azon túl is e megegyezés részletei körüli keserű viták uralták. Voltak olyanok, mint az akkor száműzetésben élő Kossuth Lajos, akik úgy tartották, hogy Magyarország túl sokat engedett, jobban ki kellett volna aknáznia a Habsburgok gyengeségét, különösen a poroszoknak Ausztria felett 1866-ban aratott győzelme után, és a teljes függetlenségre kellett volna törekednie. A magyar uralkodó osztály tagjainak többsége azonban egyetértett Deák Ferenccel, a kor vezető államférfijával és a kiegyezés megteremtőjével abban, hogy a létező társadalmi szerkezet a csúcsán álló uralkodóval (még ha az osztrák is) a legjobb biztosítéka a társadalmi stabilitásnak olyan időkben, amikor az veszélyben forgott a királyságon belül élő nem magyar nemzetiségek egyre növekvő törekvései miatt.

A kiegyezés visszaszerezte Magyarországnak azokat a jogokat és kiváltságokat, amelyek megőrzéséért három évszázadon át küzdött a Habsburg-abszolutizmus, és 1849 után a neoabszolutizmus ellen. Megerősítette a magyar földbirtokos osztály társadalmi és gazdasági fölényét. 1896-ra, amikor a nemesség végigparádézott Budapesten (Buda és Pest 1872-ben egyesült), hogy tisztelegjen a császár-király és a millennium előtt, ennek az osztálynak sok ünnepelni-valója volt. A magyar gazdaság, mind a mezőgazdaság, mind az ipar, hála jó részben a népes, energikus és tehetséges zsidó közösségnek és az országba áramló egyre több külföldi tőkének, 1850-hez képest jelentősen fejlődött. A nagybirtokok virágoztak az osztrákokkal fennálló vámunió következtében. Tisza Kálmán alatt a nem éppen megfelelő nevű Szabadelvű Párt uralta három évtizeden át a magyar politikai életet, és megadta Magyarországnak azt a stabilitást, amelyre szüksége volt a gazdasági fejlődéshez.

A millennium diadalittas hangulata, pompás felvonulásai, Budapestnek mint elegáns, modern európai fővárosnak hirtelen tündöklése elterelte a figyelmet a belső problémákról és feszültségekről, amelyek 1914-re olyan komollyá fajultak, hogy már a magyar állam integritását fenyegették. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás, amely 1853-ban megerősítést nyert, nem sokat könnyített a vidéki lakosság életén. Azok a parcellák, amelyeknek az egykori jobbágyok a tulajdonosai lettek, általában túl kicsik voltak ahhoz, hogy eltarthassanak egy családot. A parasztság körülbelül egyharmadának egyáltalán nem volt földje, csak időszaki vagy alkalmi munka segítségével tengette életét. Még a XIX. század végén is ott lebegett a magyar vidék felett az éhínség veszélye. A kétségbeesett parasztok aratósztrájkjai és erőszakos cselekedetei mindennaposakká váltak, azokat a gyűlölt csendőrség, és időnként a katonaság rendre elfojtotta. Mivel a parasztságnak nem volt parlamenti képviselete sérelmei orvoslására - Magyarországon a népességnek mindössze 6%-a rendelkezett választójoggal, és 1913-ig nem volt titkos a szavazás - a pusztulás elől csak az emigráció jelentett menekülést. 1869 és 1910 között 1,25 millió magyar emigrált az Amerikai Egyesült Államokba és Nyugat-Európába, főként a falusi és városi proletariátus köreiből.

A vidék szegénysége csak tovább fokozta a nemzetiségek elégedetlenségét, melyeknek a zöme az országhatárok mentén, a mezőgazdaságilag kevésbé virágzó területeken élt. A szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok folyamatosan a „magyarosításnak” nevezett kulturális üldöztetésben részesültek, amellyel az egymást követő magyar kormányok igyekeztek biztosítani a magyar nyelv felsőbbségét, és azzal a heterogén magyar állam feletti magyar ellenőrzést. A főként nem magyarok lakta régiókban bezárták a nem magyar nyelvű középiskolákat és a kulturális intézményeket, és a nem magyar iskolákban is minden szinten, az óvodától felfelé kötelező volt a magyar nyelv tanítása. A viszonylag liberális 1868-os nemzetiségi törvényt, amelynek célja a nemzeti kisebbségek jogainak a védelme volt, nagymértékben mellőzték azok a helyi hatóságok, amelyek feladata lett volna a törvény alkalmazása. A nemzetiségek tiltakozásul bojkot-tálták a parlamenti munkát. Az ebből következő feszültség csak ritkán robbantott ki erőszakot: azok a különféle politikai szervezetek, amelyek megjelentek a nemzetiségek körében, általában úgy határoztak, hogy kivárnak; de az 1903-ban Horvátországban megvalósult komoly forrongások egy olyan évized nyitányát jelezték, amely alatt a magyar uralkodó osztály és a nemzetiségek közötti kapcsolat egyre csak rosszabbodott. A magyar állam széthullása csak egy kiváltó okra várt.

A helyzetet csak rontotta, hogy a XX. század első évtizedében Magyarországot egy hozzá nem értő, gyenge koalíciós kormány irányította, amely Tisza István - Tisza Kálmán fia az újonnan megalakult Munkapárt feje 1910-es választási győzelméig volt hatalmon. Tisza, először mint az alsóház elnöke, majd 1913-tól mint miniszterelnök, átvágta az alkotmányos civakodások bonyolult csomóját, amelyre akkor már az osztrák-magyar viszony korlátozódott, és amely megfosztotta a Monarchiát az annyira szükséges védelem finanszírozásától, és helyreállította Béccsel a munkakapcsolatot. Mint a közös miniszteri tanács, a Monarchia kulcsfontosságú politikacsináló testületének a tagja, Tisza - első ízben azóta, hogy Andrássy Gyula gróf kiválóan működött mint a Monarchia külügyminisztere - hangot adott Magyarországnak a politikában, és tette ezt válságos időkben.

Tisza politikája két meggyőződésből fakadt, amelyekhez acélos elszántsággal és néha szenvedéllyel ragaszkodott. Az első az a hite volt, hogy a nemesség szent küldetése a magyar nemzet vezetése, amelynek mind az egysegét, mind magyar jellegét meg kell őrizni. Ebből következett, hogy ellenállt minden olyan kísérletnek, amely a választójog kiterjesztésére irányult: csakis a magyar földbirtokos osztályban lehet megbízni, csak az gyakorolhatja a politikai jogokat a nemzet egésze javára. A paraszt, mondta, „komoly politikai érvek mérlegelésére képtelen, és a legkülönbözőbb, de egyaránt erkölcstelen és veszélyes politikai kortesfogások által irányíttatja szavazatát.” A másik meggyőződése szerint Magyarország számára életbevágó fontosságú volt a Monarchia és Németország szövetsége. „A magyar nemzet az, amelyik a német birodalommal való nemzetközi szövetséget talán még az osztrák németeknél is nagyobb egyértelműséggel támogatja. Egész politikánk egyik sarokköve ez, mert múló epizódok felett magasan álló alapigazságnak valljuk és hirdetjük, hogy a magyar nemzetnek a nagy német nemzettel való politikai szolidaritásban kell világtörténelmi hivatását betöltenie.”

1914 júniusában, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége szarajevói meggyilkolása után Tisza szenvedélyesen érvelt a minisztertanácsban az ellen, hogy a gyilkosságot ürügynek használják fel egy Szerbia elleni háborúhoz, miközben az osztrák miniszterek éppen erre akarták rávenni a császárt. Tisza tudta, és meg is mondta Ferenc Józsefnek, hogy „egy Szerbia elleni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszországgal, és ez világháborúvá fog válni”. Ebben a kérdésben világosabban látott, mint bármelyik európai partnere. Tiszára azonban hatott az érvelés, hogy Vilmos császár, aki a szerbek elleni lépés mellett volt, le fogja becsülni Ausztria-Magyarországot, ha a Monarchia visszafogja magát. Ezt gyengeségként fogja értelmezni, és ennek következtében sérülhetnek Magyarország érdekei. Tisza, aki szilárdan hitt a német szövetség elsődleges fontosságában, ekkor vonakodva bár, de a háborúra szavazott. A háborút szinte kötelezően kiváltotta az az ultimátum, amelyet Bécs 1914. július 23-án adott át Szerbiának, és amely úgy volt megfogalmazva, hogy biztos legyen annak visszautasítása.

Ha Tisza babonás lett volna - bár nem volt az -, bizonyára hatást gyakorolt volna rá az egybeesés az ultimátum átadása és egy hatalmas vihar között, amely Budapestre csapott le. A 100 m/s erősségű szél tucatjával döntötte össze a házakat, felszaggatta a Szent István-bazilika tetejét, komoly károkat okozott a Mátyás-templomban, elzárta a Lánchidat, számos sebesültje volt, és néhány halottja is.

A legtöbb magyar örült a lehetőségnek, hogy leszámolhat az engedetlen délszlávokkal. Budapesten, hasonlóan a többi jövendő hadviselő fél fővárosaihoz, az utcákon zenekarok játszottak, az emberek virágot hintettek a vonuló katonák elé, üdvözlő és síró tömegek töltötték meg a pályaudvarokat, hogy búcsúztassák a katonákat. Mindenki énekelte vagy dúdolta a legújabb divatos dalt, „Várj csak, várj csak, kutya Szerbia!” Magyarország azonban, részben az országgyűlésnek a honvédelmi kiadásokkal kapcsolatos makacs fukarsága következtében, szánalmasan rosszul volt felkészülve a háborúra. A kettős monarchia hadserege, eltekintve az elit ezredek káprázatos egyenruháitól, gyatrán volt felszerelve és gyatrán volt kiképezve. Ausztria-Magyarország vesztesége már a háború első négy hetében 250 000 ember volt (halottak és sebesültek), és a Monarchia 100 000 katonája esett hadifogságba. Magyarország 40%-kal részesült ezekben a veszteségekben, amelyek csak kevés magyar családot kíméltek Hat hónap elteltével a hivatásos hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, és a Monarchia attól kezdve csak az újonnan besorozott katonákra számíthatott.

A magyar politikai vezetésben csak nagyon kevesen emelték fel szavukat a szoros magyar-német szövetség vagy a háború ellen, ami - mivel Ausztria-Magyarország nem cselekedhetett német támogatás nélkül - mindebből következett. A kevesek egyike Károlyi Mihály gróf volt, aki 1914 májusában egy politikai gyűlésen ezt mondta: „Én olyan külpolitikát akarok, amely mellett megvan a szabad kezünk, és nem vagyunk uszályhordozói a germán imperializmusnak [...] Közelednünk kell Franciaországhoz és Oroszországhoz, és úgy biztosítani balkáni érdekeinket.” Amikor a háború kitört, Károlyi azonnal hazasietett az Egyesült Államokból, ahol látogatóban járt. Franciaországig jutott el, ahol Bordeaux-ban mint idegen ellenséget néhány hétre internálták (Károlyi lelkes franciabarát volt). Mind ő, mind Bethlen István gróf, bár parlamenti képviselőként mentességet élveztek a katonai szolgálat alól, lovassági tisztként önkéntesnek jelentkeztek. Mindkettőjükre vezető szerep várt hazájuk vészterhes jövőjében.

Károlyi Mihály és Bethlen István

Mindkét grófban közös volt a nemesi származás és talán a politikai becsvágy is, de ezenkívül nem sok mindenben hasonlítottak egymásra.

Károlyi, az európai arisztokrácia sok más tagjához hasonlóan, a beltenyészet áldozatának tekinthető: szülei első unokatestvérek voltak, Magyarország két legkiemelkedőbb és leggazdagabb családjából származtak. A Károlyiaké volt az országban a második vagy a harmadik legnagyobb birtok. Az 1875 márciusában született Mihály beteges gyermekként, farkastorokkal, nyúlajakkal jött a világra, és egyik szemére csaknem vak volt. Alig tudta megértetni magát, míg végül tizennégy éves korában átesett egy kockázatos, de jól sikerült szájpadműtéten, ami lehetővé tette, hogy érthetően tudjon beszélni. Figyelemre méltó elszántsággal naponta végzett hangképző gyakorlatokat, és ennek köszönhetően beszéde csaknem normális lett. Mihály anyja nem sokkal fia születése után tüdőbajban meghalt, apjának pedig nem volt ideje sérült gyermeke számára, akit végül egy aggódó nagyanya nevelt fel. Ahogyan az gyakran megesik, a hátrányos fizikumú Károlyi szédületes tevékenységekbe sodródott, így akarta megmutatni, hogy úrrá képes lenni - és úrrá is lett - a nehézségeken. Pólójátékos volt, gyors autókat vezetett, és vakmerően kockáztatta a családi vagyont a Kaszinóban.

„Károlyi Mihály, amikor először láttam őt a pesti utcán, lapos, nagy karimájú, művészkedő kalapjában, amely fehér színű, és grófnak kell hozzá lenni, hogy valaki a fejére merje tenni, még javában hasonlít ahhoz a fiatal mágnástípushoz, amelyet a lóversenytéren vagy a Park klub kerítése mögül a közönséges pesti halandónak is van módjában láthatni. Igen könnyen odaképzelhető volt ő a Nemzeti Kaszinó akármelyik foteljébe, ahol mérhetetlenül szokás unatkozni, anélkül, hogy eszébe jutna az ásítozónak a könyvtárterembe átalmennie. Elképzelhető volt a kártyaasztalnál, ahol olyan veszteségek érték, amelyek a magyar kártyások történetében is párjukat ritkítják [...] Elképzelhetjük a golfjáték, a tenisz, a vitorla mellett - csak éppen azon a helyen nem, ahová később a sors rejtélyességéből került [...]. De ha majd jön egy történelmi regényíró, aki hűvös távolságból veszi vizsgálat alá K.M. csodálatos sorát, közelebbről láthatja a sorsdöntő figurát, mint mi, akik személyesen ismertük. Azt mondják, hogy nem történnek véletlen dolgok a világon - holott, amikor K.M. kiszámíthatatlan pályafutását vizsgáljuk, meg kell rendülni bennünk minden hitünknek, amelyet valaha a céltudatosságról, a karrierszámításokról, az öntudatos kitervezésekről magunkban felépítettünk. Azok az ismeretlen erők jutnak eszünkbe, amelyek a föld mélyében rezgéseket, a légkörben a viharokat idézik elő. A föld alól vagy a levegőből jött elő az a szellem, amely a szakállas fiatalember sorsát intézi, holott ő még olyan egykedvűen, gondolattalanul, ficsúrosan megy a pesti utcán, aki legfeljebb tán csak azzal törődik, hogy mit fog csinálni az unalmas, hosszú nyári napon [...] Másodszor a miniszterelnökségi palotában látom..."

Komolyabbra fordítva a szót, sokat olvasott angolul és családja franciabarát hagyományaihoz híven, franciául. Húszas évei elején több évet töltött Párizsban, ellátogatott Angliába és az Egyesült Államokba is. Részben nagybátyja, Károlyi Sándor gróf hatására, aki Magyarországon megalapította a mezőgazdasági szövetkezeti mozgalmat, Mihály flörtölt a szocializmussal is, Marx Károlyt olvasta, és Londonban találkozott Sidney és Beatrice Webb-bel. 26 évesen a Függetlenségi Párt jelöltjeként kívánt bejutni a parlamentbe, de mivel nem volt hajlandó a Magyarországon bevett szokásnak számító szavazatvásárlásra, veszített. 1910-ben több szerencséje volt, hasznot húzott abból, hogy ő volt az OMGE, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület újonnan megválasztott elnöke. El is foglalta helyét az alsóházban, az ellenzék padsoraiban. A Függetlenségi Párt Kossuth Lajos elveit kívánta ébren tartani (Magyarország teljes függetlensége, kisebb mértékű függés Németországtól és társadalmi reform); a párt radikálisabb szárnya, amely felé Károlyi hamarosan vonzódni kezdett, az általános választójogot is céljai közé sorolta. Amikor 1912-ben Tisza István az erős kéz taktikájával biztosította, hogy átmenjen a parlamenten a vitatott honvédelmi törvény (amelyek alapján Magyarországnak nagyobb részt kellett vállalni a Monarchia védelmi kiadásaiból), Károlyi úgy megsértette Tiszát, hogy párbajra került sor közöttük (bár a párbaj hivatalosan törvénytelen volt, Magyarországon úriemberek között még mindig ez volt a becsületbeli ügyek elrendezésének az elismert módja). Amikor 34 összecsapás után Károlyi elszenvedte az első sebesülést, a párbaj véget ért.

1914-ben Károlyi magánéletének a bonyodalmait - ezek közé számítható egy hosszú és reménytelen viszony egy férjes asszonnyal és tengernyi adósság, amelyet a Kaszinó kártyaasztalánál halmozott fel - megoldotta egy fényes házasság, Andrássy Katalinnal (Katinkával vagy Katussal), egy vonzó, intelligens és független leánnyal, Andrássy Gyula gróf unokájával. Andrássy Gyula a kettős monarchia kivételes tehetségű külügyminisztere volt az 1870-es években. Katinka nemcsak Magyarország egyik legkiválóbb családjához tartozott, de gyakorlatilag rokonságban állt az összes többivel is, a Zichyekkel, a Pálffyakkal, az Esterházyakkal, a Batthyányakkal és az Odescalchiakkal, hogy csak néhányat említsünk. Ha tekintetbe vesszük a megpróbáltatásokat, amelyeknek ki volt téve, ez a házasság kivételesen jól sikerült. A korra jellemző volt - legalábbis Magyarországon -, hogy amikor a háború kitörése után Károlyi önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett, azonnal kinevezték lovasezrede parancsnoka szárnysegédjévé, nehogy egy ilyen neves földbirtokos és politikus az életét kockáztassa a frontvonalban. A társadalomra még inkább jellemző az a tény, hogy ezredének a galíciai frontra küldését - ahol arra égető szükség lett volna - néhány hónappal elhalasztották, amíg Károlyi ifjú felesége világra nem hozta első gyermeküket.

Bethlen István pályája is hasonlóan indult, mint Károlyié. 1874-ben született, jelentős erdélyi földbirtokos családból. A kis István 8 éves korában elveszítette az édesapját, és édesanyja, született Teleki Ilona grófnő, akit megrendített férje korai halála, a depresszió árnyaival küzdött. Istvánt, apja végrendeletének megfelelően, a bécsi Theresianumba küldték tanulni. Az intézményt Mária Terézia alapította a Monarchia arisztokrata gyermekei számára azzal a céllal, hogy ott erősödjék meg bennük a korona iránti hűség. Igen magas volt az oktatás színvonala, és erkölcsisége megegyezett a XIX. századi angol public schooloké-val. István 18 éves koráig volt az intézetben, és jól tanult.

A Theresianum többi sztár-növendékével együtt kinevezték királyi apródnak. Amikor kikerült ebből a szigorú fegyelmű melegházból, már nagyjából kialakultak benne azok az elvek, amelyek későbbi politikai pályafutását formálták. Bár sok szempontból liberális volt, Bethlen szenvedélyesen hitt abban, hogy a nemesség feladata a nemzet irányítása, és inkább Széchenyi István fokozatosságra épülő filozófiájának, mint Kossuth radikalizmusának volt a híve. Károlyi Mihályhoz hasonlóan azonban őt is vonzotta Károlyi Sándor gróf szövetkezeti mozgalma, és elhatározta, hogy bevezeti és továbbfejleszti azt szülőföldjén, Erdélyben.

Mint a budapesti egyetem joghallgatója - ahol talán először találkozott Károlyival Bethlen úgy ünnepelte meg kiszabadulását a Theresianum szoros kötelékeiből, hogy elmerült a főváros előkelő társasági élete örömeiben. Lediplomázott, de nem tüntette ki magát tanulmányai során. Ezután több hónapot töltött Angliában, részben, hogy jobban megtanuljon angolul, részben, hogy a brit mezőgazdaságot tanulmányozza. Időközben világossá vált számára, hogy anyja szüntelen betegeskedése miatt reá fog hárulni erdélyi birtokaik irányítása. E feladatra készülve két esztendőt töltött a legjobb magyar mezőgazdasági intézményekben, mielőtt hazatért volna ősei földjére, Erdélybe, annak is az egyik kevésbé fejlett régiójába, amelyben jelentős volt a román népesség. Földbirtokosi kötelességeit komolyan vette, ideje, ereje zömét gazdasága modernizálásának, terményei és állatállománya javításának szentelte. Sokat utazott Európában és Észak-Amerikában azzal a céllal, hogy a mezőgazdasági gyakorlatot és technikákat tanulmányozza. Arra is volt ideje, hogy udvaroljon Bethlen Margitnak, akit feleségül is vett. A menyasszony nem volt rokona, bár ugyanazt a híres erdélyi nevet viselte. Bethlen elkezdte politikai pályafutását is. 1901-ben minden gond nélkül beválasztották a parlamentbe, mint a kormányzó párt jelöltjét.

(fontos, hogy a népességben) „az az elem [azaz a földbirtokos osztály - a szerzői amely a múltban is ez országban a kultúrai felsőbbségénél, anyagi erejénél és politikai iskolázottságánál fogva mindig is a haladás barátja volt, megtartsa a jövőben is azt a supremáciát és hegemóniát, mely mindenkor e nemzetösszes polgárainak javára volt.” (Bethlen István, 1910)

Bethlen ettől kezdve megosztotta idejét Erdély és Budapest között. 1906 után, amikor Margit életet adott harmadik fiúgyermeküknek, a házasság megromlott, és Bethlen újra kezdte szerelmi kalandjait Budapesten. A parlamentben főként a mezőgazdasági kérdésekre összpontosított, és igyekezett előmozdítani Károlyi Sándor magyar szövetkezeti mozgalma, a Magyar Gazdaszövetség érdekeit. A mozgalom alelnöke is lett. Bethlen - Károlyi Mihályhoz hasonlóan - nem kedvelte Tisza gátlástalan parlamenti módszereit. Amikor 1912-ben Tisza a házelnöki székből taktikájával át akarta erőltetni a parlamenten a honvédelmi törvényt, verekedés tört ki a teremben, a rendőrségnek kellett beavatkozni, és akkor Bethlen segített kiszabadítani Károlyit a rendőrök kezéből: „Károlyi ruhája cafatokban lógott, és néhány percre még az eszméletét is elveszítette, barátai segítsége ellenére”. Akkorra Bethlen már elhagyta Tisza kormányzó pártját, a Munkapártot, és 1905-ben a Függetlenségi Párthoz csatlakozott, amelynek Károlyi is tagja volt. Károlyi ekkor még nem volt híve az általános választójognak. Mind ő, mind Bethlen aktív tagjai lettek a megtévesztő elnevezésű „Választói Jog Nemzeti Reformja Mozgalom" nevű szervezetnek, amely a választójognak csak igen csekély kiterjesztését tűzte ki célul.

Bethlen olyan intézkedéseket is támogatott, amelyek Erdélyben a magyar földbirtokosok hegemóniáját kívánták megőrizni a román többség túlkapásai, valamint Erdély és Románia esetleges uniója fenyegető gondolata ellen. Ez az unió a román külpolitika első számú célkitűzésévé vált. Mindkét kérdésben - választójogi reform és a nemzetiségekkel szemben követendő politika - Bethlen és Károlyi útja hamarosan elvált, és a politikusok egymás elkeseredett ellenfelei lettek.

A román kérdés és Bethlennek azzal kapcsolatos aggodalmai különösen kiéleződtek 1914, azaz a háború kitörése után. Bethlent két évvel korábban megválasztották az Országos Magyar Szövetség társelnökévé. Ezt a jobboldali testületet azért alapították, hogy ellenezze, és ha lehet, hiúsítsa meg a magyarországi etnikai kisebbségek autonómiára vagy a szomszédos anyaországukkal való egyesülésre irányuló törekvéseit. Románia egyre gyakrabban próbálkozott azzal, hogy megzsarolja a központi hatalmakat (Németországot és Ausztria-Magyarországot), hogy adjanak autonómiát Erdélynek, ami elkerülhetetlenül a Romániával való egyesüléshez vezetett volna. Cserébe azt ígérte, hogy megőrzi semlegességét a háborúban. Vilmos császár és Ferenc József - akik felmérték Románia stratégiai jelentőségét - nyomást gyakorolt a magyarokra, hogy fogadják el ezt az ajánlatot. Bethlen, aki a fronton levő huszárezrede és a budapesti parlament között ingázott, kulcsszerepet játszott abban, hogy Tisza István keményen ellenállt ennek a nyomásnak. Tisza meggyőzte a két császárt és minisztereiket arról, hogy a megoldás nem abban rejlik, hogy engednek a románok zsarolásának, hanem ha megszerzik Bulgária szövetségét a központi hatalmak számára, és így elszigetelik és semlegesítik Romániát. Magyarország időt nyert ezzel a stratégiával, de, amint azt a későbbi események megmutatták, nem oldotta meg a problémát.

Amint a nemzetiségi kérdés és a választójogi reform ügye Bethlent egyre inkább a Függetlenségi Párt jobbszárnya felé mozdította el, Magyarország egyre növekvő hadi balszerencséje, és az a tény, hogy közben magáévá tette az általános választójog eszméjét, Károlyit egyre inkább balra sodorta, míg végül el is hagyta a pártot. 1916 szeptemberében Bruszilov tábornok offenzívája megsemmisítette Galíciában a Monarchia negyedik és hetedik hadseregét, Ausztria-Magyarországnak 750 000 fős vesztesége volt (halottak és súlyos sebesültek), 380000 katona fogságba esett. Gyakorlatilag összeomlott a katonai utánpótlás és az orvosi szolgálat, a háború vámszedői vagyonokra tettek szert azzal, hogy papírbakancsokat és egyéb silány felszerelést szállítottak a hadseregnek. Otthon rendkívüli volt az élelemhiány, virágzott a feketepiac, és szárnyalt az infláció. Elpárolgott már a lakosság háború iránti lelkesedése, és ehhez hozzájárult egy sor kötelező hadikölcsön is. A központi hatalmak által elszenvedett vereségek arra bátorították Romániát, hogy kilépjen semlegességéből, eladja támogatását a szövetségeseknek, és cserébe azt kérte: háborús győzelmük után biztosítsák Romániának Erdélyt és más magyar területeket. Románia azonban nem volt hajlandó várni, ezért amint aláírásra került a szövetségesekkel a titkos egyezmény, 1916 augusztusában félmillió román katona szállta meg Erdélyt, és hamarosan már azt mérlegelte, hogy behatol Magyarország területére is.

Magyarországot német szövetségese mentette meg. Egy német sereget átirányítottak a nyugati frontról, amely ellentámadásba lendült Erdélyben, néhány hét alatt kikergette onnan a románokat, elfoglalta országuk nagy részét is, beleértve Bukarestet. Erdély román népességéből ezrek menekültek el otthonaikból, és követték a határon át a visszavonuló román sereget. Az otthon maradottak közül sokat letartóztattak és internáltak. Ebben a manőverben Bethlen István, a magyar kormány kinevezése alapján, vezető szerepet játszott. Bethlennek az erdélyi román fennhatóság miatti aggodalmai - legalábbis egy időre - lecsillapodtak.

Az osztrák-magyar morál újabb csapást szenvedett el, amikor 1916. november 21-én, 86 éves korában, meghalt Ferenc József császár-király. Az idős császár, a kettős monarchia szilárdságának és tartósságának a jelképe iránti hűség fontos tényező volt heterogén birodalma, és különösen soknyelvű hadserege összetartásában. (Kiszámították, hogy a Monarchia seregében minden ezer főre 267 osztrák-német, 223 magyar, 135 cseh, 85 lengyel, 81 ruszin, 67 horvát és szerb, 64 román, 38 szlovák, 26 szlovén és 14 olasz jutott.) Nem volt valószínű, hogy Ferenc József 29 éves utóda, déd-unokaöccse, Károly (I. Károly néven Ausztria császára), egy gyenge, befolyásolható és csökönyös fiatalember, hasonló fokú hűseget vált majd ki katonáiból. Károly szoros kapcsolatban állt a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főherceggel, és köztudott volt, hogy osztozott annak magyarellenes nézeteiben. Tisza István szokásos politikai ügyességével biztosította Károly magyar királlyá koronázását (IV. Károly néven lett Magyarország királya), még mielőtt az uralkodónak ideje lett volna a Monarchia alkotmányát Magyarország hátrányára módosítani. Károlyi Mihály nem bánta Károly trónra lépését. Júliusban Károlyi 29 taggal együtt kivált a Függetlenségi Pártból, új pártot alakított Függetlenségi és ’48-as Párt néven, amelyet hamarosan csak Károlyi-pártnak neveztek, és amelynek a célja a háború ellenzése volt, kampány a különbéke megkötéséért, és harc az általános és titkos választójogért. Ezek a célok teljes mértékben egybeestek az új uralkodó nézeteivel, aki a trónra lépése utáni napon megígérte, hogy mindent meg fog tenni, „hogy mielőbb elmúljanak a háború borzalmai”. Károly nem vesztegette az időt, és megpróbált nyomást gyakorolni Tisza Istvánra, hogy valósítsa meg a választójogi reformot.

Károlyi Mihály nagy erkölcsi bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor ismételten felszólalt a parlamentben a háború ellen, és elviselte a kormányoldal elkerülhetetlen vádjait, a hazaárulást és a gyávaságot. Erőt merített azonban abból a tudatból, hogy az események gyorsuló lendülete kedvezett a kampányának. 1917 márciusában Czernin gróf, a Monarchia külügyminisztere azt mondta a német kancellárnak: „A Monarchia kimerült. Meg kell tenni minden lehetségest, hogy levonjuk a szükséges következményt ebből a szomorú helyzetből [...] Meg kell ragadni minden alkalmat, és meg kell kötni egy elfogadható békét.” Czernin figyelmeztette uralkodóját is: „Nyilvánvaló, hogy katonai erőnk a végéhez közeledik. Ezenkívül ott van a forradalom veszélye is [...] Az az államférfi, aki nem süket és nem vak, tudatában kell, hogy legyen, hogyan növekszik napról napra a lakosság gyászos kétségbeesése; meg kell hallania a nagy tömegek barátságtalan zúgolódását.” Német szövetségeseiktől eltérően - akiknek a vezetői bíztak abban, hogy a német állam túléli az esetleges végső katonai vereséget is az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója és államférfijai jól látták, hogyha a központi hatalmak elveszítik a háborút - ami egyre valószínűbbnek látszott a Monarchiára a szétesés vagy a szétdarabolás vár. Ezért azután a németeknél jobban hajlottak egy tárgyalásos békére. 1917 januárjában azután a szövetségesek nyilvánosságra hozták háborús céljaikat, „az olaszok, de a szlávok, a románok és a csehszlovákok felszabadítását is az idegen uralom alól”. Más szavakkal: a cél a Monarchia feldarabolása volt, és úgy tűnt, hogy már túl késő volt mindenre. Ugyanakkor Wilson amerikai elnök „Tizennégy Pontja”, amelyet egy héttel később terjesztett az Egyesült Államok szenátusa elé, kevésbé provokatívan szólt a nemzeti önrendelkezésről, és a 10. pontban „Ausztria-Magyarország népei [...] önálló fejlődése legszabadabb lehetőségét” kérte.

I. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevékenykedni.

II. A hajózás teljes szabadsága a parti vizeken kívül eső tengereken, békében és háborúban egyaránt, kivéve, ha a tengereket nemzetközi szerződések végrehajtására irányuló nemzetközi akció révén teljesen vagy részben lezárnák.

III. Minden gazdasági akadály lehető legnagyobb mértékű megszüntetése és egyenlő kereskedelmi feltételek megteremtése mindazon nemzetek részére, amelyek hozzájárulnak a békéhez és csatlakoznak annak fenntartásához,

IV. Megfelelő biztosítékok nyújtása és elfogadása arra, hogy a nemzeti fegyverkezéseket a belső biztonsággal összefüggő legalacsonyabb szintre csökkentik.

V. Az Összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek a szigorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekelt lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos igényei, amelynek igényei jogosságát el kell bírálni.

VI. Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt, sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet, és amelyet ő maga is óhajt. Az a bánásmód, amelyben Oroszországot testvérnemzetei az elkövetkező hónapokban részesíteni fogják, próbaköve lesz jóakaratuknak, Oroszország szükségletei iránt saját érdekeiktől elvonatkoztatva tanúsított megértésüknek, valamint értelmes és önzetlen rokonszenvüknek.

VII. Az egész világ egyet fog érteni abban, hogy Belgiumot ki kell ürítem és helyre kell állítani anélkül, hogy megkísérelnénk korlátozni szuverenitását, amelyet minden más szabad nemzettel együtt élvez. Egyetlen más cselekedet sem fogja ennél jobban szolgálni a nemzetek bizalmának helyreállítását azon törvények iránt, amelyeket egymás közötti kapcsolataik szabályozására maguk alkottak és meghatároztak. E kiegyeztető cselekedet nélkül a nemzetközi jog egész szerkezete és érvénye örök időkre csorbát szenvedne.

VIlI. Az egész francia területet fel keli szabadítani, és elözönlött részeit helyre kell állítani. Azt az igazságtalanságot, amelyet Poroszország 1871-ben Elzász-Lotharíngia tekintetében Franciaországnak okozott, és amely közel ötven évig nyugtalanította a világ békéjét, jóvá kell tenni, hogy a béke mindenki érdekében újra biztosíttassák.

IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell kiigazítani.

X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az Önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.

XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni; a megszállt területeket helyre kell állítani; Szerbiának szabad és biztosított kijáratot kell adni a tengerhez; a különböző balkáni államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni; a különböző balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani.

Xíl. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemzetiségek részére, amelyek most török uralom alatt élnek, biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét. A Dardanellákat állandóan nyitva kell tartani, mint nemzetközi garanciákkal biztosított szabad átjárót minden nemzet hajói és kereskedelme számára.

XIII. Független lengyel államot kell létesíteni, amely magában kell hogy foglalja a vitathatatlanul lengyel lakosság lakta területeket, szabad és biztosított kijáratot kelt biztosítani számára a tengerhez, politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi szerződésekkel kell biztosítani.

XIV. Különleges szerződésekkel meg kell alakítani a nemzetek általános szövetségét avégből, hogy a nagy és kis államok politikai függetlensége és területi sérthetetlensége kölcsönös garanciákkal egyaránt biztosíttassék.

Károlyi Mihály és pártja úgy értelmezte ezeket a mondatokat, mint Magyarországnak Ausztriától való teljes függetlensége támogatását. Tisza István egy nagy parlamenti beszédben kifinomultabban reagált:

„Az egész magyar közvélemény tiszteletben tartja a nemzeti elvet, az egész magyar közvélemény kívánja a nemzetek szabad fejlődését és virágzását. [...]. A nemzeti elv azonban nemzeti államok alkotásában csak ott érvényesülhet korlátlanul, ahol az egyes nemzetek élesen megvont etnografikus határok között, tömören laknak államalkotásra alkalmas területen. Olyan vidékeken, amelyeken különböző népfajok és nemzetek keverten laknak együtt, lehetetlen valamennyinek nemzeti államot alkotnia. Ott csakis nemzeti jelleg nélküli állam jöhet létre, vagy pedig az a faj adja meg az állam nemzeti jellegét, amely számánál és súlyánál fogva dominál.”

Ahogyan múltak 1917 hónapjai, egyre csökkentek a Monarchia kilátásai egy korai különb ékére. IV. Károly egy szerencsétlen kezdeményezéssel sógorát, Sixtus herceget (aki a belga hadseregben szolgált) közvetítőként használta, hogy titokban közeledjen Poincaré francia elnökhöz, és cserébe megígérte, hogy támogatja a béketárgyalásokon Franciaországnak Elzász-Lotaringiára támasztott igényét. A franciák azonban elkerülhetetlenül kiszivárogtatták ezt a kapcsolatfelvételt, és a hír feldühítette a német császárt, aki úgy követelt kárpótlást, hogy ráerőltette Károlyra: fogadja el a német császárság és a Monarchia közötti katonai és gazdasági uniót. Ez a Monarchiát a csatlós állam szintjére redukálta, és lehetetlenné tette, hogy további tapogatózásokra kerüljön sor egy különbéke érdekében a németek jóváhagyása nélkül. Ezen túl az orosz hadi erőfeszítések összeomlása a februári forradalom után sokakat felbátorított, közük Tiszát és Bethlent is, hogy elhiggyék, még mindig lehetséges a központi hatalmak győzelme, amelyek hadserege váratlanul hatalmas győzelmet aratott októberben Caporettónál az olaszok felett. Románia kiesett a háborúból; és a tengeralattjárókkal folytatott korlátlan hadviselés Németországnak megszerezte a tengerek feletti uralmat.

Magyarország belső helyzete azonban rendkívül nehéz volt, különösen az 1917-es rossz aratás után. Károly lemondásra kényszerítette Tiszát, mert a miniszterelnök továbbra is ellenezte a választójogi reformot, de még mindig Tiszáé volt a parlamenti többség, és sikerült kézben tartania az egymást követő gyenge koalíciós kormányokat, amelyek egyikeben először jutott kormányzati feladathoz Károlyi.

Károlyi ekkor már radikálisabb politikai arculatot öltött: nemcsak a háború és a német szövetség végét, az Ausztriával való teljes szakítást és az általános választójogot követelte, de jelentős engedményeket kívánt tenni a nemzetiségeknek is. Októberben tárgyalásokat folytatott a szlovákok, románok, szerbek és horvátok vezetőivel. Kéréseik viszonylagosan mérsékelt volta felbátorította Károlyit, hogy sürgesse a királyt különbéke megkötésére, amíg még időben vannak. A nemzetiségi kérdést olyan feltételek mellett kívánta rendezni, ami megóvhatta volna a Magyar Királyság egységét, A román közösség József főherceghez, Károly magyarországi helytartójához fordult, és kérte, hogy az uralkodó nevezze ki miniszterelnöknek Károlyit.

1918 folyamán Magyarország belső helyzete fokozatosan romlott. Az újabb rossz aratás liszthiányt okozott, míg a szénhiány azzal fenyegetett, hogy leáll az ipari termelés és a vasút is. A keleti front megszűnésével Magyarországnak sok százezer felesleges katonája lett, akikre nem volt szükség a még meglevő olasz és balkáni frontokon. A ténfergő katonák veszélyt jelentettek a közrendre és az ország belső stabilitására. Egész hadosztályokat táboroztattak vasúti mellékvágányokon. Tízezrével hagyták el ezredüket a katonák, és hazamentek. Csatlakozott hozzájuk csaknem félmillió egykori hadifogoly, akiket a bolsevikok kiengedtek az orosz táborokból. Az osztrák-magyar flottánál zendülés tört ki, ezt követte a pécsi helyőrség lázadása. Amikor Budapest egyik legnagyobb ipari létesítményében a sztrájkot katonai erővel akarták elfojtani, általános sztrájk tört ki a fővárosban. A parlamentben Tisza könyörtelenül felhasználta többségét az egymást követő koalíciós kormányok megbuktatására, és hatástalanította a választási reformra irányuló tétova kísérleteiket.

Őszre Károlyi Mihály és kis pártja alkotta az egyedüli felelős parlamenti ellenzéket, és az egyetlen csoportot, amelynek céljai - különbéke a szövetségesekkel, általános és titkos választójog és társadalmi reform - a kimerült és kétségbeesett magyar nép törekvéseit tükrözték.

Tartalom

Előszó a magyar kiadáshoz

Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme

Bevezető

1.

Magyarország ezer éve

2.

Károlyi Mihály és Bethlen István